Az 1529. év legfontosabb európai eseménye a török seregnek a német birodalom elleni támadása volt. A török harcosok a 14. század óta támadták Európa földjét, s a Balkán elfoglalása után, a 15. század első felétől már a magyar királyság területe felé is megindultak. A mohácsi csatavesztés után pedig Szulejmán szultán a német-római császársággal szomszédos földeket is birodalmához csatolt. A hódításokra berendezkedett oszmán nagyhatalom említett 1529. évi hadjáratának közvetlen előzményét a Habsburg család feje V. Károly császár és öccse Ferdinánd politikájában kereshetjük. Habsburg Ferdinánd csak néhány éve kapta meg bátyjától az osztrák örökös tartományokat, ám miután 1526-ban a cseh rendek, majd II. Lajos magyar király halála után a magyar rendek egy, igaz, igen csekély része királlyá választotta, hatalmi helyzete a Habsburg házon belül kétségkívül megerősödött. A magyar királyság megszerzése ekkor nem sikerült, mert az ország vezetőinek döntő többsége Szapolyai János erdélyi vajdát segítette a magyar trónra. Szapolyai, aki több sikeres törökellenes hadjárat vezetőjeként tett szert országos népszerűségre, tárgyalásokat kezdeményezett az ellenkirállyal. Ám Habsburg Ferdinánd visszautasította közeledését, s Szapolyai, miután rádöbbent, hogy a trónviszály békés úton való rendezése nem lehetséges, a Habsburg ház európai túlhatalma ellen szerveződött cognaci liga (amelynek tagjai I. Ferenc francia király, a pápa, VIII. Henrik angol király, Velence, Milánó és más városok voltak) tagjaihoz fordult. Bízott természetes szövetségesei segítségében, s nem is alaptalanul. Az európai diplomácia nagymesterének tartott Velence isztambuli követét 1527 májusában öt ízben utasította arra, hogy a szultánt serkentse Habsburg Ferdinánd megtámadására. Az európai hatalmak eme nagy mérkőzésében a kezdeményezés azonban ezúttal V. Károlyé volt, aki zsoldosait a cognaci liga leggyengébbnek tartott tagja, a pápa ellen küldte. Azok el is foglalták Rómát, 1527 május 6-án (Sacco di Roma), a keresztény világ nagy megrökönyödésére. Bátyjának eme sikerén felbuzdulva Ferdinánd sereget gyűjtött, s 1527 őszén szinte akadálytalanul foglalta el Magyarországot Szapolyaitól. A Lengyelországba szorított János királynak nem maradt más választása, mint követet küldeni Sztambulba s segítséget kérni a fényességes padisahtól. Mivel a török politika kedvelt fogása volt a trónviszályba bonyolódott, meghódításra kiszemelt ország ügyeiben minél nagyobb befolyást szerezni, I. Szulejmán szultán nem tagadta meg jóindulatát a szövetségkérőtől. 1529 május 10-én nagy pompával indult ki serege élén Isztambulból. Célja nem kevesebb volt, mint Bécs elfoglalása. Két héten át ostromolta Ferdinánd székvárosát, azonban a hatékony ellenállás minden kísérletét meghiúsította. Október 16-án az oszmán hadak megindultak hazafelé. Világtörténelmi jelentőségű győzelme volt ez a bécsi védőknek.^[1]

Ebben a történelmi pillanatban, az 1530. évben, még az ostrom hatása alatt született meg az akkor még szinte ismeretlen, főművei megalkotása előtt álló joachimsthali városi orvos, Georg Agricola tollából az a röpirat, amely tárgyunkat képezi. Az írás nagymértékben eltér az Agricola-életmű jólismert, a természettudományok történetének fontos fejezetét alkotó darabjaitól, tárgya, felfogása, szándéka révén.

