MIRCEA FLORIN SANDRU

Az éhség kék fűrésze moccan
Fölötted az éj, derengve
Lángol a kerítésen a hó
Minden oly távoli, már nem érezzük
A sötét rettegését, a halálfélelmet
A hideg borzadályt
A láz szorongását, a magány őrületét
A vér irtózatát
Mit sem érzünk, csak körös-körül a házat
A lehunyt szemű, tovacsengető villamost
Az otthonosan simuló lepedőt
Micsoda mély nyugalom
Sehol egy nesz, csak a fagy vacog
Ne félj, csupán az éjféli éhség
Kék fűrésze; és a kezünk
Amint fagyos alma után matat.

A KICSIKE GÉPEZET

Majd túrót eszel és ütődött paradicsomot
Olcsó illatpermetet használsz, futva robogsz le a lépcsőn
Száguldó húsköteg, aktatáska a hónod alatt
Nyúlánk tünemény vagy, mely szalad, liheg
A hivatal lépcsőin, felfelé
Jókora adag kalória vagy, amely ír, gondolkodik,
Te nyájas robot
Ki egymás alá rója a számokat
Vagy a kicsike gépezet, amely évente
1 kiló acélt, 10 kiló zöldséget
1000 kilowattot fogyaszt, te vagy az egy fő
Ama bizonyos lakossági fő, az az egy fő a sor legvégén
Az a fő az emelvény bal felső sarkában
Az a névtelen állat, mely nyolc óra után megsimogatja
 gyermekeit
Az a szelíd fő, akit reggelente meglódít a győzedelmes nap.

AZ ÍRÓGÉP

Kis állatot tartok a kezemben, egy táska-
Írógép, kérem, ne tévesszék össze egy aggyal
Mert nekem asszonta a szomszédasszony, hogy írni
 nagy könnyűség
Ha itten van magának ez a masina
Ahogy az ezredes úr szokta mondani, én téged agyonlőnélek
Helyedbe írógépet állítanék, meglátnád, ki nyerné akkor
 az ostábla-partit
Mit jössz itt nekem mindenféle szóval, az ördög se érti
Ha lenne egy szakasznyi költőm, ugyancsak
 megtáncoltatnám őket
Mi jön ki az agyvelődből, ha kicsavarod? Vér, mondom neki
Majd egy kék hiéna is, amely ha rádnéz, sírva fakad
Micsoda? kérdi, micsoda? kérdi
Vér, mondom neki, vérrel felelek neki.

A NAGY TEREMBEN

Az elektronikus számítógépek termeiben
Hol a levegő hűs, mint a talajvíz
A nagy repülőterek nikkelfalú csarnokaiban
Hol a terroristák bombái szunnyadnak
Kórháztermekben, hol a vér úgy buzog elő, mint a gázkitörés
A törvényszéki nagyteremben, hol az elítélt körmét rágja
A roppant közcsarnokokban, ahol csak élettelen, magányos
 szám vagyok
A radarteremben, ahol a képernyőn vörös és fehér combok
látszanak
Az állomások várótermeiben, ahol a patkányok kitartóan
 rágnak
A hatalom tágas termében, hol a nappali őrület
Egy aláírásra váró mappában lapul
A valahol elkezdődő, véget nem érő termek sorában
Mintha egyik szörny gyomrából a másikéba vándorolnék
Az ünnepélyes termek sorában, ahol paránynak érzem magam
 és fázom
Mint egy szomorú állat, amely tenyeredből eszik
És némán hallgat, ha megvered.

ÉLETKOR

Hej, élet, te szügyemben rejtező jaguár, de bolond valál
Mennyi halálugrást néztek ki belőled
Most meg szelíd alázattal kushadsz
Hej, élet, te szügyembéli jaguár
Hogy rezdültek pattanó izmaid, hogyan csillogtak
Combjaid, mint egy léglökéses repülő, remegő bőrönd
Hogy rezdültek pattanó izmaid, hogyan csillogtak
Mekkora erőd volt, mily látásod, hallásod, tapintásod
Mi akkor eleven volt, most bágyadt csönd csupán
Hej, élet, te bősz ragadozó
Keresztül-kasul kószáltad a földet
Mellkasod hogy nekifeszült a mindenségnek
Körmeid aranyba vonva ragyogtak
Most gyáván és nehézkesen heversz szügyem ketrecében
A fal mögött, ami vasrácsot rejt magába
Szájkosárral, elgyengült végtagokkal, megkopott
Bundádból alig néhány szál maradt
Hej, élet, szügyemben élő jaguár
De bolond valál.

