A vas használata a 16. század első felében

Meglepő, hogy Agricola imponálóan nagylélegzetű műve a De re metallica, amely az idők viharait olyan derekasan kiállta, milyen szűkszavúan bánik a vassal. Nem lehet kétséges, hogy Agricola könyve egyértelműen a színesfémek kedvéért íródott, s abban kiemelten a nemesfémek bányászata foglalja el az első helyet. A nemesfémek mellett megjelenik a könyvben a 16. században ismert többi fém is, közöttük azonban a vas az utolsó helyre szorul. A magyar kiadásban a mintegy 600 oldalból mindössze hat oldal foglalkozik külön a vassal, ebben is a három ábra foglalja el a hely felét. Ha ehhez hozzászámítjuk az első könyvfejezet vitaanyagának vasra vonatkozó másfél oldalát is, akkor sem érik el a vasról szóló részek a könyv teljes terjedelmének másfél százalékát.

Miért bánt Agricola ilyen mostohán a vassal? - tehetjük fel a kérdést. Mielőtt azonban ennek megválaszolásába bocsátkoznánk, tekintsünk körül sorai között, vizsgáljuk meg részletesebben, mit tudunk meg tőle a vasról azokból a szövegrészekből, amelyekben nem szándéka foglalkozni a vassal, mégis sok mindent elárul arról. Azután Agricola soraira támaszkodva próbáljuk megítélni, hogy kora társadalma milyen jelentőséget is tulajdonított a vasnak.

A vas történelmi szerepét minden korban három fő szempont szerint illik megítélni: mit ér a vas, mint szerszám, mit ér a vas, mint fegyver és mit ér a vas, mint szerkezeti anyag? Nézzük meg, Agricola sorai mit tudnak ezekre a kérdésekre válaszolni?

Az első kérdésre a mű első könyvfejezetének vitaanyagában találunk választ, azokban a sorokban, amelyek a vas hasznosságát bizonygatják. Agricola ebben a fejezetrészben azt hozza fel a vas védelmére, hogy vasból készült szerszámok nélkül az ember nem tudja előállítani az élelmezéséhez és ruházkodásához szükséges anyagokat és tárgyakat. Azt is megtudjuk, milyen szerszámokra gondol, mert sorra veszi a földművelés összes teendőit, amelyekhez a következő megjegyzést fűzi: "Csupa olyan művelet, amely munkaeszközök nélkül elképzelhetetlen. A gazdasági eszközök javarésze pedig vasból van, így az ekevas, a csákány, a borona fogai, a kapa, a sarló, a kasza, a fűrész, a szecskavágó, a venyigeolló, az ásó, a bicska, a villa, a nádvágó."

Agricola tehát elsősorban a földművelést találja olyan területnek, amelyen a vas, mint szerszámanyag nélkülözhetetlen és felsorolásával azt is bizonyítja, hogy a mezőgazdaságban a 16. században ismert volt a ma is általánosan használt egyszerű szerszámoknak a teljes köre. A szerszámok felsorolása azonban nem áll meg a földművelésnél, a könyv méltatja az őstermelés többi ágának szerszámszükségletét is, majd részletesen igazolja, hogy az ipar sem élhet vas nélkül, az ipari tevékenység egyetlen ága sem nélkülözheti a vasból készült szerszámokat.

Miután Agricola így az ember teljes életvitelét átvilágítja, gondolatfűzését a következő sorokkal zárja: "Ha a fémek az ember használatából eltűnnének, velük együtt tűnne el az egészség megvédésének, a kultúránkhoz méltó életmód folytatásának lehetősége is. Fémek hiányában az emberek csak a legnyomorultabban és legmegalázóbban tengethetnék életüket a vadállatok között. Vissza kellene térniök a makkevéshez, az erdei bogyókhoz, a fű- és gyökérrágáshoz, tíz körmükkel ásnának maguknak odút éjszakára, míg napközben vadállatok módján csatangolnának az erdőn és mezőn. Mivel mindez megalázása volna az emberi értelemnek, a természet eme legnagyobb, legáldásosabb ajándékának, van-e, aki annyira önfejű, hogy továbbra is tagadná a fémek szükséges voltát az élelem és a ruházat megszerzésénél és nem akarná belátni, hogy a fémek az emberi élet fenntartását szolgálják".

A vas nélkülözhetetlenségét azonban Agricola nemcsak vitaanyagával bizonyítja, hanem a montántevékenységek ismertetése során is, ami azért is fontos jelzés számunkra, mert a 16. században a vas egyik legjelentősebb fogyasztója éppen a bányászat volt.

Az érc- és kőfejtés szerszámai a 16. században is, éppúgy, mint a megelőző századokban csak vasból készülhettek és a nagy koptató igénybevétel miatt gyorsabban is elhasználódtak, mint a mezőgazdaság szerszámai. Ezért a vájármunka a kor legnagyobb vasfogyasztójának bizonyult. A bányászékek, bányászkalapácsok, fejtőcsákányok, feszítővasak, kapák és lapátok, valamennyien vasszerszámok voltak, ezeknek legfeljebb a nyeleit faragták fából. A vájármunkában a vas valóban nélkülözhetetlen és leválthatatlan volt. A bányásztevékenység más területein azonban a vas nem volt sem ennyire nélkülözhetetlen, sem általánosan használt. Az érc gyűjtésének és továbbításának eszközei pl., amelyet Agricola az ábráin megjelenít, már fából készültek. Az ércgyűjtő teknőket fából vájták, fából, illetve deszkából illesztették össze a talicskákat és csilléket, s ezeknek még a kerekeit is vasalatlan korongból faragták, vagy illesztették. Ezek készítésekor a vasnak legfeljebb annyi szerep jutott, hogy a talicskát vasszeggel erősítették meg, a csillét pedig vaspánttal vették körül. A dongafából készült felvonóvödrökre húzott abroncsok, vagy egyéb vasalások szintén csak erősítőként szolgáltak.

