Rákóczi nem volt uralkodója az országnak. Kezdetben a felkelés és a szabadságharc szinte az ő magánjellegű ügye volt, övé volt a kezdeményezés, az irányítás és a felelősség. A hozzácsatlakozók a személyes hűségen keresztül kapcsolódtak az egyre jobban nemzetivé váló mozgalomhoz. A kijegecesedési központ továbbra is Rákóczi maradt. A szécsényi konvent után a mozgalom intézményesen megszűnt Rákóczi egyéni felelősségén nyugvó felkelés lenni. A felelősségben intézményesen is részt kért most már az ország, a szövetkezett rendek összessége. A szövetkezett rendek a kezdeményező és felelős szerepét addig magában vállaló Rákóczit elismerték továbbra is vezérlőjüknek, "Dux"-nak, de az ország ekkor sem volt az övé abban az értelemben, mint ennek a kornak abszolutisztikus hajlandóságú uralkodói tekinthették országaikat magukénak. Intézményesen csak Erdélyben volt fejedelem, pedig Erdély a valóságban sokkal kevésbé volt az övé, mint az a Magyarország, amelynek nem volt intézményesen ura.

Ennek ellenére mégis ura volt ő Magyarországnak. Ura, mert az ő akarata érvényesült benne; ura, mert az ő elgondolásai öltöttek benne testet, vagy legalább is igyekeztek testet ölteni. Rákóczi volt a felkelésnek, a szabadság-, majd függetlenségi harc nyolc esztendejének lelke, spiritus rectora. Az ő intenciói érvényesültek mindenhol. Ő irányított mindent, ő tartott mindent össze és állandó mozgásban. Ha intézményesen nem is adatott az ország úgy a kezébe, mint egy korabeli abszolút uralkodónak, mégis az övé volt az. Az övé egyszerűen azért, mert ő vállalta maradék nélkül az országépítést, a szervező és irányító szerepet s mikor a felelősségben osztozást vállalt vele a nemzet, az ország, akkor is tovább vállalta legszemélyesebb ügyének az egész felkelést.

Nem frázis tehát, ha ez alatt a nyolc esztendő alatt "Rákóczi Magyarországáról" beszélünk.

Évszázadok óta és újabb évszázadig ezalatt a nyolc év alatt volt magánvalóan magyar Magyarország s élhette a maga sui generis életét. I. Lipót uralkodási rendszere káoszt és nyomorúságot teremtett itt s ebből igyekezett Rákóczi a rendelkezése alatt álló rövid pár év alatt egy új országot teremteni, egy új országot, amelybe új életet és új szellemet kívánt elültetni. Rákóczi igyekvése nem egy pontban hosszú időre kiható maradt. Ami bukásával összeomlott, az is érdemes a megemlítésre. Ismerjük meg tehát Rákóczi soha nem hivalkodó nagy munkáját, a nyolc magyar év Magyarországát: vezéreit, nemzeti hadseregét, az országépítésben részes országot, a gazdasági és szociális viszonyokat, valamint a társadalmi élet és a műveltség kereteit. Ha másért nem, azért, hogy kibontakozzék előttünk az a háttér, amelynek előterében lejátszódott a magyar nemzeti törekvések évszázados folyamatát oly impozánsan bezáró felkelés élet-halál harca.

A felkelés szabadságharcának nyolc éve alatt úgyszólván minden a legszemélyesebb műve volt Rákóczi Ferencnek: hol a kezdeményezésben, hol az irányításban, hol magában a végrehajtásban. Természetes, hogy a maga egyénisége mindenre rá is ütötte a maga sajátos jellegét.

Rákóczit a rajta kívül álló véletlenek egész sora sodorta akaratán kívül a nemzet és az ország élére. Maga sokkal szemérmesebb, zárkózottabb, önmagával szemben kisebb hitű volt, semmint történelmi szerep utáni vágy, hiúság, vagy belsejéből kiáradó mindent elsöprő expanzivitás kényszerének engedett volna akkor, amikor az események odasodorták, hogy meg kellett felelnie egy nemzet minden várakozásának, amely várakozás családjának történelmi és politikai hagyományai alapján feléje fordult. Rákóczit egyedül az a mélyen etikus hit vezette, hogy ő Isten által van erre a szerepre elhívva s így egyetlen kötelessége van: szolgálni az Isten akaratát a magyar nemzet szabadságának és függetlenségének kivívásával. Rákóczit egyetlen valami fűzte össze szétszakíthatatlanul nemzetével és országával: a kötelességérzet, amely a hivatottság missziós érzetéből fakadt. Felkelése szabadságharcának minden mozzanatában egyetlen vezérfonala volt Rákóczinak: a kötelességérzet, kötelességérzet a nemzettel és az országgal szemben, amelyet szolgálni az isteni elrendelés kötelezte s amely hittel, bizalommal, reménnyel fordult feléje, amikor megmozdulása a szabadság lehetőségét csillogtatta meg előtte. A legkötelességérzőbb és kötelességtudóbb vezéralakja Rákóczi a magyar történelemnek. Ez az a vezérmotívum, amely működését mindennél határozottabban jellemzi.

Rákóczi ősei nyomán az ország legnagyobb magánvagyonának volt a birtokosa. Minden olyan Béccsel való megegyezés, amely ezt a vagyont számára biztosította volna, amilyen megegyezésre a felkelés alatt a nemzeti célok feladása esetén, sőt a mozgalom végén anélkül is több lehetőség is nyílt, Rákóczi számára a gondtalan főúri élet minden lehetőségét megnyitotta volna. De, bár az őt közéletbe sodró véletlen események közt nem egy egyéni sérelem is akadt s így megmozdulása egyéni okokra is támaszkodott, mégis annyira eggyé lett a mozgalom magasabb nemzeti céljaival, hogy a maga és családja sérelmei és érdekei egyre jobban a háttérbe szorultak. Kitért a lengyel korona elől, amikor játszva mentesült volna Béccsel szemben minden felelősség alól, mert nem akarta nemzetét odadobni a német bosszúnak. Nem fogadott el egyéni kedvezményeket, hogy ellenükben feladja a nemzeti elveket. Végül is nem élt az anyagi javai megmentésének lehetőségével sem, amikor az ellentállás további lehetősége már megszűnt, mert érezte, hogy most már az ő puszta személye az, ami mint örökös memento a száműzetés idegenségéből is inti Bécset és biztosítja a visszaküzdött alkotmányos szabadságot. Feladta a földi javak, nyugodt élet hiú lehetőségét, mintha érezte volna, hogy neki kötelessége a nemzettel szemben az eszmévé válás mostoha sorsának vállalása. Neki kötelessége, hogy valaki, maga a szabadságküzdelem indítója, irányítója, ne adja fel azt a lehetőséget a főhajtással, hogy még egyszer a nemzeti ügy mellé állhasson felemelt fővel, esküszegés nélkül, ha a körülmények úgy kívánnák.

Nem nevelték magyar patriótának s nem hallotta fogékony gyermeksége napjaiban azokat a gondolatokat, politikai eszméket, amelyeket ősei szolgáltak. Maga mégis azok hív követője és felismerője lett. Atavisztikusan ütött vissza benne nemzete évszázados függetlenségi és nemzeti törekvése. A független és nemzeti Magyarország ideája elevenen élt benne.

Ez az idea tört minden intézkedésén keresztül a megvalósulás fizikai állapota felé. Két cél irányította munkásságát: felépíteni a lerombolt szabadságot újra, hogy meglegyen az ország és a nemzet régi szilárd alapja, majd aztán erre az alapra egy független ország és egy szabad nemzet egységéből új jövendőt építeni fel.

Semmi nem állt távolabb tőle, mint az anyagi érdek és az önös cél. Anyagi lehetőségeit nem fokozni kívánta, hanem áldozatos készséggel állította azt is a nemzeti célért folyó küzdelem szolgálatába. Önös célt még az erdélyi fejedelemség megtartásának követelésével sem szolgált, mert ez a kívánság is politikum volt s csak megértése volt annak az évszázados elvnek, hogy amíg a magyar trónon idegen ül, addig feltétlenül szükség van az önálló, nemzeti fejedelmű Erdély fennmaradására. Mert csak a nemzeti, önálló Erdély őrizheti és szolgálhatja az idegen uralkodójú nemzettel szemben az egység vágyának és a nemzeti függetlenség akaratának valóban nagy magyar gondolatát.

A független országban élő szabad nemzet gondolatának szolgálata megkívánta, hogy azon az országrészen, amely hatalmába került, helyreállítsa a régi szabadságot, közbiztonságot; jobb gazdasági és szociális viszonyokat teremtsen, tehát, hogy a birtokláson túl építő, regeneráló munkával is foglalkozzék.

A függetlenség kivívásához hadseregre volt szükség. Évszázados nemzeti vágyak öltöttek testet a Rákóczi keze alatt kialakult kuruc-seregben. A sereg fenntartására és a hadviselés költségeire anyagi eszközökre volt szükség. Az ország financiálisan immár másfél évszázada szinte az önállóság minden látszatnyoma nélkül felszívódott a birodalom közös szervezetébe. Új pénzrendszert kellett teremteni, új adópolitikát kellett bevezetni, új anyagi erőforrásokat kellett megnyitni. A függetlenség magával hozta a belső ipari termelés felfokozását s ezzel a kereskedelmi és ipari élet fellendítését is. Rákóczi volt Magyarországon az első nagy iparosító, mert szabad hadseregének a külföldtől lehetőleg független ellátása megkövetelte ezt.

A jobbágy helyzete javulásának reményében, a nemes eddigi előjogainak biztosítását tudva csatlakozott a nemzeti mozgalomhoz. Rákóczi volt az, akinek a két egymástól mégis csak divergáló kívánság között úgy kellett igazságot szolgáltatnia, hogy egyik se bántassék meg. Így lett Rákóczi a nemesi szabadságok helyreállítója s egyben a jobbágyokkal szemben az első szívvel érző s demokratikusan gondolkozni tudó magyar államférfi.

Mozgalmának, mely a legrövidebb idő alatt szélesedett a nemzet mozgalmává, legerősebb tömegtámasza az elégedetlen protestáns társadalom volt. Rákóczinak volt akkora államférfiúi bölcsessége, hogy erős katolicizmusa ellenére is szembe tudott fordulni a katolicizmus elnyomó tendenciáival és igazságot tudott szolgáltatni a protestánsoknak is, mert így kívánta azt a független országban élő szabad nemzet elgondolása.

Államférfinak kellett lennie, aki egyensúlyban tudja tartani a társadalmi osztályok és a felekezetek egymásközti vetélkedését, aki Európa ütőerén tartja a kezét s saját maga teremtette diplomáciájával mindent elkövet, hogy a magyar ügyet európai üggyé szélesítse. Hadvezérnek kellett lennie, aki a keze alá tóduló fegyelmezetlen tömegből hadsereget szervez, hadi terveket sző, csatát vezérel. Gazdasági vezérnek kellett lennie, aki financiális problémákat old meg, aki a hadsereg minden szükségéről gondoskodik. Aki ipart teremt, kereskedelmi életet mozgat s mindezt máról-holnapra, hisz igazán nem készülhetett erre.

Rákóczi mindennek a feladatnak megfelelt. Kezében tartotta a bel- és külpolitikát. Hadsereget teremtett és tartott fenn. Gazdasági kérdéseket oldott meg. Igazságügyi problémákkal foglalkozott. S végezte mindezt a legnagyobb szerénységgel, esendőségének és tökéletlenségének, ember voltával járó hibáinak fokozott tudatával. Zárkózottsága és helyzetének tudata magasan föléje emelte őt mindenkinek, viszont szükség esetén szónoki készsége varázsával mindenkihez közvetlen közel tudott férkőzni. Mindenről tudott és mindenkit ismert. Nem kerülte el a figyelmét semmi és senki. Mindemellett pedig ráért, hogy udvarában olykor vadászszenvedélyének, pompakedvelésének és szórakozásnak is éljen. Tudta, hogy mindez csak emeli a tekintélyét az alsóbb osztályokkal szemben. Valódi uralkodóképességek voltak benne s ezeket önmaga oly szerényen viselte, szinte rejtegette, hogy az állandóan dolgozó agy, a mindég munkás lélek, amely az egész mozgalom agya és lelke volt, szinte rejtve maradt még a közvetlen környezete előtt is.

Rákóczi a neki adatott nyolc év alatt beigazolta, hogy nemcsak testi inkarnációja volt az őseiben élt magyar nemzeti törekvéseknek, hanem örökölte nagy ősei minden kiváló államférfiúi, uralkodói tulajdonságát. A legmostohább viszonyok között oly szervező és irányító készségről tett tanúságot, hogy méltán állíthatjuk Bethlen Gáborral egy sorba, aki pedig a XVII. század legnagyobb magyar szervező államférfia volt. Csak sajnálnunk lehet, hogy nem tudta megvalósítani álmát, amiért mindent feláldozott, a független Magyarországot és benne a szabad magyar nemzetet s nem lehetett ennek még évtizedekig áldásosan működő uralkodója. A magyarság akkor száz évvel előbb indult volna el nemzeti öntudatosodása és megerősödése útján s így száz év előnnyel indult volna a XVIII. század végén öntudatukra ébredt nemzetiségeivel szemben a hegemóniáért vívott harcba. Ez a száz évnyi előny hiányzott utóbb ahhoz, hogy a hegemóniáért nemzetiségeinkkel szemben sikerrel vehettük volna fel a harcot, ez a száz évnyi nemzeti öntudatosodás és erősödéshiány vezetett közvetlenül a trianoni eredményhez.

Rákóczi mellett Bercsényi Miklós maradt mindvégig a mozgalom, a szabadságharc másik nagy vezéralakja. Bercsényi impulzív és robusztus alakja olykor mintha el is homályosította volna a szerény és hallgatagabb Rákóczi személyét s nem egyszer a Bercsényiét állította előtérbe. Ez azonban akkor is, ma is csak optikai csalódás. A nyughatatlan, szónokló, pompában úszó Bercsényi, a generalisszimusz, mindvégig második személy maradt Rákóczi mellett. Kiélte ugyan teljesen magát, mint hadvezér, mint diplomata, mint orátor, mint belpolitikus egyaránt, de legtöbbször csak Rákóczi kegyéből és Rákóczi sokszorosan pompázóbb visszfényeként. Kétségtelen, hogy a kor valahány vezető és szerepet vivő embere között ő állt Rákóczihoz legközelebb. Mert Rákóczi minden szociális érzéke és demokratikus hajlandósága ellenére is lényegében erősen arisztokrata volt. Származás, társadalmi rang szempontjából is s talán a mozgalom előtti évek sorsközösségéből kifolyólag is Bercsényi állt legközelebb Rákóczihoz. Kettőjük levelezésében van a legtöbb bizalom és melegség s kettőjük viszonya volt mindég a legközvetlenebb. Bercsényi gondosan ügyelt arra, nehogy bárki is Rákóczi elé helyezze. Rákóczi viszont minden gyűlöleten és intrikán keresztül óva vigyázott Bercsényi személyére és pozíciójára. Merőben ellentétes egyéniségük még jobban egymásra talált, mint a mozgalom előtti években.

Nem egy ponton lényeges felfogásbeli különbségek voltak közöttük. Más volt mindkettő mint hadvezér s mint stratéga. Más volt különösen az első években mindkettő külpolitikai beállítottsága. Rákóczi francia orientációja, amely a mozgalom központi eseményeire oly elhatározó befolyással volt, Bercsényit sohasem tudta lelkesíteni. De egyek voltak mindketten az eszme szolgálatának komoly vállalásában s Bercsényi és Rákóczi is egyaránt rácáfolt a szatmári béke után arra a felfogásra, hogy az egész mozgalom csak néhány százezer hold birtokos-változásáért folyt le, mert mindkettő szó nélkül feladta vagyoni alapját és békés otthonát, az elvek és az eszme fenntartásáért.

Rákóczi és Bercsényi köré csakhamar egész szellemi vezérkar alakult ki. Komoly polgári hivatalnoki kar, ügyes diplomáciai készséggel rendelkező, követségre alkalmas emberek, hivatásos és nem hivatásos katonák, akik közösen alkották azt az apparátust, azt a látható hivatalos független Magyarországot, amely a mozgalmat élettel töltötte meg. Rákóczi körül lassan kialakult az ország kormányzósági ügyvitele. Közjogi, egyházjogi, igazságügyi, gazdasági kérdések merültek fel s találták meg a fejedelem környezetében a maguk szakembereit. A polgári apparátus és adminisztráció természetszerűen inkább háttérben maradt és sem az egykorúak, sem a későbbiek nem igen időztek azok neveinél, akik ennek a szolgálatában állottak, bármily kiváló és fontos volt is feladatuk és munkakörük.

Az egykorúak figyelme természetszerűen első sorban a katonák, a nagyobb hadiegységek vezetői és a sikeresebben működő csapatvezérek felé fordult. Károlyi, Forgách, Vak Bottyán, Ocskay, Bezerédy stb. neve így sokkal jobban összeforrt a szabadságmozgalom emlékével. Ezek közül Károlyinál kell megállnunk rögtön Rákóczi és Bercsényi után.

Károlyi kevésbé volt koncepciózus ember, mint Bercsényi. Viszont nem volt annyira idegember, akinél ezért oly nagy távolság választotta volna el az elgondolást a megvalósítástól. Nála a gondolat és a kivitel meglehetősen közel járt egymáshoz, viszont távol tartotta magát igen gyakran már magától az elhatározástól is s ezért többször múlt rajta nagyobb hadiesemények sikere, illetve balsikere. Családi összeköttetései és vagyona alapján elsősorban a Felső-Tiszavidéken és az erdélyi széleken volt széleskörű tekintélye. Országos súlya csak akkor lett, amikor a felkelés harcainak második periódusában a kezébe került a hadsereg feletti parancsnokság. Károlyi sem volt képzett katona. Dunántúli hadjáratainak következetes végkudarcait elővigyázatlanságára vezethetjük minden esetben vissza. Nem idegenkedett ugyan a bravúros vállalkozásoktól, de nem volt rendszeres ember. Állítólag Thököly volt tisztjei domináltak körülötte s ezek elhatározó befolyást gyakoroltak hadvezéri működésére. Rákóczi és Károlyi között korántsem volt olyan közvetlen a viszony, mint Rákóczi és Bercsényi között. A felkelés utolsó időszakában egyre jobban elmélyült a közöttük keletkezett szakadék s kisebb-nagyobb elhidegülések már azelőtt is mutatkoztak, mint például Károlyi erdélyi megbízatásakor, amikor a megbízást Károlyi csak ímmel-ámmal vállalta volt.

Bizonyos, hogy Károlyi hosszú időn át lelkes és megbízható híve volt a nemzeti szabadságmozgalomnak. Amikor a békekötés körül magához ragadta a kezdeményezést és függetlenítette magát Rákóczi befolyásától, kétségtelenül hasznosan mentette azt, ami még menthető volt. A nemzeti ügynek nem volt árulója, azonban jogosan vethetjük fel a kérdést, hogy vajon nem került-e ellentétbe a Rákóczival szemben fennállt hűségkötelezettségével s még inkább a szövetkezett rendekkel szemben vállalt hűséggel. E két kérdésre a válasz nem lehet felmentő.

Forgách kétségtelenül sokkal képzettebb katona volt, mint akár Bercsényi, akár Károlyi. Viszont emberileg mindkettőnél számosabb hibával volt terhelve. Gőgös és összeférhetetlen ember volt, nem egy súlyos intrika kezdeményezője. Emellett a fejedelem még iszákosnak is ismerte. Erdélyben tapintatlan fellépésével inkább ártott, mint használt Rákóczi ügyének. Különben is több olyan meggondolatlanságra ragadtatta magát, amely a vele szemben való bizalmat teljesen aláásta. Utolsó önálló vállalkozása után valóban megtelt vele szemben a türelem pohara s személyének a mozgalomból való erőszakos kikapcsolása a legkevésbé sem szolgált a mozgalom kárára.

Károlyi és Forgách mellett Esterházy gróf volt még vezető szerepet vivő ember a felkelés katonai részében. Ő sem volt önálló egyéniség s bár nem volt híjával a személyes bátorságnak és vitézségnek, mint hadvezető inkább félénk, mint óvatos volt. Bercsényi, Károlyi és Forgách mögött háttérbe szorult s jelentéktelenebb szerepet vitt, bár ambíciója legalább is nem mindennapi volt.

Az 1709-ben elhunyt gróf Barkóczi Ferenc tábornagy régi katona volt. Maga kitűnő vitéz hírében állott, de vezényelni és irányítani nem tudott. Inkább nagy katonai múltja s Rákóczi bizalma biztosította számára azt a munkakört, amelyet a hadseregnél a felkelés alatt betöltött. A hatodik s egyben utolsó tábornagy báró Vay Ádám volt, egyben Rákóczi udvari főkapitánya is. Vay Rákóczi legszemélyesebb hívei közé tartozott, udvarában első személy volt s korának leghiggadtabb, legbölcsebb magyarjai közé tartozott. Ott volt a vezérlő fejedelem mellett csatái legsúlyosabb pillanataiban s mint bölcs tanácsadó ott állt mellette az állami gondok közepette is. Vay mint politikai író is szolgálta a nemzeti ügyet, amellett, hogy nemcsak a tollat, hanem a kardot is ügyesen forgatta s Rákóczi nem egyszer önálló és fontos katonai megbízatással is kitüntette.

Tábornagyi rangot viselt még, de nem Magyarországon, hanem az erdélyi csapatoknál Pekry Lőrinc, akinek bár jelentékeny szerepe volt Rákóczi erdélyi fejedelemmé választásában, mégsem tartozott a feltétlenül megbízható emberek közé. Mérhetetlen ambíciók hevítették. A természet a legellentétesebb, szélsőségekre hajló tulajdonságokkal ruházta fel, önző és fondorkodó volt s emellett kiváló tehetséggel volt megáldva. Találóan írja róla R. Kiss István, hogy még állhatatlanságában is ingatag volt.

Rákóczi, Bercsényi, Károlyi, Forgách, Esterházy Antal, Barkóczi, Vay és Pekry állt a nemzeti mozgalom szabadságharcának élén, az ő kezükben alakult ki az a nemzeti hadsereg, amely már több mint másfél évszázados vágya volt a nemzeti hadseregétől is megfosztott magyarságnak.

Amikor a magyar trón I. Ferdinánd kezére került s ezzel a maradék-Magyarország, ez a nyugati és északi csonka-karéj hozzásimulni kényszerült a Habsburg-tartományokhoz, mind adminisztráció, mind pénzügyi és hadpolitikai szempontból egyre jobban Bécs alá vonatott s addigi függetlenségét, önállását egyre jobban feladni kényszerült. Így sorvadt el lassan, de annál határozottabban az egykori magyar hadrendszer s jutott az egész magyarországi hadügy a bécsi, merőben idegenszellemű haditanács kezére. Az országot rendszerint idegen pénzen tartott idegen katonaság is védte, amelynek a feje, a fővezér, a király embere, idegen volt. Emellett ugyan fennállt a nádor hadügyi helyettesének, az országos főkapitánynak a szerepköre, azonban az egyre kisebb körre szorítkozott. Alája tartoztak a magyar csapatok, a várak őrségei, a vármegyei katonaság és a mezei hadak. A rendek az ország érdekében szívesen tágították a főkapitány hatáskörét, de ez nem volt elég arra nézve, hogy az állami szuverenitást biztosítani tudta volna az országba behozott idegen katonaság felett. A főkapitányi intézményben benne rejlett ugyan a nemzeti hadsereg, a nemzeti katonaság megszervezésének lehetősége, de a döntő szó mégis azé az idegen katonaságé volt, amely idegen testet jelentett az országban. 1556-ban Ferdinánd megszervezte a bürokratikus jellegű bécsi haditanácsot. Ez, a Ferdinándtól nyert utasítása alapján, nem ismert különbséget a habsburgi területeken belül s bár egyetlen magyar sem volt benne, hatásköre mégis kiterjedt a magyar végvárakra is. A haditanács magyarországi érvényesülésének még a nagysúlyú Nádasdy nádor sem tudott gátat vetni.

Ezzel megindult a magyarság háttérbe szorulása. A tisztikarban, különösen annak magasabb rétegeiben a magyarság nem, vagy csak alig jutott szóhoz s a nemzet által kiállíthatott haderő mindig másodrangú jelentőségű maradt az országban levő idegen sereghez képest. Ez oda vezetett, hogy igen hamar országos óhaj lett a nemzeti hadsereg intézményének, mint a nemzeti szuverenitás biztosítékának és külső kifejezőjének felelevenítése, illetve új alapokon való intézményes megteremtése. A népfelkelés lassan elvesztette katonai értékét. Katonai szempontból a zsoldossereg lépett előtérbe, ami viszont hamar gazdasági és szociális kérdéssé fajult. Az állandó idegen zsoldos-megszállásnak a népre nehezedő súlyos gazdasági terhei egy évszázadon át gyűjtötték a lelkekben az idegen-, főleg németgyűlölet egyre féktelenebb izgalmát.

A XVI. század végére lett ismét időszerű a nemzeti hadsereg kérdése. Olyan rendi seregre gondoltak az idea felvetői, amelyet a rendiség tartott volna fenn, amely felett az országgyűlésen a rendek diszponáltak volna. Ez a sereg független lett volna a királytól s a rendiség, amely egyben a nemzetet is jelentette, szükség esetén a királlyal szemben is felhasználhatta volna azt. 1598-ban Nádasdy Ferenc és Pálffy Móric vetették fel ennek a hadseregnek a gondolatát, majd 1604-ben Thurzó György és Pethe Márton érsek tértek vissza erre a gondolatra. A megvalósulásra azonban részben a rendek tehetetlensége, részben a hatóságok bizalmatlansága miatt nem került sor. Bár a vágy azután is elevenen élt s a század derekán különösen nagy pártfogóra és ékes szavú hirdetőre talált a költő és hadvezér Zrínyi Miklósban, aki nemcsak a magyar katonai irodalomnak volt a megalapítója, de évszázadokra a leghivatottabb hirdetője volt a magyar nemzeti hadsereg szükségességének is.

A rég kialakult formákban a nemzet mindezek ellenére katonáskodott, de nemzeti hadsereg híján a török idők közel másfél évszázada alatt nem jutott nemzeti vezérlethez. Nemcsak a felvidéki várak kapitányai voltak idegenek, de azok voltak a mezei hadakat vezető főkapitányok is. Az országgyűlések lankadatlanul követelték ugyan a magyar parancsnokokat, de a követeléseknek mi foganatjuk sem lőn. Az idegen főkapitányok a legjobb esetben nem voltak ellenségei a magyar katonáknak, de bizony többnyire nyílt ellenségeik voltak. A magyar katonaság háttérbe szorult s nem egyszer szótlanul kellett a legsúlyosabb inzultusokat is eltűrnie.

Ilyen körülmények között természetesen nem aludt el a lelkekben a vágy a nemzeti hadsereg után. Az erdélyi fejedelmek sikeres Habsburg-ellenes hadjáratai alatt meggyőződhetett a karéj-Magyarország népe, hogy a nemzeti vezérlet alatt álló nemzeti katonaság Erdélyben sikeres haditettekre képes. Thökölynek kezdetben szerencsés katonai vállalkozásai, valamint a felszabadító háborúban részt vett magyar csapatok hadi értéke a kuruc idők kezdetén élénken élt az emlékezetben és a köztudatban. A hit a régi magyar katonai erények el nem hunytában és a vágy a nemzet szuverenitását végre kivívó és biztosító nemzeti haderő iránt egymást támogatta a századforduló keserű szájízű és nyomasztó légkörű évtizedeiben.

Ebből a hitből és ebből az immár tradicionális vágyból, törekvésből táplálkozott az a páratlan lendület, amellyel az ország népe rendi, vallási és nyelvi különbség nélkül Rákóczi kibontott zászlói alá sereglett s ez a hit, a győzni tudás hite s ez a vágy, a nemzeti hadsereg vágya, alakított Rákóczi zsenialitása mellett ebből az összeverődött emberseregletből egyre kötöttebb formájú és egyre állandóbb jellegű hadsereget, alakította ki másfél évszázad után újra a szuverén magyarság szuverén nemzeti hadseregét. Ez a sereg már mindenkié volt s későbbi egyre feudálisabb jellege ellenére is nem a rendek, hanem a nemzet serege lett, amelyet már nem a gyűlölet, hanem a szeretet lángja vett körül. A nemzetnek másfél évszázadon át lekötve tartott erkölcsi és fizikai ereje a kuruc nemzeti seregen keresztül szabadult fel s ez a felszabadult erkölcsi és fizikai erő táplálta nyolc hosszú éven át a mozgalmat.

Rákóczi seregének kialakulását, lassú keretek közé szervezését, Rákóczi állandó jobbító, javító törekvéseit már láttuk. Ekkor nagyjában megismertük ennek a seregnek minden erényét és hibáját. Legnagyobb erénye a háború céljával való kétségtelen együttérzés és az önzetlen lelkesedés volt, amely összehozta és összetartotta ezt a hadsereget. Hibái a begyakorlatlanság, nehezen fegyelmezhetőség, a képzett altisztek hiánya, a tisztikar gyakorlatlansága, a nagyobb egységek vezéreinek önfejűségre való hajlandósága, nem egyszer képzetlensége s magának a fejedelemnek is a hadsereggel és az azzal elérhető eredményekkel szemben való hitelvesztése voltak. A kuruc sereg képzetlenül és szervezetlenül indult első csatáiba, az ütközetek és ide-oda vonulgatások alatt szerzett ugyan hadiélményt s némi gyakorlatot is, de nagy tömegében mindig inferiorisabb katonai értéket jelentett, mint a vele szemben álló császári zsoldos csapatok.

Ezek mellett generális baj volt az, hogy a császári és a fiatal nemzeti haderő között korszerűségben volt nagy különbség a császári haderő javára. A császári sereg a kor színvonalán állott, míg a kuruc sereg egy elavult hadviselési módnak volt a híve s úgy a sereg, mint a tisztikar határozottan ellene volt minden újítási törekvésnek, melyekkel Rákóczi s nem kis mértékben Forgách is az irreguláris hadviselés és harcmodor helyett a reguláris harcmodorra akarták nevelni az inkább gyors elhatározást, éles szemet, erős kart és fürgeséget megkívánó régies csatározásokat kedvelő kurucokat.

Ezért nem volt várvívó a kuruc sereg. Markó Árpád igen kiválóan jellemzi a sereget azzal a megállapítással, hogy nem szerette a tényleges és látszólagos tétlenséget és nem volt türelme a passzív hősiességhez. Ez a magyar vérmérsékletből, a török idők végvári magyar vitézeinek és a hajdúk s Thököly emlékein élő kurucoknak hagyományaiból fakadó katonai természet soha sem jutott el oda, hogy egyenlően fegyelmezett és nagy ütközetben egyenlő biztonsággal vezényelhető sereg nőjön ki belőle a császári sereggel szemben, amely ennek épp az ellentéte volt. Ezért alá kell írnunk Markó szomorú, de igaz megállapítását, hogy ez a fiatal nemzeti hadsereg összességében a hadjárat egész tartama alatt nem tudott felemelkedni, éppen a fejedelem által felismert és nemzetünk lélektanában gyökerező fogyatkozások miatt, arra a fokra, amelyre hivatva lett volna.

Rákóczi Emlékiratában gyakran megemlékszik seregéről s abból tudjuk, hogy a gyalogságot megvetette a közvélemény, mondván, hogy a kutya jár gyalog. Pedig Nyugaton a gyalogság már becses fegyvernem volt. A sereg nem szerette a huzavonát, viszont nem szeretett az ellenséghez közel táborozni, mert nem szerette a készenlétben való pihenést. Pihenéskor szívesen lakmározott és szívesen ivott. Szívesen és gyorsan csapott az ellenségre. Épp harci kedve miatt nem lehetett kitérni véle egy-egy ütközet elől. Ha azonban csatát vesztett, épp oly igyekvéssel oszlott fel, ment szét, mint amily buzgalommal kergette maga a futó ellenséget. Minden egyes ütközet a sereg felbomlásának veszélyét hordta magában, mert ha győztek, a zsákmányt vitték haza, míg ha vesztettek, a vereség miatti lelkiállapot vezette vissza a katonákat családjaikhoz. Erősen befolyásolta a legénységet a mezei munka is. A legénységben emellett meg lett volna, mint Markó is megállapítja, a tanulási készség, hogy elsajátítsa a rendszeres hadakozás módját, de a tisztikar végzetesen fogyatékosan volt képezve és maga is fegyelmezetlen volt.

Ez az oka annak, hogy számos kisebb-nagyobb helyi siker mellett a felkelés nyolc évének összefüggő hadtörténelme nem felemelő olvasmány. Rákóczi mindent elkövetett, hogy ezt a hadsereget a megteremtésen és a fenntartáson túl, fejlessze is. Nem rajta múlt, hogy igyekvésével nem volt arányban az eredmény, amelyet elért. De bár Rákóczi törekvései a harcmodor tekintetében alig értek el eredményt, a kuruc seregek - amint azt Szekfü írja a Magyar Történet hasábjain - mindent neki köszönhettek. Ő állította őket össze. Ő gondoskodott élelmükről, felszerelésükről, utánpótlásukról. Ő és hadi irodájának néhány embere soha nem vette le szemét erről a seregről, mely életének legnagyobb pozitív teljesítménye volt s amely oly önálló nemzeti hadsereg volt, - hogy tovább is Szekfüt idézzem - minőről Zrínyi Miklós álmodni sem mert s amilyen Hunyadi Mátyás és 1848 között magyar földön soha nem volt. A fejedelmi teljesítmény páratlansága, valamint a nemzeti hadsereg tényének öt évszázadnyi időközben való magában állása oly nagy dolgok, hogy ezek történelmi jelentősége mellett másodrangú kérdés marad mindig, hogy ez a sereg nem tudott a tökéletesség magasabb fokaira emelkedni s végül is elbukott s véle bukott a nemzeti ügy is, amely az első pillanattól kezdve katonai probléma volt és maradt mindvégig a külpolitikai momentumok fokozott kihangsúlyozása ellenére is.

A kurucok nemzeti hadseregének soha kétségbe nem vont legfelsőbb hadura mindenkor maga Rákóczi volt. A szécsényi országgyűlés óta Bercsényi főtábornoknak tekinthette magát, de ezt a tisztét a tábornoki kar nem ismerte el osztatlanul. 1706-ban Rákóczi az érsekújvári főkapitányság mellett hivatalosan is megbízta a fővezérséggel. Ezt a szerepkört a mozgalom vége felé Károlyi vette át. Rákóczinak egyre jobban terhére lett a nyűgös, beteges, tétovázó Bercsényi közelsége s inkább külszolgálatra alkalmazta.

A tábornagyokról már előbb megemlékeztünk. Mindegyik mellett volt egy-egy tartományi főhadbiztos, aki a pénztárnok és a ruházati biztosok segítségével a tábornagy-főkapitányok seregeinek gazdasági ügyeit intézte és a felszerelést és utánpótlást végezte. Mindegyik tábornagy főbiztos mellett volt egy-egy hadbíró is.

A felkelés alatt gróf Csáky Mihály és gróf Esterházy Dániel jutottak el az altábornagyságig. Egyik sem volt különösebb képességű katona s az utóbbit a fejedelem összeférhetetlen természetűnek is tartotta. Csáky utóbb a személyes hűségnek szép tanúságát adta s Rákóczit messze túlélve halt meg Rodostóban, 1757 decemberében.

A tábornoki kar tagjainál alig idézhetünk többet az egyszerű felsorolásnál. Andrássy György részeges, szűklátókörű katona volt, de a nagyszombati és pudmericzi csatákban tanújelét adta személyes hősiességének. Andrássy István 1706 őszén Dunántúl főparancsnoka volt, de erély nélkül. Bagossy Pál csak 1707-ben állt át s a felkelés végén pestisben pusztult el. Kitűnő gyalogsági parancsnok volt; Rákóczi feljegyzi róla, hogy "becsülte a gyalogságot és értett vezetéséhez, látott rendszeres ostromokat és ütközeteket s minthogy Károlyinak rokona és régi barátja volt, lassanként felvilágosította őt a hadviselésről. Oly elmének, mint Károlyi" írja tovább Rákóczi "nem sok oktatás kellett, a természet megadott neki minden kelléket, hogy jó tábornok váljék belőle." A két Berthóti testvér, Ferenc a szenátor és István, régi katonák voltak, akiknek nagy becsületük is volt emiatt. Ferenc Forgách elfogatása után helyettes kassai főkapitány lett.

Bottyán János volt az egész szabadságharc legnépszerűbb tábornoka. Rákóczi tigris apánknak nevezte. Bercsényin, Károlyin, Forgáchon és Esterházy Antalon kívül ő volt az egyedüli, akire a fejedelem nagyobb seregcsoportok vezetését rá merte bízni. Talán egyszerű származása miatt, de Rákóczi nem értékelte annyira, mint amennyit ért. Pedig gyakorlati és erélyes vezér volt, akit további karrierében Bercsényi erélyes egyénisége szorított a háttérbe, mint Forgách Simont is. Bottyán volt az egyedüli a kuruc generálisok között, aki a nagy folyamok harcászati jelentőségét nemcsak felismerte, de ki is használta.

Bezerédy Imre híres vitéz volt s személye körül valóságos legendakör keletkezett. Ezredét kifogástalanul vezető tiszt volt. Utóbb árulásba keveredvén, kivégeztetett. Buday István, gróf Csáky István, gr. Forgách György, Galambos Ferenc nem vittek különösebb szerepet. Utóbbi mint szenátor többnyire a fejedelem mellett tartózkodott. Ebeczky István rátermettsége mellett megérdemelte volna, hogy magasabb katonai polcra jusson. Számos csatában vitt komolyabb szerepet s háttérben maradása a korszellemmel és Rákóczi feudális világnézetével magyarázható. Gyürki Pál az idegen lovasságot vezette. A fejedelem nem sokat tartott képességeiről. Gr. Mikes Mihály, aki 1708 után a Moldvába szorult erdélyi menekültek feje volt, inkább csak báb volt a ravasz Pekri kezében. A Prágából harminc huszárral Rákóczihoz hazaszökött báró Palócsay György, jó poéta és derék katona, csak a háború vége felé lett tábornok. Orosz Pál a fejedelem legkorábbi csapatvezérei közé tartozott. Erdélyben és a Tiszántúl játszott nevezetesebb szerepet. Rákóczi vele sem volt különösebben megelégedve s a hozzá intézett levelei tele vannak intéssel. Báró Petrőczi István 1708 után mint szenátor visszavonult a tényleges katonáskodástól. 1703-ban török földről tért vissza Rákóczi támogatására. Báró Sennyei István volt a hadviselés első éveiben a hadakozáshoz legjobban értő tábornok. Ő volt az első főtiszt, aki tudott magasabb katonai egységeket irányítani s Rákóczi épp ezért nagyon hallgatott első hadműveletei tervezésénél tanácsaira. Rákóczi mindég igen nagyra becsülte s mindég szokatlan elismeréssel és melegen nyilatkozott róla. Sennyei 1706-ban az új kormánytanácsnak, majd a szövetséges rendeknek kancellárja lett s így megvált a hadseregtől, de mint kancellár még nagyobb hatáskörhöz és szerephez jutott. Teleki Mihály és Thoroczkay István, a két erdélyi tanácsúr és tábornok, nem volt komolyabb értelemben vett katona. Thoroczkay ugyan átmenetileg volt Erdély főparancsnoka is, de inkább később, mikor az erdélyi szenátus elnöke volt, vitt jelentősebb és hasznosabb szerepet a mozgalom érdekében.

A brigadérosok neve közül a következőké lett ismertebb: Ocskay László, aki végül is árulásáért halállal lakolt, Béri Balogh Ádám, Babocsay Ferenc, Galánthai Balogh István, Czelder Orbán, Fodor László és Sréter János. Közülök Sréter János emelkedett ki, aki a tüzérség főfelügyelője volt.

A fejedelem inkább rossz, sőt lesújtó véleménnyel volt vezéreiről, tábornoki karáról, brigadérosairól s egyéb tisztjeiről. A vitézséget azonban méltányolta s a katonai érdemeket különböző arany-, ezüst- és bronzérmekkel jutalmazta. Vitézi rendet is akart alapítani, de terve kivitelében a változott idők megakadályozták.

Nem fordíthatjuk el tekintetünket úgy ez átfogó pillantás után a kurucok nemzeti hadseregéről, hogy meg ne állapítsuk: hogy, bár ez a sereg lassan leromlott s végül is majdnem feloszlott s ezzel a nemzeti hadsereg ügye ismét hosszabb időre leáldozott, de a későbbi világhíres magyar huszárság szelleme a kuruc csaták kuruc lovasezredeibe gyökerezett vissza.

A szabadságharc belpolitikai súlypontja a nemzet akaratát képviselő országgyűlésekre, illetve conventiculumokra és a szövetkezett rendek legfelsőbb organizációját jelentő szenátusra esett. Itt nyilatkozott meg a közvélemény s ezek állásfoglalása mélyen belenyúlt a hadviselés módjába és lehetőségébe is.

A mozgalom első két évében a nemzetnek nem volt alkalma országosan nyilatkozni. Láttuk, hogy milyen problémát jelentett, hogy vajon hivassék-e össze országos gyűlés s így először csak 1705 őszén a szécsényi conventiculumban tudott a rendi nemzet országosan megnyilatkozni és ország-világ előtt számot adni arról, hogy azonosítja-e magát azzal a mozgalommal, amelyet két évvel azelőtt Rákóczi indított meg s amelyhez a benne résztvevőket addig a Rákóczihoz való személyes hűségfogadalom kötötte.

A szécsényi gyűlés mindenben igazolta Rákóczit és a felkelést s annak lengyel mintára kötött szövetkezés formájában szervezetet is teremtett. Ez az országgyűlés még a vallásügyben is derekasan viselte magát s nem ismétlődtek meg rajta azok a válságos pillanatok, amelyek a két gyöngyösi értekezleten kirobbanással fenyegették az elmérgesedett vallási kérdés ügyét. Az ónodi országgyűlés első napjait kétségtelenül megzavarta egy kis ellenzéki csoport. Azonban a rendek többsége a legnagyobb elégtételt szolgáltatta Rákóczinak az egységbontók lekaszabolásával és vád alá helyezésével s azután a gyűlés alkotó munkáját komolyabb incidens nem zavarta meg.

Rákóczi személyes varázsa és kétségtelenül ékes szónoki készsége mindég erősen irányt tudott szabni a gyűlések szellemének és menetének. A két gyöngyösi értekezlet vallási békéjét is személyes hitelével mentette meg s egyedül az ő szónoki sikere volt a döntő momentum, amely az ónodi gyűlés ingadozó hangulatát elhatározóan a felkelés érdekeinek megfelelő irányba befolyásolta. Hasonlóan Rákóczi szónoki készsége volt az, ami az 1708. őszi sárospataki országgyűlést munkaképessé tette. Ekkor már a vármegyékben határozott békehangulat uralkodott s Rákóczi már-már ott tartott, hogy katonai háborús pártot szervezzen a megyék békepártjával szemben. A december 4-ikén tartott szónoklatával újra leírhatatlan hatást ért el, akárcsak Ónodon. A rendek a fejedelem szavaira a legnagyobb lelkesedés csúcsaira emelkedtek s a fejedelem főpohárnoka azt írhatta erről a napról: "Igy még sohasem rezolválta magát az ország ellenségének elrontására, mint most." Pedig ez közvetlenül a trencséni csatavesztés után volt, egy nappal a rézpénz devalvációjának kimondása előtt.

