1985. novemberében jelent meg a De re metallica teljes magyar fordítása önálló könyv alakjában.^[1] A bányászat és kohászat első - modern értelemben vett - tankönyvének magyar kiadása régi hiányosságokat pótolt. Amellett, hogy érdekes olvasmány, hazánkban is lehetővé tette, az eddig nehezen hozzáférhető mű szélesebb körű tudományos feldolgozását. Hiszen a magyar nyelvűség mellett a modern kor szükségletét, a mai értelmezhetőséget is jelenti Becht Rezső fordítása.

A kötet tartalmazza - bár kicsinyítve, de a lehetőségekhez képest jó minőségben - a fametszetes ábrákat is. Agricola munkájának ugyanis nélkülözhetetlenül fontos része a szöveggel szorosan összefüggő képanyag. Maga Agricola a választófejedelemnek írt ajánlásában így nyilatkozik erről: "Sok munkát és fáradságot áldoztam rá, de nem kíméltem a költségeket sem, mert a teléreket, szerszámokat, edényeket, csatornákat, gépeket és kohókat nemcsak szavakkal írtam le, hanem rajzolókat is fogadtam olyan képek készítésére, melyeknek segítségével az ismeretlen dolgokat a jelenkor és a jövendő embere minden nehézség nélkül megértheti."^[2] A tudományos elveknek megfelelően az ábrák pontosak, hitelesek és ezzel együtt művészi színvonalúak is.

A magyar vonatkozású metszetekkel Faller Jenő és Gyulay Zoltán foglalkoztak.^[3] A cikkeik nyomán ismert magyar vonatkozású ábrákkal itt és most nem kívánok foglalkozni. Az idő és terjedelem korlátozottsága miatt csak két - az előbbi szerzők által nem említett - metszetet fogok megvizsgálni.

Ezek egyike a 148. számú "Ércrostálás" című ábra. A vonatkozó szövegrészlet a következő: "Ehhez a munkához nagy rostaszekrényeket is használnak. Ezeknek a feneke vagy soklyukú deszkából van, vagy pedig - mint a többi rostánál - drótfonatból. Az oldaldeszkákat középütt félkör alakú vaskengyel kapcsolja össze. A kengyelen levő kötél egy akasztóállványra vagy tetőgerendára van erősítve és ennek segítségével a rostaszekrény ide-oda mozgatható és minden irányban billenthető. A szekrény két végén két-két fogantyú van, olyan amilyen a talicskákon szokott lenni. Ezeket két munkás megragadja és a szekrényt rázza, lóbálja. Ezt a fajta rostát leginkább a Magyarországon lakó németek szeretik használni."^[4] /1.kép/

Ez a magyar, sőt pontosabban magyarországi vonatkozású szövegrészlet és metszet különösen érdekes azért, mert a területi egység megjelölése mellett egyszersmind nemzetiségi csoportot is meghatároz. A filológiai pontosság kedvéért idézem az eredeti latin szöveget is: "... hac Germani, qui in Carpato monte habitant,..."^[5] Agricola tehát - mint azt a modern német kiadásoknál is tapasztalhatjuk - a "Kárpátokban " kitétellel élt. Nyilvánvaló azonban, hogy nagyon is jól tudta: ez a hegység a korabeli Magyarország területi egységéhez tartozik. Sőt, ismeretei ennél pontosabbak voltak, mert azt is tudta, hogy ezen a vidéken német nemzetiségű bányászok is élnek. Persze nem állt egyedül földrajzi ismereteivel honfitársai között, mert az első, 1557-es német fordítás a latin szövegnél is pontosabb meghatározást használ: "... die Teutschen sonderlich / die in Ungerischen Bergstetten wonendt..."^[6] A metszet közepén látható rosta, melyet Agricola a magyarországi németekhez köt, valóban közeli rokona a 149. számú "Besztercebányai rostasor" című metszeten találhatóknak. Az is közismert, hogy a korabeli Besztercebányán jelentős német lakosság élt.