A mű az egyik legelterjedtebb korabeli publicisztikai műfaj, az ún. Türkenschrifttum szép példája. Az évszázados hagyományokkal rendelkező műfaj meghatározása nem könnyű, elégedjünk meg ezért annyival, hogy a török birodalom történetének, népe vallásának, szokásainak, hétköznapi életének leírása éppúgy ide tartoztak, mint a török seregek legyőzésére született tervek. A műfaj összetevői között aktuális politikai eszmefuttatásokat, történeti visszapillantásokat, egyházakat érintő elmélkedéseket éppúgy találunk, mint gyakorlati katonai tanácsokat, nagyívű tervezeteket. Agricola kortársai közül igen sokan művelték, az ismert munkák száma százakra rúg, szinte minden jelentős alkotó hagyott ránk ilyet, elég ha közülük a legismertebbeket, Aventinus, Erasmus, Hutten, vagy Luther nevét idézzük. Természetesen magyarországi szerzőkkel is sűrűn találkozunk e nyomtatásban is megjelenő, viszonylag nagy olvasói igényt kielégítő művek alkotóinak sorában (magyarországi György barát, Georgievics Bertalan, Rubigalli Pál). Agricola műve, formáját tekintve a Türkenschrift egy különleges fajtájához, a szónoki beszédekhez (oratio) tartozik, amelyet kisebb terjedelme, érzelmekre ható stílusa, szenvedélyessége különít el a törökkel foglalkozó művek más csoportjaitól. A nagy előképek itt sem hiányoznak, elég ha a jeles humanista Aeneas Silvius Piccolomini (II. Pius pápa), Platina, Bessarion kardinális, Ulrich von Hutten, vagy a Magyarországon is jól ismert Johannes Cuspinianus szónoklataira gondolunk. A hazánkban élt dalmát humanista, Tranquillus Andronicus is szónoklatot jelentetett meg arról, hogy a török elleni háborút minél előbb meg kell kezdeni.^[2]

Elöljáróban röviden ismertetnünk kell az írás tartalmát, mivel a mű magyarul eddig még nem jelent meg, a magyar történeti szakirodalom nem foglalkozott vele.

Agricola műve kezdetén röviden visszapillant az elmúlt nyárra, amikor - mint írja - kegyetlen háború kezdődött Németország, sőt az egész kereszténység ellen^[3]. A törökök azt hitték, hogy a hozzájuk pártolt magyarok (Szapolyai János párthívei) segítségével lehetővé válik számukra egész Németország elpusztítása. A szultán óriási serege betört Ausztriába, ott falvakat gyújtott fel, városokat tett tönkre, Bécset is ostrom alá vette. A védők hősi helytállása és a felmentő sereg közeledtének híre visszavonulásra késztette az oszmán hadat, de seregük egy része Magyarországon maradt telelni. Ezért a következő nyárra, ha véres háborúkra nem is, veszélyes rajtaütésekre ajánlatos felkészülni.

