NICOLAE
LABIS
(Sz. 1935, Poiana Marului, Suceava m. - megh. 1956, dec. 22.)
A második világháború után indult román költőnemzedék legtehetségesebb
tagjaként tartják számon, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el
Bukarestben akkor, amikor a román költészet nagy ígéreteként első kötete
piacra került. Irodalmi főiskolát végzett. 1956-ban megjelenő első kötete
után többi versei csak halála után jelentek meg. Verseit különös beleélő
tehetséggel leginkább Kányádi Sándor fordította. |
AZ ŐZ HALÁLA
A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.
Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.
Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.
Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.
Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.
Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.
Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.
De visszhangzott a völgy. Ô térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.
Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.
Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.
Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem. bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.
BORZONGÁS
Talán rosszat álmodtam s elfeledtem,
vagy mert a meggyfák kinyíltak a kertben,
talán csak az áttetsző szél rezeg,
talán mert a holdat kísértetek
ették meg az éjjel, vagy a csillagok
mérgéből arcomra túl sok hullhatott,
vagy kihajnalodott.
Ki vagy, mi vagy te bennem,
pára vagy fénylő mese-szellem,
ki őrlöd szüntelen, eszed
a testemet s a lelkemet?
Tükörbe nézek: az arcom a régi még,
és ajkaim ugyanúgy fénylenek,
s a homlokomra sem írt senki még,
nem írt még semmilyen jelet.
De buzdítanak a szavak: csendesíts meg, próbálj ki,
a lelkem is szólongatón lobog,
szemem ég, feszülnek sötétlő karikái,
és a szívemtől nem nyughatok.
Ki vagy, mi vagy te bennem,
pára, földre szállt mese-szellem,
valami mérgező tünemény -
vagy csillag hullt belém?
A MEGÖLT VIHARMADÁR
Mikor tengernek fordult a fák közül a szél, s már
árnyékok bársonyába alélt a friss homok,
egy szelíd hullám hozta, s a partra tette némán,
hol már holt kagylók ezre ragyogott.
Furcsán fekszik az élő, morajló tenger partján,
merev és béna testtel, gőgje is holtra vált.
S mintha kémlelné büszkén, nyakát magasba tartván,
most is a kéken ringó láthatárt.
Sótól, iszaptól piszkos szétterült, nyitott szárnya;
búcsúztatót a gyilkos vihar dalolt neki;
megölt kagylók ragyogtak körötte sziporkázva:
belsejüket forróság ette ki.
Harc nélkül hulltak s haltak, hová a hullám mosta,
a száraz, erős partra: fényekben játszani.
Vakító fehérségük sárral szennyezik most a
halott madár iszapos szárnyai.
Fölötte ujjong, táncol, merészen ível égre,
dacol a végtelennel egy fiatal sirály.
Törten verődik vissza kihívó ívelése
a viharmadár holt szembogarán.
Mikor a szél meggyorsul, beleborzong a szárnya,
s valami láthatatlan életet önt belé:
úgy tűnik, föl fog szállni s röpül még utoljára
egy más, egy méltóbb temető felé.
(Kányádi Sándor fordításai)
IJESZTETT MINDEN
VILLAMOS ZAJA
Mikor a falut odahagytam,
Lágy tincsek göndörödtek a hajamban;
Még a tenyeremből is ittam,
Káromkodtam bolondul, nevetni tudtam,
S ha néha egy-egy fogadóba tértem,
Tettem, mert falu után vágyott a vérem.
Ijesztett minden villamos zaja, sikoltó fékje
A magas házak, az ég fehérje,
Sehogy se tudtam mire vélni,
Hogy lehet ennyi bűzben és füstben megélni?
Ám a szívem, belül
Mókás harangként gilingelt rendületlenül.
A lányok, akik találkára jönnek,
Csak sutyorognak, ők se tudnak többet,
Vagy lesütik a szemük, s én belátom,
Mekkorát nőttél, barátom!
Kihullottak hajamból az elárvult szálak,
S a villamosok már csak - muzsikálnak.
Kémények ontják kormukat az égnek,
Ijesztenének, de már nem félek,
Hisz mit nekem a füst? - kora hajnaltól, amíg el nem
alszom,
Cigaretta pörköli a bajszom.
Istenem, mennyit változott fiad!
Én nem ilyen voltam, mikor elhagytam falumat,
A szívem akkor, ott, belül
Mókás harangként zengett, rendületlenül.
Zavartan szól most, galangol egyre,
Hol csöndet, hol meg vihart jelezve,
Vagy zengő lantnak álcázva kitárul,
Vagy minden ok nélkül összerándul.
És mégis megmaradok lélekben annak
A szénaboglyán hancúrozó suhancnak,
Ki káromkodik s dalol is kedvvel,
Csak most épp trillákra s komoly szavakra figyel föl.
Gyerünk, barátném, a városi ködök
Csillagot gyújtanak a jászol fölött,
S a felszikrázó éjszakán át repülők szállnak,
Emel a város büszke palotákat.
A zene mintha komorabbá válna,
Keserűbb, mint maradék borom a pohárba'.
Táncoljunk mind a ketten, szépen forogjál!
Gyerekek járják így, akik nagyok már,
Rögből sarjadt, eső növelte virágok,
Táncoljunk mind a ketten, járd a táncot,
E furcsa valcert, melyet nemrég tanultunk,
Egymás szívére rettegve bújjunk,
Táncolj remegve, csak rajta, járjad,
Mintha bántottunk volna valakit, úgy járjad!
(Cseke Gábor fordítása)
|