A ROMANTIKA MODERN KLASSZIKUSA

A megismerés és a megértés lépcsőfokai

Eminescuról mindenki tudja, hogy ő a legnagyobb és a legnépszerűbb román költő. Egyértelműen következik ebből, hogy a román irodalomnak Eminescu a legismertebb és - paradox módon - egyúttal a legkevésbé ismert alkotója. Hiszen a román szerzők közül az ő életműve sugározza a leggazdagabb üzenetet és tartogatja a legtöbb megfejtésre váró titkot az olvasók egymást követő nemzedékei számára.

A legnagyobbak és a legnépszerűbbek, a legismertebbek és a legkevésbé ismertek közé tartozik ő a magyar olvasók értékrendjében is, azokéban, akik immár több mint száz éve anyanyelvükön is ismerkedhetnek műveivel s az életművének titkait megvilágítani igyekvő értelmezési kísérletekkel.

Eminescu-vers - az Atit de frageda... - magyar tolmácsolására elsőként az újságíró és politikus Sándor József vállalkozott, 1885-ben. Az úttörők sorában az ő nyomdokaiba lépett - a többi közt - Szamosújvári Bran Lőrinc (azaz Laurentiu Bran) egyházi tisztségviselő, Szőcs Géza dél-erdélyi, illetve bánsági tanár, valamint Révai Károly költő és műfordító. Hogy mindegyiküktől csak egy-egy átültetést említsek: Brán Lőrinc 1889-ben szólaltatta meg magyarul a De ce nu-mi vii, Szőcs Géza 1895-ben a La steaua, Révai Károly pedig 1902-ben az O, mama... című verset. Ugyancsak századunk első évtizedében készült el a Glossának, valamint a Luceafarulnak az első magyar fordításváltozata is.

Eminescu-tolmácsolásait önálló kötetbe legkorábban Kibédi Sándor, a régi Korunk munkatársa és névleges felelős szerkesztője gyűjtötte, 1934-ben. Példáját 1939-ben a Pásztortűz köréhez tartozó Finta Gerő, majd 1961-ben, 1968-ban és 1973-ban a legtermékenyebb romániai magyar műfordító, Franyó Zoltán követte. A költői életmű árnyalt és minél hiánytalanabb közvetítése érdekében azonban több fordító összefogására volt szükség. A kitűzött célt fokozatosan közelítették meg a viszonylag gyors egymásutánban napvilágot látó kötetek: 1947-ben a Jékely Zoltán jegyezte, 1950-ben a Mihai Beniuc előszavazta, 1955-ben a Kacsó Sándor szerkesztette, 1961-ben és 1973-ban a Kakassy Endre válogatta, 1962-ben a Perahim illusztrálta, 1972-ben az Eminescu könyvkiadó gondozta, 1974-ben a budapesti Európa Kiadó Lyra Mundi sorozatába illeszkedő, közben - 1966-ban - és végül - 1984-ben - pedig az 1963-as Perpessicius-féle kiadást alapul vevő, ugyancsak Kacsó Sándor szerkesztette versgyűjtemény. 1967-ben megjelent még egy magyar nyelvű Eminescu-kötet, amelyben a versekhez a költő prózájából is bő válogatás csatlakozott. E kötet prózafordításait 1975-ös kiadványában a Kriterion Könyvkiadó közölte újra. A költő verses és prózai meséiből az Ifjúsági Könyvkiadó és a Ion Creanga Könyvkiadó nyújtott ismételten magyar nyelvű ízelítőt.

1966-tól kezdve Eminescunak úgyszólván minden költeménye magyarul is olvasható. Nem kevés közöttük az olyan, amelyiknek tíznél több magyar változata ismeretes, de olyan Eminescu-verset is említhetnék, amelyiknek különféle magyar változatai eddig több mint félszáz alkalommal láttak napvilágot. A leggyakrabban tolmácsolt Eminescu-költemények legsikerültebb, ma is élvezhető magyar átültetéseit olyan fordítóknak köszönhetjük, mint Áprily Lajos, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Képes Géza, Kiss Jenő, Lőrinczi László, Nagy Kálmán, Oláh Gábor, Szabédi László és Szemlér Ferenc - a fentebb már említett, önálló Eminescu-köteteket jegyző Finta Gerő és Franyó Zoltán mellett. Más kérdés, persze, hogy a legszorgalmasabb és a legjobb műfordítók egyes munkái milyen mértékben közelítik meg a "hűtlen hűség" elérhető határait. Meggyőződésem azonban, hogy még a legszínvonalasabb tolmácsolás sem zárja ki egy újabb, legalább ugyanolyan színvonalas műfordítás lehetőségét, amely az eredeti költemény titkainak a megismeréséhez egy lépéssel ismét közelebb visz.

Más eszközökkel bár, de eredményesen szolgálják az eminescui értékek közvetítését a költő pályájával, műveivel és műveinek utóéletével foglalkozó magyar nyelvű cikkek és tanulmányok is, amelyeknek sorát - néhány rövidebb írást követően - 1895-ben egyszerre két monográfia nyitja meg: Cristea Illésnek (azaz Miron Cristeanak, Románia későbbi pátriárkájának) Eminescu élete és művei című doktori értekezése, valamint a fordítóként már említett Szőcs Gézának Eminescu című népszerűsítő munkája.