A konkrét helyzetelemzés után Agricola a megvívandó háború jellegét taglalja. Véleménye szerint komoly lelkesítő tényező az, hogy most nem egy egyetlen szomszédos országot - például Magyarországot - fenyegető veszélyről van szó, amelynek Ferdinánd király és a német fejedelmek már eddig is szánalomból, vagy a nagyobb baj elkerülése érdekében segítettek, hanem Európa szabadságáról. A szabadságért pedig küzdeni kell, mert ez a legértékesebb tulajdonunk, ezt elveszíteni a legrosszabb ami érhet bennünket. Agricola Szent Ágostonnak az "igazságos háborúról" kialakított koncepciójához nyúl vissza a kérdésről szólva. Szent Ágoston az egyik legnagyobb hatású keresztény filozófus a Biblia alapján alakította ki elméletét. Értelmezése szerint az a háború igazságos, amelynek célja az igazságtalanság megbosszulása. Ezt a harcot az ellenség kényszeríti ránk, - szögezi le a szerző - mi csak védekezünk, ezért ez igazságos háború. A törököknek nincs joguk arra, hogy idegen területeket foglaljanak el, háborújuk nem egyéb rablásnál, mivel nem kényszerből vagy birodalmuk békéjének védelme érdekében harcolnak. Néhány, a római történelemből vett, szerzőnk humanista műveltségét megcsillantó kitérő után a török uralom következményeit ecsetelve figyelmeztet, hogy az minden rend számára igen hátrányos. A pogányok a leghatározottabban a nemesség ellen lépnek fel, akik közül minél magasabb valakinek a rangja, annál nagyobb veszélybe kerül. Őket, és a hivatalnokokat megölik, mert félnek, hogy lázadásokat szerveznek. De a köznéppel is igazságtalanok, és az elnyomás, amelyet gyakorolnak oly súlyos, hogy azt egyetlen keresztény sem tudja elviselni. A jogrend helyébe az önkényeskedés lép, a fiúkat, leányokat megrontják, a papoknak nem engedik hirdetni a szent tanokat, a tudósok nem oktathatják a tudományokat. Csak egyes eszelős papok várják az oszmán jöttét, akik nyilvánosan kijelentették, hogy a törököt tárt karokkal kell fogadni. Agricola itt Martin Lutherra céloz, aki egy korai munkájában valóban azt hirdette, hogy nem kell harcolni a török ellen, mert támadásuk Isten büntetése Jézus tanításainak hálátlan és istentelen megszegéséért. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Luther az 1529-ben megjelentetett "Tábori prédikáció a török ellen" (Eine Heerpredigt wider den Türken) című röpiratában - nem kis részben éppen a bécsi ostrom hatására - módosított álláspontján, s arra a következtetésre jutott, hogy minden keresztény hívőnek harcolnia kell "az ördög fegyveresei", a török ellen^[4] . Ezzel Luther is elfogadta az igazságos háború tanát. Csak azok a gonosz nemesek és vajdák szeretnék a török eljövetelét, - folytatódik Agricola szövege - akik szövetséget kötöttek a pogánnyal a keresztény királyok és hercegek ellen, s akik ama igazságtalan törekvés támogatóivá szegődtek, hogy Habsburg Ferdinándtól elvegyék Magyarországot, amelyet pedig a régi szerződés és az új rokonság is neki ítél. Itt ismét egy Szapolyai ellenes kirohanással van tehát dolgunk. Ne lepődjünk meg azon, hogy Agricola oly kevés megértést tanúsít a két nagyhatalom közé szorult magyar királyság s annak jogszerűen trónra emelt vezetője, Szapolyai János irányában. Agricola Habsburg Ferdinánd alattvalója, s Csehország nyugati határszélén ahol ekkor élt, a magyar kérdést is csak a Habsburgok látókörében lehetett szemlélni. Szapolyait tehát nem a magyar függetlenség maradékának megmentéséért vívott küzdelem hőseként, hanem a kereszténység ősi ellensége, a török vazallusaként helyezte koncepciójába.

A következő rész azt fejti ki, hogyan lehet "könnyen és hasznosan" küzdeni a török ellen. Ennek alapja a német birodalom ereje: földje nagy kiterjedésű és bőtermésű, bányákban gazdag. Igaz, hogy Magyarország is elsőrendű élelmiszertermelő, de milyen puszta és beépítetlen! - tesz ismét a szerző egy mondatnyi kitérőt az összehasonlítás kedvéért. Ez az ország kétszázezer embert tud fegyverbe állítani, akik igen vitézek, példázzák ezt az elmúlt harminc év itáliai hadisikerei. De Hunyadi Mátyás is a mi katonáinkkal győzte le a törököt! - idézi fel Agricola a fekete sereg emlékét, sikereit kisebbítve. Majd ismét történeti példákat hoz a régi germánok hadi erényeiről. Végül a törökökre térve elismeri, hogy bár ők is sok győzelmet arattak, de a legyőzött európai népek gyűlölik őket, és alig várják, hogy felszabaduljanak uralmuk alól. Külön említésre méltónak tartja, hogy mivel a Duna birodalmuk felé folyik, könnyedén lehet hadigépeket, élelmiszert, katonákat odaszállítani.

