Könnyű a dolga - vélhetik - annak a kutatónak, aki a könyvnyomtatás populárissá válásának első századát, a reneszánsz 16. századát, s ezen belül a bányászati-kohászati nyomtatott szakirodalom kialakulását választja témájául. Könnyű, hiszen napjaink szakirodalmi termés-áradatában a világon, csupán egy esztendő leforgása alatt e - pontosan körül nem határolható - szakterületet legalább 10-12 ezer önállóan megjelent, s legkevesebb 8- 9 ezer periodikus kiadvány érinti, szemben a 16. század száz esztendejében összesen megjelent 80-90 mű mintegy 150 kiadásával. A két termés mennyiségi összevetése nyilván értelmetlen lenne. Könnyű, továbbá, nekünk, akik itt, az ősi bányász-kohász Alma Mater könyvtárában tevékenykedünk, s akiknek nemcsak a 18. századi alapítású, elhíresült mai nevén Selmeci Műemlékkönyvtár-ban rendelkezésre áll a 16-18. század eredeti irodalmának java, hanem - részint mint nemzetközileg elismert egyetemi könyvtár, részint mint a bányászati és kohászati tudományok hazai szakkönyvtára - az idevágó tudománytörténeti szakirodalom, immár két évszázados eredményeinek is birtokában vagyunk, illetve igény és kívánság szerint könnyű szerrel lehetünk.^[1]

A nehézséget leginkább a fogalmi és a terminológiai különbségek jelentik. A 16. századi "Bergwerk, Bergbau, metallica" stb. fogalma nyilván nem fedi a mai német, magyar stb. "bányászat" fogalmát; egyrészt mert az akkori fogalom egyaránt jelentette a két fő szakterületet, a bányászatot és kohászatot is, másrészt pedig a 16. századi "Bergwerk" szűkebb körű fogalom volt, nem általában és átfogóan az ásványi anyagok kitermelésére és félkésztermékké való feldolgozására terjedt ki, csupán az érc- és fémtermelésre, főként a nemesfém- és réztermelésre. A többi, akkor ismert fémet (ólom, ón, higany, antimon, bizmut, vas) tulajdonképpen csak annyiban tekintették a "Bergwerk" tárgyának, amennyiben a nemesfémtermeléshez szükséges, ill. nélkülözhetetlen volt. Ezek jogi, kereskedelmi, gazdasági szabályozása is általában kívül rekedt a "bányászat"-ra vonatkozó országos, ill. uralkodói rendelkezéseken. A mai bányászati fogalmunk olyan szerves alkotóelemei, mint a kő- és ásványbányászat, a kősótermelés és a 16. századi nyugati országokban már számottevő kőszénbányászat sem tartozott a "Bergwerk" fogalmába. Nehezíti a tisztánlátást az is, hogy a magyar nyelvfejlődésben nem alakult ki - a német Montanwesen-ek, Montanindustrie-nak megfelelő - új szakkifejezés, amely a bányászat és kohászat széles fogalomkörét megjeleníthetné. Így - jobb híján - maradt az elmúlt félévszázad során kialakult, talán kicsit erőltetettnek tűnő "bányászati-kohászati" elnevezés, amelyet - a hazai szerzők közül számosan - nyilván nem kellő átgondoltság miatt - nem használnak, s az eredeti német és latin kifejezéseket (Bergwerk, metallica stb.) egyszerűen "bányászat"-ként említik.^[2] A helyes mai értelmezésre jó példa Agricola De re metallicá-jának, Vom Bergwerck-jének 20. századi kiadásai, amelyek címe: Vom Berg- und Hüttenwesen (1928), Bergbau und Hüttenkunde (1974), O hornictvi a hutnictvi (1933), O gornom gyele i metallurgii (1962), A bányászatról és kohászatról (1985) stb.

A 16. századi bányászati-kohászati tudomány köre, éppen ellenkezőleg a "Bergwerk" fogalmi körével, jóval bővebb, szélesebb volt, mint a mai. Ennek alapvető oka, hogy abban a korban, évszázadokon át más nagyipar nem létezett, s ha a bánya- és kohóipar eredményesen akart működni, s az újabb és újabb fölvetődő technikai-technológiai kérdéseket meg akarta oldani, akkor saját szakmai keretein belül kellett kiépítenie a szükséges, tulajdonképpen külső, más jellegű ipari szolgáltatást, illetve a fölmerülő szakmai kérdésekkel való tudományos igényű foglalkozást. A bánya- és kohóiparon belül fejlődött ki a gépészet (erőgépek, szállítás, szivattyúzás stb.), a mérnöki építészet, az energiaipar, az üveggyártás, vegyipar, az erdészet és faipar stb. A bányászati-kohászati tudomány kebelén belül, annak gyakorlatára támaszkodva alakul tudománnyá a földtan, ásványtan, mechanika, hidraulika, kémia stb. Mindezek a szakterületek a 16-18. század folyamán, a tulajdonképpeni bányászati-kohászati szakterületekkel együtt alkotják a számos teoretikus szerző által megformált Bergwerkskunde rendszerét. Ennek az egyedülálló, más ipari-gazdasági tevékenységgel kapcsolatosan hasonlóan létre nem jövő szakmai-tudományos rendszernek az alapjai a 16. században rögzülnek.^[3]

