Mikor a száműzetés fanyar sorsára jutott II. Rákóczi Ferenc fejedelem hozzákezdett az örök Igazságnak ajánlott Emlékiratainak megírásához, a magára maradt ember mélyen önmagába tekintő számot adásával ebben a mondatban foglalta össze történelmet jelentő közszereplését:

"Nem félek őszintén kinyilatkoztatni óh örök igazság, kinek jelen munkámat ajánlám, hogy egyedül a szabadság szeretete és a vágy hazámat felmenteni az idegen járom alól, volt célja minden tettemnek."

Politikai levelezésében és önéletírásában pedig több világos utalást találunk arra nézve, hogy Rákóczi szabadságszeretetét és hazája felszabadítása iránti vágyát őseivel szemben érzett lelki kapcsolata és tőlük származó politikai örökségének tudata táplálta. Tudta és ezt nem egyszer hangsúlyozta is, hogy őseitől olyan politikai kötelezettségek szálltak rá, amelyek elől nemcsak nem térhet ki, de amelyeket egyedül csak ő végezhet el.

Rákóczi tehát három tényezővel magyarázta meg önmaga előtt közszereplését: szabadságszeretetével, Magyarország elnyomott helyzetével és a családi hagyományok vállalásával. A mai szemlélő több mint két évszázad láthatárt tágító és feltisztult távlatából úgy látja, hogy a fejedelem helyesen fedezte fel azokat a rugókat, amelyek őt szándéka ellenére, mint egy komor sorstragédia elrendelt hősét, a magánélet szűk köréből a közélet porondjára s kis családja és hatalmas gazdaságai éléről a nemzet és a megtépázott ország élére állították.

Ha Rákóczi élete folyását, a vele és körülötte lezajlott eseményeket, a törekvéseket, amelyeket szolgált, a kort, amelyben élt, az eseményeknek felületes visszaidézésén túlmenően akarjuk megismerni, megvilágosító bevezetésül vissza kell mennünk addig, ameddig a Rákóczi-kor eseményeinek és eszméinek gyökerei alászállanak a múltba.

Már Hengelmüller, a Rákóczi-szabadságharc osztrák történetírója, szükségesnek látta, hogy tárgyának megvilágítására bevezetésül előadja 1526-tól a magyar és osztrák viszony történetét. Elgondolása helyes volt, viszont mi úgy látjuk, hogy a magyar történetszemléletnek megfelelően a Rákóczi-kor nacionalizmusának megértéséhez még ennél a dátumnál is előbb kell visszamennünk. Ezen kívül pedig összegeznünk kell a Rákóczi-ősök történelmi szerepét is. Csak így ismerhetjük meg azokat a történelmi erőket és azokat a családi hagyományokat, amelyek Rákóczi életsorsát meghatározták.

Szálljunk tehát vissza a múltba mindaddig, amíg a Rákóczi-kor eszmevilágának gyökereit alámerülni véljük.

*

A Rákóczi által említett szabadságszeretet és a Habsburg-dinasztia elnyomása alól való felszabadulás vágya tudattalanul bár, de folyamatosan az ősi, Árpád-kori magyar külpolitikai koncepcióra megy vissza. Arra a külpolitikai elgondolásra, amely előbb hagyományossá, majd nemzetivé vált s amely így történelmünk nagyobb felében tengelye lett a magyar életnek.

A mai értelemben vett nemzettudat és a modern tartalmú nacionalizmus sokkal újabb keletűek annál, semmint azokat akár két évszázadnyira is visszavetíthetnénk. A középkor népeinek egymástól való tudatos elkülönülése és ebből folyó nemzettudata, nemkülönben primitív nacionalizmusa egészen más gyökerekből táplálkozott, mint mai nemzettudatunk és nacionalizmusunk. Kétségtelen, hogy a mai nemzettudat és nacionalizmus sejtésszerű csírái már benne éltek abban a primitív közösségtudatban, amely a magyar nép törzsszövetségét összefogta s amely egyre összefogóbban továbbélt az Árpád-utódok által nagy politikai bölcsességgel vezetett és fenntartott ország népében. De ezektől a sejtésszerű csiráktól nagyon lassú fejlődés és igen hosszú út vezetett a XVIII. század végén fellángolt nemzettudatig és a XIX. század első felében feltört nacionalizmusig. Még Rákóczi XVIII. századeleji szabadságharcának eszmei hátterében is merőben más nacionalizmus nyilatkozott meg, mint amely egy századdal később irányt szabott a nemzetnek. Viszont a Rákóczi-szabadságharc nemzettudata már minden előbbi fázisnál fejlettebb fokban közelítette meg a modern, osztálykülönbségeken felülemelkedő nemzettudatot. A Rákóczi-kor nemzettudatának és nacionalizmusának tartalmát, lényegét a magyar nemzettudat és nacionalizmus addigi fejlődésének a lehetőségig rövid, szinte sematikusan összefoglaló előadásával világíthatjuk meg csupán. A nemzettudat története párhuzamos a magyar társadalmi tagozódás, a rendiség kialakulásának történetével. A magyar nacionalizmus pedig, miként a magyar szabadságszeretet és a Habsburg-dinasztia alól való felszabadulási vágy is, az ősi s évszázadokon át hagyományos magyar külpolitikára vezethető vissza. Az utat az Árpádok külpolitikájától a Rákóczi-kor nacionalizmusáig, bár előadásunkkal töretlen úton járunk, zökkenő nélküli egyenes vonallal rajzolhatjuk meg s előadásunkba szőhetjük a nemzettudat fejlődésének vázlatát is.

Az a világpolitikai helyzet, amely a magyarokat a Duna-medencében való megjelenésükkor itt fogadta, évszázadokra meghatározta azt a külpolitikát, amely egyedül volt észszerű a magyarság számára. Közvetlen nyugaton a frank-germán császárság respektábilis erőt képviselt, amelynek keletre való továbbterjedésének épp a magyarság itteni államalapítása vetett gátat. Ez a hatalom s ennek további történelmi változatai mindig világuralmi célzatokat tápláltak a felelevenített római birodalom örökségének jogcímén. A közvetlen nyugati szomszéddal szemben az ifjú Magyarország csak az ösztönös védekezés álláspontjára helyezkedhetett.

Kelet felől a magyarság nem zárta le a népvándorlás meg-megújuló néphullámait. Nyomon követte még a besenyők, úzok, kunok, tatárok nyugatra irányuló előretörése, melynek hullámai mindig rajta törtek meg. Kelet felé sem foglalhatott el más álláspontot az Árpádok fiatal királysága, csak az ösztönös védekezését.

Nyugatra és keletre nézőleg tehát a védekezés feladata szabott irányt a magyar külpolitikának. A külpolitikai expanzió útja délre és északra volt nyitva.

A balkáni hatalom reprezentánsa, a bulgár hatalom gyöngülőben és a Tisza-vidékről már visszavonulóban volt akkor, amikor Árpád vezetése alatt a magyar törzsszövetség megszállta a Duna-Tisza táját. A bulgár hatalom hovatovább hanyatlóban maradt. A későbbi balkáni államocskák még nem bontakoztak ki. A bizánci császárság pedig sokkal messzebb volt, semmint huzamosabban veszélyt jelenthetett volna Magyarországra és annak déli irányú terjeszkedésére.

Északon, északkeleten laza szervezetű és kis jelentőségű szláv államok terültek el, tehát miként a déli területek, úgy ezek az északi szomszéd országok is önként kínálkoztak egy feléjük irányuló magyar hódító politika külpolitikai céljaiul. A nyugati és keleti defenzív állásponttal szemben tehát csakhamar tudatos lett egy délre és északra irányuló magyar expanzió. Így bontakozott ki az Árpád-királyok következetes külpolitikája nyomán egy lassan hagyományossá lett és a közvéleménytől is szentesített magyar külpolitikai elgondolás, amely a Duna-Tisza vidékére támaszkodva egyetlen politikai hatalommá igyekezett összefoglalni észak-déli irányban egész Középeurópát: a Balkánt, Magyarországot, Lengyelországot, tehát Európa akkori keleti határzónáját az Égei tengertől a Baltikumig.

Ez a külpolitikai elgondolás irányította az Árpádok hódító és terjeszkedő politikáját és ezt az elgondolást valósították meg az Árpádok hagyományait becsülettel követő Anjouk, amikor Nagy Lajosnak sikerült Magyarország vezető szerepe mellett egy politikai érdekközösségbe összefogni Nápolyt, a nyugati és északi Balkánt, Magyarországot és Lengyelországot.

Mivel a nyugati szomszéd, amellyel szemben Magyarország következetesen védekező állást foglalt el, a németség volt, melyet utóbb egyetlen család, a Habsburg-família testesített meg, a legkorábbi időktől kezdve, ha nem is mindég ellenséges, de tartózkodó volt a viszony a magyarság és a németség, illetve a Habsburgok között. Azt az ösztönszerű védekezést, amelyet a frank-germán hatalommal szemben vett fel annak idején a magyarság, az egymást követő századok a németekkel és a Habsburgokkal szemben való idegenkedéssé alakították át a magyarság lelkében. Így a XIV. századtól kezdve következetes jelenség az, hogy minden olyan törekvés, amely a politikai nemzet szélesebb rétegeire támaszkodik s így az általánosabb közvéleményt jelenti, a lengyelekkel keresi a kapcsolatot, hű marad a dél-északi koncepcióhoz és frontot csinál nyugatra a németség, illetve a Habsburgokkal szemben.

Megbocsáthatatlan tévedés lenne azt hinni, hogy a németséggel és a Habsburgokkal szemben való ösztönszerű védekező idegenkedés egyben elzárkózást is jelentett volna a magyarság számára a művelt Európától. Magyarország ugyan lezárva igyekezett tartani sorompóit a német politikai befolyás előtt, de kaput nyitott a magyar államélet kereteibe beilleszkedni hajlandó bevándorló német vendégeknek. Politikai kapcsolatokat azonban inkább az újlatin népek felé épített ki, Itália, Franciaország és Aragónia felé fordult s kulturális szempontból is inkább a neolatin kultúra kútfejeihez, az olaszokhoz és franciákhoz közeledett évszázadokon át.

Ez már az Árpádok alatt gyakorlat volt s még inkább az maradt az Anjouk alatt.

Ezt a külpolitikát - miként láttuk - tárgyi adottságok szabták meg a magyarság számára. Ennek követése biztosította az ország és a nemzet megerősödését és fennmaradását. Ha történtek ettől az elgondolástól olykor pillanatnyi eltántorodások, mint például a tatároktól űzött IV. Béla alatt, aki a Habsburg-szomszédtól remélt menedéket, vagy például IV. vagy Kun László alatt, aki a keleti pogány cimboraság dőre álmát kergette, mindég szomorú tapasztalatok vezették vissza a királyokat s a politikai nemzet értelmiségét a tárgyi adottságok szabta észak-déli hagyományos elgondoláshoz.

Természetes, hogy az ilyen évszázadokig következetesen gyakorolt s az ország és nemzet fennmaradását és erősödését sikerrel szolgált külpolitika lassanként tradicionálissá válik. Annyira áthatja a nemzet gondolkozó rétegeit, hogy azok sajátjukévá fogadván el, azt nemzeti programmá teszik. Ez volt az eset nálunk. Az évszázados szép sikerű gyakorlat nyomán a politikai jogokkal bíró, lassanként kialakult rendi nemzet előtt a balkáni és lengyel orientáció jelentette a nemzeti érdekek hív szolgálatát s a német, illetve a Habsburg-törekvésekkel való tudatos szembeszállás egészítette ezt ki. Minél jobban veszített tért a török előnyomulás miatt a magyarság a Balkánon, annál inkább kiélesedett a lengyel orientáció nemzeti volta. Emellett elevenen élt tovább a nem német nyugati hatalmakkal való politikai összeköttetés gondolata is az elmékben s az Árpádok és az Anjouk koncepciója támad fel mindannyiszor, amikor a magyarság még a XVII. században is Lengyelország erejét akarja megszerezni magának és nyugati nem német hatalmakkal keresi a politikai barátságot.

A magyar hagyományos külpolitika akkor kezd politikai nemzeti célkitűzéssé válni, amikor a megváltozott külviszony miatt a magyar királyok szakítani kívánnak a régi koncepcióval és Magyarországot egy új, az addigival merőben ellentétes elgondolású külpolitikai elgondolás szolgálatába kívánják állítani. Az időszerűtlennek vélt régi külpolitikai beállítottság ekkor nemzeti célgondolattá válik s amikor az uralkodó új, idegen koncepciók realizálására tör, a régi külpolitika céljai egy pártnak, a magát nemzetinek tudó s a nemzet érdekeit reprezentálni akaró pártnak lesznek sajátjává. A történetírásban nemzetinek nevezett politikai mozgalom veszi át az 1400-as évek dereka felé az egykori magyar külpolitika hagyományait s ezek a hagyományok a nemzeti királyságért folytatott évszázados politikai küzdelemben, majd a nemzeti gondolatot képviselő Erdélyben eleven hatóerőül jutnak el egész II. Rákóczi Ferenc koráig is. Sőt él ez a koncepció ma is s ezt nevezik egyes, a kérdés genezisét szem elől tévesztő történetírók "kismagyar" partikuláris álláspontnak.

A balkáni erőviszonyok változása kapcsán az 1300-as évek vége felé következett be a törés az addig következetes magyar külpolitikai vonalvezetésben. A török veszedelem elhatalmasodása kapcsán az öregedő Nagy Lajos lett kénytelen szembehelyezkedni saját élete munkájával és a veszélyeztetett déli határok védelmére feladta a nyugati irányú védekező és elzárkózó álláspontot s rokoni kapcsolatok kiépítése útján a német-római császárság erejével kívánta Magyarország védelmi készségét dél felé kiegészíteni.

Ez a külpolitikai irányváltoztatás abba az időbe esik, amikorra a magyar nép társadalmi fejlődése folytán kialakult már a rendi nemzet s minden készen állt arra, hogy az abszolút királyi hatalom gyöngülése esetén a rendi állami-élet új formája vegye át az uralmat. A rendi nemzet nem faji nemzet volt, bár senki nem vonhatja kétségbe, hogy úgyszólván kizárólag magyar volt. A hozzátartozás bizonyos társadalmi rendhez való tartozáson alapult. A honfoglaló magyarság nagy összefogásával szemben, mely a törzseken belül kiépült vérségi, rokoni kapcsolatokon alapult, a rendi nemzet inkább kizáró volt, mint összefogó. A vérségi, rokoni kapcsolatokon felépült összetartozás egykori tudata teljesen veszendőbe ment s a magyarságnak az évszázadok folyamán jobbágysorba került tömegei a rendi nemzet minden jog élvezetét jelentő közösségéből kizárattak. A kilencszázas években még egységesnek tekinthető honfoglaló magyar nemzet tehát akkorra, amidőn a királyi, a központi hatalom gyöngülése folytán a nemzet szót nyert a közügyekben, két rétegre bomlott: a jogokkal bíró és kiváltságokat viselő rendi nemzetre és a jogokból, kiváltságokból kimaradt, terheket viselő jobbágytömegre. Ez az utóbbi lassan minden együttérzését elveszítette az országos és nemzeti ügyekkel szemben. A ránehezedő rendi nemzet nyomása alatt érdektelen tömeggé lett. Csak hosszú évszázadok múltán, épp II. Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt találkozik össze ennek a tömegnek szociális nyomora a nemesi nemzet politikai nyomorúságával s történik meg az első lépés a társadalmi fejlődés folyamán oly végzetesen kettészakadt lelkű nemzet, nemes és nem nemes, lelki közeledése és a nem nemes nacionalizmusának felébredése felé.

A Nagy Lajos utolsó napjaiban kezdeményezett nyugati orientáció úgyszólván teljes csődöt mondott utódának, luxemburgi Zsigmondnak uralkodása alatt. Zsigmond számára családi hagyományai és német császársága annak ellenére, hogy hatalmának és erejének forrása mindvégig Magyarország volt, olyan külpolitikát írtak elő, amely korántsem szolgálta Magyarország érdekeit. Alatta a török veszedelem még közelebb férkőzött az ország testéhez s Magyarország addig kétségbe nem vonható európai nagyhatalmi állása is határozottan megingott. Utóda Albert, beházasodás útján jutott a magyar trónra s személyében került először Habsburg fejére a magyar szent korona. A török veszedelem elharapózása és az a tapasztalat, hogy sem Zsigmond, sem Albert német császársága nem volt a török ellen hasznosítható, legfennebb kaput nyitott a mindég félt német befolyásnak, arra késztette a rendi nemzet többségét, amelynek politikai programja az ország területi épségének fenntartása mellett elsősorban az ország függetlenségét is meg kívánta tartani, hogy szembe forduljon a nyugati orientációval. A nemzet többsége tehát politikai zászlójára írta az egykori magyar külpolitika hagyományait s a német orientációval szemben a lengyelek felé fordult. Így került a magyar trónra az utóbb a török ellen elesett I. Ulászló s ezzel a királyválasztással indult meg a magyarság politikai küzdelme az osztrák, illetve a Habsburg befolyás ellen s a magyar nemzeti királyságért.

A köznemesi rendből kiemelkedett Hunyadi János személyében először vette kezébe alulról feltört ember a nemzet sorsának irányítását. Hunyadi hatalmas birtokain kívül elsősorban a köznemesség nagy tömegeire támaszkodott s így alatta ennek a rendnek politikai befolyása nagyon megerősödött. Hunyadi János alatt a magyar katonai erényeknek és sikereknek alig remélt rennaissanceja következett be. A török veszély megfékezése olyan nagy nimbuszt szerzett a Hunyadi névnek, hogy a kibontakozó nacionalizmus első, még primitív szédületében élő magyarság nemzeti király kívánalma egészségesen találkozott azokkal a magasabb politikai erőkkel, amelyek közösen a fiatal Hunyadi Mátyás személyében az Árpádok után másfél évszázaddal ismét nemzeti királyt állítottak a délről és nyugatról is szorongatott ország élére. Mondanunk sem kellene, hogy a Habsburgok trónigénye Magyarországra Albert óta csak fokozódott s a szerencsés házasságok útján Európa szerte ekkor elhatalmasodni induló Habsburg-család politikai nyomása a török veszély mellett sem kerülhette el a régi hagyományokat különben is óvó nemzeti többség figyelmét.

Hunyadi Mátyás azonban határozott egyéniségének megfelelően egyéni utakon járt egész külpolitikai elgondolásában. Bár a Habsburg-nyomást Bécs elfoglalásával alaposan elintézte, nem fordult teljes erejével a török ellen, hogy atyja nyomdokain járva a török veszedelmet végleg megtörje s az ősi elgondolás szerint a magyar hatalmat a Balkánon minél jobban előre tolja. Ehelyett minden rendelkezésre álló eszközt arra használt fel, hogy megszerezze a német császárságot s mint olyan, aki annak erejét is felhasználhatja, kívánt a törökkel leszámolni. Korai halála derékba törte elgondolása sikerét is s a félbenmaradt munka mindig keserű íze maradt utána: a hozott nagy áldozatok és múlóba ment eredmények aránytalanságának érzete.

Előbb céloztam arra, hogy a Hunyadiak korában kezd a primitív nacionalizmus kibontakozása általánosabb lenni. A korábbi nemzettudat és ennek megfelelően a korábbi nacionalizmus nálunk épp úgy, mint egész Európában merőben kezdetleges volt. A törzsszervezetek közösségtudata nagyon rugékony és változó, hisz maguk a törzsszervezetek is igen könnyen szűkülnek és bővülnek. Annak a törzsszervezetnek, amelyből a magyarság kialakult, hasonlóképpen ilyen rugékony közösségtudatának kellett lennie. A törzsi, vérségi szervezet elhomályosulása után az összetartozás érzését és tudatát inkább az az elkülönítési készség fejleszti ki, amellyel egy nép határozottan eldifferenciálja magát a környező népektől azok idegen nyelve, idegen fennhatósága, vagy ellene irányuló célzata miatt. A legprimitívebb nemzettudat a szomszédtól való elkülönülésben jelentkezik s az a nacionalizmus, amelyet ez hordoz, a szomszéd lenézésében, vagy gyűlöletében merül ki. Igen meglassította a nemzettudat és a rajta nyugvó nacionalizmus középkori fejlődését az az államok és nemzetek fölé emelt ökumenisztikus közösségérzet, amely a középkor keresztény közösségét nép- és országhatárok ellenére is összefogta. Ez az ökumenisztikus közösségérzet a XIII.-XV. század folyamán azonban fokozatosan gyöngült, hogy helyet adjon a nemzettudat gazdagodásának s a nacionalizmus tartalmi változásának. Az ökumenisztikus közösségből való felszabadulás kapcsán az egyes nemzetek kezdik értékelni önmagukat és szomszédaikat. Kialakul bizonyos történelmi múlt tudata s az önértékelés a történelmi múlt segítségével rendszerint bizonyos nemzeti önérzetet hoz létre. Ez a magasabbrendűség és elhivatottság hitén felépülő nemzeti önérzet most már gazdagabb tartalmú nacionalizmus hordozója lesz. Nemzeti érdekké válik az ország politikai függetlensége, a nemzeti király, illetve a külső nyomástól független nemzeti választás alapján uralkodó s csak az ország érdekeit szolgáló király kívánalma.

Ez az ökumenisztikus közösségérzetből kibontakozott nemzeti önérzettel rendelkező nemzettudat és az ezen nyugvó nacionalizmus nálunk Hunyadi János nagyszerű hadisikerein és Hunyadi Mátyás fényes országlásának nyomán lesz általános. Ennek éle határozottan a németek, illetve a Habsburgok ellen irányul s a dicső magyar múlt élénk hagyományai nyomán ismét a nyugatellenes és északra támaszkodó koncepcióhoz fordul. Ismét nemzeti óhajt szolgál ki az újabb lengyel orientáció, amelynek még az a kényelmi értéke is megvan, hogy az új lengyel király, II. Ulászló amellett gyenge kezű uralkodó is, akitől nem lehet tartani, hogy a rendi államot és a rendi nemzetet egy Mátyás-szerű abszolút uralkodó módjára fogja visszaszorítani. Mivel azonban a király maga gyenge, s egyetlen érdeme, hogy nem Habsburg, maga a nemzet igyekszik állást foglalni a Nyugattal szemben.

A Habsburg-ellenes nemzeti párt, amely a Jagellók királyságával kívánta elejét venni a német befolyásnak, nem volt új keletű. Már Albertnek, az első Habsburg magyar királynak megválasztásakor is a nemzet igen csekély töredéke állt Albert mögött s a többség lengyel orientációjú volt. A második Habsburgnak, V. Lászlónak halála után, mint azt egyik manifesztumában épp Habsburg Miksa állapította meg, a Habsburgoktól való ösztönös tartózkodás még általánosabb lett a magyarság körében. A nemzeti eszmének ilyen megnyilatkozása már közel egy évszázados múltra tekintett vissza, amikor a nemzeti akarat a Habsburg Miksával szemben, aki családjának Mátyással kötött 1463-iki megegyezése alapján jelentette be igényét a magyar trónra, a Jagelló-házból való II. Ulászlót emelte a trónra.

II. Ulászló azonban sokkal gyengébb volt annál, mintsem a további Habsburg-aspirációknak elejét tudta volna venni s rögtön uralkodása kezdetén olyan kötelezettséget vállalt a Habsburgok örökösödését illetően magára és az országra a pozsonyi békében, amely arra késztette a nemzet többségét jelentő s a némettől való feltétlen függetlenség ősi tradiciója alapján álló nemzeti pártot, hogy az ország függetlenségének biztosítását maga vegye a kezébe. A köznemesség megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a nagyhatalmúnak hitt Jagelló-család, amely ezidőben Magyarországon és Csehországon kívül Lengyelországban és Litvániában is uralkodott, nem tudta a nemzet és a maga családi érdekeit a félelmetesen feltörekvő Habsburgokkal szemben megvédeni.

A köznemesség az országgyűléseken egyre nagyobb tért hódított s 1498-ban már a nemzeti koalíció a főnemességre is rá tudta kényszeríteni akaratát s kitiltotta a királyválasztó országgyűlésről az idegen jelölteket ajánló követeket. Ugyanebben az évben állt helyre a jó viszony a Jagellók lengyel és magyar ága között s a kibékülést sietett kiaknázni XII. Lajos francia király, aki az európai egyensúly érdekében kívánatosnak tartotta, hogy a Habsburgok elől zárassék le a magyar trón megszerzésének minden lehetősége. A franciák és a Habsburgok egyaránt családjukból akarták Ulászlót megházasítani. A házasságkötésnél azonban a magyar nemzeti párt megelégedésére a francia-lengyel befolyás érvényesült s Ulászló 1502 nyarán a francia Candalei Annát vette nőül.

Ez a házasság ismét felelevenítette az Árpádok és Anjouk külpolitikai koncepcióját. Az ország frontot csinált a szomszédos németséggel szemben s északra a lengyelekkel vett fel közvetlenebb kapcsolatot, nyugaton pedig egy neolatin néppel, a franciával lépett kapcsolatba. Sajnos, Ulászlónak semmi képessége sem volt arra, hogy az ország pozícióját a Balkánon is megerősítse s így a török veszély elhárításával az egykori észak-déli irányú nagyhatalmi állású egységet ismét megvalósítsa.

Ulászló tehetetlensége és az a körülmény, hogy első gyereke leány volt, késztette arra a nemzeti pártot, amelynek egy ideig Corvin János, majd a nagy vagyonú és tekintélyű Szapolyai János volt a vezére, hogy az országgyűlésen Habsburg-ellenes konföderációt hozzon létre, amelyben nem csak a németellenes köznemesek, de még a Habsburg-barát főnemesek is részt vettek. A konföderáció célja a nemzeti királyság volt s végzései, mint 1505-ös rákosi végzések ismeretesek. Az ellene irányuló végzéstől felháborodott Miksa csak azért nem támadt az országra, mert közben Ulászlónak fia született s az újszülött trónigényét mind a császár, mind a nemzeti párt már előre elismerte volt. II. Lajos megszületése ugyan ismét a távolabbi jövőbe tolta ki a nemzeti királyság megvalósításának reményét, viszont a rákosi végzésekben a Jagellók kihalása esetére a Habsburg trónigénnyel szemben a nemzeti pártnak már volt biztosítéka.

Ulászló 1515-ben végzetesen feladta a Jagellók egykori Habsburg ellenes álláspontját s a Bécsben kötött szerződésben fiát eljegyezte Miksa unokájával, Máriával s lánya, Anna kezét pedig Miksa másik unokájának, Ferdinándnak kötötte le. A valamikor éles ellentétben álló Jagellók és Habsburgok így osztoztak meg Magyarországon s a Habsburgok a kétszeri összeházasodás útján mindenképpen biztosították befolyásukat az ország ügyeibe. A Bécsben kötött házassági szerződések bármely család kihalása esetére a másik számára biztosították az örökösödési igényeket. Ulászló végleg elszakadt a nemzet többségétől s a nemzeti pártjának nem maradt más lehetősége hátra, mint az, hogy körömszakadtáig küzdjön a kiskorú II. Lajos gyámságának Habsburg-kézre kerülése ellen.

II. Lajos mellett csakhamar érezhető lett Ferdinándnak, a sógornak befolyása, ami erőteljes ellenhatást váltott ki a nemzeti pártból és ha 1526-ban Mohácsnál nem esik el II. Lajos, kérdéses, hogy nem került volna-e a német kérdés miatt végzetesen szembe a nemzettel. Egy egykorú lengyel forrás úgy emlékszik meg Lajosról, hogy a "magyarok nem bánták volna azt sem, ha Lajos hamarabb pusztult volna el, mert gyűlölték őt, minthogy a németek szokása szerint élt, szerette a németeket, megvetette a magyarokat és csak a németek körében érezte jól magát".

A mohácsi csata után a nemzeti párt sietett biztosítani a nemzeti királyságot s a nemzeti párt országgyűlési vezérét, Szapolyai Jánost megválasztotta magyar, királlyá. Szapolyai már 1505-ben pillanatnyilag közel volt a magyar trón öröklése reményéhez. Közvetlenül a rákosi végzések meghozatala előtt ugyanis az ország Ulászló Habsburg-elkötelezettségei miatt már-már a polgárháború szélén állt, amikor Ulászló öccse, Zsigmond herceg megállapodást hozott létre, mely szerint Ulászló fiává fogadta volna Szapolyai Jánost s hozzá adta volna leányát, Annát; Ulászló öccse, Zsigmond pedig feleségül vette volna Szapolyai húgát. A Jagellók és a Szapolyaiak tervezett házassági kapcsolata a Habsburgok ellen irányult s Zsigmond még lengyel segítséget is ígért a magyaroknak Ausztria és Stíria visszahódítására, ami felelevenítette volna Mátyás nemzeti királyságának hagyományait. Zsigmond herceg kibontakozási terve akkor kútba esett. De huszonegy évvel utóbb Szapolyai királlyá választásával mégis testet öltött a nemzeti párt száz éves törekvése.

Szapolyait egyesek már az októberben tartott tokaji gyűlésen meg akarták választani, de sem Szapolyai, sem a higgadtabb jelenlevők nem akarták a királyválasztást oly gyűlésen végrehajtani, amelynek a törvényes kellékei nincsenek meg. Ezért a választás és a koronázás a november 5-ére kitűzött székesfehérvári királyválasztó országgyűlésen ment végbe. Ezen többször hangsúlyozták a rákosi végzést, amely az idegeneket kizárta a magyar trónról. Ez az országgyűlés, ha nem is volt rajta képviselve az egész ország, minden esetre sokkal inkább volt jogszerű királyválasztó országgyűlésnek tekinthető, mint akár az a gyülekezet, amely annak idején az első Habsburgot megválasztotta az ország többsége ellenére, vagy akár az a pártgyűlés, amely kevéssel utóbb Habsburg Ferdinánd megválasztásával pártkirályt kreált a már törvényesen megválasztott és meg is koronázott Szapolyaival szemben.

Habsburg Ferdinánd nem hátrált meg Szapolyai megkoronázásának ténye előtt, hanem nagyrészt ügyes nővérének, Máriának támogatásával s a nemzet többsége által soha el nem ismert családi jellegű szerződések holt betűjére való hivatkozással igyekezett magának pártot szerezni s ennek segítségével egy a Szapolyait megválasztó országgyűlésnél sokkal néptelenebb pártgyűlésen királlyá választatta magát. Ezzel a ténnyel, amelyet Ferdinánd fegyveres támadása követett, a már évszázados érdekellentét a nemzet és a Habsburg-ház között katasztrofális méretet öltve kirobbant. Az ősi tradiciókat és a nemzeti függetlenség gondolatát őrző nemzeti párt vezére, Szapolyai, mint törvényes király fegyverrel állt szemben a fegyveres pártkirállyal, aki családi szerződésekre alapított jogcímmel kívánta megszerezni Magyarországot a Habsburg birtokkomplexum számára.

A nemzeti párt örök tragikuma marad, hogy Szapolyait nagy vagyonán és addig vitt pártvezéri szerepén kívül semmi sem képesítette arra, hogy felelevenítse ismét a nemzeti királyságot. Határozatlan egyénisége, emberi qualitásainak gyengesége elégtelen volt arra a feladatra, amelyre rendeltetett. Azonban Ferdinánd sem volt sem szerencsésebb, sem erősebb s így ahelyett, hogy valamelyikük diadallal került volna ki az áldatlan harcból, végül is osztozásra kényszerültek s a testvérharcba vitt ország gyöngeségét a török is kihasználta. Másfél évtized alatt így vetette meg a lábát a török az ország szívében s osztozott meg az országon Szapolyai és Ferdinánd. Ferdinánd megkapta az ország nyugati karéját, mely a Dunántúl egy részét és a Felvidéket foglalta magába. Szapolyai pedig Erdélyt és a Tiszai-részeket tartotta meg. A Ferdinánd kezére jutott karéj a többi Ferdinánd jogara alatt levő területhez képest jelentéktelen volt s így - főleg utódai alatt - a Habsburg-kézre került magyar királyság a Habsburg birodalomhoz viszonyítva egész eljelentéktelenedett és alárendelt szerepet vitt. Az ősi tradiciókat őrző nemzeti párt hagyományait a nemzeti király, Szapolyai, magával vitte Erdélybe és a Tiszai-részekbe s az ebből a területből kialakult önálló erdélyi fejedelemség így vette át az egykori nemzeti hagyományok őrzését a Habsburg magyar királyokkal szemben.

Az egykori tradicionális külpolitika már Szapolyai alatt újra feléledt. Szapolyai ugyanis megtalálta a kapcsolatot a Habsburgok nagy nyugati ellenfelével, a franciákkal s egyéb neolatin közvetítéssel megtalálta az együttműködés alapját a törökkel is. Élete utolsó idejében lengyel házasságával kiépítette a délre felvett kapcsolatokat északra is s így a kialakulóban levő Erdély már a kezdet kezdetén egy Habsburg-ellenes francia-velencei-török-magyar-lengyel koalíció magjává lett.

Szapolyai török orientációját a történetírók egy része szívesen ítéli el s mintegy hazaárulót szeret látni a "nemzete ellenségével" szövetkező Szapolyaiban. Ez a felfogás nagymértékben hamis. Szapolyai bizonnyal épp oly jól tudta, mint azt mi most tudjuk, hogy igenis fennállt egy francia-török érdekközösség, amely nem a magyarság és nem Magyarország ellen irányult sem ekkor, sem később, hanem a Habsburgok ellen. Ebben a koalícióban habozás nélkül részt kellett vennie, amikor arról volt szó, hogy annak segítségével sikerül a nemzeti királyságot s az országnak a németektől való függetlenségét megőrizni.

A két részre szakadt ország egyesítése körül történt kísérletek történetében csak epizód volt a nagyváradi béke, valamint Ferdinánd szomorú emlékű és kétes értékű rövid erdélyi országlása György barát meggyilkoltatása után. A két országrész önálló életre indult. A nyugati részek a Habsburg-jogar alatt, a keletiek pedig nemzeti fejedelmek alatt. A keleti részeket érintő török protektorátus aligha jelentette ennek a résznek nagyobb függését egy külső hatalomtól, mint amennyire függvényévé lett a Habsburg kézen levő nyugati csonka királyság a többi Habsburg-tartomány összérdekének.

A török protektorátusban Erdély részére adva volt az egykori koncepció déli ága. Erdély azonban nem késett kiépíteni az északi érdekeltséget sem s már Báthori Istvánnak sikerült magát lengyel királlyá választatni épp egy Habsburg trónigénylővel szemben. Ez a lengyel királyválasztás igen nagy jelentőségű volt Európa státusquojának több mint egy évszázadig tartó új biztosítása szempontjából, mert ez szabott határt a Habsburg hatalom keleti irányú veszélyes terjeszkedésének s ezzel a keleti irányú német expanziónak.

Erdély és benne a szabad magyar élet nyugodtan élt és fejlődött addig, amíg a török protektorátus mellett és Lengyelország barátságos szomszédságában élt. Báthory Zsigmond szakított ezzel az állapottal és meggondolatlanul Habsburg kézre juttatta ismét Erdélyt, miután qualitásait messze felül múló terveivel elbukott. Az Erdélyt s ezzel a maradék magyar függetlenséget veszélyeztető zavarokból Bocskai István felkelése vezette ki a magyarságot, aki a török protektorátus hagyományát elfogadva, sikerrel lépett fel a Habsburgokkal szemben is. Bocskaival újra eleven valósággá lett a nyugatra defenzív és délre támaszkodó magyar koncepció. Bocskai nyugati irányú támadása már nemcsak Erdélyt védte meg, hanem megvédte a nyugati csonka magyar királyságot is saját Habsburg királyával szemben. Ezzel Bocskai irányt szabott a XVII. századi magyar történelemnek, amely vele kezdődött és II. Rákóczi Ferenccel zárult le.

Miért kellett a nemzeti hagyományokat és ősi külpolitikai koncepciókat őrző Erdélynek beavatkozni a nyugati csonka királyság ügyeibe? Néhány mondattal meg kell világítanunk azt a folyamatot, amely a Habsburg-királyság területén oda juttatta a dolgokat, hogy a maradék királyság szabadsága és függetlensége árnyékká lőn.

Ferdinánd, aki csak mint pártkirály, nagy nehézségekkel került a maradék-ország trónjára, még élénk tudatában volt Magyarország különállásának s alatta még a régi magyar kormányszervek vezették az országot. Ferdinánd utódai már a Habsburg-érdekekhez alakított apparátussal kormányoztatták a kezükre jutott országrészt, melynek koronája már számukra örökösödés útján is biztosítva volt. Szemükben a maradék Magyarország különállása már nem tűnt fel annyira, mint Ferdinándnak s így Magyarország önállósági és függetlenségi törekvése náluk sokkal kevesebb megértésre számíthatott, mint Szapolyai ellenkirályánál. Egyre kevesebb megértés mutatkozik részükről a XVI. század utolsó negyedétől kezdve a magyar alkotmány iránt. Az idegen befolyás egyre nagyobb méretet öltött. Az országgyűlések hiába küzdöttek a központi kormány visszamagyarosításáért, a század végére állandósult a magyar állam szuverenitásának sérelme, amit a magyarság politikai rétegei nem tudtak megakadályozni. A lelkekben az elkeseredés németgyűlöletté fokozódott s amily mértékben bizalmatlan lett a nemzet az uralkodóhoz, oly mértékben lett bizalmatlan a nemzettel szemben az uralkodó is. Kezdetét vette az az évszázadokra terjedő harc, amelyben azért küzd a magyarság, hogy saját államára befolyást szerezhessen az idegen érdekű uralkodóval szemben.

A XVI. század döntő jelentőségű volt Európaszerte a modern nemzettudat és modern nacionalizmus kialakulása szempontjából. A középkor vallásos ökumenisztikus egységének megtörése után a XV-XVII. század folyamán számos tényező segítette elő a nemzettudat gazdagodását. Ekkor találkozott az irodalmi nyelv a nemzeti nyelvvel, a nép nyelvével s ezzel kezdetét vette az irodalmi s így műveltségi elkülönülés a saját nyelvükön író népcsoportok között. A renaissance megteremtette a világi állam fogalmát s a monarchia mint a nemzeti egység és függetlenség jelképe általános államforma lőn. Az egyházi szakadás elősegítette a nemzeti jellegű vallásos törekvéseket, amelyek újabb elkülönülési alapul szolgáltak. Ehhez járult egyes országokban a merkantil szisztéma bevezetésével a gazdasági élet nemzeti alapra helyezése is. Mindezt összevetve megállapíthatjuk, hogy a vallás, politika, gazdaság és irodalom nacionalizálása révén a XVII. század végére Svédország, Dánia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Portugália és Anglia valóban nemzetiekké lettek.

Magyarországon a nemzeti öntudatosodást elősegítő tényezők nagy része szintén jelentkezett. A XV. század vége felé megindult az igen intenzív magyar nyelvű kódex-irodalom, amely aztán a könyvnyomtatás elterjedése és a protestantizmus nagy irodalmi propagandája révén a XVI. század második felében igen széles méreteket öltött. Ezzel az irodalom nacionalizálódott s az ezzel kapcsolatos szélesebb körre kiterjedő műveltség eldifferenciálódott a szomszédos népekétől.

Végbe ment az egyházi szakadás is és a protestantizmus különböző ágai igen nagy hódítást végeztek a magyarság lelkében. A század végére az ország túlnyomó része protestáns volt s a protestantizmus a magyarság mellett a németség itt lakó telepeit is áthatotta. Ezzel szemben a Habsburg-tartományok és legelső sorban a dinasztia megmaradtak katolikus egyházuk és hitük mellett s így a nemzet többsége és az uralkodóház a vallás terén is elkülönült egymástól.

Ez a két tényező is elegendő volt ahhoz, hogy a már azelőtt is meglevő sarjadó nemzettudat a magyarságban még fokozódjék és még inkább németellenes orientációt vegyen fel. A magyarság nemzeti fejlődése csak abban nem tudott lépést tartani a boldogabb nyugati országok nemzeteivel, hogy nem volt önálló monarchiája, amelyben a királyt megillető hűség később átvihető lett volna a monarchiából kifejlődött nemzetállamra. A magyarság a csonka királysági területen nem volt önálló és független, emellett szembe is került uralkodójával. A magyar nemzettudat tehát a nyugati fejlődéstől eltérőleg országtalanságra kényszerült. A magyarság a maga nemzeti monarchiáját az önálló állami életre berendezkedett Erdélyben találta meg. Erdélyben ugyan már eleve éltek bizonyos olyan csirák, amelyek alkalmas viszonyok között alapul szolgáltak az önálló fejlődésre és állami létre. Mindazonáltal a nemzeti párti ellenzék hagyománya volt az, amely Erdélyt az önálló állami lét szintjére lendítette. Erdély egyik fészke lőn a magyar nyelvű irodalomnak, állami élete teljesen magyar jellegű és nyelvű volt s belpolitikailag kétségtelenül annyira független volt a töröktől is, hogy valóban monarchiának volt tekinthető. Az erdélyi állam jellege a magyar mellett csakhamar protestáns is lett, sőt valamivel később, Bethlen Gábor alatt, Erdélyben megjelent a merkantil szisztéma is. A magyar élet tehát csak Erdélyben találta meg a maga teljes kibontakozási lehetőségét s csak ott volt a magyarság nemzettudati fejlődése teljes.

A XVI. század végén lábra kapott Európaszerte a rekatolizáló mozgalom. Magyarországon ez a mozgalom a katolikus dinasztia legteljesebb támogatását élvezte. Így tehát a század végére nemcsak az elsikkadt függetlenség és régi alkotmány visszaszerzése szolgált a politikai élet tengelyéül, hanem a vallás szabad gyakorlatáért is síkra szállt a nemzet. A dinasztia alkotmány- és vallásszabadság ellenes törekvései, melyeknek folyamán az idegen kormányzat a nemzet vezéreinek és tehetőseinek illegitim anyagi letörésétől sem riadt vissza, szembekerültek a XVI. század folyamán megerősödött magyar nemzettudattal s mivel ennek a nemzettudatnak Erdély volt a legtökéletesebb kiélési talaja, a nemzeti ellenállás Bocskaitól kezdve vagy Erdélyből indult mindég ki, vagy arra támaszkodott.

Kétségtelen, hogy a XVI. század derekán Erdélyben még az erdélyi öncélúság volt az a kijegecesedési központ, amely alkalmul szolgált az önálló erdélyi állami élet kikristályosodására. Ez a lokálisabb tudat a XVII. század elejére szélesült egyetemes magyar nemzeti öntudattá s így lett a transzilván lélek az integer magyar lélek megtestesülésévé. A XVII. század eleje óta az erdélyi öncélúság gondolata az erdélyi állam politikájában háttérbeszorult. Az egykori magyar nemzeti párti hagyományok feléledtek s ettől kezdve az erdélyi állam hivatalos külpolitikája a magyar szabadság fenntartását célozta, felhasználva a török támogatást és megkeresve azokat a nyugati erőket, amelyek szintén a Habsburg-hatalom megtörésétől várták saját boldogulásuk tökéletesebb megvalósítását.

A XVII. század elejére tehát a Habsburg-kézre jutott csonka magyar királyságban szembe került egymással a nemzet és a dinasztia s kezdetét vette a nemzeti küzdelem a szuverenitás és a szabadság visszaszerzéséért, mely szünet nélkül folyt ettől kezdve, hol a gravamináló országgyűléseken, hol a fegyveres felkelésekben. Erdély pedig kilépett öncélúsága szűk keretéből s mint a nemzeti párt politikai hagyatékának letéteményese, a Habsburg-kézen levő magyar területek szabadságának kérdését építette be külpolitikája tengelyévé.

Bocskaitól Bethlen Gáboron, a két Rákóczi Györgyön, az Erdélyre támaszkodó kurucokon és Thököly Imrén át zökkenő nélküli egyenes út vezet II. Rákóczi Ferenc függetlenségi harcáig. Mindenikük fegyverfogásának alapja a magyar haza szabadsága, az ősi függetlenség és alkotmány védelme, a vallásszabadság biztosításának vágya. Az ellenség mindég a közvetlen nyugati szomszéd, amelynek uralkodója egyben a magyar trón idegen birtokosa is. Az Árpádok óta hagyományos déli-északi irányú koncepció csillan fel állandóan, hogy szembeszálljon az évszázadok óta ellenséges, közvetlen szomszéd, német Nyugattal, viszont a távolabbi Nyugat felé épp úgy baráti kéz után nyújtja ki a kezet az Erdélyre támaszkodó magyarság, mint egykoron az Árpádok és az Anjouk alatt.

Már a legnagyobb koncepciójú Báthori, a lengyel királlyá lett István utat mutatott arra, hogy az erdélyi fejedelemségből a magyar nemzeti királysághoz a lengyel trónon át vezet az út. Az alkotmányt és vallásszabadságot visszaállító bécsi béke kivívása után Bocskai szintén a lengyel korona megszerzésére gondolt s ebben a törekvésében a török támogatásával is találkozott. Az észak-déli koncepció hagyománya tehát benne is elevenen élt. Viszont legalitástól áthatott lényére jellemző, hogy a lengyel trónt csak a törvényes király halála után s az egész nép akaratából kívánta elfoglalni. A váratlan halál azonban derékba törte hirtelenül felfelé ívelt életpályáját. Politikai hagyatéka végrendelete szavai szerint szakított az előző század öncélú Erdélyének gondolatával. Erdély önálló fejedelemségében azt a feltétlenül szükséges ellensúlyt látta, amelyre szükség van mindaddig, amíg a magyar korona és királyság az ellenséges szándékú németnél lesz. De azt hagyta örökül, hogy, ha a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kerülne, Erdélynek ismét egyesülnie kell Magyarországgal.

Bocskai halála után a Habsburg-ellenes magyar pártok, a nép többsége, a felvidéki urak és a hajdúk végleg le akartak számolni a dinasztiával s a portával is összeköttetésbe léptek s Homonnai Bálintot akarták megnyerni, hirdetvén, hogy Magyarország csak magyar embert ismerhet el urának. Homonnai azonban félreállt s apósa, Rákóczi Zsigmond is lemondott a fejedelemségről. Báthori Gáborban, az utolsó Báthoriban fel-felcsillant az a törekvés, hogy az oláh vajdaságokat Erdélyhez csatolja s a lengyel trónt is megszerezze, sőt szövetkezett a felső-magyarországi protestánsokkal is, hogy beavatkozzék a magyarországi dolgokba. Nagy elgondolásait s önmagát is azonban elbuktatták vétkes szenvedélyei, amelyekért életével fizetett. A török segélyhadakkal ellene jövő Bethlen Gábornak, a következő és egyben legnagyobb erdélyi fejedelemnek, már nem volt kivel megütköznie.

Bethlen Gábor azzal a reménnyel indult erdélyi seregei élén a harmincéves háborúba, hogy visszaállíthatja Mátyás magyar és cseh királyságát s mint nemzeti király állíthatja helyre Magyarország egységét. Annyit el is ért, hogy egy formailag törvényes magyar országgyűlés megválasztotta Magyarország királyává, de a távolabbi célokat elérnie nem sikerült. Mikor a nemzeti királyság megvalósításának nehézségeit látta, ő is a lengyel korona felé fordult, hogy az északi-déli front teljes kiépítésével fordulhasson a Nyugat ellen. Nagy tervei munkálása közben szakította el a halál Erdély éléről a Bocskai által világosan körvonalazott feladatok legnagyobb harcosát.

Utóda, I. Rákóczi György, örököse volt Bethlen hagyományainak és élvezője annak a jólétnek, amelyet Erdélyben Bethlen tudatos gazdaságpolitikája teremtett. Szerényebb tehetsége azonban jelentéktelenebb szerepre kárhoztatta. Azonban még így is igen jelentős állomásai fűződnek a magyarság szabadságküzdelmének az ő nevéhez.

Bethlen a cseh szövetség után, a nyugati protestáns országokkal találta meg az összeköttetést. Második támadása előtt Hollandián és Anglián kívül Velence is anyagi támogatást helyezett neki kilátásba. Utóbb a protestáns Brandenburggal lépett házassága révén összeköttetésbe s 1626-ban általa Erdély belépett a Habsburg-ellenes angol-holland-dán szövetségbe. Bethlen felesége sógornője volt Gusztáv Adolf svéd királynak s a svéd-lengyel ellentét csillogtatta meg Bethlen előtt a lengyel trón reményét. Halála egy svéd-orosz-lengyel-erdélyi szövetség kibontakozó körvonalait semmisítette meg. Rákóczi ilyen előzmények után lépett be 1643-ban a svéd-erdélyi-francia szövetségbe s tette ezzel tradicionálissá Erdélynek a nyugati hatalmakkal való összefogását a Középeurópát reprezentáló Habsburg-hatalom megdöntésére. Rákóczi ugyan csakhamar kilépett a szövetségből, de az 1645-ben létrejött linzi békében olyan szerződést tudott kivívni, amely nemcsak megismételte Bethlen gazdasági sikereit, de politikailag, főleg a vallásszabadság kérdésében, túl is haladta azokat.

A harmincéves háborút három évvel később befejező westphaliai béke megbuktatta a német-római császárságot és nyugaton Franciaországot, északon Svédországot tette vezető hatalommá. A német birodalom tehetetlen államszövetséggé alakult át s a Habsburg-család hatalmának alapja keletre, a Közép-Duna mellé tevődött át. Így Magyarország még közvetlenebb közelségébe került a Habsburg-birodalom súlypontjának. Ennek lett következménye, hogy a XVII. század második felében még inkább fokozódtak azok a tendenciák, amelyek bécsi kezdeményezésre a magyar alkotmányt teljesen fel akarták számoltatni s a vallásszabadságot védő, a század első felében kivívott szerződéseket is papírrongynak tartották. Amíg tehát Nyugat-Európában a század derekára újrarendeződtek a hatalmi viszonyok és véget értek a vallásháborúk, addig Magyarország és dinasztiája között nemhogy csökkent, de még inkább kiélesedett az az ellentét, amely az alkotmány, a függetlenség és a vallásszabadság védelmében a nemzetet a dinasztiával szembe állította.

A lengyel trón megszerzésének délibábja megcsillant még az öregedő Rákóczi György előtt is, hogy aztán teljesen igájába hajtsa annak fiát, II. Rákóczi Györgyöt. II. Rákóczi György kedvező kilátásokkal állt Erdély élére. Nemcsak a magyarországi protestánsok bizalma összegeződött benne, de a magyar főurak többsége is benne látta az eljövendő nemzeti királyt, sőt még Lengyelországban is jelentős pártja volt. A magyarországi közvélemény át és át volt ekkor itatva a nemzeti király sóvárgásától. Zrínyi Miklós is Erdélyből várja a virradást Magyarországra. Nádasdy Ferenc, amikor Nürnbergben a magyar rendeknek ajánlva díszes albumban kiadta a magyar királyok képeit, ékes latin és német versekben figyelmezteti nemzetét, hogy háládatlan lenne a haza, ha nem tisztelné Szapolyai János emlékezetét, aki mégis csak az utolsó magyar király volt!

Rákóczi kezdetben eszélyesnek mutatkozott. Fenntartotta a jó viszonyt a törökkel s a török minden meghódítandó magyar területet Erdélynek ígért. Rákóczi azonban nem tudta bevárni az idők beteljesedését s vakmerő vállalkozásba fogott, hogy megszerezze a lengyel trónt. Rákóczi vállalkozása teljes bukással járt s Erdély a törökkel is szembe került. Rákóczival elbukott a nemzeti királyság visszaállításának lehetősége is.

De a nemzeti királyság gondolata nem bukott el. Ez hozta össze a Wesselényi-féle szövetkezést, melyben Wesselényi Ferenc mellett, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdi Ferenc, Rákóczi Ferenc (II. R. György fia) és az erdélyi fejedelem minisztere, Teleki Mihály vettek részt. A szövetkezők francia és török támogatást kerestek s ebben is hívek maradtak a tradiciókhoz. Az összeesküvés, a kurucháborúk, Thököly sorsának elbeszélése azonban már belevág könyvünk részletes anyagába, mert hisz a szövetkező Rákóczi Ferenc édesapja, Thököly Imre pedig mostohaapja volt II. Rákóczi Ferencnek, aki mint kis gyerek végig élte a táborban Thököly harcainak egy részét.

Eljutottunk a Rákóczi-kor eszmetörténeti hátterének felderítésénél a vezető gondolat évszázados felfejtésének végére. Kimutattuk az Árpádok által lefektetett külpolitikai nemzeti elgondolás útját a hivatalos külpolitikától, majd a nemzeti párti ellenzéki programtól, a hivatalossá lett erdélyi külpolitikán keresztül egész II. Rákóczi Ferenc gyerekkoráig. Kibogoztuk a magyar nemzeti királyság eszményének sorsát s rámutattunk azokra a tényezőkre, amelyek szembe állították a nemzetet és a dinasztiát egymással. Ezeknek tudatában sokkal közelebb fogunk jutni a Rákóczi-féle mozgalom levegőjéhez, szelleméhez s tudni fogjuk, hogy még azokban a jelenségekben is, amelyeket hajlandó lenne bárki a vak véletlen szeszélyének tulajdonítani, a nemzet évszázados múltjába gyökerezett erők működtek. Mert a Rákóczi-féle mozgalmat nem lehet a több évszázados tudatos nemzeti mozgalom egységéből kiszakítani.