Rákóczi elhatározó befolyását szónoki készsége mellett, egyre jobban kiszélesedett szakértelme is biztosította. Az országgyűléseken és a különböző értekezleteken, szenátusi üléseken a legkülönbözőbb kérdésekhez olyan ügyesen szólt hozzá, hogy hozzászólásaival egy-egy kérdést nem egyszer segített ki a kátyúból.

Bár Rákóczi lenyűgöző egyénisége erősen befolyása alatt tartott minden gyűlést és értekezletet, amelyen részt vett, ez a befolyás az általánosan elismert, történeti szerepet vivő nagy embereket megilletni szokott önkéntes elismerés, hódolás eredménye és nem erőszak folyománya volt. Rákóczi különös nagy gondot fordított arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, mintha a különböző gyűléseket azok elhatározása előtt külső eszközökkel, például felvonultatott katonai erő jelenlétével, akarná befolyásolni. Nagy súlyt fektetett a feltétlen szólásszabadságra s azt a császár követeinek is fenntartás nélkül biztosította. Szabad véleménynyilvánítás a szabad országban a szabad nemzet részéről. Ez volt az elv, amely Rákóczit vezette a gyűléseken megnyilvánuló nemzettel szemben. Ő különben is az ország és a nemzet szolgájának s nem urának tartotta magát s mindég hirdette, hogy a nemzet akaratának aláveti magát. Egyetlen kikötése mindég csak az volt, hogy a nemzeti akarat nem lehet megalkuvó és kishitű, lévén ez a legvalószínűbben a legutolsó alkalom, amikor szabadságáért fegyverhez nyúlhatott.

A különböző részgyűlések, értekezletek és országgyűlések ha nyugtalankodtak is, ha egyes kérdésekben ki is élezték a hangulatot, ha olykor meg is torpantak, de Rákóczi személyes hatására mindenkor egy akarattal tartottak ki a függetlenségi mozgalom mellett.

A fejedelem a felkelés második évében udvari tanácsot állított maga mellé. A szécsényi gyűlés azonban törvényesen rendezte a kérdést, még pedig az 1500: X. és az 1518: XXXVIII. törvénycikkek szem előtt tartásával. A II. szécsényi t.-c. értelmében életre hívott szenátusnak 24 tagja volt s elnöki tisztét Bercsényi töltötte be. A szenátus fele magas rangú katonatisztekből állt. Ez is hangsúlyozta, hogy a felkelés ügye a katonai helyzettől függ.

A szenátus, amely mintegy az alig száz éve kialakult főrendiházat volt hivatva pótolni, elsősorban külügyi kérdésekkel foglalkozott s a békeügyekben is tanácsokkal szolgált Rákóczinak. Politikai ügyekben Rákóczi esetenként önként kérte ki a szenátus közreműködését. Maga a szenátus elég széles hatáskört biztosított magának, nem egyszer törvénymagyarázásra is vállalkozott, vidékre külön biztosokat küldött ki s maga rendelte ki az országos számonkérő bizottságot.

Rákóczi közvetlen környezetében mindég volt néhány tanácsúr, de fontosabb esetekben, összesen 11-szer (a legutolsót már lengyel földön tartva) az egész szenátust is összehívta. Ilyenkor nem egyszer a városok és megyék is elküldték a követeiket, így 1706-ban Miskolcra és 1707-ben Kassára s ilyenkor a szenátus ülései fiókországgyűlésekké szélesedtek.

Az ilyen üléseken rendszerint Rákóczi maga elnökölt. Élénk részt vett a tanácskozásokban s így a határozatok hozatalára éppoly nagy befolyással volt, mint az országgyűléseken. A szenátus még az országgyűléseknél is összefogottabban állt mindég a vezérlő fejedelem mellett s így azt mondhatjuk, hogy a nemzet két megnyilatkozó szerve, az országgyűlés és a tanács mindvégig híve és támogatója volt a felkelésnek, a szabadságmozgalomnak.

Már 1704-ben, amikor Rákóczi életre hívta az udvari tanácsot, megszervezte az udvari kancelláriát is, amelynek élén Jánoky Zsigmond állt. A szécsényi gyűlés a szenátus mellé külön kancellárt nevezett ki, Sennyei Istvánt, amint arról már fennebb megemlékeztünk. Az udvari kancellária végezte egy darabig a szenátusi és az erdélyi kancellária munkakörét is. A szenátusi kancellária 1706-ban szakadt ki belőle s utóbb önállósult az erdélyi is. Ennek élére a fejedelem meghitt emberét, a kiáltványt fogalmazó Ráday Pált állította.

A Sennyei és Ráday alatt működő kancelláriák állami szervek voltak. A fejedelemnek volt külön több magyar, egy francia és két erdélyi magántitkára is, akik közül egyiknek-másiknak határozott munkaköre volt, egyik hadügyekkel, másik bizalmas magánügyekkel stb. foglalkozott.

A tanácskozások és az állami ügyvitel nyelve a magyar volt, s ezt például 1706-ban a bécsi kormánynak is méltányolnia kellett.

Itt említhetjük meg, hogy Rákóczi nemcsak a folyó állami ügyek vitelére fektetett nagy súlyt, de szeretettel gyűjtötte a régebbi idők államiratait, okleveleit, történeti emlékeit is. Úgy látszik, tervezte a magyar és az erdélyi állami levéltár felállítását.

Egy futó pillantással áttekintettük Rákóczi Magyarországának támaszait, a vezetőket, a nemzeti hadsereget s annak vezéreit, az országgyűlést, szenátust és a legfelsőbb hivatali apparátus kereteit. Lássuk most, milyen szerepet vittek, milyen állást foglaltak el az egyes szellemi, rendi csoportok: a felekezetek, a nemesek és jobbágyok, a megyék és a városok.

Minél jobban bekerült Rákóczi a férfikorba, annál mélyebben hívő katolikus lett s ez még jobban fokozódott nála, amikor mintegy Isten eszközének érezte magát magyarországi szerepében s hitte, hogy a magyarság ügye az isteni gondviselés kezében nyugszik. Buzgó vallásossága és mély hite azonban nem befolyásolta államférfiúi önmérséklését és higgadtságát, amikor vallási ügyekről került szó. A vallásos élet megbecsülésében nem ismert különbséget, hogy valaki mint protestáns vagy mint katolikus él-e vallásos életet s merül-e el hitében. Már a felkelés elején olyan imádságot írt a nemzet számára, amelyet felekezeti, dogmai különbség nélkül rebeghetett el nemzetéért bárki az egek urához. Bár kurucainak kilenctizede protestáns volt, tőlük is megkövetelte a vallásos életet, a reggeli és esti imádkozást, viszont protestáns hadserege nem ütközött meg mély katolikus vallásosságán. Személyén keresztül bizonyos régtől hiányzó megértést tudott közvetíteni a két egymással ellenségként szembenálló vallási tábor között, amelyeknek egyike-másika ugyan a fogát csikorgatta, de a fejedelem és a nemzeti ügy kedvéért olyan áldozatok hozatalára is képes volt a fejedelem példájára, aminőt a felkelés előtt senki sem tudott elképzelni.

A Habsburg-uralkodók által minden eszközzel támogatott rekatolizáló mozgalom a XVII. század folyamán mélyen megbontotta a magyar nemzet lelki egységét. Ezt az egységet elsőnek Rákóczi Ferenc hozta vallásos meggyőződése és hite ellenére is össze, mert látta, hogy különben a felkelés nemzeti erőforrásainak leghatalmasabbja szikkad ki. Amikor a "Recrudescunt" hasábjain határozottan a vallásszabadság eltiprását jelölte meg a felkelés egyik indítékául, kötelezte magát arra, hogy az ő Magyarországában helyreállítsa azt a vallásszabadságot, amelyet az előző század nemzetközi szerződései és törvényei nem kis mértékben ősei kezdeményezésére egyszer már biztosítottak. Rákóczi ennek a kötelezettségének eleget is tett, annak ellenére, hogy közvetlen baráti környezete s első sorban Bercsényi ádáz ellensége volt minden olyan kedvezménynek, amely a protestánsok állapotának javítását célozta. Rákóczi és Bercsényi között ezen a téren élénk ellentét állt fenn. Rákóczi kancelláriája, hadi irodája, udvara majdnem teljesen protestáns volt, igaz viszont, hogy összes vezető tábornokai katolikusok voltak, de Bercsényi mégis attól tartott, hogy a felkelés vezetésében a katolikusok háttérbe fognak szorulni.

A féltékenység elfojtása, az elkerülhetetlen kedvezmények megadása a protestánsoknak, a katolikus érzékenység lecsillapítása s ezzel a leglabilisabb ponton az egyensúly biztosítása, mint a felkelés folyamán majdnem minden eredmény, merőben Rákóczi személyes érdeme és eredménye volt. Önuralma annyira ment s a katolikus nyugtalanságokat annyira le tudta küzdeni, hogy még a jezsuita-rend ellen hozott törvénycikket is elfogadta és a katolikusokkal is elfogadtatta.

Rákóczi látva a vallási kérdésben rejlő veszélyt, be sem várta az első országgyűlést, hanem már 1704 nyarán rendeletet intézett a vármegyékhez, amelyben megengedte a szabad vallásgyakorlatot s ha a templomok és iskolák visszaadásáról még nem is intézkedett, de azok építését minden felekezetnek megengedte. Ez a rendelet részben katolikus aggodalmakat, részben protestáns túlkapásokat eredményezett. A vitás tulajdonú templomok ügyét tehát intézményesen kellett megoldani, mielőtt a helyi önkényes erőszakok általánosakká lesznek. Amikor a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmükké választják, már a három felekezet szabadságának megtartására is esküt tett s a szécsényi gyűlés XIII-XVI. törvénycikkei biztosították is a protestáns felekezetek szabad vallásgyakorlatát az 1608., 1647., 1681. évi tc.-ek és az 1659-es koronázási hitlevél szellemében. Ezek a szécsényi törvénycikkek az 1647-ben visszaadásra ítélt 90 templom ügyét csöndes megegyezésre utalták. Nagy súlyt jelentett a protestáns rendek igényeinek szempontjából az is, hogy a protestáns Poroszország, Svédország, Hollandia és Anglia határozott jóindulattal állt a protestáns igények mögött. A ránk maradt három templomátadó-bizottság jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy az osztozás tényleg barátságosan folyt le s a csöndes tiltakozáson túl nem ment az ellentállás. Ezt a tiltakozást a katolikus klérus különben már magán a szécsényi gyűlésen is megtette volt. Az ónodi országgyűlésen ugyan egyesek még szóba hozták, hogy a szécsényi vallástörvény teljes végrehajtására hozassék új törvény, de ettől az országgyűlés a fejedelem közbelépésére eltekintett. Hogy Rákóczi igyekvése nem volt meddő, abból is látszik, hogy még a szatmári béke is átvette a vallás szabad gyakorlatának biztosítását.

Fentiek előrebocsátása után természetes, hogy a katolikus klérus többsége inkább tartózkodó volt a mozgalommal szemben. Rákóczi ezt a jezsuitáknak tulajdonította, akiket az ausztriai kormányzat eszközének tartott. Ezek töltötték el vakbuzgósággal a világi katolikusokat is. "Még a papságnak jobb része is azon balvéleményben volt" írja Emlékiratában Rákóczi "hogy a katolica vallás egyedül az ausztriai kormány alatt lehet biztonságban, azért az ellen fegyvert fogni annyit tesz, mint veszélyeztetni a vallást és ipso facto egyházi átok alá kerülni. Ennélfogva a háború elején tulajdon papjaim annyira kerültek, hogy sokáig lelkipásztor nélkül voltam, az eretnekek bajnokának és egyházi átok alatt levőnek tekintvén engem mindaddig, amíg végre elfoglalván Olaszi várost, a nagyváradi káptalan prépostja néhány pappal táboromba hozatott".

Rákóczi nagy támogatót talált katolikus részről Telekesy István püspökben, akit sikerült volt rábeszélni, hogy ne hagyja el híveit s a Rákóczi kezére került országban tartsa kezében a katolikus egyházat. Telekesy példája hatott aztán a papság azon töredékére, amely nem követte a jezsuiták elveit s csatlakozott Rákóczihoz. Telekesy aztán a felkelés folyamán nemcsak a 12 megyéből álló egri egyházmegyében, hanem a nyitrai, váci, váradi és erdélyi egyházmegyében is püspöki hatalmat gyakorolt. Telekesyt az ónodi trónfosztás után a prímás megfosztotta püspöki méltóságától, de a pápa nem talált benne kánoni vétséget s így a királynak vissza kellett helyeznie hivatalába.

Többször említettük, hogy Rákóczit Bécsben megpróbálták a protestáns mozgalom vezérének feltüntetni s ezáltal a francia udvar és Róma előtt hitelében megingatni. A pápa előtt Rákóczi hangsúlyozta is ismeretes levelében, hogy a vallásháborításért nem a katolikus papságot, hanem az ausztriai házat vádolja. Szerencsére a politikai viszonyok a pápát a Habsburgok katolikus ellenfeleinek táborába kényszerítették s így az egyelőre nem is lépett fel Rákóczi ellen. 1707-ben azonban Rákóczi, mint a magyar királyi jogok tényleges gyakorlója, a később sokat szereplő Brennert szepesi prépostnak nevezte ki, mire a pápa és Rákóczi közt a kegyúri jog gyakorlása körül ellentétek támadtak. Rákóczi erre deferált a szentszék előtt. A pápa végül is a császárral kibékülve 1709-ben brévében szólította fel a katolikus papságot, hogy szakítsanak a lázadókkal és térjenek meg a törvényes király hűségére. Rákóczi ekkor nem késett a pápát a varsói nunciaturán át figyelmeztetni, hogy megeshetik, ha a papjai a brévének engedelmeskednek, hogy törlik a klérust az ország rendjei közül. Telekesy ügyének jóra fordulása már ennek volt a következménye.

Amint nagy gondot okozott mindvégig Rákóczinak a katolikus és protestáns igények egyeztetése s a katolikus külhatalmak megnyugtatása, épp úgy komoly gondja volt mindvégig az egymást gyűlölő két nagy társadalmi rétegnek, a nemességnek és a népnek, a jobbágyságnak békés összefogása. Külön-külön egyik tábor sem jelentett volna gondot, mert mindkettő bizalommal és szeretettel viseltetett Rákóczi iránt, de a kettőjük közötti érdekellentét kiegyensúlyozása mindég időszerű kérdés maradt.

A főnemesség egy része két okból tartotta, Rákóczi szerint, magát távol a mozgalomtól. Egyrészt az ország nyugati részein lévén birtokos, összeházasodott az ausztriai és steierországi családokkal s biztosabban érezte magát a császár közelében annak védőszárnya alatt. Másrészt kevésre becsülte Bercsényi családját és személyét s nem akarván alárendeltjei lenni, inkább távol tartották magukat Rákóczitól is. Pedig "bizonyos, hogy valósággal egyikök sem volt ellensége azon ügynek, amelynek védelmét magamra vállaltam", írja Rákóczi.

A Rákóczi pártján levő főurakról maga a fejedelem így emlékszik meg: "Megveték, gyalázák és gyakran rágalmazák egymást előttem, minekutánna már magok között birálgatták személyemet és tetteimet. Azok közül, kik katonai hivatalokat viseltek, egy sem volt, ki szigorú, de igazságos büntetést ne érdemlett volna parancsaim elmulasztása miatt; s bizonyára nagyon sokszor meg is kapták volna, ha tudatlanságuk s más egyéb esetleges hibáik ki nem mentették volna őket. Különben is ügyes egyénekben hiányt szenvedvén, nem tudtam volna helyeiket másokkal betölteni. A főrendek vagyoni állapota, mióta az ausztriaiak zsarolása miatt elszegényedett a nép, leromlott, jövedelmük igen megcsökkent és ősi javaik hanyatlásnak indulván, nem bírtak oly nagy házat vinni, sem az alsóbb nemességből udvart tartani maguk körül, amelynek vérsége szintén hozzájuk ragaszkodott volna. Ez az oka, hogy annyira elvesztették hitelöket s tekintélyüket a nemesség előtt s ezért nem is igen valának képesek ártani..."

Rákóczinak ez a sötét ítélete nagy mértékben helytálló is volt. Viszont bármilyen nagy megértéssel is volt államférfiúi belátása révén a legkülönbözőbb osztályok, társadalmi rétegek érdekei iránt, a vezető és irányító állásokat nem töltötte be kis nemesekkel. Lélekben erősen feudális volt s nem egy kitűnő tisztjének katonai pályájára is pontot tétetett Rákóczinál annak alacsonyabb származása. Így hát bármily kis értékű volt a körülötte lévő főúri társadalom, azokhoz ragaszkodott, nem tudván pótolni őket.

Rákóczi mozgalmát végigkísérte az, hogy nem lehetett soha válogatni, mindég és mindenben azzal kellett élni, ami adódott. Sem emberanyagban, sem vezetőkben, sem felszerelésben, sem anyagiakban nem volt soha több és más, mint amennyit legtöbbször a véletlen összehozott. Lehetőleg mindenkit és mindent hasznosítani kellett. Nem kerülhetett sor sem a szelekcióra, sem pedig a tudatosan nevelt utánpótlás beállítására. Utóbbihoz kevés volt a hosszúra nyúlt szabadságharc ideje.

A nemességről Rákóczi nagy melegséggel és nagy részvéttel emlékezik meg Emlékiratában. "A harmadik rend" írja "azaz a nemesség és az összes katonaság a legnagyobb tisztelettel viseltetett irányomban s csak azon panaszolkodék, hogy az urak és tábornokok kicsapongásait nem büntetem egész szigorúan a legelső vádra, melyet gyakran meggondolatlanul és alaptalanul emeltek. Mert a közvélemény és a nép ítélete nem vette mindég figyelembe az ügyek körülményeit s azon sok rosszat, mely az elhamarkodásból, megfontolatlan tettekből és végre a rendetlen s törvénytelen eljárásból származhatnék; különben is mily kárhoztatandó lett volna, saját szabadságunkért harcolván, a nagyokkal és főbbekkel ausztriai módra bánni... A nemesség mindég tartós és hű ragaszkodással viseltetett irántam. Jó hazafi nem nézheti fájdalom nélkül a nemzet e nevezetes rendét, látván, mennyire el van hanyagolva nevelése az ausztriai kormány alatt és miként keveredett a legaljasabb néppel. A nagyok pompája és nagyszámú környezete máskor sem járt nehézség nélkül, azonban azok hiánya okozta a nemesség nevelésének elhanyagolását. A nemes ember alig tanulta meg a latin nyelvet a jezsuitáknál s végzé az iskolai tudományokat, hazament s megházasodván gazdaságot űzött, vagy ügyvéddé lett. Eszerint az ügyészek, törvényszéki elnökök s ügyvezetők s más alsóbbrendüek is fiatal nemesek által valának környezve, kiket polgári hivatalnokoskodásokra használtak s kik náluk a törvénytudományt tanulván, elkorcsosodának, s fájdalom, nagyon sokan megfeledkezének születésükről. Ezen rendnek legnagyobb része Luther vagy Kálvin tanaihoz ragaszkodván, nem látogatta a jezsuiták collégiumait, mert ezek ellen dühös vakbuzgóságukért a gyülölet napról napra növekedett. A katolikus ifjúság legnagyobb részint a jezsuiták kreatúrája lévén, nem vétettek fel a törvénykezési elnököktől, minek következtében nevelésük még inkább elhanyagoltatott s durvább erkölcsöket vettek fel. A jószágra vonult nemesség tétlenségben az iszákosságnak adta magát s inkább a gyermekek szaporításán, mint nevelésükben fáradozott. Többen gyermekeiket vagy a nemességhez nem illő kereskedésre adták, vagy mesterségre taníttatták. Boldogoknak tarták magukat, kiknek gyermekeik eszesebbek lévén, ügyvédekké és ügyvezetőkké nevelhették. A törvénytudók feles száma számtalan pörökét támasztott a nagyok között, amelyek csak az ügyvédek és a birák erszényét tölték... Ezeket megvizsgálván, noha kevés szóval adattak elő, senkisem fog csodálkozni a magyarok kevéssé pallérozott voltán, senki sem vetendi meg őket, látván a nemesség járatlanságát a tudományokban és katonai ismeretekben, hogy azon érzelmek, melyeknek vérükben kellene lenni, bennük elhidegültek, hogy a hadi dicsőség keresése, melyre a magyart természeti ösztöne vezeti, egészen elhanyagoltatott. Sőt inkább ferde nevelésük az álbecsületnek és az álerénynek némi agyrémeit bámultatja velük, amelyek által félrevezettetnek. A gyászos eperjesi tragédia fölemészté a legkitűnőbb nemeseket, kik nagy gazdagsággal, vagy személyes tulajdonokkal rendelkeztek. Azok, kik a török háborúk alatt a véghelyeken nevelkedtek, már vagy elhaltak vagy elöregedtek. Ilymódon a szabadságért viselt ez utolsó háborúban a magyar nemzet ereje és vitézsége, jóakarata, tanulékonysága, rendithetetlen lelki nagysága tudta folytatni a hadakozást, minden tapasztalás - mit mondok? - a háború minden fogalma nélkül, dacára annyi szerencsétlenségnek s oly sok csapás ellenére is egy nemzet és a hadtudományokban jártas, gyakorlott, harcedzett, jól fölszerelt, jól élelmezett, s tüzérséggel bőven ellátott hadsereg ellenében. Mert ámbár számra nézve a magyarok gyakran túlnyomók voltak, mégis nagy hátrányban valának az ellenség előtt lovak, fegyverek és tisztek dolgában. Ki sem fejezhetem a szeretet, hűség és folytonos áldozatkészség nagyságát, mellyel a nemesség és katonaság irányomban viseltetett. Ha lettek volna, kik a hadi tudományokra oktatják őket, bizonyosan örömest tanultak s engedelmesekké és vitézekké lettek volna".

Rákóczi szavai két fontos körülményt jegyeznek fel. Azt, hogy a nemesség a vallási ellentétek szította gyűlöletes légkörben, a háborúskodástól elszokva, az állandó súlyos politikai elnyomás alatt és a súlyos anyagi gondok közepette, a felkelés idejére mélypontra jutott. Műveltségi szintje sekély volt. Társadalmi öntudata is elhomályosulóban vala. Régi katonaerényeiből kivetkezett s álideálokat tisztelt. Viszont ezek ellenére sem húnyt el benne a sok derék ősi magyar qualitás s ennek lehet köszönni, hogy minden hátrány ellenére is a magyar szabadságharc addig tudta tartani magát, amíg minden össze nem jött ellene.

A nemességet betegnek, súlyosan betegnek ítélte Rákóczi, mint olyant, amely rendének kötelezettségeitől kezd messze esni. De megtalálta bennük a hűséget, a ragaszkodást, az áldozatkészséget s ezeknek az erényeknek s a szabadságharc alatt felszínre jött ősi tulajdonságoknak eredményét látta az utolsó szabadságharc hosszú ellentállásában.

Rákóczi mozgalmát a nép, a jobbágyok készítették elő. Ők voltak az a gyújtóanyag, amely lángra lobbantotta a mozgalom tüzét. Az első napokban valóban azt hihette Rákócziról bárki, hogy csak egy parasztmozgalomnak a vezére. A kíméletlen adópolitikától, katonai beszállásolásoktól végleg elkeserített és koldussá szegényített köznép lendülete adott az első hetekben, úgyszólván kizárólag, átütő erőt a felkelésnek. Rákóczi tudta ezt s látta, hogy nemcsak saját hatalmas uradalmainak hozzá személyileg hűséges és ragaszkodó jobbágysága, de a földnek népe máshol is bizalommal van hozzá, sőt többet vár tőle, mint amennyit ő megadhatónak vélt s ebben a reményben híven harcol a nemzetivé lett mozgalom zászlója alatt is. Rákóczi ezért mindig érezte, hogy tartozik valamivel annak a jobbágyságnak, amely évszázadok óta először harcolt önként közös nemzeti célokért a gyűlölt nemességgel együtt.

Rákóczi érdeme, hogy a jobbágyok fegyveres felkelése nem fajult bosszúhadjárattá a nemességgel szemben s a nagy ellentét nem lett bontó erejű a szabadságharc hosszú és nem egyszer válságos éveiben.

Rákóczi tudta, hogy a népre igen nagy terhet ró a háború. "A nemes szivek lángra lobbantak a szabadság nevére" írja "és siettek fegyvert fogni annak visszanyerésére. De az ige nem volt elégséges, fizetéssel, fegyverrel, lovakkal és ruházattal kellett ellátni a sereget. A néptől kellett tehát kérnünk, hogy adhassunk neki. Azonban ugyane nép volt katona is, adóra és élelemadásra kellett volna tehát szorítani, anélkül, hogy megszűnnék földet művelni s ugyanezen időben a háború fáradalmai elviselésére is kényszeríteni". Így került sor adóztatás helyett a rézpénz kibocsátására, "nehogy a néptől kényszeríttessem adót követelni, mely úgyis tulajdon lovával és fegyvereivel szolgálván, az élelmet is maga adá a legjobb akarattal". Ez a kímélet Rákóczi mély belátására és emberszeretetére vall. Bár mélyen érezte a közte és a nép között tátongó társadalmilag áthidalhatatlan szakadékot, de sorsa iránt mélységes emberi részvétet érzett. Nálánál egy kortársa sem írt nagyobb szánalommal és helyesebb ítélettel a borzasztó helyzetbe jutott parasztság már valóban nem emberi sorsáról. Az emberszeretet és a megértés volt az eszköze mindvégig, hogy a felszabadulásában csalódott jobbágyságot meg tudta tartani személye s a mozgalom hűségében.

Gyakran hangot adott nézetének, hogy "a felkelés egyik célja a szegénység teljes nyomorúságának megváltása s nem változása." Hangoztatta, hogy a gazdag ne nyomja el a szegényt, mert a szegénység átkozódása és végső kétségbeesése veszedelmesebb a gazdagok panaszánál. Már a mozgalom elején gondoskodott Rákóczi arról, hogy a fegyvert fogott jobbágyok, zsellérek, taksások, bérlők mentessenek fel mindenféle adózás és közteher alól. Viszont gondoskodott arról is, hogy az otthon maradottak továbbra is teljesítsék földesuraikkal szemben fennálló törvényes szolgáltatásaikat. Nem osztály-felszabadítással, hanem a régi szabadság helyreállításából önként fakadó gazdasági feljavulás és vagyonbiztonság útján remélte Rákóczi a jobbágyok sorsát ismét emberi szintre emelhetni.

"Nemzeti hadsereg" írja Szekfü "melynek jobbágy és nemes, városi polgár és a nem-magyar népfajok egyaránt lelkesen szolgálnak az arisztokrácia vezetése alatt, hatalmas ujság volt a magyar földön, alkalmas arra, hogy megjelenésével is növelje a harci kedvet és életkedvet öntsön az évtizedek óta csak panaszkodó magyarságba". Már korábban is megszólalt a német-gyűlölet hangja, mely most általános lett s a magyar katonai dicsőség, amely a nemzet dicsősége, magával ragad valóban mindenkit. Kezdetben a különböző társadalmi osztályokat talán más-más cél vezette a mozgalom zászlói alá, de a mozgalom nemzeti iránya s a hadsereg hosszas ellentállása olyan hazafias légkört teremtett, amely már magába olvasztva együtt tudott tartani, Rákóczi tapintatától is segítve, mindenkit.

A városok a XVII. században hosszú küzdelmet vívtak a nemességgel s így a vármegyével, amely harc már a század derekára a nemesség és a megye győzelmével végződött. A század elején a városok még majdnem annyi szavazatot jelentettek az országgyűlésen, mint a megyék s 1687 óta valamennyiöknek összesen csak egyetlen szavazatuk maradt. Politikailag így teljesen háttérbe szoríttattak, de különben is már megindult a városok dekadenciája, elszegényedése. Az egykor oly hatalmas és büszke Kassának, hogy egy példát említsünk is, 1696-ban mindössze 294 háza volt. A török világ, kuruc évtizedek, ellenreformációs és abszolutista korszak állandó súlyos megpróbáltatásai a városok szellemi és gazdasági életét már-már a végveszély felé sodorták. "Az ország negyedik rende" írja róluk Rákóczi "azaz a királyi városok állapota is hasonló emlékoszlopa volt az ausztriai uralkodásnak: bizonyítván szegénységük, polgáraik megfogyatkozása, a mesterségek és az ipar hanyatlása által, hogy árvaságra jutott az ország s hogy az árva javai eltékozoltattak a gyámok által. A polgárság szintén ragaszkodott hozzám, de szegénysége miatt csak középszerű segítségemre lehetett, mert magok is többnyire csak a boroszlai és danckai kereskedők ügynökei lévén, csupán ezeknek szolgálata által tarthatták fenn magukat".

A vármegyék a XVII. század folyamán egyre jobban kiterjesztették hatáskörüket s politikailag is nagy súlyuk volt. Egyes megyék állásfoglalása még Rákóczi idejében is országos jelentőségűvé tudott lenni, mint például volt Túróc megye szerepe az ónodi gyűlés előtt és magán a gyűlésen is. A vármegyék olykor egymással társulva hallatták különvéleményüket. Ilyen volt például az az alkalom, hogy amikor a szécsényi gyűlés a VI. törvénycikkben kimondta, hogy a jezsuitákat csak úgy tűri meg az országban, ha elszakadnak az osztrák rendi tartománytól és csatlakoznak a szövetséghez, de a német rendtagokat még ez esetre is kiutasította, hat katolikus megye tiltakozást nyújtott volt be Rákóczihoz s kérte, hogy a törvényt ne hajtsa végre.

A vármegyék politikai szerepe mellett talán még fontosabb volt a megyék közigazgatási, katonaállítási, adókivetési szerepe. Az ország közigazgatása, a hadfelkelés és a megajánlott adók beszolgáltatása a vármegyék feladata volt.

A megyei életben meglehetős anarchia uralkodott, s bizonyos szabadossággal is találkozunk. A megyegyűléseken némely megyében boldog-boldogtalan megjelent, amiből legkevésbé sem szabad arra következtetnünk, amire Márki gondolt, hogy ebben a megyék demokratizálódásának csírái jelentkeztek. Az ezidőtájt felbukkanó parasztvármegye nem a nem nemesek párhuzamos szervezete volt, hanem csak némely közrendészeti feladatnak a jobbágyságra való áthárítását jelenti. Fokozta a megyei életben mutatkozó zavarokat az a körülmény, hogy a főispánok többsége tábornok, vagy legalább is ezredes lévén, igen gyakran távol volt megyéjétől, sőt még az alispánok egy része is katona, ezredes volt. Mikor a megye vezetőit a tábori élet elvonta a megyei élet éléről, akkor a másodalispán kezébe került a közigazgatás irányítása. Nem egy esetben a megyének két tisztikara is volt, egy kuruc és egy labanc. A kuruc a helyszínen, a labanc beszorítva valamelyik ostromlott várba.

Ilyen körülmények között érthető, ha az ország közigazgatásában, az adóügyi adminisztrációban a megyei apparátus pontatlansága miatt szembeötlő hibák mutatkoztak. Rákóczi ugyan mindent megtett, hogy a megyék funkciókészségét emelje, de mint egy oly kor fia, amelyben a nemzeti szabadságok alatt a nemesi szabadságokat értették, viszont a nemesek politikai szervezete a vármegye volt, nem fordulhatott élesen a megyék ellen.

Ennek bizonyságául szolgál, hogy oly esetekben, amikor nem hívott össze országgyűlést s kíváncsi volt a nemzet közvéleményére, a megyéket kérdezte meg. Viszont éberen őrködött afelett, hogy a szövetség gyöngítését már csirájában elfojtsa s a közügyek érdekeit mégis a megyék politizáló hajlama elé helyezte. Ezért szigorúan eltiltott minden olyan magánjellegű gyűlésezést, amely megkerülte a megye közgyűlését s így bujtogatásra, vagy zavarkeltésre nyújthatott alkalmat.

Azt a szigort, amellyel a hanyag vármegyék és azok tisztviselői ellen olykor fellépni kényszerült s amellyel a mindég siránkozó, legszívesebben mit sem adó megyékkel szembeszállt, megértés mentesítette az egyoldalúságtól. Megvédte a megyéket a maga katonáitól, a lehetőségig könnyítette a terheiket a porták számának leszállításával s bizonyos esetekben maga figyelmeztette a megyéket arra, hogy éljenek jogaikkal, amelyek módot nyújtanak arra, hogy kebelükben rendet teremtsenek.

Rákóczi vezérlő fejedelem korában is gyakorolta megyéjében az örökös főispán tisztét, Abaújban pedig mint tanácstag vett részt a dikák (állami adók) kivetésének felülvizsgálatában. A megyék adókivető munkáját különösen fontosnak tartotta, mert a szegénység terheit a megyék rendetlenségének tulajdonította. Ezért Egerben, majd Kassán tartott úgynevezett számonkérő üléseket, amelyeken a megyék adóbehajtói működését ellenőriztette.

Mindezeket tudva, meg kell állapítanunk, hogy Rákóczinak nem álltak rendelkezésére a legjobb eszközök a szabadság kivívásáért folytatott háború vitelére. A mozgalom legszűkebb vezérkarában nem volt meg a kölcsönös bizalom és túltengett a dilettantizmus. A kialakult nemzeti hadsereg nem állt a kor katonai színvonalán s bár tanulékony lett volna, hiányzottak a jó csapatvezérek és a képzett tiszti- s altiszti kar. Az ország lakosságának két nagy tábora, a vallásilag két kiélezett ellentétű táborra oszlott nemzet féltékenyen követelte régi jussát, illetve ezzel szemben a statusquo fenntartását. A főnemesi réteg csak részben csatlakozott a mozgalomhoz, de az sem állt osztálya magaslatán, korhely volt és szegény. A nemzet gerince, a nemesség, eddigi életéhez viszonyítva a mélyponton állt s eljutott oda, hogy életszintje a műveletlenség s életformája a semmittevés s a megye határán túl nem látó lokális politika keverése lett. A városok anyagilag kimerültek s politikai súlyuk is megszűnt. Elernyedve s leromolva, reménytelenül néztek a jövőbe, a nagy múlt emlékével és a kilátástalan jövő rémével terhelve. A parasztság a teljes demoralizáció közepén volt. Emlékében még elevenen élt néhány parasztlázadás meddő erőfeszítése. Anyagilag, erkölcsileg egyaránt ki volt fosztva. A megyék ugyan a nemesség politikai fellegvárává fejlődtek, de mint közigazgatási szervek rozogák s mint adózó egységek ridegen önzők voltak.

Súlyos öröksége volt ez a közállapot annak a nemzetet, országot egyaránt kikezdett általános testi-lelki leromlásnak, amely az utolsó húsz-harminc év lelketlen kormányzati rendszeréből fakadt. Nem arról volt tehát szó, hogy egy erős ország kelt fel a maga jussáért, hanem egy nagyon beteg nemzet és egy nagyon leromlott ország tette meg az utolsó erőfeszítést az élet biztosítására a végső összeesés, a halálos letargia beállta előtt.

Rákóczinak és mozgalmának tehát nemcsak gazdaságosan kellett bánnia az ország erejével, de a kimerítő állandó áldozathozatal közben állandóan építenie, jobbítania kellett azt. Nemcsak az ellentállás kérdése volt a fontos, hanem a belső regenerálódás problémája is. A szabadságharc éveinek belső munkája talán felül is múlja teljesítmény-értékben a harctéri események értékét. Az a belső szervező munka, amely a kifosztott és kimerült országban a gazdasági élet megindítására, az ipar fellendítésére, a kereskedelem életre hívására irányult, volt a Rákóczi évek igazi országépítő munkája.

Az ily irányú törekvésekből és erőfeszítésekből azt látjuk, hogy Rákóczi nem csak szabad és független Magyarországot akart, de ebben a gazdasági élet fellendítésével, az ipar és kereskedelem foglalkoztatásával, az őstermelés biztosításával akart egy olyan gazdasági újjászületést kiverekedni, amely aztán magával hozta volna a szociális ellentétek lehiggadását és az általános kultúrszint emelését is.

Anyagi megerősödés, kulturális felemelkedés a szabad és független Magyarországon, ezek voltak azok az álmok, amelyeket Rákóczi, mint a sivár jelen ellentéteit, realizálni szeretett volna. Anyai ősének, Zrínyinek álmai éltek benne tovább s programjában épp úgy, mint a viszonyok kíméletlen ostorozásában s mindennek sötét látásában, Széchényinek másfél évszázaddal előrevetült szellemét ismerjük fel...

Rákóczi 1703-ban, amikor zászlóit kibontotta, súlyos szociális nyugtalanságot és viszonyokat talált az országban. Amióta 1608-ban az országgyűlés megengedte, hogy, ha nem akarnak a megyék élni a jobbágyok költözködési jogával, csináljanak arról magánjogszabályt, azóta a jobbágy szabad költözködési jogáról alig beszélhetünk, mert minden megye igyekezett nemeseinek minél állandóbb olcsó munkaerőt biztosítani. A megkötöttséghez járult a földesúri terhek hallatlan emelkedése. Egyre inkább találkozunk a földbirtok jobb kihasználásának földesúri vágyával, viszont az ezzel járó munkatöbbletet is lehetőleg az ingyen jobbágy nyakára sózták. Ugyanakkor megkisebbedtek a jobbágybirtokok is. A majorsági földeket a földesurak a jobbágyoknak olyan földjéből szakították ki, amelyre addig a jobbágy ősi szokásjoggal igényt tarthatott. A köztulajdont képező erdőkből is nemegyszer kitiltották a jobbágyközségeket. Az egykori közös földhöz is elvész minden jobbágyi jog. A jobbágy lassan béresszolgává alakult át. A borkimérés és a mészárszéktartás joga is a földesúré volt, ami ismét csak a paraszt kiuzsorázását segítette elő. A korlátlanná lett földesúri hatalommal szemben nem volt jogvédelem, hisz az úriszék és a megye bíróságában is egyaránt a nemes urak ültek. A földesúr nemegyszer a halálos ítélet megváltásával tette jobbágyát örökös jobbággyá. Az ilyen jobbágy sem a katonaság, sem a város oltalma alá nem menekülhetett. Az ilyen "örökös jobbágy" jelenti a magyar történet folyamán a munkáskérdésben a legalacsonyabb fokot. A földesúri terhek mellett az állami adó, a dica is terhelte a jobbágyot, amit még tetézett újabban az államnak szolgáltatandó évi 12 napi ingyenmunka is. A jobbágy évente 52 napot szolgált ingyen földesurának és az államnak, természetesen a legjobb munkaidőben. Elképzelhetjük, hogy mikor jutott a jobbágy a saját munkája elvégzéséhez.

Érthető ezek után, hogy a XVII. században nem egy kisebb parasztlázadás volt, így 1618-ban Bethlen Gábor első támadásakor; 1631-32-ben Császár Péter mozgalma, amely egész Gömörtől Szabolcsig terjedt; 1659-ben az aradi, a következő második évben a szatmári lázadás; 1690-ben Orás András vallási háttérrel is terhelt ugocsai mozgalma. Ezekben a szociális lázadásokban a század végére, amikor a földesúri terheket messze felülmúlta a bécsi gazdasági rendszer és az idegen megszálló katonaság okozta gazdasági teher, a parasztság gyűlölete a nemességről némileg átvitetett a németségre s a szociális ellentét a szegény és a kizsákmányoló között magyar és német ellentétté színeződött át. Már egészen ilyen színezete volt az 1697. évi tokaji lázadásnak s ez adott nemzeti jelleget és irányt 1703-ban a Rákóczi zászlói alá sereglett jobbágyság megmozdulásának is.

Súlyos szociális kérdés volt a jobbágyság helyzete mellett az egytelkes nemesek helyzete is. A XVII. században részben a magyar királyok, részben az erdélyi fejedelmek igen nagy számban nemesítettek birtokadományozás nélkül jobbágyokat, főleg katonai szolgálatuk elismeréséül. Nem egyszer olyanokat, akik a török hódoltsági területen laktak s akik ilyen alapon meg is tagadták az adózást a töröknek. Ezek a birtoktalan, vagy csak egytelkes nemesek a század végére nagyon felszaporodtak. Nemesi kiváltságuk alapján nem vettek részt az állami terhek viselésében s már ez magában igen nagy mértékben növelte a jobbágyok állami terhét, amelyet valakikre mégis csak át kellett hárítani. Az egytelkes nemeseknek azonban már nemigen volt erejük, hogy az állami terheken túlmenőleg a földesúri terhektől is mentesítsék magukat. Ez állandó nyugtalanságra, katonaéletre s békés időben elégedetlenségre késztette őket. Ezért csatlakoztak volt szívvel-lélekkel az egytelkes nemesek is Császár Péter parasztlázadásához. Ezek az egytelkes nemesek voltak a szítói és lelkei a tokaji lázadásnak s egy testtel-lélekkel csatlakoztak Rákóczi mozgalmához is.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jobbágyok és az egytelkes nemesek szociális elégedetlensége nem a nagybirtokos nemesség, hanem a középbirtokos nemesség ellen fordult. Az utóbbi sokkal jobban kihasználta őket és sokkal kevesebb megértést tanúsított velük szemben. Rákóczi az ország legnagyobb birtokosa volt. Magyarországon 18 megyében 396 falu ura s uradalmi területe 1,288.675 katasztrális hold volt. Erdélyben 9 megyében 50 faluja volt 100.341 hold területen. Ennek a hatalmas birtoknak legnagyobb része, közel egymillió hold az egymással szomszédos Bereg, Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Szilágy megyékben volt s az itt elterülő uradalmak egymással szinte összeolvadtak. Ez a hatalmas birtok volt a szabadságharc egyik legnagyobb anyagi erőforrása, de egyben a legnagyobb emberrezervoárja is. Rákóczi megértéssel viselkedett mindég jobbágyaival szemben, akik őt ezért ragaszkodással szerették. Ez a jobbágytömeg is sokat szenvedett az uradalmakban garázdálkodott német katonaságtól s a birtokok elkobzása alatt a zálogba adott birtokokon bevezetett kiuzsorázó gazdálkodás miatt. Őszinte bizalommal várta tehát gazdája visszatértétől a gazdasági helyzetének megjavulását is. Nem Rákóczi és nagybirtokos társai álltak tehát szociális ellentétben a jobbágysággal és az egytelkesekkel, hanem a vármegyék közgyűlésének népe, a megyei többtelkes kis- és középnemesség.

Rákóczi a szociális ellentétek csökkentését a jobbágy vállát nyomó terhek csökkentésétől várta. Jobbágyszabadításra nem gondolt és mint korának gyermeke nem is gondolhatott. De tudta, hogy a terhek levétele a gazdasági megkönnyebbülést s ezzel a szociális izgalom lecsillapodását kell, hogy eredményezze.