VISSZATÉRÉS

Még nyílnak a kertek a városszélen, ott élt a szerelmem
Nyáron nektártól kába méhek tanyáznak a meggyfák között
Augusztus volt, egy rozstáblában letepert az álom
Barátom fölött virrasztva, ki egy halálos vonattal
 végleg átköltözött
Nem sejthetem, miért áll rajtam bosszút a mező
Mondják, hogy egyesek a fű közt ballagóban
 a messzeséget járják
Mások egy madár bűvöletében se szó, se beszéd, égbe  szállnak
S van, aki illatos szénában, dermedten alussza
 az igazak álmát
Jóságosan kuporognak a városszéli házak, ott élt a szerelmem
Most is szólítom őt, ostobán, átal az idő ködén
Pedig felnőttem immár, s látom, semmi se a régi
Míg ifjúságomból futja, bárhogy is félek, visszatérek én.

ERDŐ

Megjössz a hegyekből a nyári alkonyattal
A levegő, akár a menta, talpad elgyötörve
Zsebedben kéklő kökény; véred tüskéi
Elfehérednek a bőr alatt
Kezedben fénylő magot szorongatsz
Egy küklopsz égő fejét, a mindenség lelkét
A tűzmadarat, a foszfor-gyermeket
Örömödet
A rothadást.

A SZEMETES

'sten éltesse, mondja a szemetes, itt vagyok
'sten éltesse, szól a szemetes, és hajlong
Pörög a fémpénz a levegőben, cseng-peng
Tenyerébe hull, 'sten éltesse, mondja a szemetes
Hörög a gépkocsija, felszeleteli a levegőt
Öntöttvas billentyűkön játszik
Köszönöm, szól a szemetes, borongva
Szutykos, sovány, fiatal, borostája két hetes
Csillámló, földszínű, rikító kukákat görget
Viszontlátásra, mondja a szemetes és merőn néz 
Pont a szemedbe, borongósan, majd eltűnik
A kukákat rejtő téglafal mögött
Leeresztett függöny az összegyűrt, szennyes élet
A nappal maradékai, a némaság előtt
Viszontlátásra, szól a szemetes és távozik
A gépkocsi hágcsójára lép, viszi magával
A papírhalmokat, rothadt zöldséget
Gyűrt újságokat, a befejezetlen verseket
Egy lány elszakadt, véres ingét
Lapokat, amiket egyéves fiam tépdesett
Cafatokra
Viszontlátásra, mondja a szemetes
Integető keze fekete madár
A város lávájába süllyedőn, üdvöz légy
Mondja a költő.

FÜTYÖRÉSZEL MAJD TE IS CSÖNDESEN

Egyedül meszelek, ez itt a festékszivattyú
Széthinti a sűrű masszát, ezek
A kezeim, melyek a fogantyúra
Tapadnak, ez itt a cső, melyen át
Hűs permet zúdul a falra sörétként
Ez az utolsó emelet, ameddig az eget látni
Végtelen lakótelep, és pár madár
Lebeg az alföldi huzatban
Ez vagyok én, a férfi, aki meszel
Ez meg az egyéves fiam. Te is
Meszelsz majd egykor, pajtás
Neked is bosszantja majd az orrodat a mész szaga
És te is ugyanúgy kened az új réteget
A falra, "ez hát az örökkévalóság"
Fütyörészel majd te is csöndesen, miként
Ifjú öreged teszi e pillanatban,
Görnyedten a fénytől
Benned is feldobog majd e csöndes öröm
S míg meszelsz, hiszed te is, hogy a világ
Általad épül itt
A magasság tomboló viharában
Ha eljön az idő, kihajítod te is a régi újságokat,
a fölösleges könyveket
Néhány holmit őrizve, akárcsak
Jómagam erdélyi tanító apám után
Egy-két emlék, pár fénykép
Ócska borotva, California Silver az acélon, egy
Csomag dohos szivarka
Így lesz ám, fiam, ki egyévesen rúgkapálsz
A cikkanó fényben
Őrizd meg, kérlek
Emlékül ezt a verset.