A Rákóczi-emlékiratokban említett szabadságszeretet történeti gyökereit tehát felfejtettük. Az idegen járom mértékét, mely alól Rákóczi fel akarta szabadítani nemzetét, az események előadása közben fogjuk megismerni. Hátra volna a harmadik tényező tisztázása. Említettük, hogy Rákóczi életművét a szabadságszereteten és a haza felszabadításának vágyán kívül a családi hagyományok vállalása irányította. Bevezetésül összegezzük most még, mik is voltak azok a családi hagyományok, amelyek Rákóczi életét befolyásolták.

Már az eddig elmondottakban is többször szóltunk olyan Rákóczi-ősökről, akik vezető szerepet játsztak a nemzeti királyságért folyó közvetett, vagy közvetlen törekvésekben. Hogy az elmondandók könnyen áttekinthetők legyenek, bocsássuk előre Rákóczi származásának három nemzedéktábláját: az apai ágét és a két fontos anyai ágét, a Báthoriak és a Zrínyiek nemzedékrendjének idevágó részeit.

             Rákóczi Zsigmond, aki 1517-ben megszerezte Felsővadászt.
                                        |
                Rákóczi János likavai kapitány. Meghalt 1588-ban.
                                        |
           Rákóczi Zsigmond (1544-1608), erdélyi fejedelem. Feleségei:
                    Alaghi Judit, Gerendi Anna, Telegdi Bóra.
                                        |
            Rákóczi György I. (Gerendi Annától) 1630-1648 közt erdélyi
                 fejedelem. Második felesége Lórántffi Zsuzsanna.
                                        |
               Rákóczi György II. 1648-1660 közt erdélyi fejedelem.
                     Felesége somlyói Báthori Zsófia.
                                        |
           Rákóczi Ferenc I. Szül. 1646. Megh. 1676. Választott erdélyi
                     fejedelem. Felesége Zrínyi Ilona.
                +-----------------------+-----------------------+
         Rákóczi György     Rákóczi Julianna - Bora    II. Rákóczi Ferenc
           megh. 1667.           gr. Aspremontné             1676-1735.
                                   megh. 1717.

Megjegyzendő a család súlyának illusztrálására, hogy I. Rákóczi György második fia, az 1652-ben elhunyt Zsigmond, Henrika Pfalz-Rheini hercegnőt vette volt feleségül. I. Rákóczi Ferenc nővére, Erzsébet pedig, gróf Erdődy Györgynek volt a felesége.

Rákóczinak tehát apai ősei négy generáción keresztül vagy választott, vagy tényleges fejedelmei voltak Erdélynek. Rákóczi Zsigmond második házassága Gerendi Annával biztosította a családnak az erdélyi vezető családokkal való rokonságot. I. Rákóczi György felesége, Lórántffi Zsuzsánna kora egyik vezető egyénisége volt. II. Rákóczi György és I. Rákóczi Ferenc házassága a Báthori és Zrínyi családok rokonságát jelentették a Rákóczi-házzal. Mivel a Rákócziakon kívül a XVI-XVII. században a két legjelentősebb szerepvivő magyar család az anyai ágon rokon lett Báthori és Zrínyi-család volt, lássuk a Báthori és Zrínyi anyai ősök származásrendjét is.

                     Báthori István erdélyi vajda, felesége Telegdi Kata
                  +-----------------------+-------------------------+
             Báthori István        Báthori Kristóf          Báthori András
             erdélyi fejedelem     erdélyi fejedelem        felesége Majláth
             lengyel király        megh. 1581.              Margit
             megh. 1586,                  |                         |
             felesége Jagelló      Báthori Zsigmond                 |
             Anna                  erdélyi fejedelem                |
                                   megh. 1613.                      |
                  +-----------------------+-------------------------+
             Báthori István      Báthori Boldizsár          Báthori András
             felesége Bebek                                 biboros
             Zsuzsánna                                      erdélyi
                  |                                         fejedelem
                  |                                         megh. 1599.
                  +-------------------------+
             Báthori András           Báthori Gábor
             felesége a lengyel       erdélyi fejedelem
             Zakrewska Anna           megh. 1613.
                  |
             Báthori Zsófia
             II. Rákóczi György
             felesége. 1629-1680.

        Zrínyi Miklós a szigetvári hős. Megh. 1566.
              Felesége Frangepán Katalin.
                           |
        Zrínyi György (1549-1603) tárnokmester.
                           |
        Zrínyi Miklós. Megh. 1625. Feleségei Nádasdi Anna és Széchy Erzsébet
            +--------------------------------------------------+
        Zrínyi Miklós a költő                       Zrínyi Péter horvát bán
             megh. 1665.                             lefejeztetett 1671-ben.
                                                  felesége Frangepán Katalin.
                                                               |
                                                         Zrínyi Ilona
                                                        I. Rákóczi Ferenc,
                                                     majd Thököly Imre neje.
                                                           1643-1703.

Rákóczi Ferenc édesanyja és nagyanyja révén rokonságban volt az öt erdélyi fejedelem Báthorival s a Báthori-házasságok révén a Majláth és Bebek családokkal. Zrínyivel a szigetvári hőssel, Zrínyivel a költővel és politikai és hadtörténeti íróval, Zrínyivel a Wesselényi-féle szövetkezés lefejezett áldozatával s a Zrínyi-házasságok révén a Frangepán és Nádasdi családokkal. Apai és anyai, nagyanyai ősei és rokonai között a XVI-XVII. századi magyar történelem nemzeti hőseit és az erdélyi fejedelemség történetének egy híján minden irányító szereplőjét megtaláljuk. Rákóczit azonban nem a fényes nevekből álló rokonság párját ritkító galériája s nem a reászállt ősi vagyon puszta ténye befolyásolta tetteiben, hanem az ősök történelmi és politikai szerepének ismerete s a benne ennek ismerete alapján kialakult családi politikai, illetve történelmi hagyaték. Tudatosan hirdette például, hogy dédapja linzi szerződésének érvényesítése érdekében csak ő foghat fegyvert és csak ő fordulhat a nyugati hatalmakhoz támogatásért. Őseinek és családjának célkitűzései, amikor a közélet terére sodródott s az események elől kitérni többé nem tudott, egyenes folytatóra találtak benne.

Mik voltak ezek az őseitől s családjától rámaradt célkitűzések, amelyek mint családi hagyományok benne életprogrammá sűrűsödtek össze? Erre fognak feleletet adni a következő oldalak.

Bár a Rákócziak csak a XVII. század kezdete óta nyúltak irányítóan a magyar nemzet sorsába, a család már akkor félévezredes múltra tekinthetett vissza. A család a Bogát-Radvány nemzetségből vált ki s egyik őse, Radvány nádor, egyik vezető szereplője volt Salamon király korának. Az Aranybulla korában nevezték először Csépánt, a család tagját Rákóczinak. A család II. Lajos alatt, kevéssel Mohács előtt szerezte meg Felsővadászt s az ekkor élő Zsigmond írta magát először felsővadászinak. A család címerét 1597 május 27-én újította meg I. Rudolf király. A címerben zöld hármas halmon aranykerék s azon kiterjesztett szárnyú sas áll. A címer körirata: "Si Deus pro nobis, quis contra nos", ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

A Habsburg magyar királyok hűségén levő Rákóczi-család 1604-ben került szembe a dinasztiával. Mint azt már többen igen találóan állapították meg, úgy Rákóczi Zsigmondot, mint Bocskai Istvánt valóban ágyúkkal kergették el a király hűsége mellől. A család szerepe ettől kezdve egyre jelentősebb lett. Már a következő évben Rákóczi Zsigmondra bízta az időközben Magyarország és Erdély fejedelmévé lett Bocskai Erdély kormányát. Rákóczi ennek a feladatnak a legderekasabban megfelelt, nemcsak Bocskai, de a török is a legnagyobb elismeréssel szólt működéséről.

Bocskai halála után az erdélyi rendek Rákóczi Zsigmondot választották meg fejedelemmé. Zsigmond azonban egy évig sem viselte tisztét, 1608 március havában lemondott s Magyarországra, felsővadászi kastélyába vonult vissza, ahol nemsokára el is hunyt. Három fia: György, Zsigmond és Pál közül Györgynek jutott a történelmi szerep.

1630 december 22-én iktatták be Rákóczi Györgyöt Gyulafehérvárott Erdély fejedelmi székébe. Fejedelemsége elejét vette, hogy Erdélyben Bethlen életműve a jelentkező belső zavarok áldozata legyen. Az erdélyiek Brandenburgi Katalin és Bethlen István interregnuma után bizalommal néztek Rákóczi György országlása elé. Rákóczi merész lépésre vállalkozott, amikor mint felső-magyarországi nagybirtokos, mint II. Ferdinánd alattvalója életével játszva, a királynak tett előzetes bejelentés nélkül beindult Erdélybe, hogy kitegye magát egy fejedelemválasztás esélyeinek. György apja hűséges munkatársa volt a magyar nemzeti egység Erdély felől támadt első hősének, Bocskainak. Maga György Bethlen Gábor hasonló célzatú politikájának volt lelkes híve. Egyik előharcosa volt annak a törekvésnek, amely végül is diadalmaskodva, Bethlent magyar királlyá választotta. Nem lehetett tehát alaptalan az a vád, amellyel az erdélyi választás elfogadása után Ferdinánd hívei, első sorban Esterházy Miklós nádor, illették, hogy vágyott a szent koronára. Mint az Erdély által hivatalos programmá emelt magyar nemzeti politika örököse, a magyar korona megszerzésének s így a nemzeti királyság és egység visszaállításának gondolata elől bizonnyal nem hátrált meg. Országlása kezdetén fegyverrel kellett megvédenie magyarországi birtokait az őt lemondásra felszólító Ferdinánd Esterházy által vezetett csapatai ellen. Sikeres fellépése azonban úgy magyarországi birtokaiban, mint fejedelmi székében megerősítette.

Rákóczi György, bár nem volt hétköznapi ember, korántsem volt Bethlen Gábor mértékével mérhető. Meglehetősen aggodalmaskodó, óvatos és főleg nagy gazdasági érzékkel megáldott ember volt. Mindezek ellenére bekapcsolódott a harmincéves háborúba, amikor már a francia és a svéd nyomásnak nem tudott ellent mondani. Ekkor már fiát fejedelemmé választatta s összeházasította Báthori Zsófiával. Ezzel a friggyel egy kézre került a két haza két legtekintélyesebb családi vagyona.

Rákóczi a porta engedélye nélkül szállt harcba a magyar alkotmány és a lelkiismereti szabadság további biztosítására. Ez volt az oka annak, hogy idő előtt kellett kiszállnia a svéd-francia szövetségből, mert a Habsburg-diplomáciának sikerült elérnie Konstantinápolyban, hogy Rákóczi hadviselését onnan lefújják. Így kötött már 1645-ben különbékét Linzben Rákóczi György III. Ferdinánddal s így maradt ki Erdély önállóságának Svájchoz és Hollandiához hasonló garantálása a harmincéves háborút három évvel később lezárt westphaliai békéből.

A linzi békének jelentős területi eredménye volt, mert Erdély hét vármegyével gyarapodott. A lelkiismereti szabadság kérdésében pedig a bécsi és nikolsburgi békét jelentősen felülmúló eredményt ért el Rákóczi azzal, hogy a vallás szabad gyakorlását nemcsak a rendek számára, de a politikai (rendi) nemzeten kívül álló rétegek részére is biztosította. Egy félszázaddal később dédunokája II. Rákóczi Ferenc ebben a békében látta az ország szabadságának megszilárdítóját s annak eltörlése kapcsán magát tartotta egyedül hivatottnak arra, hogy dédapja egykori szövetségeseire apellálva annak helyreállítása érdekében a nemzet élére álljon. A dédunoka több nyilatkozatában dédatyja politikája örökösének vallotta magát.

Mint már említettük: Rákóczi György, kinek felesége, Lórántffi Zsuzsánna, mint a sárospataki református főiskola megalapítója, örökre feledhetetlen nevet vívott ki magának férje mellett, élete utolsó szakaszán a lengyel trón megszerzésének gondolatával foglalkozott. Báthori István óta ez is hagyományos volt az erdélyi fejedelmeknél s az Anjouk és Jagellók lengyel-magyar koalíciójának emlékképére támaszkodott. A lengyel trón megszerzésének gondolata lett fiának, II. Rákóczi Györgynek minden mást, még az észszerűséget is háttérbe szorító rögeszméje, melyért nemcsak fejedelmi székét áldozta fel, de Erdély békéjét és évtizedes belső nyugalomból származó jólétét is. Országlását azért mégis emlékezetessé tette az első erdélyi törvénytár összeállíttatása, amely nevéhez fűződik. Különben is mind atyjának, mind nagyatyjának kitűnő gazdasági érzéke mellett, jelentős érzéke volt a kulturális ügyekhez és közigazgatáshoz is. Az erdélyi törvények kodifikációs összeállítása élénk fényt vet II. Rákóczi György szélsőséges egyénisége mellett is jó közigazgatási és törvénykezési érzékére. Annál fontosabb ezeknek a megállapítása, mert - mint látni fogjuk - az unoka, II. Rákóczi Ferenc is nagy gazdasági és szervező készséggel volt megáldva s kitűnő érzéke volt a közélet legkülönbözőbb vonatkozású jelenségeinek megítéléséhez.

Rákóczi György előbb Moldva és Havasalföld fegyveres rendszabályozásával biztosította magát s csak akkor fogott a végzetes lengyel kalandhoz. Utóbbi vállalkozása, melyet a porta ellenkezése dacára kezdett el, fejedelmi székébe került. 1660-ban fegyverrel kísérelte meg fejedelemsége visszaszerzését, de Gyalu és Kolozsvár között a török elleni ütközetben halálos sebet kapott.

II. Rákóczi György halála után a csak férje kedvéért reformátussá lett s lélekben buzgó katolikusnak megmaradt özvegy, Báthori Zsófia, visszatért a katolikus egyházba. Régi hitéhez való visszatértekor áttérítette fiát, a már 1652-ben erdélyi fejedelemmé választott Rákóczi Ferencet is. Ezzel a fiatal Rákóczi elveszítette erdélyi igényét, mert az erdélyiek már jóval előbb kimondták, hogy abban az esetben, ha katolizálni fog, felmentve fogják érezni magukat hűségesküjük alól. Az özvegy és fia tehát Erdélyt elhagyva a család felduzzadt felső-magyarországi birtokaira tért vissza s bár az özvegy I. Lipót király hűségébe ajánlotta magát s emellett élete végéig ki is tartott, a fiatal Rákóczi Ferenc házassága révén a magyarországi nemzeti párttal került belső kapcsolatba s így folytatója lett a családjában már következetessé és hagyományossá lett Habsburg-ellenes nemzeti politikának.

Báthori Zsófia áttérése a magyar szellemi élet egyik legjelentősebb eseménye volt, mert kezdeményezése mintegy bevezette tizenhárom megyében a katolicizmus újabb térfoglalását. A hitbuzgó, a más vallásúakkal szemben türelmetlen, a saját elgondolása mellett céltudatosan kitartó, határozott karakterű Zsófia asszony igen mély és maradandó nyomot hagyott unokája, II. Rákóczi Ferenc lelkében. Rákóczi önéletírásában meleg szavakkal emlékezik meg őseiről és nagyanyjáról:

"Távol legyen Uram tőlem, - írja - családom történetét megírni és vallomást tevén néked, alázatosságban elmondani Erdély fejedelmeinek, az én őseimnek sorát, amelybe atyám is még nagyatyám életében ki vala választva, de még gyenge korában anyjától Báthori Zsófia fejedelemnőtől a katolikus hitre tanítva, nagyatyámnak a töröktől, az ő ellenségeitől, a gyalui harcban kapott sebei következtében történt halála után a fejedelemségtől inkább meg akart válni, mint szent hitét elhagyni. Magasztal téged az én lelkem, és áld téged én Istenem, hogy őt kegyelmeddel megerősítetted és ezen elhatározásában állhatatossá tetted ami átszállott énreám is... Nagy gondja volt a te gondviselésednek énrám, mert bár atyámat, ki még nem érte el negyvenedik évét, e nyomorult életből magadhoz szólítottad, semmiben az én nevelésemet ezután megfogyatkozni nem engedted. Gyengéden szeretett nagyanyám, a te ájtatos szolgáló leányod, aki emberi vélekedés szerint szent életű vala. Szeretett anyám igazán, anyailag, komoly szeretettel... Nagyanyám halálára csak úgy emlékezem mint valami álomra; mégis irgalmadért könyörgök érte a legnagyobb alázattal."

Bár, mint mondtuk, Báthori Zsófia mereven ragaszkodott a katolicizmusnak védőpajzsot jelentő Habsburg-dinasztiához s fiának s ivadékainak jövőjét is a római birodalmi hercegségen keresztül remélte a lengyel trón és az erdélyi fejedelmi szék felé biztosítani, fia Ferenc házassága révén összeköttetésbe került Magyarország minden elégedetlen vezető főúri családjával.

1666-ban vette nőül Zrínyi Péter horvát bánnak leányát, Ilonát, kinek nevét a magyar történelem nemcsak mint II. Rákóczi Ferenc feledhetetlen emlékű édesanyját őrizte meg, hanem mint a munkácsi vár legendás védőjét és Thököly mellett az asszonyi hűség igazi példaképét. Az elégedetlen főurak az ő lakodalmukon határozták el, hogy élve az aranybulla ismert ellentállási záradékával, megkísértik francia segítséggel helyreállítani az alkotmányos, független magyar királyságot.

A fiatalasszony nagybátyja, a "költő" jelzővel illetett Zrínyi Miklós, egész életén át hirdetője volt, hogy a nemzetnek a maga urává kell lennie, hogy naggyá lehessen s a maga korában mindenkinél világosabban látta nemzete állapotát, sőt a módokat is, amelyekkel azon változtatni lehet. Nagynevű őse, Zrínyi Miklós a szigetvári hős nyitotta meg a családban azoknak a sorát, akik bár összeegyeztették lelkükben nemzetük iránti rajongó szeretetüket a királyuknak tett eskü kötelező erejével, mégis úgyszólván áldozatai lettek az irántuk bizalmatlan uralkodóháznak. Ebben a családban, amelyben a Zrínyiek, Nádasdiak és Frangepánok kerültek össze, a hűség mellett hagyományos volt a nemzet rajongó megbecsülése. De a lelkekben egymással szembekerült a két hűség s a nemzethez tartozással a nemzethez adatott hűség és a királlyal szemben vállalt önkéntes hűség harcában épp akkor lett I. Lipót abszolutisztikus tendenciájú uralkodása kapcsán győztes a nemzethez való hűség, amikor az erdélyi fejedelmek hagyományait viselő Rákóczi Ferenc belejutott ebbe a közösségbe. Az új rokonságnak és saját családi hagyományainak vállalásával nem tehetett mást, minthogy szívvel-lélekkel bekapcsolódott a Wesselényi-féle szövetségbe.

Zrínyi, a költő, negyedszázadon át sürgette a felszabadító háborút, páratlan lelkesedéssel küzdve a nemzeti haderő felállításáért is. Mindezért csak gyanakvás és mellőzés érte Bécsből, ahol inkább méltányolták a tehetségtelen és merőben teoretikus Montecuccolit, mint a nemzet önerejében hívő és azt életre hívni akaró Zrínyit. Montecuccoli még arra is képtelen volt, hogy véletlen hadi sikereit kiaknázza s tehetetlenségét még betetőzte az, hogy 1664-ben a vasvári békében szégyenletes békét kötött Bécs a törökkel. Ennek a békének eredményeként egy évszázados állandó belső leromlás után, alig két évtizeddel a felszabadító háború előtt, elérte a török hatalmának legnagyobb magyarországi kiterjedését.

A vasvári béke a legnagyobb elkeseredést váltotta ki. Wesselényi Ferenc nádor és a Bécsbe felrendelt urak vonakodtak a szerződést aláírni. Lipót azonban nem hivatott össze országgyűlést s az idegen katonaságot sem vonta ki az országból. Kíméletlenül tört célja felé, hogy Magyarországot beolvassza az összbirodalomba, amihez igen jó eszköznek tartotta az ország tűzzel-vassal való rekatolizálását. A protestánsok megindított kíméletlen üldözésének és az udvar leplezetlen önkényének az lett az eredménye, hogy a néppárti és katolikus főurak is a nemzeti ellenzékhez csatlakoztak. A főurak Zborón, ahol 1666 március 1-én tartotta menyegzőjét Rákóczi Ferenc Zrínyi Ilonával, majd a stubnyai fürdőben, Sárospatakon és Murányban tartottak megbeszéléseket s végül is Wesselényi Ferenc vezetése alatt szövetséget hoztak létre, amelyben Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdi Ferenc, Rákóczi Ferenc és Teleki Mihály, Apafi erdélyi fejedelem minisztere, vettek részt. A szövetkezett főurak török és francia szövetség után néztek. Az volt a tervük, hogy felszólítják Lipótot az alkotmány megtartására s eredménytelenség esetén az aranybullára való hivatkozással fegyverhez nyúlnak. Wesselényinek 1667 márciusában bekövetkezett hirtelen halála azonban irányváltozást okozott a szövetkezésben. Míg ő személyi érdek nélkül kezdeményezte a dolgot, addig már társai személyi érdekeket is fűztek a siker reményéhez. Zrínyi a magyar trónt, Rákóczi ősei erdélyi fejedelmi székét, Nádasdi a nádorságot kereste.

A külpolitikai változások azonban keresztezték a szövetkezők tervét. A franciák ugyanis 1669-ben békét kötöttek a császár-királlyal s a küszöbön álló török-lengyel háború veszélye miatt a porta sem akarta a vasvári békében húsz évre biztosított magyarországi statusquot és békét felborítani. Rákóczi tervei érthetően sértették az erdélyi fejedelmet, Apafit is. Így a szövetség ügye egyre rosszabbul állt, annak ellenére, hogy Lipót kormányzati elgondolásában semmi változás nem állt be s a bécsi, nikolsburgi és linzi békék szelleme felett már rég napirendre tért a dinasztia.

A magát Magyarország felől mindenképpen biztosítani kívánó porta az egész ügyet közölte az udvarral, Zrínyi és Nádasdi pedig kölcsönösen vádolták be egymást. Miután így a dolog idő előtt napfényre került, Zrínyi és Frangepán előbb a fegyveres felkelés segítségéhez kívánt folyamodni. Utóbb azonban hitelt adva a Bécsből jött kegyelmi ígéreteknek, önként mentek Bécsbe, ahol azonnal elfogták őket. Rákóczi is a fegyveres felkelést választotta, azonban a bécsi események hatására s édesanyja idejekorán történt beavatkozására hadait feloszlatta.

Miután a Wesselényi özvegye, Széchi Mária által védelmezett Murány vára is elesett, semmi akadálya nem volt annak, hogy a bécsi udvar utat engedjen mértéktelen bosszúvágyának. A kormány Bécsben törvény ellenére idegen bíróság előtt hűtlenségi perbe fogta és halálra ítélte a kezén levő főurakat. A perben nem kis szerepet játszott a perbefogottak vagyoni állapota, mert a halálítélettel a vagyonelkobzás is velejárt. Nádasdit Bécsben, Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen, a gráci Tattenbachot pedig Grácban végezték ki. A kivégzettek vagyonának elkobzása semmiben sem különbözött a rablástól. Az udvar a Bécsbe került arany- és ezüstkincseknek legnagyobb részét beolvasztatta, hogy áruló nyoma se maradjon.

A Wesselényi-féle szövetség kitűnő ürügy volt arra, hogy Lipót még az eddiginél is erélyesebben lépjen fel Magyarországgal szemben. A kisebb szereplők még idejekorán Erdélybe menekültek. Bár Erdély helyzete cseppet sem volt biztonságos, Teleki a menekülőket némi huzakodás után befogadta a tiszai részekbe. Nem hiába panaszkodtak a század végén Habsburg-uralom alá került erdélyiek, hogy minden veszedelem és rossz Magyarországból jött rájuk, mert ettől kezdve a menekültek mélyre hatóan belenyúltak a régi anyagi eszközökkel már nem rendelkező és legyengült Erdély külpolitikájába, hogy magyarországi céljaikat elérjék. Viszont az erdélyi közvélemény, amint Erdély belsőleg gyöngülni kezdett, ismét azonnal öncélú, transzilván lett, mert tudta, hogy egy gyenge Erdély nemcsak nem tud segíteni Magyarországon, de a maga romlását is elősegíti erején felüli vállalkozásaival. A transzilván szellem mindég a gyenge, a magyar nemzeti szellem mindég a megerősödött Erdély sajátsága volt.

II. Rákóczi Ferenc gyerekkorát Lipótnak a lehetőségig fokozott kegyetlen önkényuralma és az Erdélyre támaszkodó menekültek szabadságküzdelmei kísérték.

A minden résztvevőre végzetes kihatással járt Wesselényi-szövetkezésből aránylag Rákóczi Ferenc került ki a legkönnyebben. Édesanyja, a Lipóthoz mindég hű maradt Báthori Zsófia mentette meg fia életét. Rákóczi tevékeny részt vett a tervezett fegyveres ellentállás előkészítésében. Apósa tanácsára visszaadta a protestánsoknak az anyja által elkobzott egyházi és világi javakat, ami pártját erősen növelte. Segélykérő levéllel fordult XIV. Lajos francia királyhoz. 1670 január 24-én összehívta a felső-magyarországi vármegyéket, hogy a fegyveres felkelést megbeszélje, majd újabb gyűlést hívatott össze. A Sárospatakon nála vendégeskedő gr. Starhemberg Rüdiger tokaji várnagyot is meg akarta szerezni az ügynek s amikor az nem állt kötélnek, tisztjeivel együtt elzáratta. Ezután Tokaj ostromához fogott s április közepére már Ónod, Diósgyőr és Kálló őrsége is hűséget esküdött neki. Anyja azonban ellentállt s Munkács vára alól ágyútűzzel zavarta el fiát.

Rákóczi egyéni akciója azonban nem találkozott szélesebb rokonszenvvel, mert a május elsejei tállyai értekezleten többen kemény szemrehányásokkal illették, mondván, hogy a sérelmek orvoslása az egész országra és nem egyesekre tartozik. Amikor pedig híre jött Zrínyiek elfogatásának, saját hívei tanácsolták, hogy engedje el a német rabokat és kérjen magának kegyelmet. Erre már annál is inkább szükség volt, mert I. Lipót már előzőleg, április 21-én hűtlennek nyilvánította Rákóczit. Rákóczi még így is el volt szánva arra, hogy Erdélyre támaszkodva a végletekig ellentáll, de anyja keresztülhúzta szándékát.

Báthori Zsófia, aki már előzőleg fegyvert fogott saját fia ellen, kegyelmet eszközölt ki az udvarnál fia számára. Rákóczi még a császári hadak megérkezte előtt letette a fegyvert és Ecsed, valamint Sárospatak várát önként átadta a németeknek. Ezzel a tettével aztán végleg eljátszotta a nemzet rokonszenvét. A király súlyos követelésekkel lépett fel Rákóczival szemben s az édesanya hősiesen küzdött nemcsak fia életéért, de a feltételek méltányos enyhítéseért is. Végre 1671 április 27-ére megérkezett a királyi kegyelem. Rákóczinak négyszázezer forint váltságot kellett fejéért fizetnie. Rákóczi ötvenezer forintot a trencséni jószágára tábláztatott be, 150.000 forintot járulékokban és élelmiszerekben kívánt törleszteni. A további 200.000 forintot anyjától vette kölcsön, akinek zálogul a munkácsi és ecsedi várat, valamint a borsai kastélyt kötötte le.

Négy nappal a kegyelmi hír megérkezése után apósának és szövetséges társainak fejét hóhérbárd metszette le.

1676 március 27-én született meg harmadik gyereke, II. Rákóczi Ferenc, aki, mint Márki megjegyzi, két vértanúnak volt unokája s akinek atyja is csak drága áron váltotta meg életét a hóhérbárd alól. A messze tekintő tervek után csendes és megalázott életre késztetett apa nem sokkal élte túl fia születését. Még azon év július 8-án elhunyt életének alig harmincegyedik évében. Fia annyira nem emlékezhetett rá, hogy önéletírásában még atyja életkorával sem volt tisztában.

Ükapjának bölcs önmérséklete, dédapjának sikeres linzi békekötése, nagy terveket kergető nagyatyjának hősi halála, édesatyjának szinte tragikus végű vállalkozása lebegett egész életében II. Rákóczi Ferenc előtt. Mind a négy a magyar nemzeti politika híve volt s a maga módján végül is a nemzeti királyság eszméjét szolgálta. Olyan örökség ez, amely kötelez s amely elől nem lehet kitérni...

Az apai ősök mellett vessünk egy pillantást az anyai és a nagyanyai ősökre is. Nagyanyja családjára Rákóczi mindég büszke volt. Önéletrajzában többször tesz erről említést. Megírja, hogy mikor fogságából megszökve Lengyelországba menekült, Krakóban megtekintette Báthori István síremlékét, "akinek a véréből származtam". Kevéssel később pedig ezt írja: "Senki ismerősöm nem volt Lengyelországban, senki barátom, ámbátor nagyanyám Báthori fejedelemnő útján kiváló házakkal álltam rokonságban." A lengyel rokonságnak aztán különös nagy hasznát vette, mint arról az önéletrajz ilyen bejegyzésekkel többször tanúskodik: "Ez a főúr, aki az ősrégi sieniavi Granov nemzetségből származik, a nagyhírű Kostka család útján velem egyazon eredetű, és így a vérszerinti köteléknél fogva is szorosabb barátságba lépett velem".

A Báthoriaknak sűrű lengyel összeköttetése volt. Báthori István nemcsak a lengyel trónt szerezte meg, de házasságával rokonságba jutott a legnagyobb lengyel dinasztiával, a Magyarországnak is három királyt adó Jagellókkal, amely családban az Anjouk közvetítésével az Árpádok véréből is csörgedezett. De a Báthoriak nemcsak Jagelló Anna, Báthori István neje révén kerültek rokonságba a legelső lengyel családokkal. Báthori István nővére Griseldis Zamojski lengyel kancellárhoz ment volt nőül. Sőt Rákóczihoz sokkal közelebb is volt lengyel beházasodás a családba, mert Báthori Zsófia anyja, tehát Rákóczi dédanyja szintén a lengyel Zakrewska Anna volt.

Nem érdektelen megemlíteni, hogy a Báthoriak révén Rákóczi még Bocskai Istvánt is atyafiságába számíthatta, mert Báthori Zsigmond édesanyja Bocskainak nővére volt.

A Báthori-család nemcsak előkelő hazai és külföldi rokonságot jelentett Rákóczinak, hanem nagy történelmi előképeket is. Báthori István a Jagelló-házba való beházasodással egyenes követője lett a szintén Jagelló-házból nősült Szapolyai Jánosnak. A lengyel trón megszerzésével pedig felelevenítője lett a régi magyar külpolitikai elképzelésnek és a magyar nemzeti párt hagyományainak. Így a nemzeti párti hagyományokat a Szapolyai fiának elhunyta és Rákóczi Zsigmond fellépése közötti időszakra a Báthori-ősök közvetítették Rákóczi számára.

Szapolyai fiának halálától II. Rákóczi György haláláig, tehát egy évszázadon át, mivel még Bocskai is a rokonságba számítható, csak Rákóczi rokonok ültek az erdélyi fejedelmi székben. Ezt a megszakítatlan folytonosságot, melynek alapján szinte öröklési jogot lehetett volna formálni Erdéllyel szemben, Rákóczi számára a Báthori-rokonság biztosította.

Hármas jelentősége volt tehát Rákóczi számára a Báthori-rokonságnak: kitűnő lengyel és kiterjedt erdélyi rokonságot biztosított számára; Báthori Istvánon keresztül közvetítette a magyar nemzeti pártnak az ősi magyar külpolitikából kisarjadt koncepcióját; s biztosította a Rákóczi-ősök egy évszázadot átfogó erdélyi fejedelemségének folyamatosságát.

Az ősök tisztelete az emberiségnek egyik legősibb és legösztönösebb tulajdonsága. Megfigyelhető ez már a primitív népeknél is, ahol az ősöket vallásos kultusz fonja körül. Különösen fokozódik ez a tisztelet, ha az ős, nem lévén hétköznapi életet élt szürke ember, az emlékezetben határozott személyiségként él tovább. A Rákóczi-ősök mind az apai, mind az anyai és nagyanyai ágon rendkívüli szerepet játszottak s nemcsak a családi emlékezetben, de a köztudatban is mind, mint határozott személyiségek éltek tovább. Az ősök jelentőségét látjuk azokban a középkori krónikákban, amelyek a klasszikus világ embereinek szokásától miben sem térve el, az uralkodó család számára elképzelt ősfa felállításával mitikus őst teremtettek, aki már felemelkedett az emberek közül s eredetével már-már földöntúli kapcsolatokat érintett. Ez a legendás ősgyártás élénken tovább élt a renaissance alatt s az ősöknek ilyen fokozott kultusza a nagyszabású és rendkívüli iránt nagy érzékkel bíró barokk világ embereiben is megmaradt. Rákóczi benne élt a Magyarországon egyre jobban kibontakozó barokk szellemében s ha magának nem is lett volna különösebb érzéke ősei emlékezetének ápolása iránt, a korszellem is rávezette volna erre.

Különösen nagy érzéke volt a barokk világ embereinek a hőskultuszhoz. Rákóczi a fejedelmi és politikus ősei közt a hősöket édesanyja családjában találja meg. A két Zrínyi Miklós magának foglalta le két évszázadban, az első a XVI-ikban, a másik a XVII-ikben a magyar hős megtestesítőjének szerepét. Zrínyi Miklós szigetvári legendás emlékű várvédelme és emlékezetes kirohanása, hősi halála a költő Zrínyi ékes tollán keresztül a XVII. század utolsó évtizedeiben épp olyan elevenen élt a köztudatban, mint egy évszázaddal előbb, aktualitása idején. A költő Zrínyi Európára szóló katonai sikereitől pedig csak alig néhány évtized választotta el a fiatal Rákóczit.

A két hős emlékéhez hozzáfűződött mindkettő csalódása az idegen királyban, aki az elsőt veszni hagyta, a másodikat pedig háttérbe szorította.

A két nemzeti hős Zrínyi emléke mellett, elevenen élt a nemzet köztudatában Rákóczi anyai nagyapjának, Zrínyi Péternek mártír halála. Ha játszottak is személyes érdekek közre a Wesselényi-féle szövetség résztvevőinek törekvéseiben, az alapindok, a nemzet ősi szabadságának visszavágyása, a köztudatban nem tudott elhomályosulni. Az a törvénytelen eljárás, amely a magyar törvények lábbal tiprásával magyar főnemeseket idegenben, idegen bíróság előtt ítélt el és végeztetett ki, súlyos és el nem felejtett sérelme volt még annak a társadalomnak is, amelyben élve a fiatal Rákóczi lassan felismerte az ország igazi állapotát.

A Zrínyi-rokonság közvetítette a Nádasdiak és a Frangepánok rokonságát is s a törvénytelenül kivégzett szövetkezők között a nagyapán kívül egy Nádasdi és egy Frangepán rokon is volt. Hogy mily elevenen élt ez Rákóczi tudatában, azt megvilágítják önéletírásának azon szavai, amelyeket azzal kapcsolatban jegyzett fel, hogy elfogatása után a császár-király Bécsújhelybe szállíttatta. "Hogy ide rendeltek" írja "szomorú sejtelmeket keltett bennem, mert eszembe jutott a vérpad, amelyet egykor ott anyai nagyapáim, Zrínyi Péter és Frangepán grófok lefejezése végett állítottak fel, kiknek testei is ott vannak eltemetve. Azt hittem tehát, hogy engem is áldozatul hurcolnak oda, Magyarország szabadságáért, amelynek teljes eltörlését a császár elhatározta vala..."

De a Zrínyiek lelkét és hősiességét édesanyjában ismerhette meg legjobban Rákóczi, aki mint minden behatásra fogékony lelkű gyermek szemtanúja volt édesanyja hősies várvédésének.

A magyar nemzeti öncélúság fogalmának első teoretikusa a költő-hadvezér Zrínyi Miklós volt. Viszont az ő irodalmi munkássága csak visszhangja volt kora magyar közvéleményének. Nem tudjuk, Rákóczi hozzájutott-e édesanyja nagybátyjának kézirataihoz, hogy azokból merítsen. Jellemző azonban, hogy amint Rákóczi a közélet homlokterébe lépett, egyik híve, gr. Forgách Simon, sietve kiadta Zrínyinek azóta híressé vált művét, "A török afium ellen való orvosság"-ot s a kis munkát Rákóczi Ferencnek ajánlotta. Mivel az ajánlás mély betekintést nyújt abba, hogy a közvélemény mennyire Rákócziban látta a Zrínyiek, Frangepánok, Báthoriak hagyományainak hivatott őrzőjét, helyénvalónak tartom, hogy ideiktassam a Forgách által írt, Rákóczihoz szóló ajánlás bevezető részét.

"Minémű Irása maradt légyen a' Nagy Vitéz Méltóságu Horvát Országi Bánnak, Néhai Gróf Zrínyi Miklósnak, noha sokan hallották ugyan hírét, de világosságra ezen szép Munka ki nem mehetett. Két okát ennek látom: Első, hogy deficiáltatván (elfogyván) ezen Méltóságos Familia, nem volt azt kinek dedicálni: Másik oka volt, hogy már oly nyomorult sorsra jutott a' szegény Árva Magyar nemzet, hogy senki a' Hadakozásról, annak módgyáról, és Hadi Disciplináról nem is gondolhatott; sőt arról álmodozni sem merészlett: Magát egészlen idegen Nemzet óltalma alá vetvén, az volt szerentsésebb, a' ki keményebben húzhatta az igát és foghatta az adót hozó földben járó Eke szarvát. De a' mint a' nagy Hatalmú Úr Isten minden dolgaiban hathatós, tsak ebben a' szép munkának ki-adásában is a' felyül irtt két Oknak határát megszabaditotta: Mert ha keresem a' régi hires nevezetes Vitéz nagy Méltóságu Tündöklő Familiákat, néven nevezve, noha nem látom egyenként; de tudok egy Edényt, a kiben succum Familiarum et Heroum (családok és hősök vérét), Zrínyi, Frangyepan, Bathori, etc. mint-egy Quinta essentiáját ezeknek a' Ditsöséges Véreknek meg-láthatni és tapasztalhatni. Quod in multis, hoc in uno (ami az sokakban, ez egyben). Nem-is reménlem, Nagyságod, tudván tiszta igaz szivemet, hizelkedésnek vélje, ha Nagyságodat méltán annak nevezem: Van azért kinek dedicálni, ezen Vitézségre való jó tanátsu Munkát. A' másik Ok-is Nagyságod által fel-szabadult: mert nem tsak fegyverre kelnünk, szabadságunk mellett, lett hatalmunk; de Nagyságod az, a' ki a' Nagy Méltóságu Bánnak Vére lévén, nem tsak igyekezik a' jó Militaris Disciplinát (katonai rendet) bé-hozni, sőt parantsolja, és parantsoltattya már-is."

És álljanak még itt az ajánlás befejező szavai is: "Mivel pedig én Gyermekségemtől fogva a' Disciplinaris Hadakban nevelkedtem, és annak hasznát érezvén benne gyönyörködtem, s tudva tudom Nagyságodnak szent igyekezetit a jó Militaris Disciplinához; azért merészlettem ezen szép Munkát ki-nyomtattatnom, és ezzel Nagyságodnak dedicálnom. Kérvén azon a' Nagy Hatalmú Ur Istent, hogy Nagyságod intencióját secundálván, ezen mi Magyar Nemzetünket a' Pogány módra szokott Hadakozástól el-szoktassa, a' szó-fogadást szivére tapassza, ki által a' Hadi jó Rend és Disciplina helyre állittatik, melly által nem tsak az idegen Nemzet igájától meg-szabadittya; de az ő Vitézkedésre teremtett Virtusi által más Nemzeteknek-is példája, és ditsősége lehessen: és a Nagyságod Hire, Neve, annyival-is inkább terjedhessen e széles Világon."

Íme az ország közvéleménye, mint azt Forgách világosan kifejti, Rákócziban látta összesűrítve a Báthori, Zrínyi, Frangepán ősök és hősök vérét s ez a súlyos családi hagyaték volt az, amely Rákóczit kérlelhetetlenül és kikerülhetetlenül a nemzeti mozgalom élére kényszerítette.

Már a gyermek Rákóczi tudatában volt származásának, önéletírásában meg is jegyzi ezt, amikor elmondja anyjától való elszakítását és a jezsuiták iskolájába való bekényszerítését. "Mostan is még" írja Rákóczi közel harminc évvel később "amikor ezeket a sorokat irom, szinte elfog a szomorúság e történtek emlékétől; mert mi eshetett keservesebben a gyermek-fejedelemnek, mint számkivetésbe menni hazájából, elszakadnia szülőitől, ismeretlen tartományba hurcolva, születéséhez és rangjához nem illő bánásmódban részesülnie és teljességgel idegen erkölcsökkel és szokásokkal bíró emberek közt, nyelvüket sem tudva, magára maradnia..."

Nyomon kísértük a szabadságszeretet és a haza felszabadítása iránti magyar törekvés történetének fonalát Rákóczitól a múltba tekintve egész addig, amíg ennek gyökérszálai oda leszállnak. Összefoglaltuk a Rákóczi-ősök történetéből azokat a momentumokat, amelyek a szabadságszeretet és a haza felszabadítása iránti évszázados törekvéshez hozzátapadtak. Rámutattunk arra is, hogy Rákóczi tudatában volt az ősök hagyatékának s a közvélemény, amelynek az idézett sorokban Forgách hangot adott, Rákócziban látta az egyedüli embert, aki a múlt nemzeti törekvéseit a jövőben továbbviheti. Tisztáztuk ezzel Rákóczi egész közpályájának szellemi hátterét, amely, mint azt bevezető sorainkban Rákóczi szavaiból megállapítottuk, a fenti összetevőknek volt az eredője: a szabadságszeretetnek, a haza felszabadítása iránti vágynak és a családi hagyományok kötelező ereje felismerésének.

Az elmondottak előrebocsátása után hozzáfoghatunk végre Rákóczi Ferenc életének előadásához, gondosan ügyelve arra, hogy ne egy magában álló emberi életsorsot rajzoljunk meg, hanem beágyazzuk azt a korába és azokba az eseményegységekbe, amelyekben része volt. Mert Rákóczi, éppúgy, mint megannyi társa, korának gyermeke volt s hibái és erényei nem egyszer a kor hibái és erényei voltak. S mert Rákóczi életműve annyira összeszövődött nemzete s olykor a szélesebb értelemben vett Európa sorsával, hogy azok élettörténetéből kiszakítva nem lehet róla híven megemlékezni.

Az eddig elmondottakban mindég azt tartottuk szem előtt, amiről Rákóczi tudomást szerezhetett a múltból. Az előadottaknak azonban van még más szempontból is jelentősége. Nem csak abból, hogy mi lehetett tudatos előtte ősei nemzeti küzdelmeiből, hanem abból a szempontból is, hogy mit jelenthetett Rákóczi számára vérségi összetétele biológikusan.

A magyar történettudományban Hóman volt az első, aki figyelmet fordított Nagy Lajos tulajdonságait vizsgálva Nagy Lajos biológiai adottságaira: "A biológia legújabb eredményeit sem hagyhattam figyelmen kívül" okolta meg Hóman eljárását "mert az élettudomány mai iránya és megállapításai módot adnak a történettudomány módszerével megállapítható tények és igazságok más oldalról való ellenőrzésére. Az élettudomány tanítása szerint minden emberi szervezet mélyén különféle értékű, irányú és erejű hajlamosságok, a test, értelem és érzelmek alakulását, fejlődését más-más irányba és változó erővel befolyásoló örökölt jellegek szunnyadnak."

Hogy ezek közül a jellegek közül, fejtegeti tovább Hóman, mik kerülnek felszínre és válnak uralkodóvá, azt külső erőtényezők döntik el. Ezek természeti adottságok, öröklésileg meghatározott állapotok, társadalmi helyzetek. Tehát az ember sorsa, testi és szellemi fejlődése ezek függvényének látszik. Okos házasságpolitika a körülmények kedvező összejátszása esetén fajnemesítést eredményezhet. A fizikai, társadalmi és kulturális környezet pedig, ha okosan van megválasztva, helyes testi és szellemi neveléssel az átörökölt nemes karakterek uralomra jutását és érvényesülését segítheti elő.

Hóman természettudományosan igazolt megállapításai nemcsak Nagy Lajos, de Rákóczi esetében is figyelmen kívül nem hagyható igazságok. A Rákócziak okos házasságpolitikája azt eredményezte, hogy I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona frigyének gyümölcsében örökléstanilag valószínűen együtt lehetett a Rákóczi, Báthori, Zrínyi, Frangepán-ősök minden nemes tulajdonsága s egyedül a helyes testi és szellemi nevelés kérdése volt, hogy az örökölt tulajdonságokból ezek a nemes és ne az alantasabb tulajdonságok kerüljenek felszínre és legyenek karakteralkotók II. Rákóczi Ferencnél.

Hogy Rákóczi karakterének fokozatos megismerésénél felfedezhessük majd a különböző ősöktől örökölt sajátságokat, szükséges volt, hogy családja történetének legfontosabb mozzanatait összegezzük. Ezek után előadásunkban nem találkozhatunk sem eseménytörténetileg, sem Rákóczi karakterét és működését tekintve olyasmivel, aminek előzményeire ez a fejezet felvilágosítással nem szolgálna.

Az Árpádok helyes helyzetfelismerésen alapult külpolitikájának hagyományai talán tudattalanul, de megszakítás nélkül jutottak el a nemzeti királyságért és a magyarság egységéért folytatott küzdelemben Rákóczihoz. Az ebben a küzdelemben résztvevő XVI-XVII. századi vezető családok vérségi és szellemi öröksége hasonlóan páratlan teljességgel szállt reá, aki biológiailag valóban mindezen nemes családok vérének kvintesszenciája volt. Nem a romantikus történetszemlélet, nem a nemzeti hősök magáért való kultusza, nem a liberális világszemlélet szabadságglorifikálása, hanem a tények száraz történelmi és rideg természettudományi vizsgálata vezeti tollunkat akkor, amikor összegezve azokat a történelmi erőket és azokat a családi hagyományokat, vérségi adottságokat, amelyek Rákóczi életsorsát meghatározták, megállapítjuk, hogy Rákócziban valóban reincarnálódtak, testet öltöttek a magyar múlt nemzeti törekvései.

Rákóczi önéletírása utolsó oldalain így fordul hozzánk, kései bírálóihoz: "Bárki légy valamikor e soraim olvasója, a szellem, ne az írás felett elmélkedjél, szeretetben magyarázd, Isten nagyságos dolgait imádd, vétkeimet utáld meg, tudatlanságaimra keress mentséget, ne itélj meggondolatlanul és értem, ki a legnagyobb vagyok a bűnösök közt, Isten kegyelmére legméltatlanabb, Istenhez könyörögj".

A történet kutatója is annak az Örök Igazságnak a keresője, akihez Rákóczi vallomásait írta. Az Igazság keresése vezet tehát akkor, amikor a holt betűk nem egyszer ellentétes anyagából felidézni kívánjuk a lehető leghívebben az élő Rákóczit. Ebben a felidézésben pedig nem ítélhetünk, csak elmondhatunk, tehát híven eleget tehetünk annak, amire a holt fejedelem kér minket: nem az írást, de a szellemet nézzük, nem ítélünk meggondolatlanul s a minden nagysága mellett is megbotló emberért - halála kétszázadik évében - pedig azzal könyörgünk az Istenhez, ami legtöbbet tehet érte, életművének bemutatásával.

I. Rákóczi Ferenc részvétele a Wesselényi-féle szövetkezésben nemcsak tetemes anyagi áldozatra kényszerítette Rákóczit, de bizonyos mértékben elveszítette azt a szabad kezet is, amellyel addig dolgait intézte. Személye sokkal inkább gyanús maradt, semmint ne kellett volna óvatosan élnie. Ez az azelőttinél bizonyos mértékben zárkózottabb élet azonban korántsem jelentette azt, hogy Rákóczi szerény és visszavonult életre lett volna kényszerítve. Választott fejedelmi címének és hatalmas vagyonának megfelelően nagy házat vitt s váraiban, kastélyaiban dús udvari élet fénye vette körül. Ebből a ragyogásból azonban sokáig hiányzott az örökös jelenlétének bensőséges tüze. Rákóczi és Zrínyi Ilona házasságát ugyan hamar fiúval áldotta meg az ég, de az 1667 októberében született György néhány hónap múlva elhunyt. Az 1672-ben született második gyerek leány volt s a keresztségben a Juliánna Borbála nevet nyerte.

Több mint tízéves házasságuk után végre újabb gyermekáldás érte a Rákóczi családot. 1676 március 27-én, pénteken a Zemplén megyei Borsi kastélyának emeletén megszületett a régtől várva-várt fiú utód, akit atyjáról Ferencnek és a királyról Lipótnak kereszteltek. Rákóczi Ferenc pontos születési dátuma nagyon sokáig vitás volt, ma már azonban Thaly Kálmán kutatásai nyomán kétségtelenül ismerjük a fenti helyes időpontot. A keresztelés körülményeit és időpontját azonban még most sem ismerjük.

A Bodrog melletti Borsi nem tartozott a választott fejedelem kedvenc tartózkodási helyei közé. Ő és udvara leginkább Sárospatakon, Makovicza várában, vagy a zborói kastélyban tartózkodott s Borsiban csak akkor szállt meg, ha Patakról Báthori Zsófia látogatására útban volt Munkácsra. Amint tehát az anya állapota engedte, az udvar az újszülöttel együtt Patakra ment, majd a nyári melegek beálltakor előbb a nagysárosi kastélyba, majd Makovicza várába vonult.

Itt, a Makovicza alatt épült Zborón váratlan mély gyász érte a Rákóczi-házat. Valamilyen hirtelen betegség támadta meg az alig harmincegy éves választott fejedelmet s 1676 július 8-án kioltotta életét. Felesége 11 évi házasság után élete virágjában, harminchárom éves korában maradt özvegyül, megterhelve a hatalmas birtok és vagyon megőrzésének s a négyéves Juliánna és négyhónapos Ferenc felnevelésének gondjával.

A halálát érző választott fejedelem a halálos ágyán levelet intézett I. Lipóthoz s árváit a császár-király különös oltalmába ajánlotta. Hogy a bécsi udvar nem magyarázta ezt olyképpen, hogy az árvák feletti gyámságot s így a vagyon kezelését is magának tartsa fenn, az kizárólag az özvegység nehéz feladatait férfias határozottsággal és körültekintéssel vállaló Zrínyi Ilona érdeme.

Alig helyezték ideiglenes nyughelyére a fejedelmet, az özvegy azonnal megbízta Kazinczi Péter királyi táblabírót, hogy a négyhónapos Ferencnek, mint örökös főispánnak nevében elnököljön Sáros vármegye július 20-iki közgyűlésén. Bécsben az volt a felfogás, hogy a fejedelmi árvák gyámsága a császár-királyt illeti. A bécsi szándékról idejében értesült az elhunyt végakaratát Bécsbe vivő Várady László s azonnal értesítette a tervről Kazinczit. Az elhunyt özvegye és anyja, nemkülönben Várady és Kazinczi is mindent elkövettek, hogy érvényt szerezzenek a Tripartitum idevágó intézkedésének, ennek a világos törvénynek és "megrögzött szokásnak", amely az özvegynek biztosította a kiskorú árvák feletti gyámságot mindaddig, amíg elhalt férje címét és nevét megtartja és nem lép újabb házasságra. Nagy segítségére volt a két özvegynek néhány igen befolyásos katolikus egyházi férfiú is, akik előtt a vakbuzgó Báthori Zsófia különös tiszteletnek örvendett. Végül is győzött a magyar törvények és szokások álláspontja s augusztus 20-án végre arról értesítette a kancellár Zrínyi Ilonát, hogy a császár beleegyező iratai már készen vannak s "Nagyságod az törvény és természetszerint való tutorsághoz tartván magát, Isten, hirével nevelheti árváit".