A kibontakozást három tényező közvetlen hatásával, ezek találkozásával magyarázhatjuk. Az egyik az európai bánya- és kohóipar elmélyülő válsága: a nagy mélységekbe hatoló, elkeskenyedő telérekből elszegényedő érceket termelő, sorra elfulladó bányák, a nagy fémveszteséget okozó tökéletlen olvasztási technológiák, az erdők kipusztításával előálló építőanyag- és tüzelőhiány stb. olyan mértékben sújtotta az ipart, hogy új, gazdaságos eljárások alkalmazása nélkül teljesen reménytelenné és kilátástalanná vált helyzete; mindezeket tetézte az óceánon túlról - az európai termeléshez mérten - óriási mennyiségben beáramló olcsó arany és ezüst. A másik, a reneszánsz embernek, a reneszánsz tudósnak a mindennapi, materiális lét felé fordulása: az európai egyetemeken klasszikus természettudományi ismereteket szerző orvosok, filológusok kezdik tanulmányozni a bányászat és kohászat gyakorlatát. Létrejön az első kapcsolat az egyetemek és a bányászat- kohászat gyakorlata között, de csak egyoldalúan - bányászat fölülnézetben! - az egyetemek felől. J. Bernal megjegyzése azonban, t.i. hogy a bányászatban és kohászatban végbemenő technikai fejlődés nagyon keveset köszönhet a tudománynak, viszont annál többet adott az neki,^[4] csak kis korrekcióval fogadható el: a bányászat és kohászat 16-18. századi fejlődése nyilván szerényebb lett volna a szakma körén kívül-felül álló tudós szerzők - például Agricola - leíró, konstatáló művei nélkül. A harmadik pedig a könyvnyomtatás populárissá válása, amely lehetővé tette a hagyományosan elszigetelt és elzárkózott bányavidékek szellemi felszabadulását, közeledését.

Az elmondottakból kitűnik, hogy igen nehéz lenne megvonni azoknak a nyomtatásban megjelent műveknek a körét, amelyek a 16. században a bányászattal és kohászattal foglalkoznak, illetve ahhoz kapcsolódnak. A tudománytörténeti irodalomban - elsősorban a művek címe alapján - széles körben elterjedt az alábbi csoportosítás: Bergbüchlein, Probirbüchlein, Selbständige Probirbücher és Kunstbüchlein. ^[5] E tipizálás alapja, hogy a 16. században a kibontakozó bányászati-kohászati könyvkiadást valóban ezek a főtípusok jellemezték: Rülein von Calw 1500-1510 körül megjelent Bergbüchlein-je nyitotta a sort, s három évtized alatt további hét kiadást is megért; az ismeretlen szerzőtől származó Probirbüchlein (tk. fémkémlészeti receptkönyv) 1520 és 1580 között tizenkétszer jelent meg; a Kunstbüchlein-ek csoportjába mintegy tucatnyi kémiai technológiai és egyéb művességi recepteket közlő kiadványt sorolnak 1530 és a századvég közötti időből; a Selbständige Probirbuch-ok csoportja a problematikus: Ercker és Fachs művei mellett idesorolni Biringuccio-t, s főként Agricola De re metallicá-ját már nemcsak erős túlzás, hanem kifejezett tévedés.

Sokkal inkább közelebb kerülhetünk a szakirodalmi termés megismeréséhez, ha a megjelent műveket tartalmuk szerint próbáljuk csoportosítani. Ezek: ásványtan-földtan, bányászat, kohászat. Természetesen egy-egy mű több szakterületet is érinthet.

Ásványtani-földtani munkát 15-16-ot tart számon a tudománytörténet. Ásvány-rendszertan szempontjából Stella (1517), Albertus Magnus (1518), Agricola (1546), Entzel (Encelius 1551/57) és Kentmann (1565), a leíró ásványtanban Agricola, Entzel és Gesner (1565), a földtanban Münster (1544) és Agricola művei emelkednek ki.

