Román költők

 


GRIGORE SCARLAT

  

Költő, újságíró, a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának tagja, akinek politikai és kulturális témájú írásai nemcsak a helyi, hanem a központi lapok hasábjain is napvilágot látnak. 

Első verseskötete még 1986-ban jelent meg Aranykörök (Cercuri de aur) címmel, a temesvári Facla kiadónál. A másodikat 1993-ban a bukaresti Libra kiadó jelentette meg, címe Alkonyati óra (Oră crepusculară) volt. 1996-ban a kolozsvári Apostrof Könyvtár adta ki Középkori harmat (Rouă medievală) címmel újabb verseit. Legutóbbi kötete, A kiméra földje (Tărmul himerei) a nagyváradi Cogito kiadó gondozásában látott napvilágot.


 

PÁRJANINCS

Selymes haja
A földig ér,
A szelek útjából megszökött
Őszben, mely felbukkant aztán, valahol, vidéken.

Selymes haja
Vagy selymes teste,
Mit az istenek nekem szántak
Égi keresztutaknál.

Arany haja,
Arany meteor ő maga,
Mely ijedten hullott reám
A nyári ég boltozatáról.

Ó, mégis inkább téged,
Amilyen vagy, amilyen voltál
Egyszerű, szerény és karcsú,
Mint a fűz,
Mely sűrű lombot
Hajt magából,
Minden aranynál, selyemnél ékesebbet.


 

PARASZTOK

Óriásmadár-csapat az időn végig,
az emberemlékezeten túlról, 
föld tengelye,
mely a kék bolygót Nap felé pörgeti.

Tenger tengert érne
ha verejtékük meggyűlne a partok mögött
Győzelmes álmukból riasztva
A holdsarló a tengerbe szalad.

Maradunk mindörökké
elpazarolt, letűnt századok cégérei,
kalászos, fenyves, vizek ringatta álmaink
szemünkben: égi tavak.

Nélkülük nincsen, nincsen élet,
a fogadalmak mit sem érnek,
oly egyszerűek,
emberek - mindig megbocsátanak!


 

TÉLI ÉJ

Újra együtt.
Arc arc mellett, két félhold.
Csak a szemek csillognak egyre, szikrák
Visszfénye férfiak és nők arcán.

Pislákolva kihuny az év,
Perzselése még sokáig sajog,
És mindaz, mi ezután jön,
Győzelmi jelként vakítón ragyog.

Aranyat érő éveid, anyám
Örökkön sugárzó kincs nekem,
Ólomsúlyú éjszakáimon
Mind többször hagy cserben álomistenem.

Elnézlek titeket, jó szülék,
Mindenható kupolák a fejem fölött,
Úgy tűnik, ez a havazás
Égi ajándék, belém költözött.

 

A FÖLD

A madár is földdé válhat.
Nézem a költöző madarak raját,
Elnyúló, hosszú part az égi tengerek között.

Még a meteoritok is elporladnak,
Így hullnak alá a levelekre,
Az idő kalászaira, egyre többen.

Csupán te, ki a könyvből örökké
Távoli történeteket, lélegzetelállító,
kitalált történeteket olvasol...

Csupán te érzed, hogy a könyv
Maga is a föld felé billen,
Mely a betű vörös fényétől feldereng!

(Cseke Gábor fordításai)


 

NEM MARAD JEL
(Nici un semn)

A régi raj alakjából
Csupán az árnyék maradt,
Alig látható
Kövek peremén,
Mezők humuszán,
Vagy a folyó zöldesen áttetsző sávján.

Páran emlékeznek azért, hol az a hely,
Ahonnan indult e raj,
Útjára Afrika felé,
Mintha maradt volna mégis 
Odafent egy jel.

Nem marad semmilyen jel,
Ha tekintetünk
Nem szegezi oda,
Az ég s a föld közé, fel.

Egyetlen emlék sem marad
Férfi és nő között,
Ha a szerelem nyomot nem éget,
Hogy bevilágítsa az eget,
Melyen a madárraj -
Az a régi - egyszer majd visszatérhet.