EGY MARÉK ÁFONYA

Egy marék áfonya fehérlő háncskosárban
Ujjaim közt lepergő, síkos fekete
Gyöngyök, érzem, mily fagyos
Sötétség mélyén a kígyó szeme

Kései nyár emlékezem
Hegyi tisztáson ballagok
Áfonyát szedünk, s mint nyelvünk hegye
Játékból fekete homlokok

Akárha láthatatlan vad szuszogna
Akárha vérem hajt oda
Elmart kamasz, otthoni szökevény
"Soha szebb ősz soha"

EGY VERS

Mit írsz? kérdi ajtót nyitva a gyermek
Verset, felelem, egy verset az alkonyatról
Miért épp az alkonyatról? kérdezi, olvasólámpám
Fénykörébe lépve. Mit írsz? kérdi asszonyom
Ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt
Egy verset, mondom neki, verset a magányról
Miféle magányról? kérdezi
Kilép a lámpa fényköréből. Mit írsz? faggat apám
A folyosó homályába veszve. Verset
Egy verset a halálról, válaszolom
Hogyhogy a halálról? hökken meg és zokog
Mit írsz? érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő
A boltos és a bürokrata. Mit írsz? kérdezi
Főnököm, míg a nap eseményei
A nyomdagép tölcsérébe hullnak. Verset, egy verset, mondom
 nekik
Verset a csendről. Miféle csendről? szól asszonyom
Csend még álmunkban se létezik
Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.
Nem szeretem az alkonyt
Szól a gyerek. Szobámba térve
Kuporgok a sötétben, elalszom, és senkinek se jutok az eszébe
Ha egyedül vagyok, fehér és fekete lovakat látok
Egy fehér lovat és egy feketét, így az apám.
Torkig vagyok a halállal
Mondja az orvos. Mindennap meghal valaki
A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve
Míg a rokonok értük jönnek. Sose szólsz semmit, mondja
A szomszéd, nem hallom a hangod. Hallgatok.
Lassan elfogynak a szavak
A csendről, az alkonyatról, a magányról, a halálról.

SZAVAK

Bársonyos, selymes pelyhek, azbeszt- és cin-foszlányok
Jégszilánkok a földalatti vezetéken
A vénákon, verőereimen, a vérben
Szálak, huzalok, fénybe vesző sávok, sötétség
Villamos impulzusok, mágneses mező, csíkok
A porban, a kőzetben, a ködben, a vasban
Fénylő élőlényekként kergetőző szavak
Drótokon, óceánközi vezetékeken át 
Halkan fecsegve, lecsifocs, locsifecs
Zizegve szanaszét görögve, mint hűs sötétek
Szelídek, gyávák, számonkérők, buják
Szavak, kihunyó elektromos lángok
Nyomukban finom korom
Ritkás fuvallat, rettegés bódulata
Szavak, apró fehéregerek, szaladnak, körmük kopog
Szelídek, gyávák, számonkérők, buják.

AZ ÉLET INFRAVÖRÖSBEN

Körülötted erős fény, a tárgyakon felizzik
Kiemeli őket a sötétből
Lüktető formáikat az égre vetíti
Színpompás világ ingerli az érzékeket, megvonaglik
Az illúzió gépezete, tökéletes színjáték, színészekkel, tapssal
Amit nem lát a szem, infravörösben esik meg
Csak a hús, az agyhártya érzi, a vakon zubogó vér
Sugarak és árnyfoltok barlangvilága
A méhlepény mélyen, az eredendő semmiben
Vörös-fekete világ, ismeretlen erőkkel
Gőzökkel, hősugarakkal, jelekkel
Szokatlan formák születnek, kimúlnak, lebegnek az utcák,
 a házak felett
A szobákban; a tárgyakhoz tapadnak
Érzi őket a hátgerinc, egyensúlyozó patkányok
a nikkelezett korláton
Sikló denevérek a csendes homályban
Az élet infravörösben; égnek kis molekulák
A sejtekből apró gőzpamacs száll
Bőröd szikrázó elektromos csíkokat hagy maga után
Kiereszti szépmívű karmait a szív
És üvölti: élek!

(Cseke Gábor fordításai)