A határozott karakterű Báthori Zsófia maga szerette volna az árvákat nevelni s mivel az özvegy az árvákkal Munkács várába anyósához költözött, csakhamar szembe találta magát anyósa bigottságával és zsarnoki hajlamaival. Báthori Zsófia különben is nagyon bigott lélek volt s ezt még fokozta, hogy lassan teljesen a jezsuiták befolyása alá került. Különösen nagy hatással volt rá a nem egészen tiszta kezű és jellemű Kiss Imre jezsuita atyának, valamint nővérének, Báthori Hedvignek a befolyása. Hedvig a lengyel gr. Luptowskyhoz ment nőül, majd elözvegyülve belépett egyik apáca rendbe. Kettőjük hatására Zsófia asszony kiűzte a Rákóczi uradalmakhoz tartozó városokból és falukból a protestáns papokat s ezzel magára vonta az uradalmakban lakó nagy számú protestáns mélységes gyűlöletét. A magyarországi bujdosók, akik a Lipót féle megtorlás elől a Tiszai-részekre vonultak vissza, úgynevezett kuruc csapatokba tömörültek és állandó betörésekkel nyugtalanították a magyarországi területeket. Ezek a protestáns érzelmű kurucok, akik Kassa és Munkács alá is elkalandoztak, nem hagyták megtorlatlanul Zsófia asszony protestánsüldözését. A Rákóczi-uradalmak így állandó támadások színterévé lettek és tetemes kárt szenvedtek.

Az állandó kuruc betörések, rajtaütések miatt késett több mint egy évet az elhunyt fejedelem végső és díszes eltemetése is. Kassa császári parancsnoka ugyanis attól tartott, hogy zavargás, vagy éppen lázadás törhet ki azalatt, amíg a tetemet Zboróról Kassára szállítják. Végül is nemesi felkelést rendelt el az özvegy Sáros megyében s a nemesi csapatok fedezete alatt sikerült 1677 augusztus 18-án Kassán az akkori jezsuita, későbbi premontrei templomban örök nyugovóra helyezni a fiatalon elhunyt fejedelmet.

Az özvegy és az anyós között egyre jobban elhidegült a viszony. Ilona szomorúan látta, hogy anyósa vakbuzgósága miatt milyen súlyos vagyoni kár éri árváit s igyekezett anyósa protestánsüldözéseit mérsékelni. Zsófia asszony azonban vallástalannak és kapzsinak tartotta s azzal vádolta, hogy szabadon akar gazdálkodni árvái vagyonában. Az anyóson kívül Hedvig is igyekezett lehetetlenné tenni Ilona munkácsi tartózkodását, aki végül is, nehogy a viszony közte és egykori férje családja közt nyílt ellenségeskedéssé váljék, 1677 december 15-én elhagyta Munkácsot. Fiacskája már húszhónapos volt. Szépen fejlődött. Anyja Ferkónak, nagyanyja Ferkőnek becézte.

Útjuk Borsin keresztül vezetett Sárospatakra. Itt töltötte az özvegy gyermekei körében a karácsonyi és az újévi ünnepet s január közepe táján tartózkodását az abaúji Regécz várába tette át.

Regécz vára lett a fiatal Ferkó élete első oly eseményének tanúja, amely szélesebb körben érdeklődést keltett. A kis fiú ugyanis a nagy hidegben meghűlt s betegsége már-már halálos lett. A könnyen izguló fantázia azonban nem elégedett meg a meghűlés magyarázatával, a súlyos betegség mellett "kézenfekvőbb" magyarázatot kerestek. Ebben az időben nagyon hajlamosak voltak az emberek arra, hogy a betegségek mögött gonosz emberek bűnös cselekedetét, vagy emberfeletti hatalommal bíró lények boszorkánykodását keressék. Ferkó betegségénél is többen azt vélték, hogy bizonyos, többször is már boszorkánygyanús volt Doleszné babonázta meg a bölcsőjét, mások viszont azt gyanították, köztük az új kancellár, Gubassóczy nyitrai püspök is, hogy a gyermeket megmérgezték. A gyermek, akinek egészségi állapota már-már országos érdeklődés tárgya lett, szerencsésen felgyógyult. Közben Szelepcsényi érsek, aki levélben figyelmeztette az özvegyet, hogy vizsgálja meg a fiúcska minden étkét és italát s vigyázzon arra, ki kerül a gyermek közelébe, békét közvetített az özvegy és az anyós között. Valószínűleg közrejátszott Ilonánál az idősebb anyósa iránti tisztelet, Zsófiánál pedig az unokák utáni vágy s a kibékülés létrejött. Már előbb, május havában átköltözött a kis család Sárospatakra, ahol az alig két évet betöltött Ferkót a szerencsi tiszttartó alig kecske nagyságú lovacskával lepte meg. A kibékülés megtörténte után az özvegy gyermekeivel június közepén visszatért Munkácsra, ahol ez alkalommal több mint egy évet töltött el egyfolytában.

Együtt szorgoskodott itt az anya és a nagyanya a gyermekek nevelésén. Ferkó ekkor még az asszonyok és dajkák gondozására volt bízva, de anyja felügyelt minden tettére. Már is igyekezett jellemét jó irányban befolyásolni, de nemcsak jellemére ügyelt, hanem testi nevelését sem tévesztette szem előtt. Maga mellett hálatta s így mindég gondját tudta viselni. Rákóczi önéletrajzában feljegyzi, hogy anyja igazán anyailag komoly szeretettel szerette, minden illetlen tettére figyelt. Különben erre a koragyermekségére, mint az természetes is, nem emlékezett vissza.

A Munkácson töltött tizennégy hónapnak Zrínyi Ilona számára komolyabb jelentősége volt. Ekkor került ugyanis összeköttetésbe az Erdélyre támaszkodó kuruc felkelők fiatal, daliás vezérével, gróf Thököly Imrével, akihez utóbb élete sorsát is kapcsolta.

Munkácson ezúttal az özvegy nem maradt támogató nélkül. Meglátogatta testvére, Zrínyi János, aki a császári hadseregben kapitánykodott. János július 1-én érkezett Zboróra, ahol a hűséges Kazinczi Péter fogadta s onnan Nagysároson, Kassán, Regéczen, Patakon át ment Munkácsra. János nagyon szerette nővérét és gyermekeit, kiket egyik levelében "kedves angyalainak" nevezett.

Már János megérkezése előtt felkeltette Ilona érdeklődését Thököly híre. Thököly apja szintén belekeveredett a Wesselényi szövetkezésből keletkezett 1670-es felkelésbe s ezért vagyonától megfosztatott. Fia ekkor mint siheder-ifjú menekült Erdélybe. Kiváló szellemi tehetsége csakhamar magára irányította a menekültek közfigyelmét és a kurucok 1678. tavaszi támadásában már egy dandár élén vett részt. A még alig gyermek-férfira vonatkozhatnak Zrínyi Ilona udvari káplánjának 1678 jún. 27-én kelt sorai: "azon Erdélyben levő személynek formáját értem... Magas, szőke hajú s bajszú, kerek ábrázatú ifjú". Ezt az érdeklődést kevéssel utóbb személyes kapcsolatok felvétele követte.

Az Erdélybe menekült bujdosók először 1672-ben intéztek támadást a császári Magyarországot megszálló idegen csapatok ellen. Eleinte helyi sikereket értek el ugyan, de utóbb kénytelenek voltak visszavonulni. A császáriak erőszakos térítése lázadásba kergette az árvai evangélikus tótokat, de lázadásukat a császári csapatok leverték. Nagyban folyt a protestáns iskolák és templomok elvétele, a zsarolás, fosztogatás, üldözés. Az egykori alkotmányosságnak most már a látszatát is elvetették Bécsben. A bujdosók első támadására Lipót eltörölte az alkotmányt, megszüntette a nádori méltóságot s az ország élére diktátori hatáskörrel Ampringen Gáspár személyében kormányzót állított. Az idegen hadak formálisan megszállták az országot s nemzeti hadsereg hiányában az ország kísérletet sem tehetett az ellenállásra. Egyedül a kurucoknak nevezett bujdosók évről-évre megismétlődő támadásai nyugtalanították a császári csapatokat. Közben a Pozsonyban felállított vésztörvényszék százával ítélte el a protestáns lelkészeket, 67-et pedig gályarabságra küldött. Ezeket 1676-ban Ruyter hollandi admirális szabadította ki. A bujdosók meg-megismétlődő támadásai közben kegyetlenül és gyűlölettel irtotta és pusztította egymást és egymás vagyonát a kuruc és a németpárti labanc. A magyarság élete a mélypontra jutott.

A bujdosók seregét nagyban erősítette és növelte a végvárak elbocsátott magyar katonasága. De komoly hadsereggé csak a külpolitikai helyzet változása fejlesztette ezt az összeverődött hadat, amely a tiszai részeken várta a jobb jövőt. Már 1672 óta folyt a háború a franciák és a császár között. Lipót Brandenburgot, Hollandiát, Spanyolországot állította csatasorba XIV. Lajos ellen. Lajos viszont mindent elkövetett, hogy a császár fegyvertársait gyöngítse. Brandenburgot Svédországgal támadtatta meg. A magyar bujdosók pedig kapóra jöttek, hogy bevonja őket is a Habsburg-ellenes kooperációba. A bujdosók végül is az úgynevezett varsói szerződésben megegyeztek a francia udvarral. A török támogatása is biztosítva volt. Tehát 1678-ban Apafi erdélyi fejedelem erélyesebb támadásra határozta el magát. Azonban csakhamar bebizonyosodott, hogy Teleki Mihály amilyen kitűnő diplomata, épp olyan tehetetlen hadvezér s így tőle csakhamar az észrevétlenül kuruc seregek élére fejlődött Thököly vette át a kuruc seregek parancsnokságát. A 21 éves ifjú nagy ügyességgel, kétségtelen katonai és diplomáciai érzékkel indította meg 1678. évi hadjáratát. Megverte Lesliet, Labordeot. Megvívta Putnok, Torna, Murány várait. Megszállta a bányavárosokat. Kassát nyugtalanította. Be-betört Ausztriába és Morvaországba. Visszafoglalta ősi birtokait s a megerősített helyeken kívül hatalmába kerítette egész Felső-Magyarországot. Bár utóbb a császáriak elől visszavonult s XIV. Lajos béketárgyalásának hírére fegyverszünetet is kötött, a következő évben (1679) Szikszó mellett ismét jelentős katonai sikert ért el, minek hatására a bujdosók 1680 január 8-án fővezérükké választották.

1678 nyarán tehát épp felkelőben volt Thököly csillaga s joggal lehetett tőle várni, hogy méltón lép Bocskai, Bethlen és Rákóczi György nyomába.

Gróf Zrínyi János Antal a császári udvar felügyelete alatt nevelkedett fel, majd a császári hadseregbe lépett. Hűséggel és vitézséggel próbálta katonai pályáját megalapozni s ősei vagyonát, atyja javait visszaszerezni. Midőn a kurucok, élükön Thököly-vel a bányavárosok felől visszavonulóban voltak, amint azt Thököly életrajzában Angyal Dávid valószínűsíti, Zrínyi János nénje valamelyik veszélyeztetett várából néhány értékesebb holmit biztosabb helyre kívánván vinni, fedezetet kért Leslie tábornoktól, aki különben barátja is volt s akit nénjéhez jövet Kassán fel is keresett. A tábornok nem tudott kellő fedezetről gondoskodni és azt tanácsolta, hogy hagyja valamivel későbbre a vállalkozást. Zrínyi azonban lebecsülte a kurucok erejét s fedezet nélkül is útra kelt. Útközben egy körülbelül ötszáz főnyi kuruc csapattal találkozott. Talán lestek is rá a kurucok, akiket érdekelt a vértanúhalált halt Zrínyi Péter fia s akiről már előbb is elterjedt a hír, hogy Erdélybe ment. Különben is erősen szem előtt tartották a munkácsi várat, melyben Báthori Zsófia nem csinált titkot féktelen kuruc-gyűlöletéből s az Erdélyből támadt felkelés helytelenítéséből. A kuruc csapat legyőzte Zrínyi kíséretét, felprédálta a kincseket s Zrínyit is foglyul ejtette. Az eset a Bodrog-közben levő Vékénél történt s egykorú feljegyzések szerint közel négyszáz halottat veszített Zrínyi s csapatából ezeken felül többen vízbefulladtak. Zrínyi Kazinczival együtt került fogságba, ahol azonban legkevésbé sem éreztették császári tiszt voltát. Thököly kivétette a foglyok közül s azóta Zrínyi Thököly, majd Apafi udvarában volt tisztességes vendéglátó őrizet alatt. Bizonnyal számítottak arra, hogy apját megbosszulandó, a vendéglátók közé áll.

Zrínyi János tisztes fogsága és jó sorsa kellemes benyomást keltett Zrínyi Ilonában, aki minden lehetőt megtett, csakhogy testvére sorsán könnyítsen. Többek közt levéllel fordult Thökölyhez is, aki a kezébe esett testvéren keresztül megtalálta az utat az özvegy szívéhez. Ilona egyik levelében, melyet fogoly testvérének írt, megemlékezett a gyerekekről is, írván, hogy Ferkó és Juliánka "most Istennek hála, jó egészségben vannak".

Az özvegy kérésére Thököly 1679 nyarán szabadon bocsátotta Zrínyi Jánost, aki augusztusban már ismét Munkácson volt nénje és annak kis családja körében. A megszabadulást megelőző levelezés, amely az özvegy és az ifjú Thököly közt folyt le, közel hozta a két szívet egymáshoz. Úgy látszik, arcképet is cseréltek egymással s talán az 1679 elején Erdélybe küldött Hidyvel azt is megizente az özvegy a daliás és az előző évi sikereitől egyszerre európai hírűvé lett Thökölynek, hogy hajlandó lenne hozzá menni. Ez a frigy különben is titkos óhajtása volt az egész nemzeti közvéleménynek.

A kötendő frigyet ugyan 1679 nyarán erősen veszélyeztette Teleki Mihály terve, aki elözvegyült lányát, Teleki Annát kívánta Thökölynez adni, hogy azt magához és családjához kösse. Thököly azonban, bár kezdetben politikából hajlandóságot mutatott erre, csakhamar visszatért az évek óta táplált tervhez, hogy Zrínyi Ilonát fogja elvenni. A házassági tervnek azonban több akadálya volt. Egyrészt tartani kellett a bécsi udvar nehezményezésétől, másrészt Báthory Zsófiától, aki előtt Ilona alig merte az ügyet előhozni. Az anyós amúgy is az idős és fiatal asszonyok közt magyarázható természetes ellenszenvvel figyelte menyét. Emellett bántotta, hogy fiát menye rokonsága rántotta volt be a szövetkezésbe és a felkelésbe. Nem tudta összeegyeztetni azt, hogy valaki katolikus létére ujjat húzzon a császár-királlyal. Hiába izengettek neki a felkelők, ő ridegen elutasított minden közeledést. "A nagy emlékezetű Báthori-család utolsó sarja lévén, nem akarom magamat állhatatlansággal megjegyeztetni" írta Wesselényinek, Teleki hívének. Másszor azt izente vissza egy üzenetre, hogy ahány házát felégetik, annyi kálvinista prédikátort ölet meg.

Mindazonáltal a dolog csak érlelődött. Ilona és gyermekei már 1679 szeptemberében átmentek Zboróra s a makoviczai várban töltöttek közel egy félévet. Itt látta 1780 február 19-ére Zrínyi Ilona ebédre Thökölyt, aki tisztjeivel kereste fel az özvegyet. Itt találkozott először a leendő pár s Ferkó és mostohaapja.

Thököly ekkor fegyverszünetben volt a császáriakkal, nem kis mértékben azért is, mert így több reménye volt ahhoz, hogy a császártól tartó Zrínyi Ilona nem fog félni hozzámenni nőül s a császár is hozzájárul a házassághoz.

Thököly látogatása igen rossz benyomást keltett Zsófia asszonyban. Már a látogatás előtt, február 3-án rosszalló levelet írt menyének, melyben arról is írt, hogy a szóbeszéd szerint Thököly gróf a "mátkájához" megy Makoviczára. A Thököly látogatását bejelentő tisztek állítólagos bárdolatlan viselkedésére pedig megjegyezte, hogy "ha szegény édes fiam élne, megpökné ezt!" Zrínyi Ilona a látogatás után (február 21-én) méltóságteljes sorokban utasította vissza a vádaskodásokat. Magáról a találkozásról így írt: "Az armistitium (fegyverszünet) publicáltatván, Gróff Thököly Uram ideizent, hogy eljön; ki is feljövén a várban hétfőn, ebéden levén itt, ebéd után mindjárt lement. Én nem mondhattam, hogy ne jöjjön; mint más becsületes embert, úgy kellett ő Kegyelmét is látnom, az mint mások is azt cselekszik, az merre megyen".

Zsófia asszony állapota egyre jobban romlott s Ilona az árvákkal március végén, fia születése napja után a makoviczai várból átment Munkácsra. Zsófia már április 11-én elkészítette végrendeletét, sőt már május 18-án elkészíttettek azok az esküminták is, amelyek szerint a munkácsi vár katonái felesküdtek volna az új gazdáknak "kegyelmes asszony méltóságos Zrínyi Ilona fejedelem őnagyságának" és "mind két ágon levő magzatának, Méltóságos Rákóczi Ferenc és Rákóczi Juliánka őnagyságuknak". A nagyasszony hosszas halálküzdelem után június 14-én hunyta örök álomra szemét. Végrendelete szerint, melyben nagy alapítványt tett a jezsuitáknak is, a munkácsi, ecsedi, borsii és somlyói uradalmakat és az ingóságokat unokáira hagyta. A kis Ferenc azonban egyedül örökölte a szentmiklósi uradalmat. Az uradalmak örökléséért a végrendelet szerint az örökösök 50.000 forintot tartoztak fizetni a kincstárnak. Unokái gyámságára, a menyében úgy látszik nem bízó Zsófia, I. Lipótot kérte meg.

Az alig négy éves Ferkónak alig maradt emlékképe nagyanyjáról, de úgy annak, mint nem is ismert apjának szeretettel őrizte emlékét s a kassai családi templomban 1706 és 1708 között többször felkereste sírjaikat, hogy ott imádkozzék lelki üdvösségükért.

A nagyasszony elhunyta után Munkács őrsége felesküdt Zrínyi Ilonának és "mind két ágon levő magzatainak". Ettől kezdve az özvegy állandóan Munkács várában tartózkodott.

Ebben az időben történt Rákóczival az az emlékezetes eset a kígyóval, amelyet aztán a gyerekségére visszaemlékező férfi szimbolikus jelentőségűnek tartott. Egyik este, mikor már az özvegy lefektette két gyermekét s maga a házi oltára előtt áhítatoskodott, majd lefeküdt, a távolabb fekvő komorna egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az asztal alól nagy kígyó csúszik elé s a fejedelemasszony ágyába mászik. Sikoltására Ilona hirtelen felriadva azt hitte, hogy tűz van s leánykáját felkapva kirohant. A megrémült komorna utána rohant s így a kis Ferkó magára maradt a kígyóval.

Ezt az eseményt és az ezzel kapcsolatos riadalmat aztán sokszor hallotta Rákóczi s önéletírásában megjegyezte, hogy kevéssel utóbb a kígyó valóban becsúszott anyja ágyába. Mert szerinte anyja Thökölyvel kötött házasságával "akár véletlenül, akár a Te rendelésed szerint történt a dolog Uram,... anyánk, a te szolgáló leányod, férjének személyében kígyót fogadott ágyába". Nagyanyja erős katolicizmusa annyira megvolt az unokában is, hogy anyjának a luteránus Thokölyvel kötött házasságát mindég súlyos családi szerencsétlenségnek tartotta s önéletírásában nem egyszer adott utólag gyanújának kifejezést, hogy Thököly az ő halálára törekedett: "Hogy engem, házam utolsó sarját, láb alól eltéve és megtartva magának az örökös jogon házamat illető várakat és erősségeket, Magyarországot és a magyar koronát (melyre vágyott), megnyerje és megtarthassa". Ezzel a váddal illette különben mostohaapja lutheránus tanácsosait is.

Munkácsra költözésük után az özvegy érkörösi és sámsondi Kőrösi Györgyöt osztotta be Ferkó mellé. Ez a derék nemes ember lett aztán a gyermek leghívebb gondozója és őrizője, bár Ferkót az asszonyok kezéből csak ötéves korában vette ki teljesen az anyja. Kőrösi mellett, aki inkább a testi nevelést intézte, Badinyi János foglalkozott Ferkóval, amint az az ötödik évét betöltötte. Badinyi Zólyom vármegyei nemes ember volt, aki iskoláit Patakon végezte s valószínűen Thököly ajánlatára került a gyermek mellé. Az elemi ismereteket, a hittant és az ábécét Bárkány János ferencrendi atya tanította. A kegyesrendiek budapesti rendházában ma is őrzik azt az 1674-ben kiadott ábécés könyvet, amelyből Ferkó első ismereteit szerezte. Ebben a könyvecskében maradtak ránk a gyermek első írásgyakorlatai. A könyvben különben a következő igen kedves ajánló sorokat olvashatjuk tanítója tollából: "A bölcsességnek kezdete az Ur félelme. Kitől mindennemű jóknak áldását kivánja Páter Bárkány János a méltóságos és nagyságos nevendék fejedelmi nagy Rákóczi-familiának méltóságos csemetéjére, Rákóczi Ferkére. Kinek az Ur napjait sokakra terjessze, földön, menyben örökösen nagyra nevelje".

Rákóczi élete egyenes út volt első oktatója első igazságának felismerése felé. "A bölcsesség kezdete az Úr félelme". Élete második felét valóban az Úr félelmének szentelé. Első tanítójának képe azonban nem maradhatott meg élénken benne, mert a száműzetésben már nem emlékezett tanítója keresztnevére vissza.

A száműzött Rákóczi már csak nagyon hiányosan emlékezett nevelésének erre a szakára. "Tanitóim képezték ki bennem a rangomhoz illő erkölcsöket és reászoritottak az imádkozásra" írja "feljebbvalóimnak nagyon is engedelmes voltam... amennyire emlékszem, legkevésbbé sem tanúsitottam ellenszegülést a koromhoz mért kegyességi gyakorlatokban... Gyakran mondták nekem, hogy semmi rossz hajlandóságaim nem voltak, mégis gyakran megbüntettek, mivel rest voltam a tanulásban és tulságosan szerettem a fegyvereket s a hadviselés képét ábrázoló gyermeki játékokat... Oh Uram, látod, mily zavaros mindannak a képe és ábrázata, ami velem gyermekségem kezdetétől történt!"

1681 tavaszán mind a két gyermek megbetegedett. De betegségük, bár az özvegyet megijesztette, nem bizonyult súlyosnak. Sokkal nagyobb gondot okozott anyjuknak, hogy ellentálljon gróf Caprara kassai császári tábornok törekvéseinek, aki mindenképpen császári csapatokat akart Munkács várába helyezni. Anyai gondoskodására mi sem jellemzőbb, minthogy már 1681-ben lépéseket tett arra nézve, hogy fia, mint a Rákóczi-ház utolsó sarja, kapja meg a "római szent birodalmi fejedelem" címet. Azonban Klobusiczky Ferenc minden ügyessége, kit ez ügyben Zrínyi Ilona a soproni országgyűlésre küldött, csődöt mondott s Rákóczi Ferenc csak 1697-ben tudta az ügyet dűlőre vinni.

Zrínyi Ilona és Thököly házasságának terve most már a közvéleményt is foglalkoztatta. Már mendemondák is keletkeztek. Maga Rákóczi is feljegyezte, hogy híre járt annak, mintha a császári udvar tanácsa vette volna rá az özvegyet, hogy Thökölyt megnyerendő menjen nőül hozzá. Az özvegyet többen figyelmeztették, hogy fejedelmi férj után mindössze csak egy grófhoz megy nőül. Thökölyék erőteljes protestáns színezetét maga sem kedvelte. Azonban nagyon tetszhetett neki a végül is előkelő családból származó fiatal és eszes ember, akinek szerencsecsillaga egyre fennebb szállt, aki már maga mögött érezhette a porta bizalmát és akiről az egész világ tudta, hogy XIV. Lajos támogatja. 1681 karácsonyakor Thököly munkácsi látogatása kapcsán tisztázták egymás közt az ügyet az özvegy és a nála tizennégy évvel fiatalabb Thököly. Pár nappal később, 1682 január 8-án már maga Zrínyi Ilona fordult az érsekhez és a kancellárhoz, valamint Lipót mindenható miniszteréhez, Kollonicshoz, kérve közbenjárásukat a császárnál az engedély megadásához. Annyi hévvel sürgette a házasságot, írja egyik historikusunk, mintha attól függött volna egész boldogsága.

A házasság terve ellen az udvar már 1680 elején fellépett s Caprara megbízása alapján Zrínyi János lett volna hivatott nővérét a dologról lebeszélni. 1682 áprilisában az udvar újra nénjéhez küldte, de már ekkor nem merték ott sem a tervezett házasságot nyíltan ellenezni. Mindenesetre kellemetlen lehetett Zrínyi János küldetése, mert Thököly mielőbb szabadulni kívánván tőle, úgy intézkedett, hogy Izdenczyvel, Thököly követével, aki többek közt az udvar engedélyét is kérendő volt Thököly tervezett házasságához, térjen vissza Bécsbe.

Thököly már a házasság előtt úgy kezdett intézkedni leendő asszonya városaiban, mintha máris az övéi lettek volna. Sőt nem is várta be, amíg Izdenczy meghozza az engedélyt s a házasságkötés nagy pompával Munkácson már 1682 június 15-én megtörtént. Utána azonnal Thököly katonái szállták meg Munkács, Regécz és Makovicza várát. Két nappal a házasságkötés után jött meg Izdenczy Lipót beleegyezésével, amely azért még mindig fontos volt, mert ezzel Lipót elismerte Thököly nejét a Rákóczi árvák további gyámjának.

A házasságtól mindkét félnek politikai reményei is voltak. Az ifjú férj neje és a Rákóczi-árvák vagyonával és családi tekintélyével alátámasztani vélte nagyra törő terveit, amelyek az erdélyi fejedelemségen át a magyar korona felé törtek. A tizennégy évvel idősebb, boldog új asszony pedig Thökölytől várta, hogy fiát visszasegíti családja erdélyi fejedelemségébe.

A hatéves Rákóczi Ferkó alig emlékezett később vissza erre a menyegzőre, amelyet ő mindég elítélt: "Anyámnak a lutheránus felekezethez tartozó Thököly Imre gróffal kötött második házasságáról is alig tartottam meg emlékezetemben valamit az ünnepi lakomákon kivül, melyeket nemzeti szokás szerint ünnepies szertartással, de mégis nagy evéssel-ivással és pazar fénnyel tartottak meg".

Kevéssel a házasságkötés után Zrínyi János bécsi kezdeményezésből még közvetíteni próbált az udvar és Thököly között, de Thököly bízva fegyvereiben és a török támogatásának sikerében, kitért a béke lehetősége elől, mire a török ünnepélyesen kikiáltotta őt Magyarország királyává. Thököly ugyan visszautasította a királyi címet, de a valóságban kevéssel utóbb egy tényleges új királyságot szakított ki magának Felső-Magyarország területéből.

Thököly 1681 előtti szerepének igen nagy történelmi jelentősége van, mert nagy részben az ő nyomására bukott meg a bécsi abszolutizmus Magyarországon s hívta össze Lipót az 1681. évi soproni országgyűlést, amely az alkotmány visszaállítását jelentette. Ezen kívül Thököly fellépésének volt a következménye az, hogy az ország keleti megyéiben a protestantizmust soha nem érte olyan korlátozás, mint a nyugati részekben. Thököly azonban nem elégedett meg ezekkel az eredményekkel. Érezte, hogy azok az ő, és nem az elgyöngült Erdély sikerei s ez fűtötte. Telekivel és Apafival különben is már előbb halálosan összekülönbözött. A nyugati magyarság az új alkotmányosság fennmaradásának reményében kiegyezett a Habsburgokkal. Egyedüli támogatója a török maradt. Thököly a Lipóttal kötött fegyverszünetben már a Garamig kapta meg Magyarországot. A bányavárosokért havi 3000 forintot fizetett neki a császár. Felső-Magyarország Thököly országa lett. Országgyűlést tartott Kassán s adót szedetett. A török évi 40.000 tallér adófizetésért ismerte el őt királlyá. De mint emlitém, Thököly csak a fejedelmi címet fogadta el. Pillanatnyilag tehát négy részre oszlott az egykori Magyarország területe: a török hódoltságra, az Apafi alatti Erdélyre, a Lipót kezén maradt magyarországi csonkra és Thököly felső-magyarországi fejedelemségére.

A sikerei tetőfokán levő Thököly mellett vidáman élt a kis család. Az 1682. évi szüretet az asszony és a gyerekek a Hegyalján töltötték. Thököly a karácsonyi ünnepeket töltötte családi körében. A következő év farsangját Kassán töltötte férje mellett az áldott állapotban levő fejedelemasszony s a gyerekek is ott voltak. Majd Lőcsére ment, ahol fia született. Tavasszal tette át a család a szállását Zboróra, de már május végén mindannyian a szerencsi várba mentek át. Mikor pedig Thököly a szultán és a nagyvezér üdvözletére Eszékre ment, Patakot és Regéczet kereste fel az asszony, aki maga is segített előkészíteni a tervezett nagy hadjáratot s szorgos kezekkel készítette az új hadi zászlókat.

A kis Rákóczi életében az esküvő után csak annyi változás állt be, hogy Badinyi most már megkezdte a latin nyelvbe való bevezetését. A nyugodt tanulást azonban csakhamar megzavarta az, hogy mostoha atyja, aki mostohafiát hozzá akarta szoktatni a katonaélethez, az 1683-as nagy hadjáratra magával vitte a táborba. A gyermek már előbb is tett kisebb-nagyobb utakat, így például előző év májusában nagybátyjával, a Bécsből épp lejött Zrínyi Jánossal Munkácsról egész Leleszig eléje ment leendő mostohájának, aki diadalmas kedvvel tért meg Budáról, ahol épp szövetséget kötött a törökkel. De a tábori élet az alig hétéves gyerek számára túlon-túl nagy megpróbáltatást jelentett.

Különben a most említett szövetkezéskor került először máris komoly politikai vonatkozásban szóba a gyerek Rákóczi neve. A török ugyanis szabad választást engedett Thökölynek az erdélyi és magyar fejedelemség közt. Thököly tanácsosai mind a kettőt szerették volna, de ha már ezt nem lehet, az volt a tanácsuk, hogy Thököly válassza Erdélyt. Erdélyből aztán megszerezheti Magyarországot s akkor átengedheti Erdélyt Rákóczi Ferencnek.

Thököly és Zrínyi Ilona házasságából még a tél folyamán fiuk született, miután Kassáról Lőcsére mentek át. De az újszülött, Thököly István mindössze február 20-tól április 3-áig élt s Ilona Zboróra már gyermeke elhunyta után ment át. Thökölyt tehát még nem tölthették el dinasztikus reménységek, amikor 1683 július 22-én feleségétől búcsút véve, Rákóczi Ferencet is magával víve, elindult, hogy a törökkel együtt megvegye Bécs várát.

Thököly szerencséje azonban ekkor már hanyatlásnak indul. A nemrég újra megerősödött török birodalom ép Thököly sikerein felbuzdulva indította el hadait Bécs megvívására. Maga a szultán is elkísérte Nándorfehérvárig a negyedmillió főt számláló sereget s ott Kara Musztafa nagyvezért szeraszkirré nevezte ki és átadta neki a próféta zászlaját. Apafinak minden szabadkozása ellenére szintén sereggel kellett a vállalkozást támogatnia. Kara Musztafa azonban tehetségtelen és részeges ember volt, aki nyomába sem léphetett Köprüli Mohamed és fia, Köprüli Ahmed tehetségének. Vezetése alatt a seregre nem sok siker várt. Különösen nem azért, mert a pápa a török támadás hírére semlegességre bírta XIV. Lajost. Lipót pedig szövetséget kötött Szobieszky János lengyel királlyal. Esterházy Pál nádor a töröktől való felszabadulás reményében 5000 főnyi sereg kiállítására vállalkozott s a német birodalom egyes választó fejedelmei is segítséget igértek. A török Bécs elleni vállalkozása nem sikerült. Kéthavi meddő ostrom után 1683 szeptember 12-én a Szobieszky János és Lothringeni Károly által vezetett egyesült lengyel, osztrák, szász és bajor seregek döntő győzelemmel felmentették Bécset. A török még Esztergomot is elvesztette. Thököly pedig egymás után ürítette ki Szécsényt, Késmárkot, Kisszebent és Lőcsét. Egyszerre tizenhét megye és tizenkét város tért át Thököly mellől Lipót hűségére. De Thököly mereven ragaszkodott a fejedelmi címhez és a tizenhárom északkeleti megyéhez s így nem kötött békét. Pedig Thököly sorsa most már meg volt pecsételve. Kara Musztafát Nándorfehérváron a szultán parancsára megfojtották. A bécsi diadal megindította az úgynevezett 16 éves felszabadító háborút, amely a törököt kiszorította az országból. Thököly nem vette észre, hogy az alkotmány visszavívásával történelmi feladata beteljesedett s megmaradt a felkelő vezér most már esztelen szerepében, amivel elhomályosította addigi fényes érdemeit. A kétségbeesett török, az állandó térvesztés hatása alatt, 1685-ben, abban a hitben, hogy Thököly elfogatásával kiengeszteli Lipótot, Váradon láncra verette a szerencsétlen Thökölyt. Ennek hírére szétzüllött az egész kurucpárt s elveszett a felkelés számára az egész Felvidék. A török maga alatt vágta el a fát. Hiába próbálta volt híveit még egyszer a maga pártjára vonni, azok a haza felszabadításának reményét hozó, törökverő Lipót mellett maradtak. A következő évben a török pártján már Erdély ellen háborúzott Thököly, ez a megtévedt ember, aki még néhány évvel ezelőtt örökre beírta nevét nemzete sorskönyvébe, az Ausztria nagy megerősödése előtti utolsó percben riasztva vissza az abszolutizmust s ezzel nagyobbat lendítve a magyar sors kerekén, mint szerencsésebb végű és ragyogóbb pályájú elődei. A császári hadak kezére került Felvidéken egyedül Zrínyi Ilona védte közel három hosszú éven át Munkács várát, nem is annyira mint Thököly felesége, hanem mint a Rákóczi-árvák anyja és vagyonuk éber őre.

A diadalmenettel kezdődött és gyászos futással végződött táborozás mély élménynyomokat hagyott a gyerek Rákóczi lelkében. Mikor Pozsonyt lövetni kellett, kamarásával, Kőrösi Györggyel a pozsonyi szőlőhegyekről nézte a város égését. Örökre feledhetetlen, kellemetlen emléke maradt az a látvány, ahogy a török és a tatár Bécs alól rabságra hajtotta a kifosztott keresztény foglyokat. Thököly nem akarta az országot elhagyni s így csak Nagyszombaton, Cseklészen és Királyfalván táborozott.

Ferenc külön sátorban lakott s vele volt kamarása, Kőrösi és tanítója, Badinyi, aki amennyire lehetett, itt is tanította tovább. Thököly nemesapródi szolgálatra tartotta maga mellett a 7-8 éves fiút, aki idősebb korában súlyos megaláztatást vélt ebben is felfedezni. Ferkó már a pozsonyi táborozásnál megbetegedett, de senki sem gyógyította. A vérhas mellett egy szerencsétlen eset is veszélyeztette Ferkó életét. A Bécs alól menekülő törökök-tatárok szeptember 12-ike éjjelén irányt tévesztve nekiszaladtak a bécsi kudarcról még mitsem sejtő cseklészi tábornak. Eszeveszett zűrzavar támadt s Thököly is elvesztette önuralmát. Táborával együtt majdnem negyven kilométerre vonult vissza teljes rendetlenségben, egész a semptei várig, ahol már a férjét mindenhol nyomon követő Ilona asszony napok óta tartózkodott. A nagy zűrzavarban felborultak és legázoltattak a kuruc sátrak. A vaksötétben Rákóczi sátrát is felborította a menekülő török csorda s a veszélyt felismerő Kőrösi csak élete kockáztatásával tudta Ferkót még idejében felkapni fekhelyéről és kirohanni véle az összeomló sátor alól. A kis fiú könnyen arra a sorsra juthatott volna, mint Thököly szolgálatos udvarnoka, akit egy leomló sátorgerenda agyonütött. A tábori élet megpróbáltatásait Semptén, majd Léván és Munkácson anyja mellett pihente ki a gyermek.

Hogy a tábori élet milyen maradandó és milyen nyomott emléket hagyott a gyermek lelkében, azt mindennél jobban elárulják a késői férfikorban lejegyzett erről szóló visszaemlékező sorok:

"Engem valamennyi uton és hadmüveleteken, hőségben és fagyban meghordoztak, noha gyakran szomjúhoztam, még gyakrabban éheztem és fáztam. Mert anyám a leggyengédebben szeretett ugyan, de nyomoruságaimat részint nem tudván, részint nem hivén el, másfelől megváltoztatni nem birván, férjének minden akaratába beleegyezett. Hordoztak... a törökök és tatárok seregei között, akik nagyatyámnak ellenük való hadakozása miatt házamat gyülölték... Uram, de még a legfenyegetőbb bajra is találkozott gyógyító ir: mert te adtál nekem erőt, hogy a fent elmondott nyomorúságokkal dacoljak; te takartál be engemet, amikor fáztam és a földön hóval fedetten feküdtem; te élesztettél fel egy korty vízzel, aki igen gyakran szomjúhoztam és egy darab kenyérrel, amikor éheztem és ezek dacára megmaradt egészségem s gyenge testem megerősödött... Borzadva emlékezem vissza, mint egy álomra, a keresztény népnek a töröktől és tatártól való kifosztására és rabságba hurczolására; mert a bécsi megszállás idején én is ott voltam közöttük a pozsonyi magyar táborban, anyámat a lévai várban hagyva, ámbár a vérhas igen gyötört és minden orvosi segedelem nélkül voltam, mert mostohaatyám orvosait, akik megmentésemen buzgólkodtak, nem akarták hozzám bocsátani; de a te gondviselésed Isten velem volt és meggyógyultam".

Thököly újabb támadásának a családra nézve súlyos következménye lett. A bécsi udvar Thököly támadására Zrínyi Jánost minden különösebb ok nélkül elfogatta s előbb a tiroli Rottenbergben, majd Grazban fogságban tartotta. Az ifjú elfogatásakor huszonnyolc éves volt s húsz évet töltött a halálnál is gyötrelmesebb fogságban, amelyből 1703 február 18-án váltotta meg a halál...

Thököly az egész telet a táborban ide-oda vonulva töltötte s felesége mindenhová követte, mindég magával víve fiát s olykor leányát is. "A telet is" írja Rákóczi "különböző utakon töltöttük, amelyeken egyáltalán nem voltam hijján a nyomoruságaimnak; de amint megszoktuk, - kevesbbedett napról-napra a szenvedés." Schultz császári generális egyre jobban szorongatta Thökölyt. "Tőle üldözötten majd pusztákon, majd mocsarakon bolyongtunk által, de miután a sereg napról napra apadt és a várak elestek, munkácsi várunkban kellett menedéket keresnünk."

Ebben az egyetlen mondatban sűrűsödött össze később Rákócziban közel két esztendő története. Jeléül annak, hogy csak a nyomorúságra emlékezett vissza. 1684 márciusában festették le a nyolcéves kis Rákóczit. A képről egy teltarcú, nyíltszemű fiúcska néz le ránk. Barna haja vállaira göndörödik. Bár még erősen gyermeki vonásokban, de már felismerhetők a képen a későbbi arc jellemző vonásai. A képet, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia őriz, bizonnyal Thököly festtette felesége számára.

Ezt a tavaszt Ferkó anyja mellett békés körülmények közt Eperjesen és Sárospatakon töltötte. De már a nyár ismét a vándorlás ideje volt. Thököly nyomán bejárta anyjával Szádvárt, Krasznahorkát, Tornát, Kassát. Az eperjesi vereség után Regéczen verődött össze a család s onnan vonult Szerencsre, majd ismét Regéczre. Thököly ügye egyre rosszabbodott. A világ figyelme már nem reá, hanem a felszabadító hadjáratra összpontosult. XIV. Lajos is elejtette s a lengyel király sem igért többet a puszta menedéknél. 1685 márciusától májusig a tiszai táborozásra kísérte el Thökölyt neje s talán mostohafia is. Ez a nyár volt az, amelyre fenti mondatban Rákóczi visszaemlékezett s szeptember végére szorultak be a munkácsi várba. Ez a két év a minden benyomásra élénken reagáló korban levő gyermek előtt megismertette a megpróbáltatás, a harcviselés, a fanatikus nemcsüggedés, az asszonyi hőslelkű hűség ezer színét. Ezek az évek bizonnyal eszébe jutottak, amikor húsz évvel később ő és seregei mentek át ezeken a megpróbáltatásokon.

Ez alatt a két év alatt történhetett az a valami, amit a mendemondák nyomán maga Rákóczi jegyzett fel. Ismeretlen tettesek, Rákóczi maga mostohájának lutheránus tanácsnokaira gyanakszik, egy kastélyt és terjedelmes jószágot igértek Kőrösinek, ha a fiút megmérgezi. Kőrösi riadtan utasította vissza az aljas ajánlatot, s azóta önmaga főzött a fiú számára s nem engedett senkit a közelébe jutni. Rákóczi különben azt is feljegyzi, hogy a lutheránus tanácsosok őt, a tapasztalatlan és éretlen gyermeket ravasz próbákra tették, hogy katolikus hitétől eltántorítsák. Sajnos, ma már nincs módunk arra, hogy ezeket a szóbeszédeket ellenőrizzük s megállapítsuk, hogy mi volt mindebből igaz s mit írhatunk a gyermek félénk gyanakvására, aki - úgy látszik - mostohaapjával szemben sohasem tudott felmelegedni.

A rengeteg vándorlás és megpróbáltatás ellenére is állandóan foglalkozott Badinyi a gyerekkel. 1685 május 12-én írja Csató András Regéczből: "Kisurunk ő nagysága igen nagy s friss jóegészségben vagyon s jól is tanul."

A helyzet katasztrofális romlása a munkácsi várba történt beszoruláskor Thökölyt kétségbeesett tervre ragadta. Elhatározta, hogy Váradra megy a törökhöz s erre az útra is magával viszi a kilencéves Rákóczit, akit esetleg túszul is ad Konstantinápolyba, ha a török nem bízna benne. Az elhatározás nagyon megrázta Zrínyi Ilonát. Zokogva kérte férjét, hogy tekintsen el attól, hogy fiát magával vigye. A fiú nem sejtette, hogy mi vár rá. "Az indulás napja itt volt" írja utóbb "s én, a halálra szánt áldozat, lovaglásra vágyva örültem; mert minden podgyászt otthon kellett hagynunk és engem már néhány hónappal előbb lóraültettek."

A tisztán látó Badinyi misét mondatott, csakhogy az Úr mentse ki a fiúcskát ebből a reménytelen helyzetből. Thököly, úgy látszik, végül nem tudott felesége könyörgésének ellentállni, vagy pedig rossz sejtelmei támadtak, de a legutolsó percben lemondott tervéről s a fiút a tőle nehezen búcsút vevő anyánál hagyta. Rákóczi Ferkó ekkor, 1685 szeptember 27-én látta utoljára mostohaapját, akit a török Váradon október 15-én vasra veretett s aki azóta haláláig csak a török kegyelmében és szolgálatában élt, annak teljesen alárendelve. Közel húsz évvel később ismét felvette mostohaapjával a levelezést, aki mintegy internáltként élt Törökországban, miként utóbb maga Rákóczi is.

Thököly melegebben emlékezett meg mostohafiáról, mint az őróla, amint az végrendelete bevezető soraiban olvasható: "Méltóságos Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc fejedelemnek, eddig is hozzám való relatiójához képest, amennyiben édesanyját feleségül vévén el, kezem alatt nevekedett egy darab ideig, ebben a bujdosó állapotomban sok jóakaratjával élvén, velem való jótétéjért... minden jussomat ő kegyelmére legálom..." A halálra készült Thököly feljegyzendőnek találta, amit Rákóczi annyira fájlalt, hogy Rákóczi egy darab ideig az ő keze alatt növekedett.

A Thököly-féle mozgalom összeomlása után egyedül Munkács vára állt ellen Zrínyi Ilona hősies védelme alatt közel három hosszú éven át a császári seregeknek. Megacélozta erejét gyermekei iránti áldozatos szeretete, férje iránti olthatatlan hűsége s az az intő példa, amely öccse szomorú fogsága képében figyelmeztette, hogy mi sors várhat a lázadó Thököly hozzátartozóira, különösen akkor, ha azoknak hatalmas elkobozható vagyonuk is van.

Az ostrom három esztendeje a fiúcska számára a tanulás és a komoly katonásdiban való gyönyörködés között telt el. Az ostromot már november elején elkezdte Caraffa tábornok, amit négy hónap után gróf Caprara, majd még utóbb gróf Terzi Guidó vett át tőle. Az ostromlók kétszer is felszólították a vár védőasszonyát a megadásra. Zrínyi Ilona azonban Zrínyi-utódhoz méltóan válaszolt:

"Én mint I. Rákóczi Ferenc fejedelem árváinak anyja vontam meg magam gyermekeimmel ezeknek várában; melyet mint Örökségüket, köteles vagyok számukra megoltalmazni, ha megtámadtatik. Sem én, sem kiskorú ártatlan gyermekeim nem vétettünk semmit a császárnak: miért foglalják el tehát várainkat egymás után? Én nem ellenségeskedem senkivel, de a bántóknak ellentállok; s ha a császár fegyvereit egy nő és gyönge árvák ellen fogják fordítani: nem hiszem, hogy az ilyetén harc akár Ő Felségének, akár tábornokainak valami nagy dicsőségére válnék! Kéretem tehát a tábornagy urat: szűnjék meg háborgatni Munkácsot; ha pedig e kérelmemre nem hallgat: hát tudja meg, hogy engemet, bár gyönge asszonyt, sem többi várainknak elveszte, sem az ostrom félelme sem képes arra kényszeríteni, hogy megfelejtkezzem arról, amivel gyermekeimnek tartozom."

A többi várak, Kassa, Szádvár, Regécz, Patak, Ungvár már ősszel meghódoltak. Jellemző azonban a Rákóczi-várak katonáinak lelkületére, hogy a várak feladásakor, mint azt például Regéczben is tették, kikötötték, hogy a várak és a hozzátartozó jószágok fenntartassanak "Kegyelmes kis Urunk Rákóczi Ferencz és Ő Nagysága, Kegyelmes Kisasszonyunk Rákóczi Juliánna" számára s a jövedelmek a Kamaránál számukra tétessenek le.

Ezek a kikötések azonban mit sem használtak, mert a várakat nemcsak megszállták a császáriak s nemcsak a királyi kincstárba gyűjtötték be a jövedelmeket, hanem mind a regéczi, mind a pataki családi kincstárat feltörték s az ott talált több milliót érő családi kincseket hivatalból fellajstromozván a királyi kamarába vitték. Az indokolás az volt, hogy ott fogják őrizni az árvák nagykorúságáig, a valóságban azonban ezek a kincsek is a Nádasdy-kincsek ismert sorsára jutottak. Az árvák sohasem kaptak belőlük vissza semmit. "Mig munkácsi várunkban ostrom alatt álltunk" írja önéletírásában erről Rákóczi "zálogául a hűségre való visszatérésünknek, lefoglalták sárospataki és regéczi váraimat, amelyekből házunknak, azon királyi és fejedelmi családok kihalása után, amelyekből én is származtam, reámháramlott s ott talált minden kincsét a császári kincstárba szállították át. Meggazdagodtak abból többen, mert a több milliónyi értékből, amint a jegyzékek mutatják vala, nekem egy fillér értéket sem adtak vissza, a császár nevében adott becsületszó dacára sem."

Az ostromlott Munkácsban az élet korántsem volt veszélytelen. Egyszer Zrínyi Ilona mellett tépte le egy ágyúgolyó egy szolgálólányka fejét. Másszor Juliánna szobájának boltozatát gyújtották fel a tüzes golyók. A fiúcska, aki nagy vonzalmat érzett a katonáskodáshoz, nem riadt meg az ostromtól. Tizedik születésnapján azt a kegyet kérte édesanyjától, hogy aznap a máskor megengedettnél többet lehessen a bástyán. "Megvallom" írta évtizedekkel később Rákóczi "kellemes látvány volt csaknem mindennap látnom a magas hegyről a csatározásokat és a nagyobb s elég merész hadműveleteket is és ezért néha keményebben kellett engemet a humaniorák tanulására szorítaniuk, amelyekkel nem szivesen foglalkoztam."

A fiú oktatása ekkor már eléggé előre haladt. Elvégezte a két alsó gimnáziumi osztályt s már a harmadikba is belefogott. Már elég jól beszélt latinul, de a pataki hagyományok szerint történelmet, földrajzot és számtant csak mellékesen tanult. 1687-ben azzal küldte a fejedelemasszony a már ismert Izdenczy Mártont a lengyel királyhoz, hogy kérje azt meg, nyújtson módot fia magasabb fokú kiképzéséhez. A király szívesen felelt az özvegynek. Valószínűleg Krakóba került volna Rákóczi, ahol főleg a XV-XVI. században annyi jeles magyar tanult s amely város az 1530-as években a magyar nyelvű nyomdászat otthona volt. De Munkács várának 1688 elején bekövetkezett kényszerű feladása a gyermek további nevelésének merőben más irányt szabott.

Az ostrom idejéből különböző feljegyzések néhány poétikus jelenet emlékét őrizték meg. Így, amikor 1686-ban tavasszal a császáriak egy ideig abba hagyták az ostromot, a várbeliek nagy örömmel ülték meg az Ilona-napot. A tízéves Ferkó nagy nyilvánosság előtt szavalta el ekkor azt a köszöntőt, amelyet számára a poétai hajlammal megáldott Badinyi szerkesztett. Idézzünk három szakaszt a kedves versezetből, mert jellemző arra a szellemre, amelyet a gyermek ekkor magába szívott.

"Két pelikán-fiát szárnyával fedezte,
Szempillantás nem volt: szemeivel nézte.
Hogy vagy egyikének ne legyen eleste...
Kevéssé távozván, azonnal kereste.

Munkács-Betulia, mit mondasz ezekre?
Vitéz sok lakóssai szóltok mindenekre:
Hogy Isten tartotta sok szerencsétekre - -
Ilona, nem Judit ment az ellenségre!...

Ekkor tartotta élete első beszédét is Rákóczi. Ellovagolt a tisztek sorai előtt s megköszönte azok igaz hűségét és fáradságát. Valószínűleg ebből az időből maradt fenn róla a második festmény. Ez életnagyságban ábrázolja a gyereket, gazdag fürtökkel, aranygombos piros dolmányban, lábán sárga csizmákkal; oldalán karddal, kezében buzogánnyal. Ebből az időből való első fennmaradt levele is, amelyben mostohaapját hívta nagy szívességgel Munkácsra.

Valószínűleg nemcsak a szeretettel túltelített anyai szív íratta le Zrínyi Ilonával ezekben a napokban ezeket a meleg sorokat: "Isten soha ne adjon anyának jobb gyermeket, mint ezek még eddig az ideig voltak; mert soha nem tapasztaltam egyebet bennök az igaz szeretetnél és engedelmességnél hozzám, semminemű változásokban. Egymáshoz igaz atyafi szeretettel voltanak; ha tovább is hozzám és az én édes Uramhoz abban megmaradnak: vesznek jutalmat mitőlünk, az Isten áldását s adnak jó példát a világ fiainak." Bizonnyal volt józan tárgyi alapja is ezeknek az anyához méltó soroknak.

Dacára a vár környékét állandóan nyugtalanító labancoknak, a kis Rákóczi olykor mégis ki-kilovagolt. Dobay Zsigmondnak Munkácson írt 1686. évi naplójában olvashatjuk ezt az október 10-iki feljegyzést: "Az urfival ő nagyságával sétálni lovakon jártunk". Holott előzőleg hat nappal labancok nyargaltak elő az erdőből s úgy látszik, Rákóczi kilovagolása is feltüzelte a labancokat, mert másnapra "virradatkor valami egynéhány labanc az palánkhoz nyargalózott".

Mivel a lengyel királyné, Szobieszky neje, a Báthoriak révén rokona volt a Rákócziaknak, elég sűrű volt az érintkezés Zrínyi Ilona és a lengyel királyék közt. Állítólag még az is szóba került, hogy a királyi pár legidősebb fia, Constantin herceg elvegye a 14 éves Rákóczi Juliannát. Ezt csak annak illusztrálására jegyezzük meg, hadd lássuk, hogy Zrínyi Ilona milyen körültekintéssel igyekezett mindenkivel fenntartani az érintkezést árvái érdekében.

Thökölyvel is élénk levélváltásban volt s így pontosan értesült róla, hogy mennyire megnehezedett a reménye annak, hogy a férje valaha is felszabadítsa az ostrom alól. A több mint két évi állandó ostrom és körülzárás lassan kimerítette a vár védőinek ellenállását. Ehhez járult Thököly ügyének végleges rosszra fordulása. Így került a sor arra, hogy 1688 elején a hiányos és fizetetlen őrségű Munkács átadása ügyében Thökölyné alkudozást kezdett Caraffával. Hogy a dolog ide fog jutni, hacsak segítséget nem kap, azt már előre, 1687 december 8-án jelezte Béthune lengyelországi francia követnek. Ez a segítség pedig elmaradt. Caraffa figyelmeztette a vár asszonyát, hogy ha tovább is védi a várat, akkor inkább mostohája, mint édesanyja lesz a gyermekeinek. Talán ez a figyelmeztetés is hatott, de a kényszerítő körülmények is belejátsztak, hogy 1688 január 15-én papíron s három nappal később ténylegesen is átadta Zrínyi Ilona a várat a császáriaknak.

