MONICA PILLAT

(Sz. 1947, Bukarest) A bukaresti egyetem bölcsészkarán angol szakot végez. 1965-ben debütál a korabeli vezető román irodalmi lapban (Gazeta literara - Irodalmi újság). Versei mellett kritikai munkássága is jelentős. (A képen kislányként, szülei mellett)

OLY KÖZEL
(Atat de-aproape)
 
Oly közel vagyok itt
Tehozzád, ó Uram,
S vagy, írás közben, a fehérség
De a kéz araszolása is
A papíron átal.
 
Kivetem a hálót
A szavak tengerébe,
Volnál lehúzó mélység
És a hallgatás partja
Vonszolod velem együtt
Az ínszakasztó zsákmányt.
 
 


MÉRT NÉMULTÁL EL?
(De ce-ai tacut?)
 
Mért némultál el egyből
S vetettél ki magadból,
Talált tárgyak között
Tébláboló vagyok.
 
Vajon a zsákutca
Paradicsom lenne
Mit a vesztett remény
Aztán pokollá tehetne?
 
A hely érintetlen,
Én vagyok a kifosztott,
Napjaim mint a tenger
Amely a mélybe omlott
 
Poggyászokat repeszti
Partra vetve a semmit.
 
 


EGYÜTT
(Impreuna)
 
Mentem a permetes esőben
A keblemre, ruhám alá rejtettelek,
Miként egy sebzett madarat,
Akár az elszivárgó fényt,
És könyörögtem, ki ne múlj,
Ne hagyjál engem mélysötétben.
 
A járdán céltalanul tolongtak
A szomorúság pácolta arcok
Te velem voltál. Ismét
Megnyertünk egy csatát,
Enyém lett a győzelmi pillanat
Trófeája: mosolyban éltem.
 
De ím, a világ letépi köntösöm,
Kiváncsi rá, mit rejtettem alája,
Megtudni, miben áll erőm titka,
Én azon meztelenül menekülök,
Miközben a permetes eső
Rámterítette csöppjei
Óvó köpenyegét.
 
És ha már nem tudlak rejtegetni,
Odalesz minden menedék,
Az utakról magadhoz emelsz,
Miként egy sebzett madarat,
Akár az elszivárgó fényt,
És erőt adsz, hogy el ne múljak,
Ne hagyjalak a mélysötétben.
 
 


EGY MADÁR
(O pasare)
 
Vergődik egy madár
Elszállna belőlem,
Szárnyával verdes,
Szökni szeretne.
 
Az lenne a megoldás,
Hozzam ki börtönéből,
Ha az őrség elalszik
Az értelem cellái előtt.
 
Elő a varázspapírt,
Leírom: a madár kilépik
A rácsok közt, észrevétlen
És a szabadságba botlik.
 
Kitörésének útját állják
A már megírott versek,
S örökkön fogva tartják
Hangba-betűbe zárva.
 
 


SZÁMŰZETÉSBEN
(Sunt in exil)
 
Száműzetésben élek, valahol
Itt mindenki senkihez hasonlít.
S a bent olyan, mint a kinn.
 
A tekintet ide-oda botorkál
A zaj folyosói közt.
Ablakot tárok: falakra nyílik.
 
A szunnyadó fa belesápad
Az emelődaru csikorgásába,
A levegőben keringő varjak
 
Már csak a képzeletben élnek.
De éjjel, a villanyégőkön,
Áramkörökön és képernyőkön túl
 
A fehér éjben a mártírok kigyúlnak,
Hogy koporsóinkban felüljünk,
És kényelmünket fenyegessék.
 
De ha mindent újra kezdenénk,
Abbahagynánk-e egymás gyilkolását?
Itt ez az árkus is,
 
A haldokló erdőt hirdeti,
S minden, amit leírok, a cinkosság
Hamis siráma.
 
 


FORGATÓKÖNYV
(Scenariu)
 
Aki a rosszat észben tartja
Annak lelkét a hóhér lakja
 
De aki jóra emlékezne
Csodákra nyílik annak lelke.
 
Botorkáljunk kátyúk között bár
Könnyű a lábnak ha vizen jár.
 
Bár ne felednénk, hogy nem a láb
Visz a mennyibe, hanem a vágy.
 
Ha a sulykot el nem ássuk,
A nemlét sose lesz barátunk.
 
Ám a szent halál figyelmeztet:
Lépjünk vissza az értelemhez,
 
S csak mikor a part tengerbe süllyed,
Hajtjuk le bűnbánatért fejünket.
 

Cseke Gábor fordításai