RADU STANCA
 

(1920-1962) a román költészet erdélyi vonulatában Lucian Blaga és Ioan Alexandru között helyezkedik el. Nem csupán a magyar közönség előtt kevéssé ismert, de a román olvasótábor előtt sem tartozik a sűrűn közölt és kiadott költők közé. Dramaturgiai munkája olykor elhomályosítja költészetét, amelyre az intellektuális tisztaság, a mívesség és az érzelmi töltet megléte egyaránt jellemző. Válogatásunk a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál 1981-ben megjelent Hajnali vágta c. kötet alapján készült.

 

ROBINSON

Riadt hajótörött vagyok én, feleim,
Nem mentettem én semmim se meg,
Sem legényeim, sem a tisztjeim,
Sem rühes macskám, ómenemet.

Esetten állok a parton, szélütötten,
És nézem, nézem süllyedő hajóm.
Roncsa eltűnik az átkozott öbölben,
És senki élő nincs a roncsokon.

Én mától már Robinson leszek,
A lét titkait, lám, kutathatom,
Emlékeim, hogy el nem veszhetek!
Nem veszt el vihar, semmi hatalom.

Fölszántom a földet és bevetem:
"Magadat, ember, sosem öld el!"
Minden kérdésem vad, kegyetlen,
S pörölök magammal és a földdel.

VADÁSZAT

Vigyázz, vigyázz, éj, mert közelít a nappal,
Éhes, éber falkáit indítja föl reád,
És széttépnek téged nagy, vad haraggal,
S jönnek a bíborba öltözött nap-katonák.

Kezdődik a hajsza. Szórd szét a nyájad,
Tisztásokon legelő zergéidet szertekergesd.
Az üldöző okosabb és erősebb tenálad,
Nem szabadulsz, ha barlangodnál vet lest.

Egy pillanat csak, s a nap fénylő útján
Lobogó sörényű vad lovak vágtatnak elő,
Bekerítenek e bomlott, csatakos hajszán,
S leszel szánnivalóan gyáva, térdepelő.

Vigyázz, éj! Figyelj a fénylő csillagok között,
Rejtsd, védd magad, ha ő felragyog,
Mert különben hajnalkor, sötét melleidből
A Hadak Útjára piros vér bugyog.

PILLANATKÉP

Megkövesedve, nagy hallgatásban
Alszik az erdő néma varázsban.

Sem kiáltás, sem hívás, sem léptek
Nem törik szét e csend-mindenséget.

Méhében, mi a kövekre hajlik,
Az élet nagy-nagy hajléka alszik.

Sötét levelek közt, egy faágon
Egy sast nyomott el a súlyos álom,

De nem tudhatom, mi volt az álma,
Mert felriad a való világra,

Fejét emeli kényes tartással,
És felröppen gyors szárnycsapással!

Lován egy vadász, e nagyságos éjben,
Megáll, s hallgat a csend tengerében...

TANÁCSOSOK

Virrad. Az égbolton lobog
Az utolsó csillag is már,
De ülnek a tanácsosok,
Sorban súlyos asztaluknál.

S az asztalfőn, körül hadfiak,
- Milyen meggyötört az arca - 
A király kérdez. "Jó urak,
Indulunk, vagy nem a harcba?"

De szól az egyik: "Királyom,
Megyek s a fáklyáknak fényét,
A szent jelet megvizsgálom".
Elment, és vissza nem tért.

A bús király észre sem veszi,
Mint hullott a csend darabra,
S tört hangon újra kérdezi:
"Indulunk, vagy nem a hadba?"

Akkor egy még vénebb nagyúr
A helyéről föláll menten,
Szakállba dörmög álnokul:
"Felség, nékem el kell mennem,

Hadd látom, pénzünk van-e még,
A kincstárban van felesleg,
Hogy fizessünk a hadakért?"
Így szólott, és végleg elmegy.

Utána indul újra egy,
Mentében hajlongva váltig;
Hogy ő a várban körbemegy,
Mindenütt őröket állít.

És így mennek el rendre mind
Az ősz hollók, s a honért
Sóhajtva mind szívére int.
De vissza biz egy se tért.

Akkor a király egyedül
- Milyen meggyötört az arca - 
Székéből talpra penderül:
"Indulunk, vagy nem a harcba?"

Kezében most korbács remeg,
S paranccsá vedlik át a gond:
"Egyedül én sem dönthetek,
Jöjjön az udvari bolond!!!"