Hogyan kell tehát ellenük vezetni a háborút? Mert támadásra számítani kell, hiszen az ellenség világuralomra tör, és ha a vezérek nyugton is maradnának, a katonák akkor is követelnék a harcot. A legelső fontos teendő az összes tartomány megerősítése, mert a török mindig ott támad, ahol gyenge a védelem. Majd nagy sereggel be kell törni az ellenség által elfoglalt területekre, és nem szabad hagyni, hogy oda visszatérjenek. (Biztatásul felemlíti, hogy a régi germánok minden ellenségüket legyűrték, például Nagy Károly Itáliát, vagy a magyarokat a Lech mezei csatában). A régi rómaiak is szerencse nélkül védték magukat otthon, de messze a hazától győzelmeket arattak. Tehát az lenne a legcélszerűbb, ha most is az ellenség országába indulnának a keresztény hadak, ezért kár volt a katonákat elbocsátani Bécs ostroma után! Súlyos hiba lenne, ha csak akkor fogna fegyvert az ország a török ellen, amikor az újra Németország ellen vonul.

Ezután a török és a német fegyverzet és harcmód összehasonlítása következik. A török fegyverek gyengék, a mi fegyvereink erősek és a lovaink is jobbak, - állítja szerzőnk. Lándzsájuk törékeny, nyilaik nem pontosak. Mi mellvértekkel védjük magunkat, ők csak párnákkal. A sereg elején állókat pajzzsal vagy védőöltözettel kell felszerelni a nyilak ellen, ám a janicsároknak puskájuk van, az ellen védekezni lehetetlen, szerencse, hogy a német harcosok ezt a fegyvert jobban kezelik. Az ágyuk mellett áruló olaszok állnak, ők át fognak állni a keresztény oldalra. (Itt megemlítjük az érdekesség kedvéért, hogy ez a balhit a mohácsi táborban is élt a magyarok között, de e feltevéseket a források nem igazolják). A gyors török lovasok ellen harci szekerekkel lehet küzdeni, körül kell zárni őket, és a kocsik fedezékéből puskatűzzel támadni. Ágyuk is szükségesek, ezek tüzétől a lovasok szétugranak. A török harcmodorának jellemzője, hogy a lovasok elkanyarodnak középről a szélekre, s a mögöttük elrejtett ágyuk tüze megfutamítja az ellenséget. (Itt ismét magyar példával él Agricola: így győztek a törökök Mohácsnál is). Ezért célszerű széles sorokban felállítani a gyalogosokat a centrumban, hogy hasra tudjanak vágódni a török ágyúgolyók előtt. A keresztény tábort harci szekerekkel kell körülvenni, hogy a keresztények ne meneküljenek el, ha a török bekerítené őket.

Agricola ismerteti a török általa feltételezett haditervét is, melynek szerinte az a lényege, hogy futást színlelnek és az üldözésben széthúzódó keresztény sereget lesből megtámadják majd megsemmisítik. Tehát óvakodni kell a török üldözésétől!

