|
O, MAMA
O, mama, dulce mama, din negura de
vremi
Pe freamatul de frunze la tine tu ma
chemi;
Deasupra criptei negre a sfintului
mormint
Se scutura salcimii de toamna si de
vint,
Se bat incet din ramuri, ingina
glasul tau...
Mereu se vor tot bate, tu vei dormi
mereu.
Cind voi muri, iubito, la crestet sa
nu-mi plingi;
Din teiul sfint si dulce o ramura sa
fringi,
La capul meu cu grija tu ramura
s-o-ngropi,
Asupra ei sa cada a ochilor tai sropi;
Simti-o-voi odata umbrind mormintul
meu...
Mereu va creste umbra-i, eu voi dormi
mereu.
Iar daca impreuna va fi ca sa murim,
Sa nu ne duca-n triste zidiri de
tintirim,
Mormintul sa ni-l sape la margine de
riu,
Ne puna-n incaperea aceluiasi sicriu;
De-a pururea aproape vei fi de sinul
meu...
Mereu va plinge apa, noi vom dormi
mereu.
ÓH, ANYÁM
Óh, anyám, édesanyám, a múlt mély
homályán
ki hívogatsz magadhoz levelek
zúgásán;
a szent sírhant fölött, hol bús
kripta domborul,
veszejtő őszi széllel akácnak lombja
hull,
lágyan susog az ág és szód száll a
halk neszen...
Hadd susogjon így tovább, aludj csak
csendesen.
Ha meghalok, szerelmem, ne sírjon
szép szemed,
szent hársunk gyönge ágát gyengéden
törd te meg,
fejemnél majd gondosan gödrébe ássad
el,
ráhulló könnyed cseppjén nőjön e síri
jel;
hogy árnyalja nyughelyem, tudom,
megérzem...
Árnyéka egyre nő majd s én alszom
csendesen.
Ha egyszerre halunk meg, így hozza
végzetünk,
búját a temetőkert ne ossza meg
velünk:
sírunkat ássák ott meg majd a
patakparton,
öröklakást minékünk egy koporsó
adjon,
hogy mindörökké ott légy, közel, a
szívemen...
S míg sírva zúg a víz-ár, mi alszunk
csendesen.
(1934)
Kibédi Sándor
fordítása
OH, ANYÁM
Anyám, édesanyám, az időködökön át
S lombzúgáson keresztül szavad értem
kiált;
Szentelt sírod fölébe, mohos
kriptádra hull
Az akác lombja egyre, a szél rázza
vadul
És zúg az őszi akác s a te szavaddal
szól...
Örökké zúg a szélben, örökké aluszol.
Ha meghalok, oh, kedves, fejemnél ne
zokogj;
A szent és drága hársról egy ágat
odahozz,
Ültesd el a fejemhez nagy gonddal
ágadat
S patakként szemed könnyét a tövéhez
szakaszd;
Megnő a fa s megérzem árnyékát
síromon...
Örökké nő az árnyék, örökké
aluszom...
És hogyha úgy lehetne, hogy együtt
haljunk meg,
Rideg kriptahomályba minket ne
vigyenek;
De folyóparton ássák meg a sírunkat
ott
És egy koporsóölben pihenjen két
halott,
Mellettem lész s mindétig mi együtt
nyugoszunk...
Örökké sír a víz s mi örökké
álmodunk.
(1939)
Finta Gerő
fordítása
ANYÁM...
Anyám, én jó anyácskám, a rezgő fák
alatt
A lomb neszével múltak ködéből hív
szavad.
A szentelt sírhalomra, sötét
kriptádra száll
A fűzfa lombja, melyben az őszi szél
kaszál,
Holt hangodat sugallja, ha egy kis ág
zörög...
Örökkön fúj a szellő és álmod is
örök.
Ha meghalok, te kedves, zokognod nem
szabad,
A szent és drága hársról szakíts egy
friss gallyat
És ásd el önkezeddel halott fejem
felett,
Szemed könnyével öntözd az élő
sírjelet;
És lent megérzem árnyát, bár rám
terült a rög...
Örökkön nő az árnyék és álmom is
örök.
De hogyha úgy adódik, hogy együtt
meghalunk,
Ne zordon cinteremben legyen jövő
lakunk,
A sírgödrünket ássák a vízparton -
csak ott
Pihenjen egy koporsó ölén a két
halott;
Hogy mindig ott lehessen szivem
szived fölött...
Örökkön sír a víz majd s az álmunk
ott örök.
(1959/1972)
Franyó Zoltán
fordítása
Ó, ANYÁM...
Ó, anyám, jó anyácskám, idők páráiból
Szavad a lombzúgással hozzám riogva
szól.
Sötét sírboltod ormán, szent hamvaid
felett
Az őszben és a szélben akácfák
lengenek,
Utánozzák a hangod, bólónganak
zörögve...
Örökre nő az árnyék, s te alszol
mindörökre.
Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj,
szivem!
A szent hársról egy ágat szakits le
szeliden,
Nagy gondossággal ültesd bús fejem
fölibe,
Arra a fára hulljon könnyeid özöne;
Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá
a rögre,
Örökre nő az árnyék, s én alszom
mindörökre.
De hogyha úgy esik majd, hogy mi
együtt halunk,
Ne nyirkos cinterembe vigyék haló
porunk!
Ott ássák meg sírunkat a szép vízpart
felett,
S kettőnket egy-koporsó ágyába
rejtsenek,
Végső álomra majd itt, a kebleden
dőlök le...
Örökre zúg a nagy víz, s mi alszunk
mindörökre.
(1947/1974)
Jékely Zoltán
fordítása
Ó, JÓ ANYÁM
Ó, jó anyám, te édes, át múlt idők
ködén
Szavad a lomb neszével ma hívón száll
felém;
Sötét kriptádra, áldott sírodra lomb
esőz,
Akácfa lombját hinti reá a szél s az
ősz;
A ringó ágak hangod idézik
csöndesen...
Szünetlen ringanak majd, s te alszol
szüntelen.
Ha meghalok, szerelmem, ne hullj rám
könnytele;
A szent s az édes hársról egy ágat
törj te le
És tűzd le azt fejemhez, vigyázva
szúrd oda,
S tövét öntözze egyre szemednek
zápora.
Megérzem majd, ha sírom beárnyékolja
fenn...
Szünetlen nő az árnyék, s én alszom
szüntelen.
Ha úgy esik, hogy együtt hunyjuk le
bús szemünk,
Ne gyászos cinteremben legyen majd
nyughelyünk,
Sírt nékünk egy folyónál, s parton
ássanak,
És egyazon koporsó ölébe zárjanak.
A sírban ott leszel te örökre
énvelem...
Szüntelen sír a víz majd, s mi
alszunk szüntelen.
(1975/1986)
Kiss Jenő fordítása |