Rákóczi a hadra kelt jobbágyokat és családjukat mentesítette mindennemű szolgáltatási kötelezettség alól. Nagy súlyt helyezett a hadviselés okozta károk megtérítésére s a hadiárvák gyámolítására. Azonban tudta, hogy a földesúrnál maradt jobbágyság terhén is könnyíteni kell. Ennek viszont csak egy módja volt. Ha leveszi a jobbágyok válláról az állami adózást. Mert a földesúri szolgáltatásokat a gazdasági élet teljes összeomlása nélkül nem szoríthatta volna szűkebb körre.

A szabadságharc első négy évében egyetlen dénár állami adót nem szedetett Rákóczi. A küzdelem költségeit az egyéb állami jövedelmekből, a francia segélyből és a maga uradalmainak hozadékából fedezte. A nemzeti mozgalom egyik kirobbantója a felfokozott állami adózás volt. Az adóterhek csökkentése és a régi mértékre való visszaszorítása hozzátartozott a felkelés céljaihoz. Érthető tehát, ha Rákóczi az állami adózás teljes kikapcsolásával ment a küzdelembe.

Az állami adó ugyan közvetlenül a jobbágyokat nyomta, de közvetve a nemességet is érintette. Mert minél nagyobb állami terheknek kellett a jobbágynak megfelelnie, annál kevesebb értékű szolgáltatást várhatott attól a földesúr. Az állami adók mellőzése tehát nem csak tényleges könnyítést jelentett, de alkalmat nyújtott arra is, hogy a földesúri terheket így könnyebben viselő jobbágy és a földesura közötti viszony is javuljon.

Volt némi szociális íze a vármegyéknek nyújtott kedvezménynek is, amikor a porták számát lejjebb szállították, mert ez is az állami szolgáltatások mértékének csökkentését jelentette, akkor már, amidőn mégsem lehetett tovább is eltekinteni a dicák, az állami adó kivetésétől.

Rákóczi a kifosztott és gazdaságilag tönkretett országban a kiuzsorázott jobbágyosztály szociális nyugtalanságával találkozott. Azonban sikerült neki különböző könnyítésekkel ezt a gazdasági nyomást csökkenteni s ezzel a kérdést nyugalmi állapotba hozni. Ezzel bizonyságot tett annak a felismerése mellett, hogy a helyes gazdasági politika: az egyes osztályok terhének csökkentése, illetve arányosítása a legcélszerűbb és egyben legkevésbé forradalmi szociálpolitika. A magyar történelemben ezzel a felismeréssel is úttörőnek bizonyult.

Már Rákóczi korában is szólás-mondás volt, hogy a háború viseléséhez elsősorban pénz, pénz és még egyszer pénz kell. Az ország anyagi forrásai az egészen lecsökkent teherviselési képességgel egyenes arányban ki voltak merülve. Lipót, IV. Béla óta elsőnek, már bevezette a rézpénzt s a nemes érmek, amikhez az ország külföldi exportja, állat- és borkereskedelme útján jutott, adók fejében kímélet nélkül kivitettek az országból. Anyagiakban felhalmozott erőtartalék tehát semmi sem volt az országban akkor, amikor a mozgalom kirobbant. Ez azt jelentette, hogy a komolyan latba nem eső francia segélyen kívül, abból kell a mozgalmat s az országot is fenntartani, amit az ország napról-napra, évről-évre termel. Az országnak azonban sem számot tevő ipara, sem valamire való kereskedelme nem volt. Egy-egy év rossz termése katasztrofális megpróbáltatással járt. A nemesércbányák termése utóbb még a külföldi áruk biztosítására sem volt elegendő. Olyan pénzügyi politikára volt szükség, amely függetleníteni tudja az ország szabadságharcát a mezőgazdasági termelés esetleges katasztrófáitól, a kereskedelmi és ipari élet hiányából származó megterheltetések gondjától s végül szükségtelenné tudja tenni az állami adók kivetését. Szóval az ország gazdasági erejétől független anyagi erőforrást kellett teremteni. Egy ilyen erőforrás ideig-óráig tényleg megfelelő erőt szolgáltathat, viszont amint nem lehet, fából vaskarikát csinálni, épp annyira biztos, hogy ez az erőforrás csak nagyon rövid ideig vehető igénybe. Csupán csak addig, amíg a gazdaságilag fedezetlen mesterséges anyagi eszköznek van bizonyos, a lelkek elfogadó készségében élő, erkölcsi fedezete. A felkelés pénzügyi politikája az ország erőforrásainak kimerültsége és gazdasági állapotának teljes leromlása miatt kénytelen volt a felkelés fenntartására olyan gazdaságilag fedezetlen anyagi eszközt igénybe venni, amelynek egyedül a lelkek készségének erkölcsi fedezete adott árfolyamot. A kuruc szabadságharc összeomlásának egyik oka és az egész mozgalom egyik tragédiája, hogy a természettől fogva különben oly gazdag országban kénytelen volt a mozgalom önfenntartása érdekében különben értéktelen s csak kényszerrel felértékelt fizetési eszközök útján teremteni magának anyagi alapot. Így a felkelés anyagi alapjának fedezete is csak a lelkesedés volt. Azzal állt s annak letörésével devalválódott.

Rákóczi nagy súlyt helyezett arra, hogy hadait minél jobban és minél pontosabban fizesse, mert le akarta szoktatni azokat a prédálásról, ami egyrészt fegyelembontó volt, másrészt nem kímélte a kurucbarát vidékeket sem. Mivel az első négy évben adót nem szedetett s a francia segély elenyésző volt, a kincstári javak jövedelmein kívül bizonyos szolgáltatásokat mégis kívánt. Így megkívánta, hogy minden porta után 10-10 gyalogos katonát állítsanak ki és fegyverezzenek fel s hogy ennek a megyei hadnak az ellátásáról a megyék gondoskodjanak. A nemesség és a papság a személyes felkelés megváltásaképpen a had fenntartására gabonából, borból és egyéb terményekből tizedet, a négy évet meghaladt lovakból, három évnél idősebb marhákból és a juhokból huszadot tartozott adni. A tábor élelmezési szükségleteit mindég a tábor vidékének lakossága látta el, míg a kereskedők és a mesteremberek jövedelmük tizedével szolgálták a hadsereg fenntartásának költségeit.

Ezek mellett a kincstári jövedelem fordíttatott a hadsereg céljaira. Viszont ez oly csekély volt, hogy a hadi és kormányzati kiadásokat közelről sem fedezte. A kincstári jövedelem legfőbb bevételi forrását a kincstári birtokok jövedelme jelentette. Hogy ez ne rövidüljön meg, szigorúan beszedette Rákóczi a kincstári birtokok jobbágyaitól a taksát, tizedet, kilencedet és a többi szolgáltatmányokat. Tehát már csak a kincstári birtokok jövedelmezőségének fenntartásáért is szükséges volt a hadba nem vonult jobbágyok kötelezettségeinek épentartása. A kincstári jövedelem egyéb forrásai a harmincad és egyéb vámok, a só és egyéb bányajövedelmek voltak és Rákóczi által a kincstár jövedelmei közé soroztatott a papi tized is.

De a hadsereg körüli különböző szolgáltatások és a kincstári jövedelmek együtt sem fedezték a felkelés költségeit. Rákóczi s más főurak, mint például Károlyi is, nemegyszer készpénzkölcsönnel támogatták a nemzeti ügyet, amelyeknek visszafizetésére természetesen soha nem került sor. Emellett az egyes városok is tetemes áldozatot hoztak a felkelés ügyéért, így például a kezdet kezdetén Debrecen, de valahány többi város is, ahol csak a mozgalom alatt Rákóczi vagy seregei tartózkodtak.

Mindez azonban kevésnek bizonyult a költségek fedezésére s a mozgalom vezérkara, élén Rákóczival, 1704 végére belátta, hogy, ha az állami adózást nem akarják feleleveníteni, akkor a hadi kiadások fedezésére szükségpénzt kell kibocsátaniok. A vármegyék és a királyi városok felhatalmazása alapján kezdte meg Rákóczi 1705-ben a rézpénz veretesét. Maga sem hitte, hogy ezzel a hiányzó ezüst- és aranypénzt huzamosabban pótolni lehet. De remélte, hogy egy-két évig átsegíti a nemzeti ügyet a gazdasági nehézségeken. Elsősorban azt remélte ettől, hogy most már rendesen fizetheti a hadakat s amellett a még jelentkező arany- és ezüstpénzt külföldi fegyverek és szövetek bevásárlására fordíthatja, amire égető nagy szüksége volt.

A rézpénzek báró Hellenbach János kamaragróf és Ajtai Mihály felügyelete alatt kerültek kibocsátásra s előállításukkal a nagybányai, besztercebányai, selmeci, kassai, körmöci, majd a munkácsi pénzverőházak foglalkoztak. A kassai egy ideig Szepesváron működött. Az ország pénzügyeit és így a hadi pénztárak felügyeletét is a Rákóczi-birtokok főigazgatója, Rákóczi udvarmestere, Ottlik György intézte. 1706-ban aztán megalakult a Közgazdasági Tanács s mellette a kincstár, amelyek azonban majdnem egymástól függetlenül kezelték a közjövedelmeket. Utóbb a két intézmény összeolvadt s hol Besztercebányán, hol Kassán ülésező gazdasági tanács kezelte az ország összes gazdasági ügyét, kivéve a nagy- és felsőbányai pénzverőházakat, amelyek felügyeletét Rákóczi önmagának tartotta fenn.

A gazdasági tanács elnöke, Rákóczi régi bizalmi embere, Klobusiczky Ferenc volt. Rangban utána a kincstárnok, Radvánszky János következett s a munkát tizenhárom tanácsos, egy titkár, két ügyész s még tizenegy segédhivatali tisztviselő látta el. A tanács a vármegyékben külön tiszteket tartott s külön biztosa volt Erdélyben és a tiszai Részekben is. Erdély pénzügyeit Barcsay Ábrahám, a Részekét Sztojka László vezette. A Bercsényi által szervezett ezredpénztárak a gazdasági tanácstól kapták a pénzt s azok gondoskodtak a zsoldfizetésről s a sereg ruházatára szükséges posztó megvásárlásáról. A gazdasági tanács évről-évre elszámolt a fejedelemnek, aki ezt szigorúan meg is követelte. A tanács fenntartása évente mintegy 50-56.000 forintra rúgott. Bár a katonai biztosok követtek el olykor kisebb sikkasztásokat, nagyobb sikkasztásról nem tudunk, noha a háborús idők igen alkalmasak a hűtlen vagyonkezelésre és egyéb visszaélések elkövetésére.

A gazdasági tanács nagyjában a magyar kamarára emlékeztető kollegiális ügymenetű szerv volt. Azonban nem tudta magát kivonni a szenátus befolyása alól, amely bár csak tanácsadó testületnek indult, a hadvezetés költségeinek fedezését használta fel a maga tekintélyének emelésére. Így végül is a pénzügyekben nem kizárólag Rákóczi akarata érvényesült, hanem a gazdasági tanács intencióin kívül a szenátus is befolyt a pénzügyi politikába. Szekfü szerint Rákóczi az idők folyamán a hadi költségek előteremtésénél egyre jobban a szenátus pénzduzzasztó politikájának a befolyása alá került s így valójában nem az ő gondolata volt a rézpénzek nagymennyiségű kiadása, kényszerkurzusa, majd devalvációja. Így a rézpénz ügyéért, amely kétségtelenül a felkelés legnagyobb bajai közé tartozott, nem egyedül Rákóczi felel, hanem osztozik és nagyobb részt vállal a felelősségben a pénzügyek irányítására károsan befolyó szenátus is.

A fejedelem 1705-ben kétmillió névértékű rézpénzt veretett. Viszont a pénzhamisítók működése elé nem tudott gátat vetni s így már az első hónapokban sokkal több rézpénz forgott közkézen, mint amennyi kibocsáttatott. A felkelés végére az újabb hivatalos kibocsátásokkal és a hamisítványokkal együtt mintegy 12 millió névértékű fedezetlen rézpénz rontotta a piacot.

Már 1705 október 29-én szigorú intézkedéseket kellett elrendelni azok ellen, akik a rézpénzt nem fogadták el árucikkekért, ingóságokért, vagy pedig nemes ércre való átváltásakor felárt számítottak. Egyelőre az árak ugrásszerű emelkedésén kívül nagyobb baj nem is lett. A baj ott mutatkozott inkább, hogy az eladósodott s adósságait csak ezüstben, vagy aranyban törleszteni tudó nemesség nem akarta elfogadni a rézpénzt. A rézpénz hitelének megmentésére egyesek az 1706 elején tartott miskolci tanácsülésen a pénzkibocsátás megszüntetését és az adókivetést tanácsolták. Azonban Rákóczi a nép adóterheit még mindég mellőzni akarta s ezért finomabb veretű rézpénz kibocsátását határozták el s kimondták, hogy a rézpénzzel is lehet adósságot fizetni, ha a törlesztés módja nem volt előre kikötve. Ezzel kezdetét vette a rézpénz kényszerárfolyamon tartása és az áruk árának limitálása, amint ma mondanák: maximálása. A megyék azonban zúgolódtak a kényszerárfolyam ellen s a seregnél is nyugtalankodtak a rézpénz ellen. Az ónodi gyűlés tehát devalválta a rézpénzt, a kongót, amint a nép csúfolta s ezzel a pénzügyi csőd országszerte végzetes gazdasági romlást idézett elő.

A rézpénz elértéktelenedése magával hozta, hogy minden vonakodás ellenére ki kellett vetni a vármegyékre az állami adót, a dicát. A megyékre kétmillió forint rovatott ki, de úgy, hogy az terményszolgáltatásokban is elfogadtassék s egyformán terheljen nemest és nem nemest! Az 1708. késő őszi sárospataki gyűlés azonban a dicának még a nevét is eltörölte s a megyék már csak jelentékenyen kisebb adóösszeget vállaltak. A gazdasági csőd menthetetlenül bekövetkezett, a pénztelenség a tetőpontra hágott. Hiába volt Rákóczinak minden nagylelkű áldozatkészsége, az ország teljesen kimerült s ezzel megbénult az egész nemzeti mozgalom.

Az angol és holland követek nem tudták megérteni, hogy miért kell Rákóczinak rézzel fizetni a seregét, amikor Európa leggazdagabb nemesércbányái vannak a kezén. Nem tudták, hogy a magyar bányaügy Lipót alatt végzetesen lezüllött. A bányák jövedelmét a sok háború és a rengeteg bécsi államadósság annyira elnyelte, hogy a bányák karbantartására, újabb befektetésekre mi sem jutott. A bányák így fokozatosan leromlottak s már Lipót alatt ráfizetéssel dolgozott még a híres körmöci bánya is. A körmöci bányánál 1688-1698 közt közel 50.000 forint volt a ráfizetés, amíg a selmeci bánya 1631-ben még évi 40.000 márka ezüstöt adott, 1690-ben a termés már a felére esett vissza. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy bár Rákóczi és különösen Bercsényi mindent elkövettek a kitűnő Hellenbach segítségével, hogy a bányák jövedelmezőségét fokozzák, az eredmény jelentéktelen maradt.

A felső-magyarországi bányavidék 1703 szeptemberétől 1708 őszéig volt Rákócziék kezén s az alatt visszanyerte régi jelentőségét, annak ellenére, hogy a nehéz munkásviszonyokkal, a szükséges faszén krónikus hiányával és a bányavízzel még a kitűnő Hellenbach is alig tudott megbirkózni.

Rákóczi különös gondot fordított a bányák fokozott művelésére s a munkásviszonyok javítására. 1707-ben súlyos természetű bányászzavargás tette kritikussá a különben is elégtelen nemesfémtermelést. A bányászok fellázadtak, mert őket is rézpénzzel fizették s bérmozgalmukat, melyben a nemesfémben való honorálást követelték, katonákkal kellett leverni. A lázadás során a munkások magát Hellenbachot is megsebesítették.

Az arany- és ezüstbányáknál sokkal hasznothajtóbb volt a rézbányák művelése. A rézbányáknál is voltak bérmozgalmak, de azok nem fajultak el. Ónt és ólmot kezdetben Sziléziából kellett beszerezni, de később már a magyar bányák is megfelelő mennyiséget termeltek. Gondja volt Rákóczinak a vasbányászat fejlesztésére is. Mint a többi bányaágnak, úgy ennek a számára is adott ki utasítást. Különösen a Gömör megyei bányákat műveltette és sikerült is azok terméséből a hadsereg vasszükségletét kielégíteni. Higanyt és ként is bányásztatott Rákóczi. Utóbbi már az egyéb bányákban folyó állandó robbantáshoz is igen fontos volt. A háborús idők magukkal hozták az intenzív salétromtermelést és puskaporgyártást is. A salétromfőzés központja Nagykálló volt.

A fáradhatatlan és mindenre kiterjedő figyelmű vezérlő fejedelem a Lipót-féle lezüllés után nagy lendületet adott az egész magyar bányászatnak. Kettős célt akart ezzel elérni: biztosítani akarta az ország függetlenségét a külföldi nyerstermékektől, vastól, réztől, óntól, ólomtól, kéntől, salétromtól; nemkülönben biztosítani akarta a mozgalom anyagi alapjait a nemesfémek fokozott mértékű kitermelésével. Igyekvését csak az első szempontból koronázta siker. A hazai nyersanyagtermelés elegendőnek bizonyult arra nézve, hogy a külföldi behozatal inkább csak a kész fegyverekre és a posztóra szorítkozzék. A termelt arany, ezüst és réz azonban, mint láttuk, nem volt elég arra, hogy kellő anyagi alapul szolgáljon. Sőt bizonyos idő múlva a nemesfémtermelés már a külföldi vásárlások fedezésére sem volt elegendő s így került sor a nemzetközi forgalomban a természetben, állatokban való fizetésre.

Rákóczi a mozgalom érdekében valóságos nemzeti üggyé tette a bányászatot s az alatta kétségtelen fejlődésnek indult a Lipót-féle állapotokkal szemben.

A só kitermelése és értékesítése kezdettől fogva a kincstár jövedelmi forrásául szolgált. A bécsi kormányzat a só árát is oly magasra emelte, hogy a nép nem tudta megfizetni. Sótlanul ették az emberek nyomorult ételüket, amitől betegségeket kaptak s azt beszélték, hogy a sótalan ételek fogyasztásába sokan bele is pusztultak. A nép dühe már az 1697. évi zendüléskor a sótisztek ellen fordult s a Szatmár megyei Újlakon 1702-ben is kifosztotta a parasztság a sóhivatal pénztárát. 1703-ban, még mielőtt Rákóczi átlépte volna a határt, szintén kirobbant egyszer a nép gyűlölete a sótisztekkel szemben. Rákóczi a só elvonását a mozgalom egyik fő okának hirdette. Természetes tehát, hogy mindent elkövetett, amint a bányák a kezére jutottak, hogy a szegény nép kiuzsorázásának véget vessen, a sóbányák termelését felfokozza s a só árát leszállítsa.

A sóbányák felügyeletét Rákóczi egyik régi embere, Darvai Ferenc, látta el kitűnően. Vezetése alatt a bányák kifogástalanul működtek s az ország nemhogy nem szenvedett sóhiányt a felkelés évei alatt, de még a sókivitel is tovább folyt Németország és Törökország felé. A sójövedelmet teljes egészében a hadiköltségek pótlására fordították. A máramarosi aknák jövedelmének egyharmada fedezte a nemesi társaság fizetését s a sóvári só jövedelme szolgált a profontsütésre. Az erdélyi sóbányáknak az ország semmi hasznát nem vette. Egyrészt a bányaviszonyok is le voltak romolva, másrészt Erdély hamar elveszett a kurucok számára. Azonban Erdélyben is arra törekedett Rákóczi, hogy a bányászatot fellendítse s ezért újra kiadta, illetve megerősítette azt a rendeletet, amelyet 1658-ban adott ki nagyatyja az erdélyi sóbányák mikénti művelésére.

Rákóczi nagy építtető volt s így a kőbányákat is foglalkoztatta. Ennek kapcsán igénybe vette a francia mérnökök szakképzettségét is.

Magyarország igazi anyagi erőforrása a kereskedelem és az ipar elsorvadásán túl, már a kor szelleménél és a sajátos magyar viszonyoknál fogva is az őstermelés volt. A bányászat után tehát egy pillanatot időznünk kell a mezőgazdaság és állattenyésztés állapotánál is. Annál inkább meg kell ezt tennünk, mert erre a természet és az időjárás kiszámíthatatlan szeszélyeitől annyira függő erőforrásra nagyon számított Rákóczi és Bercsényi is. Bercsényi bizakodva írta még Lengyelországból XIV. Lajosnak, hogy a történelem azt mutatja, mindig jó termés van akkor, amikor a magyarság fegyvert fog a szabadságért. Bercsényi optimizmusa azonban nem vált be, mert például az 1707-ik esztendő katasztrofálisan aszályos volt s még abrakot is Sziléziából kellett drága pénzen beszerezni.

A háborús mezőgazdasági termelés nagyon kétséges eredményű szokott lenni. Megcsappan a dolgos kezek száma, nem jut vas az eke számára. Ellenséges dúlás pusztíthatja el a termést. Bár a kuruc sereg nagyrészt szétoszlott a mezei munka idejében, még az uradalmak sem termeltek valami sokat. 1704-ben nagyrészt azért kötött Rákóczi fegyverszünetet, hogy a nép azalatt elvégezhesse a nyárvégi, őszeleji munkákat.

A háborús idők nem alkalmasak arra, hogy intézményesen javítani lehessen egy ország mezőgazdasági termelési viszonyait. Ha ezt Rákóczi nem is tehette meg, de mindent elkövetett legalább arra nézve, hogy magát a békés termelést biztosítsa. Katonáinak szigorúan megtiltotta, hogy a termésben, szőlőkben kárt tegyenek s zokszó nélkül engedte, hogy serege zöme a mezei munka idején hazamenjen. Erre annál inkább szüksége volt, mert a nagy pénzínségben a parasztságon kívánt segíteni azzal, hogy megengedte a terményekben való adófizetést, viszont ez megkívánta a termelés lehetőség szerint való biztosítását.

A gazdasági tanács megtiltotta a mezőgazdasági termékek fölös felhalmozását s kötelezett mindenkit, hogy fölös termését maximált áron vagy a hadseregnek, vagy a rászoruló szegényeknek adja el. 1707 után, 1709-ben is szűkös volt a termés, 1710-ben jó termés ígérkezett, de akkor nagy sáskajárás pusztított s a pestisjárvány annyira megtizedelte az embereket, hogy a termést sok helyen a pásztor nélkül maradt barmok gázolták le. Ilyenkor különösen takarmányban volt nagy hiány, amiért is a hadra kelt sereg nemegyszer a zöld gabonát is lekaszálta. A felkelés második felére eső két aszályos és egy pestises esztendő a mezőgazdaságban nagy kárt okozott s így ez a természeti csapás is gyöngítette az ország ellenálló készségét.

Maradandó jelentőségű volt Rákóczi tevékenysége a szőlőművelés fellendítése körül. Már 1695-ben legbizalmasabb emberét, gyermekkori kamarását nevezte ki szőlői és dézmás borai főfelügyelőjévé. 1700-ban pedig egy 48 pontból álló szőlőművelési szabályzatot adott ki, amely rendet teremtett a hegyaljai szőlők munkásai és borkezelői között. Rákóczi a háborús évek alatt is tovább foglalkozott kedvenc termelési ágának gondozásával. 1706-ban újabb szabályzatot adott ki a szőlőművelésről. Azonban nemcsak a maga szőlői érdekelték, hanem a szőlőtermelésnek országos viszonylataiban is nagy jelentőséget tulajdonított. Hisz még a hadakozó Bottyán is ráért, hogy a győrieknek egy 9 pontos szőlőtermelési szabályzatot dolgozzon ki. A szőlőtermelésnek valóban országos jelentősége volt, mert a bor eladásából fedezte Rákóczi a szabadságharc költségeinek egy igen tekintélyes részét. A kincstári szőlők és dézmaborok a kincstár jövedelmét gyarapították. Mivel többen megkísérelték, hogy, bár nem szolgáltak fegyverrel, mégsem szolgáltatták be a bordézmát, Rákóczi az ilyen egyének szőlőit összeíratta és elkoboztatta.

A fejedelem igen büszke volt tokaji boraira és diplomáciai akcióit a legtöbbször tokaji borok ajándékozásával támasztotta alá. Hamar észrevette, amint Márki megjegyzi, hogy a diplomatákat a tokaji bor jobban érdekli és lelkesíti a szabadságnál és a vallásnál.

A háború, az állandó előre-hátra való hadvonulás nem kedvezett az állattenyésztésnek sem. A legelőkön nem voltak az állatok biztonságban, mert hol a kuruc, hol a labanc hajtotta el azokat. A kölcsönös pusztításnak az állatállomány kipusztulása lett az eredménye. Különösen a szarvasmarha állomány érezte ezt meg. Rákóczi ugyan kíméletet parancsolt a hadsereg számára vágómarhákat gyűjtő biztosoknak, de a labancok részéről nyoma sem volt a kíméletnek. Pedig Rákóczinak is, különösen pedig Károlyinak volt érzéke a marhatenyésztéshez, Rákóczi nagy marhakereskedést is folytatott nyugat felé. Károlyi pedig ausztriai betöréseikor zsákmányolt svájci tehenekkel és anyakancákkal frissítette fel gulyáit és méneseit. A lótenyésztés is inkább a hadsereg céljait szolgálta. A katona megbecsülte a lovát, de a lótenyésztő nem lehetett lova sorsa felől biztonságban. Rákóczinak híres ménesei voltak. Sokat adott a szép és jó lóra. Főlovászmesterei nagy érdemeket szereztek a hazai lótenyésztés fellendítése körül. Rákóczi nemcsak jó lovas, de szenvedélyes vadász is volt s mint ilyen szerette a jó vadászkutyákat. Legégetőbb gondjai között is szakított magának időt egy-egy rövid vadászatra, amely szinte egyedüli pihenője volt. A szarvasmarha- és a lótenyésztés mellett még a juh-, disznó- és méhtenyésztés volt számottevő. Rákóczi Moldvából is hozatott disznókat s tudunk esetről, amikor Rákóczi Husztról egyszerre ezer oldal szalonnát hozathatott át Munkácsra.

A háborús évek - látjuk - korántsem szolgálták az őstermelési ágak békés művelésének lehetőségét. Ezzel szemben Rákóczi minden téren megtett minden lehetőt, hogy az állapotokat feljavítsa s a termelés biztonságát elősegítse. Ha jelentősebb sikereket nem is érhetett el, arról mindenesetre bizonyságot tett, hogy az őstermelés gazdasági jelentőségét teljes mértékben átérezte s nyugodt viszonyok mellett sikerrel vállalkozhatott volna a magyar mezőgazdaság intézményes országszerte való felkarolására. Érdeméül kell feljegyeznünk, hogy nem a máról-holnapra élés kizsákmányolása vezette, mint előtte Lipótot, hanem még a legválságosabb időben is konzerválni akart, biztosítani akarta a holnapot is.

Rákóczi legkevésbé saját uradalmai holnapjával törődött. Azok hozadékát annyira a nemzeti cél szolgálatába állította, hogy beruházásokat alig foganatosított. A nemzeti cél emésztette fel a termést, a tiszta jövedelmet és a birtokrészekre felvett kölcsönöket is. Emellett gyakran folyt a háború a birtokain s az udvari seregei legtöbbször saját uradalmaiban táborozva az uradalmakon éltek. A dicák alól uradalmait sem vonta ki s így minden lehető terhet magára vállalt, amit vállalni csak lehetett. Az erdélyi menekülteket is saját uradalmaiban helyezte el s maga gondoskodott ellátásukról is, amikor azok személyes hűségük miatt Erdélyt elhagyni kényszerültek. Ezt a sok terhet birtokai csak úgy bírták, hogy Rákóczi 1707-ben a személyes kezeléssel felhagyott s Ottlik György vezetése mellett megszervezte az udvari gazdasági tanácsot s ettől kezdve szorosabbra vette birtokai kezelésének módját.

A kincstári birtokok két fejedelem őse, I. és II. György alatt meglehetősen összeolvadtak volt a fejedelem magánbirtokaival. Rákóczi szakított ezzel a gyakorlattal és élesen elválasztotta a kettőt. A kincstári birtokokat az országos gazdasági tanács kezelte, Rákóczi azonban szigorúan ellenőrizte a tanácsot, nehogy az a Habsburgok példáira igaztalan elkobzásokkal növelje a kincstári birtokokat. A kincstári birtokokat Rákóczi már a hadjárat elején lefoglalta és biztosította az állam javára, de a szécsényi gyűlés visszaadatta tulajdonosainak az eperjesi vésztörvényszék által elkobzott, valamint a Thökölytől elkobzott s így kincstárivá lett birtokokat. Az 1705. XVIII. tc. felhatalmazta Rákóczit, hogy az érdemeket kincstári javak adományozásával jutalmazza, amivel különben Rákóczi már azelőtt is élt.

Rákóczinak több oka volt arra, hogy az ipart fellendítse. Az itthon előállított iparcikkért nem kellett nemes fémmel fizetni külföldre és a hazai ipar foglalkoztatása az iparos réteg teherbíró képességének fokozását jelentette. Mivel a mozgalom a katonai helyzettel állt és bukott, első sorban a háborús iparágak fellendítésére került sor. Ez nem csak nálunk volt így, Péter cár és I. Frigyes Vilmos porosz király is a katonaság szükségleteinek kiegészítésére teremtett ipart a maga országában.

Hadiipar alatt első sorban a salétromgyártást, puskaporőrlést, puska- és kardgyártást és a vasipart értjük. De közvetve hadiiparnak kell ezekben az években tekintenünk a hadsereg egyéb szükségleteit kielégítő szabó-, szövő-, tímár-, csizmadia- stb. ipart is.

Rákóczi Kassán, Egerben, Besztercén, Rózsahegyen, Nagybányán, Munkácson stb. tartott üzemben lőportörő-malmokat. Ezekhez a salétromot a Nagykállóban, Tokajon, Munkácson, Erdélyben, Máramarosban és Szepesben felállított salétromgyárak szolgáltatták. A központ Nagykálló volt. A puskaporgyártás központja Munkács volt. Munkács ekkor valóságos ipari várossá lett. Munkács mellett Besztercebányának volt a legnagyobb heti teljesítménye: negyven mázsa. A pénzhiány azonban a puskaporgyártásban is okozott zavarokat, akár csak a nemesérc-bányászatnál láttuk.

Az egész hadjárat alatt mindössze 18.000 puskát sikerült külföldről behozni, részben a nehéz szállítási viszonyok, részben a külföldi nagy kereslet miatt. Ebből 10.000 Danckából, 8000 pedig a császárral szövetséges Hollandiából származott. A kaszával, kapával felszerelve összeverődött sereget fel kellett szerelni s mivel a külföldi szállítás elégtelen volt, nagyon hamar megindult itthon a nagy lendületű fegyvergyártás. 1704 április 26-án állította fel Rákóczi a két első fegyvergyárt Mecenzéffen és Csetneken. Utóbb még Krompachon, Remetén, Svedléren, Gölnicen, Szomolnokon, Stószon, Dobsinán, Rozsnyón, Kassán gyártottak puskát, karabélyt, kardot, szablyát, kopját. Erdélyben Torockón készültek kardok, szuronyok és puskacsövek s vagy Besztercén, vagy Medgyesen puskalakatok is. Erdélyben elsőnek Rákóczi készíttetett puskacsöveket s így egy új iparágat teremtett ott meg. Magyarországon Sréter János, Erdélyben pedig Forgách Simon irányította a fegyvergyártást.

A hadianyaggyártás is 1704-ben vette kezdetét s Kassán, Érsekújváron és Besztercebányán vett nagyobb lendületet. Itt öntötték és fúrták az ágyúcsöveket. A bombákat és a golyókat Dobsinán, Tiszolcon, Libet- és Gölnicbányán állították elő. Időnként pénzhiány miatt itt is mutatkoztak zavarok, különösen az ágyúöntés körül.

1705-ben zsákmányoltak a kurucok első ízben szuronyt s felismerve annak jelentőségét, azonnal gyártani is kezdték. Besztercebányán 1706-ban, Bajmócon a következő évben rendezkedtek be szuronygyártásra.

Melegen érdeklődött Rákóczi a vashámorok működése iránt is. A munkácsiakat a saját jövedelméből évi ezer forinttal támogatta. Azonban nem szorítkozott kizárólag a nagyipar foglalkoztatására. A hutákon kívül számos, főleg gömöri és szepesi mesterember is foglalkozott a sereg ásó, kapa és egyéb vasholmijának előállításával. Mivel több volt a munka, mint amennyit a képzett lakatosok el tudtak végezni, a köpenyegtartó pantallérvasak készítését már cigányokra kellett bízni. A kisipart főleg a javítási munkák foglalták le.

Gondot fordított a fejedelem a kovácsok biztonságára, akik egyben orvosoltak is. Hogy munkájuknak zavartalanul eleget tehessenek, mentesítette őket a katonai beszállásolástól épp úgy, mint a malmokat is. Rákóczi honosította meg a drótvonás mesterségét is. Azelőtt Magyarországon nem értettek a drótkészítéshez és feldolgozáshoz. A rézműipar is beilleszkedett a háborús munkába. Tudjuk, hogy Bottyán számára a dunai átkeléshez és hídveréshez rézpontonok készültek.

Rákóczi nemcsak egyes iparágak megteremtésével és foglalkoztatásával törődött, de belement az egész kis részletekbe is. Tudjuk például, hogy a karabélygyártásnál még a csövek méreteit is ő határozta meg.

Hogy a hadra kelt seregnek mi mindenre volt szüksége, azt csak akkor látjuk, ha egy-egy olyan város számadáskönyvét olvassuk, amelyben az alakulóban levő kurucsereg valamelyik csapatrésze tartózkodott. Ilyenkor a város a kocsi és szekérjavíttatástól, az edénycsináltatáson, zászlóvarratáson, fegyverjavíttatáson át, a legkülönbözőbb nyersanyagszállításig minden elképzelhetővel támogatja a csapatokat s ha a várost ez terhelte is anyagilag, de ez az összeg a maga teljes egészében iparűző polgárai zsebébe vándorolt.

A közvetlen hadiipar után lássuk a közvetett hadiipar működését. Rákóczi szerette a csínt. Szépérzéke nagyra becsültette a tiszta és csinos külsőségeket. Így hát úgyszólván a legelső pillanattól kezdve, amikor először megpillantotta az összegyűlt mezítlábas, rongyos sereget, arra törekedett, hogy csapatait egyenruhával, mégpedig csinos egyenruhával lássa el. A külföldi áru behozatalát elkerülendő, a hadiipar példájára a posztóipart is fellendítette. A puhovai posztósok és a németprónai szűrszabók mellett Erdélyben a disznódi szűrposztó csinálókat állította munkába. 1707-ben Munkácson posztómetsző műhelyt létesített s azonnal 1500 forintot adott annak birkagyapjú vásárlására. Rákóczi, aki békében a legépítőbb uralkodója lehetett volna az országnak, még évtizedek múltán Törökországban is foglalkozott az ország iparának kérdésével s arra gondolt, hogy Magyarországon meg lehetne kísérteni a gyapot- és a selyemhernyó-tenyésztést is.

A posztógyártásnál is fontosabbnak tartotta, hogy a kész anyagot benn az országban hazai mesteremberek készítsék el, dolgozzák fel. Udvarában külön magyar és német szabói voltak, akik a legkínosabb aprólékosságú utasításai szerint dolgoztak. A kisiparosokat közös munkaműhelybe kényszerítette, olykor erőszak alkalmazásával is, viszont jól fizette őket. Szükség esetén szekereken vitette a szabókat oda, ahol épp nagyobb sürgős munka volt.

A Rákóczi által tervezett, ízlése által kialakított pompás egyenruhák előállításához nemcsak szabókra volt szükség, hanem ötvösökre, skófiumgyártókra, hímvarrókra, gombkötőkre is. A hímvarrók a kitervezett mintát Rákóczinak mutatták be, aki, ha az nem tetszett, Mányokival, udvari festőjével rajzoltatott megfelelőbb mintákat. Rákóczi barokk mintákon finomult ízlése alakította ki - állapítja meg Szekfü - az ősi magyar népművészeti motívumok összetételéből a kuruc pompát, melynek csak továbbfejlesztése, itt-ott egyszerűsítése a későbbi úri magyar öltözet.

A megyei csapatok egyenruháját a megyékkel készíttette el. Ekkor jött divatba, hogy a megyék csapatai a megyék színeibe öltözzenek. Ezt a szokást utóbb a labancok is átvették a kuruc kezdeményezés nyomán. A mai megyei hajdúk díszes s külföldiek által méltán megcsodált egyenruhája egyenes vonalon megy vissza a kuruc idők megyei egyenruhájára.

Skófiumvarrók Besztercén, Radványban, Bártfán működtek, de 1708 óta ezen a téren is a munkácsi állami műhely ragadta magához a vezetést. A süveget, a magyar kalapot, morvaországi és sziléziai anyagból készítették mindvégig s így azok elég drágák is voltak. Az idegen katonák sajátos kalapjait pedig még a hadjárat végén is készen kellett külföldről hozatni.

A sátorkészítés és a kötélverés is igen kelendő s a hadsereg számára fontos iparág volt. A sátorkészítésnél különben nagy számmal találunk zsidó iparosokat is, akik különösen a konyha és istálló céljaira szolgáló sátrak készítését végezték. A szőnyegkészítés már fényűzésnek számított, de azért Rákóczi igen érdeklődött aziránt is.

Még a bőr- és a malom- s a sütőipart számíthatjuk olyan iparok közé, amelyeket a háború fellendített. Rákóczi 1704 és 1710 között kerek számban 51.000 pár csizmát vett katonái számára. (Köpenyt 46.000-et csináltatott.) A csizmadiaipar mellett élénk volt a kereslet a szíj- és nyeregipar termékeiben. Természetes, hogy a fokozott bőrfogyasztás emelte a tímárok értékét is. A vezérlő fejedelem súlyt fektetett a bőr jó és szép feldolgozására. 1708-ban Huszton színes bőrgyárat állíttatott fel, amelybe Törökországból hozatott a színes bőrök előállításában jártas örmény szakmunkásokat. A szükséges szerszámokat egy konstantinápolyi zsidó szerezte be. Munkácson karmazsinos tímárokat foglalkoztatott. Ezek is Törökországból hozatott török szakemberek voltak. Amikor a nyersbőr megtörésére nem volt elég szakember, akkor a bőröket az egyes ezredek közt szétosztatta és a katonákkal törette meg.

Szűcsök természetesen több városban voltak, de Rákóczi a párducbőreit a rozsnyói szűcsökkel dolgoztatta ki.

Kezdetben a fejedelem tiltotta a malmok felégetését. Utóbb ettől már eltekintett, de a leromboltakat felépítette s próbálkozott a vízi malmokkal is. Szárazmalmokat is építtetett, de nem a régi méretben, hanem két francia és német hadimérnöke tervei szerint, az eddigieknél sokkal nagyobb szabásúakat. Majd kézimalmokat szereztetett be a német csapatok mintájára, akik ilyen tábori vas kézimalmokat használtak.

Egyes helyeken tábori sütödéket állított fel Rákóczi, amelyek kiegészítői voltak a különböző helyeken felállított katonai raktáraknak. Különben az egyes helységeknek kellett az ott táborozó katonaságot kenyerekkel ellátniok.

A felsorolt iparágak fellendülése mellett találkozunk az ital iparszerű kimérésével s egyéb iparágak fokozott működésével is. Így az agyag- és üvegipar, az építőipar, asztalosipar, papírgyártás sem kerülték el Rákóczi foglalkoztató gondoskodását. A nyomtatott szöveg propagandaerejének felismerése foglalkoztatta a nyomdákat is s a pompakedvelő udvari élet kapcsán fellendült a legmagyarabb műipar, az ötvösség is. Érmeinek metszői közül Ocsvay Dánielt és Enyedy Dánielt kell megemlítenünk. A legszebb érmeket azonban a francia Warrou Dániel véste. Természetes, hogy a rézpénzkibocsátás fellendítette a pénzverő műhelyeket is.

Rákóczi sokoldalúságát, mindenre kiterjedő aprólékos figyelmét igazában csak az ő bámulatos ipartámogatásán keresztül ismerhetjük meg. Sem előtte, sem utána nem volt magyar államférfi, aki annyit tett volna a magyar iparért s annak a külföldtől való függetlenítéséért, mint II. Rákóczi Ferenc. A magyar történelem legnagyobb szervezője ő, aki amint a semmiből teremtette meg a nemzeti hadsereget, épp úgy szinte a semmiből teremtett néhány év alatt egy szerteágazó, nagy termelőképességű magyar ipari életet, valóságos gyáripart. Ha ezt látjuk, akkor tudjuk csak elképzelni, hogy milyen virágzó lendületet tudott volna Rákóczi adni a magyar életnek, ha történetesen nem egy kifosztott és kimerült s ily állapotában háborúra kényszerített, hanem egy békét élvező ország lett volna az ő Magyarországa.

A legnagyobb egyoldalúság lenne részünkről, ha Rákócziban csak a szabadsághőst látnánk és tisztelnénk; Rákóczi a magyar építő államférfiak egyik legnagyobbika, aki szabadságharc nélkül is örök nevet vívott volna ki magának.

Rákóczi a kereskedelem iránt is élénken érdeklődött, hisz mint az ország legnagyobb földesura maga is igen élénk kereskedelmi tevékenységet fejtett ki. A rézpénz felduzzadása, kényszerárfolyama és devalválása azonban sokkal többet ártott a kereskedelemnek, mint az iparnak s így a kereskedelmi élet a mozgalom második felében elsorvadt s a külországokkal való kereskedelem pedig úgyszólván teljesen meg is szűnt. Rákóczi tisztában volt a kereskedelem nagy jelentőségével. Biztos kézzel fogott a kereskedelmi élet szabályozásához. 1705 júniusában értekezletre hívta össze egri táborába az ország kereskedői társadalmát, ahol minden város kereskedői két-két kiküldöttel képviseltették magukat. Rákóczi így az érdekeltekkel, a kereskedőkkel magukkal beszélte meg azt a törvényjavaslatot, amelyet a kereskedelem szabályozása érdekében szeptember folyamán a szécsényi gyűlés elé terjesztett. Ilyen körültekintő törvény-előkészítés és az érdekeltek ilyen előzetes meghallgatása eddig ismeretlen volt a magyar törvényhozásban. A szécsényi gyűlésen azonban nem emelkedett a javaslat törvényerőre, mert a rendek a törvényelőkészítő munkálatok további kiegészítését határozták el. Rákóczi 1706-ban be is kérte a megyéktől a limitációkat, ármaximálásokat, a városok kereskedőinek pontos árujegyzékeit és a fontosabb török árucikkek árjegyzékét, hogy ezek figyelembevételével készíttessék el az új törvényjavaslat. Az idő azonban rohamléptekkel haladván, lehetetlenítette ezt a csak békevilágban keresztülvihető törvényalkotást. A rézpénz egyre jobban elértéktelenedett s az áruk ára négy- sőt ötszörösre emelkedett. Erre Rákóczi a szenátus jóváhagyásával 1707 február 5-én országos ármaximálást, limitálást bocsátott ki. A ármaximálás következtében az áruk eltűntek a piacról, amiért is kivételeket és enyhítéseket kellett életbe léptetni. Ezzel a kereskedelem ügyének törvényes rendezése Magyarországon csődöt mondott. Erdélyben azonban sikerült az árszabásokat az 1707: XXII. törvénycikkben törvényerőre emelni, amit az erdélyi külön gazdasági és pénzviszonyok magyaráznak.