Az eddig ismertetett magyar vonatkozású metszetek - beleszámítva az általam itt bemutatottat is - kivétel nélkül a szöveg, illetve az ábrák címe alapján nevezhetők magyar vonatkozásúnak. Módszertanilag azonban vitathatatlan, hogy ezzel csak a lehetőségek egyik felét merítettük ki, hiszen forrásként csak a szöveget tanulmányoztuk. Forrásértékűek azonban maguk a metszetek is, hiszen fontos, szövegkiegészítő szerepet szánt nekik a szerző. Belső vizsgálatuk során újabb magyar vonatkozásokra akadhatunk.

Belső vizsgálatok alatt elsősorban viselettörténetieket értek. Ebből a szempontból eddig csak Karl-Ewald Fritsch vizsgálta a De re metallica metszeteit.^[7] Fritsch azonban csak szakmai szempontból tanulmányozta a viseleteket, számunkra viszont a nemzeti szempont a lényeges. Agricola ábráin három csoportot különíthetünk el:

1. általános európai bányász és kohász viselet
2. nyugati (nyugat-európai) viselet
3. Nyugat-Európán kívüli területekre jellemző viseletek.

ad 1. Az általános bányászviselet csuklyás bányaingből, többé-kevésbé szűk nadrágból, cipőből és az elmaradhatatlan farbőrből állt. A kohászok esetében az ing általában hosszabb, s a farbőrt esetenként előre kötik fel köténynek. Ezeket a ruhákat a foglalkozás szükségletei alakították ki, így elsősorban a mesterséghez kapcsolhatók. A bányászok Európa-szerte általánosan ezt használták.

ad 2. A nyugati viselet főleg a változatos fejfedők és az un. braquette használatában nyilvánul meg. Az utóbbinak hosszában felhasogatott formáját láthatjuk, ami a landsknecht viseletből került át a polgári viseletbe. A braquette-et gyakran a közvetlenül fizikai munkát végző bányászokon is megfigyelhetjük, vagyis a nyugati ruházat keveredik az általános bányászviselettel. Akadnak viszont az ábrákon olyan alakok is, akik nem viselnek farbőrt és semmi sem utal nyugati öltözetükben arra, hogy bányászok lennének. Ezek gyakran nyugati jellegű fegyvert is viselnek.

ad 3. A nyugati divathullámok a 16. századi Európa egyes déli és keleti részeibe csak mérsékeltebben, vagy alig tudtak eljutni. Így ezekben az országokban - nem utolsó sorban a keleti hatások miatt - jellegzetes, a nyugatitól elütő viselet alakult ki. Ezek sok esetben nemzetiségi sajátosságokat is mutatnak.

A harmadik csoportnál leírt jellegzetességeket nyilván Agricola rajzolója is ismerte. Nem tekinthetjük másnak, mint tudatos törekvésnek, hogy egy-egy ábrán az 1. és 2. pontban leírt viselettípusoktól eltérő öltözetű alakokat ábrázolt. Megfigyelhető ugyanis, hogy ezeken a metszeteken következetesen egy-egy vidék viseletében mutatja be az összes figurát. Jól tanulmányozható ez olyan ábrákon, ahol a vonatkozó szöveg, illetve a cím is utal a nemzeti hovatartozásra. Így a 194. számú "Ólomérc mosása Lengyelországban" című metszeten. Magas, visszahajtott szárú, térdig érő, durva csizmát, feszes harisnyát, combközépig érő, testhezálló mentét viselnek a munkások. A három alak egyikén rövid ujjú ez a mente, ami különösen kedvelt volt Lengyelországban. A magas, prémszegélyes kucsmák, illetve a visszahajtott szélű nemezsüveg is illik a korabeli lengyel viselethez. A három alak közül egy sem visel farbőrt, noha az ércet mosó munkásokon ez szokás. Bizonyos tehát, hogy nem véletlenről van szó, hanem a lengyel viselet következetes ábrázolásáról.