A bányászat csoportjába igen eltérő tartalmú műveket sorolhatunk. (Érdekes, hogy a tulajdonképpeni bányászat fő szakterületét, a bányaművelést Agricola De re metallica-ján kívül egy mű sem választja tárgyául). A teleptani munkák sorát Calw Bergbüchlein-je nyitja, nevével ellentétben mással nem is foglalkozik; munkásságát Agricola, Entzel, majd Meyer (1595) fejleszti tovább. Bányaméréssel szakszerűen egy mű foglalkozik, Reinholdé (1574). Egy bányaorvosi (Paracelsus 1567), egy sóbányászati (Krakkó 1543) és mintegy tizenöt bányarendtartás, bányatörvény kiadása színesíti a képet. A kor szellemét tükrözik az egyházi- vallási keretben megjelenő bányász prédikációk, imák, versek, dalok stb. (Mathesius 1562, Osiander 1576, Zehner 1593 stb.), valamint az egyes bányavidékek történetéről, népéről, iparáról stb. értekező krónikák (Joachimsthalról Rudhardt 1523, Mansfeldről Sangeberg 1576, Meissenről Albinus 1590).

A kohászat irodalma két fő szakterületet érintett e században: az ércolvasztást (kohósítást) és a kémlészetet (= ércvizsgálat fémtartalom meghatározására). Egyetlen olyan mű sincs, amelyik kémlészetet ne tartalmazna. Ércolvasztással érdemben Biringuccio (1540), Agricola (1556) és Ercker (1556/74) foglalkozik, művük a következő két évszázadban számos kiadást megér. Agricola művét németül (1557) és olaszul (1563), spanyolul pedig Vargas erőteljes átdolgozásában (1569) adják ki. Fémöntészettel egyedül Biringuccio foglalkozik. A kémlészet alapvető műve kezdetben a már említett anonym Probirbüchlein, majd Ercker "grosse Probierbuch"-ja és Fachs Probierbüchlein-je (1568?, 1580). Számon tartják még: De Villafane (spanyol, 1572), Zimmermann (1573) és Schreittmann (1578) kémlészeti könyvét is.

A kémia-alchimia bőséges irodalma is tulajdonképpen érintkezne a bányászattal és kohászattal, mivel egyrészt fő célja az aranycsinálás, másrészt az ásványi nyersanyagokat, amelyek főként a bányászati tevékenység során kerülnek felszínre, kiterjedten hasznosítják az orvoslásban és festékkészítésben, mégis, mivel módszerei, nyelvezete és nevezéktana olyan távol áll a praktikus ipartól, gyakorlatilag sem akkor, sem ma nem sorolható szakterületünkhöz. A kémikusok közül csak Albertus Magnus és Libavius neve szokott szerepelni a kohászati tudománytörténetírók munkáiban. A már említett Kunstbüchleinek sem kapcsolódnak igazán a kohászathoz, mivel túlnyomórészt nem fémes anyagok kémiájával foglalkoznak, ipari vonzatuk pedig egyáltalán nincs.

Meg kell jegyezni, hogy a 16. századi címadások esetében a szerzők rendkívül nagyvonalúan jártak el. Calw írásának a Bergbüchlein nevet adta, noha - mint említettük is - csak a telérek, telepek elhelyezkedésével, valamint az ércek tulajdonságaival foglalkozik. Művelésről, szállításról, előkészítésről stb. szó sem esik. A párbeszédes kis mű azzal zárul, hogy majd holnap a kohóknál találkoznak: az erről szóló híradás azonban nem jelent meg. Hasonló hozzá Agricola első e témájú publikációja a Bermannus sive de re metallica (1530), amely hasonlóan párbeszédes és hasonlóan azzal zárul, hogy majd holnap az olvasztóműhelyekben találkoznak, s hasonlóan ez sem történt meg publikációban. A Bermannus-nak több mint fele az ásványokról, mintegy ötöde az orvoslásról, s csak egynegyede értekezik bányászati - főként teleptani - kérdésekről. Entzel De re metallicá-ja (1551) tulajdonképpen ásványtan, szerény telepismerettani részekkel. A De re metallica, Vom Bergwerck címnek igazán megfelelő művet elsőként Agricola adott közre (1556 és 1557).