A magyar szerzők nem a leghivatottabbak Eminescu költői rangjának a megítélésére, mégsem érdektelen megfigyelnünk például azt, ahogyan értékeléseikben - az évtizedek múltával - még a szuperlatívuszt is fokozni tudják. Hat évvel a költő halála után Szőcs Géza még csak a legérdekesebb, legmodernebb, legjelesebb román lírikusok egyikének nevezi őt, 1939-ben Szemlér Ferenc már egyértelműen szögezi le ,hogy a román költészet vele lépett be az európai irodalomba; 1968-ban Gáldi László fogalmazza meg, hogy Eminescu életműve olyanféle megragadó szintézis, régi és új határán, a román költészet fejlődésében, amilyen - mondjuk - a Baudelaire-é a francia költészetben, 1975-ben pedig Székely János - akarva-akaratlan - már voltaképpen azt állítja, hogy a román líra viszonylatában Eminescu a költészet törvényeinek a betöltője. Mérlegeljük csak szavait: Azt akarom mondani, hogy Eminescu akkor érkezett, amikor a költő még megszentelt hagyományokra, egyetemes érvényű, általánosan elfogadott konvenciókra támaszkodhatott. Mindaz, amit több ezer éven át költészetnek neveztek, érvényben volt még. Ezért lehetett népe reprezentatív költőjévé, igazán naggyá, igazán népszerűvé. - Az utolsó pillanatban érkezett. A legutolsóban.

Az értékelések hitelét nagymértékben növeli a magyar nyelvű írások számottevő részének vallomásos jellege. Különösen érvényes ez a fordítói vallomásokra, még akkor is, ha ezek a vallomások olykor csak a fordítói erőfeszítések érzékeltetésének áttételein keresztül fejeznek ki értékítéletet.

A legemlékezetesebb vallomások közé tartozik Dsida Jenő Titkok a versfordítás műhelyéből (1936) című esszéje, amelyben a szerző a Glossza átültetéséért folytatott csaknem egy évtizedes viaskodásáról ad számot. A költemény egyes sorait Dsida számos változatban tolmácsolta, a költemény két teljes tolmácsolását közre is adta, a végeredménnyel azonban elégedetlen volt, így hát elkészítette és megjelentette a harmadik teljes változatot is. Azért lett valóságos rögeszméjévé ez az átültetés- írja - , mert a költemény káprázatos verselése, nyaktörő játéka és elképesztő formai remeklése ritka és leküzdhetetlennek látszó feladat elé állítja a műfordítót.

A formai teljesítmény, ami Dsidát megejtette, persze, nem minden. Ezért licitálhatott rá költőtársára Szabédi László a maga fordításváltozatával (1940), valamint Glosszák Eminescu Glosszájához (1956) című vitacikkével, amelyben kifejtette, hogy a Glossza bonyolult szerkezete a költemény alapgondolatának a függvénye, s ő következésképpen ennek az alapgondolatnak, illetve a költemény sajátos filozófiájának a sértetlen visszaadására törekedett; amit annál inkább megtehetett, mert - mint jelzi - Eminescu költeménye közvetlenül filozofáló költői remeklés.

Szemlér Ferenc Ezer sor (1964) című esszéjében kevésbé ismert Eminescu-alkotások tolmácsolásának a nehézségeiről vall; arról, hogy az első pillantásra könnyednek, könnyűnek, sőt olykor szinte hanyagnak tetsző Eminescu-vers lényegében óriási energiaráfordítást követelő, munkaigényes műdarab. Példaképpen a Nu e steluta című költemény látszólag igen egyszerű első négy sorát idézi:

     Nu e steluta tremuratoare
     Sa nu gindeasca in drum de nor
     La alte steaua stralucitoare,
     La alt amor.

Az idézett sorokat Szemlér Ferenc kereken tizenhat változatban próbálta magyarítani, megállapítva végül, hogy a kristályosan verselő és rímelő, legkisebb porcikájáig közérthető, szinte a népdal egyszerűségével alkotó Eminescu a legnehezebben fordítható költők közé tartozik.

Kiss Jenő - Szemlérrel ellentétben - nem a kevéssé ismert művek átültetéséről, hanem éppenséggel a legismertebb Eminescu-alkotás, a Luceafarul tíz nap alatti újraköltéséről ad számot olvasóinak Egy fordítás nem mindennapi története (1983) című cikkében. A nem lebecsülendő erőpróbára Kiss Jenőt nemcsak a korábbi pontatlanságok kiküszöbölésének szándéka késztette, hanem az a gyönyörűség is, amit a fordítás során érzett, vagyis akkor, amikor az egyes sorok és szakaszok átültetésével - mint valami mesebeli varázslatos erdőbe - mind beljebb és beljebb került a költemény sajátos hangulatú világába.

A fordítások, a fordítói vallomások, a különféle értelmezési kísérletek sokasodásával fokozatosan megértek a feltételek az elméleti észrevételek és az elvi állásfoglalások megfogalmazására is. Így szögezhette le Horváth Tibor, 1975-ben, párhuzamos Eminescu-tolmácsolásokat elemző tanulmányában, hogy minden fordítás újabb lépés a mű magértésének útján, s mert a megértés csak ritkán az első találkozás eredménye, éppen ezért szükségszerű, hogy a nagy költői alkotásoknak egyre újabb fordításai születnek.

De - tehetnők hozzá mi - éppily szükségszerű az újabb és újabb fordítói és olvasói vallomások, az újabb és újabb értelmezési kísérletek születése is. Hiszen az eminescui életmű fokozatosan megvilágosodó, ám mégis mindig megfejtésre váró titkai állandó kihívást jelentenek az irodalom minden értője, minden kedvelője számára.

Mózes Huba