A kereskedelmi élet lassú elhalása, a fizetési eszközök devalválódása és a nemesfémpénzek hiánya miatt, szörnyű áruhiány és drágaság teremtődött, amit nemcsak a polgári lakosság, de a hadsereg is súlyosan megsínylett. A kereskedelmi élet elhalása magával hozta a régi kereskedők elkedvetlenedését is, amit érdekesen használtak fel a zsidók a maguk érvényesülése érdekében. 1707 óta a fejedelem több ízben is engedélyt adott lengyel zsidóknak boltnyitásra. Érsekújvár várát utóbb épp ezek árulták el a császáriaknak.

Nemcsak a hazai kereskedelmi élet sínylette meg a fizetési eszközök válságát, bár a fejedelem derekasan védte a hazai kereskedőket a külföldiek tisztességtelen versenyétől, hanem az országok közötti kereskedelem is. Az első időkben még elég élénk volt a kereskedelem Sziléziával, ahol is magyar marhák ellenében különböző iparcikkeket vásároltunk. Az ausztriai vágómarha miatt a bécsi udvar még a legellenségesebb időkben is elnézte ezt a cserekereskedést. Utóbb azonban a sziléziai határra is átterjedt az ellenségeskedés s ezzel megszűnt a felkelésre oly fontos külkereskedelmi élet errefelé is. Ez különösen a süvegesipart érintette súlyosan, mert az addig kizárólag Morvaországban és Sziléziában szerezte be a nyersanyagát.

Moldvából sertéseket vásárolt Rákóczi. Lengyelországgal igen élénk kereskedelmi forgalom állt fenn. Magyarországból különösen bor ment ki. Lengyelországon keresztül folyt a fegyverek becsempészése is s ezért különösen fontos volt a lengyelországi kereskedelmi út biztosítása. A Varsó, Krakó, Dancka felé irányuló kereskedelem biztosítása végett igen jelentős kereskedelmi pont volt Kassa, Eperjes és Lőcse. A csempészés és illegitim kereskedelem ellen mindenkor szigorúan fellépett Rákóczi s még barátnéja, Szieniewszka hercegnő emberétől is elkoboztatta azt a gyapjút, amit illegitim úton akart kivinni az országból.

Poroszországgal nem volt, egy borvásárlástól eltekintve, komolyabb üzleti összeköttetésünk. A porosz király 1708-ban megengedte, hogy a berlini és königsbergi kereskedők puskákat és pisztolyokat adhassanak el a felkelőknek. Ez már jelentős tett volt.

Oroszországgal a lengyel kereskedők közvetítésével némi borkivitel és szőrmebehozatal kapcsolta Rákóczit üzletileg össze. A nyugati államokkal alig volt üzleti összeköttetés. A felkelés kezdetén még megfordult Magyarországon egy-két angol és holland kereskedő, de már korán visszavonultak a magyar piacról. A béketárgyalásokon közvetítőként szereplő külföldi követek maguk azonban kereskedelmi tevékenységet is folytattak. Gróf Rechteren és Bruyninx felesége értékes angol bársonyt, selyem-szövetet, hollandi csipkét, posztót s más effélét árusított Nagyszombatban részben pénzért, részben tokaji bor ellenében. Maga báró Hellenbach, aki szinte örökös pénz- és kereskedelemügyi miniszteri szerepet töltött be Rákóczi mellett, szintén vásárolt a hadsereg részére a "mediáció boltjából".

Törökországgal volt a legtovább zavartalan az elég élénk külkereskedelem. Volt alkalom, amikor Rákóczi egyszerre százezer vég posztót rendelt török kereskedőktől, emellett kénesőt, puskaport, metélt dohányt, sorbetet, párducbőrt, citromot és egyéb déli árut szerzett be török földről. Sok gondot okozott a török kereskedők biztonsága, mert a temesvári és nándorfehérvári basák könnyen megtorlással fenyegetőztek. Különben török viszonylatban is alig megoldható problémának bizonyult az, hogy Rákóczi nem akarta megengedni az ezüstpénz kivitelét, viszont a törökök nem voltak hajlandók a rézpénzt 100%-os felár nélkül elfogadni. A török kereskedők, mint a lengyel nexusok is, igen fontosak voltak a vezérlő fejedelem számára a külföldre irányuló s onnan jövő politikai levelezés szempontjából is.

Komolyabb gazdasági életnek, kereskedelemnek kifejlődésére nem is gondolhatott volna Rákóczi, ha nem igyekezett volna feljavítani a közlekedési viszonyokat, egyrészt az utak jókarbahelyezésével és a posták rendszeres kiépítésével, másrészt pedig a közbiztonság oly mérvű felfokozásával, amely már biztosítani tudja a szabad belső forgalmat. Ennek végrehajtása állandó hadmozdulatok közepette nem mindennapi feladat volt. A posták kiépítésére már hadászati szempontból is igen nagy szükség volt. Rákóczi volt az egész mozgalom lelke és ébren tartója. Ennek megfelelően állandóan és mindenfelől informáltatta magát s maga is lehetőleg mindenkivel összeköttetésben állt. A legkülönbözőbb égtájak felé, a legkülönbözőbb ügyekben levelezett, úgyszólván minden szerepet vivő emberrel, lett légyen az katona, vagy polgári funkcionárius. Egy ilyen széles információs szolgálatnak és központi irányításnak lehetőleg zökkenőmentes fenntartása jól kiépített és megbízhatóan működő postaszervezetet kívánt meg.

Rákóczi azonnal felismerte a közlekedésügy feljavításának és a postaügy kiépítésének fontosságát. Működése, különösen az utóbbira nézve alapvető jelentőségű is volt.

A teljesen elhanyagolt és leromlott utak rendszeres javítására és karbantartására nem gondolhatott, de jó néven vette, ha a megyék törődtek útjaik jobbításával. Nyugat felé még elég szélesek voltak az országutak, ám állapotuk miatt lassú volt rajtuk a közlekedés, de Erdély felé az utakat Pekri katonai okokból maga rontatván el, az utak kriminálisán rosszak voltak.

A közlekedést nagyon sokszor akadályozták a hatalmas méretű árvizek, amelyek a folyók szabályozatlanságának voltak következményei. Ilyenkor egyes vidékeken csak csónakon lehetett közlekedni, vagy pedig egész közeli helyek között is a légvonalbeli távolság háromnégyszeresét kellett kerülni.

A vezérlő fejedelmet a szárazföldi utaknál sokkal inkább érdekelték a vízi utak, révek, átkelőhelyek. A folyók ugyanis olcsó és aránylag könnyű szállítási lehetőséget nyújtottak s amellett katonai, védelmi szempontból is jelentősek voltak. Így, míg rendszeres szárazföldi út javításáról nem tudunk, addig több folyószabályozási munkáját, tervét ismerjük. Így 1705-ben, amikor a Tisza alacsony vízállása miatt a sószállítás szinte teljesen lehetetlenné vált, betömette a Karcsát, a Tisza egyik zempléni ágát. Ez a gát teremtette meg az úgynevezett Hosszúrétet, amely idővel közel 460 km²-re terjedt ki. Tervei, közt találkozunk az ecsedi láp szabályozásának terveivel, amelyet egy Munkács és Ecsed közt, a Tiszával összeköttetésben levő csatorna egészített volna ki. Ez közlekedési célok mellett kitűnő védővonalat is jelentett volna.

A Tisza az egész szabadságharc alatt a felkelők kezén volt s ezért réveinek biztosítását fontosnak tartotta. Állandó híd csak Szolnoknál volt a Tiszán, a többi átkelőhelyeken csak tutaj- és hajóhidak voltak. A Duna vonala és a Duna-hajózás többnyire a császáriak kezében volt, de a fejedelem is több átkelőhelyet és révet tartott hatalmában. Természetes, hogy itt mind a kurucok, mind a császáriak első sorban arra törekedtek, hogy a maguk réveit biztosítsák s az ellenségét háborgassák. A Vágnak sok hídja és gázlója lévén, annak biztosítása nagy katonai erőt kívánt. A Nyitra nem számított sem akadálynak, sem közlekedési útnak, de a Garam már ezt a célt is szolgálta.

Rákóczi már az első sikerek után, 1703 november 11-én, intézkedett a postaszolgálatról s országos főpostamesterré Szepesi Jánost nevezte ki. Az első posták Szerencs és Szatmár között közlekedtek. A fejedelem anyagi áldozattól sem riadt vissza, hogy a postaszolgálatot tökéletesítse. 1705-ben újjászervezte a magyarországi és erdélyi postaszolgálatot. Ez az intézkedés alapvető volt. A posták ingyen, helyesebben államköltségen fuvarozták a fejedelem követeit, valamint a katonai futárokat. Az útlevéllel ellátott egyének készpénzfizetés ellenében vehették igénybe a postát. Az útlevél használata, miként egész Európában, Rákóczi országában is kötelező volt. A postautak jókarban tartása, minden község szakaszán a községek feladata volt. A postások a levelek, staféták, utasok szállítási díján kívül meghatározott állandó fizetést is élveztek, ezzel szemben szigorúan felelősek voltak a szabályok betartásáért. A posta hetenként kétszer közlekedett meghatározott díjak és utasítások mellett. A postaügy mindvégig érdeklődése homlokterében állt a fejedelemnek. 1706-ban újraszervezte a tapasztalt hibák figyelembevételével az erdélyi postát s Szepesi helyére 1707-ben Kossovich Mártont nevezte ki főpostamesternek. Azonban a közgazdasági tanács és Kossovich között felmerült ellentétek miatt a fejedelem Kossovich ellen is csakhamar fegyelmi vizsgálatot indított s a hivatalos küldemények ügyét Krucsay István szenátusi titkárra bízta.

A postahálózat természetesen mindég a birtokban levő területhez alkalmazkodott. Legnagyobb kiterjedési idején a hetenként kétszer, szerdán és pénteken induló posták a következő útvonalakon közlekedtek. Nagyszombat-Mocsonok. Itt az út kettévált s a déli út Érsekújváron át a Duna karvai réve felé tartott. Az északi út Nagykéren, Verebélyen át Lévára tartott. Innen két főútvonal indult ki s mindkettő Szerencsnek tartott. A déli egyenesen, az északi nagy kerülővel. Az északi főbb állomásai Selmecbánya, Zólyom, Olaszi, Lőcse, Eperjes, Kassa, Szikszó voltak. A déli Ipolyság, Vadkert, Losonc, Rimaszombat, Putnok érintésével ment Szerencsre. Zólyom és Losonc közt, valamint Rozsnyón át Lőcse és Putnok közt az északi és déli út között átlóútvonalak voltak. Az utóbbi Lőcséről északra, Kézsmárkon át Hanusfalváig ment. A déli útból Vadkertnél ágazott ki az Erdélybe menő posta, amelynek útja Acsa, Hatvan, Gyöngyös, Eger, Csege, Debrecen, Margitta, Zilah, Kolozsvár irányában haladt. Debrecen és Várad közt is volt egy szárnyvonalnak tekinthető postaút. Szerencs, Tokaj vidéke volt az úthálózat középpontja. Tokajból két út is vezetett Kállóba, ahonnan az út újra elágazott Szatmár, illetve Mátészalka és Beregszász felé. Utóbbi helyen oszlott el az út Munkács és Huszt felé. A Tokajból kiinduló rövidebb út Bujon át vezetett Kállóra, míg a hosszabb Nánáson és Hadházán át. A Dunántúlon a postaút nyugaton Kőszegről indult ki s Szombathelyen, Jánoshalmán, Pápán át ment fel Etére. Az út Pápa alatt Alásonon elágazott volt Sümeg felé. Az utak és posták ismerete mélyen bevilágít a közlekedés irányának megmutatásával az egész ország belső forgalmába, amelynek központja mindég a Hegyalja volt. A mozgalom bázisa mindvégig a Rákóczi-birtokok központja, a Hegyalja maradt. Két út vezetett ide nyugatról: egyik a legrövidebb út, másik a bányavárosokat kapcsolta az ország akkori szívéhez. A török hódítás északi határától délre még mindég csak egy-két nagy mezőváros van, amelyet nem is kellett bekapcsolni a postaforgalomba, különben is az átvonuló hadak elől ezeket a helységeket nem egyszer ki is üríttette a fejedelem. A legdélibb út a török hódoltság északi határán vonult Erdélybe. Nyugaton Nagyszombatnál, keleten Husztnál ért véget Rákóczi úthálózattal összefogott országa.

Rákóczi szétágazó diplomáciai tevékenységéhez megbízható külföldi postára is szüksége volt. Törökországba rendszerint odavaló kereskedők vitték a leveleit. Oroszországba és Lengyelországba rendszerint egy bizonyos Miklós nevezetű román kurír vitte a leveleket. Emellett azonban alkalmi kurírjai is voltak. Összeköttetésben volt Ross Vilmos krakói postamesterrel s 1707-ben szerződést is kötött azzal, aki vállalta Rákóczi lengyelországi magánpostájának közvetítését. Az orosz összeköttetések idején Oroszország felé is rendszeres postát szervezett Rákóczi.

A legfontosabb külföldi posta, a párizsi, gyakran nagy kerülővel, Konstantinápolyon át jött Magyarországba. Rákóczi tehát a Rossal kötött szerződés után a párizsi postát a Danzig-Krakó-Munkács vonalra terelte át. Ezt a vonalat ugyan később a pestis megzavarta, de Ross ekkor is talált módot a posta továbbítására.

Rákóczi, Márki összeállítása szerint, 1703 június 16-tól 1711 február 18-áig a Dunántúl kivételével bejárta úgyszólván az egész országot s mintegy 350 helyen fordult meg. Bárhol fordult meg, mindenütt csak javítani akart, azoknak a személyes benyomásoknak az alapján, amelyeket szerzett. Ismerte az ország szociális bajait, a gazdasági élet nehézségeit, tisztában volt a közgazdasági élet minden bajával s azon volt, hogy a lehetőség szerint javítson rajta. Törekvése sok kezdeményezést, sok lendületet, sok helyi s olykor országos eredményt is hozott létre s egyedül az idők nehéz és háborús volta volt az ok, hogy Rákóczi a nyolc év alatt nem lehetett eredményekben is a legnagyobb magyar építő fejedelem.

A magyar közgazdasági élet ezer vonatkozásához gyakorlatibb érzékkel és közelebb egyetlen magyar uralkodó nem állt, mint felsővadászi II. Rákóczi Ferenc, aki pedig csak a szövetkezett rendek vezérlő fejedelme vala...

A forradalmak, szabadságharcok, világégések mindég mélyen megzavarják a békés évtizedek alatt kijegecesedett formák közé jutott társadalmi életet. Természetes, hogy a Rákóczi-féle szabadságharc nyolc éve sem múlt el nyomtalanul a magyar társadalmi élet felett, hanem mélyreható változásokat hozott abban létre. Olyanokat, amelyek még messze későbbi időkben is éreztették hatásukat.

A Lipót-féle időkben udvari élet Magyarországon nem volt. Az erdélyi fejedelmi udvar körül kialakult nagyobb szabású társadalmi élet Magyarországon nem éreztette hatását s különben is csak szűk körű és erősen familiáris volt ez az udvari élet, ahol a bécsi élet nemzetköziségét a családi intrikák sötét világa helyettesítette. Mint mondám, Magyarországon még ilyen vidékies udvari élet sem volt. I. Rákóczi Ferenc ugyan nem engedett atyja és nagyatyja fejedelmi hagyományaiból, de a Wesselényi-féle szövetségben való részessége miatti kellemetlenségek az ő udvarának életét is letompították.

Thököly ugyan sokat adott a reprezentálásra, díszre, de pályája üstökösszerűen rövid ideig volt csak fényt árasztó. Zrínyi Ilonára súlyos családi árnyak nehezedtek: férje korai elhunyta, közeli véreinek kivégzése. Az elnémított közvéleményű országban, az ostromlott várban, ha fejedelemasszonyhoz méltó udvart tartott is, ez az udvar nem szolgálhatott például másoknak.

Rákóczi, amikor birtokaihoz hozzájutott és Bécsből hazatért, elég zajos társadalmi életet élt ugyan és maga körül nagy udvart szervezett, nem kis mértékben feleségére való tekintettel, de itt sem alakulhatott ki nagyobb szabású és irányítóhatású társadalmi élet. A társaságokból nem lehetett száműzni a császári tiszteket, akik pedig a németgyűlölő s az eperjesi napok levegőjét még visszaérző vidéki nemesek előtt kellemetlenek voltak s megjelenésükkel eleve megölték a társalgás bizalmasabb lehetőségét. Különben a nemesi és főnemesi társadalom nagyobb része igen hosszú ideig bizalmatlanul tekintett Rákóczira s így udvarának közvéleményalakító szerepe nem lehetett.

Az ország társas élete vidékek szerint széttöredezett s vidékies volt. Nem volt egyetlen olyan ház sem, ahonnan az egész országra kihatólag indult volna ki szokás, divat, hangulat, közszellem. Rákóczi Lengyelországból történt hazatérte után ez a helyzet egy csapásra megváltozott.

Rákóczi és Bercsényi körül azonnal valóságos s most már irányt szabó és közvéleményt irányító udvar alakult ki. Az ország lefojtott levegőben élő társadalma különben is egyszerre szabadon lélegezhetett. A nemzeti hadsereg tisztikara a tábori élet elevenségében új és színes életstílust alakított ki. Az elnémult magyar élet máról-holnapra felpezsdült.

Az összes művészetek közül mindenkor az ötvösség állt a legközelebb a magyarhoz. Már a kora-Árpádkortól kezdve alig van Európának számottevő városa, amelyben magyar ötvös működésének emlékével ne találkoznánk. A keleti pompakedv és a fényűzés ősi szeretete: nyilvánul meg ebben és így érthető, hogy annak a magyar életnek, amely a Rákóczi szabadságharc társadalmi velejárója volt, a pompakedvelés és a fényűzési hajlam volt a jellemzője. Bár egyik sem fért össze az ország erősen leromlott anyagi helyzetével, de lelkileg motiválva volt a felszabadulás érzésével, amely a külsőségek kifejlesztésében is tobzódott. Maga Rákóczi tudta és vallotta, hogy a nagy tömegek és a köznép előtt feltétlen szükség van arra, hogy a vezető osztály és az egyes szerepvivő országnagyok már életük külsőségeivel is kitűnjenek. Természetes, hogy ezen elv mellett szívesen bontakozott ki Rákóczi körül egy eleven és színes udvari élet, annak ellenére, hogy Rákóczi mellől hiányzott a háziasszony. Pedig, hogy a fénykedvelő háziasszonynak milyen nagy szerepe lehet a férje mellett a társaság összetartásában, az udvari élet fokozásában, arra Bercsényiné adott példát.

A Rákóczi-udvar épp úgy, mint a vezetők kisebb vonzókörű udvarai, vagy a nemesi társadalom házainak élete, merőben magyar volt. A latin nyelv egészen mellékes szerepet játszott az egész felkelés alatt s németül még ekkor igen-igen kevesen tudtak. Rákóczi udvarában a francia tisztek miatt ugyan francia szót is lehetett hallani, de a levelezés, társalgás, tárgyalás, szóval az élet nyelve a magyar volt.

Rákóczinak eredetileg is nagy udvartartása volt. Most kiegészítette ezt a Rákóczi körül kialakult katonai és polgári vezetőség, a vármegyékből delegált két-két nemes ifjú, majd a nemesi ifjak társasága. A fejedelem elég gyakran tartott különböző értekezleteket, amikor hol a megyéket, a városokat, hol a szenátust, hol a tábornoki kart, hol a gazdasági szerveket hallgatta meg. Ilyenkor még élénkebb volt körülötte az élet s ezen az sem változtatott, ha a fejedelem valamelyik kastélyában, várában, vagy pedig a táborban tartózkodott. Gyakran úgyszólván az egész ország ott volt közvetlen környezetében s így mindenki személyes hatása alá került a hallottaknak és látottaknak.

A kuruc világ nagy fényűzést fejtett ki az öltözködés terén. "A fejedelem", írja Thaly, "valamint a tábornokok, főurak és egyéb főtisztek, arany és ezüst, művészi készületü, zománcozott menteláncokkal, övekkel, gombokkal, stb. díszített színes öltözékekben jártak; nyusztos kalpagjaikon drágaköves forgókban kócsag-, sas-, és kerecsenytollak vagy sólyomszárnyak lebegtek. Vállaikat párduc-, tigris-, vagy podoliai farkasbőr-kacagány, derekukat gazdag zsinórzatú kurta dolmány övezte s szintén gazdagon kivarrott sárga vagy piros csizmákat hordottak; ezüstsarkantyúkra, ezüstpatkókra is van példa, ünnepélyesebb alkalmakra a fejedelemnek még paripáit is ezüstre patkolták."

A műötvösség foglalkoztatása mellett bizony külföldről kellett beszerezni a remek ékszerekhez méltó ruhaszöveteket, a velencei és francia nehéz brokátokat és a páduai s angol selyemposztókat. Az öltözetek színpompájában általában a vörös és kék volt az uralkodó.

A főtisztek fényűző ruházkodása példaadó volt lefelé minden osztálynál, ahol ki-ki a maga lehetőségei szerint egyszerűsítve, de viszonyaihoz mérten mégis fényűzően igyekezett öltözni. A puritán holland követ a nagyszombati tárgyalásokon egy éles összeszólalkozás kapcsán oda is vágta Bercsényinek: "Ha szabadságot kerestek, ne értéktelen rézpénzzel fizessétek hadaitokat, hanem vágjátok le a sok arany-, ezüstgombot, láncot mentéitekről, veressétek pénzzé s azzal fizessétek a katonákat, - majd jobban harcolnak. Lám Hollandia nem ezüst-, hanem ólomgombos kabátokban vivta ki szabadságát."

A Rákóczi udvarában kialakult fényűző és etiquettes élet létrejöttében nagy szerepe volt az udvarban tartózkodó francia tiszteknek, akik hozzászoktak volt XIV. Lajos pompakedveléséhez és szertartásos udvari életéhez s akik előtt Rákóczi semmivel sem akart jelentéktelenebb fejedelmi személynek feltűnni. A ranggal járó megkülönböztetett tiszteletnyilvánítások elmaradása nemegyszer súlyos összetűzésekre adott alkalmat. A tárgyalások felborulásával fenyegetett az a körülmény, hogy Seilern húzódozott attól, hogy Bercsényit excellenciázza. Egy ízben Bercsényi elfelejtette az érsekújvári szemlén Forgách tábornokkal tisztelgés után a kardját hüvelyébe tétetni, amiért Forgách felajánlotta Rákóczinak a lemondását.

Az országos eseményen túl nagy társadalmi eseményszámba mentek a különböző országos gyűlések, ahol szintén nagy ünnepélyességgel és pompával találkozunk. Híres volt pompájáról a marosvásárhelyi beiktató országgyűlés s az ónodi gyűlésen a Rákóczi ruháját díszítő ékszereket egy szemtanú 400.000 livre-re becsülte. Ilyenkor a felvonulások lóháton történtek. A fejedelmet az ország főnemesei követték díszes csapataikkal, amelyek igyekeztek fényben felvenni a versenyt Rákóczi válogatott pompájú udvari csapataival. A saját zászlójuk alatt felvonuló megyei nemesek bandériumai is lehetőleg díszesen vonultak fel.

A magyar házak pazar vendéglátása és gazdag konyhája azelőtt is ismeretes dolog volt. A kuruc évek súlyos nehézségei közepette is biztosították Rákóczi uradalmai s néhány nagy úr birtoka, hogy a fejedelmi udvarban s az ország néhány vezető házában mindég fényűző, italban és ételben egyaránt pazarló asztal fogadja a vendégeket. Rákóczi mindég népes asztalt tartott, ami velejárt udvara mozgalmas s állandó állami ügyekben járó vendégekkel telített életével. A főasztalnál, mint Thaly leírja, a fejedelem ült az asztalfőn s asztalánál a kalocsai érsek, a békét közvetítő Széchényi Pál; az egri püspök, az idős Telekesy István; a tábornokok, a szenátorok és a külföldi követek ültek. A második asztalnál a kisebb mágnások, ezredesek, a törvényhatóságok követei foglaltak helyet s a fejedelem helyén az asztalfőn Vay Ádám udvari marsall rezideált. A harmadik asztalnál Ottlyk György főudvarmester ült a fejedelem képében s az asztal körül a nemes ifjak, az alsóbbrendű udvari népek s a főasztalnál ülő méltóságok kísérete telepedett le. Az ünnepélyes ebédek gazdagságára jellemző adat, hogy amikor a szécsényi gyűléskor Rákóczi vendégül látta az ország összegyűlt rendeit, csak a főasztalra 366 tál ételt hordtak fel. Természetes, hogy ilyenkor bőséges gondoskodás történt a környék népének is gazdag megvendégeléséről. A vásárhelyi beiktatáskor Rákóczi hegyaljai borait egy magaslatról vezették le a piacra, ahol kifogyhatatlan borkutakból ihattak a székelyek kedvük szerint.

Nem lesz érdektelen, ha találomra kiszakítunk hét napot a fejedelem életéből. Titkára, Beniczky Gáspár 1707-1710-ig minden napját feljegyezte Rákóczinak s ebből a naplóból idézzük az 1707 szeptember 11-17 közötti hetet, vasárnaptól szombatig. Ebből mindenki maga ismerheti meg a fejedelem elfoglaltságát, életrendjét s a körülötte nyüzsgő sokadalmat:

"11. Vasárnap. Méltóságos Mezei-Marsall Károlyi Sándor Ur Generál-Adjutántya Nemzetes Krajnai János Hevesrül ő Felségéhez korán reggel jövén és a Leveleket praesentálván, az midőn maga is ő Felsége vele beszélt volna: azután a Levelek dictálásában és magánosan való irásokban minden megszünés nélkül egész délig foglalatoskodott; ennek vége lévén és a Fejér-Barátokhoz Missére menvén s onnan visszatérvén Fejedelmi Asztalához leült. Délután ismét hozzá fogván az irásokhoz, sötét estig continuálta azokat ő Felsége és az nap mindenféle Postán elküldözte. (A fejedelem ezeken a napokon az Ipoly melletti Tőke-Terebesen tartózkodott.)

12. Hétfő. A tegnapi nyughatatlanság után korán reggel ő Felsége vadászni kimenvén, ott künn estvélig mulatott és onnan visszajővén, magános dolgai és írásai körül foglalatoskodott. Az nap Nándorfehérvárbul egy derék Török az odavaló Basátul és a Váradi Bloquáda alól is Obester Bonefus (Bonafous francia-kuruc ezredes) ő Felségéhez érkeztek.

13. Kedd. Magánosan való irásainak végbenvitele után a Felséges Fejedelem vadászni kiment, Ordinantián lévő Gavallérokkal, Bejárókkal, Főemberek szolgáival és Karabélyosokkal; hat vezetékkel, amint szokott mindenkor ő Felsége; az honnant is délfelé visszajövén, Fejedelmi Asztalához leült. Ebédután a Francia Generalissal sokáig conferálván, azután megint foglyászni kiment és onnan éppen csak estve visszajött.

14. Szerda. Külön-külön szükséges dolgainak rendben való vitele körül a Felséges Fejedelem foglalatoskodván, azután a Fejér-Barátokhoz Missére ment és onnan visszajövén; Fejedelmi Asztalához leült. Délután hasonlóképen szüntelen való dolgokban occupálódván, az Artelleriabéli Tisztekkel: Francia Lamuth-tal (La Mothe) és Bácsmegyei Ádámmal s más hadi Officirekkel, egész estig otthon contineálta magát. Az nap Tek. és Vitézlő Brigadéros Ocskaj László Urtól Fő-Strázsamestere: Nemzetes Blaskovics János ő Felségéhez érkezett, az kinek is Audientiája lévén, két aranyos Numismával ő Felségétől megajándékoztatott.

15. Csütörtök. Némely szükséges dolgainak végben való vitele után a Felséges Fejedelem vadászni kiment, az honnan is déltájban visszajővén Fejedelmi asztalához leült a Francia generálissal és más főbb Asztali Főember szolgáival. Délután az időnek alkalmatlan voltára nézve maga szállásán contineálván magát ő Felsége, egész estig magánosan való irásokban occupáltatott.

16. Péntek. Reggel külön-különféle occurrentiáknak elvégzése után ő Felsége vadászni kiment és onnan csak tova délután visszajővén, Fejedelmi Asztalához leült, az ki fölött a Francia Generálissal és egyéb más Főrendekkel midőn ült volna, jőve Lengyelországbul Russiai Palatínusné embere Zagorszkij nevü, más becsületes Lengyel Urral, akinek is audientiája délután lévén ő Felségénél, sokáig magánosán beszélt. Az nap M. Generális Károli Sándor Mezei-Marsaltól Volentérel Hadnagya Nemzetes Vitézlő Urai Gáspár jött, az ki is az nap expediáltatván, Postán elment maga Principálisa után.

17. Szombat. A Felséges Fejedelem magánosán való derék dolgok körül foglalatoskodván, azután vadászni kiment és onnan visszajővén Fejedelmi asztalához leült. Délután ismét mulatságnak kedvéért kimenvén amig oda késett: Méltóságos Fő-Generális Urtól egy Mosqua Curir Varsavárul jött, az ki is praesentálván maga Leveleit visszajöve tele alkalmatosságával Urunknak, azoknak olvasása körül occupálódott."

Ez a véletlenül kikapott hét, látszólag minden különösebb eseménytől mentes nap szorgalmas levelezéssel, követfogadásokkal, tanácskozásokkal telt el. Majdnem minden nap ült valaki új vendég a fejedelmi asztalnál s majdnem minden nap vadászni is ment a szokásos kíséretével Rákóczi. Lássunk még egy eseményekben dúsabb napot ugyanebből az évből, például december 5-ikét:

"Szaláncrul ő Felsége megindulván az egész együtt lévő Fejedelmi Udvarával, midőn Kassához közelgett volna, rendben vévén az egész Udvariakat Tek. N. és V. Török András Udvari Fő-Hadnagy: előre Karabilyosok, utánuk a Nemes Compánia, azok után Commendiroztattak a Nemes Compániábul Trombitások, Kornéta alatt Főrendek Uraimék, Béjárók, ennekután Inasok, Étekfogók, ő Felsége Vezetékjei, ezek után maga ő Felsége Sézában, körülötte a Fő-Béjáró, Fegyverhordozók, Csuhadárok és Ordinántián lévők. Séza után Csuhadás- és Pohárnok-Szekerek, azok után szolga-rend, végtére két Karabilyos Compánia mentenek. Ily rendben menvén, közel a Városhoz maga is a Felséges Fejedelem paripára, egy szeg Török lóra ült. A Mélt. Fő-Generális Ur (Bercsényi) pedig eleiben ő Felségének szép Sereggel jővén, vele lévő Tisztekkel együtt lórul leugrott és ő Felségéhez menvén, alázatosan complementumot tett. Felülvén a lóra, egy darabig együtt mentenek, annakután a Malomnál Sézában beülvén a Városra is jöttenek. A Város kapuja előtt két rendiben ő Felsége Kapcsossai állottak, a kapuk közben Praesidiáriusok. Kaputól fogvást pedig két rendiben egész az öreg Templomig Zászlóstul a Városiak. Ő Felsége Méltóságos Gen. Eszterház Antal Ur házához szállott, ki előtt is a Praesidiáriusok strázája lévén, Zászlókkal és szép Muzsikával excipiálták ő Felségét. Az utcák és az ablakok is rakva voltanak a sok néppel, örülvén az ő Felsége béjövetelének. Ő Felsége felkisérvén, kiki maga Szállására ment, a Méltóságos Fő-Gen. Ur pedig estvélig késvén, későn ment el ő Felségétől. Az nap Szinyovszkiné (Szienyiavszkij Ádámné) Asszonyom embere jött az Udvarhoz, kinek Audentiája más napra halladott el."

Meg egy pár mondatot idézzünk a következő napról, amikor asszonyok is voltak Rákóczi környezetében: "A sok conferentia után a Felséges fejedelem Szent-Miklós Poharára ő Excellentiájához az egész Fejedelmi Udvarával ment, (Bercsényi Miklóshoz Miklós-napi köszöntésre) kétfelől a Hintő mellett Kapcsosok, az hová is a Méltóságos Fő-Generális Urral midőn bementek volna: a Méltóságos Fő-Generálisné egész Garádicsokon alá ő Felsége eleiben, az öreg Csáki Istvánné, Gvadagniné és Barkóczi Ferencné Asszonyokkal lementenek, az kik is Complementumot tévén ő Felségének, a Palotába Békisérették. A mig az étket feladták, együtt M. Fő-Gen. ő Felségével discurált, azután pompásan készitett Asztalhoz leülvén egész estéig mulattanak. Asztal után táncban eredvén a Felséges Fejedelem is egyet-kettőt fordult, azután egész végig nézvén a táncot, elbucsuzván, maga Szállására ment és nyugodalomra vette magát".

Ebből a pár lakonikus mondatban összefoglalt feljegyzésből is szemléltetően bontakozik ki a fejedelmi udvar élete s az a pompa és etiquettet szerető világ, amely Rákóczit körülvette. Boldog idők rég feledésbe merült magyar udvari élete virágzott ki megint a Rákóczi-felkelés évei alatt s ez a megújult magyar pompa, amely magyar földön talán Hunyadi Mátyás óta nem tudott ily szabadon kibontakozni, továbbrezgett az egész magyar társadalmi életben s utolsó elhaló rezgését a kuruc seregben szolgáló jobbágyok vitték magukkal a legkisebb kunyhókba is.

Az országos eseményeket kísérő ünnepi pompánál nem voltak kisebb fényűek, de talán szabadosabb és vidámabb kedvűek voltak az elég gyakran megismétlődő magánjellegű társadalmi ünnepségek. Például amikor 1706-ban a béketárgyalások alatt először Rákócziné, majd Rákóczi Juliánna eljött Bécsből a vezérlő fejedelemhez, vagy amikor 1707 kora tavaszán Szienyiavszkij hercegné kereste fel Rákóczit. Híresek voltak Bercsényiné bajmóczi báljai s azok a farsangi mulatságok, amelyeket gróf Esterházy Antal mint dunántúli főkapitány rendezett 1708-ban Sümegen s a következő évben Szombathelyen.

A magyar bor erejét nem ismerő külföldiek nem egyszer túlságosan el is áztak. Így 1708-ban Péter cár követe Egerben a vörösbor és a híres hevesi dinnye mértéktelen élvezetétől pusztult el s évekkel utóbb, mikor Rákóczit a lengyelországi Jaroslawban levő birtokán Nagy Péter cár felkereste, a cár is annyira elázott, hogy két magyar úrnak kellett hintájába emelni.

Rákócziné is, Juliánna is csak egész rövid ideig voltak Rákóczi udvarában. Juliánna visszatért Bécsbe, a fejedelemasszony pedig Érsekújvárról még 1706 nyarán Karlsbadba ment magát gyógykezeltetni. Morvaországon átutaztában a nép dühe elől csak a kirendelt katonaság tudta megvédeni. Alig érkezett Rákócziné Csehországba, híre jött a fegyverszünet felbomlásának is, mire a császáriak részéről állandó zaklatásnak volt kitéve, mert azt hitték, hogy aranyat visz a csehek fellázítására, vagy a svéd király megnyerésére. Karlsbadi fürdőzését be sem fejezhette, mert a császár nevében fogollyá nyilvánították s ajtai elé állandó őrséget rendeltek, nehogy a szomszédos Szászországban tartózkodó svéd királyhoz kimehessen. Kezdetben polgári őrség ügyelt rá, később azonban katonai őrség váltotta ezt fel, mely még az ágyban fekvő beteget is állandóan szem előtt tartotta. Ez az eljárás érlelte meg Rákóczinéban a szökés gondolatát. Amikor az év vége felé annyira javult az állapota, hogy orvosai tanácsára naponta kilovagolhatott, rábírta a mindég vele lovagló Radzievskij hadnagyot a szökésre. Egy napon a fejedelemasszonyt csak a hadnagy és két beavatott katona kísérte s ekkor a szász határon át elmenekültek. Rákócziné XII. Károly egyik táborába ment, de a király diplomáciai okokból kitért a fogadása elől. Az asszony ekkor előbb Poroszországba, majd Lengyelországba ment s ott is maradt még a magyarországi szabadságharc összeomlása után is egy évtizedet.

Így Rákóczi udvara 1706 nyarának pár hetétől eltekintve háziasszony nélkül maradt továbbra is s a fejedelmi pár 1701 és 1711 között csak ezen a pár héten volt együtt. Ilyen körülmények között Bercsényiné tekintetett az ország első asszonyának, aki ennek nagy élniszeretésével valóban meg is felelt.

Az ilyen fényűző külsőségekkel járó mindennapi élet, mint aminőt a kurucok vezetői éltek, magával hozta, hogy a főurak kastélyai, palotái maguk is díszes berendezésűek voltak. A becses ötvöstárgyak és díszes szőnyegek mellett, a legtöbb kastélyban pompás fegyvergyűjtemények voltak, amelyeknek egyes darabjai vagy valóban történeti emlékek voltak, vagy legalább is az hírlett róluk. Rákóczi és Bercsényi is könyvszerető emberek lévén, házukban könyvtáruk is volt. Bercsényi nagy kedvelője volt a festőművészetnek s tudjuk, hogy sok festményen kívül igen sok rézmetszete is volt. Az ungvári Bercsényi-kastélyban az emigrálás után készült kir. kamarai leltár szerint mintegy 600-700 olaj- és vízfestményű kép s rézmetszet volt.

Rákóczit érdekelték a régi dolgok. Érdeklődéssel ásatott ki egy római építészeti emléket s emberei érmeket és régi fegyvereket gyűjtöttek számára. Rákóczi is barátja volt a festészetnek, amelynek remekeivel olaszországi útja alkalmából megismerkedhetett. Atyjának a híres Kupeczky volt az udvari festője, Rákóczi udvarában Mányoki Ádám dolgozott, akit az emigráció után a fejedelem ajánlott be a drezdai udvarba. Ezen kívül még több hazai festőről tudunk, akivel a fejedelem dolgoztatott s akinek munkáját jutalmazta. Jellemző mondatot jegyzett föl Forgách a műbíráló Rákócziról: "A fejedelem nem jó pápista" írja, "mert ha templomba megy, ahelyett, hogy a szent képeket áhitattal imádná: kritizálja, hogy hogyan vannak irva."

Az előbb idéztük, hogy a Kassára érkezett fejedelem ablakai alatt szerenádot adtak. A zene szeretete velejárt a kuruc pompakedveléssel. Rákóczinak saját udvari zenészei voltak. Ezek zenekara trombitásokból, dobosokból és tárogatósokból állt. A hagyomány szerint lett volna még két cigányzenekara is, az egyik Bihari Mihályé, a másik Cinka Sándoré. Bercsényi is zenekedvelő volt. Fiát francia muzsikussal taníttatta s nyolctagú házi zenekarának élén, amelyhez egy udvari énekes is járult, Cedron Imre személyében képzett karmester állt. Utóbb Cedron Rákóczi szolgálatába állt. Bercsényi kis zenekarában öt vonós, két hautbois-ista és egy cimbalmos volt. Ebből a korból sok muzsikáló urat ismerünk. Például ránk maradt az a jegyzék, amelyben Esterházy Pál írta össze, hogy milyen énekeket, táncokat és nótákat tud kiverni a virginán. A táborban is szerették a zenét. Esterházy Antal tábornoknak is saját zenekara volt s a magát alulról felküzdött fél szemére vak Bottyánnak is volt két udvari síposa.

Ez a pár, a kuruc kor társadalmi életébe s annak külsőségeibe és velejáróiba belevilágító fénykéve is eléggé plasztikusan világítja meg azt a nyolc évig tartó fellendült magyar életet, amelynek emléke és hatása legtovább volt maradandó a magyarság legszélesebb rétegeiben. A külföldtől viszonylag független magyar barokk-életforma ekkor jutott fel a legmagasabb fokra, felszabadulva abból a kegyetlen letargiából, amelybe a Bécsből diktált abszolutisztikus törekvések levegőtlensége fojtotta. Ha súlyos gazdasági viszonyok mellett is, ha megoldhatatlan országos financiális zavarok közepette is, de lelkesedésben és külsőségekben egyaránt "szépen" élt a magát szabadnak érző magyar ezalatt a nyolc év alatt. Ez a szép élet épp úgy átcsengett az évszázadok távolán sokáig, mint a kuruc seregeknek, a nemzeti hadseregnek vitézsége. Megnyugtatóul a mindig szomorú jelenre és biztatóul a szépnek hitt jövőre.

A kuruc évek felsőbb társadalmi élete mellett a tábori élet volt az, amely a legszélesebb tömegeket magába olvasztotta. A kuruc tábori élet is szerette a gondtalanságot, a jó kedvet. Nem szerették az ellenség közelségét, amikor elővigyázatosan kell élni. Egy-két tábori síp, tárogató szava és jobb-rosszabb bor mellett szeretett elmulatozni a kuruc vitéz. Nem ő találta ugyan ki ezt az életformát, már a XVI. századi protestáns prédikátorok óvják ettől az élettől a vitézkedőket. Hiába, mert az életüket minden percben könnyen kockáztató vitézek szerették a biztonság óráiban az élet örömeit. A mulató kuruc katonákat nem egy egykorú festmény, rajz örökítette meg számunkra. Van valami a kuruc tábori élet mulatozásaiból, daloló, muzsikáló iddogálásaiból még a múlt század szabadlegényeinek betyárromantikájában is. Az együtt élő férfiak duhaj dévajkodó kedve töltötte be a pihenés órait, amikor nem volt közelben ellenség s túl voltak a gyakorlatozáson is. Különösen magasra szökött a jókedv egy-egy sikeres hadivállalkozás, ősi mintájú rajtaütés után, mintha csak az ellenség torát akarták volna megülni. Csatavesztés után azonban annál nagyobb lehangoltság vett erőt mindenkin s ilyenkor gyakran hetekbe került, amíg a szétszéledt csapatokat ismét össze lehetett szedni.