Hasonlóképpen állunk a 193. számú "Ónérc mosása a luzitánok szérjén" című metszettel. A luzitán antik eredetű kifejezés, amin a humanista Agricola nyilván a portugálokat értette. A sajátos, széles karimájú, lapos fejfedő, az egymással megegyező hálós mintájú nadrág, valamint az - egyéb ábrákon meglehetősen ritka - általános mezítlábasság jellemzi a viseletet. Ez utóbbi, a széles karimájú fejfedővel egyetemben nyilván a vidék forró, napsütéses éghajlatával magyarázható.

Találunk egy magyar viseletű alakokat szerepeltető metszetet is, a 173. számú "Aranyérc mosása huzalrácsos széren" címűt. /2.kép/ Ennek a metszetnek az ábrázolásaival fogok a továbbiakban részletesen foglalkozni.

Sajátos jelenetet figyelhetünk meg ezen a jól megkomponált metszeten. Sziklás, hegyvidéki tájon alacsony partú patak folyik, melynek medrében áll az aranymosó a kezében fogott szérrel. Az egyetlen dolgozó mellett az előtérben, középütt és a háttér sziklái között három fegyveres látható. A távolban erődített város, s egy különálló templom tűnik fel a hegyek között.

Az előtérben ülő alak hosszú mentébe öltözött. A mente az un. függő ujjú fajtához tartozik, bal ujja ennek megfelelően hosszan lelóg. Minthogy ez az ujj a normális méretnél sokkal hosszabb, álló helyzetben kis híján földig érő volt, csak ritkán öltötték fel. Ehelyett a felkari részen hasított nyíláson dugták ki kezüket. Eredete homályos, mert bár állítólag nyugatról került hozzánk, feltehetően keleti jellege révén vált Magyarországon oly igen népszerűvé. Bizonyos, hogy a török is használta már a 15. században. Mátyás királyunk állítólag nagyon kedvelte ezt a - Varjú Elemér által tabir köntösnek nevezett - ruhadarabot.^[8] Természetes, hogy az uralkodó ízlését követték az udvari emberek. Amíg Nyugat-Európában a 16. század elejével a hosszú, bokáig érő ruhadarab már a főúri és gazdag polgári körökben is eltűnik, addig nálunk egyre jobban terjed és valamiféle nemzeti viseletté válik a nemesi és katonai rétegeknél. Burgkmayr a Weisskunigban a magyar főurakat és huszárokat egyaránt ilyen hosszú, függőujjas felsőruhában ábrázolja.^[9] A mellére gyakran száras gombokat varrtak, ami később a vitézkötés előképévé válhatott. Ugyanúgy megtaláljuk azonban az egyszerű gombos megoldásokat is. Bár ez a függujj-megoldás Magyarországon sem vált egyeduralkodóvá, az ábrázolások tanúsága szerint sokkal általánosabb volt mint másutt. Éspedig nem csak a főúri és nemesi rétegeknél, hanem az egyszerű katonaságnál is. Az előtérben ülő fegyveresen a mente gyakoribb, felhajtható gallérú változatát figyelhetjük meg. A háttérben lovagló alakon is hosszú mente van, de más fajta ujjmegoldással. A középen látható gyalogos katona rövidebb, combközépig érő mentét hord, ami ugyancsak megszokott viselete volt 16. századi vitézeinknek. Az aranymosó felsőruhája, ami az előtérben balra levő nagyobb kőre van ledobva, ugyancsak rövidebbnek tűnik. Jól megfigyelhető állógallérja, ami talán nem kifejezetten magyar jellegzetesség, de biztos, hogy nálunk is kedvelt forma volt. Az aranymosó testén feltűrt ujjú, derékban megkötött gombos, rövid dolmány vagy ing látható, ami szintén beleillik a korabeli magyar ruhadarabok körébe. Hasonlóan ítélhetjük meg a két rövidebb ruhás férfi feszes harisnyáját. Braquette-et egyikük sem hord, ami megfelel a magyar viseletnek, hiszen nálunk ez a ruhadarab soha nem tudott elterjedni.