Az áttekintett irodalmi termésben Agricola De re metallicá-ja az egyetlen olyan mű, amely mind a bányászat, mind pedig a kohászat szakterületét földolgozza, együttesen, összefüggéseiben mutatja be. Műve - bár még a 17. században is élő irodalomnak számított - példaképül szolgált a komplexitásra törekvő további 17. századi szerzők számára is, akik azonban már nem "fölülről" nézték a bányászatot-kohászatot, mint Agricola, hanem maguk is művelték: a braunschweigi bányakapitány, Löhneyss műve 1717-ben, a szászországi bányamester és bányamérő Rössler-é pedig 1700-ban jelent meg. Kohászati művek Biringuccio és Ercker nyomvonalán a következő évszázadokban is szép számmal jelennek meg. Maga Ercker is élő szerzőnek számít a 18. század második feléig a maga 10 német, 3 angol és 1 holland kiadásával. A jelentős kohász (kémlész) szerzők hosszú sora mellett (Barba, Stahl, Schlütter, Cramer, Swedenborg, Gellert stb.) nem jelenik meg önálló "bányászati" mű, csak 1773-ban a selmeci akadémia professzorától, Deliustól, igaz, ez a mű hat-hét évtizeden át alapvetőnek számított a német és francia nyelvterületen.

A 16. századi szerzők túlnyomó többsége egyetemet végzett orvos, professzor, filozófus (Calw, Albinus, Agricola, Reinhold, Gesner, Kentmann stb.), vagy pap (Mathesius, Entzel, Osiander stb.) volt. Vérbeli szakember volt viszont a kohászati üzemet vezető Biringuccio, a szászországi főbányamester Ercker, a lipcsei pénzverőmester Fachs, vagy a mathematikus Reinhold. Tulajdonképpen a szerzők alapján is meg lehetne jó közelítéssel különböztetni a műveket: melyek azok, amelyek a bányászatról-kohászatról szólnak, s melyek azok, amelyek a bányászat és kohászat szakmáját (tudományát) tartalmazzák. Ezt a kettősséget végigkövethetjük a 17-18. századon át, nemcsak a szakirodalomban, a megszülető szakfolyóiratokban, hanem a felsőoktatás kialakításakor is az 1760-as években: a selmeci akadémia megszervezése kapcsán a bécsi udvari kamarai bizottsági tárgyaláson az alapvető kérdés az volt, hogy egyetemen tanítsanak a bányászatról, művelt érdeklődőknek és lehetséges bányatulajdonosoknak (Prága), vagy bányászatot tanítsanak egy szakiskolában a jövendő bányászati vezetőknek (Selmecbánya).^[6] Az ítélkezéstől tartózkodva le kell írnunk, hogy szigorú szakmai szemszögből nyilván nem vethető össze pl. a bányamérésről szóló Agricola-fejezet a mathematikus Reinhold szakkönyvével, vagy Biringuccio és Ercker ércolvasztási művei Agricola hasonló fejezeteivel. Viszont Agricola, mivel "fölülről" szemlélte az egész, kiterjedt szakterületet, sokkal inkább látta az egészet, a maga különös összefüggéseivel egyetemben.

Érdemes megemlíteni - bár a személynevekből és a helynevekből már kitűnt - hogy a bányászati-kohászati tudomány és szakirodalom - hasonlóan az európai bánya- és kohóiparhoz - alapvetően és elválaszthatatlanul a németek tevékenységéből fakad. Az említett és a nem említett szerzők között az itáliai Biringuccio az egyetlen az eredeti, nagyhatású művet alkotók között, aki nem német volt. A bibliográfiákból még ismert - Agricola is említi - az angol Pandulphus neve, vagy a Karsten által közölt francia Garrault ezüstbányászati műve, továbbá a már említett spanyol De Villafane és Vargas. Ezek, a nem német szerzők, s műveik azonban nem voltak hatással Európa, s a világ bányászatának és kohászatának fejlődésére. Ugyanez mondható el azokról, a később esetleg fölbukkanó bányász-kohász vonatkozású művekről is, amelyeket a bibliográfiai hitelesség okán ugyan rögzítenünk kell, s a kiadvány- statisztika számoszlopát gyarapítani is fogják, de érdemben nem kell velük foglalkoznunk. Számunkra, akik a társadalmi-gazdasági létre rendkívül erős befolyást érvényesítő, alapvető jelentőségű új értéket előállító ipari és szellemi élő szervezet működésének történetét kutatjuk, a szakirodalmi termésben sem az unikumokat, a kispéldányszámú, lappangó műveket favorizáljuk, hanem - mivel ezek szellemi ereje ténylegesen behatolt az ipari termelésbe - a legelterjedtebb, legnagyobb példányszámú, legtöbb kiadást megért műveket. Ezért nem hiányoznak a mai szakkönyvtárak polcairól Ercker, Calw, Entzel, Biringuccio, Gesner és mindenek előtt Agricola halhatatlanná vált művei.