Nagyrészt a tábori életnek volt a velejárója az az énekes kedv, amely a kuruc világ költészetében hagyta ránk virágait. A múlt században hitelesnek elfogadott kuruc dalok, kuruc versek közül ugyan számos Thaly saját költeményének bizonyult azóta. A kuruc kor legnagyobb kutatója, aki magát a "vezérlő fejedelem íródeákjának" nevezte, nagy beleérzéssel s kiváló költői tehetségével több magaírta verset kevert a hiteles kuruc dalok közé. De a hiteleseknek bizonyult versek is méltán idézik vissza ezt a kort s méltán reprezentálják ennek a kornak közszellemét, lelkületét. "II. Rákóczi Ferenc varázsos egyénisége" írja irodalomtörténetében Farkas Gyula "egy táborba gyüjti a nép legjobbjait: főurakat, nemeseket és jobbágyokat. Nyolc éven át folyik a harc, a lerongyolt, ezer sebből vérző nemzet harca egy európai nagyhatalom ellen, mely uralkodik Olaszországban, spanyol földön, a német birodalomban és Belgiumban. Az élet-halál-küzdelem nyomán felvirágzik a kuruc költészet, megrázó erejű balladák kelnek szárnyra, bujdosó-énekek kesergik a szabadsághősök mérhetetlen szenvedéseit, riadók lelkesítenek harcra és kitartásra."

A kuruc kor költői műveiben, Szerb Antal szerint, a XVII. század végének és a XVIII. század elejének nagy társadalmi és politikai forrongása, a Rákóczi-felkelés belső története csapódott le. "Dózsa György szörnyű halála óta" írja a kitűnő szempontokkal dolgozó Szerb Antal, "ez volt az első történelmi pillanat, amikor a magyarság a szó legtágabb értelmében, tehát nemcsak a nemesség, hanem a nép is, szót kért sorsának irányításában. Rákóczi piros selyem zászlóit "Cum Deo pro patria et libertate", először jobbágyok tűzték ki és Rákóczi volt az első, aki patria alatt a jobbágyok patriáját is értette s libertás alatt a jobbágyok libertását is. A történelmi pillanat azonban elmúlt és a jobbágyok újabb másfél évszázadig várhattak a hazára és szabadságra. A kuruc kor költészete a protestáns egyházi költészet folytatása, formailag meggazdagodva a főúri barokk és a históriás epika elemeivel. Az alaphang a XVI. század zsoltáros panasza, a nyújtott végtelen melódia, megszólalnak a protestáns gályarabok és tulajdonképen az egész kuruc költészet gályarabok siralmas éneke..."

A kuruc költészet a szabadságharc összeomlásával elnémult s a kuruc énekek, históriás énekek, dalok az elsárgult XVII-XVIII. századi feljegyzésekben maradtak ránk. A múlt század második felében országossá lett függetlenségi hangulat azonban nagy örömmel fedezte fel ezt a másfél évszázadig elnémult, vagy csak variánsokban a nép ajkán töredékekben tovább élt költészetet. S amint közhangulatot fejeztek ki ezek a dalok a születésük korában, annyira közhangulatot teremtettek a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben is. Ha az igazi Rákóczit a historikusok idézték vissza a múlt torzító ködéből a maga emberi valóságában és nagyságában, a Rákóczi iránti későn támadt, de végre megjött országos hangulatot, az ő rég elporladt közvetlen híveinek egykori dalai alakították ki.

A kuruc dalokból mindenki megismeri a kuruc tábori életet. Annak minden örömét és minden árnyoldalát, bánatát. Megismeri az egész kuruc korszak belső történetét, minden sikerével és balszerencséjével egyetemben. Megismerjük belőlük a mozgalom összeomlása feletti bánatot, az elbujdosott fejedelem és társai utáni lemondó vágyakozást. A hangulat visszaidézésénél Thaly utánköltött dalait sem kell mellőznünk, mert azok át és át vannak szőve kuruc kori motívumokkal s ha Thaly versei nem is kuruc kori versek, de mint Szerb Antal írja: Thaly megírta azokat a verseket, amelyeket egy egykorú költőnek kellett volna megírnia, ha akadt volna abban az időben egy Thalyhoz hasonló arányú tehetség...

Az udvari, főúri, tábori élet ismertetése után néhány oldalon foglaljuk össze a Rákóczi-kornak műveltségi viszonyait is. Természetes, hogy nyolc röpke, gondokkal és megpróbáltatásokkal terhes év korántsem volt elegendő arra, hogy azalatt az általános és átöröklött magyarországi és erdélyi kulturális viszonyokon még akkor is változtatni lehetett volna, ha az államnak, illetve a fejedelemnek ebben a korban egyáltalában lett volna valamilyen kulturális programja. De az államnak az ország műveltségi viszonyaiba való beavatkozása csak az állam teljes ellaicizálásával vette kezdetét s így arról Rákóczi korában még egyáltalában nem beszélhetünk.

A következőkben tehát nem szorítkozhatunk egyébre, csak egy rövid és a lehetőség szerint plasztikus kultúrkép felvázolására.

Az iskolaügy a kora középkortól kezdve az egyház munkaköre volt. A protestantizmussal beállott nagy egyházszakadás ezt a kérdést alig érintette. A protestáns felfogás is az egyház kötelességévé tette az iskolázást s az állam, illetve az uralkodó csak annyiban vonatott be ebbe a kérdésbe, hogy a protestáns felfogás szerint azoknak mindent meg kellett tenniök a hitért és mivel az iskoláztatás a hit tételeinek mélyebb megértéséhez vezet, tehát a hit szolgálatában az iskolák támogatása az államnak, illetve az uralkodóknak is feladatává tétetett. A tanításnak, tehát a műveltségadásnak kimondott célja a protestáns felfogás szerint is a hit, tehát még egy transcendens cél kimondott szolgálatában állt.

A magyar- és erdélyországi protestantizmus végzetes csapást mért a hazai katolikus iskolaügyre s a középkorban kiépült magyar katolikus iskolarendszer úgyszólván teljesen megsemmisült. Helyébe protestáns iskolák léptek, korszerűbb tananyaggal és tanítási renddel. A protestáns jellegű erdélyi állam s utóbb a protestáns erdélyi fejedelmek: Bethlen Gábor és Rákóczi déd- és nagyatyja rengeteget tettek az erdélyi és a tiszai Részeken való protestáns iskolázásért. Ez az iskolarendszer egy új arcú magyar típusát alakította ki a XV. század magyarjával szemben. Azonban a XVI. század utolsó évtizedeiben Magyarországon is gyökeret vert a jezsuita oktatás s ezzel feléledt a teljesen elalélt katolikus iskoláztatás. Ez, a kezdetben szintén korszerű és modern, de egészen más világnézetű jezsuita oktatás, a protestáns magyar típusa mellé kitermelte az ellenreformációs, hitbuzgó katolikus magyar típusát s így az addig egységes magyar lélekben két egymással ellentétes irányú tovahaladás indult meg. A protestánsból alakult ki utóbb a mozgékony, nemzeti és függetlenségi tradiciókkal telített úgynevezett keleti magyar, míg a császári Magyarország rekatolizált magyarjából lett a lassúbb mozgású, Bécshez és a dinasztiához jobban simuló, kompromisszumos megoldásokba szívesen belemenő nyugati magyar. Ez a két típus ma már összekeveredett s alig ismerhető fel, de a XVIII. században és a XIX. század első felében még mindkettőnek határozott és egyéni szerepe volt a magyar szellemi életben.

A XVII. század vallási ellentétekben tobzódó légkörében alakult ki ez a két típus. Mindkettő még forrásban volt. Izzó ellentétek, lefojtott indulatok lappangtak a lelkekben s a két ellentétes pólusra beállított iskolatípus, a katolikus és a protestáns is, csak részben tudott ezért megfelelni hivatásának.

A bécsi kormány fegyveres támogatását élvező rekatolizáló folyamat nem kímélte a protestáns iskolákat sem. A császáriak szüntették be Munkács eleste után a protestánsok nagyhírű sárospataki kollégiumát, amelyet Rákóczi dédanyja hívott volt életre. Hasonló sors érte az eperjesi protestáns iskolát is. Ilyen körülmények között nem csodálhatjuk, ha az általános kultúrszínvonal visszaesőben volt. Rákóczi méltán panaszolta több ízben, hogy a magyaroknak csekély a műveltsége, amit azonban az adott viszonyok mellett nem lehet csodálni. A jezsuiták iskolái, mint Rákóczi írta, csak gyűlöletet szítottak a Kálvin és Luther követői ellen s a kiválóbb tanítványokat papi pályára vonván, a közélettől vonták el a tanulásra hajlamosabb egyéneket. A protestáns iskolák pedig vagy szüneteltek, vagy csak állandó nehézségek közt tengették magukat, holott a főnemességtől eltekintve, az ország többsége protestáns volt. Ily körülmények közt egyik fél sem bocsátott ki iskoláiból a polgári életbe komolyabban felkészült férfiakat.

Rákóczi és Bercsényi annyira átérezték a művelt fők hiányát, hogy nem engedték meg a nagyszombati egyetem diákjainak a kuruc sereghez való csatlakozást, azzal a megokolással, hogy katonája elég van az országnak, de tudós embere a hazának annál kevesebb van.

Ennek felismeréséből fakadt Rákóczinak az a határozott állásfoglalása, hogy bár a korszellem még nem kívánta meg az állam irányító beleavatkozását az iskolaügybe, ő mégis határozott nemzetnevelő programot épített ki magában a felkelés évei alatt. A szabadságharc légkörének megfelelően elsősorban jó katonák nevelésére volt szükség. Ez késztette Rákóczit arra, hogy felvesse a katonai akadémiák tervét, melyek felügyeletével meg is bízta volt Srétert s amelyekben az ifjúság isteni félelemben és szorgalmas tanulásban növekedett volna. Ha ez az elgondolás nem is tudott testet ölteni, de 1707-ben megvalósult a nemes társaság, amelynek a tagjaival, mint fiatal nemes fákkal kívánta Rákóczi beültetni az országot, hogy jó és tökéletes felnevekedésük után édes hazájuknak hasznos gyümölcsöket teremjenek szolgálatukkal. Rákóczi még a száműzetésben sem tévesztette szem elől a nemes ifjak véle tartó néhányát, mert még Franciaországban is tanítót tartott számukra.

Nagyra becsülte a külföldi továbbképzést s örömmel látta, ha magyar ifjak külföldi egyetemekre mentek. Nem egyet közülük maga is támogatott külföldi tanulmányában s a külföldet járó hallgatókkal szemben a legnagyobb liberalizmust tanúsította, bármily egyetemre jártak is.

Magyarországon és Erdélyben ekkor három egyetemjellegű főiskola működött s mind a három a jezsuiták kezében volt. A nagyszombati egyetemet még Pázmány Péter alapította (ebből fejlődött ki a mai budapesti tudományegyetem). Bercsényi az egyetem hallgatóinak a jezsuiták költségén magyar ruhát csináltatott s a tanítást kizárólag a magyar jezsuitákra bízta. 1705 június 8-án az egyetem német jezsuitatanárait katonai fedezet mellett túltette a határokon. Bercsényi, aki erős katolikus volt, ezzel a tettével valósággal eléje vágott a jezsuitákat kitiltó országgyűlési végzésnek. A kassai jezsuita főiskolát, mely két karral működött, Balassa Zsuzsánna és Lósy érsek alapította. A német jezsuiták Rákóczi 1706 július 23-án kelt rendelete értelmében innen is eltávolíttattak, de a magyarok tovább folytatták előadásaikat.

Rákóczi hithű katolikus volt, aki száműzetésében írt önéletírásában hosszasan meditál afelett, hogy épp néki kellett a protestánsoknak engedményeket biztosítania, nem a jezsuitákkal volt elégedetlen, hanem azok idegen, bécsi szellemével. Emlékiratában is csak a német befolyás alatt álló jezsuiták ellen kel ki, amikor így ír: "a káptalanok egészen felhagytak az ifiuság oktatásával, kivált mióta a jezsuiták vették kezükbe ez ügyet. Ezen körülményt nagy ügyesen felhasználta a bécsi kormány, mert a magyar jezsuitáknak ausztriai főnökeik lévén, először is élénk gyűlöletet csepegtettek az ifiuságba Luther és Kálvin követői ellen... még a papságnak jobb része is azon balvéleményen volt, hogy a katolica vallás egyedül az ausztriai kormány alatt lehet biztonságban..."

Rákóczi a németektől megtisztított nagyszombati és kassai főiskolák iránt érdeklődéssel viseltetett. Utóbbit meghagyta a forrói uradalom és egyéb haszonélvezetek birtoklásában is s azt Telekesy István egri püspök és Petthes András kassai nagyprépost felügyelete alá helyezte.

A kolozsvári jezsuita akadémia épületének építését épp 1704-ben kezdték el. Miként a másik két főiskola magyar jezsuitái, úgy ennek a tanárai is csatlakoztak a nemzeti ügyhöz s mikor 1705-ben Erdély várta Rákóczi bevonulását, amit a zsibói szerencsétlen csatavesztés akadályozott meg, az akadémia jezsuita tanárai idő előtt diadalkaput emeltek Rákóczi fogadására, amit a császáriak élénk gúnykacaja közben kellett sietve szétszedniük.

Rákóczi nem feledkezett meg a Lengyelországhoz tartozó szepesi Podolin piarista házáról és iskolájáról, ahol őt menekülése közben rejtegették s évről-évre húsz hordó bort ajándékozott a rendháznak. A szerzetes rendek különben többnyire együtt éreztek a felkeléssel. A bencések Rákóczitól kérték, hogy biztosítsa szabad főapát-választásukat s a rend szekszárdi apátja Rákóczi fejedelmi tanácsosa volt, s még a trencséni csatavesztés után is Bercsényi táborában tartózkodott. A ferencrendiek, akik közül került ki Rákóczi legelső tanítója Bárkányi János is, aki a szabadságharc alatt gyöngyösi házfőnök volt, Rákóczi leghívebb emberei közé tartoztak. Közülük kerültek ki Bottyán legjobb kémei. Rákóczi szeretettel támogatta is a rendet s ha valahonnan miatta menekülniök kellett, mindig gondoskodott elhelyezésükről. Rákóczi egyik udvari káplánja, gróf Kéry Ádám, a minoriták közül került ki. Minorita volt Andrássy Miklós, a török-tatár csapat derviskapitánynak nevezett vezére is. Andrássy azonban 1707-ben hűségében megtántorodék és ki nem elégített dicsvágya átvitte a labanc táborba. A ciszterciek álltak legtávolabb a szabadságmozgalomtól. Pápa kuruckézre kerülése után ugyan adminisztrátoruk hűséget esküdött Rákóczinak, de azt megszegte s ezért előbb börtönbe került, majd Telekesy püspök felügyelete alá helyeztetett. A rend badacsonyi szőlőit Rákóczi át is adta a csobánci kuruc katonáknak. A pásztói apátság sem csatlakozott a szövetkezett rendekhez s végig a rend osztrák tartományától függött, ami viszont uradalmai élvezetének elvesztését vonta maga után. A premontreiek magyarjai jobbadán csatlakoztak a nemzeti ügyhöz és Lelesz, valamint Jászó várába kuruc őrséget fogadtak be. Rákóczi maga is többször megszállt náluk Leleszen. A kamalduliak zoborhegyi remeteségét is meglátogatta egy ízben Rákóczi s akkor két remetelak építésére s két remete eltartására ezer forintot adományozott. A remetelakok felavatásán, 1708 július 14-én, Bercsényi képviselte a fejedelmet. A pálosok nemcsak a szövetséghez csatlakoztak, de még az ónodi országgyűlésen is képviseltették magukat. Amikor a prímás a már ismert pápai bréve hatására néhány pálost megfosztott állásától, Rákóczi egyiküket a sárospataki plébánia vezetésével bízta meg.

Rákóczi kísérletet tett arra, hogy Erdélyben helyreállítsa a katolikus püspökséget, de a rendek ridegen elzárkóztak kívánsága elől s így azt csak később III. Károlynak sikerült helyreállítania. Rákóczi, aki a katolikusoktól és a protestánsoktól egyaránt megkövetelte a vallásos életet, még a külföldi magyarok hitéletével is foglalkozott s 1705 és 1709 között Lippay János személyében magyar misszionáriust küldött a besszarábiai Csobordsa falu magyar katolikusai közé.

Ha Rákóczinak működő katolikus intézményeket kellett a szécsényi gyűlés határozata értelmében a protestánsoknak visszaadnia, nem egyszer kártalanította a kárt szenvedőket. Így a kassai Orsolya-apácáktól el kellett vennie és át kellett adnia a templomot és iskolát, ahol nővére is nevelkedett, a reformátusoknak. Kárpótlásul azonban megvette az apácáknak a két szomszédos házat kápolna és iskola céljaira.

Kitérésünk után ismertessük tovább a Rákóczi-kor iskolaügyét. Mindenek előtt meg kell állapítanunk, hogy a kurucok sokkal nagyobb megértést tanúsítottak az iskolákkal szemben, mint a császáriak. Így például a Nagyenyedet megszálló Thoroczkay István kuruc tábornok még csak fel sem esketé a kollégium tanárait Rákóczi hűségére, nehogy valamiképp is alkalmatlankodjék a kollégiumnak. Ezzel szemben kivonulása után, 1704 március 16-án, báró Tige császári tábornok az egész várost, a templomerődöt és a kollégiumot is, felégettette. Két tanár és nyolc diák esett el az iskola hősies védelmében s a monda szerint a menekült iskola a közeli Torockó felett emelkedő Székelykő barlangjaiban folytatta tanulmányait. 1706 szeptember 20-án a miskolci református iskola könyvtárát és levéltárát égették fel a labancok. Rabutin hadai pedig 1706/7 telén égették fel az előbb kifosztott kollégiumi könyvtárt Debrecenben. Gróf Heister császári fővezér a nagyszombati csata után a nagyszombati egyetem termeit alakíttatta át katonai kórházzá, viszont 1710-ben, amikor már a kurucok ügye leáldozóban volt, Bercsényi szorongattatása közepette is gondolt arra, hogy szigorúan megdorgálja Bártfa városát, mert az abba az épületbe, amelyet Rákóczi iskolacélra ajándékozott a városnak, katonákat helyezett be. Rákóczi meleg szeretettel sietett a labancok által tönkretett iskolák segítségére. A bujdosó nagyenyedi kollégiumot, Bethlen Gábor alkotását, Máramarosszigeten telepítette le s gondoskodott ott szükségleteiről, elsősorban a híres Pápai Páriz Ferenc és Enyedi István tanárok ellátásáról. A debreceni kollégium ifjúságának 1706-ban előbb Beregszászon, majd Nagybányán nyújtott menedéket s mikor az iskola hazatérhetett, 1000 kősókockával sietett támogatására.

A felkelés kezdetén a protestáns iskolaügy nagyon gyengén állt. A sárospataki ref. kollégiumot, amelyet dús adományokkal ősei láttak volt el, bezárva találta Rákóczi. Hasonlóképpen bezárva találta a lutheránusok eperjesi kollégiumát, amelyet Caraffa vett volt el s amelyet a császáriak 1704-ig katonai éléstárul használtak. A Dunántúl északi megyéiben a református tanítókat kevéssel előbb dragonyosok verték ki az iskoláikból s Lipót a protestáns ifjaknak megtiltotta a külföldi egyetemek látogatását. Jellemző példa erre, hogy 1700 és 1703 közt a wittenbergi egyetemre 52 erdélyi ifjú iratkozott be, míg a sokkal közelebb fekvő Magyarországról mindössze 16-án merték felkeresni az egyetemet. Ezzel szemben az arányszám Rákóczi fellépése után azonnal megváltozott s 1704 és 1711 közt 48 magyarországi és 30 erdélyi iratkozott be új hallgatóként a wittenbergi protestáns egyetemre, jeléül annak, hogy Rákóczi helyreállította a külföldi egyetemek szabad látogatását.

Visszaadatta Rákóczi jogos birtokosainak a sárospataki és az eperjesi kollégiumokat. A sárospataki kollégium 1687 óta bujdokolt s ez alatt Gyulafehérvárt, Göncön és Kassán talált menedékre. A kollégiumot Csécsy János vezetésével 1705 május 14-én telepítette vissza s a kollégium tanáraival élénk összeköttetést tartott fenn. Különösen Simándit, a matematika tanárát látta gyakrabban szívesen várában matematikai eszközeivel együtt, mert Rákócziban ifjúkori matematikai hajlandósága még ekkor is elevenen élt. A sárospataki kollégiumot Pataknak császári kézre kerülése után a császáriak ismét elvették s 19 deákot le is vágtak. A többi deák és a tanári kar ismét Erdélybe menekült. Az eperjesi kollégium is visszakerült régi birtokosai kezére.

A lerombolt iskolák helyreállításában a protestáns külföld is Rákóczi támogatására sietett. Stepney már 1704 május 17-én közölte az angol kormánnyal a nagyenyedi református "egyetem" gyalázatos lerombolását s arra biztatta a canterburyi érseket, hogy neveltessék ezután 10-12 erdélyi ifjú ingyen a két angol egyetemen. Anna angol királynő át is érezte az erdélyi reformátusokat ért nagy csapást s megengedte, hogy az angliai templomokban gyűjtést rendezzenek a nagyenyedi kollégium javára. A gyűjtés fényesen sikerült, mert több mint 11.000 font sterling gyűlt össze. XII. Károly svéd király pedig 1709-ben juttatott 20.000 tallért az eperjesi kollégiumnak.

Rákóczi nagy hiányát érezvén a kiművelt főknek, mindent megtett, hogy ez a hiány megszüntettessék. Udvarában rendszeresen foglalkozott az eljövendő vezető réteg kiképzésével. A fennálló jezsuita egyetemeket, illetve főiskolákat a nemzetietlen elemek kiközösítése után támogatta. Megengedte a külföldi egyetemek korlátlan látogatását, sőt anyagi eszközökkel elő is segítette azt. Helyreállította az elvett, vagy lerombolt protestáns kollégiumokat s azokat rendszeresen támogatta. Elesett tisztjeinek katolikus árváit Kassán, protestáns árváit pedig Patakon alapítványi helyeken taníttatta. A népiskolák dolgában már a szécsényi gyűlés előtt, 1704 augusztus 12-én, állást foglalt a megyék előtt, amikor elvül állította fel, hogy mindenütt legyen szabad iskolákat felállítani bármely felekezetnek és azokban szabadon tanítani.

Ezekből az intézkedésekből egy nagy kultúrpolitikai és korában igen tiszteletre méltó türelmességből sarjadó koncepcióval, megértéssel bíró fejedelem képe bontakozik ki. Ha Rákóczi békés körülmények közt került volna Magyarország és Erdély élére, nemcsak a közgazdasági élet, hanem a kulturális élet terén is az alapokig menő nagy újjáépítés kezdeményezője és végrehajtója lett volna.

A kor általános műveltségéhez tartozott, hogy nem volt ment a köznép, sőt még a műveltebb rétegek sem, a babonáktól. Boszorkányégetéssel még jóval Rákóczi után is találkozunk, viszont a szabadságharc idejéből alig pár esetről van emlékünk. Rákóczi felesége családjában örökletes volt a tudománykedvelő és spiritista hajlam, a casseli udvarban mindig akadtak szellemlátók. Rákócziné atyjától örökölte a babonaságot s a történelem feljegyzi, hogy lengyelországi tartózkodása alatt egy éjjel Varsóban megálmodta azt a szobát, amit azelőtt soha nem látott, ahol meg fog halni és azt az előtte ismeretlen férfit, aki élete utolsó italával kínálta meg. 1722-ben Rákócziné a Chasse-Midi kolostorban felismerte azt a szobát, amelyet Varsóban megálmodott s már az előző évben megismerkedett Helvetius doktorral is, a régens és a király udvari orvosával, akit az álomban látott volt. Valóban 1722 február 18-án este ugyanabban a szobában és Helvetius kúrája alatt hunyt el a fejedelemasszony. Rákóczi maga nem volt babonás ember, de Bercsényiben az erre való hajlandóság fel-felcsillan. Ha félig-meddig tréfásan is, de maga is szeretett jövendölgetni s kétségtelenül felfigyelt minden próféciára. Volt saját tábori jövendőmondója, bizonyos Koncz Márton nevű bibliás molnár, akit azonban inkább kémszolgálatai miatt tartott maga körül. Koncz Márton, a szegény rajongó jós, 1706 tavaszán a császári tábor környékén ólálkodván, felismertetett s elfogatván, Pozsonyban a kémek vallatásánál szokásos kínzás után kivégezték. Bercsényi életében 1708-ban egy jósnő is felbukkan, de ennek már nem adott hitelt s 1708 augusztus 26-án így írt Rákóczinak: "az egész táltosság jól beszél, de nincs már semmi hitelük előttem, csak álom s esős idő, elmúlik". Azonban még később is hitelt adott bizonyos "előjeleknek". Így feljegyezte, hogy Ocskay árulása napján kétszer is leszakadt a szablyája. Azt pedig már tudjuk, hogy Drabicius jóskönyve milyen elterjedettségnek örvendett. Bercsényi ezt a Rákócziaknak diadalt jósló könyvecskét még 1712-ben is szívesen forgatta, ha nem is adott hangosan hitelt neki. Forgách Simon passzionátus álomfejtő volt s egész hosszú álmainak leírása maradt reánk. Különös előjeleknek tartotta a természet meglepőbb tüneményeit, amiben osztozott vele Károlyi Sándor is. 1705-ben seregélyek röptéből jósolta meg Szolnok alól Rákóczinak, hogy Herbeville nem látja meg többé Bécset. Gróf Mikes Mihály a székelyek generálisa pedig 1708 november 17-én biztatta Rákóczit levelében ilyképpen: "Itt, Felséges Uram (Lécfalván), mind a papok, de kivált a boszorkányok derekasint biztatnak, hogy Isten kegyelmességébül az magyaré lesz a victoria". Orosz Pál is szívesen igénybe vette az Ér mentén betegsége gyógyítására a boszorkányokat. 1707 június 5-én írta Eperjesről a betegeskedő Orosz Bercsényinek: "lefordulok az Ér mellé valamely boszorkányhoz, vagy árt, vagy használ, azt is megpróbálom, Isten neki!"

De nemcsak egyes emberek voltak hajlamosak bizonyos babonaságokra, hanem a közhiedelem is nagyon könnyen elfogadott egyes természetfölötti dolgokat. Így a kuruc csaták legendásabb hőseiről közszájon forgott, hogy azokat nem fogja a golyó. Ilyen sérthetetlen, illetve megölhetetlen ember hírében állott Bottyán János, Ocskay László és Csajághy János dandárnok. Bercsényi is hitelt adott ennek a mendemondának, mint levelei tanúsítják, mind a három hőssel kapcsolatban. Mennyivel inkább hitelt adott neki a tanulatlan nép.

Bezerédy Imre lódingtartójában sebesülés elleni talizmánt hordott, melynek szövege is fennmaradt ránk. Maga 72 császári tisztet ejtett el öt év alatt, többnyire páros viadalban, tehát valóban nagy szüksége volt ilyen bizalomnyújtó és bátorságnövelő talizmánra. Vele kapcsolatban különben egy érdekes mendemonda izgatta fel kivégzése után a kedélyeket. Mikor 1708 december 18-án Patakon az országgyűlés alatt Bezerédyt árulásért nyilvánosan lefejezték, alig temették el holt tetemét a vártemplomban, szájról-szájra járt a hír, hogy Bezerédyt, kinek feje porbahullását számosan látták, élve temették el, mert teste felett a föld megmozdult. A futótűzként terjedő hír Rákóczihoz is eljutott, aki elrendelte, hogy a Bezerédy tetemét exhumálják s tegyék ki közszemlére, csakhogy a szóbeszéd elálljon.

Mikor kevéssel utóbb az áruló Ocskaynak is feje vétetett, a Nyitra megyei nép a surányi úton álló Boldogasszony-képet könnyezni látta. Hasonlóképpen könnyezni kezdett a közhit szerint Kassán is Loyola Ignác képe, amikor az idegen jezsuiták kiűzetésének híre kezdett járni. 1709-10-ben, a pestis miatt, a fejedelem az érsekújvári várba szánt élelmet egyelőre a jászsági templomokban rakatta le. Egyik templom a profanizálásért falán vérezni kezdett. Rákóczi itt is hamar véget vetett a népet izgató csodának. Kiküldte Szentpétery Imre brigadérost - érdekes, hogy katolikus templomba protestánst küldött, - aki aztán meg is állapította, hogy nem véres a fal, hanem csak veres festékes.

Az ilyen mesterséges csodák mellett megmagyarázhatatlan rejtélyek is izgatták a közvéleményt. Az eperjesi várfalon egy éjjel az őrt álló hajdú előtt megjelent egy "öreg ember", aki megjósolta, hogy a várparancsnok Szent-Ivány János egy hónap alatt meghal, ha meg nem jobbítja magát. 1709-ben egy másik hajdú a murányi várban láthatatlanná váló csodás vörös vitézekkel társalkodott. Beszéltek egy bizonyos szentgyörgyi csodaállat vérengzéseiről, az égen megjelent szapora szikrákkal lövöldözve égő szövétnekről, az ördögre emlékeztető hódas lóról. Béri Balogh Ádám, akit a császáriak elfogva, Budán lefejeztettek, határozottan annak tulajdonította szerencsétlenségét, hogy fakó lovon ült s utódainak meg is hagyta, hogy fakó lovat soha ne tartsanak.

Nagy keletje volt már régtől fogva a naptárakban évről-évre megjelenő jövendöléseknek. Ezek némelykor beváltak, mint az 1705. évi lőcsei kalendárium novemberi jóslata szerencsésen eltalálta a zsibói csatavesztést s az 1706-os komáromi kalendárium a békealkudozások sikertelenségét. Többnyire azonban a mindég homályosan fogalmazott jóslatok csődöt mondtak, miértis az előrelátó csillagjósok gyakran eleve mentegették magukat, írván, hogy "mindazonáltal azon jövendölés bizontalan". A komáromi kalendárium még két ízben hibázott rá a dolgokra, 1709-re megjósolta a pestist és 1711 áprilisára a békekötést. Némely naptár jelezte a kritikus napokat is, amikor semmit sem tanácsos elkezdeni. Kétségtelen, hogy sokan szót is fogadtak a kegyes figyelmeztetésnek.

Jellemző a kor sokszínűségére, hogy midőn a babonaság és a hiszékenység még a legfelsőbb osztályokat sem kímélte (Bercsényi a pestis alatt fegyveresen aludt, mert úgy hitte, hogy a fegyveres embert elkerüli a vész), ugyanakkor egy szűk kis körben élénken virágzott a tudomány, amely már mosolygott ezek felett. Rákóczi körül kitűnő orvosok éltek, mint a nürnbergi Langh Ambrus, akit utóbb XIV. Lajos is nagyra becsült, vagy a többször említett Hellenbach János Gottfried és a lőcsei Spillenberger Szaniszló. A gyógyszereket a tábori kórházak részére dr. Langh rendelése szerint hozatta Rákóczi Danzigból és Krakóból. A felsőbbek között már divat volt a hévvizek használata. Maga Rákóczi kétszer is fürdőzött egészsége helyreállítása céljából Vihnyén s 1708 őszén, mikor Nagy-Károlyban beteg lett, Szolyváról hozatott ásványvizet. Az elreumásodott katonák szívesen használták Pöstyén és Stubnya fürdőit s már említik ebben a korban a bakonyszentlászlói fürdőt és a balatonfüredi savanyú vizet.

A tudományos irodalomban még mindég a theológiai irodalom volt a leggazdagabb. Ráday Pál fejedelmi kancellár imakönyvet írt. Hasonlóképpen imakönyvet írt fogságában Forgách Simon is. Szebeni fogságában Petrőczi Kata Szidónia Arnd imádságos könyvét fordította le. Ima- és elmélkedőkönyveket írt Kazai János, Pápai Páriz Ferenc és a labanc Torkos András is. Esterházy nádor imakönyve még ma is a legelterjedtebb katolikus imakönyvek közé tartozik. Ács Mihály "Boldog halál szekere" című imakönyvét sok példányban találták meg a höchstädti csatában elesett francia katonák tarsolyában is, amit, úgy látszik, barátságuk jeléül akartak Magyarországon szétosztani. Szentiványi Márton, a nagyszombati egyetem öreg professzora, valósággal ontotta még ekkor is a theológiai műveket. Bár már 1705-ben elhunyt, a felkelés alatt mégis kilenc műve jelent meg. Rend- és tanártársa, Otrokocsi Fóris Ferenc, is szorgalmasan írt s egy művében Szent István intelmei nyomán hívta fel a magyar protestánsokat a katolikusokkal való egyesülésre. Hevenesi Gábor, az ausztriai és magyarországi jezsuita tartományfőnök is több munkáját adta ki ezalatt s közülük a latin nyelvű "Szent Ignác szikrái" című műve rövid idő alatt 45 kiadást ért el. Latinul író protestáns theológiai írók voltak a labanc Köleséri Sámuel s a kuruc ifj. Ács Mihály, Simonides Pál, Debreczeni András, Pányoki András és Kocsi Ferenc érsekújvári prédikátor. A nevezetesebb magyar nyelvű hittudományi munkákat Némethy Mihály, Técsi Miklós, Debreczeni Péter, Huszti István, Polgári Gáspár, Tarnóczi István, Zólyomi Balázs és Madarász Márton írták.

A filozófia tudománya nem örvendett ekkora kultusznak. Rajcsányi György nagyszombati egyetemi tanár adott ki maga és tanítványai neve alatt hat füzetet. A wittenbergi egyetemen a magyar Kassai György adott elő filozófiát. Kiss István, aki Rodostóban hosszú magányában pompás magyarságú filozófiát írt, a felkelés alatt még névtelen ember volt a fejedelem kancelláriájában. A neveléstudományba a legnagyobb magyar pietista, a híres Bárány György vitt új színt azzal, hogy lefordította a hallei Francke oktatását a gyermeknevelésről. Pápai Páriz latin-magyar szótárt adott ki, amelynek függelékeként jelent meg id. Csécsy János latin értekezése a magyar helyesírásról. Ez a mű öt kiadást ért el és több mint száz évig őrizte meg tekintélyét. Gretser Jakab görög, Kaposi Sámuel héber és Bél Mátyás tót szótára csak kéziratban maradt fenn. Itt említhetjük meg, hogy 1706 óta a besztercebányai gimnáziumban a fejedelem engedélyével Bél Mátyás a tót nyelvet is tanította.

1711-ben adta ki Czvittinger Dávid az első magyar irodalomtörténetet, amely már több mint negyedezer magyar író latin életrajzával cáfolta meg a német Reinmann Frigyes állítását, hogy magyar írókról nem lehet beszélni, mert a magyarok többet adnak a tüzes lóra s a kivont kardra, mint a tudós könyvre. Spangár András ugyanekkor kéziratban szerkesztett Magyar Könyvtárat, mely magyar írók életrajzait gyűjtötte egybe. A Sopronból kiszármazott regensburgi superintendens Serpilius György 1704-ben egyházi és világi énekköltők életrajzait adta ki szemelvényekkel.

Ugyan gróf Marsigli Alajos és Bél Mátyás is kortársa volt Rákóczinak, de alapvető nagy műveik már jóval a szabadságharc után láttak napvilágot. Így a földrajz tudománya a kuruc időkben csak kis jelentőségű munkákkal gyarapodott. Hidi Gergely és Timon Sámuel leírták Magyarország nevezetesebb városait. A lőcsei Sinapius Dániel külföldi vonatkozású földrajzi könyvet adott ki. Az id. Buchholtz György és Csiba István művei, a Kárpátok flórájáról, illetve Magyarország hegyeiről és forrásairól, csak később láttak napvilágot. Nevezetesebb az, hogy az iskolákban többen, így Szőnyi Nagy István, Bél Mátyás és ifj. Csécsi János, most kezdték a földrajzot új eljárással, a térképek felhasználásával, tanítani. A kurucok főleg De Fer, Jaillot, Sanson magyar térképeit használták, a labancok pedig Weigelnek a karlócai béke után felvételezett új kartonját.

A fejedelem különösen kedvelte a mathematikát s egyik hajdúhadnagya, Tolvay Ferenc újra kiadta magyar aritmetikáját. A kereskedők számára 1709-ben praktikus számvető tábla jelent meg. Kaposi Sámuel matematikai, csillagászati és naptárkészítési iratai kéziratban maradtak ránk, míg a Szepes megyéből Danzigba kiszármazott Pater Pál külföldön adta ki matematikai műveit. A matematikusok közül a naptárírók keresettek voltak, mert bár sokféle naptár jelent meg, azért mégis hiány mutatkozott a naptárpiacon.

A természettudományokat leginkább az orvosok művelték. Huszti Szabó István debreceni tanár és orvos élettani és egyéb orvosi tanulmányokat írt. Moller Károly tábori orvos ekkor írta le, de csak harminc évvel később jelentette meg a pestis elleni sikeres küzdelmét az essentia dulcisszal. Kitűnő orvosnevelő volt, aki laboratóriumokat és klinikát is állított fel, Lischovini Ferenc orvos, ki szintén irodalmi babérokra pályázott. Az 1695-ben megjelent Pax Corporisával méltán feltűnt Pápai Páriz Ferenc a szabadságharc alatt más téren keresett irodalmi sikert. A labancoknál Köleséri Sámuel tűnt ki orvostudományi irodalmi munkássággal.

Bár Rákóczi mindent elkövetett, hogy seregében minél nagyobb teret nyújtson a "modern" gyógyászatnak, részben az állandó orvoshiány miatt, részben a legénység kuruzslásra való hajlandósága miatt ezt sem sikerült teljes mértékben elérnie.

Még a politikai irodalomról kell néhány szóban megemlékeznünk.

A Rákóczi-féle mozgalomnak mind bel-, mind külföldön nagy irodalmi visszhangja volt. Rákóczi már a manifesztum kibocsátásakor felismerte azt a nagy nyilvánosságot, amit ügye igazságának sajtó által való terjesztése jelent. Tudjuk, hogy Ráday Pál írta a manifesztumot, de maga Rákóczi javította át a fogalmazványt. Forgách Simon adta ki 1705-ben Zrínyi Török Áfiumát, amely a nemzeti hadsereg sürgetésével épp a legaktuálisabb volt. Ugyancsak Forgách írta 1710-ben a Rákóczi Discursusai címen ismert tanulmányt is, mely különösen azért érdemel figyelmet, mert teljesen Magyarország függetlensége szempontjából foglalkozik a magyar alkotmányossággal, hadszervezettel. József halála után, előbbi röpirata után egy évvel, azonban Forgách a "Veszélyes zűrzavarban habozó magyar elmének tusakodása" című újabb röpiratában már a kiegyezést sürgette, bár magukat a szatmári feltételeket nem fogadta el.

1706-ban írta Vay Ádám Veracius Constantius álnéven azt a híres röpiratot, mely "egy szabad ország szabad városában" nyomatott s amely a kurucok 23 békefeltételét taglalja s válaszol a császári biztosok feleleteire. Az egész kuruc felkelésnek ez az egyik leghatalmasabb államjogi vitairata. Gróf Bethlen Miklós már ismertetett "Olajágat viselő Noé galambja" sem a kuruc, sem a labanc táborban nem aratott sikert. A labanc álláspontot Szirmay István "Fenestra obscura Rákócziana" című latin röpirata szegezte le. Nem túl szerencsésen, mert Bercsényi le akarta fordíttatni magyarra, azt tartván, hogy igen kilátszik belőle német uramék foga fehérje.

Kéziratban lappang, vagy el is veszett Rákóczi "Arany szabadsága". 1710-ben készült a fölkelés jogosságát legszebben és legalaposabban bizonyító s magyaron kívül latinul és franciául is ismeretes röpirat, amelyet egy lengyel királyi tanácsos leveleként ismerünk. A kitűnő és páratlan tájékozottsággal megírt röpirat szerzője, bár sokáig Rákóczit, vagy Rádayt gyanították annak, valószínűen szintén Vay volt.

A röpirat 1706-ra van keltezve, de valószínűen csak 1710-ben íratott. A kitűnő tanulmány végighalad az egész magyar történeten s hosszasan taglalja, hogy a magyarok miért tartják az 1687. pozsonyi országgyűlést törvénytelennek. Majd a szabadságmozgalom ismertetése után arra a végkövetkeztetésre jut, hogy: "Minthogy azért a magyarok magokviselésekben nemcsak a külső lehetőség, hanem még a belső hatalom is meg volt: nyilván való, hogy az ónodi gyűlés végzései törvényesek voltak és következésképpen a pozsonyi híres diéta teljességgel erőtlen... ami Pozsonyban végeztetett volt, egyenesen ellenébe tétetett a törvényeknek és az ő igazságos fundamentumos igazságoknak és azokat fenekestől felforgatta; ellenben ami végeztetett Ónodon, a törvényeken és a legrégebbi példákon építtetett, sőt az igazgatást és a törvényeket lábra állította".

A politikai, nyomtatásban megjelent, vagy kéziratban terjedt röpiratok mellett még, főleg külföldi vonatkozásban, az első magyar újságnak, a gróf Esterházy Antal és Rákóczi nevéhez fűződő s 1705 április 14-én megindult "Mercurius Veridicus ex Hungaria"-nak volt jelentős információs és meggyőző szerepe.

A nyomtatott szöveg nagy befolyásának felismerése késztette arra Rákóczit, hogy bevezesse a nyomdatermékek előzetes cenzúráját. Intézkedése azonban nem állt ellentétben kora gyakorlatával. Háborús időkben még napjainkban is szükség van a sajtó ellenőrzésére.

Már a szabadságharc alatt többen gyűjtöttek történelmi forrásanyagot a szabadságharc történetének megírásához. Rákóczi közelében élt Brenner Domokos s még Márki is neki tulajdonította a Hágában 1739-ben hat kis kötetben megjelent "Histoire des Revolutions de Hongrie" című művet. Pedig César de Saussure értesítése alapján kétségtelen, hogy ez a mű nagyrészt Rákóczi munkája. Vay Ádám az erdélyi fejedelmek udvartartásáról és uradalmairól keresett Rákóczi számára történelmi anyagot. Hevenesi Gábor, az említett jezsuita 91 kötet anyagot gyűjtött össze Magyarország történetére vonatkozóan. A még gyermek Kolinovich Gábor már ekkor gyűjtögette az anyagot s 1728-ban valóban megírta e kor történetét. Károlyi Sándor is meg akarta írni, de ideje nem volt hozzá s levelekkel teli ládáját feldolgozás végett fiára hagyta. A jezsuita Spangár András Pethő Gergely krónikájához gyűjtött toldalékokat. A császár-király szempontjából Wagner Ferenc szedegette össze az aktákat, amelyeket Lipót és József életrajzaiban 1719 után fel is használt.

Már 1707-ben jelent meg Rákócziról egy oklevelek alapján készült életrajz, mely két ízben Párizsban s egy alkalomkor Kassán jelent meg francia nyelven. Szerzője ismeretlen, állítólag valaminő Lenoble Ernst. Németül 1711-ben Lipcsében jelent meg a felkelés és a függetlenségi harc első teljes előadása "Wahrhafte curieuse Beschreibung von dem mit 1701-1711 gewährten neunjährigen Rebellionskrieg in Ungarn" címmel.

A mozgalom legtermékenyebb történetírója maga Rákóczi volt, aki száműzetésében megírta Emlékiratait és önéletírását is s nagyrészt szerzője az említett hágai összefoglaló történelmi műnek is.