Három fajta süvegtípus jelenik meg a metszeten. Az előtérben ülő alak fején levőt gyakran használták a 16. századi magyar harcosok. Valószínűleg a Radvánszky Béla által leírt "kalapos süveg" nevű fajtával azonosíthatjuk. "A fövegnek ezen fajtáját, elnevezéséből ítélve nem képzelhetem másként, mint hogy a nyári prém nélküli süvegre egy keskenyebb, vagy szélesebb árnyéktartó karimát alkalmaztak."^[10] A már említett Weisskunig ábrázolásain gyakran előfordul /3.kép/, de Dürer metszetein is megtalálható /4.kép/^[11]

Más fajta süveg van a kép közepén levő gyalogoson, s még jobban megszemlélhetjük ezt a típust az aranymosó fején. Különböző magassággal, de mindig felhajtott és behasított karimával készítették ezeket. Hasonló típusú, felhajtott karimájú süvegek, illetve sapkák időnként Európa más tájain is előfordulnak, így Agricola 182. számú "Aranycsillám mosása derítőteknőben" című ábráján is láthatjuk nyugati típusú ruházattal. Ez azonban nem teljesen megegyező forma, hiszen elöl nem lehajtott karimát, hanem egyszerűen annak hiányát figyelhetjük meg. Míg nyugatabbra csak időnként és szórványosan tűnik fel, nálunk Magyarországon a középkortól az újkorig folyamatosan és széleskörűen használták. Különösképp kedvelt volt például a 16. századi hajdúságnál. Általában felhajtott karimával ábrázolták, de a valóságban szükség esetén egyik, vagy mindkét felét lehajtották. A karima eleje ellenzőként, hátsó része fülvédőként szolgált. Metszetünkön mindkét darab a nap ellen ellenzőnek lehajtott első karimával tűnik fel.^[12] A háttérben lévő lovas fején vagy magas posztósüveg, vagy kucsma van - amit az ábrázolás méretei miatt nem lehet egyértelműen eldönteni. Mindkét fejrevaló használatos volt a korabeli magyar katonaságnál.

Hátra vannak még a lábbelik. A térdig vagy féllábszárig érő, esetenként többé-kevésbé visszahajtott szárú csizma általános viselete volt a magyar vitézeknek. Láthatjuk ezeket pl. a Weisskunig metszetein, de leírásokból is ismertek. A talp és sarok vasalása - ami kifejezetten magyar jellegzetesség a korban - persze ilyen részletességű ábrán nem kivehető. Magyarországon a csizmáknak több fajtája is ismert és elterjedt volt a 16. században, s ezek egy része más európai országokban sem volt szokatlan, bár talán kevésbé volt általános mint nálunk. Ezek egy része munkaruhaként is megfogható. Az aranymosón hosszú, combközépig érő csizmát látunk, amit a feszes harisnya fölé húzott. Ilyent használnak több más ábrán is a bányászfigurák, amikor olyan munkát végeznek, amihez vízbe, patakba kellett állniuk. Ez nyilván szükséges volt ahhoz, hogy a hideg víztől ne fázzanak meg. Az ilyen csizma magyar neve "szekernye" volt. A 14. század végéről származó Besztercebányai Szószedet is említi ^[13], de megtalálható a 16-17. században is. Varjú Elemér szerint a szekernye "...úgy készült, hogy a cipőre hosszú, a térden is felülérő, puha bőrszárat varrtak. Ilyen szekernyét leginkább alacsonyabbrendű emberek, lovászok, fullajtárok viseltek; urak csak akkor, ha hosszú útra mentek."^[14] Nemcsak hosszúnak, hanem vízhatlannak is kellett lennie, mert halászok is hordták, akik vízben álltak munkájuk közben. Ez az utóbbi funkció áll legközelebb a képen látható felhasználáshoz.

