Román költők

 

ROMÁN NÉPKÖLTÉSZET



HAJLÉK, HAJLÉK, TE SZEGÉNY...


Hajlék, hajlék, te szegény,
hej, mitévő legyek én:
ha bemegyek, ha kilépek,
gondok űznek, gondok tépnek.
Üres a szuszék s a láda,
erőm. is már végét járja;
se tüzelőm, se mit főzzek,
havas téli napok jőnek,
gondjaim is velük nőnek.
Hajlék, hajlék, rossz födél,
mezítláb talál a tél;
egész nyáron csak dolgoztam,
 mégsincsen egy árva vasam.
A szegénység kezem-lábam
megkötözte nehéz lánccal,
fekete bú pányvájával.
Hajlék, hajlék, düledő,
nehéz minden esztendő;
adná meg a nagy Úristen,
hogy az időm eljöhessen
nekem is szavam lehessen,
amért annyit nyomorgattak,
legyen végül az uraknak.
Hajlék, hajlék, vályog fészkem,
mióta világra jöttem
semmi jóban sem volt részem.



FÖLDEM, A TŰZ ÉGNE MEG...

Földem, a tűz égne meg,
s az Úristen verne meg!
Ellenségem vagy nekem,
benned csak giz-gaz terem.
Bévetettelek búzával,
termett benned árvalányhaj.
Vettem árpát és rozsot
termettél csak vadzabot,
málé helyett is csupán
katángkórót és csalánt.
Gondolkozom, mit tegyek,
vajjon miből éljek meg?
Tüszőmben egy garas sincsen,
hogy az adót megfizessem.

Jaj a szegénynek bajos,
ha az uraság gonosz,
hazájában hontalan,
árva és boldogtalan.



BÁNAT EMÉSZT ENGEM, BÁNAT...

Bánat emészt engem, bánat,
 mert a Maros így megáradt.
 Se palló, se tutaj rajta,
min átmenjek a hegyaljba;
galambomhoz juhot fejni
és kedvemre énekelni,
s hogy odaát hadd egyek
édes ordát eleget.
Tisztásokon, fák alatt,
terelném a juhokat
virágos domb oldalán,
míg a rózsám furulyál.
Bánat emészt engem, bánat,
hogy a Maros így megáradt.
Se palló, se tutaj rajta,
min átmenjek a hegyaljba.
Amióta elment túlra,
homály borult a falumra;
amióta árván hagyott,
falum fölött nap nem ragyog.
Végy fel engem napsugár,
vígy el engem, oda szállj,
hol a rózsám furulyál,
vígy el engem, vígy el oda
s vissza se hozz onnan soha.



ZÖLDÜL MÁR A FÁN A LEVÉL

Zöldül már a fán a levél,
ha látom, hogy múlik a tél,
megkeresem a pisztolyom,
eléhozom,
    olajozom,
megkeresem a fegyverem,
megkeresem,
    kenegetem,
bükkolajjal kenegetem,
ha célozok ne tévedjen;
befaggyazom őzfaggyúval,
kit eltalál, az meg is hal.
Zöldül. a levél a fákon,
játom, játom,
    jó barátom,
ha tudsz a puskával bánni,
gyere velem útonállni!
Száraz levél, hulló, zörgő,
ha sárgulni kezd az erdő,
aki még él, mind eléjő.
Amíg tart az erdő lombja,
jól megy a betyárnak dolga.
Átkozott légy, hervadás:
koldulás
    a lombhullás,
nem egyéb, csak bujkálás;
csetlik, botlik a szablya,
háton hasal a puska,
lovam sarkom tapodja.
Betyárkodnék, betyárkodnék,
mert sanyargat a szegénység!
Nyáron ami árnyékot ad,
téten átal földön rothad;
ami szép van az erdőbe,
télen mind lehull a földre.
Sűrű erdő, rengeteg,
ágaid elrejtenek,
belőled ki nem megyek;
úgy jöttem be, mint gyerek,
benned öregedtem meg:
övemig ér a szakállam,
bajszom veri a két vállam,
s hajam belepi a hátam.
Zöld erdő, zöld levelek,
meddig lehet,
    megleszek,
 senkit nem süvegelek.



KAKUKK, MILYEN TOLLAD VAN

Kakukk, milyen tollad van,
hogy szeretnek annyian?
Magam is olyant viseltem,
mégse szeret senki engem.
Búzaföldi kis madárka,
ne átkozz engem halálra,
ne átkozz meg, kis madár,
ne vigyen el a halál,
senkim sincsen, kit szeressek,
ki megkérdje, mért halok meg -
átkozz engem élettel meg,
hogy valakit megszeressek.



HALJ MEG, RÓZSÁM...

Halj meg, rózsám, s véled a vágy,
hogy ne járjak többet hozzád,
Halj meg s véled ez az élet,
hogy ne járjak már felétek.
Halj meg, rózsám, s én is véled,
egy koporsóba tennének,
mindkettőnket egy sírhelyre,
mindkettőnknek könnyebb lenne.



REPÜLJ, VÁGYAM, FELHŐKIG SZÁLLJ...

Amerre az én vágyam száll,
arra még a madár sem jár;
nincsen olyan madár egy se,
ki a vágyam megelőzze,
úgy futni, ahogy vágyam tud,
még a sebes golyó sem tud.
Repülj, vágyam, felhőkig szállj,
mint a sebes-szárnyú madár,
ha az ég világosodna,
repülj akkor magasabbra;
míg rálelsz a galambomra.



FÚJ A SZÉL, FÚJ KEMÉNYEN...

Fúj a szél, fúj keményen,
hajlik az ág a szélben;
oldalról fúj, fúj keresztbe,
messze van a rózsám, messze.


(Kányádi Sándor fordításai)

 

Román költők