A szabadságharc idejében készült és ránk maradt emlékiratoknak és naplóknak se szeri, se száma. Márki a háromkötetes Rákóczi-életrajzában közel negyvenről ad számot, amelyeknek felsorolására nincs terünk. Igen jelentős a ránk maradt levelezés is, amely ma ugyan forrásanyag, de a maga korában nagyrészt közvéleményalakító és eseményeket mozgató tényező volt.

A kuruc idők alatt jelentős törvényalkotás és kodifikálás is folyt. A fejedelem Gyulafehérváron, Szécsényben, Vásárhelyen és Ónodon 79 törvénycikket szentesített. A kodifikáló munka különösen a hadi regulák kiadásában nyilatkozott meg. De a jogi élet nemcsak ezekben nyilvánult meg. Rákóczi, aki az igazság bajnoka kívánt lenni, nagyon sokat tett az igazságszolgáltatás rendjének visszaállítására. Valósággal újjáteremtette a magyar igazságszolgáltatást. Erdélyben ítélőtáblát szervezett, Magyarországon felállította az állandó törvényszékeket. Megyénként 24 választott bíró két ítélőtáblát alkotott s ítéletük ellen a szenátushoz lehetett fellebbezni. A megyék évenként választottak összesen 24 ülnököt, akik a törvénytevő táblát alkották s fennebbviteli fórumot jelentettek. A hadi törvényszékek felállítása még ezen intézkedésnél is fontosabb lépést jelentett a magyar igazságszolgáltatás fejlesztésében.

Jelent meg két egyházjogi mű is, amely a főkegyúri jog kérdését taglalta. Egyik Rákóczi álláspontját védte, a másik a pápának adott igazat.

Ezekben foglalhatjuk össze Rákóczi Magyarországának társadalmi és szellemi képét, amely a szociális és közgazdasági állapotokról adott rajzunkkal és az ország vezetőiről, a hadseregről és magáról a rétegezett politikai nemzetről nyújtott képünkkel együtt plasztikusan kialakítja mindenki előtt Rákóczi független, szabad Magyarországát. Hogy milyen is volt és talán még inkább, hogy Rákóczi kezdeményezései alapján milyen lehetett volna, ha sikerül az, amiért Rákóczi kibontatta szabadságot és hazát igérő selyemzászlóit...

(Vége a második könyv második részének)

1707 júniusában jutott el a kuruc szabadságmozgalom a csúcsra. A katonai helyzet is szilárd volt, Rákóczit Marosvásárhelyt beiktatták erdélyi fejedelemségébe. Az erdélyi és magyarországi rendek szövetkeztek egymással. Az ónodi gyűlés kimondta a trón üres voltát s ezzel az addigi szabadságharc függetlenségi harccá lett. XIV. Lajos elismerte Rákóczit független szuverénnek. Rákóczi neve ismét forogni kezdett a közel északi külországok ügyeiben. A mozgalom az eddigi négy év alatt ilyen megmásíthatatlanul határozott irányt még nem öltött. A mozgalom a csúcsra ért, ahonnan messzi horizontok ködbe vesző távlata kéklett a szemlélő felé s csak a fantázia szabott határt a lehetőségek elé. A valóságban azonban ez a nagy perspektíva csalóka volt, amely a dolgok valóságos méreteit túlzottá torzítja. A nagy látóhatár távlatában elveszett az egyre fenyegetőbben fellépő fizetésieszköz-válság s az ezzel kapcsolatos gazdasági csőd s elveszett a hadsereg és a lelkek lassú kimerülése, elfáradása, amely a küszöbön álló években egyre csak növekedni fog, hogy végre felemésszen minden további ellentállási lehetőséget. Nem lehetett felismerni, hogy a csillogó külpolitikai lehetőségeknek nincs reális tartalmuk s a maguk valójában csak közelinek látszó, de soha meg nem közelíthető délibábok.

Rákóczi, a kevéssel előbb beiktatott erdélyi fejedelem, az imént függetlennek nyilvánított Magyarország koronázatlan ura, aki mellé néhány nappal előbb választották meg Bercsényit fejedelmi helytartóul a lelkes rendek, az ónodi gyűlés berekesztésekor joggal mondhatta, hogy örömmel távozik az ország sátrából, mert látja, hogy Isten egységben tartotta a szövetkezett rendek szívét. Őmaga mindig szíves akarattal, nagy veszedelmek közt is jó igyekvéssel és a maga hasznának keresése nélkül kormányozza a magyar hazát s nincs egyéb célja, mint édes hazája boldogságát keresni és nem kételkedik, hogy Isten ezt a boldogságot megadja, ha a rendek megemlékeznek hazafiságukról s megőrzik szívükben az egyességet és az őszinteséget, amellyel óhajtott hajdani szabadságuk visszanyerésére törekedniök kell. Joggal mondhatta, mert tudta, hogy seregei biztosan tartják kezükben az országot s tudta, hogy napok óta lengyel vendégek várnak rá Szerencsen, akiknek útján a magyar ügyet újabb külpolitikai kapcsolatokkal lehet alátámasztani. Nem láthatta még azt, amire csak az év végén jött rá, hogy "szemlátomást kezdett minden hanyatlani..." A csúcsról könnyebb a végtelenbe nézni, mint közvetlen a hegy lába alá látni.

Már a felkelés legelején szóba került Rákóczi lengyel királysága. Már a felkelés kezdete óta állandóan összeköttetéseket keresett és igyekezett fenntartani Rákóczi nemcsak lengyel híveivel és barátaival, hanem Ágost szász választóval, az elűzött lengyel királlyal, XII. Károly svéd királlyal s újabban Nagy Péter orosz cárral is. A sokoldalú összeköttetése közepette egyre jobban belebonyolódott a lengyel kérdésbe, amely - úgy látszott - magas támogatókat fog szerezni, vagy a svéd király, vagy az orosz cár személyében a magyar ügynek.

A kérdés 1707 kora tavaszára lett időszerű. Február 26-án érkezett Munkácsra Bercsényi feleségestől és március elsején jött meg Szkólyából 300 lengyel katona és számos lengyel úr kíséretével Szienyiavszka hercegnő, Rákóczi már ismert lengyel rokona, akit már első találkozásuktól kezdve meleg és belső kapcsolat fűzött Rákóczihoz. Bercsényi a találkozót vidám és hangos farsangnak rendezte meg, hogy annál jobban leplezze azokat a tárgyalásokat, amelyeknek ekkor kellett megtörténniök.

XIV. Lajos 1706-ban megvásárolta Rákóczi számára Szobieszka Mária lengyel királyné jaraszlói uradalmának felét nyolcszázezer livreért. Mivel azonban Rákóczi ősei lengyel honosságáról szóló oklevelét a lengyel országgyűlésen még nem hirdették ki, nem köthetett Lengyelországban adás-vételi szerződést. Így 1706 november 28-án megbízta Fierville francia ezredest, hogy ez ügyben tárgyaljon Szienyiavszka hercegnővel. De Bonac tehát, aki ekkor a svéd király mellett képviselte a napkirály érdekeit, oly szerződést kötött a lengyel korona főmarsalljával, gróf Bilinskyvel, hogy az uradalmat a hercegnő nevére írják. A hercegnő mostani látogatásakor ez a birtokügy is elintéződött s Rákóczi megnyugodhatott, hogy szükség esetén lengyel földön, a magyar határtól nem messze, van saját tulajdonú biztos menedéke. Rákóczi 1707 szeptember 17-én erről azzal a meghagyással utasította a birtok kézhezvételére kedvenc diplomatáját, Kray Jakab késmárki főbírót, kit később a császáriak kivégeztek, hogy "mivel most hamarjában nem kivánjuk mindeneknek tudtára adni azon jószágnak számunkra lett acquisitióját, csak szintén az emlitett palatínusné neve forogjon benne".

A birtokvásár elintézése mellett azonban sokkal fontosabb ügyek kerültek szőnyegre. Rákóczi már januárban megírta Potoczkij kievi palatínusnak, hogy Lengyelországnak csak úgy nyújthatna segítséget, ha biztosíttatik a svéd király részéről, különben kitenné országát az oroszok és kozákok betörésének s ezzel újabb háborút idézne fel. Úgy látszik, hogy már ekkor szóba került ismét Rákóczi esetleges lengyel királysága. Sajnos, hogy Rákóczi ezekről a napokról csak egy semmitmondó mondattal emlékszik meg Emlékiratában: "A lengyelországi főtábornoknő a munkácsi hercegségemmel határos skólyai jószágáról látogatásomra jött Munkácsra. Eltávozta után, március havában, útra keltem Erdélybe". Szienyiavszka, aki Rákóczit mindenképpen Lengyelország trónjára szerette volna emelni, talán, hogy véle, maga is oda emelkedjék, ekkor még a svéd király támogatásával akarta ezt végrehajtani. Kétségtelen, hogy első sorban ily irányú beszélgetések adhatták az impulzust Rákóczinak, hogy március 10-én felajánlja XII. Károlynak, miszerint hajlandó serege egyik részével Lengyelországon át Sziléziába vonulni, amely hajlamos a felkelésre s így közösen támadhatnák meg Ausztriát Csehország felől.

Ez a Szilézián, Csehországon, Magyarországon át Erdélyig húzódó svéd-magyar hadvonal kétségtelenül oly nagy feladat elé állította volna a császári seregeket, hogy Bécs nem térhetett volna ki az áldozatos békekötés elől. Egyben ez az együttműködés Rákóczi lengyelországi királyságához is megnyerte volna XII. Károly támogatását, aki végre rendet akart látni Lengyelországban.

A lengyelországi kérdés az alatt is forrt tovább, amíg Rákóczi Erdélyben járt. A Lengyelország fölötti befolyást két uralkodó kívánta magának biztosítani: a svédek és az oroszok ura. Előrelátható volt, hogy a svéd király nem fogja tűrni Péter egyre erősödő befolyását s a két uralkodó közt nyílt kenyértörésre kerül a sor. Viszont azt is várni lehetett, hogy a szász választófejedelemség területén álló svéd király megtámadja József császárt is. Péter tehát április utolsó napjaiban szövetséget ajánlott fel Józsefnek s XII. Károly ellen 50.000 főnyi támogatást ajánlott fel. Csupán azt kötötte ki, hogy a császár vagy savoyai Eugent, vagy - Erdély megtartása fejében - Rákóczit ismerje el lengyel királynak.

Lengyelországban a már előbb letett Ágost szász választót Nagy Péter támogatta eddig a svéd király ellen, akinek Szaniszló király volt az embere, s utóbbit Rákóczi még 1706 december 2-án is támogatással biztatgatta az orosz ellen. Most azonban megváltozott a helyzet, amikor Péter a svéd király emberével szemben Rákóczit akarta a lengyel trónra ültetni.

Péter ajánlatán Bécsben nem kaptak s megkérték, hogy ne támogassa többet a magyarországi és erdélyi forradalom fejét. Péter így Bécsben visszautasításra találva, még élénkebben Rákóczi mellé állt s mikor Rákóczi a beiktatás után visszatért Erdélyből, már várta Péter követe, egy bizonyos Korbe nevű görög, akit Ráday hallgatott először meg s aki értesítette Rákóczit, hogy a cár elhatározta, miszerint a lengyelek megegyezésével őt, Rákóczit fogja a lengyel királyságra emelni, mivel Ágost a lengyel koronáról az altranstädti békében történt lemondásával megszegte a cárral kötött szövetségét.

Mielőtt az egymást rohanva követő eseményeket időrendben is előadnánk, idézzük az 1707. évi lengyelországi vonatkozásokra César de Saussure levélformában írt emlékirata idevonatkozó részét, mely tömörsége mellett azért is figyelemre méltó, mert minden bizonnyal a fejedelemtől is szerzett írója hozzá ismeretanyagot. Emlékirata ide vonatkozó része a következőképpen adja elő az eseményeket:

"A mindig győztes svéd király Ágost királyt az országból kiűzvén a szász választófejedelemségbe szorította és oly hátrányos békefeltételek elfogadására kényszeritette, amelyeknek első pontja értelmében a lengyel koronáról végkép lemond. Ekkor azonban XII. Károly nagy ellensége, az orosz cár, jókora haderővel még Lengyelországban tartózkodott. Ez látva, hogy a szász választó az ő szövetségét megsértve a trónról írásbeli szerződéssel lemondott: mást, egy harmadikat akart lengyel királlyá választani XII. Károly jelöltje ellen. E célból Nagy Péter cár titkon követet küldött Rákóczihoz, ki neki e királyság koronáját a köztársaság beleegyezésével felajánlotta és javaslá: lépjen szövetségre az ő urával, ki a maga részéről - Rákóczi közvetítésével - szintén szövetkezett volna a francia királlyal, hogy annak segélyével a svédekkel békét kössön. A fejedelem jól tudta, hogy mily segítségére lehetne neki a cár szövetsége, megbizta tehát követét, köszönje meg a cárnak, hogy ő Felsége reá gondolt, de közölje vele, hogy miután Lengyelország szabad királyság, különösen királyának választására nézve, kéri őt, tartaná a dolgot titokban és mint meg nem történtet, mindaddig, mig a prímás és a korona nagytanácsa ugyanezt az ajánlatot meg nem teszik neki. Másrészt a Szászországban álló svéd királyt mind a francia király, mind a szövetkezett magyar rendek szerették volna szövetségesül megnyerni, a fejedelem tehát tartott tőle, ha az megtudná, hogy ő a felajánlott lengyel koronát elfogadta és a cárral szövetkezett, - a császárhoz pártolna és hadseregét ő ellene, annak rendelkezésére bocsátaná. Szóval a dolog igen kényes volt. Azért Rákóczi, nehogy ellenségei számát gyarapítsa, titokban követet küldött Szászországba XII. Károlyhoz s közlé véle I. Péter cár üzenetét és az ő arra adott válaszát, majd megkérdezte, minő segítségre számíthat arra az esetre tőle, ha a cár, aki Magyarország határain áll hadaival, a császár kérelmére ő ellene fordulna? A svéd király válasza határozott és őt jól jellemző volt:

- A követ mondja meg urának, Rákóczi fejedelemnek, maradjon a cárral jó barátságban mindaddig, mig én Lengyelországba betörök, ami nemsokára megtörténik és a cárt én akkor onnan ki fogom verni.

Ez a válasz a fejedelmet arra bírta, hogy a cárt valahogy meg ne bántsa. Rövid idő múlva Lengyelországból egy nemest küldöttek hozzá követ képpen, aki a prímás és a nagytanács nevében felszólította a fejedelmet, hogy tartson igényt a koronára, biztosítván részükről őt, hogy megválasztása érdekében mindent elkövetnek. A fejedelem erre számos előkelő személyből álló követséget indított Varsóba, ennek élén gróf Bercsényi állott, aki egyedül volt beavatva valódi céljába. E célok a következők valának: az ő lengyel királlyá leendő megválasztását elkerülni, a cárt kímélni és békét létesíteni közte és a svéd király között a francia király és a bajor választófejedelem fölajánlott közbenjárásával azon föltétel mellett, hogy ez a választófejedelem emeltessék Magyarország trónjára s tartassék ott meg. Szaniszló Lengyelországban, Rákóczi fejedelem pedig Erdélyben uralkodjék. Azonban mind e terveket csakhamar romba döntötte XII. Károlynak Lengyelországba való betörése, ahonnan a cárt csakugyan kiűzé.

Rákóczi, mint maga feljegyzi, kétértelmű választ akart adni Péter előbb említett első követének, de az figyelmeztette, hogy ha nem vállalná a jelöltséget, akkor ura savoyai Eugen lengyel királyságára gondol. Rákóczi szerint ez az igen kellemetlen alternatíva volt az oka, hogy más természetű választ adott. Rákóczi a sok nyelvet beszélő Nedeczky Sándort küldte Péterhez, akinek 1707 május 24-én kelt követutasításában a következő intenciókat szegezte le:

1. Siessen a cárhoz s ott a szokásos szertartások után, a kézcsókot sem feledve el, köszönje meg a cárnak, hogy Rákóczit nemcsak érdemesnek tartotta a lengyel trónra, hanem annak elfoglalására is kegyesen meghívta.

2. Annál inkább megilletődött Rákóczi, mert ő csak édes hazája, Erdélyország és azok ősi szabadságáért ragadott fegyvert s nincs nagyobb kötelessége, mint azokra gondot viselni s mert annyira hitt a császár és a cár közt létrejövő szövetségben, hogy nem is remélte, miszerint követét a cár elfogadná, melynek ellenkezőjéről most zálogot nyert.

3. Figyelmeztesse a követ a cárt azokra a nemzetközi bonyodalmakra, amelyek Szaniszló király elmozdításával következhetnek s inkább ajánlja a svéd királlyal való kibékülést, amelynek ügyében úgyis megkereste már a cár a francia királyt.

4. Ezek a nehézségek a lengyel korona kívánásától visszariasztják az embert, bár tudja Rákóczi, hogy a cár, mint Lengyelország szövetségese a szabad királyválasztás épségbentartásával épp azt a szabadságot akarja biztosítani, amelyen Szaniszló megválasztása csorbát ütött.

5. Jelezze a követ, hogy Rákóczi biztos benne, hogy a cárt nem Szaniszló személye elleni érzés, hanem a lengyel szabadság ügye vezérli s így reméli, hogy Szaniszló elismerésével a béke akadályai elháríttatnának.

6. Okolja meg a követ, hogy a cárra mennyivel előnyösebb a független Magyarország és Erdély, mint az osztrák uralom, amely neki mindig ellensége lesz s már ezért is hasson oda a követ, hogy a cár keresse a békét a svéd királlyal, hogy Lengyelországgal és Magyarországgal így kezet foghasson. Rákóczi ebben az esetben mindent el fog követni, hogy XIV. Lajost rábírja a cár és XII. Károly közötti közvetítésre.

7. Mivel a cár a rácok megfékezését igérte, sürgesse a követ, hogy erre nézve a cár mielőbb tegyen lépéseket.

8. Bírja rá a követ a cárt, "hogy kéz alatt küldjön puskaport a legigazságosabb ügy folytatására és ekkép a béke megkötésének megkönnyítésére."

Két nappal utóbb még egy 5 pontból álló utasítást adott Rákóczi Nedeczkynek, most már az ónodi táborból, miután valószínűen Bercsényivel megbeszélte az ügyet. Ez a részletes utasítás arra az esetre szólt, ha Péter nem lenne elragadtatva Rákóczi kitérő válaszától s arra utasította Nedeczkyt, hogy ez esetben jelentse ki, van neki titkos utasítása is, de azt csak magánkihallgatáson adhatja elő. Ott pedig ajánlja a cárnak, hogy Lengyelországgal megbékülve lépjen szövetségre a svéd királlyal és a francia királlyal József császár ellen s vegye oltalmába a szabadságától igazságtalanul megfosztott magyar nemzetet. Rákóczi hajlandó élete hátralevő részét a felajánlott lengyel trón elnyerésére fordítani, de a lengyel királyválasztás függesztessék fel addig, amíg az osztrákokkal Magyarországon a béke megköttetik, amit legkönnyebben úgy lehetne siettetni, ha a svéd király megtámadná József császárt. Ajánlja a cárnak, hogy támadja meg maga is Ausztriát s a magyar sereget támogassa. Ha a kikényszerített európai háború miatt Magyarországgal békét kötne a császár, Rákóczi hajlandó a lengyel trónt elvállalni. Ha ez tetszene a cárnak, Nedeczky kérje meg őt, hogy mindez maradjon a magyar háború végéig titokban s hozza elő a szerződéskötés szükségét. A rácok ügyét és a puskaport a titkos audiencián is szorgalmazni kell.

Ily körülmények közt vette kezdetét Rákóczi összeköttetése a cárral, amely új színt hozott a függetlenségi harc további külpolitikai játékaiba.

Rákóczi, mint azt már de Saussure leírásából tudjuk, Ráday Pált azonnal elküldte a Szászországban álló XII. Károlyhoz, akivel még az év elején katonai együttműködésre gondolt. A svéd király ekkor diadalai csúcsán volt s XIV. Lajos is kereste barátságát. Rákóczi a cárral kötendő esetleges szövetséggel nem tehette ki magát Károly neheztelésének s ezzel nem keresztezhette francia patrónusa terveit sem. Valószínűen tudott különben is róla, hogy a Lengyelországban mellette mutatkozó hangulatban nagy szerepe van a francia udvarnak is, melynek politikájában a Habsburg-ellenes magyar-lengyel egységfront jelentős szerepet játszhatott volna. Ráday missziója annál is fontosabb volt, mert XII. Károly azzal a fenyegetéssel tartotta sakkban a feléje orientálódó Rákóczit, hogy a császár kérésére segítséget fog nyújtani ellene. Egyidejűleg Szaniszló királyhoz is követet küldött Rákóczi s azzal bíztatta, hogy Szienyiavszkij és a nagytanács hajlandó Szaniszlót királyul elismerni, ha hajlandó őket elfogadni. A svéd király válaszát már ismerjük, ő egyszerűen Péter kiverését ígérte meg. Szaniszló pedig nem vette igénybe Rákóczi támogatását. Ő Isten kegyelméből Lengyelország királya, izente, amin nem változtat az, hogy elismeri-e őt a nagytanács, vagy sem. A szenátorokat tehát csak mint magánembereket hajlandó fogadni.

A válaszok után igazán nem juthatott Rákóczi más eredményre magában, mint hogy nem ejti el a cárt, hanem békét igyekszik közte és a svéd király között közvetíteni a francia király és a bajor választó közbenjárása mellett. Szaniszlót megkísérti megtartani Lengyelország, magát Erdély trónján s az üresedés előtt álló magyar trónt, régi elgondolása szerint, a bajor választónak szánta. A terv, amely egész Közép- és Észak-európa minden problémáját megoldotta volna, sokkal nagyobb vonalú volt, mint amit Rákóczi tényleges súlyával realizálni is tudhatott volna.

Már az ónodi gyűlés alatt megdöbbenéssel értesült Rákóczi arról, hogy Stahremberg Trencsén és Lipótvár között előnyomulva a Csallóközből Vágújhelyen sáncot hányatott. Ebből arra következtetett, hogy Stahremberg rendszeres hadműveleteket fog kezdeni a Felvidék ellen, amelyeknek végzetes következményei lehetnek. A várható katonai megpróbáltatás miatt is fokozottan a külpolitikai működéstől várta a helyzet megmentését s így a gyűlés után még nagyobb lendülettel vetette be magát az északi ügyekbe. Bizalma teljesen Bercsényibe helyeződött, akit nemcsak helytartójául választatott meg, de a Vág melletti parancsnokságot is Esterházy Antalra bízta, hogy Bercsényit felhasználhassa külföldi küldetésekre.

Még együtt voltak Ónodon a rendek, amikor Rákóczi már Sibrik Miklóst Szerencsre az érkező lengyel vendégek elé küldötte. Két nap múlva, június 23-án a Szerencsre érkezett lengyel vendégek Csepelovszkij lengyel kapitány útján értesítették Rákóczit megérkezésükről. A lengyel vendégek Viszniovszka hercegnő és menye, a litvániai marsall s több főrangú úr és hölgy voltak.

Június 26-án folyt le az ünnepélyes és külsőségekben díszesen zajos fogadtatás a körömi táborban. Az ebéd és a tánc egész estig eltartott s mikor a vendégek elmentek, Rákóczi hosszasan tárgyalt még Bercsényivel. Ekkor értesült Rákóczi arról, hogy június 8-án a lengyel országgyűlés örökre megfosztotta Ágost királyt a tróntól és Leszcsinszkij Szaniszló királyságát trónbitorlásnak nyilvánította, elrendelve az új királyválasztást.

A lengyel és magyar trónfosztás között csak öt napi időköz volt.

Rákóczi Ottlyk Pált két nappal később Lengyelországba küldte s 28-án és 29-én a szenátussal történt több rendbeli tanácskozás után 30-án tizenkét futárt indított útnak a legnagyobb titokban. Még titkára is csak annyit tudott feljegyezni: "kik hová ordereztetettek ő Felségétől és ki eleiben? nem constált még most".

Rákóczi a körömi táborból előbb Kassát kereste fel, majd Szerencs, Sárospatak, Lelesz, Putkahelmecen át július 9-én érkezett Munkácsra. Innen küldte Ráday Pált és Kálnásy Jánost Ungvárra az orosz cár és a lengyel rendek követei elé. 21-én Ráday társaságában érkezett Munkácsra Volniszkij Mihály lengyel megbízott, akinek Rákóczi jelezte, hogy a követségeket Ungváron fogja fogadni, ahová Bercsényi, mint házigazda, már előre is ment. Ungvárra menet Putkahelmecen fogadta Rákóczi Nedeczkyt és hallgatta meg jelentését lengyelországi útjáról. Nedeczky azonnal előre sietett s Ungváron ő üdvözölte előbb a lengyel, majd az orosz követet. Rákóczi külön-külön fogadta nagyfényű külsőségek között a két követet s a cár követével, az erdélyi származású, görög eredetű Korbe (Csorbe) Ivanovics Dávid orosz pappal egy óra hosszat tárgyalt négyszemközt. A követ közölte Rákóczival, hogy a cár a lengyel köztársasággal egyetértőleg elhatározta, hogy Rákóczit emeli a lengyel trónra.

Rákóczit nem lepte meg a hír. El lehetett rá készülve az előzmények alapján. Most azonban határozottan állást kellett foglalnia. A kérdés számára annál nehezebb volt, mert mint Emlékiratában írja, tudta, hogy a lengyel, magyar és erdélyi korona birtokában feltétlenül ellenkezésbe kell jönnie valamelyik esküjével, mert mint Magyar- és Erdélyország urának harcolnia kell a császár ellen, viszont Lengyelországnak az érdekei azt kívánják, hogy jóban legyen Ausztriával. A lengyel korona elfogadása tehát attól is függött, hogy sikerül-e Miksát, a bajor választót, rábírni arra, hogy elfogadja a magyar koronát.

A vezérlő fejedelem a követeket pompásan megvendégelte. Jobbján az orosz, balról a lengyel követ ült. Utána hajnalig folyt a tánc. Másnap, július 25-én megérkezett kökényesdi Vetési László, akit Rákóczi három évvel előbb küldött ki residensül a bajor választó mellé és "sok derék Leveleket és titkos Correspondentiát hozott magával." Vetésitől épp arra vártak választ, hogy Miksa hajlandó-e a száműzetés kenyerét felcserélni a magyar királysággal, ami Rákóczi lengyel királyságának elengedhetetlen előfeltétele volt. A skeptikus Vetési, aki cseppet sem lelkesedett a detronizációs határozatért, a két külhatalom jelenlevő s mindent igérő követe mellett súlytalannak bizonyult. Vetési teljesen bizalmatlan volt XIV. Lajossal szemben s Rákóczinak csak azt tudta ajánlani, hogy mindenáron egyezzen ki a császárral, amíg lehet. Választás csak kettő közt lehet, meg tudja-e tartani a kiegyezéskor magának Erdélyt, vagy sem. Egyedül csak az erdélyi fejedelmek szabad választásának helyreállítására lehet most gondolni, de ha ez sem megy, arról is le kell mondani, hogy biztosíthassa Rákóczi a haza életét és vagyonát. Valószínű, hogy Vetésinek ezeket tartalmazó s Rákóczihoz intézett július 29-éről keltezett emlékirata későbbi eredetű, de előző leveleiből is bizonyos, hogy nagyobb reményeket a 26-án történt kihallgatásakor sem tárhatott a vezérlő fejedelem elé.

Rákóczi azonban úszott a megindított események árjával. Két napig tárgyalt, hol a szenátussal, hol egyik, hol a másik követtel, de legtöbbet az orosszal beszélt négyszemközt. 27-én ünnepélyes búcsúkihallgatáson fogadta a két követet. A cár követének megköszönte, hogy a cár megemlékezett személyéről, azonban arra kérte a cárt, hogy tekintettel arra, miszerint Lengyelország szabad állam s nagyon ártana tervének, ha a lengyelek megtudnák, hogy a cár felajánlotta neki és ő elfogadta tőle a lengyel trónt, tartsa a dolgot titokban s tekintse a dolgot mindaddig meg nem történtnek, amíg Lengyelország prímása és nagytanácsa a trónt forma szerint felajánlják.

Rákóczi még aznap visszatért Munkácsra, ahol, miután Bercsényivel még egyszer meghányta-vetette a dolgot, Ráday Pállal megfogalmaztatta a cárhoz intézendő feleletet. Majd megbízta Nedeczkyt, hogy Gosztonyi Miklóssal és Madocsányi Jánossal kísérjék vissza az orosz követet a cárhoz Lengyelországba.

A lengyel követ 29-én vett búcsút Rákóczitól. Rákóczi nem bízott a lengyelek ajánlatának őszinteségében, mert a prímást és a kancellárt még mindég Ágost hívének tartotta, mindazonáltal megizente mind a cárnak, mind a lengyel nagytanácsnak, hogy a jóakaratot, amiért hálás, külön követséggel fogja megköszöntetni.

Hátra volt Des Alleurs és közvetve XIV. Lajos megnyugtatása. Rákóczinak különben is az volt a benyomása, hogy Des Alleurs, bizonnyal ura utasítására, húzódik Miksa király-jelöltségétől s Rákóczit szeretné a magyar trónon látni. Igyekezett meggyőzni Des Alleurst, hogy mindez nem ellenkezik a francia érdekekkel. Folytatja a háborút a császár ellen s ha XII. Károly a császár mellé áll, akkor a francia érdekeket szolgálva fog Rákóczi szövetségre lépni a cárral.

Rákóczi nagyon érezte új külpolitikai lépésének súlyát s még egyszer áttárgyalta a dolgot most már nemcsak Bercsényivel, hanem Károlyi Sándorral és Vay Ádámmal is. Valószínű, ennek következményeként küldött augusztus 6-án még egy újabb, nagyon kimerítő utasítást és egy terjedelmes utóiratot Nedeczkynek, amelyben még egyszer pontosan összefoglalta mindazt, amit el akar érni a cártól. Ugyanezen nap közelebb vonult az északi határhoz, hogy hamarabb kapja a lengyel híreket.

Az első utasítás csak azt szegezte le, hogy bár Rákóczi eltökélte a lengyel korona elfogadását, de előbb meg fogja ily irányban kérdezni a magyar és erdélyi rendeket s csak azután küldheti ki meghatalmazottjait. Ismét kérte a rácok lecsillapítását, kérte követei számára az útlevelek kiadását s javaslatot tett a közvetlen orosz posta megszervezésére. Az aug. 6-án kelt utasítás már kimerítőbb volt. Ez leszegezte, hogy Magyarországon interregnum áll fenn, hogy Magyarország és Erdély közt olyan szövetség köttetett, amely mind a háborúra, mind a jövendő békére kiterjed s hogy az osztrák kormány ezzel szemben eltökélte Magyarország és Erdély leigázását. Rámutatott arra, hogy Lengyelország helyzete mennyire emlékeztet a magyarországi helyzetre, a svéd király pedig a maga hatalma gyarapítására Lengyelország ellen tör. Ez az a pillanatnyi helyzet, melyet a követeknek ismerniök kell. Mivel Rákóczi elhatározta, hogy bizonyos szövetségben kikötött pontok és feltételek mellett elfogadja a felajánlott lengyel koronát, mert a magyar tanácsosok és az erdélyiek is azt vallják, hogy abból csak haszon háramolhatik, tudakolják meg a követek, hogy a cár és a lengyel rendek hajlandók volnának-e Rákóczihoz meghívást kinyilatkoztató követséget küldeni. A feltételek pedig a következők: Felbonthatatlan szövetség Oroszország, Magyar- és Erdélyország, valamint Lengyelország között. A cár támogatja Rákóczit mint lengyel királyt pénzzel és hadsereggel, amíg erre szükség van. A cár mint egyenjogút tekintse a trónon Rákóczit, aki a cár távollétében az orosz sereg felett intézkedhessék. Mivel Rákóczi Magyarországot és Erdélyt a hazája iránt érzett szeretete miatt nem hagyhatja el, annak biztonsága, java és segedelme nélkül; a cár vegye gondjába Magyar- és Erdélyországot. Ezt az utóbbi kívánságot az utasítás egy tizenkét pontból álló külpolitikai megokolással támasztotta alá. Végül azt ajánlotta Rákóczi, hogy a szövetséget egészítsék ki a bajor választóval, hogy így az európai békébe Magyar-, Lengyel- és Oroszország is bekerülhessen, ami elejét venné a svéd király Lengyelország elleni támadásának.

Az utóirat főleg arra fektetett súlyt, hogy a követek nyilvánosan csak a szövetség megkötéséről beszéljenek s Rákóczi megválasztásáról hallgassanak s ha a választás elmaradna, de a cárral előzőleg a szövetség mégis megköttetne, az esetben a lengyel köztársasággal szorosabb szövetség ne köttessék, csak olyan barátsági szerződés, amelyben nincs benne a véd- és dacháború, nehogy Magyar- és Erdélyország a svédekkel nyílt háborúba bonyolódjék.

Rákóczi valóban megkérdezte nemcsak a magyar tanácsurakat, hanem az erdélyieket is s azok a nemzeti hagyományok alapján mindannyian a lengyel korona elfogadását tanácsolták. Rákóczi közben állandó összeköttetésben állt Lengyelországgal. Augusztus 19-én fogadta Péter cár újabb követét, aki közölte vele a cár és a lengyel köztársaság meghívását. Még aznap tizenkét óra hosszat tartó tanácskozáson megbeszélte Rákóczi a szenátussal a lublini királyválasztó lengyel országgyűlésre küldendő követek utasítását. A cárnak ismét megizente, hogy hatalma csak gyarapodni fog, ha szövetségre lép a francia királlyal, kinek közvetítésével a svéd királlyal is kibékülhet. A cár viszont járja majd ki a versaillesi és a bécsi udvaroknál az európai békében Magyarország szabadságának biztosítását. Végül az európai háború lezárása után a cár indítson háborút Magyar-, Lengyel- és Franciaország szövetségében a török ellen s verje ki azt Európából.

Ily utasítással bocsátotta útnak Lengyelországba menő követeit. A követséget Bercsényi vezette s a szövetkezett rendeket Klobusiczky Ferenc és Berthóti Ferenc szenátorok, Erdélyt pedig Ráday Pál képviselte. A követséget megfelelő díszes kíséret követte. Ugyanezen napon megérkezett Rákóczihoz Danzigból, feleségétől Langh doktor, ki szintén "bizonyos leveleket" hozott...

A régi északdéli államszövetségi rendszer, amely egy nyugati neolatin állammal is kapcsolatban áll s biztosítja Közép-Európa egyensúlyát a nyugati németség s a balkáni török, azelőtt görög hatalommal szemben, Rákóczi új külpolitikai terveiben újjászületett.

Alig indult el a díszes követség, Des Alleurs informálta Rákóczit ura állásfoglalásáról. Míg Vetési azt állította, hogy XIV. Lajos sem Rákóczit, sem Miksát nem akarja a magyar trónon látni, hanem titokban egy Bourbonra gondol, addig Des Alleurs kedvezőbb képet festett XIV. Lajos állásfoglalásáról. A francia király ekkor, hogy a Habsburg-ház helyzetét még jobban nehezítse, Des Alleurs útján épp rá akarta venni Rákóczit, hogy ő maga fogadja el a magyar koronát.

Rákóczi a lengyelországi helyzet forrása közben figyelő szemmel tekintett Szilézia felé is. Sziléziában a nép a tűrhetetlen adópolitika és elnyomás miatt fellázadt a császár ellen. Azonnal a határra küldte Esterházy Antalt egy megfigyelő hadtesttel. Ez annál inkább kapóra jött, mert hisz már hónapok óta kedvenc terve volt a fejedelemnek, hogy Szilézián keresztül fogjon kezet XII. Károllyal Csehország, illetve a császár ellen. Esterházy nyílt levelekkel izgatta a különben is teljesen felbolygatott sziléziaiakat. Rákóczi tudatában talán már felbukkant a porosz királyfi magyar királyságának gondolata is, akinek az útja Szilézián keresztül vezetett volna Magyarországra, mint ahogy pár évtizeddel később el is vették a poroszok Sziléziát a Habsburgoktól. A sziléziai lázadás miatt Stahremberg és Rabutin is más megbízást kaptak s így nagyon fontos volt, hogy a svédek benyomuljanak Sziléziába és magukra vonják a császári erőket.

Bercsényit és követségét már a határnál nagy ünnepélyességgel fogadták a lengyelek. Szienyiavszkij és felesége Varsóban igyekeztek a cárt erősíteni abban az elhatározásában, hogy tartson ki Rákóczi lengyel királysága mellett. Rákóczi pártja egyre növekedett, de egyre bizonyosabbnak látszott, hogy megválasztatása előtt meg kell küzdenie XII. Károllyal. Pedig épp ez volt, amit Rákóczi mindenképpen el akart kerülni. Hisz az ő terve a francia, svéd, lengyel, orosz megbékélés volt, hogy valamennyi hatalmat bekapcsolja a magyar ügy támogatói közé. A lengyelek szeptember 9-ig elnapolták az országgyűlésüket és az ország főurai Varsóba siettek, ahol a cárral együtt türelmetlenül várták Rákóczi követségét.

XII. Károly már előbb értesítette Rákóczit, hogy ragaszkodik Leszcsinszkij Szaniszló királyságához s hogy Pétert ki fogja verni Lengyelországból. Károlyt tehát érthetően kellemetlenül lepte meg, amikor hírét vette, hogy Rákóczi díszes követséget küldött Varsóba a cárhoz. Úgy látszik már előbb élt a gyanúperrel, minden esetre már előbb határozottan készült a Péterrel való leszámolásra, mert augusztus 22-én, két nappal a magyar követség útra kelése után, váratlanul kibékült József császárral. Szászországból nem Szilézia ellen fordult, hanem Lengyelországba nyomult azzal az elhatározott céllal, hogy Szobieszkij Jakabot ülteti Péter cár trónjára. A közhiedelem azt tartotta, hogy az angolok és hollandok vesztegették meg Piper kancellárt s az bírta rá a svéd királyt, hogy megtámadja Lengyelországot és Péter cárt.

Péter 12 évi fegyverszünetet ajánlott Károlynak s az volt a célja, mert közben aláírta a Rákóczival kötött szerződést, hogy minden erejével a császár ellen fordul s kényszeríti azt, hogy a magyar koronát engedje át a bajor választónak. Egyetlen feltétele az volt, hogy a francia király a békekötéskor őt, a cárt is foglalja be a békébe. XII. Károly hallani sem akart a cár fegyverszüneti ajánlatáról. Erre a cár haditanácsa azt ajánlotta a cárnak, hogy csalja Károlyt be az orosz síkságra s ott semmisítse meg. Bercsényi ekkor még mindig Varsóban volt. Rákóczi azonban, amint hírét vette Károly megmozdulásának, egyik futárt a másik után küldötte Bercsényi után, hogy azonnal térjen vissza.

Rákóczi ügye a dolgok ilyen fordulata után Lengyelországban egyszerre reménytelenné lett. A svédek hadmozdulatáról a XII. Károlytól visszatérő francia tisztektől értesült először. A lengyel eseményekről pedig Bártfán keresztül Viszniovszkij hercegné, Krakón át pedig Szieniavszkijné futárjai látták el hírekkel. A fejedelem súlyos napokat élt át. Még vadászatai közben is tárgyalásokat folytatott Des Alleurs-rel, La Motte-tal és gróf Tourneauval.

A lengyel tervek teljes összeomlásáról, mely minden kétségek közt is váratlan csapásként hatott, Bercsényi azon levele számolt be, amelyet egy orosz futár 17-én hozott Terebesre a fejedelemhez.

"Valóban sajnosan esett vala" írja Bercsényi, "hogy értettem: az nap másfelé kigyütt volt előmben az Asszony (Szieniavszkijné) Csernyakorban és micsuda rettenetes indignatióval volt Rádai és Nedeczki uramék előtt; ugyan könnyes szemmel s nem csak előttük, hanem többek hallatára detonált Fölséged ellen: miért kellett az ő hire nélkül declarálni magát? Semmi sem lesz belőle, nem lesz electio, csak ad speciem irtak,... már magok is csúfot üznek; az francia is elhagy, ez se segit! Sőt még micsoda vakmerőség volt zálog nélkül idegyünnöm? Ihon, Stanislaus maga irja: már Bécsből küldték meg neki a conditiókat, az császárral miként végzett Fölséged, hogy elhagyja Magyarországot ezen királyságért... ihon a svécus megindult, ezek semmit sem fognak addig cselekedni; nincs mit hinni lengyel oblatiónak, mert csak exponálni akarják, ut sit occasio pacis (hogy legyen béke-ok) és elállanak."

Rákóczit érthetően megdöbbentette Bercsényi levele, amelyben beszámolt, hogy váratlanul a legnagyobb nehézségek támadtak. És érthető Szieniavszkijné kétségbeesése is. A hercegnő a legnagyobb rajongással csüngött első találkozásuk óta Rákóczin és annak minden ügyén. Mind az első, mind a második lengyel királyság felajánlását ő készítette elő. Most egyszerre évek hosszú és tervszerű munkája gyümölcsének elveszését kellett megértenie. Elhamarkodottnak és időszerűtlennek tartotta Rákóczi vállalkozását. Ő, ki tavasszal még Károly támogatásával akarta Rákóczinak a lengyel trónt megszerezni, hamarabb meglátta, hogy Rákóczi a lehető legrosszabbkor vállalkozott a dologra s hogy az egész ügy csúfos sikertelenségbe fog fulladni.

Vetési is azt írta Lengyelországból Rákóczinak, hogy a lengyelek gyűlölik az oroszokat és szövetkezni fognak a svédekkel. Az ügy egyre romlott. A lengyelek csak azért ajánlották fel Rákóczinak a koronát, hogy alkalmuk legyen béketárgyalásokra. Rákóczi gyanakvása nem volt hiábavaló. Bercsényiék varsói megjelenése csak növelte azt a zavart, amely ekkor már egyre nagyobb lett Varsóban. Közben Szieniavszkij is elfordult Rákóczitól. Végül is a választás elmaradt. Egy eredménye azonban lett Bercsényiék expediciójának. Több napi bizalmas tárgyalás után szeptember 12-én Bercsényiék és a cár megbízottjai: gr. Golovkin Gábor, Dolgurukij Gergely és Safirov Péter megegyeztek a megkötendő magyar-orosz szövetség föltételeiben s azokat 14-én alá is írták. A cár ezen a napon nagyon melegen fogadta Bercsényit és kijelentette, hogy ugyan nem reméli, hogy a francia szövetségre lépjen vele, de ha a svéddel kibékül, akkor Magyarország támogatására siet, mert nem nehéz ellenfél neki a császár. De ha a svéd valóban megtámadná Lengyelországot, akkor tudni akarja, hogy Rákóczi vállalja-e a lengyel királyságot, "mert nekem az kell, hogy akkor ember legyen mellettem" mondta.