A ruházat tehát összességében egyértelműen magyar jellegűnek bizonyul. Célszerűnek tűnik ezek után a vizsgálatot a munkaeszközökön folytatni. Ami a huzalrácsos szért illeti, azt sajnos semmiképp sem tudjuk valamiféle nemzethez vagy területhez kötni. Maga Agricola sem nyújt adatot ezzel kapcsolatban. A 173. sz. metszet esetében a szövegben egy szó utalás sem szerepel a nemzeti vagy területi hovatartozásra vonatkozóan. Ez csakis a kép elemzéséből derül ki. Sőt - ezt le kell szögeznünk itt - a De re metallicá-ban az aranymosással kapcsolatban Agricola egyáltalán nem említi meg Magyarországot, holott bizonyosan tudott az itteni kiterjedt aranymosásokról. Marad tehát számunkra a katonák "munkaeszközei", a fegyverek vizsgálata, mint további lehetőség.

A viselet kiegészítő elemeiként nem ritkán fegyverekkel is találkozhatunk Agricola metszetein. Vagy a méltóság kifejezőjeként a láthatóan irányító szerepű emberek oldalán jelennek meg, vagy pedig egyértelműen védelem céljából hordják őket. Szempontunkból most a csak fegyverként használatos tárgyaknak van jelentősége, ezért a fejszéket, bárdokat és fokosokat, amikre a szerszám-fegyver kettősség jellemző, figyelmen kívül hagyom. A tényleges fegyverek a harc módjának megfelelően alakultak, s így nagyon is jellemzőek lehetnek egy-egy népre. A magyar ruházathoz tehát magyar fegyverzetnek is kell járulnia. Ez a hitelesség igazolására is alkalmas, hiszen aki a nemzeti viseleteket ismerte, annak a fegyverzet jellegzetességeit is ismernie kellett.

Agricola ábráinak többségén nyugati ruházatú alakok, vagy nyugati ruházatúak is láthatók. Ennek megfelelően a fegyverek többsége is nyugati jellegű. Az általános európai bányászviselethez is többnyire nyugati fegyverek járulnak. A ritkább szálfegyverek között találunk partizánt, melynek pengéje három hegyben végződik és lándzsát, melynek pengeszerű hegye alatt korongot alkalmaztak. A gyakrabban ábrázolt vágófegyverek közt egyenes kardokat különböző típusú markolatokkal és katzbalgereket.

A 173. sz. metszeten azonban keleti típusú fegyvereket találunk. A metszet négy alakja közül egy aranymosó, míg a másik három fegyveres. Az előtérben ülőnél szablya, a középen levőnél szablya és lándzsa, míg a háttérben lovaglónál kopja van. Kard vagy nyugati jellegű szálfegyver nincs a metszeten. Mit értünk keleti típusú fegyvereken? A 14. századig Európa nyugati és keleti felének fegyverzete nagyjából egységesen fejlődött, mivel a harcmodor és haditechnika is nagyjából azonosnak tekinthető. A lovagi hadviselés technikájának megfelelően a védő és támadó fegyverek fokozatos elnehezedése figyelhető meg. A régebben inkább vágásra alkalmas kardok formája szúrásra is alkalmassá kezd alakulni. Ez a folyamat nyugaton a későbbiekben is folytatódott, keleten azonban megváltozott a fejlődés iránya. A határokon megjelenő török elleni védekezés szüksége kényszeríti ki ezeket a változásokat, amik elsősorban Magyarországot érintették. A 15. századtól kezdve nálunk is megjelenik, a 16. századra pedig elsődlegessé válik a könnyűlovasság, mint a törökkel szembeni küzdelemben egyetlen ütőképes haderő. A könnyűlovassággal, a huszársággal természetesen annak jellegzetes fegyverei is elterjednek. Ezek közül legfeltűnőbb a szablya, ami a 15. században egyre általánosabbá válik nálunk, s a 16. században a tényleges harcban kiszorítja a régebbi vágófegyvert, a kardot. Ezt a szablyát a magyarság a töröktől vette át közvetlenül, így nem meglepő, hogy a 16. század első felében még nagyon hasonló a törökéhez. Jellemzője az erős fokél és az él felé kissé hajló markolat, a végén kupakkal. A század folyamán sajátosan magyar fegyverré alakult. A szablyát szakíróink a 16. századtól kezdődően magyar jellegzetességként szokták leírni.^[15] A helyzetet kissé bonyolítja az a kevésbé ismert tény, hogy a 15. századtól kezdődően nyugaton is megtalálható a szablya egy változata. Ezek önvédelmi fegyverként paraszti és polgári kézben tűnnek fel. Jellemzőjük, hogy keresztvas nélkül, legfeljebb hárítótüskével készültek, s pengéjüket nem köszörülték fokélre. Kalmár a kések közt írja le ezeket.^[16] A közelmúltban több nyugati típusú un. Malchus-szablyát is közöltek a 16. századból.^[17] Ezeknek pengéjén egyes esetekben van fokél, de markolatuk a nyugati kardok kengyeles, hárítólapos megoldásait követik.