Minden időkben megvolt az, hogy az emberek egész természetes dolgok magyarázatára is körmönfont híreszteléseket találnak ki, hogy ezzel mindég ingerre szomjas érdeklődésüket minél jobban kielégítsék. A munkácsi vár feladásával kapcsolatban sem elégedett meg a közvélemény egy része azzal a magyarázattal, hogy feladták, mert tovább tarthatatlan volt, hanem körülményes mesét talált ki, amelyben a vár feladását Absolon kancellár árulásának tüntette fel. Ez a magyarázat jobban tetszett a kíváncsi füleknek. Az viszont a korra jellemző, hogy az állítólagos árulás vezető motívumául a katolikus-lutheránus ellentétet s Thököly állítólagos katolizálási készségét állították be. Rákóczi, aki mint gyermek, nem láthatott a dolgok mélyére, maga is hitelt adott utóbb ennek a mendemondának, annál is inkább, mert Absolon Thököly embere és lutheránus volt, kikben pedig - mint láttuk - nem nagyon bízott.

A vár feladása tisztességes feltételek mellett ment végbe. A megállapodás szerint mindenki, aki Munkácson tartózkodott, úgy személyére, mint vagyonára nézve teljes amnesztiát nyert. A fejedelemasszony és árvái számára lakhelyül Bécs jelöltetett ki, ahol megfelelő kísérettel szabadon lakhatnak rangjuknak megfelelően, csak nem hagyhatják el engedély nélkül a várost. A megállapodás szerint a már előbb a kamara kezére került és a Munkácson levő javak visszaszolgáltatandók a Rákóczi-árváknak. A fejedelemasszonynak az első férjétől lekötött hitbére megfelelő évi járadékképpen biztosíttatik, nemkülönben biztosíttatnak azok az ingóságok, amiket magáénak, illetve gyermekeiének fog vallani. A többit jegyzék szerint fogja Szentiványi László kamarai tanácsosnak átadni, mivel néhai atyjuk "végrendelete" szerint a királyt illeti a gyerekek gyámsága. Thököly javait s a töröktől nyert atnaméját azonban ki kell adni az erre kirendelt királyi biztosnak. Végül mindenki tartozik Lipótnak a hűségesküt letenni.

A tisztességes feltételeket a császár-király azonban a legkevésbé sem tartotta be. Zrínyi Ilonától elszakította a gyermekeit s azokat a világtól elzárva neveltette tovább. A javak visszaszolgáltatása sem történt meg. Bár Caraffa intette a kamarai tisztviselőket, hogy a kincsek jegyzékbevételét becsülettel végezzék el, azért Szentiványi László mégis elsikkasztotta a kincsek egy részét, sőt a várat ostromló de Terzi gróf is jelentős "emléktárgyat" sikkasztott el. Emellett Szentiványi a milliós értéket jelentő vagyont csak 70.477 forintra becsülte, úgy, hogy a vár feladásával a Rákócziak ősi kincsei valósággal megsemmisültek. A fejedelemasszony hamar rájött, hogy rútul kijátsszák s a gyermek Rákóczi is észrevette ezt, mert utóbb feljegyezte, hogy "kevéssel azután anyám panaszkodott a várfeladás pontjainak meg nem tartása miatt".

A hűségeskü letétele már január 23-áig megtörtént. Február elsejére megjött Lipót hozzájárulása is a feladási megállapodásokhoz. Időközben nagyban folyt a várban talált ingóságok osztályozása és jegyzékelése. Ezeket a jegyzékeket a Rákóczi-kor legnagyobb munkássága kutatója, Thaly Kálmán, többször is kiadta s így közkézen forogván, azokból mindenki megállapíthatja, hogy micsoda értékek mentek veszendőbe. Ekkor veszett nyoma két valószínűen érdekes és értékes tárgynak is, amelyeket a jegyzék Attila paizsának és tollas-botjának (buzogányának) említ s amelyek 1627-ig a Széchiek murányi kastélyában őriztettek s onnan kerültek a Rákócziak kezére.

Thököly 12 láda válogatott ötvös-kincsét, ékes buzogányait és fegyvereit, nyeregszerszámait, becses szőnyegeit, díszöltözeteit elkobozták. A sokat keresett atnámét azonban nem találták meg s az utóbb eljutott Törökországba Thökölyhez. A Thököly-kincsek értékesebb darabjai a bécsi udvari kincstárba kerültek. De bőségesen válogatott belőlük Caraffa, de Terzi és a többi német tiszt is. Ami fennmaradt, azt Nagybányára vitték, ahol az aranyat és ezüstöt beolvasztották s pénzzé verték.

A jegyzékelés munkája után, február 10-én került sor a fejedelmi család Bécsbe indulására. A hűséges katonáktól való búcsúvétel már előbb megtörtént. 10-én búcsút vett Zrínyi Ilona Munkácstól, Európára szóló fegyveres sikere színterétől - örökre. A bécsi internáltságot a férje melletti szabadsággal cserélte utóbb fel s így sohasem jutott vissza változatos, sok gonddal s olykor büszke örömmel is gazdag ifjúsága színterére. Huszonnégy éves korában került erre a vidékre, mint az élet örömeinek boldog várományosa s mint negyvenöt éves, az élet minden gondját megpróbált asszony indult el gyermekei kíséretében a nagy bizonytalanság felé, mely kevéssel utóbb a gyermekeit is elvette tőle.

A kis Rákóczi nem nagyon tudta, hogy mit határoztak róla. Az anyja társaságában minden különösebb izgalom nélkül vágott neki az ő számára is új, idegen életet jelentő útnak. Amikor a drága bútorokkal, kiválasztott személyi használatra szolgáló értékekkel s a levéltár kiválogatott részével a nehéz szekerek kigördültek a munkácsi vár kapuján, követve az illő kísérettel ellátott fejedelmi hintót, ki sem gondolt arra, hogy a kis család utolsó napjait tölti együtt.

Az út a Felvidéken át majdnem mindenütt Rákóczi-birtokokon vezetett keresztül. A család hűszívű jobbágyai bizonnyal könnyes megindultsággal tekintettek az urukat vivő hintó után, melynek keréknyomát hamar behavazta a tél. Dobrony, Borsi, Sátoraljaújhely, Regécz, Nagysáros, Zborón át vitt az útjuk. Február 16-án itt időztek. Innen a Thököly birtokokon vitt át a hatlovas batár útja. Stavnik, Likava, Rózsahegy, Lietava után értek a trencsénmegyei Ledniczére, amely ismét Rákóczi-birtok volt s a hozzá tartozó rovnei kastélyban pihentek meg. Itt várták be, hogy tulajdonképpen miként is fog Lipót intézkedni bécsi sorsukról. A téli utazás nem volt kellemes s hogy milyen kalandok színezték, arra még idősebb korában is jól emlékezett az önéletírását író Rákóczi:

"Már a Likava vára alatt levő Rózsahegy városához értünk, a hatalmas hegyláncolattól és a Vág folyó vizétől erősen összeszorított úton haladtunk, melyek a sebes folyó romboló árjától elmosva, iszonyú szakadékokat képeznek, - ami föld van, azt a folytonos ár elragadja és ime váratlanul a nyerges ló alatt az egész part leszakadt, a lovat a szokás szerint rajta ülő kocsissal együtt a mélységbe lerántotta, ennek a sulya pedig természetszerűen az első kerekeket és azután az egész hintót is magával rántotta volna, ha a te láthatatlan jobbod távol lett volna tőlünk, kik veszedelemben forogtunk. Ez volt az, amely abban a pillanatban ugy a többi előlmenő lovat, mint az utánunk jövő kocsit megállította, a cserjékbe kapaszkodó kocsist és a gyeplőn függő lovat sértetlenül megtartotta és nekünk időt engedett a kocsiból való kiugrásra, mig a mindenünnen odasiető cselédség a bajon nem segített."

A rovnei kastélyban tudta meg a család, hogy Lipót a gyerekek gyámjául legeszesebb és legtekintélyesebb államférfiát, gróf Kollonics Lipót bíbornokot jelölte ki. Kollonics a Macchiavelli-iskola kitűnő tanítványa volt, aki céltudatossága mellett bőséges tehetséggel is megáldatott. Fáradtságot nem ismerő munkása volt a birodalomnak, aki hol büntetőjogi újításokkal foglalkozott, hol közigazgatási reformokon, hol egy egész ország gazdasági életét átalakító gazdasági terveken dolgozott. A nagy államférfi osztatlan népszerűtlenségnek örvendett a magyar körök előtt. Méltán jellemezte egyrészt Kollonics működését, de másrészt a magyarok róla táplált véleményét is az a szájába adott állítólagos kijelentés, amely szerint ő Magyarországot először rabbá, koldussá, majd katolikussá és németté kívánja tenni, amint azt az egységes Habsburg-birodalom elve meg is követelte volna. Az általa inaugurált politikai és kormányzati elvek másfél évszázad múlva is követőkre akadtak s amint azt Márki helyesen ismerte fel, még gyámfia, Rákóczi sem maradt mentes a hatása alól, mert átvette tőle a katolikus egység és a közadózás elvét. Lipót nem bízhatta határozottabb kezekre a veszedelmes családi hagyományokkal terhelt Rákóczi-gyerekeket, hogy az lehetőleg elaltassa bennük a múlt tudatát s kezes bárányokká, ártatlan, egyszerű társadalmi tényezőkké alakítsa őket.

A hír vétele után folytatódott az út Bécs felé. 1688 március 27-én érkeztek Bécs falai alá, Ferenc épp aznap töltötte be tizenkettedik életévét. És ezen a napon érte élete első nagy megaláztatása. A város kapuja zárva volt s órákon át a tömeg gúnyos csipkelődésének kitéve kellett várniok a bebocsáttatásra. "Két vagy három órára terjedő ideig várakoztunk, kitéve látványosságul a bennünket vérig sértegető népnek". A fejedelmi család mellé adott kíséret fénye már megkopott s a kíséret őrséggé lett. A bécsi nép, az utca és a váraljának söpredéke bántatlanul gúnyolhatta a legnemzetibb magyar politikai hagyományok egyetlen, vérségi alapon méltó örökösét. Ez a fogadtatás előrevetette a következő napok drámai gyorsasággal pergő kíméletlen eseménysorozatának árnyát, Vajon rádöbbent-e ekkor a fejedelemasszony, hogy nem rangjához méltóan jött élni a császárvárosba, hanem vezekelni egész eddigi életéért?

A kis családot a Burg mögött, az Ágoston-rendiek kolostorában szállásolták el. Estefelé már meggyőződhetett az anya, hogy milyen bánásmódra számíthatnak gyermekei és ő maga is. Ugyanis beállítván a kolostorba Kollonics, bemutatkozott mint a gyermekek gyámja s azon ürügy alatt, hogy a gyerekeket elviszi a császárhoz bemutatni, mindkét gyereket magával is vitte. A gyerekekkel már a fejedelemasszony előtt ridegen bánt. Mint Rákóczi visszaemlékezett erre a jelenetre, nem nézte rangjukat, csak úgy kezelte őket, mintahogy az ily korúakat szokás, lenézéssel. A kocsi azonban nem a Burgba, hanem az Orsolya-rendi apácák zárdájához ment. Itt Kollonics Juliánnát minden sírása és ellenszegülése ellenére erőszakkal betaszigálta a zárdába. Egy verzió szerint az érsek berugdosta a 16 éves leánykát a zárda kapuján. A kocsi aztán Kollonics jószágigazgatójához vitte Ferencet, kamarásával, Kőrösivel és tanítójával, Bodonyival együtt.

A kis fiút nagyon megrázták a történtek. Anyjától is könny és zokogás között választották el, nővérét is erőszakkal rángatták el mellőle. Három napot töltött szállásán anyja miatti aggódása közben állandó sóhajtozás és panaszkodás között. Negyedik nap közölték vele, hogy elviszik Bécsből, de nem mondták meg, hogy hová. A gyerekből, mint egy egykorú jelentés feljegyzi, akkor már kitört az elkeseredés. "Mi jogon teszik ezt" kérdezte, "nem lázadtam fel a király ellen. Ártatlan lévén, miért alkalmaznak ellenem erőszakot?!"

Az elutazás előtt engedélyt kapott, hogy anyjától és nővérétől búcsút vegyen. Rákóczit először édesanyjához vitték. Bármily szomorú is volt a búcsú és bensőséges a válás, mind kevés lett volna, ha tudják, hogy az életben az anya és a fiú utoljára látják egymást. Pedig csak negyvenhét évvel később haló poraikban találkoztak újra, amikor török földön végső akarata szerint Rákóczi tetemét anyja mellé temették s az anya megmaradt hamvait a fiú koporsójába zárták. "Tizenkét éves korában anyjától elszakíttatott, ám a csodálatos isteni gondviselés rendeléséből börtönön, száműzetésen és az életnek különböző veszélyein át, a halálon keresztül visszaadatott itt nyugovó anyjának" írja a sírirat latin szövege.

Mind a gyermekét vesztett anya, mind az örökre anyátlanná lett fiú, élete utolsó percéig a legnagyobb szeretettel emlékezett vissza a másikra. A fiú mindég úgy emlékezett meg anyjáról, mint az ő "dicső" anyjáról, akit igazán csodálni a munkácsi ostrom idejében tanult meg, azokban az években, amikor az eszmélő gyermek addig ösztönös szeretete megtelik tudatos elemekkel is, anyjára, aki szerető anya volt, irányítani és parancsolni tudó férfi erély is, ha kellett s aki szeretetéből egy kicsivel mindég többet nyújtott fiának, mint lányának. Az anya pedig, akitől az élet ezután minden igazibb örömet megtagadott, élete utolsó percéig úgy őrizte meg a maga Ferkó fiának emlékképét, mint amilyennek megálmodta, amikor először látta lóra ülni, a vitézeknek beszélni s azon a feledhetetlen Ilona-napon őt bátor ügyességgel felköszönteni. A sors még azt is megtagadta tőle, hogy megérje és eljusson a híre hozzá is, hogy fia kitűzte a szabadság zászlaját s fegyvert fogott az ismét elorzott magyar szabadságért, mint apja, dédapja, anyai nagyapja tették. Haldoklása pillanatában is fiára gondolt s férje titkárának meghagyta: "Tudassák fiammal utolsó anyai áldásomat; ő soha nem szomorított meg engemet..."

Az anyjától nővéréhez az apácazárda rácsához vitték búcsúzni Rákóczit, akitől szintén heves sírások közepette vált meg. Másnap, április elsején Kollonics érsek misére vitte a fiút, majd egy bizonyos préposttal és Badinyival egy eléggé rongyos bérkocsiba ültette, amely elé két lovacska volt fogva s elindultak az ismeretlen felé. Csak a második napon mondták meg Ferkónak, hogy Csehországba viszik. Kőrösitől már előbb meg kellett válnia. Kőrösit utóbb Klobusiczky Ferenc, a Kollonics által kinevezett jószágkormányzó sárospataki várnagy gyanánt alkalmazta s Kőrösi nagy gondossággal őrizte ura hazatértéig azt a néhány ingó értéket, amit Munkácsról az árvák tulajdonából átszállítottak Patakra. Badinyi amennyire tudta, vigasztalta fiatal urát és tanítványát s amíg tudta, rejtegette szomorúságát és azzal biztatta, hogy ő mellette marad. Rákóczi előtt pedig, mint írja, mivel sem a nyelvvel, sem a szokásokkal nem volt ismerős, minden újnak tűnt fel s minden egyes tárgy felújította fájdalmát, melynek oka anyjától és nővérétől való elszakíttatása volt. A több napi megszakítás nélküli utazásból csak lelke állandó szomorúságának emléke maradt meg.

A császárvárosban, úgy látszik, híre ment annak a méltatlan bánásmódnak, amelyben császári jóváhagyással, vagy éppen akaratból, Kollonics érsek bánt a félrevezetett anyával és a két ártatlan gyerekkel. Mert, amikor a Ferencet vivő rozoga kocsi a város kapuja felé döcögött, a városban időző magyar uraknak valóságos bandériuma várta a kapu előtt, hogy megadják a fejedelmi gyereknek az őt megillető tiszteletet. Azonban az uralkodói parancs visszarendelte őket.

A kocsi a csehországi Neuhausba vitte Ferkót és két kísérőjét. A jezsuita rendházban szeretettel és nagy tiszteletadással fogadták a gyereket. Átöltözködése után templomba vezették, ahova méltósága tudatában és látható dísszel, fényes öltözetben, kezében fejedelmi buzogánnyal vonult be. Ugyanígy jelent meg az iskolai színjátékon és a lakomán is, amit tiszteletére rendeztek. Az ünnepség után a prépost azonban tudatta Ferkóval, hogy ott fog maradni és a kollégiumban fog tovább tanulni s egyben közölte a szomorú hírt is, hogy parancs szerint Bodonyit másnap reggel vissza kell küldenie, tehát ha akar az anyjának izenni, akkor az izenetet bízza rá.

"Hiába volt minden panaszom" hogy átadjuk a szót ezen napok majdnem egyedüli forrásának, az önéletírásnak "hivatkozásom az érsek azon igéreteire, hogy emlitett tanitóm még néhány hónapig vélem fog maradni: nem inditották meg sem kéréseim, sem könnyeim, sem jajgatásom, melyek közt a lakásomul rendelt szobába vezettek... amikor e sorokat irom, szinte elfog a szomorúság e történtek emlékétől; mert mi eshetett keservesebben a gyermek-fejedelemnek, mint számkivetésbe mennie hazájából, elszakadnia szülőjitől, ismeretlen tartományba hurcolva, születéséhez és rangjához nem méltó bánásmódban részesülnie és teljességgel idegen erkölcsökkel és szokásokkal biró emberek közt, nyelvüket sem tudva, magára maradnia..."

Ferkó azzal a tudattal feküdt le, hogy reggel még találkozik régi tanítójával, de azt éjnek idején eltávolították s reggelre arra ébredt, hogy a nagy idegenségben teljesen egyedül van. Még az a tudata sem volt meg, amire később az élet megtanította, hogy az Isten soha nem hagyja el az embert.

Új környezetében nem csak az idegenség bántotta, hanem az is, hogy nem bántak vele rangjához illően. Csak grófnak szólították, ami ellen tiltakozott: "engemet grófok szolgáltak" mondta "hiszen én fejedelem vagyok". "Minek kínoznak?" kérdezte szemrehányóan a jezsuitáktól "inkább öljenek meg, ha megérdemlem; inkább pusztitsanak el, minthogy elhagyatva, nyomorultul éljek".

Amíg Rákóczi a neuhausi jezsuita kollégiumban próbálta megszokni új környezetét, addig a fiától megfosztott anya, miután anyagi ügyeit úgy-ahogy rendezte, leányához költözött az Orsolya-apácák kolostorába, hogy legalább leányával legyen együtt. Ez ellen a császárnak sem volt kifogása. Fiával azonban nem találkozhatott, mert még a szünidőben sem engedték meg annak, hogy anyját felkeresse. Férjével csak a legnagyobb titokban, a bécsi francia követség közvetítésével, tudott nagyritkán levelet váltani. Igazán kevés örömét lelhette az életben. Férjétől országok választották el, fiát kebléről szakították le. Öccse reménytelen rabságban töltötte napjait, két nővére pedig a császár kívánságainak megfelelően apáca lett.

Kollonics jegyzék mellett átvette még azokat az ékszer- és ötvöstárgyakat is, amelyeket a fejedelemasszony magával hozott Munkácsról, sőt még azokat is, amelyeket az asszony kamarására, Záborszky Jánosra bízott. Természetes, hogy az értékeket sokszorosan alábecsülve vették jegyzékbe. Az ingatlanok kezelésénél azonban figyelembe vette az érsek az asszony kívánságát s az uradalmak kezelésével a család régi bizalmasát, Klobusiczky Ferencet bízta meg. Viszont határozottan megtiltotta, hogy a birtokokon Klobusiczky bármi befektetést is eszközöljön s így az uradalmak hamar leromlottak. Az érsek a Rákóczi-birtokokon elűzette a protestáns lelkészeket és tanítókat, bezáratta a protestáns iskolákat, köztük a Lórántffi Zsuzsánna által alapított híres sárospataki főiskolát is, amelynek épületét katonai raktárnak használtatta. A Rákóczi-uradalmakba beszállásolt császári katonák mérhetetlen károkat okoztak s a jövedelmekben is érzékenyen megkárosították az uradalmakat. A királyi kamara nem volt hajlandó elszámolni a már 1686-ban megszállt Rákóczi-uradalmak három évi jövedelmével. Kollonicsot főleg annyiban érdekelték a birtokok, mert mint gyámot a jövedelemből hatodrész illette meg. Elképzelhető, hogy a befektetés nélkül dolgozó, de mindenáron jövedelmet sajtoló rablógazdálkodás mennyire aláásta az idők folyamán a birtokok jövedelmezőségét.

A fiatal Rákóczi azonban korántsem tudott még vagyona szétkallódásáról. Érzékeny lelkét egyebek foglalkoztatták. Alig tette túl magát anyjától és nevelőjétől való elszakíttatásán, azokat a megaláztatásokat kellett megszoknia, amelyek azzal érték, hogy neki, a fejedelmi gyereknek bár grófokkal, de más gyerekekkel kellett egy szobában laknia, számára idegen és szegényes kosztot kellett ennie és vadidegen szokásokhoz kellett szoknia. Néhány napi súlyos elkeseredés után mégis csak beletörődött sorsába. Egy április 12-én kelt róla szóló jelentés már azt írja, hogy most már jókedvű s megigérte már, hogy haját németesen fogja viselni és németül is megtanul. A jelentés, mely e napokból egyedül maradt ránk, kiemeli, hogy a 12 éves gyerek 3-4 évvel idősebbnek látszik. Arca piros, szeme ragyogó és nagy, szája szép metszésű s dús gesztenyeszín haja a vállára göndörödik. Jelleme nyílt s okossága és tanultsága mindenkit meglep.

Meg kell jegyeznünk, hogy németül csak legkésőbb és jól soha sem tanult meg Rákóczi, bár az idők folyamán a latinon kívül franciául, olaszul, lengyelül s valamit csehül és tótul is megtanult.

Rákóczi tanárai közül leginkább az igazgatóhoz, az öreg Zimmermannhoz ragaszkodott, akivel el-elsakkozgatott. Lakótársaival, a Kollonics és Wolkra gróffiúkkal fel-fellátogatott a neuhausi várba is, ahol gróf Slawata Joachim tartományi marsall szíves szeretettel fogadta a fiúkat s a fiatal Rákóczival gyakorta kijárt vadászni és lovagolni is. De nagyon megszerette az őt Neuhausba hozó eiskori prépost is, aki természettudományi ismeretekre szomjas lelkét gyakran kielégítette.

Neuhausi tartózkodása első napjaiból jegyezték fel, hogy a páterek a kis Rákóczit felvitték Slawatáékhoz a várba, hogy valamivel felvidítsák. Itt Ferenc azonnal a térképhez szaladt s megkereste rajta Munkácsot. Aztán szemeit elöntötték a könnyek. Amikor az egyik páter hozzá fordult, csak ennyit mondott neki: "Nem lehet oly hamar felejteni". Mintha tudta volna, hogy őt azért hozták Neuhausba és azért szakították el mindenkitől, aki a magyarországi múltra emlékeztette volna, hogy felejtsen...

Rákóczival először átismételtették a három alsó osztály tananyagát, de már június elején felvették a negyedik osztályba a szintaxisták közé. Nagy ismeretvággyal volt telítve, de érdeklődése első sorban a természettudományok és a matematika felé vonzotta. Tanárai azonban papot akarván belőle nevelni, a lehetőségig korlátozták ilynemű érdeklődését s inkább a klasszikusok ismeretével tömték. Emellett elhalmozták kegyes olvasmányokkal s annak ellenére, hogy utóbb maga is vallásos író lett s már most elnöke volt az iskola Szűz Máriáról nevezett társaságának, ekkor még inkább untatták, mint érdekelték a vallásos jellegű művek.

A magyar nyelvből lassan kijött. Ugyan havonként írt magyarul anyjának és nővérének, de magyar nyelvérzéke az állandó latin nyelvhasználat miatt jelentősen romlott. 1690 júniusából ránk maradt egy levele, amelyet nővéréhez írt s abban már ilyen mondatokat találunk: "talán haragud nekem Kegyelmed, hogy Commerci Uramat hattam Kegyelmed által köszöntni?"

Az elmondottakon kívül Rákóczi gimnáziumi éveiről alig tudunk valamit. Maga is nagyon szűkszavúan emlékezik meg róla: "Ez a három egész esztendő a tanulás ideje alatt klasszikus tanulmányokkal való szokásos foglalkozásban, a szünetek alatt a különböző jezsuita rendházak látogatásával telt el".

Rákóczi már tizennégy és fél éves korában befejezte gimnáziumi tanulmányait. Utolsó vizsgáján szép latin szónoklatával tűnt ki. Ránk nézve ez a vizsga azért kedves emlékű, mert egyik tanára, bizonyos Guttwirtt Menyhért hosszú latin verses művet ajánlott neki, amit Rákóczi kinyomatott. Ezt az ünnepi kiadványt a tizennegyedik életévét betöltött Rákóczi jól sikerült rézmetszetű képe díszíti s így a középiskolás Rákócziról is van arcképünk. Az arckép egyformán emlékeztet az 1684-ben készült képre s azokra is, amelyek már érett férfikorban készültek róla. Csak a szemének tekintete lágyabb és szelídebb, mint azt Thaly igen helyesen megállapította.

1690 augusztusában ment Rákóczi, Kollonics intencióinak megfelelően, az ősi prágai egyetemre. Itt is a jezsuiták felügyelete alatt volt s a jezsuitáknak az egyetemtől meglehetősen távol levő rendházában szállásolták el. Közvetlen felügyelője azonban a legkevésbé sem állott feladata magaslatán. "Az én nevelőm" írja róla Rákóczi "csöndes, jámbor életű pap, egyszerű ember s a szó teljes értelmében alárendeltje volt a jezsuita atyáknak, aki sem kegyességre, sem erkölcsökre, legkevésbé pedig valamely tudományágra volt képes engem tanítani. Azért az egész idő alatt ő maga s én is a magam dolgaival foglalatoskodtam. Szertelen tudásvágy lakott bennem s azért alkalmatos órákban majd az építőművészetek, majd a mathematikusok könyveit forgattam, geometriai ábrákat rajzoltam, festettem, de mivel senki sem oktatott, semmit sem értettem". A filozófiai és logikai olvasmányokat szerfelett meddőknek tartva, unta, bár professzora az ebben tett előhaladásával meg volt elégedve. Nem lehet tehát csodálkoznunk azon, ha ezek után a prágai egyetemi évekből legkedvesebben az atyákkal való biliárdozásokra emlékezett vissza Rákóczi.

A következő évben közelebb költözött az egyetemhez, ahol most már az őt sokkal inkább érdeklő tárgyat, a fizikát hallgatta. "Természetes ösztön volt bennem" írja "a látatlanokat fürkészni és a ritkaságokkal foglalkozni". Ez a szenvedélye követtetett el vele két diákcsínyt, amelyre visszaemlékezve, öreg korában súlyos megbánást és nagy lelkifurdalást érzett. Egy ízben a már említett eiskori préposttól hozott el egy látcsövet, ami után nagyon vágyakozott, de amit szemérmetességében nem mert elkérni s egyszer ugyancsak szó nélkül vitt el egy nem használt körzőt a jezsuiták meisseni híres könyvtárából. "Most, mikor érett itélettel tekintek vissza" vallotta be önéletírásában "látom, hogy egyik is, másik is felebarátom kára nélkül történt; nem is ismerte fel senki, hogy a tárgy hiányzik s nem is kereste. Tudom azonkivül, hogy nem a tett elkövetésében találtam gyönyörűségemet, hanem az elvett tárgyban; tehát az ártás, vagy hasznos tárgy elvételének szándéka, te tudod Uram, nem volt meg bennem, hanem az elvételre az vitt rá, hogy a kérést szégyeltem..."

Az a körülmény, hogy Rákóczi még atyai jó barátjával sem tudott annyira felmelegedni, hogy kérni tudjon tőle, rámutat arra a szívet és lelket figyelmen kívül hagyó, merőben csak egyoldalú nevelésre, amelyben az anyától, s bizalmas vezetőktől megfosztott gyermek Rákóczi részesült. Holt betűket, lélektelen ismereteket igyekeztek közölni véle s hajlamát természete ellenére a kegyeskedés felé igyekeztek fordítani. Nem csodálhatjuk tehát, ha aztán a maga lábára állt fiatal Rákóczi a szertelen és könnyelmű életre hajlott s később is, élete nagy pillanataiban is megmaradt nevelése hibájaként az, hogy alaptermészete a zárkózottság, tartózkodás, tehát bizonyos fokban a passzivitás volt s hogy még jobban visszahúzódott, ha ezt tapintatlanul a szemére vetették.

Sokkal részletesebben foglalkoztunk Rákóczi gyermekkorával, emlékezetében megmaradt élmény-anyagával, neveltetése körülményeivel, mint azt élete további szakaszaival tehetjük, de mivel ezeknek egész életére nézve döntően elhatározó jelentőségük volt, nem térhettünk ki ez elől.

Hogy mennyire nem törődtek a fiatal Rákóczival nevelői a külső formákon túl, arra jellemző, hogy Prágában a második évben a városba kiköltözve, addigi tisztaságát is elvesztette. A tizenhat éves szabadjára engedett kamaszkorú ifjú, szenvedéllyel vetette magát az új élménybe, hogy aztán néhány hónappal utóbb egy erkölcstani könyv olvasása közben annál súlyosabban döbbenjen rá arra, hogy helytelen utakon jár. Azonban ekkor sem mert tanácsot kérni, még gyóntatóitól sem s gyóntatója különben sem feddte. Súlyos lelki válságon ment át ismét. Megint csak lélek nélküli nevelése és lelketlen nevelői miatt.

Az anyai kéz és meghitt, kitűnő magyar nevelőinek gondozása alól kikerülve, a legérzékenyebb fiúkorban levő Rákóczi szerezhetett szép és gazdag, bár nem egyszer érdeklődésével ellentétes jellegű ismeretanyagot a jezsuiták felügyelete és irányítása alatt eltöltött öt esztendő alatt, de komoly jellem- és erkölcsnevelésben nem volt része. Érthető, hogy amikor Bécsbe visszatérve ellenőrzés nélkül belépett az életbe céltalanul és magasabb ideáloktól mentesen vetette abba bele magát. Öröklött lelki képességeit az élet későbbi nagy megpróbáltatásai bontották ki benne, de a mostoha évek alatt beleoltott lelki gátlásokat soha nem tudta leküzdeni. Önbizalma egész életére megcsappant s az hozott csak igazi megnyugvást lelkének, amikor idősebb korában az önbizalmát veszített, érzékeny és zárkózott lélek a mélységes vallásosságon keresztül bizalmát Istennél fellelte.

1691-ben és 92-ben Rákóczi családjában jelentős események történtek. Kollonics tudta nélkül 1691 június 24-én Juliánna nőül ment a már meglehetősen koros gróf Aspremont-Reckheim Nándor Norbert altábornagyhoz. A házasságkötés romantikus körülmények közt jött létre s még azután is sok bonyodalommal járt. A gyámi jogaira hivatkozó Kollonics Juliánnát a tullni apácakolostorba záratta, a grófot pedig vizsgálati fogságba vetette. A császár és Kollonics Júliából apácát és Ferencből szerzetest akart neveltetni, hogy a család kihaljon s a vagyon a jezsuita rendre szálljon. Kínosan érintette tehát a pápaválasztásról visszatért Kollonicsot, amikor megtudta, hogy a leány anyja hozzájárulásával és a bécsi püspök áldása mellett házasságra lépett. Amikor már a házasságot felbontani nem sikerült, Kollonics a vagyonrész kiadását tagadta meg. Az érsek, amikor pörre került a dolog, Ferenc nevében is pört indított Juliánna ellen s különböző fondorlatokkal annyira meggyűlöltette Ferenccel a nővérét, hogy az ifjú végül már fel sem bontotta annak hozzá intézett levelét, hanem felbontatlanul küldte el Kollonicsnak, pedig Juliánna az ő érdekében harcolt, mert azt szorgalmazta, hogy Ferenc, aki a magyarországi törvények szerinti tizennyolcadik éve felé közeledik, a gyámkötelezettség alól kikerüljön s nyerje vissza máris a javai felett való rendelkezést. Mialatt a pör javában folyt, Zrínyi Ilona eltávozott Bécsből.

Ugyanis az 1690 augusztus 21-én vívott s Thököly számára diadalt hozó zernyesti csatában Thököly két császári generálist is elfogott: Heisslert és Doriát. A császár hosszas alkudozás után hozzájárult, hogy a két elfogott tábornok ellenében a fejedelemasszony elmehessen Törökországba, férjéhez. De ahhoz már nem járult hozzá a császár, hogy fiát is magával vigye. Sőt még a búcsúra sem adott engedélyt. Zrínyi Ilona így csak lányától vehetett búcsút, amikor 1692 január 20-án elhagyta Bécset. Négy hónappal később, május 13-án hagyta el Magyarországot, amit aztán életében, miként gyermekeit sem, sohasem látott többet viszont.

Anyjának mostohaapjához való költözését sokáig eltitkolták Ferenc előtt, bár ekkor már a célzatos nevelés révén alig élt benne nyoma a rokoni érzésnek. "Midőn megtudtam" vallotta be utóbb "nem is igen bánkódtam miatta; mert idegen erkölcsökhöz szokva, nem fogtam fel, hogy minő állapotra jutottam... közben mind gyűlöletesebbé lett előttem a nénémmel folytatott per, akinek minden tettét felfújták előttem, mintha családom gyalázatára és az én teljes romlásomra szolgálnának azok; meg is volt sikere a csalásnak."

Közben Juliánnának sikerült Strattmann udvari kancellár támogatása mellett elérnie, hogy Lipót császár-király Kollonics minden ellenszegülése ellenére idő előtt felszabadította Ferencet a gyámság alól. Alig jött meg az erről szóló császári végzés, Ferenc otthagyta Prágát és Bécsbe sietett. Kollonics arra akarta rábírni az ifjút, hogy térjen vissza Prágába, végezze el ott a filozófiai évfolyamot, majd a következő évben tanuljon jogot Olasz-, vagy Bajorországban. Természetesen a jezsuiták felügyelete alatt. Első sorban pedig azt kívánta Rákóczitól, hogy bízza továbbra is rá ügyei vitelét.

Azonban Kollonics minden igyekvését felborította az egymást már négy éve nem látott testvérek találkozása. Este ugyanis meglátogatta öccsét Aspremontné és felvilágosította a dolgok igazi állásáról, aminek addig épp az ellenkezőjét hallotta Kollonics ügyvédjétől Rákóczi. A beszélgetés ugyan nehezen ment, mert Rákóczi már jóformán elfelejtett magyarul, németül még nem beszélt s csak latinul tudott. Mégis megértette, hogy nénje csak javát akarja akkor, amikor arra ösztönzi, hogy hagyjon fel tanulmányaival és vegye át öröklött birtokait.

Nővére távozása után annak ügyvédjével meghányta-vetette a dolgot, áttekintette a magyar törvényeket és már másodnap átköltözött nővére palotájába. A harmadik nap történteket idézzük Rákóczi szavaival:

"Harmadnapon pedig, mit nékem az érsek elhatározásom megadására tűzött ki, őt felkeresvén, előtte kinyilatkoztattam, hogy jogaim és a gyámhatóság nevében tőle indított per felől mindkét fél ügyvédjétől kellő tájékozottságot nyertem, de a néném iránti testvéri gyengéd szeretetem arra indított, hogy abbahagyván a pereskedést, a barátságos megegyezést többre becsüljem az ezen ügyben való eljárás egyéb lehetőségeinél. Néném nemére, korára, áldott állapotára való tekintet azt követelte tehát, hogy a komoly barátság és vonzalom ápolása kedvéért lakásomat megváltoztassam. Ennélfogva fontolóra vevén a császár figyelmes rendeletének tartalmát, amelyet önönmaga küldött meg nekem, amennyiben a gyámság alóli felszabadulás törvényileg megállapított esztendejét elértem, annak eddigi intézéséért és gondviselésemért hálás köszönetemet fejezem ki; egyúttal illően megkértem, hogy nénémet és engemet illető ingóságainkat, jövedelmeinket és birtokainkat visszaadva, tartson meg továbbra is baráti jóindulatában. Te tudod Uram, jobban nálamnál, mily lelki felindulással fogadta beszédemet, mert homloka és arca a legnagyobb méltatlankodást tükrözte vissza, melyet szaggatottan előadott szavai is megerősítettek. Azt válaszolta ugyanis, hogy átenged engem hizelgő néném és sógorom fondorlatainak, ifjúi szenvedélyeimnek, amelyek kétségtelenül javaim elpocsékolására vezetnek és ne is reméljek semmit az ő megbántott baráti indulatától. Erre karon ragadva vezetett és kivezetett a kapun."

Kollonics dühe nem ismert határt. Mikor a bíróság felszólította, hogy Rákóczi öt évi jövedelmét és ingóságait adja vissza, annak megtagadására minden ürügyet felhasznált. Attól sem riadt vissza, hogy a jezsuiták javára hamisított végrendelettel tagadja meg a pénz kiadását. Szerencsére az előrelátó Zrínyi Ilona, aki tudta, hogy kikkel áll szemben, jóelőre gondoskodott róla, hogy a vagyoni vonatkozású oklevelek gyerekei rendelkezésére álljanak s így sikerült a koholt okmányok alapján emelt hamis igényeket visszaverni. Végre-valahára nagy nehezen visszakapták a Rákóczi-árvák örökösi jogaikat, "de bizony annyira elpusztultak és elnéptelenedtek jószágaink, hogy alig bírták néhány esztendeig aztán a szokott jövedelmek egynegyedét megadni."

Ezzel a tizenhetedik évében levő Rákóczi a jezsuiták célzatosan inkább rontó, mint jobbító nevelése után visszanyerte jószágait, vagyona romjain való rendelkezését s minden cél és irány nélkül belépett a szabad életbe, hogy aztán - mint azt Márki megállapítja - az élet legyen a tanítómestere. Legnagyobb minden eddigi között.

Rákóczi nővérének Himmelpfort-utcai palotájába költözött, ahol a legnagyobb szabású akkor divatos nagyvilági élet folyt, hisz Aspremontnak három özvegy grófnő nővére is élt Bécsben. Rákóczi sem németül, sem franciául nem tudott s elfogódva, idegenül mozgott a társaságban, amelynek nagy része reá volt kíváncsi. Kezdetben bizony sok dologtól visszaborzadt, amit később megkedvelt.

Élete a bécsi főúri életmódhoz igazodott. Későn kelt, hogy az éjszakai ébrenlétet pótolja. A nagy ebéd után kártyázott. Este színielőadást nézett s utána vacsoráig megint kártyázott. Főleg a kártyázásra annyira rászokott, hogy gyakran egész éjszakákat töltött el kártyázás közben. Bécsben különben maga Lipót mutatott példát a kártyaszenvedélyre. Gyóntatója egy szelíd kapucinus volt, aki szelíd feddéseivel nem tartotta vissza ettől a korántsem istenes élettől.

Rákóczi még nem tudta, hogy mit jelenthet az az érzés, amikor a szerelem máris belopta magát siheder-szívébe. Észrevette, hogy egy bizonyos hölggyel szívesebben van együtt, örömet okoz neki, ha vele beszélhet. Rajta kapta magát, hogy órákat állt az ablaknál, hogy lássa, mikor jön, vagy amikor a hintója elrobog az ablak alatt. Egész nap róla gondolkozott s éjjel álmában az ő alakja foglalkoztatta. Öt évig tartott ez a titkolt első szerelem a csodálatos asszony iránt. "Uram, vajjon vádoljam-e magam?" kérdi a férfikor delén visszaemlékező Rákóczi "mivel tudod, hogy szerelmem egész öt esztendejében semmi oly kivánság nem ébredett iránta bennem, ami nem szabad."

Ez a szemérmes siheder-szerelem jelenthette Rákóczinak a lélektelen, csak szórakozásokért élés idején, a felemelkedés óráit, amikor magába mélyedt és igyekezett lelkét kibontani abból a közönyből, amelyet az ilyen élet salakként kezdett rárakni.

Csakhamar meleg barátság fejlődött ki Rákóczi és Batthyány Ádám gróf, későbbi horvát bán között, akit mivel még nagykorúságától több mint hat év választotta el, meg is bízott jószágai felügyeletével és kormányzásával.

Bármennyire gyerek-ember is volt még ekkor Rákóczi, a család barátai, akik aggodalommal néztek a Rákóczi-ház jövője elé, máris foglalkozni kezdtek Ferenc megházasításának gondolatával. Annál is inkább, mert előbb szóbeszéd kelt arról, hogy az udvar attól sem riad vissza, hogy férfiatlanítsa Rákóczit, csakhogy a család fennmaradásának elejét vegye. 1685-ben maga Esterházy nádor újságolta ezt az értesülést el az egyik Zichynek, akinek a hírt tovább adó levele ránk maradt. Két jelöltet ajánlottak Rákóczinak. Az egyik jelölt a Brunswik-házból származó Vilma Amélia braunschweig-lüneburgi hercegnő lett volna. Mivel azonban három évvel idősebb volt Rákóczinál, Rákóczi nem mutatott sok hajlandóságot. Vilma Amália öt évvel később I. Józsefnek, a későbbi császár-királynak lett a felesége. A második jelölt, a Rákóczinál valamivel szintén idősebb Magdolna hessen-darmstadti hercegnő, György darmstadti hercegnek, a fiatal Rákóczi igazi jóakarójának unokahúga volt. Ez a tervezett házasság azért lett volna igen jelentős, mert a hercegnő közeli rokona volt Lipót feleségének, Eleonóra Magdolna Teréziának. Rákóczi leginkább György hercegre tekintett, amikor ezt az ajánlatot elfogadta, de a politikai és társadalmi tekintetek sem kerülték el a figyelmét. Miután a leány atyja sem idegenkedett a tervezett házasságtól, Rákóczi a császár gyóntatóján, Menegatti jezsuita atyán keresztül bejelentette szándékát Lipótnak, kérve egyúttal a király beleegyezését. A császár-király azonban nem adta meg az engedélyt s Rákóczi már nem térhetett ki az elől az olaszországi út elől, amelyet a császár írt elő. A császár tudomására hozta, hogy bár a gyámság alól felszabadult és örökségéről szabadon rendelkezhetik, mégis szükséges, hogy Itáliába menjen és annak ismeretlen tájain tanulja meg a rangjához illő foglalkozást. Ennek az utasításnak értelmében bízta volt meg már 1692 decemberében Batthyányt javai kezelésével, miután véle több bécsi együttmulatáskor összemelegedett.

A császári utasításnak tovább már nem lehetett ellentállni s bár szerelme Bécshez fűzte, 1693 áprilisában mégis elindult olaszországi útjára. Távollétében sógorát és György herceget kérte fel arra, hogy tervezett házassága ügyét munkálják. A tervezett házasságból azonban nem lett semmi. Olaszországi utazása közepette kapta Rákóczi az értesítést, hogy választottja meghalt. Utóbb kisült, hogy a hír csak koholt volt s Magdolnával is elhitették, hogy Rákóczi elhunyt. De ekkor már minden késő volt, mert Rákóczi mikor ezt megtudta, már nős volt. A koholt hírek a bécsi udvarból származtak, mert a császárné nem akart a rebellisek fiával, Rákóczival közeli családi kapcsolatba keveredni.

Rákóczit sógora, Aspremont Frigyes máltai lovag kísérte Itáliába, aki nemcsak szelídlelkületű és kiválóan kegyes életű ember volt, de kitűnően ismerte Itáliát is. Rajta kívül egy inspektor, egy titkár, egy főlovászmester és számos szolga volt Rákóczi kíséretében. Rákóczi az Aspremontok egyik címét vette fel álnévül s báró Borsheim néven utazott.

Legelőször is jószágai kormányzóját, Batthyányt, aki közben horvát bán lett, kereste fel Körmenden, hogy tőle búcsút vegyen. Útja Bécsújhelyen vitt keresztül, ahol felkereste azt a börtönt, ahol anyai nagyapja és nagybátyja, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc utolsó napjaikat élték, nemkülönben a sírt is, ahová temették őket.

A Dráva-völgyén felfelé haladva indult a kis kitérés után Itália felé. Pontebbánál lépett kíséretével velencei területre s április 28-án Velencébe érkezett. Két hetet időzött a számára új látványosságot jelentő városban, sorra szemlélvén a templomokat és a paloták nagyszerű és ragyogó épületeit. Utóbb örömmel állapította meg, hogy bár már hozzászokott a világi élethez, a lakóság "majdnem mindennemű testi általános romlottsága közepette" is, távol tartotta magát minden rossztól. Általában egész itáliai utazása abban merült ki, hogy - valószínűen kegyes életű sógora hatására - kétségbeesetten küzdött a minden felől ráleselkedő testi csábítás ellen, amelytől sem a fejedelmi udvarokban, sem szállásán, de még az utcán sem volt menekvése.

Velencéből Ferrarán, Bolognán át Firenzébe ment át. Itt kibérelte a Salviatti-féle palotát, mert itt akart időzni addig, amíg a Máltába tovább utazó sógora visszatér. Sógora még elutazása előtt bemutatta Rákóczit Medici III. Cosimo toscanai fejedelemnek is, de Rákóczi a legszívesebben elkerülte a csábításokkal teli udvart, miként a lehetőségig kerülte minden olasszal az érintkezést. A tizennyolcadik évébe kerülő ifjú súlyos lelki megpróbáltatásokon ment át. "A test gyengeségeit féltettem, mig lelkem telve volt a bün förtelmességével és állatok módjára fetrengett a sárban" írta jóval később önéletírásában Rákóczi. A felületes szemlélők mindebből nem láttak semmit s vallásos érzületével magyarázták önmegtartóztatását s azt a föltétlen tartózkodást, amivel elkerülte a firenzei herceg és udvara társaságát.

Életrendje a következő volt. Reggel kilovagolt, ami különös gyönyörűségére szolgált. A délelőtt vívó- és táncleckékkel telt el s ha maradt idő, akkor kártyázással. A délutánt és az estét rendszerint kártyázással töltötte, amely már-már leküzdhetetlen szenvedélyévé vált.

Három hónapi firenzei tartózkodás után személyzetét visszaküldte Bécsbe, csak egy komornyikot és egy házfelügyelőt tartott maga mellett. Ezzel a kis kísérettel indult tovább. Előbb Pisát és Livornót tekintette meg, majd nyugatra fordult s Massán és Carrarán át Génuába ment. Ez a kevésbbé járt szárazföldi út meglehetősen vadregényes, de egyben veszélyes is volt, mélységek és meredekek váltották egymást s az utasok élete bizony napokon át a jól begyakorolt öszvérek biztos ösztönére volt bízva. "Szörnyű borzalommal töltött el" emlékezett utóbb vissza "jobbkéz felől a magasból lecsüngő sziklák, balkéz felől a völgyek és a tenger mélységeinek látása."

Génua nevezetességeinek megtekintése után meglehetősen sietős iramban, alig két-három napot töltve egy-egy állomáshelyen Torinón, Milánón, Pármán és Modenán, Bolognán át az Adria partjain haladva Loretóba ment. Három napot töltött ezen a nevezetes búcsújáró helyen, ahol felcsillant későbbi mély vallásossága. Valódi áhítat szállta meg és lelkiismerete megnyugodott. Innen kirándult Sirolóba s megnézte Krisztus hatalmas méretű keresztre feszített faszobrát. Majd Rómába indult.

Rómában meglehetős szerencsétlen környezetben kapott lakást s megérkezésének híre valósággal lázba hozta a szomszédban lakó rosszhírű nőket. Még a tekintetüket sem tudta sokáig kibírni, oly visszatetszést szült benne ezek szemérmetlen tolakodása. Rómában folytatta megszokott vívó- és táncgyakorlatait. Emellett azonban geometriai, földrajzi és történelmi stúdiumokkal is foglalkozott. Látogatta a templomokat és felkereste a régiségeket, amikben épp úgy örömét lelte, mint a téli időben is kies kertekben. A loretói vallásos élmény nem hamvadt el benne, mert míg útja eddigi részén a templomok nem nyújtottak többet neki látványosságnál, építészeti érdekességnél, Rómában minden nap misét is hallgatott. Megjelent kihallgatáson XII. Incze pápánál is, aki őt a legnagyobb tisztelettel fogadta s azzal tisztelte meg, hogy két kis ládában szentek kiváló ereklyéjével ajándékozta meg.

Ezek az ereklyék utóbb számára újabb súlyos lelkiismeret-furdalást és bűntudatot okoztak. "Én azokra méltatlan voltam" vallja az önéletírásban "megőrzésükben nagy tiszteletlenséget tanúsítottam s miután a rákövetkező évek viharos mozgalmai és fogságba esésem következtében mindenemet elvesztettem, egyáltalában nem tudom, csak te tudod Uram, hogy hová lettek... Elismerem Uram, bűneim rendkivüli nagyságát..." De nemcsak az ereklyék kallódtak el, hanem még a szentek nevére sem tudott utóbb Rákóczi visszaemlékezni.

Négy hónapi római tartózkodás után egy nagyobb társasággal, mert magányosan a rablók miatt erre az útra vállalkozni módfelett veszélyes volt, lement Nápolyba. Itt a sok látnivaló között két dolog vonta főleg magára a figyelmét: az apácák templomában őrzött keresztelő szent János vére, amely az evangélium rá vonatkozó részének olvasásakor forrni kezd és a Vezúv. Mindkettő felé a természettudományos érdeklődésű ember profán kíváncsiságával közeledett.

Az önéletírás ezek feljegyzésénél egy a korra roppant jellemző mondatot őrzött meg. A Vezúv vizsgálatánál megjegyzi Rákóczi: "és mivel annak vizsgálatánál talán kiváncsibb voltam a kelleténél, neked nem tetszettem... a természeti jelenségek kutatása nem sért Uram, hanem az az óhaj: kiváncsiságból megtudni valamit, tetszésed ellenére van". Így vált utóbb Rákóczinál veleszületett természettudományos érdeklődése is a bűntudat egyik forrásává, mert a természetnek csak csodaszerű látványai érdekelték s nem azért érdeklődött, hogy az Úr nagyságát lelje fel bennük.

Nápolyból Gaetába rándult, majd Rómán keresztül Velencébe ment, mert a híres farsangi ünnepségeket akarta megtekinteni. Ekkor már 1694-et írtak. Rákóczi közben két őt nagyon közelről érintő ügyben kapott Juliánna férjéről értesítést. Az első hír, a már említett álgyászhír volt, amelyet a bécsi udvar terjesztett s amelynek Rákóczi is hitelt adott. A másik hír kellemesebb volt. Rákóczi néhány jóakarójának, Strattmann főminiszternek, - kinek lányát, Rákóczi fehér szerelmét, Rákóczi jószágkormányzója, a horvát bán Batthyány vette volt nőül, - s Batthyánynak és Aspremontnak sikerült elérni, hogy Lipót arra való tekintettel, miszerint Rákóczi "elméjének elegendő érettségét és mély belátását, mely magának a teljes korúságnak is eléggé, sőt nagyon is megfelel" bebizonyította, Rákóczit, bár nagykorúsága csak évek múlva következett volna be, nagykorúsította. Ugyanekkor értesült Rákóczi arról is, hogy január utolsó napján nővérének megszületett a második fia is.

Rákóczit közelről érintette nagykorúsítása, de a hercegnő halálának híre is, hisz azt tervezte, hogy Itáliából visszatérve, kimegy a német birodalomba és el jegyzi Magdolnát. A kettős hír hatása alatt már nem volt nyugta tovább Olaszországban időzni. Hiába tárultak eléje a "velencei népnek zajos és álarcos szertelen vigalmai, a nagyszerű látványosságok és hangversenyek", mindössze két napot töltött Velencében és a lehető legnagyobb sietséggel visszaindult Bécsbe. Valószínű, hogy Magdolna halálhírére felszakadt szívében az első nagy szerelemnek mesterségesen elaltatott tüze, mert amint hova-tovább közelebb jutott Bécshez, egyre türelmetlenebb lett, "mert ragadott magával a te teremtményed szerelme, akit náladnál jobban szerettem." Ez a sietség okozta, hogy a nehezen járható, akkor még úttalan, kietlen és veszélyes semmeringi-hegyen éjnek idején, zuhogó záporban, vak sötétségben kelt át. Maga nem ismerte az utat. Az előtte haladó vezetője kocsiját elfedte az éj sötétsége, A szemébe vágódó hópelyhek vakították. Rákóczi eleresztette a gyeplőt s őrületes vágtatással hajszolta az agyonzaklatott lovat. Ifjúi könnyelműséggel kockáztatta az életét. Különben sem tartozott azok közé, akik híjával vannak a személyes bátorságnak. A bátorságát felfokozó munkácsi emlékeket a későbbi nevelés nem tudta kiverni belőle.