A szerződésben Rákóczi kijelentette, hogy a lengyel rendek felkérésére, ha megválasztják királlyá, elfogadja a felajánlott koronát. A cár viszont megígérte, hogy Rákóczi szabad megválasztása esetén őt Lengyelország trónján minden erejével, fegyverével, pénzével stb. támogatni fogja s uralkodását a jövőben is biztosítja. Rákóczi királyi tekintélyét mindenkor tiszteletben tartja s távollétében seregét Rákóczi rendelkezésére bocsátja. Ha a svéd nem tör be, akkor a királyválasztást három hóra, legfennebb négyre elhalasztják, hogy ezalatt Rákóczi megkísértse francia-bajor közbenjárással a svédek és oroszok kibékítését. Azonban, ha ez a kibékítés nem sikerül, Rákóczi köteles minden további halogatás nélkül elfogadni a lengyel koronát. A cár megtartja mind Rákóczit, mind a magyar nemzetet barátságában. Rákóczi megválasztása után a svédekkel semmi esetre sem köt a cár békét a lengyel köztársaság nélkül, viszont a cár tudta nélkül Rákóczi sem tárgyalhat a svédekkel.

A cár kötelezte magát, hogy az esetben, ha a svédek Magyarországra támadnának, a magyarokat haddal és pénzzel is segíti s az orosz seregek a magyaroktól a szokásos ellátáson kívül nem követelhetnek ezért semmit. A pénzbeli segély nagysága csak Rákóczi megválasztása után fog megállapíttatni. A cár kötelezte magát, hogy minden eszközzel oda fog hatni, hogy a császár adja vissza Magyarország és Erdély szabadságát s hogy Rákóczi maradhasson meg erdélyi fejedelemségében.

Arra az esetre, ha a svédek nem békélnének meg s seregüket nem vonnák ki Lengyelországból, akkor a szerződés a cár és Rákóczi közös elhatározásától teszi függővé a teendőket s erre az esetre előírták a szerződés nyilvánosságra hozatalát.

Intézkedett a szerződés arra az esetre is, ha netán Rákóczinak Lengyelországból bujdosnia kellene. Ez esetben a cár mind őt, mind híveit menedékben részesíti s Rákóczi ellátására egy tartományt bocsát rendelkezésül. A szerződés még leszegezte, hogy a Magyarországot megsegítő orosz seregek átvonulhatnak Lengyelországon s hogy ez a szerződés nem másítja meg azokat a szerződéseket, amelyeket a cár Lengyelországgal eddig kötött s a jövőben még kötni fog.

Ez a szerződés, melynek előzményeivel kissé terjedelmesebben foglalkoztunk, Rákóczit végzetesen és visszavonhatatlanul belekapcsolta a közvetlen észak bonyodalmaiba s elhatározó irányt szabott a függetlenségi harc második négy éve diplomáciai törekvéseinek. Pedig a szerződés a lehető legrosszabb időben jött létre. Rákóczi azt véli, hogy Des Alleurs, aki nem szívelte Bercsényit, a szerződésről nem tett kedvező jelentést udvarának s ezzel magyarázza Rákóczi, hogy a XIV. Lajoshoz tett előterjesztései hatástalanok maradtak. Kétségtelen, hogy a békeközvetítés és a francia-bajor mediáció elérésének kísérlete meddő maradt.

Az események Lengyelországban most már heves egymásutánban kergették egymást. Bercsényi 18-án búcsút vett a cártól és haza indult. Nedeczky azonban a cár mellett maradt. A királyválasztásról szó sem lehetett, a svédek előnyomulása hírére még Szieniavszkijné is lemondott arról, amit tervezett, hogy a bizalmas dolgok megbeszélésére, amiket írásra nem bíz, a határon felkeresse Rákóczit. Rákóczi is visszatért a határról és Sárospatakra vonult vissza. A cár megkezdte haditanácsa javaslatára a visszavonulást. Október 2-án érkezett meg Klobusiczky és Ráday s Rákóczi velük ment Bercsényihez Ungvárra, ahol még egyszer átbeszélték a helyzet változását. Rákóczi már belátta, hogy a cár visszavonulásával a tervei dugába dőltek. "A svéd királynak Lengyelországba beütése s a cárnak ugyanonnani visszavonulása óta" írja Emlékiratában "negotiatióm rendszere tökéletesen meghiúsultnak látszik vala". Az Ónod körüli napok szép reményei meghiúsultak.

A lengyelek fellélegzettek, amikor Péter kivonult, mert ellenség módjára bánt velük. Azonban csakhamar torkig laktak XII. Károllyal is, mert ő is lealázóan bánt a lengyelekkel. Az év végén hagyta el Károly a szerencsétlen országot, hogy Oroszországba nyomuljon előre tovább, ahol fegyvereit egy ideig komoly sikerek kísérték. Rákóczi október 11-én írta alá a varsói szerződést, amit a cár néhány nappal Károly oroszországi betörése előtt, december 21-én látott el kézjegyével.

Amely napon Rákóczi aláírta a cárral kötött szerződést, újabb utasításokkal ellátva ismét elküldte követnek a bajor választóhoz Franciaországba Vetésit. A hónap végén figyelmeztette Nedeczkyt, hogy a cárnál ne fogjon újabb tárgyalásokba, mert azokat nem fogja úgy sem jóváhagyni. November 5-én pedig Nedeczky útján figyelmeztette a cárt, hogy ne üljön fel a magyarokat, franciákat és bajorokat illetően a bécsi intrikáknak. Mivel azonban a császár újabban nagyobb erővel készül Magyarország ellen s Lengyelország szabadsága is a magyar szabadságtól függ, szerződésük értelmében most már számot tart a cár segítségére, nem kívánhatván senki, hogy a lengyel korona kedvéért árván és zavarban hagyja Magyarországot.

November közepén Ráday Pált most már a svéd királyhoz küldte el Rákóczi, hogy igyekezzen kimenteni Bercsényi orosz követségét s azt kérte, hogy az osnabrücki békekötés 11., 12., 13. pontja értelmében - téves alapon - a király vegye Erdélyt Szilézia mintájára gondjaiba.

XII. Károly és Szaniszló lengyel király nevében Crassau tábornok figyelmeztetést hozott Rákóczinak, hogy ne engedje a cár követeit Erdélyben és Magyarországon szabadon járni-kelni s álljon el attól a szövetségtől, amitől mit sem remélhet. Inkább bírja rá lengyel híveit, elsősorban a Szieniavszkijeket, hogy ismerjék el Szaniszlót királyul. Ennek fejében Károly és Szaniszló igyekezni fognak, hogy rászorítsák a bécsi udvart a felkelők követeléseinek elfogadására.

Rákóczi azonban, akit a cárral kötött szerződésből már csak a cár által nyújtandó magyarországi segítség érdekelt s a lengyel koronáról lélekben lemondott, ragaszkodott a cárral kötött szerződéséhez. XII. Károly támogatásával sem ment volna sokkal többre, mert azt Péter 1709-ben Poltavánál tönkre verte s évekig bolyongott, amíg valahogy hazajutott hazájába.

Rákóczi még mindig bízhatott az európai helyzetben. A cár nyílt, XIV. Lajos vélt szövetségese volt. XII. Károly és Szaniszló is barátsággal kínálták meg. Ugyanekkor a franciák a felső-Rajna vidékén sikereket értek el és savoyai Eugen is visszavonulásra kényszerült Toulon alól. XIV. Lajos még most is halogatta azonban a nyílt szövetségkötést. Ezidőtájt kísértett Anglia és Skócia egyesítésének kérdése is, ami XIV. Lajos érdeklődését sokkal jobban lekötötte, mint a magyar ügy, amit a függetlenség kimondásával és Rákóczi biztatásával, hogy foglalja el a magyar trónt, kellően bonyolítottnak s egyhamar meg nem oldhatónak látott. Különben is kéziratot intézett Rákóczihoz, biztosította jóindulatú támogatásáról, kilátásba helyezte az aranygyapjas rend megszerzését számára s ígérte, hogy belefoglalja az általános békébe. Jóindulatát nemcsak az elmaradt hadisegély kiutalásával, de még 100.000 livre ajándékozásával is bizonyította. Rákóczi nem akart hallani most sem a magyar korona elfogadásáról. Október végén gr. Touron János rendkívüli követet azzal a megbízatással küldte tehát XIV. Lajoshoz, hogy köszöni a bizalmat, amiért Lajos őt méltónak tartja a magyar koronára, de azt ő éppen hazaszeretetből és XIV. Lajos érdekében sem fogadja el. A magyaroknak és XIV. Lajosnak hatalmasabb fejedelemre van szükségük. Olyanra, aki szövetségeseinek s a külföldi hatalmaknak segítségével megállapítsa és helyreállítsa az ország szabadságát. Ezért gondolnak ők Miksa Emanuel bajor választó királyságára, aki XIV. Lajosnak egyik hadvezére. Rákóczit a cár azzal a fenyegetéssel szólította fel a lengyel korona elfogadására, hogy különben szövetkezik ellene és XIV. Lajos ellen a császárral. Rákóczi azonban inkább azt szeretné, ha a francia király kibékítené a cárt és a svéd királyt. Különben is a svéd királytól remél támogatást, ha őt a cár a lengyel korona elutasításáért megtámadná. (A varsói szerződést ekkor már Rákóczi ratifikálta!) Rákóczi a svéd király hallgatása miatt és azért nem utasította vissza a lengyel koronát, nehogy a cár tényleg szövetkezzék József császárral.

Rákóczi diplomáciai működése tehát nem lankadt azután sem, hogy az orosz-lengyel tervek dugába dőltek. A bajor választó magyar királysága mellett azonban már ekkor szóba került a porosz királyfi magyar királysága is. De Bonnac, kétségtelenül nem ura tudta nélkül, javaslatot tett Jablonszkyn keresztül a porosz udvarnál, jelezve, hogy a francia király a felkelőkkel való szövetsége értelmében hajlandó lenne a porosz trónörökös magyar királyságát keresztülvinni. Indultak is tárgyalások, amelyeket csak a következő év trencséni csatavesztése zavart meg. A magyar trón betöltésére irányuló kuruc törekvésekről azonban későbben fogunk részletesebben megemlékezni.

Igen helyesen állapította meg Márki, hogy Rákóczi egyik ereje Európával szemben az volt, hogy senki sem tudta, hányadán is áll a törökkel. Erdélyi fejedelemségébe való beiktatása után, bár maga mindig húzódozott a törökkel való komoly tárgyalástól, erdélyi tanácsosai sürgetésére nem térhetett ki az elől, hogy követeket küldjön a portára és jelentse be trónfoglalását. Rákóczi tudta, hogy a török belső viszonyai mellett s az európai helyzet miatt a töröktől mitsem remélhet, sőt tartania kellett, hogy a török megneheztel rá a cárral való barátkozása miatt. De nem akarván az erdélyiekkel ujjat húzni, Teleky Mihályt és Henter Mihályt beküldte török földre. Teleky csak Nándorfehérvárig jutott. Henter ugyan leért Konstantinápolyba, de a nándorfehérvári basa őt is visszaküldte Rákóczihoz. A basa egy albániai hadtestet ígért Rákóczinak, viszont azt kívánta, hogy Rákóczi foglaljon el néhány császári kézen levő végvárat. Rákóczi csak szabályos szerződés után akart a várak ostromához fogni, mert nem bízott a törökben, de Károlyi ezt nem várta be, hanem július 28-án ostrom alá fogta Aradot. Az ostrommal azonban nem boldogult s 25-én elvonult a vár alól. Utóbb Rákóczi nyíltan is megizente Nándorfehérvárra, hogy nem bízik a törökökben, akik őt Arad ostromára biztatták s közben élelmezték a vár német őrségét s 1707-ben Havasalföldről 8000 köböl búzát szállítottak a németeknek Szebenbe, akik így tarthatták meg Erdélyt. Így az ónodi nyilatkozat után sem lett bensőségesebb a viszony Rákóczi és a török birodalom közt, viszont Európa továbbra is épp oly kevéssé látott tisztán ebben a kérdésben, mint azelőtt.

A fejedelem már a detronizációt elvben elhatározó február 24-iki szenátusi határozat után követeket küldött a külföldi udvarokhoz, hogy az arra alkalmas személyiségeknek, mint a porosz trónörökös és a bajor választó voltak, reményt nyújtson a megürülő trónra. Az ónodi detronizációs határozat mégis széleskörű feltűnést keltett. Stepney már 1704-ben megakadályozhatatlannak mondta, ha Rákóczi ki akarná magát királynak kiáltatni. A József uralkodása elismerése körül folyó közjogi vita hangulatában is várni lehetett már hosszabb idő óta, hogy erre a lépésre sor kerül. Mindezek ellenére, különösen Bécsben ez a határozott s többé már jóvá nem tehető lépés mély benyomást keltett. Pedig csak Bruyninx jóslata vált be, amit 1706 január 25-én tett Stepneynek és Rechterennek, amikor megjósolta, hogy a magyarok le fogják tenni az örökösödési jogára támaszkodó császárt s megszüntetik a vele való tárgyalgatást. A magyarok elhatározottságát például az angolok oly erősnek tudták, hogy Lord Manchester, amikor híre járt 1707 áprilisában annak, hogy a pápa ki fogja átkozni a felkelőket és Rákóczit, annak a meggyőződésének adott kifejezést Harley miniszter előtt, hogy a bulla csalódást fog okozni, mert az illetők inkább a vallásukat hagyják ott, mint Rákóczit.

Még nem jutott el Angliába az ónodi végzés híre, amikor Harley miniszter értesítette Medows bécsi angol követet, az időközben elhunyt Stepney utódát, hogy a hollandi rendek még egy kísérletet akarnak tétetni, hogy a császárt a magyarokkal való békekötésre rábírják s valószínű, hogy felkérik a hozzájárulásra az angol királynőt is. Ez a kísérlet utolsó lesz a hollandok részéről, s ha nem sikerül, akkor a hollandok talán fel is bontják a császárral fennálló szövetségüket. Harley sajnálata mellett be is vallotta, hogy igazuk lenne. Utasította tehát Medowst, hogy titokban érdeklődjék, mit szólna Bécs a hollandok utolsó kísérletéhez.

Medows még meg sem kapta az utasítást, mikor már jelenthette Rákóczi levele alapján az erdélyi és az ónodi gyűlések végzéseit s megjegyezhette, hogy a magyarok most hangosabbak voltak, mint valaha is. Jellemző a bécsi udvar megdöbbenésére, hogy az ónodi határozatot zavarukban XII. Károly befolyásának tulajdonították s hogy annak haragját enyhítsék, sürgősen kiadták neki gróf Czobor Márkot, aki a bécsi svéd követ jelenlétében a svéd királyt Európa egyik legcégéresebb pártütőjének mondta s Rákóczival és Leszcsinszkijjel együtt emlegette, ami Károly fülébe jutott s amiért Károly Szilézia határán 50.000 fegyveressel súlyosbítva várta az elégtételt.

Medows kevéssel utóbb jelentette, hogy semmi reménnyel nem kecsegtetne a hollandok újabb intervenciója s hogy az udvar most arra törekszik, hogy Rabutint valahogy 4000 emberrel beküldje Erdélybe, mert soha fontosabbnak nem tartotta, mint most, Erdély visszaszerzését. Az év folyamán még többször jelentette, hogy szó sem lehet arról, hogy a magyaroknak békeszándékaik lennének s amikor először híre járt, hogy József labanc országgyűlést akar tartani, rögtön leszegezte Bruyninxszal egyetemben, hogy az csak arra lesz jó, hogy még jobban elmérgesítse a helyzetet.

Az ország labanctársadalma különösen megdöbbent az ónodi határozattól. Esterházy, a nádor, már július 29-én tiltakozott az ország négy rendje nevében az ónodi végzések ellen s augusztus 20-án manifesztumot is intézett a külállamokhoz, amelyben magasztalta a Habsburg-uralkodókat s azt igyekezett bizonygatni, hogy a határozat véres terror alatt jött létre. Hangsúlyozta, hogy ez a mozgalom vezetőinek kétségbeeséséből fakadt lépés volt, látva, hogy őrült szándékaik nem sikerülnek. A manifesztumban, amely éles szatírával íratott, megsemmisítette az összecsődített ónodi konvent határozatait s azok létrehozóit hűtleneknek nyilvánította.

Talán még a nádornál is elhamarkodottabb lépésnek tartotta a detronizációt, ha nem is ekkor, mert irata valószínűen apokrif, de már kevéssel utóbb, Vetési, aki nem bízott a külföldi segítségben s a belső erőt elégtelennek tartotta. Vetési azt hitte, hogy az ónodi határozat még XIV. Lajost is el fogja fordítani Rákóczi mellől. Attól pedig óva intette Rákóczit, hogy a török támogatására szoruljon.

De amíg Bécs kapkodott, amíg a labancok nyilatkoztak s Vetési cassandrai jóslatokkal traktálta a fejedelmet, Rákóczi merész lendülettel vetette magát a diplomáciai játékokba s tovább folyt a mindennél fontosabb katonai küzdelem is.

Augusztusban a haditanács Rabutint visszarendelte Erdélybe, hogy a visszafoglalással a beiktatást követő Rákóczi melletti hangulatot Erdélyben visszafordítsa. A Dunántúlt megszállva tartó Bottyán erre nyugtalanítani kezdte a Fertő és a határ közti területeket. Azonban Stahremberg megerősítette Pálffy János seregét s maga is Sopron alá vonult, mire a túlerő elől a kuruc seregek a Dunántúl nagyobb feléből ismét kénytelen-kelletlen kiszorultak.

Ez még mindig jobb volt, mint amitől Rákóczi az ónodi gyűlés alatt tartott, amikor Stahremberg előtört a Vág vonaláig. Ekkor attól lehetett tartani, hogy Stahremberg a Felvidéken fogja kicsikarni a döntést s az végzetes lett volna, míg a Dunántúl mindig mellékharctér maradt.

A császár harctéri helyzete, mint említettük, ez évben nyugaton jelentékenyen romlott s így újabb csapatokat nem igen vonhatott el onnan, hogy azokat Magyarországon vesse tűzbe. Viszont az ónodi abrenuntiáció után már a szövetségesekkel szemben is kellett valamit tennie erősen megtépázott presztizse helyreállítására. Ez volt Rákóczi szerencséje, mert így nem merte a császár a seregeit központosítani, hanem Stahremberget a Morva-vonal védelmére, Pálffyt a steier határ biztosítására utasította s csak Rabutint bízta meg támadó jellegű mozdulatokkal.

Erdélyben báró Tige erősen váltakozó szerencsével küzdött az erdélyi kuruc erőkkel. Rabutin augusztusban indult Erdély felé. Rákóczi ugyan szeretett volna személyesen ellene fordulni, de a lengyel, svéd és orosz ügyek miatt az északi határon maradt s Károlyi Sándort és Pekri Lőrincet bízta meg azzal, hogy tartóztassák fel és verjék meg Rabutint. Azonban a császáriak második erdélyi benyomulása is sikerült. Károlyi a lehető legrosszabbkor hagyott fel Arad ostromával. Közte és Pekri közt állandó volt a súrlódás. A fejedelem eredeti terveit sem Károlyi, sem Pekri nem hajtották végre s kettőjük torzsalkodása közben Rabutinnak sikerült bejutnia Erdélybe. Esze Tamás Erdély határán a kajáni szorosban csúfosan megfutott kurucaival egyetemben s ezzel Erdély ismét és most már végképpen kicsúszott Rákóczi kezéből és elveszett a mozgalom számára. Pekri nem is annyira Rabutin, mint Károlyi bemenetelétől félt. Az már nem sokat segített a dolgon, hogy Pekri ellen Rákóczi szigorú vizsgálatot rendelt el. Rabutin maréknyi erővel benyomult Erdélybe s azt uralma alá vetette. Mikor Rákóczi előbb Olcsván november 24-én meglátogatta a kiszorult Károlyit s utóbb Kisvárdán fogadta Pekri és a menekült erdélyiek hódolatát, megállapíthatta, hogy Erdély elveszett. Rabutin október 27-én vonult be Kolozsvárra. Mikes Mihály pedig a székely földről hadaival együtt kiszorult Moldvába. A nemesség színe-java, tartva a császáriak bosszújától, kivándorolt. Egész falvak üresen várták a császáriakat. A nép az erdőkbe menekült Rabutin elől. Talán Basta félelmetes emlékének évszázados árnya sötétlett fel előttük...

Bár a hadműveletek közül Rabutin szerencsés erdélyi vállalkozása volt a legjelentősebb, mégsem mehetünk el szó nélkül a másik két vonal állandó csatái mellett sem.

Rákóczi a tavasz folyamán még XII. Károlytól akart 6000 embert kérni, akikkel megverhetni vélte a császáriakat. A segítség ellenében viszont ő támogatta volna Károlyt a cár ellen, sőt hajlandó volt betörni Sziléziába, hogy ott egyesüljön a svéd sereggel. Ez volt az első eset, amikor a fejedelem csapatait a magyar ügy szolgálatában külföldön akarta felhasználni. Károly vonakodása és Péter cár fellépése ezt az elgondolást háttérbe szorította, bár - mint láttuk - Rákóczi még az orosz szövetség után is ragaszkodott Károly jóindulatához.

Rákóczi, említettük, 1707 nyarán, őszén, minden eddiginél nagyobb arányú és szertébb ágazó diplomáciai működést folytatott s ha mást nem is, de azt elérte vele, hogy mindenki a legnagyobb zavarban volt tényleges összeköttetéseit és erejét illetőleg. Így, bár Rákóczi külpolitikai helyzete a valóságban jelentékenyen rosszabbodott s csapatai harci értéke is letűnőben volt, Bécs nem merte egyszerre több oldalról egyforma határozottsággal megtámadni.

A katonai erő gyengülését Bercsényi 1707 októberében vette észre, amikor 18-án azt írta Károlyi Sándornak, hogy a nép már engedelmet kér, hogy hódolhasson a labancoknak, ha a kuruc nem tudja megvédeni. Elveszett a nép szeretete, állapítja meg keserűen... Bottyánnak voltak ugyan helyi sikerei, Bezerédy decemberben ismét Bádenig portyázott ugyan s majdnem elfogta József császárt, Ocskay ugyan beütött Morvaországba s bevette Beckó várát is, de Rákóczi már látta, hogy azért a dolgok nem mennek rendén. Bercsényi meg is írta Károlyinak: az a benyomása, hogy Stahremberg ott jár, ahol akarja, illetve nem akarja, hogy a kurucok járjanak. A had zúgott, rongyosodott, fizetetlen volt s ez a körülmény figyelmeztette a vezetőket, hogy jövőre minden összeomlik, ha nem hajtják végre az Ónodon megszavazott hadisegélypénzek behajtását. A kuruc helyi sikereket mindég ellensúlyozták a labancok helyi sikerei s az év végére Stahremberg elfoglalta Csejtét s még öt más várat, amelyek birtokában hatalmába kerítette a Fehérhegységet, ahol eddig a kurucok voltak az urak. Egyre tolultak az intő jelek, amelyek a dolgok rosszra fordulását mutatták, vagy jósolták. A kuruc ügy a lelkek hirtelen kifáradásán, amit nagyon munkált a pénzválság és a gazdasági helyzet is, egyszerre hatalmasat zuhant bent is. Sokkal nagyobbat, mint azt sötéten látóan is előre hinni lehetett volna.

Az 1707-ik évnek volt egy kellemetlen északi bonyodalma is, amely még ma sincs teljesen tisztázva s amely a 16 elzálogosított szepesi város körül zajlott le. A Lengyelországnál már hosszú évszázak óta elzálogosított városoknak Lubomirskij György volt a helytartója, aki a kurucok számára roppant kellemetlen szomszédnak bizonyult. Mint exterritoriális terület ura, kénye-kedve szerint bánt a területére betévedt kurucokkal s hol a kuruc, hol a császári tisztekkel barátkozott. Attól is lehetett tartani, hogy egyszer csak átengedi területén Rákóczi hátába a császári sereget. Rákóczi így kénytelen volt őriztetni az észak magyarországi hágókat is, annál is inkább, mert a legvadabb hírek keringtek. 1708 januárra azonban Podolinban Ráday Pál, Berthóti Ferenc és Szalay Pál megegyeztek a helytartóval s így elült a kellemetlen zavar.

Még egy kellemetlen körülmény zavarta meg ez év őszén a Felvidék biztonságát. Sokan azt tartották, hogy ez összefügg Lubomirszkij nyugtalankodásával, de valószínűbb, hogy a mozgalom önmagában álló esemény volt. Rákóczi hajlandó volt, a görögkeletiekkel való megbékélés szempontjától vezettetve, beleegyezni abba is, hogy a munkácsi görög katolikus püspökséget a kievi érsekség alá helyezzék s az erdélyi román és a dél-magyarországi szerb görögkeletieket az orosz patriarchátus helyére tervezett szent zsinat alá, az épp kialakulóban levő orosz államegyház alá rendelje. Nem idegenkedett ettől a gondolattól a szerbek "deszpotája", Brankovics György sem, akit Bécs épp hasonló törekvés miatt tartott fogságban s az erdélyi románok kuruc vladikája, Circa János sem. Rákóczi, láttuk, a cártól várta, hogy megfékezi az ellenséges érzelmű szerbeket s azt hitte, hogy a cár vallási befolyásával az ország valahány orthodoxát a magyar ügy mellé sorakoztathatja. Annál meglepőbb, hogy 1707 őszén egyszer csak nyugtalankodni kezdtek Rákóczi ellen a rutének. A mozgalom szítója a Bécsből kinevezett Hodemarszky orosz püspök volt s azzal izgatta a ruténeket, hogy, ha fellázadnak Rákóczi ellen, hasonló kiváltságokat kapnak, mint a szerb (rác) határőrök. Volt a püspöknek néhány fegyverese is, de nem mert az országba a lengyel-sziléziai határról betörni. Rákóczi előbb fegyverrel akart fellépni, de mikor látta, hogy a mozgalom magától elül, megelégedett a határ figyelemmel tartásával.

Bizonnyal erre a mozgalomra céloz Bercsényi, amikor Károlyinak írván, október végén egyik levelében megjegyzi: "Mi Maros s a Vág mind csak egy ág ott az olá, s itt a tót puskáz már. Ez a bökkenője, hogy popularis periit amor."

A katonai és külpolitikai események mellett két nevezetesebb belpolitikai eseményről kell majd a következő fejezetünkben megemlékeznünk. Még 1707 decemberében országgyűlést tartott Rákóczi Kassán, amelyen főleg az ónodi gyűlésen megszavazott adó mikénti kivetése és behajtása volt a tárgyalás tárgya. Sürgős szükség volt a pénzre és a lovasezredek kiegészítésére megajánlott lovakra, mert a fejedelem sürgősen vissza akarta foglalni Erdélyt. A másik esemény a labancok pozsonyi országgyűlése volt, melyet József császár huszonegy évi szünet után 1708 február 29-ére hívott össze. A gyűlés nem okozott nagyobb hatást a kuruc táborban s bár arra Rákóczi engedélyt adott, a szövetkezett megyékből egy sem jelent meg a labancok csonka gyűlésén. A később részletesen tárgyalandó országgyűlés eredménytelensége még a legodaadóbb labancokat is csak lehangolta s amint a jelenvolt porosz követ észrevette, a kurucokat pedig csak a szabadságharc továbbfolytatására ösztökélte. Közben május közepétől június közepéig Rákóczi is tartott egy részgyűlést Egerben, ahol ismét a közteherviselés és az adó ügye foglalkoztatta a megjelenteket, mint amitől függött a küszöbön álló hadjárat sikere. A párhuzamosan folyó labanc országgyűlésről még csak szó sem esett az egri konventikulum alatt.

Rákóczi nem adta fel kedvenc eszméjévé vált sziléziai betörési tervét. Viszont szükségesnek tartotta azt is, hogy Erdélyt visszaszerezze, vagy legalább is megakadályozza azt, hogy Rabutin ismét kijöjjön Erdélyből. Hogy utóbbi tervét megvalósítsa s az év fővállalkozásának tervezett sziléziai expedícióról a gyanút elterelje, januárban maga is Erdély felé utazott s ott Károlyival, akit az erdélyi hadjárattal bízott meg, beható tárgyalásokat folytatott. Február 6-án megtekintette Nagykárolyban az eléje vezetett erdélyi hadakat s a hó végére visszatért Kassára. Mint Markó írja, okulva az eddigi keserves tapasztalatain, bár minden idejét kedvenc terve megvalósításának előkészítésére szentelte, senki előtt sem tárta fel terveit. Külpolitikai és katonai elgondolásainál úgyis figyelmen kívül hagyta mindég a szenátus és alvezérei véleményét s így sikerült most titokban tartani a sziléziai tervet is.

Az erdélyi akció nem sikerült. Károlyi a kezdet kezdetén összekülönbözött az erdélyi urakkal. Görgény várának felmentése, mert a kuruc vár már régebb idő óta ostrom alatt volt, nem sikerült s a vár hősies védelem után elesett. A Dunántúlon Esterházy Antalnak, aki kuruc részországgyűlést is tartott ott, sikerült néhány akciója. Bevette Körmend várát s hadai prédálózva be-betörtek Horvát- és Stájerországba s Alsóausztriába is. A Vág vidékén Andrássy Istvánt Bottyán váltotta fel, aki vissza is nyomta a fővezér öccsét, Stahremberg Miksát és visszavette Beczkó, Bolondócz és Galánta várát. Végül maga Stahremberg Miksa is fogságba esett. Rákóczi azt hitte, hogy az altábornagy ellenében visszakapja két fiát s ezért örült az elfogatás hírének. Március 9-én Viard császári tábornok szétverte Pruszkán Révai Imre hajdúit, de Ocskay már 20-án visszafizette a kölcsönt: lemészárolta a lisszai szorost őrző németeket s betörve Morvaországba, megzsarolta a morvákat.

A Vág melletti viszonylagos csendnek a császári vezér személyében beállott változás volt az oka. Stahremberget a császár február 6-án kinevezte a spanyol hadak főparancsnokává s helyét ideiglenesen a magyar Pálffy János vette át. A végleges fővezér közmeglepetésre ismét az öreg Heister lett, aki március 31-én vette át a főparancsnokságot Pozsonyban.

Rákóczi sziléziai terve a magyar trón betöltésére irányuló tárgyalásokkal volt összefüggésben. Tudjuk, hogy két személy jött szóba, akiktől a magyar felkelés súlyt várhatott. Az egyik a bajor választó, Miksa Emánuel volt, a másik a porosz trónörökös, Hohenzollern Frigyes Vilmos. Mindkettőnek voltak történelmi kapcsolatai Magyarországgal. Miksa Emánuelnek egyik őse, Wittelsbach Ottó az Árpádok férfiágának kihalta után rövid ideig magyar király volt. A porosz trónörökösnek pedig, miként Rákóczi nejének is, egyik ősanyja Árpád-házi szent Erzsébet volt.

Mint Károlyi Sándor önéletírásában írja: az ónodi detronizációnak az volt a célja, hogy "míg királyuk lészen, senki addig nem fogja pártjukat; de ha király nélkül lesznek, találkozik elég, aki pártjukat s ügyüket felfogja. Csakhamar deliberáltatott, hogy a felséges bavariai herczeg hivattasson meg a királyságra, a felséges franczia király assistentiája által, mely iránt is az expedíciók meglettenek. Melyre is másfél esztendő múlva jött levél által a resolutió, hogy a felséges francia király kész volt assistálni, de módja nincsen benne, hogy oly messze fegyverrel secundálhassa intentiojokat és nem is látja módját, hogy a nevezett felséges herczeg penetrálhasson, biztatta mindazonáltal azzal, hogy az universalis békességből ki nem rekeszti a confoederatusokat, együtt a méltóságos fejedelemmel."

Rákóczi már előbb látta, hogy nem bizonyos, hogy Miksa valaha is elfogadja a magyar trónt s gondolhatott benyomásai alapján arra is, hogy XIV. Lajos nem is látná a bajor választót szívesen a magyar trónon. Miután a magyar-lengyel összeköttetések személyes biztosítása a lengyel kilátások elhomályosulásával reménytelenné vált, az északkeleti orosz szövetséges mellé, egy északnyugati szövetségessel akarta a magyar ügyet alátámasztani. Ez az új szövetséges a feleségével rokon porosz királyi ház lett volna.

A bécsi udvar ugyan komolyan számolt azzal, hogy Rákóczi a svéd királynak ajánlja fel a koronát s József egy ízben attól tette függővé, hogy lemegy-e Pozsonyba a labanc gyűlés bezárására, hogy nem ajánlja-e fel a koronát közben Rákóczi a svéd királynak, mégis ez a hír csak kósza mendemondának bizonyult. Sőt József még annak is hitelt adott, hogy az elkergetett Ágost király, a szász választó aspirál a magyar trónra.

Mielőtt a porosz trónörökös királysága komolyabban szóba került volna, Rákóczi még egyszer mindent megpróbált, hogy eredeti elgondolásának megfelelően, a bajor választót bírja rá a trón elfogadására.

Igaz, hogy Vetésit 1707 augusztus 26-án már elküldte volt a porosz udvarhoz, de ekkor még utasításában nagyon tartózkodóan volt szó a királyi trón betöltésének kérdéséről. Vetési komolyabb megbízatása október 23-án kelt, amikor Rákóczi egyenesen a bajor választóhoz küldte el. Az európai helyzet taglalása mellett akarta rábírni Rákóczi Miksát, hogy foglalja el a trónt. 15.000 főnyi sereget ígért neki s azt ígérte, hogy a nemzet akár Csehországig eléje megy. Rákóczi csak az erdélyi fejedelemséget kívánta a maga számára és azt, hogy abban az esetben, ha egy török háború esetén Moldva és Havasalföld felszabadulna, az csatoltassék az ő erdélyi fejedelemségéhez. Erdély elvesztése esetére Rákóczi a munkácsi és makoviczai hercegségeket kérte, hol uralkodó herceg lenne. A már régebb óta függőben levő aranygyapjas-rendet csak a spanyol grandsággal együtt kérte és előbb, mint Bercsényi.

Míg Vetési Miksához ment, addig gr. Tournon János közvetlenül Versaillesbe küldetett, hogy köszönetet mondjon, amiért Lajos Rákóczit alkalmasnak tartotta a magyar trónra s jelentse ki, hogy épp a haza és XIV. Lajos érdekében Miksára van szüksége Magyarországnak. Tournon utasításában benne volt a figyelmeztetés, hogy Erdély követei mindég egy rangban voltak a savoyai és lorraini hercegek követeivel. Ezzel a figyelmeztetéssel Rákóczi nyomatékot akart adni követségének.

Természetesen mindkét követnek munkálkodnia kellett azon is, hogy a francia udvar vegye kezébe a békeközvetítést a cár és a svéd király között. Ez még beletartozott abba az elgondolási rendszerbe, melynek alapján Rákóczi nyáron az orosz szövetséget is elfogadta s amelynek - ismételjük - négy sarokgondolata volt: francia-bajor közbenjárás mellett béke a svédek és oroszok között; a bajor választó a magyar trónon; Rákóczi megtartja az erdélyi fejedelemséget; a lengyelek megmaradnak Leszcsinszkij Szaniszló királysága alatt.

Mint a magyar res publica és az erdélyi fejedelemség követe 1708 január 3-án sürgette meg Miksát Vetési a belgiumi Monsban, hogy fogadja el a magyar koronát. Miksa azonnal értesítette XIV. Lajost Vetési sürgető emlékiratáról, aki épp Tournon grófot fogadva, biztosította általa Rákóczit, hogy kieszközli számára az aranygyapjas-rendet, elismeri Magyarország függetlenségét s követeit épp úgy fogadja, mint a hollandiakat.

Vetésit kevéssel később, 1708 január 17-én fogadta XIV. Lajos, akit arra kért Vetési, hogy hárítsa el az akadályokat Miksa magyar királysága elől. Vetési szokás szerint ismét rossz benyomásokat szerzett, úgy látta, hogy Miksa báb Lajos kezében s önálló akarata nincs. A királyi tanács komoly megfontolás tárgyává tette a kérdést s Monasterol gróf személyében súlyos tekintélyű diplomatát küldött Miksához, hogy a dolgot megbeszélje. A tanács három okból tartotta kivihetetlennek Miksa királyságát. Nem tartotta lehetőnek, hogy Miksa Danckán és Lengyelországon át el tudjon Magyarországba jutni. Nem tartotta valószínűnek, hogy Magyarországon oly sereg várjon rá, amellyel a császárral szemben felvehetné sikerrel a harcot. Nem lehet Miksának akkora csapatot bocsátani rendelkezésére, hogy azzal át tudjon vágni Németországon akár a bajor, akár a magyar határig.

A királyi tanács véleménye alapján XIV. Lajos végül is csak azzal biztatta Vetésit, hogy Rákóczi követeit épp úgy fogadná, mint a hollandi rendekét, viszont addig ne küldjön Rákóczi ilyen költséges követséget, amíg a dolog nem tisztázódik. Rákóczi erre sietve közölte XIV. Lajossal, hogy tavasszal maga áll a hadjárat élére, hogy Miksa bejövetelének tárgyi előfeltételeit megteremtse s jelezte azt is, hogy a pápa a hozzá küldött Brenner prépostnak ugyan nem nyilatkozott a Habsburgok letételéről, de kijelentette, hogy szívesen elfogadná a békebíró szerepét. Azonban ezt Rákóczi kivihetetlennek minősítette, mert szerinte az ország és a nemzet szabadságába kerülne, ha új választás nélkül ismernék el a letett királyt uralkodójuknak.

Monasterol Miksától és a svéd királytól március közepén tért vissza Párisba s XIV. Lajos külügyminisztere, Torcy azonnal értesítette Vetésit, hogy ura gróf Solarit fogja elküldeni előbb XII. Károlyhoz, majd Rákóczihoz s neki lesz a feladata, hogy meglássa, közbeléphet-e Lajos mint békítő fél a svéd-orosz viszályba s hogy tisztába jöjjön Magyarország viszonyaival is. Kijelentette, hogy a király a bajor választót, mint a királyi sereg parancsnokát Németországba küldi, hogy alkalmas időben betörhessen Bajorországba, de Rákóczi igyekezzék tartózkodni a nyílt ütközetektől s csak az ellenség lekötésére törekedjék.

Solari küldetéséről, melyből különben semmi sem lett, Rákóczi azt hitte, hogy csak időhúzó diplomáciai manőver Versailles részéről, holott valószínűen Des Alleurs ellenőrzése lett volna a cél. Rákóczi tehát március 31-én figyelmeztette a francia udvart, hogy ha a király és a választó nem nyújtanak határozott reményt, akkor okai lesznek a nemzet fegyveres leigázásának. Rákóczi még nem tudta, hogy 25-én Lajos újra megnyugtatta Vetésit, fogadkozva, hogy mindent meg fog tenni Magyarország szabadságáért. Vetési ezt az ígéretet is kétkedéssel fogadta, mint ahogy egy pillanatig sem bízott sem XIV. Lajosban, sem Des Alleursben, sem az egész francia diplomáciában. Mikor ezt jelentette urának, nem hallgatta el, hogy kételkedik az ígéret őszinteségében.

Rákóczi a francia udvarhoz intézett figyelmeztetésében rámutatott arra, hogy a nemzet egységesen áll ma még a függetlenségi mozgalom mögött, mert hisz nem ment el a pozsonyi gyűlésre s inkább elviseli a legnagyobb ínséget, mintsem alávesse magát még egyszer az ausztriai háznak. A felkelés erejét sem az öt éve tartó háború, sem a béketárgyalások hangulata nem tudta megtörni. De ha Miksa nem fogadja el a magyar trónt, akkor a nemzet nem kerülheti el a fegyveres leigázást.

Rákóczi azt is kívánta, hogy a király nevezzen ki melléje külön meghatalmazott minisztert, hogy ezzel is jelezze a nemzet függetlenségének elismerését.

Rákóczi egyre türelmetlenebbül várta a megnyugtató francia választ. Végül is Vetési felkereste a Rajna mellé induló Miksát s május 4-én oly hevesen szegezte a kérdést Miksának, hogy vállalja-e a trónt, vagy sem, hogy Miksa nem térhetett ki végre a nyílt színvallás elől s a legnagyobb titokban közölte Vetésivel, hogy ő többé semmit nem kockáztat és a Habsburg-ház ellen sem lép többet fel. Közölte, hogy Franciaországnak nincs elég ereje, hogy egy ilyen vállalkozáshoz segítséget nyújthatna s XIV. Lajos különben is a háború befejezésére törekszik. Miksa azonban javasolta Lajosnak, hogy kössön szerződést a magyarokkal. Mivel a svéd királynak semmi békehajlandósága nem volt, Solari kiküldetése és a francia intervenció elmaradt.

Amikor Rákóczi erről értesült, rávetette magát a porosz kapcsolatok kiépítésére, amelyeknek már voltak a szabadságharc alatt előzményei s amely már 1707-ben szélesebb alapokra helyeződött. De Bonnac danckai francia követ, aki elég sűrűn érintkezett Rákóczinéval, jelezte, hogy XIV. Lajos nem idegenkedik attól a gondolattól, hogy a porosz trónörökös foglalja el a magyar trónt. De Bonnac XIV. Lajos engedélyével ezeket a terveket közölte volt a berlini udvarral s Lajos nevében a porosz semlegesség megvásárlására évi 50.000-60.000 tallért ígért és azt, hogy Lajos a trónörököst a magyar trónra segíti. A francia udvar Rákóczit is értesítette erről a tervről s kétségtelenül igaza van Márkinak, hogy Rákóczi egy királyság megalapítójától, egy kitűnően fegyelmezett hadsereg urától, aki emellett szinte szomszéd is volt, többet várhatott, mint a földönfutó Miksától, aki csak egy szürke francia tábornok volt ebben az időben. Rákóczi Kray Jakab útján, aki ekkor danckai ügyvivője volt, írt is ebben az ügyben Frigyes királynak és Jablonskynak. Frigyes egyelőre Wartenberg miniszter tudta nélkül tájékozódott a dologról s Klement János frankfurti egyetemi hallgató hozta a részletesebb terveket Jablonskynak.

Rákóczi arra számított, hogy Morva- és Csehországban, valamint Sziléziában sok titkos híve van s így a nyár folyamán benyomulhat Sziléziába, ahol egyesülhet a porosz hadakkal. Egyben kérte, hogy engedje meg a berlini és königsbergi kereskedőknek, hogy lőfegyvereket adhassanak el és szállíthassanak Poroszországon át Rákóczinak. Frigyes az utóbbit meg is engedte, de az elsőre csak akkor kívánt nyilatkozni, amikor Rákóczi már legalább egy hadosztállyal Sziléziába ért.

A porosz király csak abba volt hajlandó belemenni, hogy a fia mint magánember, akit ő visszatartóztatni nem tudott, menjen Magyarországra, ha már Rákóczi betört Sziléziába és akkor "nem tudná megakadályozni", hogy néhány, a sziléziai határon állomásozó brandenburgi ezred fia után ne szökjék. Frigyes hintót és saját méneséből kiszakított lovakat küldött Rákóczihoz jóakarata bizonyságául. Rákóczi viszont Krayt küldötte Berlinbe, hogy üdvözölje a királyt unokája megszületése alkalmából. A porosz kombináció határozott sikerrel kecsegtetett. Rákóczi realizálva látta már másféléves sziléziai betörési tervét. Latin, német és cseh proklamációi már készen voltak, amelyekkel a betöréskor fel akarta lázítani a morvákat, cseheket és sziléziaiakat. Ez volt az oka, hogy a fejedelem az egri tanácskozások után a Vág felé indult. A Felvidéket választotta hadműveletei színhelyéül, hogy alkalmas pillanatban betörjön Sziléziába.