Nos, a 173. sz. metszet szablyái magyar típusúak! Mindkét darabról megállapítható, hogy fokéles pengével készültek. Keresztvasuk a penge irányába hajlik, bár ezt a középen lévő gyalogos esetében csak az eredeti kiadások metszetein figyelhetjük meg, mert a modern kiadások metszetei kissé elmosódottak. A lefelé hajló keresztvasat Kalmár és Temesváry egyaránt keletinek tekinti, ami "valójában nem más, mint az arab keresztvas és a török szablya egyesítése."^[18] Ezt a típust a lengyelek nagyon kedvelték a 17. században és karabellának nevezték. Nevét a karabella vagy még inkább karavella néven ismert hajótípusról kapta. mivel keresztvasa ennek a hajónak a borda-íveléséhez hasonló. Hazánkban azonban már jóval korábban, a 16. század elején is ismert volt, amit a Weisskunig egyik metszete is bizonyít. Itt ugyanis magyar főurak oldalán láthatjuk ezt a típust. Metszetünkön az előtérben ülő katona jobban látható fegyverén azt is megfigyelhetjük, hogy a keresztvas vége kis gömbben végződik. A markolat kissé lefelé az él felé hajlik, tehát ebben a 16. század első felének magyar szablyáját mutatja.

A szálfegyverek szintén megfelelnek a Magyarországon használatos fajtáknak. A gyalogos keskeny, levél alakú heggyel ellátott 2 méter körüli hosszúságú lándzsát tart a vállán. A háttérben levő lovas szintén egy nyelet támaszt a vállának. Ennek a fegyvernek a két vége nem látszik, mégis minden valószínűség szerint a hosszú huszár kopjáról van szó.

Bár nem ezen a metszeten szerepel, de létezik Agricola ábrázolásai között még egy, az imént leírt magyar szablyához nagyon hasonló szablya, aminek bemutatását nem mellőzhetem. Ez az 1. sz. "Telérek kutatása varázsvesszővel és kutatóárokkal" című metszeten található. A metszet jobb alsó sarkában valamelyik bányász - talán a kutatóvesszőt tartó - lerakott holmiját láthatjuk. Egy fa alsó ágára akasztott táskát, valamilyen felsőruhát és a fának támasztott szablyát foglal magában ez a holmi. Ez a szablya is fokéles, keresztvasa a penge felé hajlik. Markolata az él felé kissé hajlik, nyele szegecselt lapokból áll, a végén kupakkal. Hüvelyének vége törött, így a penge fokéles vége fedetlen. Kissé följebb egy lelógó szíjat figyelhetünk meg, ami talán a szablya felfüggesztését szolgálja. A metszeten viszonylag sok, tíz személyt találunk, akik mind az általános európai bányászviseletbe vannak öltözve, így nemzetiségükre nem lehet következtetni. Az viszont biztos, hogy ez a szablya is magyar típusú. Ez azonban nem jelenti még önmagában azt, hogy a rajzoló itt magyarországi bányászokat kívánt ábrázolni. Mint már említettem, önvédelmi fegyverként a nyugati polgárok is használtak szablyát ebben az időben. Csak a nyugati katonaságra nem jellemző a szablya használata, amiben valószínűleg az erősebb védőfegyverzet, a páncél használatának is szerepe lehet. Különösen szembetűnő ez a német parasztháború harcait bemutató ábrázolásokon, ahol a parasztok fegyverei közt ott szerepel a Bauernschwert (nyugati készítésű szablya) az egyenes kardokkal vegyesen, míg velük szemben harcoló zsoldosoknál egyáltalán nem fordul elő. Ilyen módon a 16. századtól kezdve kereskedelmi úton, vagy magyar katonákkal nyugatra kerülő keleti, azaz magyar típusú szablya is paraszti, de még inkább polgári tulajdonba juthatott. Ezzel ellentétben nálunk a katonaságnak is általános fegyvere, hiszen a törökkel szemben ez a leghatásosabb.