Bécsben nővére ölelő karjai és örvendő rokonai, barátai fogadták, valamint a régi élet. Nappal vendégeskedés, délután és este kártya és színházlátogatás. Éjjel terefere, de inkább kártya. Utóbbi szenvedélye egyszer-másszor jelentékeny pénzveszteséggel is járt, többször igen szorongatott helyzetbe került, adósságot adósságra csinált, valósággal fecsérelte a vagyonát. Végre a tél elmúltával s a tavasz beálltával, amint a közlekedési viszonyok némiképp megjavultak, sógora társaságában elindult Magyarországra, hogy örökös jószágait meglátogassa.

Sógora és nővére már az előző évben, míg ő Itáliában járt, meglátogatták a magyarországi birtokokat. Ennek a látogatásnak a Rákóczi-javak tényleges átvétele, megszemlélése és a két testvér közötti egyenlő felosztása volt a célja. Rákóczi annyira megbízott sógorában, hogy a maga részének felülvizsgálatára is őt kérte volt fel. Rákóczi, amikor nővérével kiegyezve a pörösködést megszüntette, úgy egyezett meg vele, hogy az egész örökséget egyformán fogják elosztani. Mivel azonban az örökségnek voltak csak fiúágra adományozott részei is, amelyeknek magtalanság esetén a koronára való háramlása az ily értelmű megállapodás értelmében veszélyeztetve lett volna, a királyi jogigazgatóság az ily értelmű osztozás ellen ünnepélyesen óvást emelt már a birtokok átvételének kezdetekor, 1693 május 22-én, az egri káptalan előtt. Az óvás ellenére azonban, tovább folyt az egyenlő részben való osztozás. Juliánna és férje áprilistól novemberig tartózkodott Magyarországon. Amennyire lehetett birtokról-birtokra végig mentek. Kezdték a trencsénmegyei Lednicze várán, majd Nagysáros, Zboró és Regécz után sor került Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, Tarczal, Liszka, Erdő-Bénye, Mád, Tállya, Toronya, Rakamaz, Borsi, Bodrog-Keresztur, Szerencs, Önöd, Hernád-Németi, Medgyaszó, Királyhelmec, Dobrony, Dobó-Ruszka, Munkács, Szent-Miklós, Báthor, Ecsed, Somlyó, a bihari Pocsaj, Székelyhida, Diószeg, Sólyomkő, a hevesi Debrő, Mező-Tur, a borsodi Sajószentpéter, Ond és Edelény, az abaúji Felsővadász, Telkibánya, Selyeb, a gömöri Serke, Csetnek, Derencsény és a többi Lórántffi-részbirtokra.

A birtokok, mint már többször említettük, erősen leromlott állapotban voltak. Súlyos katonai terhek, beszállásolások nyomorították Mindenki tele volt panasszal. A jobbágyok több helyen annyira tönkrementek, hogy mindenüket el kellett adniok s nem egyszer más vidékre is költöztek. Kollonics rablógazdálkodása és a császáriak katonai megszállása siralmas nyomokat hagyott maga után. Amikor Juliánna és férje lement a birtokok átvételére, még mindég nyolc császári ezred élt a hegyaljai Rákóczi-birtokokon. Aspremont, mint császári altábornagy és mint Nigrelli grófnak, Felső-Magyarország katonai főparancsnokának jó barátja, valahogy elintézte, hogy, négy ezredet elvezényeltek, de a hg. Vaudemont, Bassompierre, Corbelli és Hoffkirchen-ezredek tovább is a Hegyalján maradtak és ott is teleltek át.

Nemcsak Kollonics gazdálkodási rendszere ásta alá a birtokok jövedelmezőségét, de akadt az uradalmi tiszttartók között is néhány megtévedt ember, aki hanyagul kezelte a kezén levő vagyont. Aspremont már novemberben megírta ezt Rákóczinak Rómába, akitől kérésére felhatalmazást is nyert arra, hogy az ilyen embereket kicserélhesse.

Hogy Batthyány megfordult-e a Felvidéken a birtokok átvételének idejében, nem tudjuk. Az egész munkálatot a derék Klobusiczky Ferenc, Zrínyi Ilona egykori bizalmasa vezette, aki, bár Kollonics megbízottja volt, mégis tovább kezelte a birtokokat.

Első érett fővel tett magyarországi utazásáról Rákóczi az alábbiakban számolt be az örök Igazságnak:

"A tél végének és a tavasznak multával örökös jószágaim meglátogatására sógorommal Magyarországba, hazámba mentem, ahol a nép valóban nagy, de a németektől való félelem miatt igen leplezett tetszésnyilvánítással fogadott. De mindjárt megérkezésem után egészen elijedve csudálkoztak anyanyelvem elfelejtésén, idegen viseletemen és szokásaimon s azt hitték, hogy mindez a nemzet megvetéséből származik. Ekközben Bécsben Magyarországba menetelemről különféle vélemények keltek szárnyra, mert az udvar, tudva azt, hogy minő tekintélye és hitele van a magyar nemzet szemében az én házamnak, minden tettemre figyelmezett. Nem bizott bennem. Ezért veszedelmesnek véltem hazámban hosszasan időzni s csak ugy futtában jártam be a tisztjeimnek részint rosszakarata, részint hanyagsága következtében sivatag pusztává lett és elnéptelenedett birtokaimat s négy hónap múlva visszatértem az udvarhoz."

Ehhez a szűkszavú tudósításhoz, mely inkább csak azt a csalódást és azt a félelmet, amely még így is kísérte az udvar részéről, örökítette meg, amit Rákóczi okozott a magyaroknak, hozzá kell fűznünk egy és más említésre érdemesebb dolgot ebből az utazásból.

Már elutazásuk előtt elhatározta a család, hogy a birtokkomplexumból kieső lednicei uradalmat megpróbálja értékesíteni s az eladási árat a többi birtok újbóli beinstruálására fogja fordítani. Meg is bízták a Rákóczi-ház jogügyi igazgatóját, Okolicsányi Pált, hogy keressen rá vevőt.

A magyarországi útirányt kezdetben nem ismerjük. Lehet, hogy Nagysáros, Regéc felé mentek, lehet, hogy Pozsonyon és Nyitrán át s Kistapolcsányon meglátogatták Rákóczi Erzsébetet, Ferenc nagynénjét. Viszont március 28-án már kétségtelenül Szerencsen voltak. Április 10-én Sárospatakon voltak, ahol Rákóczi két régen nem látott kedves emberével találkozott, Kőrösivel, egykori kamarásával, ki most itt volt várnagy, és egykori tanítójával, Badinyival, aki Sátoraljaújhelyen volt udvarbíró. A hegyaljai birtokok után a szatmári és szabolcsi birtokokat tekintették meg. Május végén pedig a nagysárosi kastélyba mentek, mert Rákóczi, akit a királyi decretum nemcsak nagykorúsított, de ősei jogaiba is iktatott, el akarta foglalni Sáros megye örökös főispáni székét. Thököly bukása után Lipót ezt a főispánságot gr. Erdődy Györggyel töltötte be, ki Rákóczi Erzsébetnek volt a férje. Rákóczi nagykorúsítása után az udvar utasította Erdődyt, hogy hívjon össze beiktató közgyűlést és Rákóczit iktassa ősei örökébe. Erdődy össze is hívta a közgyűlést. "Kegyesen méltóztatott ő Fölsége nékem parancsolni" írta az összehívó levélben "hogy Rákóczi Ferenc Méltóságos Fejedelmet a megirt főispánságbéli tisztiben a Tekintetes Nemes Vármegye gyülekezetinek színe előtt installáljam és praesentáljam."

A gyűlést először Eperjesre hirdették, de aztán Rákóczi kifejezett kérésére Nagysárosra tették át, mert Rákóczi kellőképpen meg akarta vendégelni a megjelenteket. Hogy semmiben hiány ne legyen, utasította is a sárosi és a makovicai uradalmakat, hogy mindent készítsenek bőségesen elő.

1694 június harmadikán zajlott le Sáros megye ezen nevezetes közgyűlése, amelyen Erdődy letette közel tíz éve viselt tisztét s bemutatta a tizennyolc éves Rákóczit, mint a megye valóságos főispánját. Az ünnepség már azért is nagyon meleg kellett, hogy legyen, mert nagyon sok olyan ember vett benne részt, akiket Rákóczi még Munkácsról nagyon jól ismert s akik most tüntető örömmel köszöntötték "kis urukat". Képviseltette magát a beiktatáson néhány szomszédos törvényhatóság is.

Rákóczi a beiktató levél felolvasása után esküt tett a megye statutumainak megtartására. Utána Usz Gábor megyei főjegyző köszöntötte. Beszédében utalt arra, hogy Rákóczi oly méltóságos személy, akiben a fejedelmi vér és méltóság nem ma vett eredetet s hivatkozott a linczi békét megkötő s a római birodalmi hercegi címet is megszerző ősére. Végül azt kívánta, hogy "ezen méltóságos hivatal Nagyságodnak első zsengéje és garádicsa légyen más nagyobb és méltóságosabb dignitásoknak elérésére és gyakorlására."

Rákóczi válaszát nem ismerjük, de ismerjük az elnöklete alatt hozott első határozatot, amely azt mondta ki, hogy a megye mindaddig nem ad a katonaságnak előfogatokat, amíg az nem orvosolja a lakosságnak tett károkat. Mondanunk sem kellene, hogy az eperjesi parancsnok, gr. Corbelli, erre karhatalommal szedette össze az előfogatokat.

Rákóczi Nagysárosról sógora és most már az alispán, Keczer Sándor kíséretével néhány földbirtokost látogatott meg, majd felkereste Kassán a már említett felső-magyarországi katonai parancsnokot, gr. Nigrelli Octaviánt, aki Aspremontnak nemcsak barátja, de ebben a tisztben utóda is volt. Nigrelli nagyon szívesen fogadta Rákóczit, aki rögtön leszedte a lábáról azzal, hogy anyanyelvén, olaszul, társalkodott vele. Az agg katona és az ifjú főispán között komoly barátság szövődött s azután is gyakran találkoztak s keresték fel egymást leveleikkel.

A birtokok járása közben aktuális lett a ledniczei birtok eladása is. De gr. Pekry Lőrinc, Petrőczi Kata Szidóniának, Thököly unokahúgának férje, ki utóbb Rákóczi tábornoka lett, keveset ajánlott a birtokért, gr. Zichy István pedig csak egy kétes értékű cserét ajánlott fel. Így lemondott mind Rákóczi, mind sógora a birtok értékesítéséről.

Még megnéztek néhány birtokot. Az adózással túlterhelt zempléni jobbágyaik érdekében a megye ellen felfolyamodtak a kancelláriához s aztán, mivel a bécsi udvar felől egyre kellemetlenebb híreket kapott szárnyára a szél, Rákóczi, akinek a gyermek és ifjú fővel tapasztaltak után semmi kedve sem volt arra, hogy rebellis színben tűnjék fel az udvar előtt, körútját gyorsan befejezte és sietve visszatért Bécsbe.

Már útközben ismét szóba került Rákóczi házassága. Aspremont hozta elő a dolgot.

"Sógorom, Aspremont gróf" olvassuk az önéletírásban "gyakran komolyan feltárta előttem, őszinte és igazi jóindulattól áthatottan, helyzetemet és azokat a politikai okokat, melyeknek kényszere alatt - az ő véleménye szerint - a házasságról gondolkoznom kell. Előadta, hogy házamnak, amelynek az osztrák ház esküdt ellenese, én vagyok az utolsó sarja, és ameddig nőtlen maradok, az mindég abban a véleményben lesz, hogy én ellene áskálódom. Ezért nem is lesz tanácsos Magyarországon letelepednem, bár az úgy az illendőség, mint a hasznosság szempontjából, nemkülönben birtokaim jobb karba hozatala tekintetéből és a nemzet bizalmának visszaszerzéseért is szükséges lenne. Igy s ilyenformán szólott s hozzátette még: könnyen megtörténhetik, hogy egy nálam alacsonyabb rangú leány szerelmétől lebilincselve, házunkra egy lealázó tettel szégyent hozok. Amit az udvar minden bizonnyal inkább előmozditana, mint megakadályozna. Ami ha nem is következnék be, de maga a császár fog nekem annak idején menyasszonyt választani, kit visszautasítani nem lesz tanácsos, viszont elfogadni talán terhes lesz."

Aspremont tényleg annyira a Rákóczi-ház érdekeit tartotta a házasság sürgetésekor szem előtt, hogy még azt is ellenezte, hogy Rákóczi az ő nőtestvére, gr. Althanné leányát vegye el, holott az leányát mindenféle mesterkedésekkel Rákóczira akarta varrni.

Rákóczi már magyarországi körútján megkezdte későbbi udvara szervezését. A fontosabb tisztségeket régi családi híveivel töltötte be, így a családi levéltárat, amelyet Sárospatakon őriztek, Badinyi Györgyre bízta. Két titkárt is szerződtetett, egy magyart: Kéry Jánost és egy latint: Vélics Zsigmondot, akiket magával is vitt Bécsbe. Már ekkor mutatkozni kezdett későbbi nagyvonalú szervező készsége és gazdasági érzéke. Még építészmérnököt is szerződtetett a szükséges építkezési munkák elvégeztetésére, - a magas fizetés mellett még külön kiküldetési pénzekkel és megtisztelő feltételekkel. Bécsbe visszatérve, megvette sógoráék Himmelpfort-utcai palotáját, azok pedig az egyik özvegy sógornőhöz költöztek. Mindez már a reménybeli közeli házasság előkészítése volt.

És a kellő pillanatban megfelelő menyasszonyjelölt is jelentkezett. Egy bizonyos Gauden nevű diplomata, aki a bécsi udvarnál a mainzi érseknek és választófejedelemnek volt az ügyvivője, felhívta Rákóczi figyelmét egy hessen-rheinfelsi hercegnőre. Bemutatta az arcképét is. A menyasszonyjelölt talán hasonlított is az elhunytnak hitt Magdolna hercegnőhöz, hisz édesanyjuk közös volt. Magdolna anyja ugyanis előbb a darmstadti herceg neje volt, de később a hesseni herceghez ment nőül. Az ajánlott jelölt, Mária Amália Sarolta, 1679 március 8-án született, tehát alig múlt 15 éves. Mint Rákóczi írja, úgy kora, mint alakja megfelelt Rákóczi igényeinek. Kékszemű, szőke hajú leányka volt. Hogy éveken át betegeskedett, bizonnyal elhallgatták Rákóczi előtt. Apja Károly hessen-rheinfelsi uralkodóherceg volt. Családja már a XIII. század óta megszakítás nélkül Hessen trónján ült s a család egyik ősanyja magyarországi szent Erzsébet, Árpád-házi II. Endre leánya volt.

Rákóczi maga soha nem hivatkozott arra, hogy felesége ereiben Árpád vére foly, valamint fia sem, akiben pedig így épp annyi Árpád-vér volt, mint bármelyik Habsburgban. Úgy látszik, ez a kétségtelen származás nem élt elevenen a hercegnő tudatában. Különben a családnak igen kitűnő rokoni összeköttetései voltak, amiket a későbbi események áttekinthetése végett az alábbi táblázatban foglalunk össze:

                                 Hesseni Móric fejedelem,
             IV. Lajos thüringiai őrgróf és magyarországi szt. Erzsébet 12.
                      ízbeli egyenes leszármazottja. Megh. 1632.
             +--------------------------------------------------+
         V. Vilmos                                           Ernő
         hessen-casseli uralkodó                             hessen-rheinfelsi uralkodó
         megh. 1637.                                         megh. 1693.
             +-------------+                                    |
         VI. Vilmos    Charlotte,                               |
                       férje Károly-Lajos chur-        Károly, megh. 1711.
                       pfalzi herceg, Rákóczi Zsig-    felesége Leiningen-Wester-
                       mond sógornője.                 burg Alexandra.
                           |                                    |
                       Elisabeth-Charlotte,            Charlotte-Amalie
                       férje Orleansi I. Fülöp,        II. Rákóczi Ferenc neje.
                       XIV. Lajos fivére.                       |
                           |                                    |
                       Orleansi II. Fülöp                  gyermekeik.
                       régens-herceg

Amint látjuk, Rákóczi kiszemelt menyasszonyának másod-unokatestvére sógornője volt XIV. Lajosnak. Tehát Rákóczi gyermekei ezen házasság révén harmad-unokatestvérek lettek a francia régens-herceggel. A menyasszony atyai nagynénje, Zsófia (Károly nővére) Ernő hannoveri fejedelemnek volt a felesége s mint ilyen édesanyja volt I. György angol királynak, az angol hannoveri dinasztia megalapítójának. Az orleansi herceg feleségének, Elisabeth-Charlottenak nagynénje, Károly Lajos chur-pfalzi herceg nővére, a pfalzi Henrietta, különben Rákóczi Ferenc 1652-ben elhunyt nagybátyjának, Rákóczi Zsigmondnak volt a felesége, mint azt a Rákóczi-családfa kapcsán már említettük.

A feleség tehát nemcsak régi uralkodóhercegi családból való hercegnő volt, de közeli rokonságban volt az angol királyi házzal és a francia királyi házzal is. Emellett a Rákóczi-ház és a menyasszony rokonsága között már volt is egy házasság egy félszázaddal ezelőtt. Így politikai tekintetből nem lehetett az ajánlott házassággal szemben semmit sem felhozni, sőt az a Rákóczi-ház szempontjából és jövőjét tekintve, csak előnyösnek látszott.

Érdekes véletlen, hogy a fent közölt családfa élén levő Móricz hesseni fejedelem nagy nyelvtehetség volt. Többek között tudott magyarul is és Szenczi Molnár Albert, amikor 1608-ban kiadta a Károlyi fordította magyar szentírás általa jobbított második kiadását, azt Móricz hesseni fejedelemnek ajánlotta. A magyarul is tudó, tudománypártoló Móricz dédunokája aztán egy magyarhoz, mégpedig a századforduló legnagyobb szerepet vivő magyarjához, Rákóczihoz ment nőül.

Kétségtelen volt, hogy az udvar, első sorban a császárné, ezt a házasságot sem venné szívesen s inkább meggátolná, mint elősegítené azt. Ezért Rákóczi nem jelentette be az udvarnál házassági tervét. Csupán leendő apósának jelezte, hogy az ajánlott házasság nincs ellenére. Erre Károly herceg, ismét a mainzi érsek bécsi ágense útján, azt ajánlotta Rákóczinak, hogy valami ürügyet találva jöjjön ki a német birodalomba. Az ürügy könnyen adódott s kétségen kívül igen lojálisnak is látszott.

XIV. Lajos ugyanis még 1688-ban háborút indított Lipót ellen épp a leendő menyasszony másod-unokatestvérének, Elisabeth-Charlotte rajna-pfalzi öröksége miatt. Lipót európai koalíciót hozott össze Franciaország ellen s Angliával és Hollandiával szövetkezve harcolt XIV. Lajos ellen. 1694-re már a csaták heve szűnőben volt. Flandriában Orániai Vilmos angol király, a Rajna mellett I. Lajos Vilmos bádeni herceg állt szemben a franciákkal. Bádeni Lajos anyai ágon vérrokona volt Aspremontnak s a fiatal Rákóczi iránt is a legjobb indulat töltötte el. Így alakult ki az a terv, hogy Rákóczi utazzék ki a birodalmi seregek megtekintésére a Rajna mellé, majd menjen fel az angol királyhoz Flandriába s közben ejtse útba Kölnt, ahol már a leendő menyasszonnyal várni fogja Károly herceg. Azt kérte tehát Rákóczi a császártól, hogy hadi tapasztalatok szerzése végett engedtessék meg néki, hogy sógorával, aki maga is császári generális volt, kiutazhassék a birodalmi seregekhez a Rajna mellé s onnan felmehessen az angol király meglátogatására Flandriába is.

A császár szíves örömest beleegyezett az utazásba. Rákóczit külön levélben is megdicsérte és maga ajánlotta be őt bádeni Lajosnak és az angol királynak. 1694 augusztusának első felében indult el Rákóczi a bádeni herceg heilbronni táborába, kíséretében sógorával. A herceg a fejedelmi ifjút megillető tisztelettel és szívességgel fogadta. Rákóczi két hetet töltött a táborban, ahol már nyílt szemmel ellenőrizhette gyermekkori harcászati emlékképeit, majd szeptemberben átment Kölnbe, ahol már várta őt Károly herceg, hessen-rheinfelsi fejedelem és felesége. Itt adjuk át a szót Rákóczinak.

"A hercegkisasszony, az ara is, megérkezésünk után néhány nap múlva Thornból, ahol a káptalani székesapácák közé volt felvéve és néhány év óta betegeskedett s akkor is gyöngélkedett, megjött. Szépsége hirét messze felülmúló alakot leltem benne és mivel neked mindeneket kormányzó és intéző felség úgy tetszett, néhány nap alatt a házassági szerződés elkészült és a felek beleegyezésével megköttetett."

A hercegnő valóban beteges és gyöngeidegzetű nő volt. Másod-unokanővére, az orleansi hercegné révén tudjuk, hogy kísérteteket látott s húsz évvel azelőtt meglátta azt a szobát, ahol utóbb meghalt s látta orvosát is maga mellett. A fiatal, törékeny és betegsége révén bizonnyal légies megjelenésű kislány komolyan megtetszett Rákóczinak, ki különben politikai okokból már eleve elhatározta a házasság megkötését. Maga írja, hogy menyasszonya szép külseje ifjúi hevületre gyújtotta. Így mi akadálya sem volt, hogy megszövegezzék a házassági szerződést.

A házassági szerződés szerint Károly fejedelem húszezer kamaraforintot kötött le leányával hozományul, viszont ezzel lánya minden ősi öröklési jogát kielégítettnek vette. Rákóczi százezer birodalmi tallért, százötvenezer német forintot kötött le "móring" gyanánt menyasszonyának, amit a munkácsi vagy a makoviczai hercegségre, esetleg a tokaji uradalomra fog rátábláztatni, hogy leendő asszonya, esetleges özvegysége esetén ezek valamelyikét ennyi összeg erejéig birtokolhassa. Aspremont készségét jelentette ki, hogy beleegyezik abba, hogy ez a betáblázás megtörténhessék akkor is, ha ő, illetve neje ezekben a birtokokban részes. Rákóczi még egy 10.000 birodalmi tallérnyi ékszert ad arájának s kötelezi magát, hogy nejét élete fogytáig udvarával együtt úriasan eltartja s saját költségeire minden évben, évnegyedes részletekben kétezer tallért ad neki. Egyben megállapíttatott a feleség leendő udvara, amely harminc személyből és húsz lóból fog állni. Ezt Rákóczi a maga költségén fogadja és tartja nejének. Az említett ékszer elidegeníthetetlen s a gyerekek öröklik. Mindennemű perben a magyar törvények irányt szabók.

A leányt a mai fogalmak mellett nem valami dús hozománnyal látták el, viszont igazat kell adnunk Thalynak, aki a 20.000 kamaraforintot összevetve azzal a kétszáz forinttal, amelyet 1671-ben kapott hozományul az orleansi herceghez nőül ment Elisabeth-Charlotte, Rákóczi arájának hozományát az akkori viszonyokhoz és a német örömapák ökonomikus felfogásához képest bőségesnek tekintette.

A házassági szerződés megkötésével egyidejűleg kezdetét vette a leendő feleség leendő udvarának összeállítása. Megindult a hintók és fogatok beszerzése, a kelengye elhozatala. Főlovászmesterül Rákóczi egy hozzá haláláig hű maradó lotharingiai nemest szerződtetett, baron A. J. de Vissenacque-ot. Az udvarhölgyek és szolgálattevő személyek leginkább a hesseni udvarból kerültek ki. Így a főudvarmesternőt is az örömanya választotta ki.

Szeptember 25-én kötötték meg a házassági szerződést, amelyet a vőlegényen és a menyasszonyon kívül, a leány szülei és Aspremont írtak alá. Már másnap, vasárnap, meg is történt az esküvő a kölni székesegyházban. Az alig 23 éves József Kelemen bajor herceg és érsek eskette össze a fiatal párt, amely a szó legteljesebb mértékében fiatal volt, hisz a menyasszony csak a tizenhatodik, a vőlegény pedig a tizenkilencedik évében volt. A házasságkötés teljesen nélkülözte a fiatalok rangjához illő külső ünnepélyességet és fényt. Mint egy olyan "titokban kötött" esküvőhöz illett, amelyről még Bécsben nem tudtak semmit. Szeptember 27-én Rákóczi értesítette a magyar urakat és vármegyéket házasságáról, amiről ugyanakkor az após is értesítette a német fejedelmeket. A fiatal házasok pedig Aspremonttal és megfelelő kísérettel elindultak Bécs felé. Meglehetősen nehézkesen és lassan haladtak előre. Október 10-én voltak a Majna melletti Frankfurtban. Itt egy ismeretlen ember, Magdolna hercegnő futárja várt Rákóczira, hozva Magdolna levelét. A hercegnő Károly fejedelem körértesítőjéből tudta meg, hogy a számára kiszemelt Rákóczi nem halt meg, mint azt ő a bécsi udvartól tudta s érthetően felizgult. Rögtön levelet írt Rákóczinak, amelyben nemcsak mellőzéséről panaszkodott, de felfedte mindkettőjük csúf kijátszását is. Rákóczi bizonnyal megdöbbenéssel értesült a levélben kellemetlen félrevezetéséről s talán sajnálkozott is magában, mert Magdolnára mindég szívesen emlékezett utóbb is vissza. Viszont igazolva látta tettét, hogy házasságát titokban készítette elő és hajtotta végre, mert különben Eleonóra császárné jóvoltából, az is a Magdolnával tervezett frigy sorsára jutott volna.

Frankfurtban Regensburg felé vették útjukat, ahol hajóra szálltak s a Dunán meglehetősen lassan közeledtek Bécs felé. Regensburg előtt, még Aschaffenburgban, felkeresték Anzelm Ferenc mainzi érseket és választó fejedelmet, aki az egész házasságot előkészítette. Az érsek kevéssel utóbb újabb szívességgel szolgálta Rákóczi érdekeit, mert jórészt ő sürgette ki Rákóczi római szent birodalmi hercegi címét.

A fiatal pár november végén érkezett Bécsbe. Az udvar az após bejelentéséből már értesülve volt a házasságról s módfelett meg volt hökkenve. Arra a legkevésbé sem számított, hogy Rákóczi a francia királyi családdal kerül rokonságba. Az első felháborodás meggondolatlanságra is ragadtatta Lipótot. Alig érkeztek meg Rákócziék Bécsbe, a császár-király a már ismert módszer szerint szobafogságra vetette Rákóczit, azzal a megokolással, hogy Rákóczi az ő gyámsága alatt áll s mégsem kérte ki az ő tanácsát. Aspremont azonban Lipót nagykorúsítási diplomájára hivatkozott, mire Lipót visszavonta előbbi rendeletét. Beismerte, hogy a diplomáról megfeledkezett s tudatta Rákóczival, hogy a letartóztatás érvénye megszűnt. A házasság ezzel az udvar által is elismertetett.

Nyomon kísértük Rákóczi Ferenc életének minden csak valamelyest is nevezetesebb momentumát születésétől házasságáig, összegeztük ifjúkon benyomásait és gyermekemlékeit. Vázoltuk tanulmányai menetét és tartalmát. Rámutattunk a nevelésében 12 éves korában bekövetkezett súlyos törésre s az azutáni nevelésből származott súlyos s egész életére kihatott lelki hatásokra. Megismertük, miként küzdötte át magát az üres, léha és komolyabb cél nélküli legényéleten a házasságig s így megismertük mindazokat a körülményeket, amelyek kiformálták azt a Rákóczit, aki mint a császári Magyarország leggazdagabb földesura, mint a hessen-rheinfelsi hercegnő férje, mint örökös főispán, Magyarországra visszaköltözve, a saját lábára állítva, akarva,nem akarva bekerült a magyar társadalmi életbe, a közéletbe és aztán a politikába is.

Rákóczi életének belső fejlődés szempontjából leggazdagabb és legelhatározóbb szakaszára térünk át, amikor a kialakulatlan és nagymértékben kiegyensúlyozatlan ifjúból, határozott, felelősségérzéssel teljes és cselekvőkész férfi lesz. Ez az elhatározó jelentőségű életszakasz az a nyolc-kilenc év volt, amikor akarata ellenére, a körülmények kikerülhetetlen árjától hurcolva a társadalmi életből lassan átcsúszott a közélet, majd a politika terére s ez alatt öntudatlanul, de az egész nemzeti közvélemény által figyelten a magányos emberből a nemzet vezére lett.

Rákóczi egyenetlen és kiegyensúlyozatlan gyermekkora és ifjúsága után ismerkedjünk meg Rákóczi kibontakozásával is, amikor nem emberi kezek, hanem az örökölt tulajdonságok és az örökölt politikai hagyományok formálták "Rákóczi"-vá.

Rákóczi még útban volt ifjú nejével Bécs felé s talán még gondolatban sem merült fel benne a közszereplés vágya, amikor 1694 november 2-án mostohaapja, Thököly Imre messzi török földön ezt írta naplójába:

"Kálnoki Péter uram magános audienciát kéretvén tőlem, hite után referálta, hogy Drinápolyban létekor Orlai uram mondotta neki, hogy Erdély országa inkább kétszer, háromszor elraboltatja magát, mintsem az én fejedelemségemnek consentiáljon. Oka ez, mert az mostoha fiam Rákóczi Ferkó fejedelemségét sollicitálom a portán, másodszor: mert Vizaknai által kértek az erdélyi urak tülem essecuratiót s nem adtam és abba idegenedtenek el tőlem."

Rákóczi tehát már szóba került a külpolitika szövevényes játékában akkor, amikor maga még a legkevésbé sem gondolt rá. De a magyar belviszonyok egyre súlyosabbak lettek. Az egyre több tehertől sújtott s a belpolitikai helyzettől egyensúlyukban megzavart alsó társadalmi osztályok egyre jobban nyugtalankodtak. A külpolitikai helyzet is egyre jobban olyan lett, amely alkalmas szokott lenni egy-egy magyarországi fegyveres ellentállásra. Az idő méhében már megfogant egy újabb kuruc felkelés csírája. Csak időre volt szükség, hogy megérjen s alkalomra, hogy kirobbanjon. Thököly távol volt. Olyan távol és annyira lekötve, hogy az ő vezérségére nem lehetett számítani. A nyugtalan lelkek, akik a reménybeli mozgalomhoz vezért kerestek, nem gondolhattak másra, csak Rákóczira, akit gyermekkorának megpróbáltatásai és családi hagyományai egyként erre a szerepre predesztináltak. Az események már érlelték a jövendőt, amelyben a lassan kibontakozó és magára s hivatására eszmélő Rákóczi és a vezért kereső tömegmozgalom meg fogja találni egymást, hogy egy olyan széles alapú nemzeti mozgalommá fejlődjék ki, amilyenre nem volt még példa.

Láttuk, hogy a dinasztia és a nemzet kiegyezése az 1681-es országgyűlésen nem volt maradandó. Thököly első betörése kiváltotta az abszolutizmust, a vértörvényszéki rendszert, a gályára küldést. Lipót ennek ellenére maga mögött találta a nemzet többségét, mert fegyvereit ezúttal nem hagyta el a szerencse s a magyarság örömmel látta, hogy a török ereje megtört és bekövetkezik a hódoltság alóli felszabadulás ideje. A felszabadításban részt kértek ugyan a magyar erők is, de inkább a császári seregek domináltak. Lipót tehát a felszabadított országot fegyverrel szerzett országnak kezdte tekinteni. Nemcsak a most meghódított részt, de azt is, amelyhez Ferdinánd pártkirályválasztó országgyűlésének révén jutottak ősei. A felszabadító háború lendületében megszállta Lipót a legyöngült Erdélyt is s azt is hódított tartományként kezelte. Az erdélyiek ragaszkodtak önállóságukhoz. Lipóttól pedig mi sem volt távolabb, minthogy egyesítse ismét a szent korona jogán a Habsburgokra külön-külön is olyannyira veszélyes két országot. Thököly ugyan török támogatással 1690-ben betört Erdélybe s ott a császáriak felett diadalt is aratott. Fejedelemmé is választatta magát, de bádeni Lajos hadai elől lassankint ismét kiszorult Törökországba, ahol többet jelentős szerephez már nem jutott.

A bécsi udvarnak az volt a véleménye, hogy a magyarság egyrészt a felkelések következtében hűtlenségbe esve elvesztette szabadságát, másrészt az ország visszahódítása fegyver jogán történt, tehát az alkotmányból mindent ki kell irtani, ami az abszolutizmussal ellentétben van. Különösen a cseh származású Kinsky kancellár hirdette ezt Grotius Hugó jogtudós elméletére hivatkozva. A felkelők táborában viszont Thököly alatt már az volt a vélemény, hogy az aranybullában biztosított ellenállási záradékot kell az alkotmány tengelyévé tenni az udvar meg-megújuló abszolutisztikus célzatai miatt.

Lipót katonai seregeit nyomon követték az újabb abszolutisztikus törekvések. Ennek egy-egy állomása volt Caraffának előbb Debrecenben, majd Eperjesen felállított hirhedt vértörvényszéke, melyen 24 ártatlan ember vérével fertőzte be uralkodója palástját. A rekatolizálási törekvések is egyre féktelenebb formákban jelentkeztek. Így tehát meg sem lepte a rendeket, amikor az 1687-ben végre ismét összehívott országgyűlés királyi előterjesztései a következőket kívánták a nemzettől: Lipót kiskorú fia ne választás alapján, hanem az örökösödés jogán koronáztassék meg; ismerjék el a rendek, hogy amikor 1547-ben Ferdinánd egész családját megválasztották, akkor már lemondtak a választási jogukról; törüljék el az aranybulla ellenállási záradékát és egyezzenek bele abba, hogy új, az eddiginél rövidebb és szűkebb tartalmú hitlevél szerkesztessék.

Az országgyűlés 1687 október 18-án ült össze Pozsonyban. Az elsőszülött automatikus trónöröklése ellen csak gr. Draskovich Miklós szólalt fel, aki felszólalását aztán nem sokkal élte túl. Az ellentállási záradékot már határozottan védték a rendek, de utóbb itt is Lipót akarata érvényesült s a nemzet "hálából" lemondott erről is. Az országgyűlés feltűnő nagy számban honosított külföldit, hivatalnokot és katonát, akik között igen sok elkobzott kuruc birtokot osztottak fel. Már ebben az intézkedésben is látszott, hogy a császár-király az ország elnémetesítésében aláírta Kollonics programját.

Az ország igazi átalakulására is sort akart keríteni Lipót s már az országgyűlésen akart egy reformbizottságot alakíttatni. Az országgyűlés kitért ez elől, de a következő évben Kollonics alatt mégis megalakult egy idegen hivatalnokokból álló bizottság, hogy a magyar ügyeket rendezze. Kollonics híres Einrichtungswerkjét abszolutisztikus színezete mellett a németek pártfogása és a magyarok háttérbe szorítása jellemezte. Igazságszolgáltatás és törvénykezés terén Werbőczi Hármaskönyve helyett az alsóa-usztriai törvénykönyvet kívánta behozni. Be akarta vezetni a káptalani telekkönyveket. Egyházi tekintetben a katolikus államvallás támogatásának alapján állt. Az ország pénzügyi és gazdasági teherbírását annyira akarta fokozni, hogy a birodalom adójának egyharmadát tudja viselni. A terveknek eddig kétségtelenül voltak hasznos oldalai is. De az úgynevezett új szerzeményeknek, a törököktől felszabadult és régi tulajdonosaiktól igazolni nem tudott birtokoknak kincstári újrarendezése (az úgynevezett neoacquisita) súlyosan a magyarság ellen támadt.

A javaslat megvitatására Bécsbe hívott főpapok és főurak megbuktatták a javaslatot, amelynek már előbb Caraffa és Kinsky is ellentmondott. Így a javaslattal elbuktak azok a részlettervek is, amelyek a sok rossz mellett valami jót is jelentettek volna. Az újonnan visszaszerzett területek igazgatása felett megindult a hatásköri harc a bécsi udvari kamara és a hadsereg között. Ennek a hatásköri harcnak mindenki inkább látta hasznát, mint a magyarság. Az idegen tisztviselők mindent megtettek, hogy az újonnan felszabadult területektől a magyar főurakat távol tartsák s azon a vármegyei élet újraszületésének halogatásával a rendiség politikai életformáit visszatartsák. Inkább az idegen rácokat telepítették, illetve fogadták be a Délvidékre, ami a magyarság kulturális és anyagi birtokállományának legsúlyosabb sérelmére vezetett. Az udvar rekatolizáló törekvései megkezdték az orthodoxok erőszakos Rómához térítését, unitálását. Különösen a románok közt folyt hatósági segédlettel a görög katolikus egyház erőszakos támogatása és a mesterséges unitálás, ami a románság addig békés tömegeit évtizedes, nem egyszer forradalmi jellegű nyugtalanságba kergette.

A megújult bécsi abszolutizmus kíméletlen adópolitikával, az állandóan bennlakó császári seregek eltartásából származó súlyos terhekkel és zaklatással, a vallásszabadság elleni mindennapos merényletekkel, az alkotmányos kormányzás mellőzésével, az ősi magyar területek elidegenítésével, az idegen telepesek és nemzetiségek támogatásával olyan nyomasztó légkört teremtett a kilencvenes évek derekára, amely semmiben sem különbözött a Wesselényi-féle szövetkezés időszakának nyomott atmoszférájától. A politikai rétegeket nemzeti elkeseredés hatotta át, az alsóbb rétegeknél pedig az elviselhetetlen terhek és elnyomás, zaklatás, üldözés általános szociális elkeseredéssé alakították át az egyesek nyomorúságát.

Ebbe a légkörbe ment haza Rákóczi, midőn 1694 decemberének közepén feleségével együtt, alig két heti bécsi tartózkodás után, magyarországi jószágaira indult. Egyelőre azonban a saját birtokaira nehezedő terhek és zaklatásokon kívül semmi érzéke sem volt az országosabb ügyekhez. Egyrészt nem volt azokkal tisztában, másrészt teljesen kiszakíttatván 12 éves korában a magyar környezetből, összehasonlítási alapja sem volt a régebbi állapotokkal szemben.

Rákóczi már Bécsben mindent elkövetett, hogy feleségével a császári udvar kellemetlen fogadtatását feledtesse. Mintegy kétezer mázsa liszt árán gyémántokat vásárolt neki. Most Magyarországra jőve, a magyarok követtek el mindent, hogy a fejedelmi új asszonyt minél szívesebben fogadják. Újév napján hívta meg Sáros megye küldöttsége az új párt a megye legközelebbi közgyűlésére s amikor 1695 január 28-án Rákóczi és neje a megye határára érkezett, a megyei urak díszes küldöttsége várta már őket és nyújtotta át az új főispánnénak azt a 250 tallérért készíttetett ékszert, amit a megye erre a célra Eperjesen csináltatott.

A megyegyűlésről január 31-én Sárospatakra vitte át Rákóczi a feleségét, ahol részt vettek a farsangon. Ekkorra már Rákóczi udvartartása is kialakult. Míg feleségének 30, addig neki 80 főnyi szolgálattevő udvara volt s közös testőrségük 44 főből állott. Badinyira már előbb rábízta a családi levéltárat. Kőrösit kincstárnokává és a hegyaljai bortermelés főintézőjévé nevezte ki. Január 1-én változás állt be a jószágkormányzó személyében, mert Klobusiczky báróvá és királyi személynökké neveztetett ki s ekkor Rákóczi és nővére Jantó János volt hegyaljai szőlő- és borinspektort tette meg jószágkormányzóvá. Jantót később a jószágkormányzói tisztben Keczer Sándor, a már ismert sárosi alispán váltotta fel. Mikor pedig 1698-ban Badinyi elhunyt, az ő fontos tisztét Kolosváry András vette át. A Rákóczi-udvarban csakhamar hat, leginkább Sáros, Zemplén és Bereg megyei nemes apród teljesített Rákóczi mellett belső szolgálatot. Köztük az előbb Aspremont mellett szolgáló Berzeviczi Ádám, aki később Rákóczi udvarnoka lett. Az udvar az uradalmak és a várak tiszti személyzete nélkül nyolcvan főt számlált. Tehát mintegy 150-160 fő tartása, fizetése és ruházása terhelte csak udvartartás címén, már a kezdet-kezdetén, az uradalmakat.

Rákóczi korának megfelelő hevességgel vetette magát a főúri szabad élet élvezetébe. Maga írja önéletírásában: "A világhoz és a sátán pompájához szerfelett ragaszkodtam... tele adóssággal, kártyajáték és esztelen költekezés miatt, feleségemmel, sógorommal és nénémmel Magyarországba indultam, ahol neki adván magam a mulatozásnak, vendégeskedésnek, vadászatnak, élve haltam meg neked Uram..." A vadászat később is szenvedélye maradt Rákóczinak. Amint azt Beniczky Gáspárnak, Rákóczi későbbi magántitkárának naplójából tudjuk, Rákóczi még a nemzeti felkelés legválságosabb napjaiban sem mulasztotta el, hogy ennek a szenvedélyének áldozzon. Sőt, amint az Szathmári Király Ádám naplójegyzeteiből ismeretes, Rákóczi még a francia udvarban töltött száműzetési ideje alatt is buzgó vadász maradt.

Mulatozásai közben természetesen érintkeznie kellett a birtokain lebzselő császári ezredek tisztikarával, amit a környék urai és azok családjai, akik Rákóczi udvarában megfordultak, nem néztek jó szemmel, mert a tisztekben valamennyien kémeket láttak. Maga Rákóczi is gyanakodott, hogy az udvar titokban figyelteti s maga jegyzi fel, hogy sárospataki várában azért nem szeretett tartózkodni, mert egyre kiállhatatlanabb lett számára, hogy azt császári katonaság őrzi, hogy a saját tulajdonában más valaki parancsol s hogy bizonyos mértékben a katonai hatóságok jóakaratától függ.

Így gyakran változtatta lakóhelyét. Előbb Szerencsre ment, ahol nem volt német őrség, majd Borsiban, Dobóruszkán és Munkácson tartózkodott, amint arról leveleinek keltjei beszámolnak. Augusztusban királyhelmeci kastélyában volt, majd a regéczi uradalomban vadászgatott. Az ősz elejét Nagysároson és Zborón töltötte. Szüretre lement a Hegyaljára, de decembertől 1696 februárjáig ismét Sárosban, Nagysároson, Zborón, Bártfán és Eperjesen tartózkodott.

Erre az állandó vándorlásra, nemcsak a császári tisztekkel szemben való bizalmatlansága, hanem súlyos lelki válsága is késztette. Ez a lelki válság két okra vezethető vissza, részben vallási, részben családi okra.

Többnyire protestáns urak vették körül s hatásuk csakhamar érezhetővé lett a katolicizmust ekkor még csak külsőségeiben viselő Rákóczinál. A legtöbb nem egységes nevelésű ifjúnál meg szokott történni, hogy a vallási dolgokkal szemben 19-20 éves korában, fizikai énje első nagy kibontakozásakor, bizonyos cinikus gőg fogja el, amely főleg szabad szellemű nyilatkozatokban éli ki magát. Ezen a válságon ment át akkor Rákóczi is, aki maga írja: "Elsötétült egyre jobban a vallás világa. Róla majd cselvető, majd kíváncsi kérdéseket állítottam fel s felettük papokkal beszélgetés és kérkedés kedvéért vitatkoztam. Ezeknek tudatlansága, másoknak hallgatása és némelyek hizelkedése és tetszésnyilvánítása csak vakmerőbbé tett engem és bennem, nem ugyan szent vallásunk mysteriumaival és alapjaival egyenesen ellenkező, hanem mégis a józan lelkiismerettel és a te evangéliumod moráljával ellentétes és az erkölcsök meglazítására irányuló, részben pedig az egyházi rendtartást és a szertartásokat támadó s azért megbotránkoztató félszeg véleményeket szült. Sőt ilyen beszédek folytak egész nyilvános társaságok alkalmával, különböző vallású emberek jelenlétében, akik tapsoltak nekem, tévelygéseikben megerősíttettek és örömüknek adtak kifejezést afelett, hogy sok dologban velük egyetértek, mint annak gyakran látszatát is keltettem." Hogy mennyire a kamaszkorból alig kilépett s a világba lépve önmagától elragadtatott ifjú éretlenkedése lehetett ez, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Rákóczi gyóntatóatyja szemet hunyt felette, bízvást tudva, hogy csak az ifjúság magahívő gőgje beszél az ifjúból. Rákócziban azonban fel-felébredhetett a kételkedés lelki kényelmetlensége is, amely aztán több mint két évtized távolában súlyos megbánássá nemesedett benne.

A családi vonatkozású gondok súlyosabb természetűek voltak. Rákóczi udvarában s a gyakran rokoni jellegű társadalmi érintkezések folyamán bizonyos kedélyes, szabadabb hangú és kedélyű élet alakult ki, mint az a nyugati kötött német udvari életformák között szokásos volt. Ennek a vidéki kúriális, családias összemelegedésnek satnya maradékaira talán még emlékeznek azok, akik - mondjuk - egy félszázaddal előbb vendégszerető vidéki kúriában növekedtek fel. Emellett nincs kizárva, hogy a fiatal Rákóczi is többet engedett meg magának, ha piruló hajadonokkal, vagy bátor tekintetű fiatalasszonyokkal találkozott, mint amennyit egy ifjú férj általában megengedhet magának. Elvégre Bécsben már láthatta az oda is betörő galantéria nyomait s a szabad szellemű firenzei udvarban láthatta a nagyvilági élet szabadosságait. Ezzel szemben fiatal felesége a zárda falai közül jött ki s az anyja által kiválasztott német udvarmesternő besúgásokkal igyekezett magát nála valóban nélkülözhetetlenné tenni.

"Elhagyom Uram" sóhajt fel Rákóczi még két évtizeddel később is "családi háborúságaim felsorolását, melyeket feleségem szerelemféltése okozott, egy vénasszony igazán hazug bemondásai és bujtogatásai miatt, akit anyja rendelt melléje udvarmesternőnek. Ezek a háborúságok néha annyira bántóak voltak, hogy életemet megunva lóra ültem s esztelenül nyargalóztam tüskén-bokron át, bűnös vakmerőséggel kisértvén gondviselésedet. És mégsem hagytál el engem, ki a halált és a poklot kerestem!"

Meglehetős keserű szájízzel és feldúlt lélekkel kísérte 1696 februárjában feleségét nagynénje kistapolcsányi kastélyába. Felesége anyai örömök előtt állt, Kistapolcsányban viszont nagynénje családi gondjai szakadtak a nyakába, aki nem volt tovább hajlandó együtt lakni férjével, Erdődy Györggyel s ügyük már Kollonicsot is foglalkoztatta. Rákóczi a ránehezedő családi bajok hatása alatt gyakran felhasználta Kistapolcsány viszonylagos közelségét Bécshez s családi bajaitól menekülendő, többször felrándult Bécsbe, hogy a még itáliai utazása előtt megszeretett s azóta is szeretett hölgy közelében feledést találjon. Ez a titkolt s mindvégig tisztán maradt áhítozó szerelem vezette át az ifjút a rátámadó gondokon. "Minden cselekedetemben ott volt ő" vallja Rákóczi "és távollétében is eleven képzelettel azt hivém, hogy vele vagyok. Gyönyörűségem egyrésze az volt, ha róla beszélhettem, vagy hallhattam róla beszélni, amikor nem volt alkalmam, hogy lássam őt. Egyszóval semmi foglalatosság nem volt részemre oly kedves, mint róla gondolkozni és az ő képzeletemben megjelenitett tulajdonairól gondolkozni, kívánni érte a szenvedést, vagy pedig kedvére tenni. Minden vágyamnak határa ez volt. És állandó aggodalmam volt, hogy megsértem őt s ez minden cselekedetemben benne élt".

Hiába volt Rákóczi nagykorúsítása, hiába lépett családi érdekeinek megfelelően házasságra, lélekben mégis csak egy túlérzékeny, kiforratlan, álmodozó és szertelenségekre hajló húszéves ifjú ember volt. Erre vallanak vallási álkételyei, könnyelmű halálkeresése és az a fehér, rajongó szerelem, amely mint egy halk sóhaj kísérte életét öt éven át. Ez a fiatalember nagy vagyon ura volt, akit sem szenvedélyeiben, sem másban nem szorított korlátok közé semminemű ellenőrzés. Csodálhatjuk-e, hogy az élet ezekben az években meg-megtépázta egy kicsit.

1696 május 28-án délben megszületett a kistapolcsányi kastélyban a várva-várt fiúörökös. Az újszülöttet Lipót Lajos György József Antal névre keresztelték. Keresztapja Lipót császár-király, Lajos bádeni herceg és Aspremont altábornagy volt. A keresztanyai tisztet a pfalzi választófejedelem leánya, a hannoveri választófejedelem felesége, Zsófia; Mária Amália hessen-kasseli tartománygrófnő és gróf Erdődy Györgyné (Rákóczi Erzsébet) látták el. Az újszülött nemcsak Rákóczi uradalmaiban okozott nagy örömet, de a legszívélyesebb gratuláló sorokra késztette a külföldi ismerősöket is. Különösen ki kell emelnünk III. Frigyes brandenburgi választófejedelemnek, a későbbi porosz királynak meleg sorait, amelyek "Hochgeborner Fürst"-nek szólították Rákóczit.

Rákóczi nejét a Selmecbánya melletti Vihnye fürdőre vitte, majd amikor a gyerek és a fiatal anya is megerősödött, a gyerek gondozását egy híres selmeci orvos, báró Hellenbach János vette át s Rákóczi nejével ismét sorra látogatta kastélyait és uradalmait. Leginkább a nagyvárosi kastélyban laktak s innen mentek fel októberben Bécsbe, ahová lejött hesseni Károly is, hogy meglássa első unokáját.

Károly herceg ezt a bécsi látogatást még arra is felhasználta, hogy lendítsen veje birodalmi hercegi címének elnyerésén, amely ügy már évek óta folyt s lassan minden látható eredmény nélküli elintézetlen aktatömeggé dagadt.

Említettük már, hogy Zrínyi Ilona még 1881-ben tett lépeseket abban az irányban, hogy fia kapja meg a római szent birodalmi fejedelmi címet. Az udvar Rákóczit következetesen grófnak szólította, még a nagykorúsítási okmányban is, annak ellenére, hogy ugyanakkor III. Vilmos angol király, az előbb említett brandenburgi választófejedelem, Miksa Emánuel bajor és Ágost szász választófejedelem is fejedelemnek, testvérének, rokonának szólította.

Rákóczinak az örökös fejedelmi s közelebbről római sz. birodalmi fejedelmi címre két oldalról is jogcíme volt, a Báthori és Rákóczi ágról is. Rákóczi különben is leszármazási táblákkal igazolta, amikor 1694-ben maga is szorgalmazni kezdte a címet, hogy mind a Báthori, mind a Rákóczi, mind a Lorántffi és Zeleméri családok jogainak egyedüli örököse ő és nővére. Igazolta, hogy ő nemcsak Báthori Zsófia fejedelemasszony unokája, hanem ezen az ágon a herceg Radziwill, a gróf Sagresky, a Sieniawsky családdal is rokon s hogy női ágon egyenes leszármazottja a Paleolog-házból való bizánci császároknak. Már Báthori Zsigmond, ki különben Habsburg Rudolf húgát vette volt nőül, megkapta a "római szent birodalom fejedelme" címet s a császár nyolcadik választófejedelemnek is deklarálta. Különben a Rákóczi-ősök is megnyerték ezt a címet, nevezetesen I. Rákóczi György, aki azt az 1645-ben kötött nagyszombati szerződésben biztosította magának. Innen egész I. Rákóczi Ferencig elismerte a császár ennek a címnek az örökletes voltát. Ezért szorgalmazta azt már 1881-ben Zrínyi Ilona. Erre figyelmeztette Rákóczit főispáni beiktatásakor az alispán s ezért kérte még házassága előtt, 1694-ben, maga Rákóczi is. Amikor Rákóczi kérését benyújtotta, nem felejtette el figyelmeztetni kérvénye szövegében a császárt, hogy a Habsburg-ház elsősorban nagyanyai őseinek, közelebbről a pártkirályválasztó, ferdinándi gyűlésen elnöklő Báthori nádornak köszönheti, hogy a magyar trónra került. Rákóczi hatalmas támogatókat talált kérése védelmében. Elsősorban a mainzi érsek és választófejedelem támogatta ügyét, aki egyben birodalmi főkancellár is volt s így nagy befolyása volt az ügyre. Az érsek többek közt magánál a császárnál is sürgette a dolgot. Zsófia pfalzi fejedelemasszony a császárnét kérte meg. Közbenjártak a brandenburgi és a hesseni fejedelmek is, de az udvar elzárkózott a kérés teljesítése elől.

