Román költők



IOAN VIERU
 


(Sz. 1953) bukaresti újságíró, költő. Pályafutását az országos ifjúsági napilapnál kezdte, majd a romániai rendszerváltás után  Contrapunct címmel avangard irodalmi lapot alapított, annak főszerkesztője. Kötetlen versforma, hangsúlyozott gondolatiság lírájának jellemzője.

 

ADYS

    Tekinteted, egy ifjúkori fényképedről, fájdalmasan és atyásan kísért. Látom benne a hiábavalóság érzését, a felszínre hozott sárt és aranyat, e világi kölöncöket. Hegedűművésznek látszol, akinek futamaira a darvak visszatérnek egy pillanatra, az őszt idézvén.

    Meglehet, éveim száma megegyezik a tieiddel a fényképen, akárcsak lelkem pillantása. Ugyanolyan kétségbeesett és engedékeny vagyok, nehezen ismerem fel a testvéreket. Kik ők, meddig és mit akarunk egyik a másiktól?

    Ha ma élnél fenséges Erdélyünkben, felkeresnélek egy jótanácsért, s azon kevesek közé tartoznál, akivel szóbaállnék. A poroszlók, akiket rám állítottak volna emiatt, biztosan megbocsátanának. Mi most, 1990-ben egyszerűen legyőztük a félelmet. Egyszerűen tiszta kezünket nyújtjuk egymásnak.

    Rengeteg köd gomolyog az időben, amelyben írok neked, de jól tudjuk, merre visz az utunk.

 

A HÁBORÚ VÉGE

úgy kötődünk az életben sok dologhoz
mint holmi virágpor-tartalékhoz
amit roppant messziről gyűjtöttünk be
illúziónkhoz miszerint egyesek a történelmet írják
övéik pusztulása
közben
 
tégla mellett tégla a fájdalomnak
feltűnő
gesztusra gesztus a mit sem tudó
arcán
 
alászállunk meglátogatni az eltávozottak
menedékhelyét
azokét akik lesújthattak volna
de nem tették
 
akik a vér roppant teknője mellé
képzelték az újjáteremtést
számlálván órákat éveket
 
akik istentelenül alszanak
miközben mintha mindannyian Istentől elrugaszkodva aludnánk
 
az angyal szemét ma is kettészelő könny
a kezdő festő ecsetvonása
 
sehol nem látni a háború végét
csak az égi hamu lepi be a járdát
 
áltatjuk magunkat a papírosok között egy széndarab
a mi saját arcunk
 
a gödör szélén feltépett mellkasunk
 
 
 
MEGTÉRÉS AZ ÉLETRAJZHOZ

az eső eltűnik a mezőn
 
az angyal eltűnik e kövezeten
a jól fizetett szakival
 
elválsz már ki tudja hányadszor
miközben a villám ottmarad
az ablakban
 
álmodtam egy fényképezőgép sötétkamrájában
 
a suttogás lesújt miként azok akik soha
semmiről senkinek nem adnak számot
 
sose hallod meg e búcsúszót
a határon
 
nem kedveled majd az időmozgást
mely helyet csinál nekünk
 
a szem végigpásztázta a völgyet az árhullám előtt
 
hangszert hangolnak
az életrajznak megfelelően
 
a föld nem oly valós mint a számok
amiket sápatag fák alatt összeadnak
 
halálon túli gyerekkor
ismerős kéz rajzolta kis körök
 
 
 
KÖLTŐI ILLÚZIÓ

behunyt szemmel ott hol az utak egymásba futnak
istentelenül sokat beszélünk azokról akik
a költői illúziók helyett elégnek
 
akik képtelenek átkelni a hídon és visszatérni
a kiszabott helyen
 
a holtak közé helyezetteket a folyó visszafelé sodorja
hogy ne lássák őket
 
egy idegen ország sugárzó fényében
minden csak levegő
 
a világegyetemre mért sápadtság
akár egy vén bajtárs precizitása
 
a döntő lépés megléphető miután a gabonatáblák aranya
megtér a földbe
 
mikor a friss hajtások annyi siker dacára a pusztulást hirdetik
 
mikor a könyvet bújó ember két kórház között választhat
ahol semmi sem biztosabb
a képzelt végnél
 
az esővel helyet csinálni az első cseppeknek
az összeölelkezők fémmé dermedő vállán
 
a dolgok jó oldalával amit a kegyetlen
hallgatásra bízunk
 
a nagy csapást mások követik
 
 
 
VÉSZKIJÁRAT

göröngyökön érkezik ablakig a reggel
 
több a becsület a tévelygésnél
a gabonaföldek mentén
 
a jövő olyannak látszott ahogy ma is látjuk
 
lehanyatlanak vállaink
mint azoké akik ezután is beállnak
a sorba
 
ketrec a hang míg egyre nő a csáberő
társadalmi talapzatán
 
az illúzió kapósabb a vészkijáratnál
 
éjszakákon át meredtem
a házak közötti roppant űrbe
 
hoztam a székesegyházba
a szolgáitok szétszabdalta fényt
nyomatékosítottam a zenekar hangját
ruhánkból készült szövétnekkel
 
túl sokszor rajzoltak már fát
fa mellé
 
meglehet egy napon vissza se térek
a sikolyt kicserélték
 
a retinára helyezett lekaszált virágok
 
 
 
JELZÉS

e reggeleken tegyétek össze kezeitek
 
valahol a messzeségben
megtöretik a kenyér
 
talán csak a hátunk mögött
újraszőtt kapcsolatokról tudni
pontosan valamit
 
kivárom míg elhalnak a fények
 
nyugaton senki se választ jövőt
ha a törzs kivágva
 
itt azt hallod egyedül vagy
bár ha saját tested letakarja
a hideg térképét
 
mások tüzet raktak már az olvasztókban
 
nem képkockák ezek
egy újraírt filmből
nem az a pillanat amit átdöf az absztrakció szöge
nem súly ez
nem is játék
nem kulcscsomó
nem egy iparvállalkozó versfüzete
 
jel ahhoz hogy magunkra találjunk
emberek akik csak a villám emlékével maradtak
és betiltani való törvényekkel
 
ha éberen úgy álmodban szembekötve utaztál volna
 
más ezüst házak között tisztább az ének
 
túl sokan állták el az utakat az agy már
a neveket őrli
 
látnod kellene egy bivalycsordát
mint töri át a nappal kerítését
 

(Cseke Gábor fordításai)


  
Román költők