Az ércelőkészítés szerszámai között is vegyesen találunk fa- és vasanyagú szerszámokat. A törőkalapácsok természetesen vasból készültek, továbbá a rosták és sziták anyaga szintén vas volt. Kiemelten nagy vasfogyasztók voltak a törőgépek, nyílkalapácsaik papucsait, amelyek munka közben a legnagyobb kopást szenvedték, rendszeresen és gyakran kellett cserélni. Ugyanakkor a mosás, iszapolás bolygató- és kaparó szerszámai majdnem teljesen fából készültek, s még a kemencék és tűzhelyek építőeszközei között is szépszámmal találunk fából készült szerszámokat. Természetesen a bányatevékenység minden területén, minden korban, rendszeresen használtak ásót, kapát, lapátot, amelyek egyértelműen vasszerszámok voltak és még a laboratóriumi eszközök között is találunk vaseszközöket.

Látható tehát, hogy a gazdasági élet teljes keresztmetszetében és ezen belül a montángazdaságban a szerszámok és kézi eszközök többsége a 16. században már vasból készült, de az is megfigyelhető, hogy a vas a szerszámok körében nem volt egyeduralkodó. A kézi használati tárgyak között majdnem ugyanannyi más anyagból készültet is találunk, sőt a faanyagú szerszámok mennyisége még vetekedett is a vasszerszámokéval. A következő századok folyamán, mint tudjuk, a vas szerszámanyagként lényegesen tovább lépett, a 16. század első felében azonban, Agricolából ítélve, a tetőzéstől még meglehetősen távol tartott.

Ugyanakkor a kor fegyverei már a 16. században is kizárólag vasból készültek, s ezt Agricola is megerősíti. A fegyvergyártással magával ugyan a De re metallica nem foglalkozik, a fegyverkészítés messze esne annak tárgyától, de Agricola nem felejti el megjegyezni, hogy minden fegyver vasból készül, vasból készítik a kardot, dárdát, lándzsát, pikát és a nyilat, amelyekkel az emberek egymást sebzik, gyilkosságokat, rablásokat követnek el és háborúznak velük. Célzást tesz a lőfegyverekre is, amelyeket bombardáknak nevez, s amelyek hatását nem győzi hangsúlyozni.

A De re metallica nagyszámú szerkezetet, tároló berendezést, mozgató szerkezetet ír le és mutat be, szépen kidolgozott rajzain. Ezek tanulmányozása alkalmat ad annak a kérdésnek a megválaszolására is, hogy milyen mértékben használta fel a vasat anyagként a kor szerkezetet építő mestere. Korjellemzőként ehhez is azért elsőrendű forrás a könyv, mert a 16. században éppen a bányászat alkalmazta a legtöbb mechanikus szerkezetet. Olyan mennyiségű és választékú mechanizmust, mint a montántevékenység, még a haditechnika sem vonultatott fel. Mindezeket Agricola nagy bőségben örökítette meg az utókor számára, kezdve a bányafelvonóktól a tűzhelyek fújtatójáig.

Leírásaiból, különösen pedig a bemutatott nagyszámú rajz alapján nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a kor gépei, mechanikai berendezései, egyértelműen fából készültek, a mechanizmusokban a vas csak szórványosan, rendkívül kis mennyiségben fedezhető fel. Mint szerkezeti elemmel is csak nagyon ritkán találkozunk vele. Ilyen elem csupán, pl. a tengelyek csapja, a felvonók láncai, horgai és vödrei, vagy a törőgépek papucsai. Találkozunk egy-egy tengelyrésszel a vízszivattyúk szerkezetében, esetleg egy-egy vashoroggal a fújtatók felfüggesztésében, ezeken kívül pedig egyes kemencékbe is építettek be váznak vaslemezeket. A vasszegeket is elterjedten és sok helyen hasznosították, pl. a fújtatók összeszerelésénél. A gépvázak rögzítéséhez vaskapcsokat szintén használtak és nem volt ritka a berendezések pántolása, vagy egyéb vasalásos megerősítés sem. Ezektől eltekintve azonban a 16. század szerkezetei majdnem kizárólag fából készültek. Faácsolatok képezték a berendezések védőépületeit, a sokszor több emeletet átfogó vázszerkezeteket, a vízikerekeket, a fogaskerék áttételeket, a kötél és láncdobokat, a járgányokat, a szivattyúk csöveit, a vízművek és ércmosók vályúit, kádjait. A fa mellett a vas mint szerkezeti anyag Agricola korában alig kapott szerepet, a beépített vas a szerkezetek tömegének még másfél-két %-át sem érte el és leginkább, mint vasalással, vagy más merevítőként találkozunk vele. Lényeges azt is megállapítani, hogy a De re metallicá-ban bemutatott szerkezetekben sehol sem jelenik meg az öntöttvas; az a kevés vas, ami a berendezéseken fellelhető, mindig kovácsvas formájában van jelen.