Maga Rákóczi azonban nem tántorodott el s hangoztatta, hogy a címhez, amelyhez joga van, szigorúan ragaszkodik. Az udvar pedig korántsem kívánva Rákóczi tekintélyét még a cím megadásával is fokozni, belement a kínosan hosszú rang-elvitatási históriába. Az udvar végül is meg akarta vásároltatni a címet s egy huszárezredet akartak felállíttatni és legalább tíz éven át finanszíroztatni Rákóczival. Még ily feltételek mellett is csak a fejedelmeket megillető címzéssel és elbánással illették volna Rákóczit, de az ügy kivizsgálásáig "ad graecas calendas" az erről szóló diplomát nem adták volna ki. Emellett még meg kellett volna kenni a korrupt bécsi minisztereket is. Rákóczinak tehát elment a kedve a dologtól s közel egy évig napirendre is tért felette. 1696 őszén aztán a Bécsben szuverén fejedelmeket megillető tisztelettel fogadott após melegítette fel az ügyet. Fia születése után ugyan maga Rákóczi is tett újabb lépéseket, de csak arra kapott ígéretet, hogy a fejedelmi cím használatáért sem a birodalmi, sem a magyar fiscus nem fogja megtámadni.

Az após fellépése végre részben sikerrel járt, mert 1697 legelején az udvar oklevélben engedélyezte a fejedelmi címet és rangot Rákóczinak. A gyermekeire, utódaira azonban mégsem engedélyeztetett a cím.

Rákóczi éppen Bécsben tartózkodott, amikor 1696-ban a császár törvénytelenül Bécsbe rendelte azt az országos értekezletet, amelyen a rendek előzőleg Pozsonyban tárgyalták sérelmeiket. Rákóczi azonban, akinek mint örökös sárosi főispánnak, szintén ott kellett volna lennie Pozsonyban, sem Pozsonyba nem ment el, sem Bécsben nem jelent meg azokon a tárgyalásokon, amelyeken a rendek képviselői Széchényi Pál kalocsai érsek vezetése alatt megtagadták, hogy alkotmánysértő reformterveket országgyűlésen kívül tárgyaljanak. Rákóczit - úgy látszik - az udvarral szemben tanúsított elővigyázatossága tarthatta vissza, mert különben tudatában volt a dolgok jelentőségének, önéletrajzának idevágó sorai legalább is erre mutatnak:

"A dolognak vége az lett, hogy a mágnások ezen tanácskozáson kijelentették, miszerint az ország ilyen életbevágó ügyei és sarkalatos szabadságai felől az ország belsejében összehivandó országgyűlésen kívül döntő végzést hozni a törvények tiltják. Így az ülést az udvar bosszúsan feloszlatta. Én is Bécsben voltam akkor, de tanácskozásaiktól távoltartottam magamat, ámbár hivatalos kötelességem lett volna jelen lenni. Nagy fájdalmára volt szivemnek, látnom mindenfelől hazám nyomoruságait. Pedig a bécsi minisztériumnak reákovácsolt terveit jobban ismertem, mint az egybegyült mágnások, minthogy sokat forgolódtam a németek társaságában".

Valószínű, hogy a folyamatban levő cím- és rangkérdés miatt maradt a tárgyalásoktól a nagyon óvatos Rákóczi távol. Azonban ettől az időtől kezdve egyre jobban figyelt az eseményekre s az ország nyomorúságait egyre jobban átérezte. Kevéssel utóbb Rákóczi perbe keveredett nővérével s a per vitele közben gyakran megfordult Eperjesen is. Itt ismerkedett meg a perlekedés kapcsán gróf Bercsényi Miklóssal, az unghi főispánnal, aki épp ekkor lett Felső-Magyarország tartományi főbiztosa. Az ismerkedést csakhamar barátság váltotta fel az alig huszonnégy éves Rákóczi és a tizennégy évvel idősebb Bercsényi közt. Ennek az ismeretség, majd barátságnak elhatározó befolyását Rákóczi sorsára talán azok a sorok világítják meg legjobban, amelyekben Rákóczi visszaemlékezett ennek a barátságnak kezdetére:

"Nénémmel való perlekedésem alkalmából Bercsényi Miklós gróffal szorosabb ismeretségre léptem, akit azután váraink közeli szomszédsága miatt gyakran meglátogattam. És igy a vadászgatás közben megnövekedett kölcsönös bizalom szoros és őszinte barátsággá fejlődött, amely velem az én, vele az ő szomorúságát gyakorta elbeszéltette és mind a ketten kerestük ezekre a gyógyitó irt. Nem kis csodálkozással és vigasztalódással tapasztalta ő, hogy a német köntös rajtam magyar és igazán honfi szivet takar, melyről a nemzet általában másként vélekedett és azért az ország és a haza ügyeiről nem is merészelt senki beszélgetni. Pedig az egyes előkelő és tekintélyes nemesek egymás között eleget keseregtek emiatt. De mikor a gróftól értesültek az én rejtettebb gondolataimról, rendkívül megörültek, mert egyedül az én személyem volt az, amely az én házam, az én őseim tekintélyénél fogva az egyformán gondolkozók szándékait egyesiteni birta és a külföld keresztény uralkodóinak baráti támogatását kieszközölhette".

Bercsényi ilyen elhatározó jelentőségű befolyása nem máról holnapra ismertette meg Rákóczival az ország közhangulatát s nem máról-holnapra hozta össze a nemzet elégedetlenségét a predesztinált vezérrel. Nemcsak évek kellettek még ekkor ehhez, hanem azok a Rákóczit érő újabb kellemetlenségek, meghurcoltatások, amelyek érdeklődését kényszerítő erővel a nemzet és az uralkodóház viszonyának vizsgálatára és az ország nyomorúságának átélésére kényszerítették. Mindazonáltal Rákóczi Bercsényivel 1697 elején kötött ismeretsége óta nem állt egyedül. Megtalálta benne a bizalmas barátot, minden családi és egyéb gondjai osztályosát. Azt az első idősebb, önzetlen igaz barátot, aki a kétségek közt vergődő s feltisztulás után vágyódó ifjú lelkeket rendszerint rá szokta állítani az élet végső vágányára. A bécsi tárgyalásoktól való tudatos távolmaradástól addig, amikor évekkel később Rákóczi levéllel fordul a nemzet érdekében XIV. Lajoshoz, az átívelés, a kibontakozás Bercsényi támogatásával, segítségével és irányításával történt. Bercsényi a maga éles eszével, nyugtalanságával, nagyvonalú tervező készségével, ellentmondást nem szerető lényével, mindenképpen alkalmas volt erre a szerepre a kis önbizalmú, zárkózott, érzékeny lelkű Rákóczi mellett.

Rákóczi említett pöre nővére ellen az 1692-es osztozásból fakadt. Akkor a két testvér a csak fiúágon örökölhető javakat is elosztotta egymás között. Ez alól Rákóczi, amikor fia született, felmentést kapott Lipóttól. Így a munkácsi, pataki, regéci és tokaji uradalmakkal önállóan kívánt rendelkezni, amihez nővére nem járult hozzá. A dolog vége az lőn, hogy tényleges per lett az osztozásból, ami mindkét fél számára iszonyú költségekkel járt. A per hosszas huzavona után a feljebbviteli bíróságon Ferenc javára dőlt el s ekkor (1699.) a két testvér barátságosan kiegyezett egymással. Így is elegen voltak, írja Rákóczi, akik a per kapcsán meggazdagodtak.

Fiának megszületése és a fejedelmi cím és rang elismerése Rákóczi magánéletében nem sok változást okozott. A pereskedés sok lakomával, dőzsöléssel, eszem-iszommal járt, amik szükségesek voltak ahhoz, hogy egyes a pörben szereplő emberek lekenyereztessenek. Az egész farsangot Eperjesen töltötte Rákóczi "a fent érintett dőzsölések, táncvigalmak, eszem-iszom és sok bűnös alkalmatosság között." A farsang hevében újabb, lelkében is nyomot hagyó kalandon ment át. Beleszeretett egy homályos származású lányba. Márki azt gyanítja, hogy valamelyik bíró, vagy prókátor lányába. A könnyen lobbanó Rákóczi veszélyesen fellángolt. "Kész lettem volna házasságtörésbe is esni" írta utóbb "ámbár tettleg végre nem hajtottam, bár szándékban gyakran elkövettem s a te irgalmad tartott vissza a bűn elkövetésétől".

Ez a futó kaland utolsó fiatalkori meggondolatlansága volt. Az év őszén olyan megpróbáltatások zúdultak rá, amelyek komolyabbá tették s arra késztették, hogy valósággal küzdenie kelljen életéért és szabadságáért akkor, amikor még a gyanú árnyéka sem férkőzhetett hozzá. Az ekkor megindult eseménysor volt az, amely meggyőzte arról, hogy bármily óvatossággal is kerüli el azt, hogy a nemzettel legkisebb belső kapcsolatba is kerüljön, azért a bécsi udvar bizalmatlanságát soha leküzdeni nem fogja s, hogy a nemzet és önmaga érdekében is cselekvéshez kell fognia, mert azt rajta kívül senki más nem teheti meg.

A kellemetlen emlékű eperjesi farsang után rövid pataki tartózkodás után Szerencsen, Nagysároson, Regécen, de leginkább a hegyaljai pagonyokban tartózkodott és vadászgatott Rákóczi. Nem gyanította, hogy a lába alatt már izzik a talaj s hogy a környékén fellobbanóban van egy szociális forradalom zsarátnoka.

Mivel Rákóczi további szereplésében elhatározó jelentőségű, hogy miképpen látta ő a századvég történetét és a szociális felkelés előzményeit is, iktassuk ide önéletírásából az idevágó részleteket:

"Thököly, bár nagyváradi fogságából megszabadult (1686), már később, főleg Munkács várának feladása után, alig bírt három-, vagy négyezer főnyi magyar hadat összeszedni. A mágnások mind s a nemesek a németek erejétől és fegyverétől leverve hazaszéledtek az amnesztia közzététele után, melyet a császár a török vereségek és Buda visszafoglalása után kihirdetett. Maga Apafi, az erdélyi fejedelem, ki a többi, semlegességüket a két császár közt megőrző erdélyi fejedelmek módjára békén kormányzott, a török elhagyásán törte elméjét és végül első minisztere, Teleki Mihály, egy megbízhatatlan hűségű s a bécsi udvar fizetett embere, erre reá is vette. Miután tehát követeket küldött Bécsbe, a császár s a megnevezett fejedelem közt létrejött a megegyezés, melynek lényeges pontjai közé az alábbi megállapodásokat vették föl: hogy nevezett fejedelem hadi szövetségre lép a török ellen; a német katonaságnak pénzfizetés ellenében fejedelemségében téli szállást engedélyez; két erősséget ugyanilyen katonaság által leendő megszállás végett a biztonság okáért a németeknek átalad és Erdélynek a török által bírt s hadi jogon visszaszerzett részeit megtartja. Ezen kívül a császár biztosította a fejedelmet, hogy ő az említett fejedelemségből semmit megtartani nem fog; a lakosokat kiváltságaikban és szabadságaikban megoltalmazza; fiát, az ifjabb Apafit atyja halála után Erdély fejedelmének elismeri s a háború végeztével az erősségeket kiürítteti. De alig kötötték meg az egyezséget, Histler generális húszezer némettel az országba nyomulván, a fejedelmet, aki jóhiszeműen fogadta a szövetséges hadat, oly szorongatott helyzetbe hozta, hogy számkivetetten tulajdon városaiból, családi várában magánéletet volt kénytelen élni. A császári katonaság pedig a lakosságot rémületbe ejtve, minden erősséget elfoglalva, szabadon garázdálkodott. A mágnások és nemesek a fejedelem gyávaságát okolva és a minisztert átkozva, az erősebbhez ragaszkodtak. Úgy, hogy a német had bevonulása óta Apafinak csak az üres fejedelmi cím maradt meg, aki magát most már az ivásnak adva az 1690-ik évben a mértéktelen ivástól kapott lázban meghalt. Miután tehát a bécsi udvar az erdélyi fejedelemség elfoglalásával biztosította nyugalmát, nyomban Váradot, az ezen fejedelemséghez tartozó, de nagyapám halála után a törökök által megostromolt és elfoglalt erősséget lanyha ostrom alá vette és megadásra kényszeritette. Így a határokat ezen az oldalon jól megerősítve Magyarország sarkalatos szabadságainak elkobzására már régóta kovácsolt terveit mind jobban, meg jobban kézzelfoghatóbbakká kezdette tenni. Azért Buda megvétele, Erdélynek - mint mondtam - csalárd elfoglalása után, 1687-ben az ország rendjeinek Pozsonyba országgyűlést hirdetett és a meghívókba világosan belevette annak az okát is, hogy fiát, József főherceget trónörökösül már nem megválasztassa, hanem megkoronáztassa. Hogy pedig ezen az ország ősi szabadságaira igen veszedelmes merényletet végrehajthassa, a nápolyi Caraffa generálist Magyarország felső részeinek teljes hatalmú megbízottjává, ennek cimével és méltóságával kinevezte. Aki kegyetlenséggel és bosszúállással eltelve, a császár közhírré tett kegyelmi levelét félretéve, Eperjes városában az ujabb zavarok szitásával gyanúsitott előkelőbb nemesek ellen inquisitiót rendelt el. A minden hazai törvények és jogok ellenében felállított törvényszékének biráiról és közelebbi dolgairól szólni hagyom a történetíróknak. De nem hallgathatom el a borzalmas és Nero ideje óta hallatlan vérpad felállítását, melyen a nemesség igen sok zászlóvivőt, főrendeket, kiket a munkácsi várőrség egy közkatonájának szökevény fajtalan felesége anyámmal való levelezéssel vádolt, hóhérok kezei iszonyú kinvallatással meggyötörtek, szétszaggattak, éppen abban az időben, mikor Pozsonyban József megkoronázásáról és az ő örökösödési jogának megállapitásáról folytak a tanácskozások. Az országgyűlésen gróf Draskovich országbirónak, ki a német követeléseknek nyilván ellenszegült, hirtelen halála, melyet a közhiedelem mérgezésnek tulajdonitott, a mágnásokat oly nagy rémületbe ejtette, hogy azután a németekkel senki sem mert ellenkezni. Ennélfogva nemcsak az osztrákház fiaágának Magyarországon való törvényes örökösödését állapították meg, hanem Józsefnek törvényben meghatározott eskümintáját is az udvar tetszése szerint, az ország rendjeinek megkérdezése nélkül megváltoztatták és ennek záradékát, a jeruzsáleminek nevezett II. Endre aranybullájának XXXI. cikkét is eltörölték. Ezáltal az az igazán bölcs király az ország szabadságait és kiváltságait megtámadó királyok ellen a nemességnek, anélkül hogy az a hűtlenség bűnébe esnék, a felkelésre és fegyverfogásra jogot adott. Azért a törvényeknek, az országgyűlésen jelen levő és ugyancsak az eltörlött kivánságok sértetlen fenntartására megesküdött Lipót császár, József atyja, hüségesküje ellenére történt felforgatása és értelmükből való kiforgatása után az országgyűlés nem tárgyalt többé az adókról és a segély megajánlásáról, hanem ezek mennyiségét az udvar döntötte el és a hadbiztosság vetette ki német katonákkal a saját tetszése szerint. A nyomorult népből hallatlan és barbár módon zsarolta ki... A pogány zsarnok példáját utánozta a császári katonaságnak a pénz kizsarolásában követett eljárási módja és ezt még bünökkel tetézte! Akik fizetni nem tudtak, azoknak meggyalázták feleségeiket és a tartozás lerovása érdekében saját férjeiket kényszeritették, hogy őket odaengedjék s azoknak szemeláttára követték el... Másokat vertek, néha addig, mig a verések alatt ki nem adták lelküket. Csekély sértések s néha a nyomoruság fakasztotta panaszok is halálbüntetést vontak maguk után. Ezeket és az ezekhez hasonló, gonosz lélek sugallatára kieszelt kinzásokat a közkatona a népen, a tiszt a nemességen gyakorolta. A panaszok felületes vizsgálatánál egyetlen német katonának több hitelt adtak, mint a magyar tanuknak és azért elítélték és gyakran meg is büntették az ártatlanokat. A katonai rend összeesküdött a rombolás munkájára: a tiszt szemet hunyt a katonának, a generális a tisztnek. Ezen dolgok felforgatták az ország törvényes kormányzatát. A vármegyék főispánjai és alispánjai s alantasabb tisztviselői hivatalos teendőiket nem végezhették. Akik buzgólkodtak tisztükben, azokat vagy rebellis gyalázó nevével illették, vagy annak is tartották. Így gyalázták, sőt néha meg is verték őket. Ezeket az udvarnak jelenteni többnyire hiábavaló volt. Sőt mi több, az elintézés sürgetésével járó kiadások növelték azon költségeket, amelyeknek a megfizetése a németektől kizsarolt népre háramlott. Hadbiztosokat neveztek ki, kik a hadbaszálló, vagy téli szállásra visszatérő katonaság szemléit és pénzkiadásról szóló számadásokat vezették, azon meghatalmazással, hogy a panaszosoknak elégtételt adjanak. De ez a hárpia fajzat is a nemzet rontására tört. Némelyek közülök ajándékokat kaptak a németektől azon céllal, hogy elmarasztalják a magyarokat. Mások viszont a magyaroktól, hogy a kihágásokért a katonaságtól levont birságpénzt az ajándékadás fejében meg is kapják. Voltak köztük olyanok, akik szinlelt részvétből visszautasitották az ajándékokat, de a népnek és vármegyéknek isszonyu uzsorára kölcsönöztek pénzt. Ezekhez járult a helyőrségek sürü volta és ezek parancsnokainak türhetetlen haszonlesése. Egy részük eltulajdonitotta magának a tulajdonos földjeinek és rétjeinek haszonélvezetét akkora kiterjedésben, amennyire egy kilőtt ágyúgolyó elhatott. Másrészük csapszékeket, mészárszékeket, vámházakat emelt a portákon. Egyesek pénzt kölcsönöztek jobbágyaiknak és a kamatnak készpénzben fizetése helyett mezei munkára kényszeritették őket, melyekre vonakodókat, semmibe sem véve az eddigi földesuraikkal szemben tartozó munkáikat, erőszakkal elhajtották. Így birtokaink jövedelmét a németek húzták. Mi pedig az urak nevét viseltük. Hogy ezeket büntetlenül cselekedhessek, a generálisoknak évi díjat fizettek. Így a panaszkodó mindenhol süket fülekre talált. Ha pedig Bécsben jelentették be a panaszt, azt információ szerzése végett leküldték a nevezett generálishoz és a költekezés gyümölcseként az ő bosszuállásuk jelentkezett, mellyel lesújtottak a panaszt tevőre. Nem orvosolta meg e bajokat a törökkel Karlócán kötött béke, sőt minden rosszabbra fordult és a nemzetet végső romlással fenyegette az újszerzeményi bizottság felállítása, vagy amint nevezni nem szégyelték: a török jog életbeléptetése. Lipót császár, megfeledkezve azon esküpontokról, amelyekre az esküt letévén a magyar koronát elnyerte s megfeledkezve arról az igéretéről, hogy esküje kötelező erejénél fogva az országnak a töröktől visszaszerzendő határszéleit nem fogja a magáénak tulajdonitani, hanem uraiknak, akiktől annakidején elfoglalták, visszaadni és a koronához csatolni - bármit ragadott is ki a pogány kezéből magyar vérrel és magyar pénzzel, tervszerűen tulajdonitotta el a maga kincstárának. Ennélfogva a mágnásokat és nemeseket kényszeritették okirataik felmutatására és jogaik igazolására egy illetéktelen fórum előtt. Az eredeti bemutatott okleveleket azután visszatartották és a századok által birt javaiktól büntetlenül fosztották meg tulajdonosaikat. Hacsak nagy pénzért vissza nem váltották azokat. Ezekből, miután részben várakat csatoltak hozzájuk, uradalmakat alakítottak, amiket a császár minisztereinek adományozott. De még e bajok mind nem valának elegendők. El voltak határozva ezeknek betetőzésére. Azért is az ország minden főméltóságát, a zászlós urakat és főispánokat a fennálló törvények ellenére az országon kivül Bécsbe idézték és mivel addig ami pénzt kizsaroltak, az önkéntes segély nevét viselte, azt akarta az udvar, hogy az adózás állandósítása és annak mennyisége felől határozatot hozzanak; hogy az ország törvényeit a Kollonics érsek készitette tervek szerint módositsák; és ami a legfőbb, hogy a nemesi kiváltságtól a szegényebb nemeseket megfosszák és a főbb nemességet megszoritsák... Minthogy ez a fentemlitett országgyűlés évétől szakadatlanul 1697-ig tartott, a nyomorult nép hatalmas felkelését idézte elő, melynek értelmi szerzői Tokaji Ferenc, Szalontai János és más három-négy ember, részben jobbágyaim, részben szabadosaim voltak, nagyobbrészt városom, Sárospatak lakói, akik, mielőtt fegyvert ragadtak volna, több hónapon át regéczi erdeimben és hegyeimen összejövetelt tartottak és a titok megőrzésére szigorú esküvel kötelezték magukat. Lappangott ez a dolog, - ámbár sokan tudomással birtak róla, az egész télen át és az előre megfontolt lázadási készülődés észrevétlenül erősbödött a nép között, amely várta, hogy a német katonaság téli szállását hagyja el. Én is, nem tudván a dologról, folytattam megszokott vadászataimat és ámbár teljes egy hétig időztem azokban a hegyekben, ahol ők összejöveteleiket tartották, mégsem lehetett legkisebb okom sem a gyanakvásra".

Rákóczi most idézett összefoglalása két okból is fontos. Mert egyrészt ez a kép alakult ki benne akkor, amikor elhatározta, hogy mint a szabad erdélyi fejedelmek utóda, az elnyomott nemzet élére áll, másrészt, mert a kortárs látásán át élesen rávilágít a szociális felkelés okaira is.

Thököly egykori kurucai nem mind tértek vissza azelőtti békés munkájukhoz. Az ország tele volt bujdosó hajdúkkal és katonákkal, egykori kurucokkal. Ezek szabadlegények módjára hármasával, négyesével bujdokoltak Erdély és Magyarország érintkező határainak hegyeiben és erdeiben. Olykor egy-egy hajdú-hadnagy körül egész kis csapat verődött össze. A nép szeretettel fogadta és élelmezte őket. Ők pedig biztató hírekkel tartották a népben a lelket s beszéltek a töröktől támogatott kuruckirálynak, Thökölynek közeli visszajöttéről. Így tartották életben a néplélekben Thököly nem is régen volt kurucvilágának eleven emlékét.

A hegyaljai községekben egy bizonyos Tokaji Ferenc nevű bujdosó hordozta a biztató hírt és közben toborzott, szervezett. Mint házaló kalmár járta a helységeket. Valamikor hajdú-hadnagy volt a Rákócziak regéczi várában, amit 1686-ban puskaporral vettetett fel a császár. Tokaji lassan kis vezérkart toborzott maga köré. Így állt melléje Szalontai György pataki jobbágy és Kabay Márton, egy egyházából kiűzött hajdúsági prédikátor. A tél és a tavasz folyamán a regéczi hegyekben gyűltek össze a pórnépből és a bujdosó katonák közül kikerült híveikkel. Egymásnak titoktartást fogadtak s valóban oly ügyesen szervezkedtek, oly ügyesen készítették elő felkelésüket, hogy nemcsak a német, de még Rákóczi sem értesült mozgalmukról. Csak Károlyi Sándor tudott meg valamit. Károlyi ugyanis egy ideig szolgálatába fogadta Kis Albertet és 30 hajdúját, hogy kipusztíttassa velük a nagybányai hegyek oláh tolvajait. Ezért két szepesi kamarás feljelentette Károlyit s azt állította róla, hogy maga is kuruc s a bujdosó hajdúkat is ő fizeti. A lojális Károlyi erre éjnek idején elfogatta Kist. Ekkor érdekes híreket vett ki belőle s azt tudatta is a németekkel.

"Kisnek alkalmatosságával több s nagy dolgokat tanulván ki" írja Károlyi önéletírásában "azonnal méltóságos Nigrelli generális uramnak hirt töttem és mindenekről informáltam, hogy vigyázásban legyen, mert rövid időn motustul tarthatunk. De az német nemzet csak semmiben tartván az magyar nemzetet, informátióimat csak vilipendálta".

Pedig, hogy mennyire jól értesült Károlyi, azt a közeli napok fényesen bebizonyították. A téli szálláson a Hegyalján időzött császári ezredek májusban elvonultak s csak az állandó várőrségek maradtak vissza. Tokaji erre kiadta a parancsot. A helyzetet már tovább nem bíró bujdosók és jobbágyok "feles számban" összegyűltek a szalánci erdőben s július elseje éjjelére támadást határozván el, három oszlopban elindultak Sárospatak, Tokaj és Sátoraljaújhely irányába.

Támadásuk meglepő sikerrel járt. Tokaj ellen maga Tokaji vezette a támadást. Hajókon mentek neki. A velük egyetértő városiak segítségével meghágták a falakat s levágták az ott talált kétszáz németet parancsnokostól együtt. Hasonló szerencsével operált Sárospatakon Szalontai György, aki a német őrséget részben levágatta, részben bebörtönöztette. A harmadik csapat a sátoraljaújhelyi vásárt rohanta meg s ott vágott le minden németet, sőt magyart is, ha németes kalap volt rajta.

A sikerült támadást követte a németellenes megtorlás. A kamarai és sóhivatalnokokat tömlöcbe vetették. A németek által lakott, használt épületeket feldúlták és kifosztották. Zászlókat tűztek ki s az ujjongó lakosságot megeskették Thököly hívségére. Lendületük magával ragadta a Hegyalja egész megkínzott és kifosztott jobbágyságát. Csakhamar ezrekre növekedett a zendülők száma. Beszáguldozták az egész Hegyalját. Ahol németre találtak, lett légyen az hadbiztos, kamarai tiszt, vagy más hasonló népzsaroló, agyonverték, házát kifosztották. A mozgalom, amely furcsa keveréke volt a nemzeti fellángolásnak és a szociális elkeseredésnek, égő házak fényével adott magáról hírt az éj sötétjében s németek vére festette meg a földet, amerre elhaladt...

"Noha mind Szalontai, mind pedig Tokaji Ferenc jobbára semmirekellők", írja Károlyi "irástudatlanok, egyik paraszt, másik pedig közönséges talpas és már most utoljára falukon járó kalmár volt, ugy az adhaerensei is jobbára csak colluvies hominum volt, s nem is sok. Sem ész, sem fő, sem tanács, sem pinz nem lévén közöttük, mégis olyan nagy konfuziót csináltanak az egész hazában, hogy az Tiszán innen való föld szatmári és váradi praesidiummal együtt annyira conturbáltattanak, hogy elhitették magukkal, hogy azon sok rossz hirre való nézve, egészen elrekesztettenek az udvartul és az kassai generalisságtul; majd egy egész hétig csak ambiguusok voltak és ő felsége dolgait communicalni is nem kivánták vélünk."

A zendülők már Rákóczi Ferencet szemelték ki mozgalmuk vezéréül s talán ezért is választották ki felkelésük időpontját úgy, hogy Rákóczi épp a közelben vadászott. Bizonnyal hitték, hogy ha hatalmukba kerítik, a kezdeti sikerek hatására élükre fog állani. Rákóczi azonban korántsem gondolkozott így. "Hétfőn virradóra" írja Rákóczi "már felkészültem gyalogos vadászatra, midőn jelentik nekem, hogy két paraszt gyorsan közeleg, akiknek titkon beszélni valójuk van velem. (Rákóczi ugyanis Szerencsen volt ekkor s a vadászat után akart előre küldött podgyászai után Patakra menni.) Csudálkoztam tolakodó kivánságukon, de mégis magam elé bocsátva őket, valósággal elámultam, amidőn tőlük azt hallottam, hogy a német katonaságtól megszállott tokaji és pataki váraimat az éj második órájában egy és ugyanazon időben lajtorják odatámasztásával megmásztak és az őrség felkoncolása után elfoglalták a törökök, tatárok és Thököly hívei (úgy látszik, Rákóczira is a török segítség meséjével akartak hatni!), akik nagy tömegben lepték el a környéket és kiknek határozott célja az, hogy magukat személyem felől biztosítsák. A dolog ugyan hihetetlennek tetszett nekem, de mégis letartóztatván a híradókat, hogy abban az esetben, ha nem igazat állitanak, bűnhődjenek, megparancsoltam, hogy mindent bemálházzanak. Alig van két óra járásra Szerencstől Tokaj és alig mondták el ezeket az első hirhozók, egyes halálra keresett német katonák megerősitették az előbbeniek előadását."

Rákóczi késedelem nélkül befogatott. Csak egyetlen női hintó állt rendelkezésére. Felesége lóra ült. Maga bevárván lovasait, őröket állíttatott, akik a síkon már messziről észrevehetik, ha a lázadók jönnek. Rákóczi, ki ekkor még a forradalomban és felkelésben járatlan volt, iszonyú izgalommal telítődött el minden hiában eltöltött perc nyomán. Nehogy a bécsi udvar gyanúját magára vonja, azonnal Kassára akart menekülni a pórhad elől, hogy ott meghitt barátja, Nigrelli generális igazolhassa ártatlanságát. Közben azonban a pórhad már megszállta a Kassa felé vezető utat s így Rákóczi és felesége a német őrséggel ellátott Szendrő vára felé menekült. Közben híre jött, hogy a pórokkal nem csekély török és tatár had is van s a sereget Petrőczy, Thököly generálisa vezérli, sőt közéjük várják magát Rákóczit is. A szájról-szájra adott hírek, amelyek a mozgalom kirobbanását is elősegítették, egyszerre nyíltan szájra keltek. Akárcsak manapság, mindenki jól értesültnek kívánt látszani...

Szendrő gyanakvó olasz parancsnoka nem engedte be Rákóczit a várba s így a városban kellett éjszakázniok. Rákóczi innen levélben közölte Nigrellivel, hogy miért kellett útirányt változtatnia. Másnap Selmecbánya felé folytatta útját, ahol fia Hellenbach orvos gondjaira volt bízva. Semmi pénze nem volt. A legnagyobb kényelmetlenségben kellett sietnie, mert tudta, hogy a németek telítve vannak vele szemben előítélettel, hazájával szemben pedig gyűlölettel. Felesége férfias lélekkel tűrte a napokig tartó lovaglás erőpróbáját. Rákóczi ismerve a nép általános gyűlöletét a németek ellen, azon volt, hogy állandóan előbb járjon, mint a felkelés híre. Negyednapra értek Selmecbányára. Itt a legnagyobb fejvesztettség és ellenségvárás félemedettsége fogadta őket. A közhangulat ellenük fordult, azt állították, hogy menekülésük vonta a városra a támadást, tehát ki kell őket adni, hogy a bosszút a város elkerülje. Már az ellenség közeledtét jelző második ágyúlövés dördült el a várfalról, amikor Hellenbach kölcsönzött egy kocsit, báró Thavonath bányagróf pedig száz aranyat s alkonyatkor Rákócziék kiszöktek a városból. Alig haladtak valamit, amikor a kétéves fiúcskát vivő hintó összetört. Rákóczi és felesége éjnek idején, úttalan vad erdőn és sziklás meredekek közt siettek előre Tapolcsány felé. Kora reggelre értek az Erdődy kastélyhoz. A közeli erősségek már itt is a második ellenségjelző ágyúlövést adták le. Most már biztonságban lettek volna, mert a brandenburgi választófejedelem négy ezrede már összevonva várta az előnyomulókat, de annál nagyobb volt az izgalom, hogy mi van a tört hintónál hátrahagyott fiúcskával. Egy rettegésben töltött nap után végre este megjött a rendbehozott kocsi is a gyermekkel. Majd kisült, hogy Selmecbányán a zavart vaklárma okozta csupán s így képzelt ellenség elől futottak ezen a szörnyű éjszakán.

Tapolcsányból Galgócra mentek. Innen a hercegnő és kis fia előrementek Bécsbe, maga Rákóczi hátramaradt, hogy végre megbízható értesüléseket szerezzen. Csakhamar Bécsbe igyekvő német tisztekkel találkozott, akik szintén Petrőczy generális vezetése alatt álló ellenségről beszéltek s a végső veszedelemben tanácsot kérni siettek Bécsbe. Erre Rákóczi is neje után indult, lovait s cselédségét nagynénjéhez küldve, mint egyszerű utas a postai alkalmatossággal élvén csupán.

Bécsben kezdetben nem láttak tisztán az ügyben. Délről is török támadás közeledésének híre érkezett. A hegyaljai mozgalom is egyre vészesebb újságokkal szolgált. A jobbágyok itt-ott kirabolták saját nemeseiket is. Megölték a velük tartani nem akarókat. Viszont lassan rájöttek Bécsben arra is, hogy sem Thökölytől, sem a töröktől nincs senki közöttük s csak pórlázadás az egész. Megkezdődött a császári csapatok előnyomulása s fegyverre kelt a nép ellen több nemes vármegye is. Mintegy három hónapig tartottak a zavargások. Nyílt ütközetre is sor került Rákóczi Harangod nevű pusztáján s az elkeseredett, kaszával, kapával, bottal felszerelt nép már-már erőt vett a császáriakon, amikor a harcba beleavatkozó magyar ezred Deák Pál vezetésével a németek felé fordította a hadi szerencsét. A menekülő pórok Tokaj és Patak falai közé húzódtak, de Vaudemont pár napi ostrommal elfoglalta azokat. A gyalogpórok egy része aztán Rákóczi regéczi és szalánci hegyeiben lappangott, míg teljesen szét nem szórták őket, a lovasok azonban átvágták magukat az Alföldön és a törökhöz menekültek. Tokajit és Kabait elfogták és Bécsbe vitték. A bécsi kormány azonban okult, mert elrendelte, hogy a vármegyék szedjenek el mindenféle fegyvert, még a szúró fegyvereket is minden paptól, tanítótól, deáktól, mesterlegénytől, paraszttól s katonától, ha csak nem végvári ember az illető. Szekfü helyesen állapította meg, hogy mindezen társadalmi rétegek valóban megértek ekkor már a forradalomra. Amint látni fogjuk, nemcsak a szociális, hanem a nemzeti forradalomra is.

Rákóczi Bécsbe érkezvén, azonnal felkereste Kollonicsot, hogy annak róla alkotott rossz véleményét eloszlassa. Megérkezése nem kis meglepetést okozott, viszont sikerrel oszlatott szét minden olyan, már elhintett rágalmat, hogy a felkelésnek ő az értelmi szerzője. Rákóczi Kollonics tanácsára, magánál a császár-királynál is jelentkezett, előadta a rá nézve végzetes eseményeket, feltárta ínséges helyzetét, melybe minden java elvesztése útján került és a császár segítségét kérte.

Ez a "segítség" azonban vajmi haszontalan volt, mert amíg a felzendült nép Rákóczi holmiait a várakban biztonságba helyezte és őrizte, addig a német csapatok mindent feldúltak és elraboltak. Különösen kegyetlenül bántak a német katonák a néppel, akik közül számosat a legnagyobb kegyetlenséggel karóba húzattak és úgy tették ki a meggyilkolt, karóba húzott és felakasztott parasztok tetemeit elrettentő például a közutak szélére.

Itt ismét átadhatjuk a szót magának Rákóczinak, kinél tömörebben úgy sem tudnók az eseményeket összefoglalni.

"Ezalatt Bécsben szemlélődtem tétlenül és birtokaim jövedelmétől elesve, a császár támogatása nélkül. Kénytelen voltam adóssággal terhelni magamat. Amidőn pedig hallottam, hogy a német sereg a népet szétkergette, a várak elestét előrelátva és ingóságaim elharácsolását gyanitva, a császárhoz mentem azon kérelemmel, hagyja jóvá azon szándékomat, hogy Vaudemont herceggel összeköttetésbe lépjek. Miután kedvező választ nyertem tőle, két szolgától kisérve, a posta utján, hegyi uton át, a legnagyobb gyorsasággal Eperjesre értem. Ép abban az időben, amikor a császáriak tokaji váram megvétele után Patakra érkeztek. A gyalogos népség a hegyekbe menekült és ezért, minthogy mindenki tanácsolta is, kiséret nélkül nem véltem tanácsosnak az utat folytatni. Eperjesről érkezésemről úgy Vaudemont herceget, mint legmeghittebb barátomat, Nigrelli grófot Kassán levélben értesítettem, az elsőtől kiséretet, a másodiktól tanácsot kértem. Néhány óra múlva meg is kaptam utóbbi levelét, ki ugyan örvendett megérkezésemnek, de az irántam táplált baráti indulatból megirta, hogy jobb lett volna inkább Bécsben maradnom és onnan szemlélnem az eseményeket, amik itt történnek. Nem vetettem meg az olasznak néhány szóban adott tanácsát, melynek teljesebb és világosabb megértésére magam is átmentem hozzá. Nem is volt egyáltalában okom megbánnom a fáradságot. Ugyanis őszintén közölte velem azokat a hireket, amiket rólam Vaudemont táborában terjesztenek. Ott bizonyos gonosz lelkű emberek azzal vádolnak vala, hogy jobbágyaim az én engedelmemből és tanácsomból zavarogtak. Azért is őrizték meg bántatlanul ingóságaimat és kocsiimat (amiket Rákóczi előző nap Patakra küldött) s hogy Vaudemont ezeknek hitelt látszik adni és hogy ezekről az udvarnak is irt. Te tudod, sziveknek vizsgálója, hogy mily igaztalanok voltak ezek a rólam terjesztett hirek! De nem gondoltam tanácsosnak ártatlanságomban bizni. Mert a bécsi udvarban spanyol maximák voltak uralmon és azért mindenféle gyanúsitáson kapva-kapott. Kollonics érsek, kinek szava a magyar ügyekben döntő súllyal birt, engesztelhetetlen gyűlölettel volt irántam. Kinsky gróf is, aki akkor az első miniszteri tisztet viselte, egyedül azon utálatos politikai elvből, hogy a császárnak az én házamat, mely az övével állandóan ellenségképpen áll szemben, ki kell irtania, még nálánál is nagyobb ellenségem volt. Megmaradt élénk emlékezetemben, hogy mi történt velem az udvar tudtán kivül kötött házasságom után. Éppen ezen okból, ép oly gyorsan, amint jöttem, csak két napot töltve a makoviczai várban visszavonultan élő néném meglátogatásával, visszatértem Bécsbe." Rákóczit igazán alaptalanul gyanúsította a bécsi udvar. Ismervén a bécsi udvar róla alkotott véleményét, minden gyanút elkerülendő, tartott magának német és külföldi udvart. Ezért kerülte a magyarokkal való feltűnő érintkezést. Inkább elviselte, hogy a magyarok ezt arra magyarázzák, hogy megveti a saját fajtáját és nemzetét. Mindez az óvatosság hiábavaló volt. A miniszterek eleve megalkotott véleményét ez nem változtatta meg róla. Rákóczi a legelkeseredettebb lelki állapotban utazott Bécsbe. Elhatározta, hogy tiszta helyzetet teremt. Tisztázza a viszonyát a császárral, mégpedig úgy, hogy felajánlja magyarországi birtokait cserébe egy ausztriai hercegségért.

Alig ért Bécsbe, két úton is ajánlatot tett teljes feldúltságában erre. A császárnak Menagetti jezsuita atyán, a császár már említett bizalmasán és gyóntatóján keresztül tette meg ajánlatát. Kinskyhez pedig egy vele akkor bizalmas lábon álló ember közvetítette hajlandóságát. Menagetti néhány nap múlva a császár megbízásából Kollonicshoz utasította Rákóczit.

Kinsky izenete már kellemetlenebb ízű volt. Kinsky ugyan dicsérte az elhatározást, de azt tanácsolta, hogy Rákóczi forduljon a dolgok mostani állása mellett a császári kegyhez, amíg ennek a kegynek még nyitva áll az ajtaja, mert az udvar már tudja, hogy Rákóczi levelezett és összejátszott a császár ellenségeivel! Azt izente, hogy az írásos bizonyítékok sem hiányzanak e tárgyban, melyek bizonyítják, hogy a lázadást Rákóczi szította jobbágyai közt. Tegyen tehát Rákóczi ezen tetteiről töredelmes vallomást, mert ha a császár akarja, most már más eszközöket is talál, hogy Rákóczi javait lefoglalja a maga javára.

Rákóczi érthető felháborodással fogadta Kinsky szemérmetlen izenetét, amely mélyen bevilágított a bécsi udvar politikai szövevényeinek sötét világába és rosszindulatába. Azonban uralkodott magán s felkereste Kollonicsot, hogy tőle közvetlenül tudja meg Lipót császár válaszát. Nem kis meglepetéssel hallhatta itt, hogy a császár az ellenkező véleményen van, mint azt Kinsky állította. Lipót kegyesen vette Rákóczi ajánlatát, de mivel sem a birodalomban, sem a többi örökös tartományban nem volt a kincstár kezén egy olyan birtok, amely Rákóczi birtokaival egyenlő értéket képviselne, nem fogadhatja el az ajánlatot. De ha lenne, izente a császár, akkor is tiltaná a saját érdeke, hogy ezt az ajánlatot elfogadja, mert Magyarországon sokkal több szolgálatot várhat Rákóczitól, mint bárhol egyebütt.

Ez a kegyes és uralkodói bölcsességre valló válasz, mely igazolni látszik néhány történetíró azon állítását, hogy maga Lipót jóindulatú ember volt, csak tanácsosainak nem tudott ellentállni, azok viszont kíméletlenül védték a neki imputált, általuk kitalált érdekeket; felbátorította Rákóczit, hogy szabad folyást engedjen Kinsky elleni ádáz felháborodásának. Kapóra jött, hogy nagyon jól tudta, miszerint Kollonics és Kinsky annyira gyűlölik egymást, hogy soha egy véleményen nincsenek. Előadta tehát Kollonicsnak ármánykodását s Kollonics nem beszélte le Rákóczit arról, hogy amikor majd az a császárnak hálás köszönetet mond jóságos elhatározásáért, egyben elpanaszolja a rajta esett sérelmet is.

Mindenekelőtt értesítette Rákóczi Kinskyt, hogy ne terjessze kérését a császár elé, mert már kedvező választ kapott onnan. Egyben tudatta Kinskyvel, hogy nagy örömére szolgált tapasztalhatni, mennyivel jobb véleménnyel van róla a császár, mint azt Kinsky gondolja.

Kinsky, mint azt Rákóczi helyesen vélte, meg akarta ismételni azt a trükköt, amit kevéssel előbb a fiatal Apafinál sikerrel alkalmazott. Apafit ugyanis hasonló fenyegetésekkel annyira megijesztette, hogy az a törvények és megállapodások ellenére lemondott az erdélyi fejedelemségről a császár javára és belement birtokai elcserélésébe is. Tervének sikertelensége miatt nyílt ellenségeskedés ütötte fel a fejét Kinsky és Rákóczi között. Azonban Rákóczi most már nyugodt volt, mert közben a császár magánkihallgatáson is fogadta s ott izenetét "sok kegyes szóval megtoldotta és megerősítette".

Mivel azonban Rákóczi nagyon jól tudta azt, miszerint "ez a jó és igazán istenes életü fejedelem" nem tud ellentmondani tanácsosainak, hogy Kinsky esetleges ellenséges lépéseit kellő időben kontrakarirozhassa, elhatározta, hogy a telet és a következő nyarat nem birtokain tölti, hanem valahol Bécs közelében. Ezért leginkább Batthyány gróf közeli rohonci kastélyában tartózkodott, bár nővérével ekkor még mindig folyó pere miatt 1698 februárjában és márciusában Eperjesre kellett mennie. Közben arról is értesült Kinsky egyik bizalmasától, Marsiglitől, miszerint amikor előző évben visszatért volt Magyarországba, hogy Vaudemonthoz csatlakozzék, ha nem tért volna hirtelen Bécsbe, feltétlenül elfogják, mert már Vaudemont meg is kapta volt az elfogatási parancsot.

Rákóczi élete így egyre zaklatottabb lett. Egyre jobban rádöbbent arra, hogy milyen állandó vadászat folyt és folyik ellene s hogy sem birtokain, sem Bécsben nincs emberi biztonságban. Fiatalkori szélsőségeit egyre jobban levetette. A ránehezedő gondok, élete és családja jövőjéért való aggódása mindjobban megkomolyították, szinte elkomorították. Lélekben egyre jobban távolodott Bécstől, amelyhez komolyabb kapcsolatok, a kellemetlenségek elkerülésének vágyán kívül, különben sem fűzték soha.

A közelmúlt években egy történetírói ambícióktól hevített vidéki tanár, Málnási Ödön, könyvet írván Csáky bíbornok életéről és koráról, felvetette: "Ki tudja mi lett volna Tokaji Ferencnek és Kabay Márton prédikátornak ugyanezen évben megvillant jobbágylázadásából, vagy öt évvel később Esze Tamás és Kiss Albert jobbágyfelkeléséből, ha az udvar az ifjú Rákóczinak megengedi a birtok és hazacserét? És mi lett volna, ha hesseni Charlotte hercegnő helyett a később oly döntő befolyású Althann család egyik leányát veszi feleségül? Ha az előbbi lehetőséget tekintjük, a kuruc felkelés minden valószínűség szerint nem Kismajténynál, hanem már Bolhánál végződött volna. Utóbbi esetben a szatmári békét nem Károlyi, hanem Rákóczi köti meg". Mivel minden ilyen kérdés feltevése egyrészt tudománytalan, másrészt teljesen meddő, még a feltevését is vissza kell utasítanunk. A történetírónak a legmegközelíthetőbben valószínű múltat kell megelevenítenie, de ilyen tetszetős, ám semmitmondó feltevésjátékokba sohasem szabad bocsátkoznia. Mi sem mondhatunk el mást, csak amiről biztos értesülés maradt ránk. Elég sajnálatos ez akkor, amikor bizony nagyon elkelne, ha Rákóczi kibontakozásának egyes fázisairól az ő lelkiségébe, válságaiba és gondjaiba, elhatározásaiba és terveibe mélyebben bevilágító anyagunk lenne, de ennek híján, le kell mondanunk egy hiánytalan lelki fejlődés művészi rajzának kialakításáról s meg kell elégednünk azzal, ha a kibontakozás egy-egy érzékelhető momentumát figyelhetjük meg.

Rákóczit az egymást követő reázúduló megpróbáltatások edzették megfontolt férfivá. Lassanként teljesen kihalt szívéből a Batthyányné iránt érzett, öt évig húzódott reménytelen, rajongó siheder-szerelem. Mélyen meghatotta felesége ragaszkodása és férfias viselkedése, amellyel elviselte az 1697-es nyári menekülés minden izgalmát és testi fáradalmát. Ezek láttán őszinte megbecsülés alakult ki benne felesége iránt, amely a házasságkötés előtt fellobbant, de hamar el is lobbant érzelem helyett őszinte mély szeretetet lopott szívébe. Élete igazi osztályos társának kezdte érezni nejét azokban az ideges és nehéz bécsi napokban, amikor Kinskyvel szemben életéért és vagyonáért küzdött. És amikor lélekben így rátalált feleségére, a gyerekkorában is sokat gyengélkedő asszony újra betegeskedni kezdett. Betegsége annyira elhatalmasodott, hogy maga az asszony adta fel a reményt s vette fel az utolsó kenetet. Ez a hosszas, olykor haláltusává súlyosodó betegség nagyon megrázta Rákóczit. "Kijutott nekem a fájdalomból", írja "már el is sirattam". Buzgón imádkozott feleségeért. A hercegnő pedig "erős és férfias lélekkel viselte a közelgő halál félelmeit s meg sem indítva sem atyja, sem az én könnyeimtől, azt mondta: inkább vágyik a halál, mint az élet után és igazán azt a látszatot is keltette".

Kinskyvel folytatott harca s feleségének elhatalmasodott betegsége mellett még más megpróbáltatás is szakadt rá. Négyéves kis fia egyévi emésztő betegség után meghalt. "Így sorvadt el ő és elaszva lassan, észrevétlenül ellobbant, mint az elfogyó gyertyaszál, Lőcsén, a híres Spillenberg orvos keze alatt". Gyermekének halála, kit nemcsak őszintén szeretett, de kiben családja fennmaradásának zálogát látta, mélyen megrázta a huszonhárom éves ifjú embert.

A családi bajok mellett a családi gondok sem hagyták el. Kötött ugyan már a felkelés előtt egy egyezséget a nővérével folyó áldatlan perben, de újabb nehézségek keletkeztek s a per megújulva folyt tovább. Rákóczi arra is rájött, hogy nővére titkos rosszakaróinak tanácsai által befolyásoltatja magát. Megtudta, hogy a császári udvar is szítja a pört, különösen Kinsky hatására, mert ezen a peren a Rákóczi-testvérek csak veszíthetnek, annyiba kerül a sok huzavona. Rákóczi szerencséjére Kinsky a vele történt összeütközés után egy évvel elhunyt. Ezek az évek voltak Rákóczi további viselkedésének motiválói. Maga is írja:

"Mindezek szükségesek voltak az elkövetkezendőkhöz, amelyek felől csodálatosan intézkedett a te gondviselésed! Meg kellett ismernem a bécsi udvarnak reám vonatkozó terveit, hogy felzavarodjék életem nyugodalma, amelyet - mint mondtam - jobbára vadászgatásban töltöttem el. Meg kellett győződnöm lelkemben, hogy a fentnevezett udvar politikájának titkos tervében elvégzett dolog az én tönkretételem és házamnak Magyarországból való gyökeres kiirtása. És ámbár azt következtethettem a császár fennidézett feleletéből, hogy ő ezt nem akarta egyenesen, mégis, hogy a miniszterek máskép éreznek, arról világos meggyőződést szereztem a nénémmel való viszálykodásom szitásából, valamint abból, hogy keresve keresték az ürügyeket vádalapul arra, hogy énnekem a fennevezett mozgalom szitásában részem volt... Igy rosszabbodott napról-napra a helyzetem".

Ebben a lelkiállapotban szövődött Rákóczi és Bercsényi között az az egyre jobban elmélyülő barátság, amelynek első szálai már az 1697-es eperjesi farsang idejébe nyúlnak vissza. 1699 szeptember 18-án zárta le a két Rákóczi-testvér a pert gróf Csáky István országbíró előtt kötött barátságos megegyezés formájában. A per újabb másfél éve alatt elég hosszú idő állt rendelkezésre, hogy az Eperjesen gyakran megforduló Rákóczi a szomszéd várbirtokos Bercsényivel összemelegedjék.

Rákóczi életének 1697 és 1700 közé eső három évi szakasza nem a külső események, hanem a lelki események, megpróbáltatások és élmények időszaka volt. Külső említésre méltó dolog mi sem történt. Ezen időszak első hónapjaiban Bécsben és a Bécshez közelfekvő vasvármegyei Rohoncon, Batthyánynál tartózkodott. 1698 február és március fordulóján Eperjesen intézte perét. Május 15-én a nagysárosi várban elnökölt Sáros vármegye tisztújító közgyűlésén. Királyi parancs is kötelezte, hogy megyéjébe menjen, mert Bercsényivel együtt utasítást kapott arra, hogy rendezze a lengyel határon történt határsértéseket, amelyekben jobbágyai is részesek voltak. A megyében hidegen és idegenként fogadták. Bár a nemesség nem vett részt az előző évi felkelésben s Tokaji manifesztuma után is csak parasztfelkelés maradt a dolog, a megye nemessége mégis bizalmatlan lett Rákóczinak a felkeléskor tanúsított magaviselete miatt. Az akkor Európaszerte divatos spanyol ruháját is németnek nézték s különben is látták, hogy idegen az udvara és életmódja s a vadászaton kívül semmi iránt sem érdeklődik.

A közgyűlés után pár napot uradalmaiban töltött, aztán visszatért Bécsbe. Június végén, július elején kétségtelenül Bécsben volt s oda Rohoncról, ahol a nyarat töltötte, zavaros pénzügyei rendezésére többször visszatért. A tavalyi pénznélküli menekülése és hosszas bécsi tartózkodása, aztán uradalmainak a császáriak által való feldúlása egyrészt rengeteg adóssággal, másrészt igen jelentős anyagi veszteséggel járt. Így bizony éveken át súlyos gondot jelentett számára anyagi egyensúlyának biztosítása s birtokainak újra való berendezése. November közepén ment le ismét Magyarországba, most már feleségével. Mivel a per miatt sűrűn meg kellett fordulnia Eperjesen, ezért a szomszédos Nagysároson szállt meg. A következő évben ismét elnökölt a Sáros megyei tisztújító közgyűlésen. Ebben az évben (1699) Szerencsen, Nagysároson, Eperjesen és Munkácson tartózkodott leginkább Rákóczi. Többnyire ezeken a helyeken időzött 1700 első felében is, kivéve Eperjest, ahol a per megszűnte után már nem volt dolga.

Ennek az évnek elején megfordult Bécsben is, amint Thaly és Márki egyhangúan vélik, bizonnyal azért, hogy közbejárjon várai ügyében. A császár-király ugyanis leromboltatta Rákóczi várainak egy részét (Ecsed, Patak, Ónod). Rákóczi közbenjárása azonban eredménytelen maradt, mert a haditanács a megkezdett rombolást folytatta és 1702-re el is készült vele. Rákóczit mélyen sértette ősi várainak barbár lerombolása, de az udvar letörni igyekezett mindent, ami magyar és megsemmisíteni mindazt, ami a magyarságot erősítheti.