Fontos a sereg jó élelmezése, minek érdekében nem szabad a Dunától vagy más élelmiszerszállításra alkalmas, hajózható víztől eltávolodni. Stájerországban, Karintiában, Krajnában, Bajorországban, Morvaországban, Sziléziában eluralkodott a félelem, márpedig ha egy ország nem érzi magát biztonságban, akkor lakói nem dolgoznak, nem kereskednek, vagyis nincs ellátás. A keresztények közötti ellenségeskedésnek véget kell vetni, hisz Ausztriát is azért merték megtámadni a törökök, mert híreket kaptak a magyaroktól az ottani belső viszályokról. Ismert módszerük ezek kihasználása, és ha nincs ilyen, akkor titkos cselekkel ők szítják. A mohamedánok jól tudják, hogy ez a legfőbb rossz egy királyságban. Több példát is felhoz Agricola eme állítása alátámasztására, köztük Magyarországot is. Nemrég Szapolyai János - írja - nem jutott megegyezésre II. Lajos királlyal, ezért tudta legyőzni Szulejmán szultán a magyar sereget. Lehetséges ugyan, hogy a török csak a jó alkalmat használta ki, de azt is mondják, hogy Szapolyai indította őket a király ellen. Midőn Szapolyai I. Ferdinánd király ellen is felbíztatta a szultánt, az nem elégedett meg Magyarországgal, hanem Bécsre támadt. És még mindig vannak Németországban, akik védik a vajdát (Szapolyait)! Mindenkit meg kell ölni, aki a török és János vajda dolgát támogatja, mert ezek hazaárulók - fejeződik be a kemény szavakkal támadó eszmefuttatás. Ismét tettenérhető Agricola elfogultsága, hiszen a mohácsi csatavesztést Szapolyai és II. Lajos király ellentétével magyarázni a Habsburg propaganda kedvelt, ám minden alapot nélkülöző fogása volt.

Végül kívánatos lenne, hogy az egyházszakadás megoldására ne nyúljanak fegyverekhez, mert ennek csak a török látná hasznát. Az egymás közti háborúk ugyanis felemésztik azokat az anyagi eszközöket, amelyek a török ellen lennének szükségesek.

Kik lehetnének szövetségesek egy törökellenes háborúban? Isteni előrelátást fedezhetünk fel abban - írja Agricola -, hogy a török éppen akkor indult meg ellenünk, amikor olyan császárunk van, aki Németország, Spanyolország és Itália nagy részét össze tudja fogni, és olyan királyunk, mint Ön, Ferdinánd, fordul uralkodójához, a cseh királyhoz, aki Magyarország királyával sógorságban állt, akinek rokonságához tartozik, az angol, a dán, a svéd király, s aki baráti viszonyban áll a moszkvai nagyfejedelemmel is. Csak Velence és Lengyelország kötöttek fegyverszünetet a törökkel, bár ez, Agricola szerint szinte a szövetséggel ér fel. Üdvös volna, ha minden keresztény fejedelem csatlakozna a hadjárathoz, s nem keresne kibúvót azzal, hogy a török messze van tőlük. Mert ezt mondták a görögök és a magyarok is, míg nem az ő földjüket támadták, és Franciaországot is, Itáliát is könnyű elpusztítani. Velencének szövetséget kell ajánlani, amit ha nem fogadnak el, magukra maradnak. Lengyelország csatlakozni fog, mert tudatában van annak, hogy mi történt a Jagelló családból származó II. Lajossal, aki fegyverszünetet kötött a törökkel. Minden kereszténynek érdeke a hadjárat, hiszen a török, ha Németországot legyőzte, Itália és Spanyolország ellen támad. Ám úgy tűnik, a kegyetlen oszmán birodalom alkonyat előtt áll. Ennek legbiztosabb jele a keresztény fejedelmek közötti egyetértés, amely reményt nyújt arra, hogy nagy diadallal visszaveszik az elfoglalt területeket - fejezi be művét Agricola.