A 16. század folyamán a különböző nyugati országok és nemzetek viseletei a divat hatására olymértékben keveredtek, hogy sokszor nem is lehet pontosan meghatározni a viselet alapján egy-egy személy hovatartozását. Felmerül a kérdés, nem keveredett-e a magyar viselet is? A 16. század folyamán - legalábbis a nyugati típusúval - semmiképp sem. Példa erre a Fugger-család Aranykönyve, amiben a 16. század első felében, kb. egyidőben megfestették Fugger Antal és rokona, Thurzó György ( 1521) címerét. A pajzsok fölött a két személy portréja is megjelenik. Fuggert a korszak német divatú, lapos barettjében és prémes díszű kabátjában, Thurzót viszont a Weisskunig metszeteiről ismert magyar mentében a szintén gyakran ábrázolt hajhálóval jelenítik meg.^[19] Hans Dernschwam, a Fuggerek magyarországi faktora - aki ugyancsak nem érezte magát magyarnak - erdélyi küldetése során, a sóbányákról írt beszámolójában a következőket mondja: "Én egyelőre magam vagyok; a többieket Nagyszebenbe küldtem, hogy magyar ruházatot szerezzenek, mert tisztára magyarok között vagyunk."^[20] A kétfajta viselet tehát egyáltalán nem keveredett. Dernschwam számára, aki többnyire Besztercebányán szolgált, nyilván szokatlan volt ez a helyzet, azaz hogy csupa magyar között van. Érdemes itt visszagondolni először bemutatott Agricola-metszetünkre, ahol a magyarországi németekről volt szó. Azon a metszeten egyáltalán nem találunk magyar viseletre utaló ruhadarabokat.

Német földön a magyar katonák, különösen a huszárok ruházatát furcsállották, hiszen az meglehetősen eltért a náluk megszokott landsknecht-viselettől. Érdekes, sőt egzotikus volt számukra a keleties magyar hadfelszerelés. Miksa német-római császár diadalmenetének magyar tagjait, illetve a magyar viseletet Dürer megörökítésre méltó témának találta. /4.kép/ A schmalkaldeni háborúban (1546-47) azután közelről is volt alkalmuk, különösen a szászoknak megismerni a magyar huszárságot. Ebben a háborúban V.Károly császár a schmalkaldeni szövetség ellen lépett fel, s segélycsapatai közt öccsének, I.Ferdinánd magyar királynak a huszárai is felvonultak. Ezek több ízben megverték János Frigyes szász herceg csapatait, nagy rémületet keltve szokatlan öltözékükkel és harcmodorukkal. Minthogy a Cseh Érchegységen keresztül vonultak a huszárok Szászországba, a joachimsthaliak - köztük Agricola valószínűsíthető rajzolója, Blasius Weffring - akár közvetlenül is láthatták őket. Érdekes, hogy a korabeli források mind kiemelik számukra szokatlan hosszú ruházatukat leírásaikban.^[21] A német katonai, valamint a 16. század derekára már a polgári ruházatra is a rövidség és középhosszúság a jellemző. S valóban, a 173.sz. metszeten a három katona közül kettő hosszú felsőruhában van ábrázolva.

A magyar viselethez hasonlót csak a több dologban hasonló adottságú korabeli Lengyelországban találunk. Itt ugyancsak fennállt a török birodalommal való nem éppen békés kapcsolat, csak ez kisebb határszakaszon és jóval később jött létre. Ennek megfelelően a törökös öltözéket is csak késéssel, sőt nagyrészt éppen a magyarságtól vették át. A sok hasonlóság mellett nyilván különbségek is voltak a két nép viseletében. Esetünkben azonban nem kell feltétlenül e különbségekből kiindulni. Alapvető különbség ugyanis, hogy Lengyelországban nem volt a magyarországihoz hasonlítható kiterjedt aranymosás, így fel sem merülhet ez a lehetőség.