1700 nyarára azt remélhette Rákóczi, hogy elhunyt fia helyett ismét gyermekkel áldja meg az ég. Ezért a nyár elején Bécsbe vitte nejét. Itt született meg 1700 augusztus 17-én Rákóczi és hesseni Sarolta Amália második fia, akit keresztapja, a Rákóczinál két évvel fiatalabb I. József király után Józsefnek kereszteltek. Lipót király Józsefet már 1687-ben utódjává koronáztatta s bár ekkor még Lipót élt, Józsefet királynak tekintették.

Három hónappal később az újszülöttet dajkái és egy ékesebb udvarhölgyre bízva Bécsben hagyták s Rákóczi nejével visszatért felső-magyarországi birtokaira.

Ez a bécsi tartózkodás utóbb döntő befolyású lett Rákóczi egész életére. Évek óta foglalkoztatta már az európai hatalmak diplomáciáját, hogy mi lesz, ha II. Károly spanyol király meghal. Halálával a spanyol trónnak nem maradt közvetlen örököse és előrelátható volt, hogy az örökösödés ügyének elintézése az európai békét meg fogja bontani. A Habsburgok biztosítani kívánták továbbra is családjuk spanyolországi uralmát. Ezzel szemben a franciák, angolok és hollandok az európai egyensúly érdekében meg akarták törni a Habsburg-túlsúlyt s szövetkeztek Spanyolország felosztására. 1700 márciusában az említett három hatalom megegyezett abban, hogy a spanyol trónt az Indiákkal és Németalfölddel és Spanyolországgal örökölje I. Lipót második fia, Károly főherceg, mert időközben jelöltjük a bajor választófejedelem, József Ferdinánd, gyanúsan gyorsan elhunyt. Viszont az olasz tartományokat és Lotharingiát Milánó ellenében a francia dauphinnek szánták. Erről a megegyezésről maguk a nevezett hatalmak követei értesítették Bécsben Rákóczit s jelezték azt is, hogy neki is szerepet szánnak az ügyben. A tervezgetésekben benne volt Du Heron, Franciaországnak Rákóczi által nem ismert lengyelországi követe, valamint a fecsegéséről közismert Villars bécsi francia követ is, akik miatt az óvatos Rákóczi tartózkodó volt, viszont lelkében a jobb jövő reményével eltelve s a küszöbön álló háború feletti jókedvében tért vissza hazájába Bercsényihez.

A Bécsben szerzett értesülések most már alkalmasnak mutatták az időt arra, hogy a magyarság akciót kezdjen elkobzott alkotmánya és szabadsága érdekében. Belátta ezt Rákóczi is, akit részben élete tapasztalatai s részben Bercsényi is, az utóbbi években meggyőztek arról, hogy a magyarság számára nincs más lépés hátra.

Rákóczi, mint azt az önéletírásából idézett történelmi összefoglalása igazolja, teljesen tisztába jött a bécsi tendenciákkal és élesen felismerte mindazokat a helyi tüneteket, amelyek azt igazolták. A helyzet az 1697. évi parasztmozgalom óta csak romlott. Pozsega, Valkó, Verőce és Szerem megyéket kiszakították az ország területéből s azokból minden alkotmányos formát mellőző katonai tartományt szerveztek. A felszabadult megyékben az újszerzeményi bizottság uralkodott. Az úgynevezett jász-kun kerületet, szabad polgárok szabad területét, ötszázezer forinton Bécs elzálogosította a német lovagrendnek. 1700-tól kezdve a nagybirtokos nemességre jövedelme 16-odrésze adóul rárovatott. A kisbirtokos nemességet pedig adózás tekintetében egy kalap alá vonták a jogtalan jobbágyokkal. Rendkívüli mértékben felemelték a só árát és újabb regáléjogok gyakorlásával súlyosan megadóztattak mindenkit. Tovább fokozódott a protestánsok elnyomása. Az iskoláknak újabb sorát zárták be. Egyes vidékeken a rekatolizálás élén haladó jezsuiták dragonyos századok élén járták be a helységeket és űzték el a protestáns papot, tanítót, hogy a protestáns templomokat átvehessék. Bécs érzéketlen volt és süket. Az egyre súlyosabb nyomás alatt egyre nagyobb lett az az elkeseredés, amely már előbb is megért a forradalmi kirobbanásra. Ezeknek a vexaturáknak többje érzékenyen érintette Rákóczit is. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy a maga egyéni összeütközései a bécsi udvarral csak egy részét alkotják és beletartoznak a magyarság és a németség egyetemes érdekellentétébe. Egyedül a szerencsétlen külpolitikai helyzet volt az, amely kénytelen béklyót vetett a nemzeti ellentállás minden gondolatára. A császár ugyanis a ryswicki békében (1687 szept. 20) kibékült XIV. Lajossal. Az így felszabadult csapatokat Lipót szintén a török ellen használta fel, mely az angolok és hollandok támogató közbejárására 1699-ben Karlovicban békét kötött Lipóttal. Így Lipót és birodalma annyi év után ismét külső békében volt, hadereje tehát a gyanús országrészeket szállta meg. Ilyen körülmények közt minden önálló akció reménytelennek látszott. Ebbe a reménytelenségbe hozott reménysugárt Rákóczi említett 1700 nyári bécsi értesülése.

Bercsényi Miklós, aki Rákóczi gondjait megosztotta s belső küzdelmei idején őszinte barát gyanánt mellette állt s nagyban elősegítette Rákóczi igazi kibontakozását, 1665-ben született Temetvény várában. A grófi rangot apja nyerte el. Műveltségének alapjait a nagyszombati egyetemen szerezte meg. Fiatal korának egy részét Esterházy Pál nádor udvarában töltötte. Buda várának visszafoglalásakor annyira kitűnt, hogy ezredessé nevezték ki. Kevéssel utóbb Ung vármegye örökös főispánja, majd - mint említettük - Felső-Magyarország hadbiztosa lett. Mint ilyen került Eperjesen 1697 farsangján Rákóczival összeköttetésbe, amely összeköttetés utóbb igaz barátsággá mélyült. Hosszú időn át egyedül ő volt Rákóczi egyetlen bizalmasa. A hadbiztosi tisztség csak kellemetlenséget szerzett neki s ezért már a következő évben visszavonult a magánéletbe.

Bercsényit Thaly, egyik arcképe alapján, e szavakkal jellemzi: "Erőteli vonásai hiven tükrözik vissza jellemét. Dus fekete hajzattól köritett nyílt, domború homloka fényes értelmi tehetségre; jupiteri szemöldökeinek ívei akaraterejére; mélyen fekvő, igen nagy és szép, villogó fekete szemei - melyek haragos tűzben égnek - szenvedélyességre; nagy sasorra bátorságra; erős, dombos álla jellemének szilárdságára, makacsságára; élénk-piros ajkai ragyogó ékesszólásra s humorának nyilaira emlékeztetnek. Szemeinek kifejezése parancsoló, kemény, lángoló. Általában az egész arc tősgyökeres magyar tipusú, rendkivül érdekes; és sokat jelentő". Ebből a kitűnően szemléltető leírásból magát az embert is megismerjük, aki eszerint kitűnő értelmi tehetséggel rendelkezett. Telítve volt akaraterővel, szenvedélyességgel és bátorsággal. Olykor makacs, szónoki készsége nagy s humora gyilkos. Általában erősen uralkodó temperamentum, aki mindég extázisban van, kemény és parancsolni kész.

Hasonlónak ismerte Bercsényit XIV. Lajosnak Rákóczi udvarába küldött követe, Des Alleurs marquis is, aki 1705-ben írt emlékiratában, melyben beszámolt urának tapasztalatairól, úgy jellemezte Bercsényit, hogy az a Rákóczi utáni elsőséget szellemi erejével, fondorlataival és tekintélyével vívta ki s nem előkelő rokonai vagy gazdagsága útján tartja fenn.

A kortársak, így Savoyai Eugen is, meg voltak arról győződve, hogy a szellemi túlsúly Bercsényinél van s Bercsényi a gondolkodó és Rákóczi csak az egyszerű végrehajtó. Azonban ennek ellentmond Szekfü, aki a Magyar Történet megfelelő helyén annyira pontosan és frappánsan rajzolta meg a két férfi közötti viszonyt, hogy szóról-szóra idéznünk kell ezeket a mondatait:

"Rákóczi" írja Szekfü az említett helyen "egész életében az a magába vonult egyéniség volt, amivé tette őt örömtelen gyermek- és ifjúkora: egyszerű szavakkal és fordulatokkal élő szelíd lélek, aki belsejét sem azért nem mutatta meg akárkinek, mintha büszke lett volna, avagy bizalmatlan és zordul ellenségeskedő, hanem abból a természetes szerénységből, mely a bensőnek feltárását mint fölösleges, túlságosan hangos gesztust kerüli és embertársait nem akarja saját maga személyével elfoglalni. Ebből igen gyakran az következett, hogy erős egyéniségekkel érintkezve, látszólag passzív szerepre szorult, átengedve a teret amazok szenvedélyes expektorációinak. Ez a helyzet állt elé nem egyszer Bercsényivel szemben, aki saját álláspontját megvesztegető szóáradattal, szellem, élc, irónia minden árnyalata segítségével tudta exponálni, úgyhogy Rákóczi alig juthatott szóhoz, de nézeteit mégsem hagyta szenvedélyes és túláradó barátjától befolyásoltatni".

Szekfü kétségtelenül találó és helyes megállapításait teljesen fedi az a jellemzés, amelyet maga Rákóczi hagyott ránk Bercsényiről a magyarországi háborúról írt Emlékirataiban, amely először az 1739-ben, Hágában megjelent, Rákóczitól származó "Histoire des Revolutions de Hongrie" című munkában látott napvilágot. Mivel Rákóczi és Bercsényi viszonyának tisztázása már együttműködésük részletes előadása előtt kívánatosnak látszik, idézzük még a fentieken kívül Rákóczi most említett jellemzését is:

"Az örök igazság előtt irván ezt az emlékiratot és félretévén minden emberi gyengeséget, meg kell vallanom, hogy gr. Bercsényinek személye és modora nagy akadálya volt a magyar urak egyesülésének. Őt mindnyájan ismerték, engemet csak nagyon kevesen. Azok is fiatalságomat tekintve képtelennek tartottak bármely hadi, vagy politikai ügyek vezetésére s igy mindent a grófnak tulajdonitának. Többen még hasonlitani sem kivánták magukat hozzá, annál kevésbé kivántak vezénylete alatt állni. Bercsényinek zsenije, mely egyenlőséget nem türt, keménynek és elviselhetetlennek tetszett alattvalóinak. Kiméletlenül csipős és gunyolódó volt fesztelenségében, komoly dolgokban könnyelmü s ha feddenie kellett, élesen és megvetőleg tette. Nyakasan bámulván önön lelkületét, másokét többnyire megvetette. Ékesszóló a beszédben, késedelmeskedő a tettekben, ingadozó a kétes esetekben; tanácsa terjedelmes elméje miatt bő, de bizonytalan volt s a szerencsétlen események okait mindég másoknak tulajdonitotta. Azonban Bercsényi ragaszkodott hozzám, szeretetből és kényszerűségből is. Igy barátsággal és kölcsönös szeretettel viseltetvén egymáshoz, sok dologban pártját fogtam, vagy pedig, magát mérsékelni nem tudó heves természetével mentettem. Különben sem láttam benne semmi rosszakaratot. Sem nem változtathattam meg őt, sem nem büntethettem igazság szerint. Ezért titokban gyakran vádoltak, hogy elnéző vagyok iránta. A közvélemény fukarnak és kapzsinak tartotta Bercsényit, de ő ilyesmire képtelen volt. Elzárkózottnak tartották, mert nem járt senki kedve után, azt hivén, hogy barátságommal beéri. Ezen okokért egész Magyarországon nem volt rajtam kivül barátja. Azonban én sem tetszettem neki mindég, mert a méltányossághoz ragaszkodván, nem birtam mindenkor teljesiteni kivánságát. Mindazáltal - amint már mondám - terjedelmes elmével lévén megáldva, könnyen belátott az ügyekbe, de ritkán tudta másokban felismerni az észt és a tehetséget. A szabadság ügyét védvén, megengedtem neki mindent tenni, amit a lengyel nagyok szoktak cselekedni a király irányában, miként ottlétemkor láttam s amelyekről hittem, hogy törvényeink lényegével nem ellenkeznek. Ez sok rágalomra szolgált okul, mert azt hitték, hogy a gróf hatalomban és méltóságban is egyenlőnek tartja magát velem, noha sohasem tapasztaltam, hogy az irántam tartozó tisztelet s engedelmesség ellen vétett volna. Nehezen birtam mérsékelni e barátom természetét, kit őszintén szerettem, ki birta minden titkomat s hű bajtársam vala a száműzetésben és szerencsétlenségben. Nehéz volt őt a többi nagyokkal, kik pártomon állottak, egyességben tartanom, mert mindnyájan külön-különféle lelkületűek lévén, noha ugy látszottak, hogy önként megadják gr. Bercsényinek a tiszteletet, azon megbecsülésért, mellyel én viseltettem iránta, nemkülönben méltóságáért is - pedig sem maguk között, sem irányában nem volt őszinte közöttük egy sem... Részletesen elmondhatnám majdnem a többi urakról is, amit Bercsényiről elmondottam, kivéve éles elméjét, érett itéletét, barátsága és szeretete tartósságát és hozzámvaló hivségét."

Ezekből az őszinte és jól jellemző sorokból nemcsak Bercsényit, de magát Rákóczit is megismerjük. Mélyen betekinthetünk kettőjük viszonyába is s megérthetjük, hogy mit jelentett ez a két merőben ellentétes, de a maga nemében rendkívüli egyéniség egymás számára.

Az eddigi történetírás, Thalyt és Márkit sem véve ki, bizonnyal túlozta azt a hatást, amelyet Bercsényi a kibontakozás éveiben gyakorolt Rákóczira. Kétségtelen, hogy nagy szerepe volt abban, hogy Rákóczi pontosabban és kimerítőbben értesült az ország dolgairól és első sorban hangulatáról, mintsem különben tehette volna. Azt hiszem azonban, hogy kettejük jellemének ismeretében nem csalódom, ha azt vélem, hogy Bercsényi inkább csak annyiban segítette elő Rákóczi nagy belső kibontakozását, hogy alkalmat adott arra, hogy Rákóczi kibeszélje magát, hangot adjon elrejtett gondolatainak, tapasztalatainak és így az önmaga hangosan kiejtett szavai győzték meg Rákóczit. A megértő barát, aki a hangosan töprengő Rákóczi kételyeit eloszlatta, felfogásának, meglátásainak helyességét igazolta, kétségtelenül mintegy szellemi bábája lett a bábjából kibontakozó Rákóczinak. De a kibontakozás, a szabad felröppenés mégis csak Rákóczi önmagából fakadt lelki fejlődésének volt önkínzásosan fáradságos eredménye.

Felbecsülhetetlen és elvitathatatlan azonban az a szolgálat, amit azzal végzett Bercsényi Rákóczi és a nemzeti ügy érdekében, hogy az óvatos és zárkózott Rákóczi igazi lelkét, nemzete és családja jövőjén mélyen aggódó lényegét megismertette azokkal a nyugtalan, de Rákócziban nem bízó főurakkal és nemesekkel, akik később Rákóczi mozgalmának zászlóvivői lettek. Rákóczihoz viszont elvitte ezek bizalmának és reménykedésének hírét. Így valóban Bercsényi személyes munkája és eredménye lőn, hogy a nemzeti közvélemény Rákócziban látta megtestesülni minden reményének eljövendő beváltóját s Rákóczi megérezhette ezt s így igazolva láthatta, hogy a családi hagyományok valóban vezéri és nemzetvédő szerepre predestinálják őt.

Nem Bercsényi beszélte tehát rá a tettre Rákóczit, hanem csak találkoztak a cselekvés vágyában, amely közben Rákócziban is felébredt. Csakhogy míg Bercsényi cselekvésvágya türelmetlen és heves volt, addig Rákócziéban több volt a megfontoltság, a számítás és a céltudatosság. Rákóczi már korán tudta azt, hogy a szász választóból lett lengyel király, "erős" Ágost, akit a Habsburg-befolyás emelt a lengyel trónra, csalódást hozott Lipót számára s a király kész lenne egy számára dicsőséget hozó háborúra. Német rokoni körökből viszont azt is tudta, hogy a német fejedelmek is neheztelnek Lipótra s az egyenetlenséget nem lenne nehéz közöttük szakadékká mélyíteni. Ezekhez az értesülésekhez járult az a fenti hír, amelyet 1700 nyarán hallott Bécsben. A helyzet mérlegelésével tehát belátta, hogy számára is eljött a cselekvés pillanata.

Már 1699-ben közölte Rákóczi Bercsényivel, hogy tervei vannak az ország bajainak és nyomorúságainak orvoslására. Ékkor már nem az udvarhoz intézendő felszólításra, panaszra, vagy könyörgésre gondolt, mert azt már tapasztalatból tudta, hogy hasztalan dolog, hanem - mint önéletírásában írja - "az iga lerázására, melyet nyakunkra nehezedni éreztünk." De mikor fontolóra vették a belső viszonyokat, látniok kellett, hogy leküzdhetetlen nehézségek tornyosulnak eléjük. Az ország rakva volt császári katonákkal. Minden várban, városban katonai őrség volt, viszont a kincstár mindenhol üres volt. Az országban nem volt pénz, sem felhasználható hadi készség. Reménytelen volt a külpolitikai helyzet is.

Rákóczi ekkor már mindent mérlegre téve rájött, hogy neki kell kezdeményeznie: "Mert egyedül az én személyem volt az", írja, "amely az én házam, az én őseim tekintélyénél fogva az egyformán gondolkozók szándékait egyesiteni birta és a külföld keresztyén uralkodóinak baráti támogatását kieszközölhette. Én rám várakozott inkább, mint bárki másra a dédapám, első György által Ferdinánd császárral kötött nagyszombati békének helyreállítása, mely akkor a később nagyobbrészt eltörölt szabadságait az országnak megszilárditotta. A francia és svéd királyokkal akkoriban kötött szövetsége utódaira is kiterjedt és azért egyedül engem illetett ahhoz folyamodni... A te gondviselésed előkészít vala a nyilvános fellépésre, hogy a visszavonultságból kilépve, az uralkodó fejedelem méltóságát öltözzem fel, amelynek jegyét már származásomnál fogva is magamon hordtam a te jóságodból... Megkezdtem hazám felszabaditásának müvét, a saját és a nyomorult nép szenvedéseitől indittatva, melynek sanyaruságait az elmondottakban alig érintettem, mert sok és nagy sanyaruságban volt része. Azt hittem ezenfelül, hogy eskümből folyó kötelességem volt megmenteni a hazai törvényeket, felsegiteni a nyomorultakat, megszabadítani a szülőteleneket és az árvákat az elviselhetetlen igából, amit a jog és a méltányosság ellenére raktak reájuk... Távol állt tőlem úgy a dicsőség, mint a magasabb méltóság vágya, avagy a korona elnyerésének kivánása, ennek dacára mégis vezetett valami hiu vágy, az Önnön magammal való megelégedés gyönyörűsége."

Már 1700 tavaszán, amikor Rákóczi ez évben először megtért Bécsből, közeledni látta az alkalmas időt s ezért barátaival április és május folyamán több tanácskozást tartott s megállapodtak abban, hogy a dédapja idejében kötött erdélyi-francia szövetségre hivatkozva kérni fogja XIV. Lajos pártfogását. Bekapcsolódtak tehát a már tradicionális koncepcióba s lelki szemük előtt felvillant egy magyar-francia együttműködés reménye, amely majd a német közép-európai túlsúly ellen fog irányulni.

Dujardin ezredes pár évvel előbb mutatott volt be Rákóczinak egy éles eszű, ügyes, szellemes belgiumi származású francia tisztet, bizonyos Longueval nevű császári kapitányt, aki lassan teljesen bejutott Rákóczi bizalmába, bár Bercsényi óvta ettől Rákóczit. Épp ekkor kért ez a kapitány szabadságot, hogy felkeresse Liegeben lakó családját. Rákóczi néhány szóban közölte Longuevallal tervét, aki késznek nyilatkozott arra, hogy Rákóczi levelét XIV. Lajoshoz eljuttatandó, el fog menni Párisba is. Abban egyeztek meg, hogy mielőtt útnak indul, Bécsben fel fogja Rákóczit keresni s ott fogja a levelet átvenni.

Bécsben meglepő és nagyon érdekes levelet kapott Rákóczi. A levelet Ferriol konstantinápolyi francia követ küldte. Ferriol jól ismerte a magyar viszonyokat, hisz több háborút harcolt Magyarországon végig s hosszú ideig állt Thököly szolgálatában. Ferriol felhívta XIV. Lajos figyelmét Rákóczira, mint akit a várható örökösödési háborúban fel lehet használni arra, hogy Magyarországon felkelést támasszon s ezzel lekösse a császári haderők jelentős részét. Ferriol - XIV. Lajos tudtával, tudta nélkül? - a francia király támogatásával biztatta Rákóczit, ha az elégületlenek élére áll.

Rákóczi még le sem küzdhette a külföldi diplomatáktól nyert értesülések és Ferriol levele kapcsán szerzett mély benyomásait, amikor október végén felkereste őt Bécsben Longueval a megbeszélt levél ügyében. Rákóczi és Bercsényi már előbb tisztázták egymás közt az elküldendő levél körvonalait. Csak a megfogalmazás volt hátra. Rákóczi ekkor még nem volt annyira otthonos a francia nyelvben, hogy a megfogalmazásra vállalkozott volna s ezért Longueval diktálta tollba a levelet s Rákóczi csupán leírta azt. A levélben, melyet nem ismerünk, Rákóczi mint atyjához és védőjéhez fordult XIV. Lajoshoz s minden bizonnyal a régi összeköttetésekre és a közös francia-magyar érdekekre való hivatkozással kérte a francia király támogatását. Egyidejűleg Barbesieux hadügyminiszternek is írt Rákóczi, s arra kérte, hogy adjon hitelt annak, amit megbízottja, Longueval, szóval el fog mondani.

Rákóczi egyszerű véletlen folytán épp azon a napon írta meg ezeket a nevezetes leveleket, amely napon a spanyol király meghalt. A levelek megírása után, szívében reménységgel eltelve, feleségével együtt visszaindult Magyarországba. Komáromig hajón, onnan szekereken mentek Budára, ahol bevárták az elmaradt hajókat s teljes udvarukkal, most már saját fogataikon Gyöngyösön át, mely Rákóczi városa volt, Sárospatakra mentek. Rákóczi Gyöngyösön értesült II. Károly spanyol király haláláról, "mely teljesen uj képet vala az európai ügyek alakulásának adandó". Rákóczi türelmetlenül várta az európai bonyodalom megindulását, viszont teljes lelkinyugalommal várta követének visszatértét.

A spanyol király halálának híre Bécsben előre vetette a bekövetkezendő események árnyékát. Az épp Bécsben tartózkodó Bercsényi élénk szavakkal tudósította már november 24-én Koháry Istvánt, írván, hogy "az udvar az spanyol király halálával igen consternáltatott; vagynak sok conferentiák, de kevés resolutiók - annyival is inkább, hogy Duc de Anjou, Delfinusnak (dauphin) második fia (V. Fülöp) testamentalis successornak declaráltatott az megholt királytul; s láttatik már az udvar inkább Olasz-, mintsem Spanyolországot kivánná megtartani..."

1701 január végén, mikor Rákóczi a nagysárosi várban tartózkodott, visszatért Longueval. Nem jött üres kézzel. Hozta Barbesieux december 8-án kelt levelét, amelyben a miniszter biztosította Rákóczit XIV. Lajos jóindulatáról. Emellett szóban még azt is izente, hogy a tárgyalások folytatása végett mind a maga, mind politikai barátjai nevében meghatalmazó levéllel felszerelve küldje vissza megbízottját.

Rákóczi a megyei közgyűlés megtartása után farsangolás címe alatt a hegyeken keresztül Ungvárra ment, hogy ott a további teendőket Bercsényivel és a dologról tudó urakkal megbeszélje. Társaságában volt Longueval is. Február 7. és 9. között maradt Ungvárott. Bercsényi óvatosságot ajánlott most is, mint előbb. Talán Longuevalra gyanakodott, vagy pedig az apósa halálával megüresedett felső-magyarországi főkapitányság megszerzésének lehetősége tanácsolta neki a huzavonát, nem tudjuk. Maga Rákóczi is, látva a határozatlanságot, lanyhaságot színlelt, alig beszélt a dologról Longuevallal s inkább vadászattal telt el a három nap. Mindazonáltal nem akarta megszakítani a felvett levelezés fonalát s így, mikor Munkácsra visszatért, Longueval tollbamondása mellett újabb levelet írt Barbesieuxnek, amelyben megköszönte a király jóindulatát s igérte, hogy a kívánt névsort az egyetértő urakról a legközelebb el fogja juttatni. Egy egykorú császári historikus, aki bizonnyal az aktákból értesült a dologról, azt írja, hogy Rákóczi ebben a levélben szükségesnek tartotta, hogy a megszervezendő hadsereg számára a francia király előlegezze a megfelelő összeget, amit Rákóczi majd megtérít. Ezenkívül Lengyelországon át segédcsapatokat is kért XIV. Lajostól. Végre kívánatosnak írta Rákóczi, hogy a király Lengyel- és Magyarország egyesítésére törekedjék, mert akkor ez az államszövetség a jövőben mind az osztrák, mind a török hatalomnak sikerrel fog tudni ellentállani.

Az ősi észak-déli irányú kelet- és nyugatellenes szövetség eszerint már a kezdet-kezdetén kibontakozott Rákóczi terveiben.

Közben mind Bercsényi, mind Rákóczi izgatott figyelemmel vigyázták a bécsi eseményeket. Április 5-én írta például Bercsényi Rákóczinak a következő erre mutató sorokat: "Az más héten magam is Bécsben rándulok, onnan is, ha mit érthetek, alázatosan udvarlok levelemmel Nagyságodnak."

Rákóczi április elején épp Sároson tartózkodott feleségénél, aki, ismét áldott állapotban lévén, épp Bécsbe készülődött, amikor egyik este - a fejedelem épp német tisztekkel kártyázott - váratlanul levél jött Zboróról nénjétől. A levél már nagy késéssel jutott Rákóczi kezeihez, mert a küldönc először Munkácson kereste s a súlyos tavaszi áradások nagyon akadályozták útjában. A levél megdöbbentő hírt közölt. Bécsi hírek szerint Linz mellett elfogták volna Longuevalt s elszedték a nála levő leveleket is, bár egyet nagy sietve lenyelt. Rákóczi érthető megdöbbenéssel értesült a dologról, de bár belsejében közel volt a tébolyodáshoz, önuralmat erőszakolt magára. Azonban a kártyázásnak kevéssel utóbb véget vetett s magára maradt, hogy gondolatait rendezze.

"Majd a szomszédos Lengyelországba való menekülést tanácsolta nekem a jövő előrelátása" írja önéletrajzában "de a készpénz hiánya meghiúsította az utat, majd Longueval hűsége az általa lenyelt levél hírével remélni és maradni parancsolt. Az a remény is táplált, hogy a császár, aki máskülönben sok jelét mutatta hozzám való jóindulatának, és udvara, amelynek kegyét és barátságát birtam, nem fog semmit elhamarkodni. Megerősitett engem ezen véleményemben az a két heti időköz, amely Longueval elfogatása óta eltelt."

Végül elhatározta, hogy megvárja a dolgok kimenetelét ebben a bizonytalanságban. Lefeküdt, hogy beteges nejét ne aggassza, de szemét elkerülte az álom. Április 18-ika volt. Hajnali két órakor arra riadt fel szendergéséből, hogy a szomszédos szobákban szokatlan zaj van. A vadászebek ugattak. Hallotta, hogy nyílik a második ajtó. Az asszony is felriadt s komornáját szólította. Rákóczi épp ki akart kelni az ágyból, hogy megtudja a zaj okát. E pillanatban hatalmas ütésre felnyílt az ágy közelében lévő ajtó s két Salm-ezredbeli százados, akiket különben ismert is, kezükben gyertyával és pisztollyal, körülfogták az ágyat s a mindenre elkészült, de túl jóhiszemű Rákóczit a császár nevében fogolynak nyilvánították.

Az asszonyt alig lehetett lecsillapítani. Rákóczi azonban nyugalmat erőszakolt magára s egykedvűen vette tudomásul, hogy a császáriakkal megrakott szomszédos Eperjesre fogják vinni. A tisztek engedélyével hintójába fogatott, felöltözött. Felesége nem volt hajlandó maradni, tehát ő is felkészült. Hajnalodott s az ég aljának első rőt pirkadásának borongós fénye mellett elindult a kis menet Eperjes felé. A nép, amely ekkor már ismét határtalanul ragaszkodott Rákóczihoz, könnyezett a szomorú látványra. Elvégeztetett. A lejtőn meglazult kavics elindult görgeteges útjára, hogy magával ragadja egy évtizedre az egész ország sorsát és egész Európa közfigyelmét...

Utóbb Rákóczi meggyőződhetett róla, hogy Longueval, aki kenyerét ette, tőrbe csalta. Ő maga volt a vádló és a tanú is Rákóczi ellen, aki nem átallotta sok hamis, maga által kitalált állítását utóbb Rákóczi jelenlétében eskü alatt megismételni. Longueval azon volt, hogy minél több embert keverjen az ügybe. Olyan emberekről, akikkel soha nem találkozott, szembesítéskor esküdözött, hogy azokkal együtt volt különböző bizalmas megbeszéléseken. Végül is Lipót Horvátországban szép jószággal jutalmazta Longuevalt árulásáért. Utóbb Bécsben az a hír terjedt el s ez Du Heron lengyelországi francia követ útján magához az érdekelthez is eljutott, hogy ha XIV. Lajos illően jutalmazta volna Longueval fáradozását, vagy legalább az ily jutalom elnyerését kilátásba helyezte volna, nem került volna sor arra, hogy Bécs megtudja a magyarok szándékait. Longueval kétségtelenül a kereseti lehetőség reményében vállalkozott Rákóczinál a közvetítő szerepére s mikor Párisban azt látta, hogy szolgálatait Bécsben jobban fogják honorálni, szemrebbenés nélkül az árulást választotta. Ez esetben Bercsényit igazolták az események.

Rákóczi eperjesi fogságát egy véletlen eset tette tűrhetővé. Az udvar ugyanis gr. Solari Viktor tábornokot küldte ki őrzésére. Ez az ember még évekkel előbb haragosa volt az ellene egyszer panaszt emelt Rákóczinak, de mióta Solari 1698. évi konstantinápolyi fogságát Zrínyi Ilona közbenjárása tette elviselhetővé, haragját elfeledte és a többheti eperjesi fogságot viszontszolgálatként emberi formában intézte. Megengedte, hogy Rákóczit meglátogassa kétségbeesett nővére. Nem gördített akadályokat az elé sem, hogy Rákócziné azonnal továbbutazzék Bécsbe az udvarhoz, hogy eljárjon ott ura érdekében. Sőt Rákóczi embereit is beengedte urukhoz s így Rákóczi megbízhatta Keczer alispánt fogsága idejére minden jogi és birtokügyben teljhatalmú helyetteséül. Amikor Rákóczi értesült róla, hogy az udvar külföldre viteti és idegen bíróság elé állítja, akárcsak anyai nagyatyjával és nagybátyjával tette, menekülésre gondolt. Azt remélte, hogy ha Szerencsen viszik keresztül, akkor ottani udvara kiszabadítja. Az áradások miatt azonban Kassára vitték május 5-én két gyalog- és egy lovasszázad fedezete mellett. Innen 16-án vitték tovább Bécs felé. Épp úgy saját birtokain keresztül, mint tizenhárom évvel ezelőtt, amikor Munkács feladása után vitték ki az országból.

Jobbágyai fegyverrel akarták kiszabadítani. Többen is lettek volna, mint a németek. Rákóczi azonban elutasította már ekkor a gondolatot. Nem akarta embereit és a közeli falvakat s városokat a németek dühöngő bosszújának kitenni, amely mindenképpen bekövetkezett volna, akár sikerül a dolog, akár nem. Még mindég bízott Longuevalban s remélte, hogy nem vall ellene és bízott a külföldi fejedelmek barátságában, rokonságában s Józsefnek, az ifjabb királynak hozzá való jóakaratában. Utóbb kellett rájönnie, hogy barátainak és rokonainak közbenjárása s József jóindulata mit sem használt volna az udvar elszántságával szemben, amely ezt az alkalmat kitűnőnek tartotta arra, hogy a veszélyes Rákóczi-házzal egyszer és mindenkorra leszámoljon.

Rákóczival egyidejűleg elfogták még br. Szirmay István kir. ítélőmestert s kevéssel utóbb Vay Ádámot, Vay Mihályt és Vay Lászlót. Keresték Bercsényit is, de ő idejében értesült a levelek elfogásáról s a szomszédos hegyről nézte végig, amint a németek a kastélyában utána kutattak. Erre úttalan-utakon Lengyelországba menekült s ott egy kolostorban húzta meg magát, majd összeköttetések után nézett. Sikerült rövidesen kapcsolatokat találnia a lengyel királlyal is, aki késznek nyilatkozott betörni Magyarországba. Ha ez a betörés megtörténik, Rákóczi sorsa meg lett volna pecsételve, amint azt Rákóczi önéletírásában is írja. Közben azonban kiújult a lengyel-svéd háború s ez a lengyel beavatkozást lehetetlenné tette.

Rákóczit ezalatt Budán keresztül Bécs felé vitték. Rákóczi oly nagy látszólagos nyugalommal tűrte sorsát, hogy Solari tábornok legteljesebb csodálatát magára vonta. Budán értesült Rákóczi feleségének kurírjától, hogy Longueval egyik levelét megtalálták, de még nem tudta, hogy melyik levélről van szó. Annak ellenére, hogy formailag a legszigorúbb őrizet alatt volt: két kivont kardú őr állt ajtaja s éjjel kettő az ágya mellett, Solari módját ejtette, hogy a más kocsikon jövő Vaykkal és Szirmayval leveleket cserélhessen. Május 26-án értek Győrbe, ahol két napig várták a császár utasítását. Végre az is megjött és Rákóczi roppant felindulással és szomorú sejtelmekkel értesült, hogy a császár parancsa szerint Bécsújhelyre fogják vinni. Eszébe jutott a vérpad, ahol anyai nagyatyái: Zrínyi és Frangepán lefejeztettek s a hely, ahol tetemüket eltemették.

"Azt hittem" írta később "hogy engem is áldozatul hurcolnak oda Magyarország szabadságáért, amelynek teljes eltörlését a császár elhatározta vala. Nem is csalt meg engem vélekedésem, mert mikor engem a rendkivül nagy számban odagyült és a kocsit minden oldalról körülfogó nép gunyja és mocskolódása közben odaszállitottak, bebörtönöztek egy boltozatos helyiségbe, mely az ablakok falkerítése miatt elég homályos volt s egyébként pedig a császári konyha éleskamrájául szolgált. Ide volt egykoron nevezett nagyapám, Zrínyi gróf is bezárva. A velem való bánásmódnak e legutóbbi rideg módja minden emberi reménytől megfosztott."

Új helyzetében azon gondolkozott, hogy miként csavarhatná el levelei értelmét, hogy az minél ártatlanabb legyen. Azonban a legnagyobb zavarban volt, mert nem tudta, hogy vajon első, vagy második levelét találták meg s azok egyikének sem tudta tartalmát pontosan emlékezetébe idézni. Kezdetben idejét az imádkozás, étkezés, alvás és a szűk helyiségben való le s feljárkálás között osztotta meg. Nemcsak az írást, de az olvasást sem engedték meg neki. Unalmában legyeket fogdosott s azokat vetette oda a pókoknak, gyönyörködvén a pókok ügyességében. Megfogadta, hogy azt a hétfői napot, amikor a börtönbe belépett és amikor bezárták (máj. 30.), egész életében meg fogja böjtölni...

A bécsújhelyi börtönbe utóbb befogták Sándor Gáspárt, Okolicsányi Pált és Szluha Ferencet is. Kezdetben még Széchényi Pál kalocsai érsek elfogatását is tervbe vette az udvar, de aztán a kitörőben levő háború miatt eltekintett a közvélemény további izgatásától. Már az elfogatás módja és ténye is ellenkezett a magyar törvényekkel, s így azt sem remélhették a rabok, hogy az eljárást a magyar törvények szerint fogják lefolytatni.

Rákóczi a már említett Berzeviczi Ádám nevű apródjával és egy komornyikjával osztotta meg börtönét. Az ebédjénél pedig megjelent mindég a várparancsnok is: Lehmann Gottfried, a Castelli-dragonyosok kapitánya. Ő szelte meg a húst és kenyeret, hogy azokban semmit ne lehessen becsempészni s különös gonddal vitte el étkezés után a késeket. De Lehmann alapjában derék és jóérzésű ember volt. Porosz érzelmeit az osztrák mundér sem tudta elaltatni s így került lassan lélekben egész közel Rákóczihoz. Rákócziné már Bécsbe érkezése után azonnal a porosz királyhoz és egyéb külföldi uralkodókhoz fordult, kérve őket, hogy járjanak közben Lipótnál férje szabadon bocsáttatása érdekében. A porosz és az angol uralkodók követeik útján sietve kilátásba helyezték közbenjárásukat s a jó hírt Rákóczi egyik volt komornyikja, aki azóta császári testőr lett, kísérelte meg Rákóczihoz eljuttatni. A testőr a követek leveleivel Lehmannál jelentkezett, de az csak a zárt ablakon át való beszélgetést engedte meg, amely mindössze abban merült ki, hogy a testőr Rákócziné nevében férje egészsége felől érdeklődött. Ez az eset Rákóczi életében sorsdöntő jelentőségű volt, mert Lehmannt nagyon meghatotta, hogy királya is érdeklődik foglyáról, aki iránt eddig közelebbről ő sem érdeklődött s a legközelebbi ebédnél a legnagyobb nyájassággal érdeklődött Rákóczitól, hogy miért van fogságban. Lehmann először csak részvétéről biztosította Rákóczit, majd biztatni kezdte, hogy a szabadulás nem fog elmaradni. Később már a birodalmi törvényekben való jártasságát is Rákóczi rendelkezésére bocsátotta s maga foglalta németül írásba a Rákóczi által előadott tényállást, hogy a fejedelemasszony azt felhasználhassa.

A titkos tanács idegenekből összeállított bíróságot küldött ki Rákóczi ügyének megvizsgálására. Az elnöki tisztet gr. Buccelini Frigyes Gyula osztrák kancellár látta el, míg a tagok közt szerepelt Öttingen Farkason, akinek Longueval először mutatta be a leveleket s még két úron kívül Eillers János császári haditanácsos, a titkos tanács titkára is. Buccelini és Eillers július 11-én szálltak ki Wienerneustadtba s Rákóczit rangjára és méltóságára való tekintet nélkül elővezettették. Buccelini jelezte, hogy a császár nevében és parancsából kérdez, aztán feladta a kérdéseket. Főleg a gonosz célzatú levelezés iránt érdeklődött s az iránt az összeesküvés iránt, amelyben hatvan magyar mágnás lett volna részes. Kérdezősködött ezek tanácskozásairól is. Rákóczi megjegyzi, hogy a kérdések nagy része koholmányokra volt építve. Különösen érdekelték Buccelinit az előkészületek, a francia segélyezés mértéke s a lengyel-magyar-török szövetség terve.

Rákóczi mindenekelőtt tiltakozott a törvényszék illetéktelen volta és a peres eljárás törvényellenessége miatt. Majd igyekezett olyan vallomást tenni, amely a konspiráció gyanújából kimenti. Kijelentette, hogy a vádak Longueval hazugságai s azokkal szemben állításaira kész esküt tenni s azt állította, hogy a levél az angol királyhoz szólt! Másnap azonban Longueval a szembesítéskor minden vádat megismételt s arra esküt is tett. Longueval a szembesítéskor olyanoknak is szemébe mondta, hogy tárgyalásaikon részt vett, akiket azelőtt soha nem látott. Állította, hogy ismerik a leveleket, holott azokat még Bercsényi sem látta s tartalmukra Rákóczi sem emlékezett.

Rákóczi a szembesítés és Longueval vakmerő tódításai után, bár hangsúlyozta, hogy a bíróság illetékességét nem ismeri el, de kész Magyarország törvénye előtt felelni tettéért, mégis a halálra készült. Gyóntatót kért, meg lévén győződve, hogy az udvar nagyapja sorsára juttatja. Sagel atya, a bécsújhelyi jezsuita rendház rectora látta el lelki vigasszal s a gyónás alapján annyira meggyőződött Rákóczi ártatlanságáról, hogy levelet írt Rákóczi érdekében Manegatti Ferencnek, Lipót későbbi gyóntatójának, ki már ekkor igen befolyásos udvari ember volt s Wolf atyának, Lipót gyóntatójának. Sikerült is mindkettőt megnyernie Rákóczi ügyének. Nagyot nyomott a latban a jezsuiták előtt, hogy Anselm Lipót mainzi érsek is nagy vehemenciával védte Rákóczit az udvarnál. Lehman már előbb lehetővé tette, hogy titokban Rákóczi és neje leveleket válthassanak egymással s bár a per egyre rosszabbul állt, Sagel és Lehmann segítségével egyre nagyobb kapcsolata lett Rákóczinak a nagyvilággal.

Így értesült Rákócziné, hogy férje milyen sötét szobában él már 11 hete s hosszas utánjárással elérte, hogy urát augusztus 15-én egy világos terembe tették át, amelynek ablakán ugyan három vasrostély volt, de a kilátást nem fedte el fal. Most már azt is megengedték, hogy gyóntatója vasárnaponként misézzen a szobában.

Rákóczi órákon át nézegette a kilátást. Ablaka a vár árkára nézett, melynek vizében halak és hattyúk úszkáltak. Egy óriási tok és egy hattyú volt a barátja. Etette őket s azok csakhamar az ablaka alá szoktak. Egy héttel utóbb könyveket, papirost, tintát, festékeket és geometriai eszközöket is kapott s ettől kezdve hasznos foglalatossággal tölthette a napjait. A reggeli ima után olvasott, majd rajzolt és festegetett. Ebéd előtt áhítatos olvasmányokat olvasott. Az ebédek Lehmann meghitt társaságában kellemesen teltek el. Utána keveset szunyókált, majd olvasott és festegetett. Délután látogatta meg Sagel atya, kivel inkább világi dolgokról beszélgetett. Alkonyatkor ismét imákat olvasott, majd sétált szobájában. Vacsora után tett-vett, majd ima után lefeküdt. A fogság, amint azt utóbb elismerte, komolyította. Ugyan még mindég bírálgatva és a kíváncsiságtól űzve olvasta a bibliát, de már közeledett hozzá. Ifjúi tüze lehunyóban volt. Nem csoda, hisz azzal a tudattal élt, hogy élete alkonyóráit éli. Sokat foglalkozott Lehmann útmutatása mellett a magyar és a birodalmi törvények közötti különbségekkel. Egyre jobban rájött, hogy a magyar törvények magasan a birodalmiak felett állnak s hogy mint a törvényekre esküt tett főispánnak kötelessége volt az, amit tett. Elhatározta tehát, hogy az illetéktelen külföldi bíróság kérdéseit ezután figyelmen kívül fogja hagyni.

A per gördült tovább a maga útján. Már július 6-án bizottságot küldött ki az udvari kamara Rákóczi javainak zár alá vételére. Öt héttel később a kancellária utasította a kamarát, hogy a császár tudta nélkül nem idegeníthetők el Rákóczi, Bercsényi és társaik jószágai s Rákócziné, Bercsényiné és gyermekeik ezek jövedelmének terhére tartandók el. A kamara pedig azt ajánlotta Lipótnak, hogy a birtokok hitelezői úgy elégíttessenek ki, mint az a 30 év előtt lefejezett Nádasdy Ferenc elkobzott birtokainak hitelezőivel történt! Ezzel a bécsi kormányzat elvben ki is végezte Rákóczit. Szeptember közepén végre a bécsújhelyi polgármester, mint császári megbízott kikézbesítette Rákóczinak az ügyész vádiratát. Rákóczi az átvételt megtagadta, de a polgármester harmadnap ennek ellenére is nála hagyta azt. Rákóczi azt hitte, hogy az ügyészi idézés a király tudta nélkül történt s megfogadta, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá. Körül is írta krétával az asztalon, hadd lássék, hogy el sem tolja onnan, ahová a polgármester letette.

Rákóczi még mindig azt hitte, hogy Lipót nem tud az ügyek mikénti állásáról. Az a néhány bölcsen baráti szó, amelyet az utóbbi években hallott Lipóttól, elhitették vele, hogy Lipót is legalább olyan áldozata az udvarnak és a kormányzatnak, mint ő. Emlékirattal fordult tehát Lipóthoz, akit már a jezsuiták s a külföldi uralkodók, újabban a svéd király is befolyásolni igyekeztek Rákóczi érdekében. Amint azonban közeledett az ügyészi iratra való válaszadás harminc napos határideje, egyre jobban megérlelődött Rákócziban a meggyőződés, hogy rajta csak a szökés segíthet, mert ha felette a birodalmi s nem a magyar törvények szerint itélkeznek, akkor el van veszve s fejvesztésre ítélik. Feleségével is tudatta szándékát s kérte, hogy lovakat készítsen elő. Már közeledett a válaszadásra kitűzött idő, amikor egyik napon a jól beborozott Lehmann kapitány azzal állított be Rákóczihoz, hogy hajlandó életét is feláldozni, csakhogy elősegítse Rákóczi szökését. Rákóczi előbb visszautasította az ajánlatot, mondván, hogy annyira biztos ártatlanságában, hogy nem hajlandó menekülni, hanem bevárja igaza elismerését. Szabadkozása csak olaj volt a teljesen Rákóczi befolyása alá került Lehmann lelkesedésére, akit már Wolf jezsuita atya és saját fiatal kornétás öccse is rábeszéltek Rákóczi megszöktetésére. A fiatal Lehmann Jakab Kristóf épp akkor kapott Rákócziné befolyására nagyobb szabadságot s barátja, bizonyos Kertzl hadnagy pedig Lehmann fennebbvalóját, Kertzl ezredest hangolta Rákóczi irányában jóindulatra.

Lehmann csak azt kérte Rákóczitól, hogy Rákóczi fogadja meg neki, hogy nem lesz lázadó. Rákóczi azt ajánlotta a másnap színjózan Lehmannak, hogy szállíttassa őt koholt császári parancsra Grácba s aztán ejtse módját, hogy egyedül folytassa útját Olaszországba, ahonnan majd átmehet a francia sereghez. Lehmann nem fogadta el ezt a tervet, viszont néhány nappal később ellátta Rákóczit kalapácsokkal és fogókkal, hogy azok segítségével Rákóczi távolítsa el ablakának rostélyát. Ugyanekkor leereszkedésre alkalmas kötelet is csempészett be hozzá.

Rákóczi a szökésnek ilyen módon való végrehajtásától idegenkedett. Magas volt a fal. Mély a vizes árok s azon kívül még több falon kellett volna átmásznia. Mindazonáltal megkezdte Berzeviczi segítségével a rostély elmozdítását. Hogy a Lehmannt ellenőrző ezredes gyanút ne fogjon, az eltávolított rostélyrészeket fekete viasszal pótolta.

A szökés előkészítése nem mehetett túl titokban, mert a polgármester nagyobb óvatosságra figyelmeztette a rab őrzésénél Lehmannt s Rákóczi udvari káplánja, Bévilaqua, egy héttel előbb már arról beszélt, hogy ura előbb-utóbb megszabadul.

Rákócziné Bécsben mindent elkövetett férjéért. Sikerült megnyernie a svéd király közbenjárását is, mindamellett örökös aggodalomban élt s maga is a szökést tartotta az egyedüli biztos megoldásnak. Október végén kijátszva szigorú bécsi ellenőrzőit, Kertzl hadnagy lekenyerezése útján, parasztmenyecskének öltözve sikerült eljutnia Bécsújhelyre, ahol a hadnagy mint sógornőjét vitte be a várba s este beengedte a fejedelemhez. A viszontlátás boldog örömei közt beszélte meg az egymást oly régen nem látott pár a szökés módozatait s azokat az előkészületeket, amelyeket az asszonynak még el kellett végeznie. A babonás Szirmay időközben egy használt inget kért Berzeviczi útján Rákóczitól, hogy azt egy javasasszonyhoz juttassa, aki annak segélyével meg fogja védeni a menekülő Rákóczit minden bajtól. Szirmay annyira aggódott Rákócziért, hogy örökbe akarta fogadni a bécsújhelyi jezsuitákat abban az esetben, ha megszöktetik.

Rákóczi Lehmann útján szerzett egy dragonyos egyenruhát. Komornyikját, akiben nem bízott, Bécsbe küldte. November 6-án a szolgálatára rendelt dragonyost nem engedte be, mondván, hogy rosszul van és különben sem kell főzni, mert másnap böjtölni fog. Berzeviczi előrement Rákóczi kocsisának szállására, hogy egy megbeszélt helyen lóval várhassa gazdáját. Rákóczi imádkozva kérte a Megváltót, hogy segítse vállalkozását. Majd Lehmann valami ürüggyel eltávolította néhány percre a Rákóczi ajtaja előtt strázsáló dragonyost. Rákóczi ezt felhasználva átsurrant Lehmann szobájába s ott felöltötte a dragonyosi ruhát. Közben Berzeviczi azzal tért vissza, hogy a kiskapu zárva van s nem tud kimenni a várból. Erre kioktatták, hogy mit mondjon az őröknek s a főkapun át kiküldték a városba.

Rákóczi már átöltözve beszélgetett a két Lehmannal, amikor betoppant Kertzl ezredes. Lehmann zavarában eloltotta a gyertyát. Rákóczi idejében a spanyolfal mögé ugrott. A fiatal Lehmann azonban kétségbeesve sóhajtozni kezdett. Kertzl Lehmann zavarát és a sóhajtásokat félreértette. Azt hitte, hogy egy légyottot zavart meg. Ezért gyanútlanul beszélgetett a kapitánnyal, majd annak biztatására elindult vele, hogy a foglyokat megnézzék. Ebben a pillanatban menekülni kellett. A fiatal Lehmann nyomán Rákóczi szerencsésen kijutott a várból. A vár előtt elváltak. A fiatal Lehmann értesíteni akarta a bátyját, hogy a szökés sikerült. Rákóczi azonban eltévedt s visszajutott a várhoz vezető útra. Erre a részeget kezdte adni, dúdolt és dülöngélt. Szerencsére az ifjabb Lehmann még ezt észrevette s megmutatta neki a helyes utat. A falakhoz épp akkor ért, amikor le akarták ereszteni a sorompót. De, mivel Berzeviczi előbb - megbeszélés szerint - kapitánynak adta ki magát és jelezte, hogy jönni fog a legénye is, kiengedték a még mindég dülöngéző, kurjongató Rákóczit.

A megbeszélt helyen várta már Berzeviczi az urát s kocsiba ültek. De a hellyel ismeretlen kocsis a szakadó esőben és tengelyig érő sárban kétszer is nekihajtott a Fertő ingoványainak. Végül is gyalog vezették a lovakat s hajnali két órakor eljutottak Nezsiderbe, ahol már várta őket az a parasztszekér, amit az ifjabb Lehmann már napokkal előbb megrendelt. A szökés sikerült. Rákóczi őrmesternek, Berzeviczi pedig tisztnek volt öltözve. Több nehézség után átkeltek az öreg és a kis Dunán. Berzeviczinek sikerült Cseklészben útlevél nélkül is postakocsit szereznie s így nyitva volt előttük az út. 9-én este érkeztek Bajmócra. Itt különös kalandja volt Rákóczinak. A menekülés kezdete óta csak Nezsiderben evett s ivott valamit, mert félvén a felismeréstől, mindenhol alvást tettetett s nem ment be sehová. Bajmócon végre elszánta magát s pálinkát rendelt. Azonban a pénz vásárló erejével nem lévén tisztában, a pálinkáért olyan nagy összeget ajánlott fel, hogy a kocsmáros valósággal megdöbbent. Ekkor, hogy minden gyanút eloszlasson, egy hajtásra itta ki a pálinkát. Ez annyira tönkre tette a gyomrát, hogy újabb három napig nem tudott mitsem enni. Az utolsó magyar postaállomáson, Poprádon, zálogba csapott lótakaróikért kaptak lovat, hogy átmehessenek Lengyelországba "lovat venni". November 11-én érkeztek meg az elzálogosított Podolinba. Megdöbbenésükre itt is császári tiszteket találtak. Berzeviczi, aki valamikor itt tanult a piaristáknál, felkereste egyik volt tanárát, aki aztán elhivén Berzeviczi előadott meséjét, ellátta őket ennivalóval és másnap átjuttatta őket Lengyelországba. Rákóczi meg volt mentve.