 

BIZONYÁRA
(Negresit)

Egy nap már nem foglak megérteni -
A szavak őrülten röpködnek majd
Vagy rajokba rendeződnek
Az ősz egén - lilán.

Csak azzal maradok,
Mit nekem mondtál:
Tartsam meg a parancsokat,
Idegen bálványoknak ne hódoljak,
Tiszteljem a nőt és a bort,
Nemzetem örökségét, melyből származom.

Te megértesz majd, biztos vagyok -
Te megbékítesz és
Megbocsátasz - bizonyára -,
S te elfelejtsz majd
Nem egy napra, egy évre vagy egy örökkévalóságra...


 

FELHŐ, KLOROFILLBÓL
(Nor, de clorofilă)

Néha még visszatérek,
A másik partra, gyerekkoromba,
S egyedül találom azt,
Elvadult virágokkal, 
Rozsdamarta fákkal,
Melyeket már meg is jelöltek,
Hogy kivágjanak majd egy szép napon.

Azt hittem,
Legalább itt, az idő vasfoga
Lágyabb volt,
Felületesebb.
Eltanulta tőlünk
A ránk jellemző lassú tempót.

Szemlélve a tájat,
Úgy tűnt, mintha
A mélyből a nedv felbugyogna,
S a leveleken
Egy klorofilfelhő 
Átvonulna.

(Debreczeni Éva fordításai)

 

URALOM

Az erdő lelke - 
megmarad,
ha a fejszék, savas
esők és a betonöntés
telhetetlen vágya
megtizedeli a fákat - akkor is.

A gyökerek rejtőznek,
egy éven, egy századon át
nem lelni rájuk,
a mélység eközben
erőt gyűjt,
visszahódítani
vesztett uralmát.


 

MOSTANTÓL

A szilvafák - 
Avasország árbocai
Már-már úgy hiszem,
túlsúlyos hajó
tévedt felénk
az őszi napforduló 
csillagjegye alatt

S ekként sodródik tehetetlen
míg soktucatnyi kéz
szaggatja érett gyümölcseit
ágakat, leveleket tépázva
Mostantól a csoda ím,
hol volt, hol nem volt


 

ZÁRÓJEL

Mögötted
ama zárójel alig
szól helyedről
e végtelen világban -
Év, hónap, nap:
ekkor léptél
a halandók sorába.

Gidó valál
mit sem tudtál a farkasról
magzatként meghúzva magad,
megkülönböztetni se tudtad
az éles agyarakat
s az arcodat becéző
ártatlan ujjakat

 

EGY NAPON

Egy napon felcsillan előtted
A gyermekkor kéklő tengerszeme
A halak benne holmi írásjelek
Partjai immár nem ölelnek körül.

Semmi szavak kopognak itt is, ott is
A vonatok átszelik a messzeséget
Amikor maga a távolság
Nem egyéb
Az állomások közti egyhangú kilométereknél.

Majd minden elborul,
A gyermekkor kéklő tengerszemét
Az éjszaka üstje elnyeli
Te az év újabb lejtőjére siklasz
Míg nyomod vész egészen.

 

ÉVEKEN ÁT

Mókusok szökelltek a vállán
Mintha városszélen gyökeret verő
fenyőfa lenne.
Búrmogyoróval etette őket,
égy görög kereskedőtől
vásárolt nehéz pénzekért.

Szeretett volna velük
Átvonulni a város szívén,
Fölkeltve a nők irigykedését
Hogy náluk is többre becsüli a hajdan
Fűrészfogú vadakat.

Éveken át 
Hordozta volna mókusait a vállán,
Míg egy rosszlélek
Az arcába vágta:
- Dobd már le azt a macskát!
Micsoda szégyen!


 

SEMMI SE MARADT

Orfeusz megvénült,
Úgy tűnik, láttam is,
Az esti vonattal érkezett
E városba mely távol van
A világ zajától.

Egy ideje, mítosza kopván
Szereplő lett,
Regényhős,
Tévésztár
Ahogy a képzelet
Éppen helyét találja egy forgatókönyvben.

Csak Eurüdiké maradt a régi -
A nők talán
Nehezebben váltanak
Sorsukat végsőkig
Cipelve.

(Cseke Gábor fordításai)


  

Román költők