NAVIGARE NECESSE EST

Önköreimbe mindig visszatérve,
Mint a szögesdrót tekercse,
Futok kormányomat vesztve
Nagy óceáni végtelenbe.

Hatalmas utat már bejártam,
Keserű szomjjal és éhesen,
S minden estén, vak éjjelen
A parton őrtüzeket láttam.

De a part még messze-messze,
S ha föl is dereng valahol,
Újra a nyílt, vad vizekre sodor
A vihar. A Sorsom keresztje.

Eltűnnek sorra a fároszok,
Mind-mind kihunyva csillan,
Aztán újra vissza-visszavillan,
Ha vihar zenéje már nem zokog.

És hurrá! ismét itt előttem
A part, amire vágyok.
De új vihar űz legitten,
S ismét ködbe vesznek az álmok.

A nyílt vizeken futva megint
Ködök ködébe befűzve,
Viharok vad méhére űzve
Szeszélyes szélvész átlegyint.

És így van ez, ez már így van,
Célomtól távol, a célhoz közel,
A csábító part nem közeleg el,
És elérhetetlen az a balzsam.

Önköreimbe mindig visszatérve,
Mint a szögesdrót tekercse,
Hol a kormányom - mi veszve
Vitt volna, vinne végre révbe,

Már hiába minden áltatás,
Így bolyongok én már örökre.
Nincs part, mi horgonyom kikösse,
S a végtelen víz is újra, újra más.

VARÁZSLATOK VARÁZSLATA

Az éjszaka már lehullott a várra,
Ám a szemre álom nem jön sehogyan.
A varázslatok sorra kipróbálva.
De a nagy Varázslat meg nem fogan.

És foganatlan mindmostanáig.
De a Mester, várába bezárva,
Megszállottan, akár a halálig,
Alkonyatkor újra megpróbálja.

POST FESTUM

Vajon túl késő lenne most már szólni,
Hogy e vad szelek kezdtek ostromolni?

Vajon nem késő már, hogy énekeljek,
Míg a fák közt pajtásim ünnepelnek?

A kezem tele van már sárral, vérrel,
Mert nem hagyhattam fel a kereséssel,

A szám pedig kiégett és kipállott
A szomjúságtól, mit eddig kiáltott.

De hogyha jól végiggondolom mégis,
Zöngenek bennem mélyen még zenék is,

Lelkem még szomjas sípokkal zendülne,
És annyi, de annyi hallgatást elűzne.

Az arcomba záporozó szikrákon át
Látom reggellé válni az éjszakát,

És nem tehetem, hogy ne meneteljek
Az énekre, mi feszíti a mellet.

Nem. Hiszem, még most sem lesz késő szólni,
Bár e vad szél már kezdett ostromolni,

Bár a fenyvesek árnyas tisztásain
Az ünnep véget ért már, pajtásaim.

VERS

Kedves repkényem, takarjál be engem,
És egész törzsemet fond be lassudan...
Néked adom, idd szomjasan és hosszan
A fanyar italt, mi futkos ereimben.

Én mostoha sziklán nőttem, sápatag,
És nem volt napom, mint a többi lénynek,
Ezért hát nedveim, akár a méreg,
Kóstolni csak keserű ajkaknak szabad.

HAJNALI VÁGTA

Vágtattunk, vágtattunk egy keserű éjszakában!
És nem volt semmi reményünk közelgő tanyában.

És semmi jel, hogy izmaink édes fájdalma múlna,
Köröttünk a világ barlangi éjbe hullva...

Nyomunkban, dobogva, egy furcsa, nagy kísértet,
Fölnyúlva, föl, csillagos egek pereméhez.

Hajának hosszú ködje, a szélben szétszedett,
Ránk omolt, akár a súlyos, komor vértezet...

És eldobtuk akkor az ősi harci bárdot,
De erdő belőle ott mögöttünk állott.

És eldobtunk egy fésűt, a tűt és a násfát,
De nem támadott sem tó, sem acélos sziklák.

Egyedül voltunk már, egyedül, szemben véle:
Ő volt a világ legszebb jégbefagyott réme,

És vissza kellett fognunk a kantárt, a zablát,
Hogy szabadon csodáljuk meztelen alakját...

Az új nap kapujában, verejtékben ázva,
Csendesül, meglassul, és véget ér a vágta...

Fordította: Magyari Lajos