Rákóczi szökése hatalmas feltűnést keltett nemcsak Magyarországon, de Ausztriában is. Alig indult az ezredes Lehmannal emlékezetes körútjára, jelentették, hogy Rákóczi szobája nagyon csendes. Már értesült róla, hogy beteg, mondta Lehmann, de az ezredes gyanút fogott s rögtön felnyittatta a szobát. A szoba üres volt. Az ablakrostély ki volt feszítve. A nagy konsternációban Lehmann ártatlannak vallotta magát s a gyanú csak azért kezdett feléje fordulni, mert hivatalosan csak a harmadik napon jelentette a fogoly szökését. A bécsújhelyi polgármester is azt jelentette, hogy az ablakrács annyira össze van törve, hogy azt Rákóczi egyedül nem tehette.

Rákóczi három levelet hagyott asztalán: Lipóthoz, a császárnéhoz és Józsefhez. Ezeket bemutatták a titkos tanácsban, amely 9-én foglalkozott először a szökés ügyével. Ugyanitt bemutatták Lipót utasítását is, hogy mindent el kell követni Rákóczi elfogatására. Elrendelték az őrség és Lehmann elfogatását. A főhaditanács elnöke, Mansfeld gróf jelentette a császárnak, hogy egész maffia szöktette meg Rákóczit, amelyben papok, barátok és asszonyok voltak. Azt javasolta, hogy a szökevényt idézzék meg s ha nem jelenik meg, marasztalják el és kobozzák el a birtokait. Egy kamarás azt ajánlotta, hogy tűzzenek ki Rákóczi fejére vérdíjat. Eillers pedig azt szorgalmazta, hogy a birtokokat már most kobozzák el. Ez volt a legfontosabb.

Lehmann, amikor értesült, hogy a császár a kínzást és a hóhért csak akkor engedi el s csak akkor járul a főbelövetéshez hozzá, ha önként vall, végre bevallotta, hogy öccse vette rá a dologra s hogy abban benne volt Rákócziné és Kertzl hadnagy is. Erre a gyanút kiterjesztették mindenkire, Rákóczinéra, Sagel és Wolf atyákra, Bévilaqua káplánra s mindenkire, akinek házából valaki csak felkereste Rákóczit. Még a két darmstadti herceget, a hannoveri herceget és a svéd király követét is megfigyeltették. Rákóczinét és gyermekeit letartóztatták. Rákóczi fejére, ha valaki élve fogja el, 10.000, ha halva keríti elő, 6000 forint vérdíjat tűztek ki. A Lengyelországban élő osztrák megbízottakat pedig utasították, hogy Rákóczit és a fiatal Lehmannt tartsák szemmel. Elrendelték Okolicsányi Pál és Szirmay Miklós elfogatását is, mert Bercsényi a varsói francia követhez írt s elfogott levelében említette őket. A tehetetlen düh hozzáfogott a bosszú végrehajtásához. November 10-én indult meg Rákóczi kerestetése s 24-én tűzték ki fejére a vérdíjat. Jószágait már előbb lefoglalták. A vérdíj a halálos ítélettel volt egyenlő. Megismétlődött az, ami közel száz évvel előbb ükapjával, Rákóczi Zsigmonddal, hogy erőszakkal kergették át a császár mellől az ellentáborba.

A vizsgálat Lehmann további vallomásától várt mindent. De Wolf atya mindvégig kitartott mint lelkiatya mellette, csakhogy visszatartsa a részletesebb vallomástól. Még a vesztőhelyre is elkísérte, ahol december 24-én kegyetlen kínzással végezték ki. Kardját összetörték, őt magát lefejezték, majd felnégyelték s elküldték a négy hulladarabot négy városba, hogy elriasztó például szolgáljon.

Négy évvel később egy Rákóczit szolgáló kuruc csapat azt a darabot, amely a bécsújhelyi kapura volt kifüggesztve, elragadta s Kőszegen tisztességesen eltemette. Halálra ítélték Kertzl hadnagyot is, de őt a vesztőhelyen utolérte a császári kegyelem, amely ítéletét a győri várban eltöltendő hat évi vasra változtatta. Kertzl a hat év után Rákóczi szolgálatába lépett s előbb őrnagya, majd udvari fizetőbiztosa lett s követte Rákóczit a bujdosásba is.

Rákóczi 1707-ben rótta le háláját Lehmann kapitány özvegyének, mert neki 10.000 és az ifjabb Lehmannak 6666 tallért adományozott.

Rákóczi, amikor Podolinból szerencsésen Lengyelországba ért, fogadalmat tett, hogy Podolinban misealapítványt fog tenni szerencsés menekülése emlékére. Utóbb ezt a tartozását híven le is törlesztette.

Lengyelországban először Krakóba ment. Itt megtekintette Báthory István síremlékét, akinek véréből származott. De nem volt az idő alkalmas arra, hogy a nagy király sírjánál felfedje kilétét. Mivel már fogságában értesült róla, hogy Bercsényi Lengyelországba menekült és Ágost királynál szívélyes fogadtatásban részesült, maga is Varsó felé határozta útját. A fogságból való megszabadulás örömében s felszabadult életének élvezetében - mint utóbb bevallotta - nagy gyönyörködéssel nézett minden nőre és lányra. Egyelőre ugyan visszatartotta az élet kínálkozó örömeinek élvezetétől az, hogy féltette az egészségét, amikor azonban a feleségétől való távolléte egyre hosszabb lett, nem tudott ellenállani a kísértésnek s épp úgy kalandokba bocsátkozott, mint korának többi főrendű urai. Fiatal vérét nem tudta megtagadni ő sem.

Rákóczi szökéséről és meneküléséről több egykorú önéletírás megemlékszik, így az Ottlik Györgyé és Szirmay Endréé is. Azonban a tény egyszerű lerögzítésén egyik sem megy túl s így nem őrizték meg számunkra a közvélemény hangulatát.

Rákóczi és apródja november 24-én érkezett Varsóba. Útközben találkozott azzal az álruhás császári csapattal, amely néhány nappal előbb sikertelen merényletet kísérelt meg Bercsényi ellen. De sem Rákóczi, sem a császáriak nem sejtették, hogy kik keresztezik az úton egymást.

Mire Rákóczi Lengyelországba ért, addig már Bercsényi széleskörű diplomáciai műveleteket bonyolított le. A szerzetesek, akikhez menekült volt, összehozták Meczinskij ezredessel, aki azonnal átlátta Bercsényi személyének és a magyarországi ügyeknek jelentőségét s kapcsolatait felhasználva beajánlotta Bercsényit az ingatag, de nagy tervektől telített Ágost királyhoz. Bercsényi otthon már tudott tótul és oroszul s nagy nyelvérzéke segítségével csakhamar elsajátította a lengyel nyelvet is. Így közvetlen kapcsolatot vett fel az ország vezető embereivel s pár hónap alatt sikeres hangulatot teremtett a magyar ügy mellett. A varsói osztrák követ, gr. Strattmann ugyan követelte Bercsényi kiadatását, de a király ezt megtagadta.

Ekkor épp nagy diplomáciai küzdelem folyt Strattmann és Du Héron francia követ között, hogy melyiknek sikerül majd Lengyelországot a készülő spanyol örökösödési háborúban a maga pártjára vonni. Du Héron XIV. Lajos szövetségét ajánlotta s Bercsényit is csakhamar beállította tervei szövevényébe. A magyar kérdés különben is érdekelte Ágost királyt, hisz minden eshetőségre készülve még Thökölyvel is levelezést tartott fenn. Bercsényi, mielőtt Ágost titkos kihallgatására ment volna, már előzőleg tárgyalt a francia követtel, aki előbb 1701 május 26-iki, majd 29-iki sürgönyeiben már jelentette XIV. Lajosnak, hogy Bercsényit a lengyel király hajlandó támogatása alá venni s jelezte azt is, hogy a király szívesen beavatkozni látszik a magyar ügyekbe. Ezekből a sürgönyökből már egy török-erdélyi-magyar-lengyel keleti Habsburg-ellenes front körvonalai bontakoztak ki. Ettől kezdve Bercsényi és Du Héron szoros összeköttetésben maradt s a magyar szabadságharc diplomáciai előkészítésében Du Héron oroszlánrészt vallhat magáénak.

Július első napjaiban történt meg a találkozás Bialiban a lengyel király és Bercsényi között. Bercsényi leszegezte, hogy egyetlen szikra elegendő lenne arra, hogy a két magyar haza lángbaboruljon s ha Ágost megszabadítaná a magyarokat, a nemzet örömujjongva fogadná. Felvetette a lengyel-magyar perszonális unió gondolatát, mely francia szövetségben irányt szabhatna az európai egyensúlynak. Bercsényi rögtön katonai tervekkel is szolgált, amelyből nem felejtette ki Thökölyt sem. Terveiben nemcsak a perszonális unió gondolatát fejtette ki, de Lengyelország háborús céljának kijelölte Szilézia megszerzését is, hogy ezzel a magyar és lengyel nacionalista igényeket egyaránt kielégítse.

Bercsényi közismert ékesszólása olyan sikert váltott ki Ágostnál, hogy nemcsak védelmébe vette Bercsényit, de a lengyel koronajavakból birtokot is szakított ki számára Litvániában. Du Héron azonnal munkába vette a bialii terv értelmében a francia és svéd udvarok meggyőzését. Az utóbbira azért volt szükség, mert a svéd-lengyel viszony igen rossz volt s egy svéd-lengyel háború tönkretette volna Franciaország keleti terveit. Július 7-én újabb sürgönyt menesztett Du Héron Versaillesba. Jelezte, hogy Bercsényi kész a magyar- és erdélyországi felkelést kilobbantani, de addig semmi tényleges lépést nem hajlandó tenni, amíg Franciaország és Lengyelország hathatós segélyéről nem biztos, mert nem akarja nemzetét egy újabb szerencsétlenségnek kitenni. A németek szokott kegyetlen bosszúállását ismeri s ezért ezen feltételekhez szigorúan ragaszkodik. Ekkor közölte a követ a bialii tanácskozás lefolyását is, amint arról a lengyel főminisztertől, Beuchlingtól értesült.

XIV. Lajos július 28-án kelt válaszában ridegen elutasította magától a francia támogatás gondolatát. Ez lengyel ügy, törődjék vele Ágost, írta. Különben is a császár még nem izent neki hadat, tehát követe ne avatkozzék be a tárgyalásba. Az elutasító válasz nem törte le sem Du Héront, sem Bercsényit. Bercsényi közben a bialii tárgyalások anyagát személyesen emlékiratban is benyújtotta Ágosthoz, amit a követ ismét közölt Lajossal. Erre is leintés volt a válasz: "Miután a magyarországi diversióval csak a lengyel király fog nyerni: a terv csakis ővele állapítható meg. A császár nekünk még nem üzenvén hadat, nem illenék részünkről más lépéseket tenni ezen ügyben."

Du Héron azonban jobban lévén tájékozva arról, hogy mit jelentene a magyar felkelés Franciaország számára, mint a keleti erőviszonyokkal tisztában nem levő Versailles, tehát tovább folytatta akcióját s aug. 4-én és 11-én kelt sürgönyeiben két részletben elküldte királyának Bercsényi említett emlékiratának francia fordítását.

Ez a nevezetes emlékirat, amelyből most már pontos helyzetképet nyerhetett a francia udvar, történelmi összefoglalással kezdődött. Az 1687. évi országgyűléstől s az eperjesi vértörvényszéktől kezdve adta elő a mai helyzet kialakulását, A memorandum három pontban összegezte a programot: a lengyel király terjessze ki pártfogását a magyar nemzetre s lépjen szövetségre XIV. Lajossal. Ennek kapcsán

1. XIV. Lajos kötelezze magát, hogy Olaszországban teljes erejével folytatja a háborút, hogy Lipótnak ne legyen alkalma csapatainak az örökös tartományokba való visszavonására;

2. Ágosttal szemben kötelezze magát, hogy a császárral, ha az le is mond a spanyol trónigényről, nem köt addig békét, amíg olyan békét nem tud kötni, amelyben Magyarország és Lengyelország personális uniója a lengyel király alatt nem biztosíttatik s Lajos mindaddig anyagilag támogatja Ágostot, amíg Magyarország anyagi forrásai ez előtt meg nem nyílnak;

3. Arra is kötelezze magát Lajos, hogy Thököly erdélyi betörését előmozdítja, hogy az Ágosttal és a magyarokkal összeműködve török, tatár és oláh csapatokkal megszállhassa Erdélyt.

A memorandum oly aprólékos részletekbe ment be, hogy még azt is érvként hozta fel, miszerint "Különben is a történelem amellett bizonyit, hogy a Gondviselés gazdag terméssel szokta megáldani Magyarországot azokban az években, amikor a magyarok a szabadságért harcolnak".

Bercsényi emlékiratában felelevenedett az ősi és egyre megújuló magyar külpolitikai koncepció: észak-déli irányú szövetség (lengyel-magyar-erdélyi-török) és egy nyugati neolatin barát (francia) az ellenséges közvetlen nyugati szomszéd, a német ellen. És felelevenedett benne a XV. században porondra lépett nemzeti magyar ellenzék koncepciója is, amely évszázadokra mutatott irányt s amely a lengyel-magyar personális uniót kívánta mindég szembeállítani a veszélyes Habsburg-igényekkel. Az eljövendő magyar szabadságharc tehát már az első elgondolásokban a magyar múlt évszázados vonalvezetésébe és hagyományaiba gyökerezett bele.

XIV. Lajos az emlékirat ellenére is megmaradt előbbi elhatározásánál s szeptember 1-én még azt a tervet is visszautasította, hogy Bercsényi titokban utazzék ki Párisba s személyesen adja elő terveit. "Inkább helyén van, hogy ott lakjék a lengyel király mellett" írta Du Héronnak "szolgálatot tehetvén neki, ha majd az alkalom erre elérkezik".

Bécsben ekkor már a vesztegetés jól ismert eszközéhez nyúltak. Strattmann útján megvesztegették Beuchlingot, aki felhasználva az egyre növekvőbb svéd veszély ürügyét, Ágostot egyre jobban a magyar ügy és XIV. Lajos ellen befolyásolta. Du Héron terveiben már augusztus elején elejtette Ágostot s már az irányban dolgozott, hogy a lengyel trónra egy a francia és magyar érdekeket jobban megértő uralkodó kerüljön. A magyar kérdés tehát Du Héron fáradhatatlan agilitása és Bercsényi izgatása kapcsán egyre nagyobb gyűrűket vetett a diplomáciai életben.

Ágost két tűz között volt, de még mindég tárgyalt Thökölyvel, aki novemberben már azt is körvonalazta, hogy Erdély trónján kívül mik az igényei a maga, neje és bujdosó társai részére. Du Héron egyre jobban ostromolta királyát. Értesíti a bécsi pletykáról, hogy ura volt az oka Longueval árulásának. Közvetíti Bercsényi újabb emlékiratát s figyelmezteti Lajost, hogy Magyarország kimeríthetetlen ember- és élelmiszerforrás Ausztria számára egy háború esetén, tehát okvetlenül el kell attól szakítani.

A szász Ágost közben ellenkezésbe került saját mágnásaival, akik lengyelmódra konföderációra léptek egymással s behívták Ágost ellen a hívásnak ezer örömmel eleget tevő XII. Károly svéd királyt. Az idegen uralkodóval szemben felmerült a nemzeti király gondolata. Ágost szorult helyzetében - Litvániából kiszorult, körülötte az urak konspiráltak - kénytelen volt Lipót felajánlott segítségét elfogadni és szövetségre lépni vele. Varsóban az első felvonás a bécsi diplomácia győzelmével végződött. A bécsi udvar a szerződés ratifikálásakor azt kívánta Ágosttól, hogy barátságát bizonyítandó, küldje Bercsényit bilincsbe verve Bécsbe. Ezt azonban Ágost megtagadta, helyette azt ajánlotta, hogy a bécsi udvar egyezzék ki Bercsényivel s adjon neki amnesztiát, ha szakít múltjával és felhagy tervezgetéseivel. Bercsényi azonban még a gondolatát is visszautasította az amnesztiának s azt mondta Du Héronnak, hogy addig nem is fogadja el, amíg egy parányi reménysége marad, hogy az ausztriai ház igája alól hazáját felszabadíthatja.

Du Héron nov. 16-án ismét figyelmébe ajánlja urának Bercsényit. "Bercsényi nagyon szellemes" írja XIV. Lajosnak "tehetséges és hazájában nagy tekintéllyel biró férfiú. Hitvese az országbiró leánya s az azelőtti országbiró özvegye. Magáról szerényen beszél, de szavaiból kitűnik, mennyire érti a hadi dolgokat. Magaviselete jó és én nem ismerek benne semmi hibát. Ha az általa előterjesztettek annyira egyeznek Fölséged érdekeivel, amint én hiszem, akkor e főúrnak és ügyének felkarolása kiváló fontossággal bir." Azt ajánlja, hogy 5-6.000 francia zsoldban álló és francia vezetés alatt levő embert kellene Lengyelországból Magyarországba beküldeni s ez elegendő lesz a mozgalom megindításához. Ehhez a sürgönyhöz volt csatolva Bercsényi második emlékirata, amely részletesen megokolta, hogy miért kell az egész mozgalomnak XIV. Lajosnak, a legkeresztényibb királynak nyílt védelme alatt állnia s pontos tervezetet küldött a mozgalom megindítására, valamint a Magyarországon szervezendő magyar hadsereg költségeire nézve. Thököly tehát a változott viszonyoknak megfelelően kikapcsolta a lengyel királyt a tervezett akcióból s Lengyelországot csak XIV. Lajos operációs bázisának tekintette már.

Beuchling, miután ura megtagadta Bercsényi kiadatását, maga akarta Bercsényit a császár kezére adni. Ezért Bercsényit koholt ürüggyel komoly kíséret nélkül, oly gyorsan, hogy még Du Héron sem vehetett róla tudomást, Czenstochowába utaztatta. Az volt a terv, hogy útközben a lengyel területen portyázó álruhás császári katonák Bercsényit elfogják s áthurcolják Sziléziába. Azonban az emberrablás nem sikerült. November 16-án éjjel Petrikow városán túl támadták meg Bercsényi fogatát a császáriak. Három kísérőjét részben levágták, részben lefogták. Bercsényi előbb rablótámadásra gondolt, de aztán felismerte a hintó ajtaját felszakító tiszt osztrák egyenruháját. Látta, hogy árulás áldozata s a belépő századost lelőtte. A megriasztott támadók a váratlan ellenállástól teljesen fejüket vesztették s a pillanatnyi zavarban Bercsényi lóra kapott s az erdő sűrűjében elmenekült. Üldözői nem tudták befogni. Ezzel a császári csapattal találkozott szembe utóbb Rákóczi, aki épp útban volt ekkor Varsó felé.

Amire tehát Rákóczi Varsóba ért, Bercsényi már megindította a magyar nemzeti mozgalom diplomáciai előkészítését. Rákóczinak már csak a megindított folyamatba kellett bekapcsolódnia. Rákóczi Varsóban a gettóban szállt meg, hogy minden gyanút eltereljen magáról, amíg Bercsényit meg nem találja. Aztán magához hivatott egy francia lazarista barátot s azzal magához kérette Du Héront. Természetesen nem leplezte le magát a barátnak, hogy kicsoda. Du Héron kevéssel előbb értesült három meglepő hírről: hogy Bercsényi ellen merényletet követtek el, hogy Ágost szerződést kötött Lipóttal s hogy Rákóczi megszökött Bécsújhelyről. Du Héron ekkor már találkozott is Bercsényivel, aki épp a francia misszió zárdájában húzta meg magát Derzovsky litván nemes neve alatt.

Du Héron fel is kereste az általa még nem ismert Rákóczit, de mikor az leleplezte előtte magát, sokáig gyanakodott s császári kémnek nézte. Minden esetre figyelmeztette, hogy vigyázzon magára s estére találkozót adott neki a lazaristákhoz. Amint Rákóczi a klastrom folyosóján végigment, Bercsényi egy cellából lesett rá, de a homályban nem ismertek egymásra. Rákóczit a házfőnök, páter Montméjan fogadta a refectoriumban s számos kérdést tett fel Bercsényiről, hogy megvizsgálja Rákóczit. Rákóczi egyre türelmetlenebbül felelt s maga kérdezte, mi van barátjával. Felmutatta igazolásául a pecsétjét is. Montméjan a gyűrűvel pár percre eltávozott s amikor visszatért, már jött utána Bercsényi is. A két bujdosó örömzokogással ismerte fel egymást s a meleg ölelésről és baráti csókról a páter is látta, hogy fejedelmi vendéget kapott a rendház. Azonnal jelentette is Du Héronnak, akivel aztán kevéssel utóbb már tárgyalásokat is kezdett a két bujdosó. Rákóczi Du Héronra igen jó benyomást tett. November 27-én azt jelentette XIV. Lajosnak, hogy "Rákóczi fejedelem szép ember, nagyon szellemes, annyira, hogy eléggé ki sem fejezhetem. Szerencsétlenségében rendkívüli lelkierőt tanúsít."

Rákóczi és Bercsényi nov. 26-án átköltöztek a zárdával szemközti házba, ahol Rákóczi illően kiruházta barátját s így keresték fel Du Héront, akinek megismételték azt, amit már Bercsényi előbb is hangoztatott, hogy elég, ha a spanyol, vagy francia király nevében öt-hatezer fegyveressel betörnek Magyarországra, mert az kirobbantja az általános felkelést.

Du Héron nem igen tudta, hogy mit kezdjen a két bujdosóval. Ágost eladta magát Lipótnak. A lengyel főurak egymás között pártoskodtak. Leginkább Radziovszkij Mihály bíbornokot tartotta francia szempontból megbízhatónak, aki a legutóbbi királyválasztáskor a legmelegebb híve volt a francia trónjelöltnek. Még inkább bízott azonban ennek unokahúgában, Lubomirszka Ilona Erzsébet hercegnőben, aki Szienyiavszkij Ádám belzi palatínus, nagy hetman és országos tábornok felesége volt. Ez a hölgy és férje a Kosztka-Báthori család révén rokonságban is állt Rákóczival. Férfias lelkületű, igen okos teremtés volt s nemcsak urára, de a bíbornokra is rendkívüli hatással volt. Du Héron tehát azt tanácsolta, hogy keressék fel Lovicsban a bíbornok-hercegérseket és a hercegnőt is. A prímás szívesen fogadta Rákócziékat s ha Ágost támogatását nem is, de a nagy Szobieszkij fiának, Konstantin hercegnek és nemességének támogatását kilátásba helyezte. Mivel azonban az említett belzi palatína, a hercegnő épp anyját kísérte volt Karlsbadba, a két bujdosó - miután Varsóban beszámoltak Du Héronnak útjukról, Bercsényi régi barátjánál, Meczinszkijnél húzódott meg Minszk várában. Ide jött kevéssel utóbb Berzeviczi és Szirmai Miklós is.

Strattmann varsói császári követ állandóan nyomoztatott Rákóczi és Bercsényi után, sőt katonákat is kért a kézre keríttetésükre, de a lengyel urak ezt megtagadták. A nagyobb biztonság kedvéért azonban megőrizte inkognitóját Rákóczi és mint lengyel kapitány tartózkodott az erősségben. Karácsonyra végre visszatért Karlsbadból a belzi palatína s Rákócziékat sietve magához is hívatta. Titokban vissza is tértek Varsóba s karácsony éjszakáján Du Héron maga vitte el Rákóczit a szép hercegnőhöz. A palatínus ekkor épp galíciai birtokain tartózkodott.

Ez a találkozás a hercegnő és Rákóczi között végzetes volt. A szép hercegnő és az ifjú, alig huszonöt éves Rákóczi csodálatos hatással voltak egymásra. A rokoni szereteten túlmenő szeretettel teltek meg egymással szemben s a hercegnő azon volt, hogy mindent elfeledtessen ezen az éjszakán a sokat szenvedett ifjú fejedelemmel. Erre a kábult éjszakára élete vége felé is súlyos magáthibáztatással gondolt vissza Rákóczi. Pedig hercegi nőrokonában nemcsak szerető, meleg asszonyi szívet talált a messzi idegennek sivárságában, hanem eszes, energikus és határozott segítőt, munkatársat is, aki ettől a találkozástól kezdve minden erejével és összeköttetésével támogatta azt az ügyet, amelyet fejedelmi rokona képviselt.

A palatína már másnap elküldte a két bujdosót férjéhez Galíciába, itt a moscseniczai erdőség egyik kastélyában akarta őket elrejteni. Rákóczi mint francia hadimérnök, Bercsényi pedig német polgári mérnök képében utazott. A palatínus szíves szeretettel fogadta Rákóczit és társát s oly fényesen tartotta őket, hogy híre ment s azt beszélték, hogy Conti herceg, az 1696-os királyválasztás francia jelöltje, van nála. Ez a hír csalhatta a kastély környékére Szalontai Jánost, aki már az 1697. évi hegyaljai felkelés óta kint bujdosott Török- és Lengyelországban. Értesült már előbb, hogy Rákóczi lengyel földre menekült s a vendégeskedés híre gyanút keltett benne. Nem csalatkozott s 1702 január 20. és 25. között a régi bujdosó kisember és az új bujdosó nagyurak találkoztak Moscseniczában egymással.

Szalontai, aki közben Thökölyt is meglátogatta, épp Magyarországból jött s azt a hírt hozta, hogy otthon egyre jobban érik a helyzet a felkelésre; a nép várja Rákóczit és társát, hogy álljon az élükre. Elmondta, hogy máris volna 3-4000 embere, akik adott jelre készek fegyvert fogni. De nem akarnak még egyszer jelentéktelen emberek alatt felkelni, mert akkor nem lesz országossá a felkelés.

Rákócziék nagy érdeklődéssel s nem kis meglepetéssel hallották a híreket s Bercsényi vissza is ment Varsóba s közölte a dolgot Du Héronnal, aki sietve jelentette a dolgot Versaillesbe. "Fölséged nem folytathat szolidabb politikát" írta "mintha a magyar elégületleneket támogatja, módot nyújtván nekik szabadságuk visszavívására. Az, aki három (valóban öt) év előtt a Tokaj környéki mozgalmakat szitotta s azután Konstantinápolyban tartózkodott, eljött, hogy a belzi palatínusnál levő urakkal találkozzék." Du Héron újabb sürgönyei végre meggyőzték XIV. Lajost s március 2-án már így felelt követének: "A gr. Bercsényi által ajánlott diversió nagy jelentőségét elismerem, de mielőtt megigérném annak támogatását, szükséges tudnom: minő terveik vannak azoknak, akik ezt a javaslatot teszik? ismernem kell a módokat, amelyekkel a terv megvalósítható; ismernem kell összeköttetéseiket, a kivánt segély nagyságát s ama biztosítékokat, amelyeket adhatnak arra nézve, hogy a segélyt előnyösen fogják felhasználni. Végre ki kell jelentenem, hogy a nyujtandó segély nem állhat egyébből, mint pénzből és hogy a kívánt összegek nagyon tetemesek ne legyenek." Ugyanekkor intézkedett XIV. Lajos Rákóczi és Bercsényi anyagi támogatásáról is s kilátásba helyezte, hogy, ha a svéd királyi udvarhoz mennének, ezt a támogatást még fokozni is fogja.

Közben azonban Szienyiavszkij egyik sikkasztó zsidó pénztárnoka besúgta Strattmannak, hogy kik a moscseniczai vendégek s azért ezek egy Drikó nevű kastélyba tették át székhelyüket. Ide jött le Bercsényivel a palatína is. A fejedelem és a hercegnő közt szövődött szerelmi regény itt továbbfolyt. "Egyedül neked vallom meg szivemnek mélységes fájdalmában Uram" írja ennek kapcsán Rákóczi önéletírásában "lelkem utálatos állapotát, amelyről nem szégyenlenék szólni az emberek előtt, de tiltja a szeretet, hogy kibeszéljem egy másvalakinek az enyémmel együttjáró gyalázatát: meghaltam lelkemben, melyet a test megtartása kedvéért megöltem..."

Szalontait azzal küldték volt vissza, hogy a felkelésnek nem szabad addig kitörnie, amíg XIV. Lajos meg nem ígéri az általuk kívánt segítséget. Ezen a segítségen munkált tovább Rákóczi, Bercsényi és a szép hercegasszony is, aki ettől kezdve éveken át súlyos szerepet játszott nemcsak Rákóczi, de a nagypolitika életében is. Amint megjött XIV. Lajos már említett március 2-iki levele, megindult a tárgyalás a Szienyavszkij házaspár, Rákóczi és Bercsényi között. A király kívánságának megfelelően Rákóczi a svéd királyhoz fordult védelemért. Rákóczi és Bercsényi a megbeszélések nyomán a jól őrzött brzezani várba költöztek át, mely Jaroszlav és Lemberg között, Magyarországtól mintegy 130-140 kilométerre feküdt. 1702 márciusától 1703 májusáig tartózkodtak itt. Rákóczi ismét francia hadimérnökként élt s Bercsényi mint német építészmérnök dolgozott mellette, mert tevékenyen részt vettek a várerősítés munkájában.

Du Héron folyvást melegen tartotta uránál a dolgot. Közvetítette Rákócziék válaszát a király már ismert levelére. Ez a válasz igen jó hatást tett Lajosra.Többet nem bolygatta az erkölcsi garancia kérdését és a kívánt pénzsegélyt, amit ugyan kicsit sokallott, megígérte. Rákóczi ebben a jó benyomást keltett levélben büszkén írta Lajosnak: "oly ősöktől származom, akik egykor annyit áldoztak, annyit tettek a szabadság fennmaradásáért Magyar- és Németországban. Barátom pedig nagyhírű s hadi tapasztalataira, a vitézlő rend előtt bírt kedveltségére s a politikai ügyekben való tehetségére nézve egyaránt tekintélyes férfiú."

Du Héron április 8-án is hangsúlyozta jelentésében, hogy: "Fölséged valamennyi híve meg van itt győződve, hogy Fölséged az ausztriai ház hatalmát semmivel sem korlátozhatja gyökeresebben, mint hogyha a magyaroknak segedelmet nyújt." Lajos május 18-án pedig ekképpen válaszolt: "A két magyar főúr emlékiratát és levelét fölolvastatván, megértettem. Óhajtandó, hogy terveik végrehajtassanak s ez esetben az én segedelmemben hiány nem leend... Ön tehát buzdítsa a két urat, hogy hazájok javára kövessenek el a maguk részéről mindent s részemről biztosítsa, hogy amint a sikernek némi látszata lesz: segedelmemben megfogyatkozni nem fognak." Júniusban pedig az alábbi két pontba foglalt biztosítást jelentette ki követén keresztül a francia király Rákóczi előtt:

1. Ha békekötés lesz, annak pontjaiból nem fognak ők sem kihagyatni, ami a reájuk vonatkozó feltételeket illeti: meghallgatásuk nélkül róluk nem fognak határozni.

2. Két-három hónap alatt három- vagy négyszázezer tallért utalványoz a kezükhöz hadi vállalkozásuk költségére s ha a császár oly erővel támadna rájuk, hogy ez az összeg az ellentállás megszervezésére kevésnek mutatkozna, a pénzsegélyt tetemesen fel fogja emelni.

A legjobban állt már a magyar szabadság ügyének külpolitikai előkészítése, amikor Du Héront svéd kapcsolatok gyanúja miatt kiutasították Lengyelországból. Ezzel Rákócziék elvesztették hathatós közreműködésű közvetlen kapcsolatukat a francia udvarral.

A kiutasítás Strattmann sikere volt. Ugyanő megkísérelte a Rákóczival való kiegyezést is. A megindult örökösödési háború miatt ugyanis a hadsereget majdnem teljesen kivonták Magyarországból s Erdődi Károly gróf, kamarai elnök többször figyelmeztette Lipótot, hogy Rákóczinak rengeteg híve van a nép és a nemesek között. Rákóczi azonban hallani sem akart arról, hogy még egyszer az osztrák ház körmei közé adja magát. Különben is, írta az ajánlat közvetítőjének, az okok, amelyektől indíttatva a francia királynak Longuevallal levelet íratott, még változatlanul fennállanak és így nem fogadhatja el az ajánlatot. Ekkor Bécsben más eszközökhöz folyamodtak. Közhír szerint a császár sógora, Szobieszkij Jakab 50.000 aranyat igért egy lengyel főúrnak, ha Rákóczit megöli, vagy elfogja. Ez az ember Lubomirszkij György herceg lehetett, aki különben is kalandor jellegű típus volt s mint Lubomirszkij, nem nézhette jó szemmel Rákóczinak és egy Lubomirszkának, a belzi palatínának, viszonyát. Ezenkívül nyomást gyakoroltak Bécsből Ágostra azirányban is, hogy a bujdosókat távolítsa el Brzezanból.

A császári befolyást azonban csakhamar háttérbe szorította az, hogy XII. Károly svéd király megszállta előbb Varsót, majd Krakót is. Mivel a Rákócziékat vendégül látó palatínust, Szienyiavszkijt már egy évvel előbb kiszemelte volt Du Héron arra, hogy a magyarországi vállalkozáskor a francia zsoldosokat vezesse, a svéd-lengyel háború ilyen állása miatt a palatínus még jobban megerősítette Brzezant, nehogy az Ágost, vagy a császár kezére kerüljön. De a vár ostromára nem került sor. Rákóczi tehát biztos helyről intézte tovább a reménybeli felkelés ügyét. A svéd sikerek után ismét elég könnyen levelezhetett a francia udvarral a danczkai francia követ, Jean Louis Dusson, ismertebb nevén De Bonnac marquis útján. Rákóczi nem ismerte személyesen De Bonnacot, az út is jóval nagyobb volt s így a levélváltás kevésbé volt bizalmas és gyors. Ennek hatására a francia udvar érdeklődése is csökkent. Nem csökkent azonban a magyarországi nyugtalanoké, a magyar jobbágyoké, akik türelmüket vesztve 1703 márciusában két szegény magyart, Pap Mihály munkácsi nemest és Bige Lászlót, Thököly egykori hadnagyát kiküldték Brzezanba Rákóczi után.

Rákóczi a danczkai (danzigi) követen keresztül azt kérte a francia udvartól, hogy tartsanak számára Danczkában pénzt, tiszteket és fegyvereket. Valamint azt, hogy bírja rá XIV. Lajos a lengyeleket, állítsanak ki azok négy-négyezer lovast és gyalogost, akikkel bemehessen Magyarországba most, amikor a császári seregek távol vannak s amikor a bajor választó csapatai már Linzet és Passaut is elfoglalták s nyomulnak Bécs felé. Ekkor már a bajor választófejedelem volt Rákóczi magyar trónjelöltje. Du Héron kikapcsolódása az ügyekből azonban nagy pangást jelentett s Bercsényi és Rákóczi csak épp hogy megkapták beígért évjáradékukat.

Amikor Bercsényi értesült, hogy két magyar keresi őket, előbb Strattmann cselétől tartott, de mikor óvatosan meggyőződött, hogy jó szándékú emberek keresik Rákóczit, fogadta őket s a vadászatról megtérő Rákóczi már szobájában találta azokat. A két magyar feltörte botját s abból kivéve bemutatta megbízólevelét, melyben a jobbágyok megbízták őket, hogy keressék fel Rákóczit s biztosítsák hűségükről s arról, hogy a magyar nemzet csak az ő intését várja a felkelésre.

A nép elkeseredésére valóban minden ok megvolt. 1701-ben újabb rendkívüli adóval sújtották a népet. 1702-ben pedig a már egyszer beszüntetni kényszerített, annyira izgató fogyasztási adót újra életbe léptették s kegyetlen ellenőrzésével a végsőkig fokozták a nép elkeseredését. A só árát a megfizethetetlenségig felemelték. A háború költségeire Lipót udvari zsidójától a Rákóczi birtokokra előbb két, majd három millió forint kölcsönt vett fel. A volt végbeli katonákat jobbágyi adózásra fogták s az ellenkezőket leverték. A protestáns iskolák és templomok elvételét követte a protestáns híveknek katolikus célokra való megadóztatása. A császári rendelettel folytatott várrombolások közmunkájának terhe is a népre nehezedett. Csak Kanizsa lerombolására ezer szekeret és ezerötszáz munkást kellett három megyének adnia. 1702 őszén tizenkét új ezred felállítására került a sor. Természetesen az ország költségén. Miután a toborzás nem ment, erőszakosan fogták az embereket. Ez volt az utolsó csepp a csordultig töltött pohárba. A már évek óta izzott hamualatti parázs kilobbant. Szalontai János tanítványai, a bujdosó kuruc hadnagy, Kis Albert és a tarpai jobbágy, Esze Tamás egy az 1697. évi példát szem előtt tartó szervezkedés élére álltak. Ennek a szervezkedésnek a követei keresték fel Rákóczit a nép megbízásából Lengyelországban. A magyar nép szociális nyomora és féktelen németgyűlölete elindult, hogy megkeresse a politikai nemzetet képviselő Rákóczit s közös mozgalomra szólítsa fel a nemzet legszélesebb rétegeit: a politikai nemzetet és a népet egyaránt.

A két kiküldött előadta, hogy a nép fegyvert fog fogni s minden remény meg van arra is, hogy a nemesség is hozzájuk áll azzal a haddal, amelyet a vármegyéknek kellett volna kiállítaniok a császár számára, de amelynek a legénysége szétszéledt a bevonulás elől. Annál is inkább kívánatos a felkelés megkezdése, mondták, mert a fegyverviselésre alkalmas emberek sokáig nem tudnak bujdokolni s akkor kiviszik őket az országból.

Rákóczi egyelőre kétkedve fogadta az előterjesztéseket, amelyekből a megfontoltság hiányozni látszott. Úgy határozott tehát, hogy Bercsényi ügyes és hűséges lovászát, Barvinszkyt beküldi tájékozódás végett Magyarországba s útitársul mellé adta Pap Mihályt. "Ez az ember" írja Rákóczi háborús emlékiratában "két hónap alatt bejárta birtokaim legnagyobb részét és a Tiszán túli vidéket. A nép útitársul adá mellé Pap Mihályt. Alig volt képes elmondani: a szeretet és öröm mily kitörésével fogadták és hogy következőleg nem kell egyébb, mint parancsokat és zászlókat küldeni, hogy ezen fejnélküli sokaság sereggé alakuljon. Egy rész úgyis nem birván nyomorát és megunván a segély késedelmezését, már a hegyekbe vonult, hol parancsaimra várakozik". A helyszínről hozott, megbízható jelentés után Rákócziék nem térhettek ki a cselekvés elhatározása elől. A nép buzgóságát és lelkesültségét nem volt tanácsos fel nem használni. Már Barvinszky kiküldésekor megsürgette Rákóczi a francia segélyt s kérte a danczkai segélyforrás felállítását. Szorgalmazta a már említett bajor választófejedelem magyar királyságát is. A bajor választó épp egy dél-német királyság kialakítása érdekében harcolt a franciák szövetségében Lipót ellen. Egy egész Középeurópán végighúzódó francia-dél-német-magyar szövetség kétségtelenül megsemmisítette volna a Habsburgok nagyhatalmi állását. A pillanatnyi ausztriai harctéri helyzet ezt valóban megvalósíthatónak ígérte.

Május 10-ike körül visszatért Rákóczihoz Pap Mihály is, aki egy kis küldöttség élén kereste most már fel a fejedelmet. Május 12-én Rákóczi és Bercsényi néhány már elkészített zászlót nyújtott át a küldöttségnek, amely élén Pap Mihállyal felesküdött a zászlókra, amelyek egyik oldalán a fejedelem címere és neve kezdőbetűi, a másik oldalán pedig a következő jelmondat állt: "Cum deo pro patria et libertate" (Istennel a hazáért és a szabadságért). Maga Rákóczi is megesküdött, hogy nem hagyja el a vele tartókat s amíg a francia segítőcsapatok megérkeznek, addig is gyűjt egy kis hadat a határra.

Meghagyta, hogy a zászlókat újabb parancsig ne tűzzék ki, a nemesség birtokait ne pusztítsák, hanem igyekezzenek valamely hadicsel útján egy-egy a németek által gyengén őrzött helyet elfoglalni. Rákóczi ismerte a német őrségek restségét, a tisztek gyávaságát és korruptságát s már az 1697-es esetekből tudta, hogy az ügyesen előkészített meglepő támadásnak könnyen sikere lehet.

Ugyanezen a napon kiáltványt is bocsátott ki Rákóczi, amit Bercsényi is aláírt, amelyben fegyverre hívta az ország lakosságát. Ugyanezen a napon egyesült a bajor választó serege a francia sereggel. A felkelés kilátásai tehát igen jók voltak. A nevezetes kiáltvány szövege az alábbi volt:

"Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos igaz magyaroknak Istentűl minden jót kivánunk.

Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csufolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna; elannyira, hogy már országunknak, régi szabadságunknak gyükeres veszedelménél egyebet senkisem itélhet vala, ha az minden birodalmakkal biró kegyelmes Isten csudálatos és váratlan háborukkal az országunkat eddig sanyargató német nemzetet mindenfelől meg nem környékezte volna és azáltal az mi régi szabadságát keservesen óhajtó s igaz hazaszeretetéért gerjedező magyar nemzetünknek is utat és alkalmatosságot az kivánt szabadulásra nem mutatott vala. Látván azért a nagy iga alul való szabadulásnak ideit s módját most egyszer oly alkalmatosnak lenni, kinél is sem jobb, sem több, sem bizonyosabb alkalmatosságot országunk soha nem remélhet: ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra üzettetett sorsunkat s életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hirének s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára szenteltük; sőt igyekezetünk gyükeresebb megerősitésére nézve el nem múlattuk a magyar hazának képtelen nyomorgatásán szánakozó s országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek segitségéhez s egyértelméhez ragaszkodnunk. Kihez való képest, most lévén mégegyszer ideje országunkat ily törvénytelen és szenvedhetetlen iga alul felszabaditani: országunkhoz s hazánkhoz való szeretetünktül és kötelességünktül viseltetvén, minden igaz, hazaszerető s országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos, egy szóval minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszeritjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek sziveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: ugy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert, és kimenetelünk előtt is azon elöljáróknak s tiszteknek csoportjaival, kikre ezen dolognak meginditását biztuk, egyezzenek minden fegyverfogók, igaz hazafiak, és kimenetelünkig is azon elöljáróknak s általok teendő tiszteknek alattokvalói engedelmeskedjenek, mások pedig közönséges jó értelemmel éljenek; bizonyos lévén benne, hogy magunk is minden késedelem nélkül megyünk elégséges segitő haddal, és édes hazánkért, nemzetünkért, régi szabadságunkért, az hatalmas Istennek segitsége s az ő hatalmas hadakozó karjának ereivel, tökéletes szivvel-lélekkel szenteljük életünket, s vérünket ontani egyedül hazánk s nemzetünk szabadságáért, minden privatumnak vágyódása nélkül, készek leszünk. Hiszünk is az özvegyek és árvák, keseredettek és megnyomottak kiáltását meghallgató irgalmas Istenben s Isten után nemzetünk régi, dicséretes s ma is véleszületett hadakozó bátorságában és hazájához való gerjedésében s ahhoz az velünk egyezett hatalmas királyok s fejedelmek segitségében, hogy ezen, egyedül Isten által nyújtott alkalmatos időben nemzetünknek régi szabadságát elérjük s helybenállitjuk mindnyájunk munkájával, és Isten által mind magunk, mind maradékaink utánunk dicsőséges szabadsággal boldogittatott állapotban végezzük napjainkat, örökes megmaradásával hazánknak.

Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy, Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes nyomoruságinak megváltása, nem változása (következzék): senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármelly vallásu egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, utonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az elöljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.

Költ Lengyelországban Brezán várában, 12. Maÿ. 1703.

       Rákóczi Ferenc Fejedelem                                                           Gróff Bercsénÿ Miklós

               m. k. P. H.                                                                                    P. H. m. k."

Amint a zászlókkal és a kiáltvány több példányával visszabocsátották a küldöttséget Magyarországba, Bercsényi azonnal elindult Rákóczival, hogy a megigért lengyel csapatokat végre megszerezzék. Felkeresték Wisnyoveczkij herceget és gróf Potoczkij Mihály kiovi palatínust. Útközben Rákóczi találkozott azzal a lengyel rokonával, akit hír szerint megbíztak az ő megölésével. Bátor és lenyűgöző fellépésével azonban sikerült a meglepett lengyel főurat valósággal leszednie a lábáról s így ezt a veszélyt is elhárította maga felől. Bercsényi ekkor Varsóba ment, hogy az ügy állását De Bonnaccal közölje s a felkeléshez szükséges francia anyagi támogatást végre nyélbe üsse. De Bonnac azonban időközben visszatért Danczkába s így Bercsényinek utána kellett utaznia. A magára maradt Rákóczi átrándult Holesiczára Szienyavszkijnéhez, hogy ott, közel a határhoz szemlélje a magyarországi eseményeket. Itt kereste fel Rákóczit Majos János fiatal nemes, Pap Mihály és Bige György. Többen jöttek volna, de a lengyelek a húsz lovasból és harminc gyalogosból álló kíséretet nem engedték be az országba. Rákóczi a feltűnés elkerülése végett Drosdeviczában fogadta őket, ahol Konskij podoliai kormányzó és tüzérségi tábornok jelenlétében s a szép Szienyavszkijné kíséretében tájékoztatta magát velük a hazai eseményekről.

Majos jelentette, hogy a határon több ezer főből álló tömeg vár már Rákóczira s kérte, hogy ne hagyja ezeket magukra, hanem álljon az élükre. Ők már azért jöttek, hogy Rákóczit bekísérjék az országba. Rákóczi ugyan pénzszűkében volt s a támogatás irányában még minden oldalról bizonytalanságban volt és így okosabbnak vélte, ha még nem indul. Viszont a nép állapotáról hallott dolgok gondolkozásra késztették. "Jól tudtam", írja memoárjában "hogy a nép lelkesültsége nem tarthat soká és ha az első tűz lelohadt, a második sohasem oly erős. Meggondoltam, hogy ezen nép, mely segélyemben bizakodóban kelt fel - noha meggondolatlanul cselekedett - ha szétverik, a közvélemény engem okozna, hogy miért hagytam el? E nép nem magát vádolná meggondolatlanságáért, hanem engem, gondolván, hogy nem segitettem meg szükségében".

Rákóczi tehát megbeszélte a dolgot a jelenlevő Konskijjal s elhatározta, hogy elindul és a nép élére áll.

Alig érkezett volt meg ugyanis Brzezanból Rákóczi üzenete, pár zászlója és kiáltványa, a nép annyira elragadtatta magát, hogy nem hallgattak tovább a Rákóczi által vezérnek kijelölt Pap Mihály fékező tanácsaira, hanem Esze Tamás és Kis Albert határozata nyomán kihirdették Rákóczi manifesztumát és kitűzték Rákóczi zászlóit. Május 21-én Tarpán és Váriban, 22-én Beregszászon hirdették ki a kiáltványt s tűzték ki a Rákóczi-zászlót. A népvezérek letették az esküt. Ezrivel gyűlt a nép. Ellepték Bereg, Ugocsa, Szatmár és Mármaros falvait s tíz nap alatt hatezer ember sorakozott Rákóczi zászlója alá, akik vezéreikül Esze Tamást, Kis Albertet, Móricz Istvánt, Pap Mihályt, Majos Jánost és Nagy Mártont választották meg. A lelkesedés leírhatatlan volt. Rákóczi zászlói elhódították az embereket, még a különben óvatosakat is. A szegénység úgy várta őket, amint azt Károlyi Sándor egy levele írja, mint a Messiást. Csakhamar, az egy munkácsi vár kivételével, a felkelők kezére került az egész Bereg és Ugocsa s május utolsó napjaiban a mozgalom már Szatmárba is átcsapott. Június elejére már mozgásban volt a mármarosi szélektől Eperjesig, Gömörig, Borsodig és le a Jászságig az egész országrész. Olyan események voltak ezek, amelyeket már visszafejleszteni nem lehetett s hogy végzetes kudarc ne legyen belőle, a mozgalomnak fejet kellett adni.

Rákóczi tehát megértvén a hírekből, hogy nem maradhat tovább távol s Konskij is ezt tanácsolván neki, könnyek között s gyászban, mert ekkor vette édesanyja halálhírét, elbúcsúzott barátaitól - Bercsényi ekkor érhette el Varsót - s bízván Isten segedelmében és ügye igazságában, 1703 június 7-én elindult a magyar határ felé. Csak néhány katona kísérte Konskij őrseregéből.

Itt adjuk át a szót Rákóczinak:

"Fele utamat már megtevém, midőn Magyarország határaitól egy napi járóföldre, Drohobiczán, egy futár érkezett előmbe azzal a hirrel, hogy azon vezérek és őrök nélküli fegyveres népség borba és álomba merülten Károlyi által Máramarosban Dolhánál szétveretett és zászlóit is elvesztette s hogy a szanaszét futók a szomszéd hegyekbe menekültek, további parancsolataimat várván. Ime, ily szerencsétlen volt a magyarországi háborúnak kezdete, melyet - őszintén vallom - az okosság minden szabályai ellenére kezdtem, egyedül egy fiatal ember hevessége és a haza szeretete által lelkesitve. Még visszavonulhattam volna és volt is okom rá, de azon akarat által, hogy a nép szeretetét és bizalmát megnyerjem, felbátoritva, elküldtem Kálnási Istvánt Wisnyoveczkij herceghez és a kiovi palatínus Potoczkijhoz, hogy a várt segélyt sürgesse. Elhatározám, addig is folytatom utamat, hogy összeszedvén a szétszórt népet, a lengyel határon rejtőzködve bevárhassam a segédcsapatok megérkeztét, nehogy meghűlni hagyjam a buzgalmat, mely a nép szivében égett. Mondták, hogy könnyű lesz a szétszaladtakat összegyűjteni, sőt hogy munkácsi hercegségemben 5000 gyalog és 500 lovas várakozik reám az ország határán".

Stepney bécsi angol követnek a kitörőben levő szabadságharc ezen kritikus napjaiból több jelentése maradt ránk. Ezekből tudjuk, hogy a felkelés első hírei június elsejére értek Bécsbe, de azt nem tartották ott komoly mozgalomnak. Nigrelli riasztó jelentéseit sem hitték el, sőt rosszallták, hogy ilyen semmiségért oly nagy lármát csapott. Amikor pedig híre jött annak, hogy Károlyi Sándor a megyei nemesek élén Dolhánál szétverte a felkelőket, mindenki azt hitte Bécsben, hogy ezzel vége van a "lázadás"-nak. Bécsben még június 22-én sem hitték el, hogy az egy példányban oda is eljutott kiáltványt valóban Rákóczi írta. Pedig ekkor már Rákóczi ténylegesen is a felkelők élén állott.

Rákóczi a dolhai vereség hírére is haladt tovább a határ felé. Egy Szkolya nevű faluban nagy örömmel jött eléje Kaminszkij Petrónius Szent Vazul rendi szerzetes, aki gyermekkorában Munkácson gyakran tartotta őt a karjaiban. Június 14-én, csütörtökön reggel a magyar határtól már csak alig 3-4 kilométerre levő Klimiecz faluban tartott pihenőt Rákóczi. Itt parancsot adott, hogy a hegy túlsó oldalán várakozó csapatokat hozzá vezessék. Délfelé meg is érkezett a szabadságharc leendő magyar nemzeti hadseregének magja, ötezer fegyveres helyett vagy ötszáz ember. Alig volt kétszáznak rossz paraszti puskája s csak ötven volt köztük lovas. A többi bottal és kaszával volt felfegyverkezve. A kis csapat kitörő örömmel köszönté Rákóczit, aki buzdító beszédet intézett hozzájuk, melyben kifejezte a haza iránti szeretetét és a hozzájuk való őszinte ragaszkodását. Lelkesedve hallgatták. A beszéd után Rákóczi rögtön hozzáfogott a tömeg katonai megszervezéséhez. Őröket rendelt ki, haditörvényeket hirdetett s megkezdte a fegyelmezés munkáját is. Ezzel Rákóczi ténylegesen a szabadságharc élére állt s most már csak hónapok választották el attól, hogy a nemzetnek is elismert vezére legyen. A fiatal Rákóczi teljesen kibontakozott. Hadszervező, hadvezér, államférfi: államépítő nemzeti vezér lett belőle. Ide sodorta a kérlelhetetlen végzet: mely az egymásba folyó körülmények játékával felébresztette Rákócziban az összes elnevelt és lappangó jó tulajdonságot s rádöbbentette családja politikai hivatására és az ő nemzeti missziójára. Lepattant róla mind az a közöny, amelyet törtvonalú nevelése rakott rá s izzó lelkesedéssel bontakozott ki benne a Rákócziak, Zrínyiek, Báthoriak utolsó méltó testi inkarnációja: az évszázados nemzeti törekvéseket újra lángra lobbantó és nemzete s országa ősi szabadságát a maga egyéni bukása árán is kiharcoló Rákóczi Ferenc. Az, aki ma a nemzet történeti köztudatában él...

(Vége az első könyvnek)