IOAN VIERU
(Sz. 1953) bukaresti
újságíró, költő. Pályafutását az országos ifjúsági napilapnál kezdte, majd a
romániai rendszerváltás után Contrapunct címmel avangard irodalmi lapot
alapított, annak főszerkesztője. Kötetlen versforma, hangsúlyozott gondolatiság
lírájának jellemzője.
|
ADYS
Tekinteted, egy ifjúkori
fényképedről, fájdalmasan és atyásan kísért. Látom benne a hiábavalóság
érzését, a felszínre hozott sárt és aranyat, e világi kölöncöket.
Hegedűművésznek látszol, akinek futamaira a darvak visszatérnek egy
pillanatra, az őszt idézvén.
Meglehet, éveim száma megegyezik a tieiddel a
fényképen, akárcsak lelkem pillantása. Ugyanolyan kétségbeesett és engedékeny
vagyok, nehezen ismerem fel a testvéreket. Kik ők, meddig és mit akarunk egyik
a másiktól?
Ha ma élnél fenséges Erdélyünkben, felkeresnélek
egy jótanácsért, s azon kevesek közé tartoznál, akivel szóbaállnék. A
poroszlók, akiket rám állítottak volna emiatt, biztosan megbocsátanának. Mi
most, 1990-ben egyszerűen legyőztük a félelmet. Egyszerűen tiszta kezünket
nyújtjuk egymásnak.
Rengeteg köd gomolyog az időben, amelyben írok
neked, de jól tudjuk, merre visz az utunk.
A HÁBORÚ VÉGE
úgy kötődünk az életben sok dologhoz
mint holmi virágpor-tartalékhoz
amit roppant messziről gyűjtöttünk be
illúziónkhoz miszerint egyesek a történelmet írják
övéik pusztulása
közben
tégla mellett tégla a fájdalomnak
feltűnő
gesztusra gesztus a mit sem tudó
arcán
alászállunk meglátogatni az eltávozottak
menedékhelyét
azokét akik lesújthattak volna
de nem tették
akik a vér roppant teknője mellé
képzelték az újjáteremtést
számlálván órákat éveket
akik istentelenül alszanak
miközben mintha mindannyian Istentől elrugaszkodva aludnánk
az angyal szemét ma is kettészelő könny
a kezdő festő ecsetvonása
sehol nem látni a háború végét
csak az égi hamu lepi be a járdát
áltatjuk magunkat a papírosok között egy széndarab
a mi saját arcunk
a gödör szélén feltépett mellkasunk
MEGTÉRÉS AZ ÉLETRAJZHOZ
az eső eltűnik a mezőn
az angyal eltűnik e kövezeten
a jól fizetett szakival
elválsz már ki tudja hányadszor
miközben a villám ottmarad
az ablakban
álmodtam egy fényképezőgép sötétkamrájában
a suttogás lesújt miként azok akik soha
semmiről senkinek nem adnak számot
sose hallod meg e búcsúszót
a határon
nem kedveled majd az időmozgást
mely helyet csinál nekünk
a szem végigpásztázta a völgyet az árhullám előtt
hangszert hangolnak
az életrajznak megfelelően
a föld nem oly valós mint a számok
amiket sápatag fák alatt összeadnak
halálon túli gyerekkor
ismerős kéz rajzolta kis körök
KÖLTŐI ILLÚZIÓ
behunyt szemmel ott hol az utak egymásba futnak
istentelenül sokat beszélünk azokról akik
a költői illúziók helyett elégnek
akik képtelenek átkelni a hídon és visszatérni
a kiszabott helyen
a holtak közé helyezetteket a folyó visszafelé sodorja
hogy ne lássák őket
egy idegen ország sugárzó fényében
minden csak levegő
a világegyetemre mért sápadtság
akár egy vén bajtárs precizitása
a döntő lépés megléphető miután a gabonatáblák aranya
megtér a földbe
mikor a friss hajtások annyi siker dacára a pusztulást
hirdetik
mikor a könyvet bújó ember két kórház között választhat
ahol semmi sem biztosabb
a képzelt végnél
az esővel helyet csinálni az első cseppeknek
az összeölelkezők fémmé dermedő vállán
a dolgok jó oldalával amit a kegyetlen
hallgatásra bízunk
a nagy csapást mások követik
VÉSZKIJÁRAT
göröngyökön érkezik ablakig a reggel
több a becsület a tévelygésnél
a gabonaföldek mentén
a jövő olyannak látszott ahogy ma is látjuk
lehanyatlanak vállaink
mint azoké akik ezután is beállnak
a sorba
ketrec a hang míg egyre nő a csáberő
társadalmi talapzatán
az illúzió kapósabb a vészkijáratnál
éjszakákon át meredtem
a házak közötti roppant űrbe
hoztam a székesegyházba
a szolgáitok szétszabdalta fényt
nyomatékosítottam a zenekar hangját
ruhánkból készült szövétnekkel
túl sokszor rajzoltak már fát
fa mellé
meglehet egy napon vissza se térek
a sikolyt kicserélték
a retinára helyezett lekaszált virágok
JELZÉS
e reggeleken tegyétek össze kezeitek
valahol a messzeségben
megtöretik a kenyér
talán csak a hátunk mögött
újraszőtt kapcsolatokról tudni
pontosan valamit
kivárom míg elhalnak a fények
nyugaton senki se választ jövőt
ha a törzs kivágva
itt azt hallod egyedül vagy
bár ha saját tested letakarja
a hideg térképét
mások tüzet raktak már az olvasztókban
nem képkockák ezek
egy újraírt filmből
nem az a pillanat amit átdöf az absztrakció szöge
nem súly ez
nem is játék
nem kulcscsomó
nem egy iparvállalkozó versfüzete
jel ahhoz hogy magunkra találjunk
emberek akik csak a villám emlékével maradtak
és betiltani való törvényekkel
ha éberen úgy álmodban szembekötve utaztál volna
más ezüst házak között tisztább az ének
túl sokan állták el az utakat az agy már
a neveket őrli
látnod kellene egy bivalycsordát
mint töri át a nappal kerítését
(Cseke Gábor fordításai)
|