Mint azt már említettem, sajátos jelenetet figyelhetünk meg a 173. sz. metszeten, hiszen egyetlen aranymosó szakmába vágó munkájának bemutatása mellett három fegyveres is helyet kapott a képen. A felfegyverzett, munkát nem végző és bányász ruházati elemeket sem viselő alakok csakis hivatásos harcosok, katonák lehetnek. Az 1974-es német kiadás szerkesztője meg is jegyzi - s ezt a magyar kiadás szerkesztője is átveszi - hogy az előtérben ülő felfegyverzett férfi esetleg a félreeső völgyekben dolgozó aranymosókat védelmezte. Nos, nemcsak az előtérben ülő alak néz ki őrnek, hanem a másik két katona is. A középen látható gyalogost az őrködők megszokott járkálása közben örökítette meg a rajzoló. Lándzsáját vállára támasztja, balját szablyája markolatán nyugtatja. A harmadik a háttérben a szikla mögött egy másik völgybe lovagol befelé. Pontosan olyan helyzetet foglalnak el, mint egy vidéket biztosító járőrszolgálat emberei. Hiszen az teljesen egyértelmű, hogy egyetlen aranymosót soha, semmilyen körülmények között nem őriz három katona. A nemesfémet természetesen békeidőben is őrizni kellett a rablók miatt. A Selmecbányáról Körmöcbányára rendszeresen nagyobb mennyiségű nemesfémet szállítóknak pl. ezért meg is volt a hivatásos harcosokból álló állandó fegyveres kísérete, az un. Silberreuterek csoportja. Annyi arany biztosítására azonban, amennyi egy aranymosónál munka közben előfordulhatott, békeidőben elég volt a munkás saját fegyvere. Valószínű, hogy a török elleni védekezés magyarázza a nagyszámú fegyverest. Tudjuk, hogy Agricola - számos német kortársával egyetemben - nagyon komolyan vette a török veszedelmet, s ezért 1531-ben Nürnbergben egy röpiratot is megjelentetett a törökkel szembeni összefogás előmozdításának érdekében.

1541, Buda elfoglalása után a magyar bányavárosok közvetlenül is veszélybe kerültek. Mária királyné, II. Lajos özvegye hozzá is látott a házassági szerződései alapján birtokában levő bányavárosok védelmének megszervezéséhez. Az 1545-ös nagyszombati országgyűlés szintén foglalkozott a bányavárosok védelmével. A kisebb török egységek egyre gyakoribb portyázásaival szemben a bányászok felfegyverzésére is sor került, ez azonban nem lehetett elég hathatós védelem a bányavárosok számára. Feltehető, hogy az Oszmán birodalom szándéka volt a nemesércbányák megszerzése. Ezért megerősítették a környék védelmi rendszerét pl. Zólyom, Végles stb. várait. Ez azonban nem biztosította a városfalakon kívül levő bányákban dolgozó munkások védelmét. Az egyetlen lehetséges megoldás a kérdéses vidék járőrözéssel történő folyamatos biztosítása volt. A bányavárosok ebből a célból több-kevesebb hajdút állandóan zsoldjukban tartottak, sőt létszámukat a veszély időnkénti növekedésével meg is emelték. Konkrét adatunk csak későbbről van erről, mégis érdemes idézni, mert egyben arra is utal, hogy csak magyar katonasággal lehetett ezt a feladatot elvégeztetni: "1656. július 29-én jelenti Bélabánya bányaváros az adminisztrátornak, hogy Forgách tábornok oda (német) katona őrséget küldött, de mivel ezeket az erdőkben való cirkálásra használni nem lehet, kérik, hogy az eddig ott tartott hajdúkat még tovább is náluk hagyja."^[22]