Eme vázlatos ismertetés után feltehetjük a kérdést, valójában mennyire lehetett reális egy török elleni fellépés terve Bécs ostroma után, amikor Agricola e művét papírra vetette. A nemzetközi helyzet, úgy tűnt, kedvezően alakul. A francia király és V. Károly háborújának ebben a szakaszában I. Ferenc seregei 1529 júniusában Landrianónál vereséget szenvedtek a császáriaktól, s az augusztus 3-án Cambrai-ban aláírt békében a francia király lényegében lemondott itáliai hódításairól. Ugyanekkor a császár VII. Kelemen pápával is békét kötött. Ezután V. Károly a német birodalom felé fordította figyelmét s az 1530 június 16-án megnyitott augsburgi birodalmi gyűlésen a vallási egység helyreállítását tűzte ki céljául. Tervei között - a vallási ellentétek megoldása után - valóban szerepelt a török ellen indítandó nagy hadjárat terve. A birodalmi gyűlésen azonban kiderült, hogy a pápa és Luther, a katolikus rendek és a protestáns fejedelmek közti ellentéteket a császár nem képes feloldani, s október végén, amikor a legkitartóbb protestáns képviselők is elhagyták a gyűlést, már világos volt, hogy a császári kísérlet kudarcot vallott. A németországi ügyek tisztázása nélkül pedig a császár nem vállalkozhatott a török elleni harcok megszervezésére. Ezek után nem csodálhatjuk, hogy a továbbiakban V. Károly spanyol királysága érdekeit tartotta elsődlegesnek, s Spanyolország érdekében a Földközi tengerre tervezte a leszámolást az oszmán birodalommal.

Az a számunkra lehangoló tény, hogy tudniillik a Habsburg ház feje a magyar királyságnak legfeljebb a mellékhadszíntér szerepét szánta hosszútávú terveiben, természetesen semmit sem von le e humanista röpirat értékéből, annak ellenére, hogy Agricola műve a szárazföldi hadjárat ekkor már háttérbe szoruló koncepciója mellett csoportosítja érveit.

Az ilyen műveket amúgy is az uralkodók, politikusok, hadvezérek olvasták legkevésbé. Arról sincs adatunk, hogy Magyarországon bárkire is hatást gyakorolt volna. A magyarságnak a török ellen küzdő része a harcmezőn, a végvárakban volt elfoglalva, kevéssé elméleti tevékenységgel. A csatározások nem hagytak időt humanista röpiratok elmélyült figyelmet igénylő tanulmányozására. Sőt, hozzátehetjük ehhez, hogy magyar szerző tollából igen kevés ilyen munka született, (két kivétel: Georgievics Bertalan és Pécsi Kis Péter műve). Persze tudjuk, hogy az ilyen művek célja nem annyira a gyakorlati tanácsadás volt, hanem inkább az, hogy a humanisták nemzetközi közösségének egy-egy téma iránti figyelmét ébren tartsák, vagy hogy egy-egy szerző megcsillogtassa tudását. A török veszély hálás téma volt, a török elleni hadjárat terve pedig a kereszténység mozgósító erejébe vetett hit legnagyszerűbb kifejeződésévé vált. Ma sem tudjuk meghatottság nélkül olvasni ezt a művet, amely annyi évszázadon át is nagy szuggesztív erővel sugározza a keresztény univerzalizmus ekkorra már anakronisztikussá váló eszméjét. S azt se feledjük, hogy az iszlámellenes keresztény egység eszméje érlelte meg az európai egység gondolatát, hiszen az ennek létrehozását szorgalmazó tervezetek a keresztes hadjáratoktól egészen a 18. századig a kereszténység iszlám elleni közös harcának keretében fogalmazódtak meg. S ez az eszmerendszer, az európai egységgondolat napjainkban is aktuális.

Eme nagy összefüggések fényében a kései szemlélő könnyen másodlagosnak tekintheti a konkrét történelmi körülményeket, hogy ti. ez a mű akkor keletkezett, amikor a francia király azon törekvése, hogy a törököt az európai hatalmi politika részeként kapcsolja be a kontinens háborúiba sikerrel járt, s a Mohács utáni Magyarország első lépéseit teszi - Szapolyai vezetésével - a még menthető megmentésére, kijelölve azt az utat, amelyen később az erdélyi fejedelmek haladhattak.