Közben azonban egy keserves csalódáson kellett még átesnie. Vetésivel közölte júliusban a francia udvar, hogy XIV. Lajos nem hajlandó többet a szövetséget Rákóczival megkötni az 1705-ös alapon! Vetési a magyarok helyzetére hivatkozva, hangsúlyozta, hogy vagy királyt kell választaniok, vagy a francia király megígért védelme alá kell helyezkedniök. Tehát meg kell kötni a szövetséget! Torcy azonban úgy látta a helyzetet, hogy Rákóczi most már úgysem tud Józseffel békét kötni. Vetési kétségbeesve írta Rákóczinak, hogy ha nem teljesítik a kérését, mutassa meg, hogy igenis tud békét kötni! Végül mégis hajlandónak mutatkozott az udvar, hogy szövetséget köt Rákóczival, mint erdélyi fejedelemmel s a szövetkezett rendekkel, mint szabad állammal, de akkor ebből a célból küldessék felhatalmazott követ Párisba. Vetési most is figyelmeztette Rákóczit, hogy kételkedik XIV. Lajos őszinteségében. Azt tanácsolta, hogy ne áldozza fel magát a francia udvarért. Érdekei veszélyével Franciaország soha nem tart meg úgysem szerződést. Mindegy tehát, hogy köt-e vele szövetséget, vagy sem. Tehát Rákóczi is húzza-halassza az időt s ha XIV. Lajos hajlandó tárgyalni, akkor ő próbálja most már kijátszani a napkirályt.

Rákóczi most sem adott hitelt Vetésinek, azt hitte, hogy Vetési tájékozatlan s nem tud a francia udvar porosz terveiről. De egyelőre ő sem akarta még felvilágosítani. Bizton remélte, hogy a sziléziai betörése sikerül, a porosz trónörökös elfoglalja a magyar trónt s akkor minden rendbe jön. A reményeket azonban derékba törte az augusztus harmadiki csatavesztés, amikor a trencséni mezőn egy nem várt és nem is keresett ütközetben egy csapásra megszűnt a tervezett francia-porosz-magyar együttműködés minden katonai reménye, sőt ezen túlmenően végleg beborult a függetlenségi harc további kilátásainak horizontja is.

Az 1708 nyarára tervezett hadművelet volt Rákóczi legszabatosabban megfogalmazott külpolitikai és hadászati célkitűzése - írja Markó - amelynek előkészítése érdekében minden lehetőt elkövetetett s a nagyszabású hadművelet úgyszólván az utolsóelőtti órában hiúsult meg Trencsénnél.

Rákóczi épkézláb haditervét megint értelmetlen alvezérei gáncsolták el, akik az előttük érthetetlen célú sziléziai betörés gondolatával nem tudtak megbarátkozni s Rákóczi elgondolását több haditanácsban leszavazták s arra kényszerítették Rákóczit, hogy a Vág felé vonuljon.

"A háború kezdete óta nem volt még ilyen szép seregem", írja Rákóczi,,,azonban nem tudtam, hogy hová fordítsam a hadjárat végéig, mert a télen fölötte alkalmasan megfészkelhettem volna magamat Sziléziában s ekkor igen nehezen működhetett volna az ellenség ellenem. A tél volt ugyanis a legalkalmasabb időszak, hogy lovasságomat zászlóim alatt együtt tartsam. Tehát a telet vártam; addig pedig valami vár ostromához sem foghattam, mivel az ostromkészületeket rézpénzen, pedig egyebünk nem volt, már nem lehetett megszerezni."

A nép a tétlenséget nem értette s zúgolódott, hogy Rákóczi csak vadászgat. Még Bercsényi sem a nyugtalanság letörésével foglalkozott, hanem különböző portyázó terveket kovácsolt, mint Ocskay is. Végül is a haditanács leszavazta Rákóczit. Egyedül udvari marsallja, Vay tartott vele s így Rákóczi akarata ellenére Viard ellen indult. Ez lett az egész szabadságharc veszte...

A tavaszi egri tárgyalások alatt Rákóczi minden erejével arra törekedett, hogy a lehető legjobb hadsereget hozza össze, amint az sikerült is neki. Emlékiratából idéztük, nem akarta seregét felesleges hadműveletekbe belevinni s erre Párizsból is figyelmeztették. A télre várt, hogy a sziléziai betörést akkor végrehajtsa. Azonban a tétlenséget a tisztek nem értették s már arról beszéltek, hogy a Rákóczi körül levő tanácsosok közt árulók vannak s azért késik Rákóczi a hadműveletek megkezdésével.

Alvezérei közül ekkor ketten csatázgattak a Felvidéken. Bottyán a Csallóközt próbálta visszafoglalni, Ocskay pedig hol a Vág völgyében, hol a morva határszéleken portyázgatott. Rákóczi 1708 június 15-én indult el Egerből s mind a két alvezér azt szerette volna, ha a fejedelem az ő hadműveleteinek jön támogatására. Ocskay Morvánka mellett már hidat is veretett a Vágon, hogy a fejedelem seregének átkelését megkönnyítse. Rákóczi serege július közepére érkezett Érsekújvár alá, ahol a nyugtalankodó alvezérek lecsöndesítésére haditanácsot tartott. Rákóczi a köznyomás alatt kénytelen volt elárulni, hogy mi tulajdonképpen a terve, de tervének jelentőségét nem tudták a haditanácson résztvevők felfogni. Két napi elkeseredett vitatkozás után, bár Rákóczi elvben nem adta fel a sziléziai tervet, az a közvélemény alakult ki s ebbe Rákóczinak is kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodnia, hogy előbb át kell kelni Ocskay megsegítésére a Vágon.

Ezzel a továbbiakban megszűnt a tervszerű eljárás s a hátralevő napokban kapkodás jellemezte a kuruc fősereg mozdulatait. Az eredeti elgondolás elsikkadt a szűklátókörű alvezérek kezén.

Július 30-án értesült Rákóczi arról, hogy Strazsnicánál Viard császári tábornok megverte Ocskayt és Pekrit s hogy egy élelmiszervonattal a körülzárt Trencsén megsegítésére készül. Ekkor értesült arról is, hogy a többször hiába ostromlott Lipótvár labanc őrsége az utolsó napokat éli s így most könnyű szerrel el lehetne foglalni ezt a várat. A hírek hatása alatt hirtelen elhatározta, hogy visszafordul a Vághoz, elfoglalja Lipótvárat és csak akkor megy tovább Szilézia felé.

A komoly hadicél elejtése után tervszerűtlenné lett kapkodásban ez az elhatározás sem bizonyult véglegesnek, mert amint híre jött annak, hogy Trencsén őrsége is végínségben lévén, ellentállásra alig képes, a bizonytalankodó alvezérek lebeszélték Rákóczit Lipótvár tervezett ostromáról is s rábírták, hogy Trencsén ellen vonuljon.

Rákóczi azonnal útnak indította La Mothe ezredest, hogy a Vág hídját biztosítsa s Viardot és csapatát tartóztassa fel. Ocskay dandárját pedig az egész sereg poggyászával Bán község felé küldte, azzal a meghagyásával, hogy csak akkor jöjjön a sereg után, ha az már elfoglalta Trencsént.

Maga a fősereg két oszlopban indult Trencsén felé. A gyalogságot Bercsényi vezette a Vág jobb oldalán. A lovassággal Rákóczi a bal parton haladt Csejtéig, itt átgázolt s augusztus 1-én egy napi pihenést rendelt el Beckó és Rakolub mellett.

Amint Heister értesült Rákóczi főseregének előnyomulásáról, azonnal összefogta a Csallóköz nyugati részén levő lovasságot s erőltetett menetben indult a Fehér-hegyek felé s július 29-én találkozott Viard seregével Szakolca mellett. Viardot azonnal tovább küldte Trencsén felmentésére s maga lovasságával a Vág felé kanyarodott, hogy Rákóczi főseregét felkeresse.

Rákóczi azért vállalkozott Trencsén ostromára, mert arra számított, hogy a kimerült várőrség nem fogja a várat védeni s így seregét nem fogja nagyobb veszteség érni. Ezzel szemben Heister el volt határozva arra, hogy Rákóczit felkeresi és csatára kényszeríti. Augusztus 2-án, amikor Heister már a Vág felé indult, értesült Rákóczi arról, hogy Viardot nem sikerült La Mothenak feltartóztatni. Elkésett. Viard megerősítette a vár őrségét és ellátta élelmiszerrel is. Most már azok az alvezérek is, akik eddig Trencsén ostroma mellett agitáltak, belátták, hogy nincs többé célja a vár ostrom alá fogásának. Rákóczi pedig, értesülve Heister közeledéséről, most már nem vonulhatott titokban tovább, hanem, ha akart, ha nem, táborhelyet kellett választania s figyelnie, hogy mi az ellenség célja. Rákóczi tovább vonult Trencsén felé s Trencséntől délre a barát-lehotai országúton kijelölt táborhelyen állt meg. Egyrészt, hogy könnyebben érintkezhessen a Bán felé küldött trénnel és Ocskayval, részben, hogy támadás esetén kihasználhassa a terep nyújtotta előnyöket.

Heister rosszul volt értesülve Rákóczi seregének helyzetéről s főleg ennek köszönhette, hogy 3-án hajnalban egyszer csak felbukkant Rákóczi serege mögött, szétverve annak gyenge elővédjét. A zavar a kuruc táborban teljes volt. Elsősorban senki sem tudta elképzelni, hogy Heister támadása a tábor milyen része ellen fog irányulni. Rákócziék zavarukban ahelyett, hogy megakadályozták volna, hogy Heister serege a Vág folyó és a hegyek alkotta keskeny szorosból kibontakozzék, amit könnyen végre lehetett volna hajtani, egy ma érthetetlen és bonyolult hadrenddel a hegy lejtőjén álltak fel Turna, Hamri és Szoblahó községek felett, arccal északra fordulva.

A kurucoknak ez a szerencsétlen felállása már maga felért egy fél csatavesztéssel. Pedig a kurucok nagy számbeli fölényben voltak, hisz míg Heisternek mindössze 8 lovasezrede volt, amely együtt csupán 5200 főt számolt, addig Rákóczinak közel 15.000 főből állt a serege, mely felesben gyalogos és lovas volt s volt 14 ágyúja is. Rákóczi csapatai frissen voltak felszerelve, kiöltöztetve. Lassú menetelések után volt egy napi pihenőjük is s már este 10 óta le voltak telepedve. Ezzel szemben Heister hada napok óta erőltetett menetben közeledett s most éjszaka is egész végig nyeregben ült, tehát kimerülten és törődötten ért a csata helyére. A győzelem mégis meglepő könnyen a császáriaké lett.

Heisternek sikerült minden nehézség nélkül kibontakozni a szorulatból. Ekkor csatára felfejlődve arccal kelet felé menetelt s az volt a célja, hogy félkanyarodással megtámadja a fejedelem hadállásának azt a részét, amely lovas támadásra épp alkalmas. A kuruc fegyverek lőtávolán kívül a kuruc állással párhuzamosan, valósággal végig sétált veszteség nélkül az egész kuruc arcvonal előtt. De belátva, hogy a kuruc állásokat lovasságával a szakadozott, lejtős, patakos, bozótos terepen nem tudja megtámadni, egy roppant bonyolult harcalakzattal, az úgynevezett "Contremarche"-sal, balra kanyarodott.

Ez alatt felfejlődött a már említett módon a kuruc sereg is. Az egész sereget Rákóczi vezérelte s maga Turnától délkeletre az arcvonal felett állott úgy, hogy nemcsak a kuruc, de a császári sereget is látta s tanúja volt Heister mozdulatainak. Reggel hétig Heister keleti irányú vonulásából arra lehetett következtetni, hogy Heister támadni fog. Azonban amint balra kanyarodott, azt lehetett hinni, hogy el akar vonulni Trencsén irányában.

Rákóczi teljesen zavarba jött. Eddig azt hitte, hogy neki kell védekeznie s most azt látta, hogy Heister csatarendben elvonult előtte s aztán harc nélkül átengedi a terepet. Tehát neki kell támadni! A helyzet erre igen alkalmas volt, mert Heister lovassága a bonyolult contremarche alatt némileg összezavarodott s a kanyarodás következtében Heister jobbszárnya 7 óra körül háttal állt a kuruc arcvonal előtt. Rákóczi azonban egyrészt késlekedett, másrészt csak fél intézkedést tett. Megparancsolta ugyan Pekrinek, hogy támadjon a jobbszárnyon s gyalogságot is küldött Pekri lovasságának támogatására, de nem számolt a tereppel, amely nem volt alkalmas arra, hogy azon gyors lovasmozdulatokat lehessen végrehajtani. Így Pekri sehogy sem tudhatta átkarolni és oldalba támadni a császáriakat, már csak a két hadvonal közötti nagy távolság miatt sem.

Heister és Pálffy tényleg nem akartak megütközni, különösen nem azért, mert hadaik fáradtak voltak s a két sereg között két patak mocsaras medre feküdt. Ezen a két helyen tóvá kiszélesedő patakmedren akadt meg Pekri lovas felvonulása. Egyetlen szűk töltésen tudott csak átvergődni s lovasai csak egyenként, kettőnként mehettek át így a túlsó partra. Ezzel annyi idő elveszett, hogy most már meglepetésszerű támadásról szó sem lehetett. Időközben a gyakorlott Ebeczky felismerte a veszélyt, hogy mit jelenthet a lovasságnak, ha vissza kellene vonulnia, a háta mögött levő mocsár. Figyelmeztette erre Pekrit, aki annyira szívére vette a figyelmeztetést, hogy lemondván a támadásról, úgy amint átkelt, egyenként, kettőnként visszahúzódott a patakok túlsó oldalára. Pálffy, aki tapasztalt lovasvezér volt, azonnal felismerte, hogy Pekri megrettenését kell felhasználnia s ezzel a császáriak kezükbe keríthetik a támadás kezdeményezését.

Heister maga nem támadt volna, de Pálffy kérelme elől, hogy megtámadja a megzavarodott kuruc szárnyat, nem zárkózott el. Pálffy virtusos támadása, amely alig akart több lenni zavarkeltésnél, döntő hatású lett az egész ütközetre, sőt közvetve az egész kuruc függetlenségi harcra nézve...

Hajnalban Bercsényit Rákóczi kiküldte volt a jobbszárny felriasztására s mikor Rákóczi elrendelte Pekri támadását, épp akkor igyekezett Bercsényi a balszárnyra. Rákóczi feljegyzése szerint, mint mindég, most is nagy zavarban volt a saját személyét illetőleg. Rákóczi és Bercsényi beszélgetése közben indult rohamra Pekri felbomlott rendű lovasai ellen két dragonyosszázad, míg a rácok dél felé rohantak a kuruc csapatok felé. Bercsényi vette észre a császáriak támadó mozdulatát s Rákóczi azonnal megindította La Mothe lovasságának ellentámadását és a tüzérséget is működésbe hozta. La Mothe és a tüzérség megingatta a rácok támadását, viszont Pálffy támadása, amelyet Althann dragonyosai hajtottak végre, sikeres volt. Pálffy azt tanácsolta Heisternek, hogy a kurucokat "a magyar hadviselés módja szerint kell megtámadni." Szemben csak kis ideig és enyhén kell támadni, aztán a lovassággal oldalba kell kapni az ellenséget. Heister Pálffy tanácsának bölcsességét s Althann sikerét látva, háromnegyed 8 tájban megszüntette a folyamatban levő békés elvonulást és teljes arcvonalon megtámadta a kurucokat.

Pálffy kezdetben négyes-ötös csoportokban elvezette a lovasság egy részét a kurucok szeme elől, mire az egy La Mothe-ot kivéve a kuruc vezetők azt vélték, hogy a császáriak még sem fognak támadni. Annál kellemetlenebb volt a meglepetés, amikor egyszer csak Pálffy felbukkant egy erősebb lovascsapat élén Pekri megzavarodott lovasságának háta mögött. Szerencsétlenségre néhány nappal előbb épp ezeket a lovascsapatokat érte Strazsniczánál teljesen hasonló körülmények közt egy szégyenletes kudarc, aminek lelki hatását még nem heverhették ki. Mivel Pekri felbomlott lovassága teljesen összezavarta a kuruc jobb szárnyat, alkalom nyílt a császári lovasság számára, hogy oldalba kapja Rákóczi gyalogságát. A küzdelem nagy volt mind a két oldalon, de a hajdú és francia gyalogság nagyon derekasan ellentállt. Tíz és tizenegy óra közt még nem mutatkozott a kuruc seregben a felbomlás jele. De a jobb szárny felbomlása lassan magával ragadta a centrumot, majd a felbomlás átterjedt a balszárnyra is. A déli órákban a harc már egyoldalú mészárlássá fajult s a kuruc sereg pánikszerűen menekült. A centrumban a fejedelem palotás ezrede tartotta legtovább magát s mikor magára maradva az ezred maradványa megadta magát, a császáriak lemészárolták a fegyvert letevőket. A közép megsemmisülése után a balszárnynak már igazán nem volt mit tennie. Itt már komoly ellentállásra nem került sor, mit az is igazol, hogy a császári kézre került foglyok mind a középen elhelyezett magyar és francia ezredekből kerültek ki. A középen azonban az ágyúk és a zászlók is császári kézre jutottak.

Rákóczi, amikor látta, hogy már az udvari karabélyosok ezrede is megingott, személyesen sietett előre, hogy személyes beavatkozással öntsön lelket a csüggedőkbe. Kipróbált kitűnő lova, Pandúrnak hívták, két árok átugratása után a harmadiknál felbukott, nyakát szegte s maga alá temette Rákóczit. Szerencsére Rákóczi esés közben oldalt vetette magát s így elkerülte, hogy lova agyonnyomja. De arccal bukott a földre, arca bal felén és a szeme felett megsérült, sok vért vesztett s a zuhanás következtében elvesztette az eszméletét. A fejedelem környezete, csupa nemesi ifjú, köztük Bercsényi fia, kiből később francia marsall lett, megmentették Rákóczit attól, hogy a körülötte nyüzsgő tömeg agyontiporja. Mikor Rákóczi magához tért, ismét lóra ült, véletlenül épp arra a lóra, amelyen annak idején Bécsújhelyből menekült Lengyelországba. Sebét ideiglenesen bekötözték s őt kivezették a zűrzavarból. Ekkor egy labanc huszárszázad már csak ötven lépésre volt a fejedelemtől. Ez a század, amit Esterházy Ferenc vezetett, hasonló egyenruhája miatt tudott a kurucok mögé kerülni. A csata zűrzavarában Bercsényi is megsebesült s csak az mentette meg a biztos haláltól, hogy a hozzáférkőzött Vas Pál labanc kapitányt az utolsó percben felismerte Bercsényi környezete és lekaszabolta.

Rákóczi balesetének híre futótűzként terjedt el még a csata alatt s mivel halálhíre terjedt el, még csak fokozta a pánikot. Ennek a hírnek a hatására ingottak meg a magukat legtovább tartó hajdúk. Mindenki menekült, amerre látott. Az Inóc-hegység erdeibe és a barát-lehotai völgy felé igyekeztek. Idézzük Markó Árpád sorait: "Nem volt már hadrend. Nem voltak szilárd keretek között fegyelmezetten vagy félig-meddig rendben visszavonuló csapatkötelékek. Nem voltak tisztek, akik parancsoljanak és nem voltak csapatok, akik engedelmeskedjenek. Az a daliás kuruc sereg, amelyet Rákóczi a sziléziai betörés céljaira oly féltve őrzött, a csata napjának déli óráiban a teljes felbomlás vigasztalan képét mutatta".

Rákóczit kísérői az erdőségekbe vitték a nehezebben járható úton. Estére értek Bánon át Nagytapolcsányba, de az aggódó környezet még hátrább vitte Rákóczit s végre Nyitraszerdahelyen pihentek meg, ahol az orvosok most már rendesen bekötözhették a sebét. A nem várt és nem is kívánt csatában elpusztult a gondosan előkészített sereg, amelynek sziléziai sikerétől függött volna minden: a porosz királlyal való szövetség, a sziléziaiak fellázítása az ausztriai ház ellen, a magyar királykérdés valamiképpeni megoldása s maga a függetlenségi harc sikere; ez a sereg elpusztult, megsemmisült 1708 augusztus 3 délelőttjén a trencséni síkon, mert Pálffy kihasználta ellene a jelentkezett lélektani pillanatot.

A kurucok közül mintegy 3000 ember esett el, a harcoló sereg 20,2%-a. A császáriak csak 160 főt vesztettek, mindössze 2,3%-ot.

A közvélemény, Thaly tévedése nyomán, azt tartotta, hogy a csata elvesztét Ocskay készakart távolmaradása okozta. Rákóczi azonban már július 30-án olyan megbízást adott neki, hogy ha meg is indult volna az első hozzá elhallatszó ágyúszókor, akkor sem tudott volna kellő időben visszaérni, hogy beleavatkozhasson a harcba. Sokan a fejedelem balesetével magyarázzák a csata elvesztését. Kétségtelen, hogy ez is hozzájárult a kuruc csapatok felbomlásához, de nem ez volt a döntő faktor. Markó, Rákóczi legfelkészültebb és általunk állandóan használt és idézett hadtörténetírója azt tartja, hogy Rákóczi baleseténél az volt a baj, hogy voltak ugyan olyan segédtisztjei, akik megmentették az életét, de nem volt Bercsényiben elég energia, hogy a vezetés gyeplőjét ekkor a kezébe ragadta volna. A trencséni csatának el kellett vesznie, mert a magyar sereg magában hordta a vereség és a szétoszlás csíráját s mert a csatát nem vezetéshez értő s csatára termett vezérek irányították. Találóan idézi erre a csatavesztésre Markó Zrínyi "Török Áfiumának" sorait: "mert a hadi ütközetben a kevesebb, de gyakorlott nép készebb a győzelemre, a tudatlan és gyakorlás nélkül való sokaság pedig mindenkor inkább kitétetett a veszedelemre". A trencséni csatában a nemzeti ügyet a tudatlan és gyakorlatlan sokaság vesztette el...

Beniczky Gáspár, a fejedelem titkára a következőképpen jegyezte fel a nap eseményeit:

"Az ellenség elöljárója: Rácz és némely elfajult Magyarok, virattakor a Tábori-Istrását megütvén, sokáig ellenkeztek vélek; kik után is a Német a maga egész Corpussával nyomakodván egy dombra Turnán felül szállott, és kirendelte magát; kire nézve az időnek rövid és helynek is alkalmatlan voltára nézve a mint hertelen lehetett, ő Felsége is Méltóságos Fő-Generális Urral egyetemben kirendelvén az Hadakat, készen várta. Mintegy hét óra tájban regvel, látván az ellenség a mi balszárnyunkon való jó rendeléseket, contra-maséroztatván, a jobbszárnyunkat véletlenül megütötte és a Mezei-Hadak közt confusiot tévén: minekelőtte a balszárnyárul a Felséges Fejedelem segétséget küldhetett, némely Reguláris-Hadakot is confundálta, az kik is helyeikből kinyomulván, szaladásra vették a dolgot. Mely confusiot látván a Felséges Fejedelem és a Gyalogsággal is segéteni kivánván: a sok ide s tova való nyargalózásban olly veszedelmessen Pandúr nevü Lóval esett, hogy mindgyárt ott helyben a Ló a nyakát kiszegte és ő Felségét megnyomván, nagy-nehezen kivonhatták alóla, egészen elvéresitvén orczáját; melly véletlen esetre a több hadak is megzódulván, vélvén azt, hogy a Felséges Fejedelem vagy az ellenségtől elfogatott, vagyis megsebesittetett: kiki valamerre mehetett, szaladott, a szaladásban sokat közzülek elejtvén az ellenség. A Felséges Fejedelem penig az esés után is vissza akarván tériteni a futott Hadakot, lehetetlenséget látván a megállitásokban: maga mellett kevés szolgáival Bán felé vette uttyát, és az Hadak öszve való csuportatására nézve Nitra-Szerdahelyre éjczakára ment, és ott a Doctorral és Borbélyokkal megköttetvén az orczáját, ott meghállt".

Ugyancsak Beniczky jegyezte fel, hogy Rákóczi már másnap tanácskozott Bercsényivel s az összeverődött tisztekkel és nyomban elrendelte a vármegyékben a személyes felkelést. A fejedelem tehát felemelt fejjel fogadta a csapást s késedelem nélkül igyekezett menteni a menthetőt a nemesi felkelés elrendelésével.

Rákóczi volt talán az egyetlen az egész kuruc táborban, aki rögtön tisztában volt azzal, hogy mit jelent ez a vereség. Hisz igazában csak ő tudhatta, hogy milyen lehetőségek törtek derékba a sereg megsemmisülésével. "Gyalázatosabb, nyomorultabb s következményeiben gyászosabb csatavesztés ennél sohasem volt" írta Emlékiratában Rákóczi. "A szerencsétlen trencséni nap után többé semmi sem sikerült".

A csatavesztésnek következtében a had úgy szétoszlott, hogy teljességében soha sem sikerült összehozni többet. Ennél is rombolóbb volt az a körülmény, hogy a vesztett ütközet hatására több kiváló kuruc vezér megtántorodott s átállt labancnak: így a két legendás hős, Ocskay és Bezerédy Imre. Mindkettőt utolérte azonban árulásáért a bosszúálló végzet. Mindkettő kuruc fogságba esett s Bezerédyt is, Ocskayt is hóhérpallos segítette át a másvilágra.

A csatavesztés után elsőnek Bottyán jelentkezett, aki amint a veszedelem hírét hallotta, Nyitraszerdahelyen termett s gondoskodott a helység biztosításáról. Rákóczi Bottyán és Bercsényi tanácsára azonnal utasította Esterházy Antalt, hogy dunántúli hadaival késedelem nélkül törjön Ausztriába, hogy ezzel kényszeríttessék Bécs Heister visszahívására. Heister előnyomulása miatt közben Rákóczinak még hátrább kellett vonulnia Kistapolcsányba, majd Szécsénybe, ahol megvárta a hírt a sereg összeszedésének kísérleteiről.

Mivel Heister előnyomulásának célja ismeretlen volt, Bottyán egyelőre Nyitra és Érsekújvár védelméről gondoskodott. Már-már attól lehetett tartani, hogy Heister egyenesen a Felvidék szívének, Kassának fog tartani. Rákóczi utasította is Károlyit, hogy ebben az esetben néhány ezredet küldjön keletről a Tisza és Kassa védelmére. Esterházy ausztriai betörése sikerült, de mivel tartani lehetett attól, hogy a háta mögött Nádasdy és Kreuz császári tábornokok seregei egyesülnek és Heisterrel egyszerre három oldalról támadják meg, vissza kellett a betörés után vonulnia. A cél így is eléretett, mert Heistert tényleg visszarendelték s Kistapolcsány alól visszafordult Bécs védelmére. Közben felszólította ugyan Nyitrát a hódolásra, de az elutasítás után tovább vonult Pozsonyba.

Heister trencséni győzelme így most sem járt területi nyereséggel. De mégis döntőjellegű volt, mert most először a vereség oly mérhetetlen pánikot okozott a kurucok katonái közt, amit a dunántúli helyi sikerek már nem tudtak ellensúlyozni.

A bányavárosok védelmét a fejedelem Bercsényire bízta, akit Ocskay és Bottyán támogatott volna. Ocskay azonban meggondolta a dolgot és miután már hetek óta gyanakodtak ellene, különösen Ottlyk, augusztus 28-án Pereszlénynél elárulta a kuruc ügyet. Ezredét Pálffy hadai közé vezette s bár ezrede egy része a csapdából kivágta magát, az elfogottak hűségesküre kényszerültek s Ocskayból császári ezredes lett.

Bécs korántsem volt tisztában a trencséni csatanyerés jelentőségével. Hírét vévén a Rákóczi által elrendelt nemesi felkelésnek, tartottak attól, hogy a felkelés még fokozottabb erőre kap.

Szécsényből Rákóczi Egerbe tette át tartózkodási helyét, ahol egész szeptember végéig maradt. Itt akarta regenerálni seregét, hogy aztán azzal a Nyitrát fenyegető ellenség ellen induljon. Télire pedig Erdélybe akart menni, hogy kiverje onnan a németet. Tavasszal még egy sziléziai betörés terve sem volt utópisztikus, de most, mikor serege szanaszét bujdosott, még ezek a tervek is túlzottak voltak. Márki igen kitűnően jellemzi a megváltozott helyzetet. Szerinte a szabadságharc Trencsén után önvédelmi háborúvá zsugorodott. Rákóczi tervezései közepette már tisztán látta a helyzetet. Seregét eddig se becsülte sokra, most utolsó bizalmát elvesztette irányában. Szeptember 23-án már ily hangon írt Rákóczi Károlyinak:

"Jobb nem lehetne, mint Nyitra táján Ottlikkal valami hadat hadni és az Ujvárt obsideálók dolgát kitanulván, egy csavarodással amavval megegyezvén, kemény próbát tenni rajtok; noha megvallom, hogy ebben is nehéz questio exurgálhat, - mert jól tudom én, hogy akkor is az előttevaló szaladni, az utánnavaló széledni fog, elannyira, hogy meg kell vallani, hogy csak az Isten kegyelme segithet rajtunk, melynek utját-módját s csaknem mondhatom, reménségét, az emberi elme ki nem gondolhatja".

Augusztus 15-én jött meg a híre, hogy július 11-én Oudenarde-nál a császári szövetségesek megverték a franciákat. Sietett is Bercsényi, aki soha nem bízott a franciákban, megjegyezni a Rákóczihoz írt levelében: "Hire sincs Fölségednek? Hiszen hir az flandriai s nagy penig. Nem hiába irta azelűtt, az mit irt Kökényesi (Vetési). S hát a bavarus már hol van?" Másnap még egyszer visszatért rá, írván: "Ugy látom nem mind arany ami fénylik, nem parancsol az Istennek francia uram is!" Rossz hír jött Oroszországból is. Ott Golovczynnál július 15-én mért súlyos vereséget Péterre a svéd király. Bécs és a labancok ujjongtak. Bercsényi pedig panaszkodott a fejedelemnek: "Csak az rémület szűnjék meg; mert én egyébtől nem tartok, hanem az rémülés desperatiót ne okozzon és hogy szokásba ne menjen ezen országos rémülés. Tiz-husz mérföldnyire is szaladni s bódulni nem semmi".

Ebben a desperált hangulatban érkezett Rákóczihoz Jemelian Ukrainzew, a cár követe. Rákóczi nagy fénnyel fogadta szövetségese követét, ez biztosította ura jóindulatáról, aki nagyon szeretné végrehajtani a varsói szerződést s máris megbízta bécsi követét, hogy járjon közbe a császárnál a magyarok ügyében. Rákóczinak csak a cár bécsi megbízottja ellen volt aggodalma, mert úgy tudta, hogy az inkább a császár, mint a cár érdekeit szolgálja. Különben azonban tetszetős volt az a cár ajánlatában, hogy ragaszkodott az erdélyi fejedelemség helyreállításához. Rákóczi összesen öt alkalommal fogadta a cár követét s utána tárgyalt Des Alleurs altábornaggyal, majd szeptember 5-ére összehívta a szenátorokot Egerbe, hogy ott a cár izenetét megtárgyalják. Az összehívóban enyhíteni próbálta a trencséni vereség jelentőségét s hangsúlyozta, hogy nem az, hanem a hadak váratlan szétoszlása okozta a zavart. Rámutatott azonban arra, hogy a külföld azért még mindég fenntartásunkon és boldogulásunkon működik...

Bercsényi az erdélyi fejedelemségen kívül a cár levelének többi pontját bécsi sugalmazásnak tartotta s azt vélte, hogy csak azt célozza, hogy az ajánlatot a magyarok utasítsák vissza s így őket lehessen a béke ellenségeinek feltüntetni.

Ukrainzewnek megbízása volt urától, hogy csendesítse le a szláv nemzetiségeket, amit Rákóczi még ez év tavaszán is sürgetett a cár mellett maradt Nedeczky útján. Sikere azonban nem volt s Hodermarszky, a már említett labanc munkácsi püspök is ekkor tört be északról, Lengyelországból, de Czelder Orbán elől Makovicza alól visszavonult.

A hadi helyzet augusztus vége felé ismét romlott. Augusztus 25-én elesett Nyitra vára. 28-án adta meg magát Ocskay, akit Pyber és Spáczay püspökök is követtek a labanc táborba. Nyitra megye is labanc lett. A kuruc táborban mindenki gyanakodott s egymást érték a letartóztatások. Esterházy ugyan a Dunántúlon sikerrel operált s megvetette a lábát a Fertő vidékén, Béri Balogh Ádám pedig szeptember 2-án Kölesdnél szétverte Nehem táborszernagy szerbjeit és Heister sikertelenül volt kénytelen elvonulni Érsekújvár alól, de mindez nem tudta többé a lelkesedést ért csorbát helyreigazítani.

Bár Rákóczi tavasszal legnagyobbnak igérkező katonai akcióját készítette elő, titokban azért nem zárkózott el a békekísérletek elől sem. Csak arra vigyázott, hogy ne ő tűnjék fel a kezdeményezőnek. Áprilisban Bercsényinél tartózkodott Huissen, az orosz követség embere s Bercsényi tudtával ő értesítette Medowst, a bécsi angol követet, hogy értesülése szerint Rákóczi hajlandó lenne a békére s meghallgatná a közbenjárók ajánlatait. Utóbb a bécsi orosz követ, Urbich, útján próbálta meg Bercsényi a holland és angol közbenjárók beugratását.

A trencséni csata, mint már jeleztük, kettévágta a porosz udvarral folyt tárgyalásokat. Jablonsky azzal küldte vissza Magyarországba Klement János Mihályt, Rákóczi ifjú diplomatáját, hogy jó lenne, ha Rákóczi békét kötne még a nagy háború befejezése előtt. Azt tanácsolta, hogy forduljon a fejedelem a protestáns hatalmakhoz, akik aligha fognak kitérni a közbenjárás elől. Rákóczi kapott is a jó tanácson s Klementet azzal küldte vissza Berlinbe, hogy sürgesse ezt a közbenjárást. Kifejtette Rákóczi, hogy az európai helyzet egyensúlya megkívánná, hogy létrejöjjön egy szövetség a magyar, porosz és svéd államok közt, amely szövetséghez még Anglia és Hollandia is csatlakozzék. Rákóczi a protestáns hatalmak garanciája mellett hajlandónak nyilatkozott az 1706-ban Bruyninxszal közölt feltételek alapján békét kötni a császárral. Rákóczi nyomatékosan figyelmeztette a protestáns hatalmakat Magyarország végzetes helyzetére s különösen Anna királynőtől várta el, hogy ne segítse elő a császárnak nyújtott segítséggel az ország végromlását...

Az egri tanácsülések belpolitikai vonatkozásairól később fogunk megemlékezni. Itt katonailag azt határozták, hogy a fejedelem küldje be Erdélybe testőrző gyalog hadait s tegye közhírré, hogy maga is bemegy, ha Károlyi hátrább nyomja a császáriakat. Azonban figyelmeztették, hogy ütközet esetén ne tegye ki személyét a közvetlen veszélynek, mert az mérhetetlen kárt hozhatna mind a két országnak, Erdélynek és a magyar hazának is. Tárgyaltak a békéről is s Rákóczi megelégedéssel hallotta, hogy a szenátus sem többet, sem kevesebbet nem kíván a békekötéstől, mint eddig. Jellemző a zavarra, hogy a szenátus azt hitte, hogy 72.000 katona rendszeresen kap fizetést s nagyon csodálkozott, amikor értesült, hogy nincs ennyi emberre pénz. Rákóczi erre a számadások felülvizsgálását követelte, hogy lássák "nem lopunk".

A cár javaslataival nem foglalkozhattak részletesebben, mert az orosz követ a bor és a dinnye mértéktelen élvezetétől meghalt. A fejedelem nagy tisztességgel temettette el. Szeptember 22-én különben új követ jött a cártól, a cár sógora, Kurakin Boris herceg, hogy mi volt és volt-e egyáltalán megbízatása, nem tudjuk. Különben a cár augusztus 29-én Dobrojenál újabb vereséget szenvedett. A kuruc táborban az orosz segítség késését azzal magyarázták, hogy József császár még mindég nem válaszolt a Pozsonyban összegyűlt labanc rendeknek s így még a cár nem tudhatja, hogy békül-e a császár, avagy nem.

A békelehetőség reményeit Urbich bécsi orosz követ levele teljesen lehűtötte. Urbich értesítette Rákóczit, hogy az udvar nem idegenkedik ugyan a béketárgyalásoktól, de szó sem lehet közbenjárókról s Rákóczinak Erdélyt és magánuradalmait el kell cserélnie. Ezután a szenátus erős németellenes hangulatban fejezte be tanácskozásait. Barkóczi Ferenc fejezte be szép szavakkal az értekezletet s azt bizonygatta, hogy a mult példáiból csak azt láthatja mindenki: "hogy hamis a német s meg akar csalni minket, melyet, adja Isten, minden magyar úgy higyjen, amint mondja, és valaha már tanuljunk magunk példáján".

Amikor a szenátus szétoszlott s Rákóczi elindult Szerencs felé, mély megdöbbenéssel s kétkedéssel hallotta, hogy Bezerédy Imre is elárulta a magyar ügyet. Rákóczin egyre jobban erőt vett a sorsban való bizakodás. Amint a mozgalom kezdetén is hitte, hogy őt az Isten rendelte el a történelmi szerepre, úgy most is mindent Isten kezébe helyezett. Még az egri napokban (szept. 18-án) írta Bercsényinek: "Azt egyedül megvallom, hogy nem gondolkodom már én semmi jövendőrül, mert azon csudálatos utokat, amellyek által Isten ő szent Felsége kegyelmébül vezettetünk, elmém fel nem érheti".

Heister a Felvidéken Érsekújvár vívásával bajoskodott s bár a fejedelem meg volt győződve, hogy a vár eleste után Bercsényi maroknyi hada magától is feloszlik, mégis arra határozta magát, hogy bemegy Erdélybe. Bercsényi a lehető legnagyobb rosszallással s már-már kétségbeeséssel értesült Rákóczi erdélyi tervéről. Igyekezett leveleiben rábeszélni Rákóczit, hogy ne menjen, mert ő nem tudja helyettesíteni sok más gondja között s a maga helyettese, Andrássy Pál is beteg. Rákóczi azonban hajthatatlan volt s október 3-án elindult Szerencsről Erdély felé. Útközben hozták eléje a foglyul ejtett Bezerédyt s értesült arról, hogy a porosz király hajlandó közbenjárni a béke ügyében. Október 14-én értesült arról, hogy Ujvár felszabadult az ostrom alól, viszont értesült arról is, hogy Heister a bányavárosok felé fordult. Heister megindulása valóságos menekült-áradatot zúdított Gömörre. Közben belátta a fejedelem, hogy nincs elég hadianyaga, hogy Kolozsvárt ostrom alá vehesse s így lemondott arról, hogy alászálljon Erdélybe. Ekkor küldte Klementet a már említett követségben a porosz udvarba, felvázolva az európai protestáns szövetség álmát, amelyben Magyarország is szemben áll az európai egyensúly érdekében a katolikus Ausztriával. Diplomáciai tevékenysége ismét fellendült. Írt az angol királynőnek, írt Marlborough hercegnek. Bécsből azonban ismét csak rossz hírt küldött Urbich. A császár már egyenesen a fegyverletételt kívánta s az Erdélyről való lemondás mellett arra is kötelezni kívánta Rákóczit, hogy magyarországi uradalmait pénzért adja el a császárnak. A fejedelem azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem köt rossz békét, inkább kivándorol, mert vagy boldogul, vagy elvesz.

Szatmáron Rákóczi négy héten át értekezett az erdélyi urakkal s biztosította őket, hogy Erdély szabadsága nélkül nem köt békét.

Heister, miután Bercsényinek nem volt használható serege, lépésről-lépésre bár, de megszállta a bányavárosokat. Különösebb ellentállásra nem talált, de viszont nem lelhette nagy örömét hódításában, mert Bercsényi a bányaműveket használhatatlanná tette. A gépeket összetörette s a bányákat vízzel öntette el.

Hiába tartotta Esterházy magát a Dunántúlon derekasan a dánokkal megerősített császáriak ellen, ez nem segített a közhangulaton. Rákóczi így összegezi a helyzetet: "Ügyünk állása még nem volt orvosolhatatlan: ha az egész nemzetet bizonyos kábultság nem szállta volna meg. Sem főurak, sem nemesek, sem tisztek, sem katonák nem gondoltak többé a háborúval; mindenki csak azon igyekezett, hogy megmenthesse vagyonát s családját. A pozsony-, nyitra- és barsmegyei menekvők élelmet és lakást követeltek tőlem a confoederatio által biztosított kötelezettség értelmében". Keletről az erdélyi menekültek, nyugatról a Heister elől menekülők zúdultak a fejedelem nyakára. Mindenütt félelem, fáradtság szállta meg a lelkeket. Rákóczi ebben az általános pánikszerű közhangulatban vakmerő lépésre szánta el magát, összehívta a szenátust és a vármegyék követeit november 22-ére Tállyára. Ősszel betegeskedett is. Törődötten, fáradtan készült a konventikulumra.

Az összehívott gyűlés előtt Rákóczi felvetette a béke gondolatát. Ideiglenesen kiengedte a nála fogságban levő Tolvay Gábor ítélőmestert s elbocsátásakor közölte vele, hogy ha az udvar hajlandó fegyverszünetet kötni, akkor ő viszont hajlandó a béketárgyalásokat elkezdeni. József császár csak néhány bizalmasával beszélte meg a Tolvay által hozott hírt s azzal engedte őt vissza Rákóczihoz, hogy közvetítők nélkül és a bányavárosok megtartása mellett szó lehet fegyverszünetről. Bercsényi szívesen belement volna egy karácsonyig tartó fegyverszünetbe s a bányavárosok kérdését nem tekintette volna akadálynak. Sárospatakon Károlyi, Bercsényi és Rákóczi hallgatta meg Tolvayt, de a határozatot az országgyűlésre bízták.

Először Tállyára volt az országgyűlés összehívva. Aztán gondoltak Kassára, Eperjesre, Putnokra, Rimaszombatra. Azonban különböző okokból a többi várostól el kellett tekinteni s mivel Tállya is igen rossz állapotban volt, végül is Sárospatak mellett döntöttek. Előre látta Rákóczi és Bercsényi is, hogy annyi összegyűlt ember csak haszontalan élelemfogyasztó lesz a hadsereg rovására. De nem térhettek ki a gyűlés elől, amit Rákóczi épp a közhangulat miatt hívott össze.

Ugyanakkor, amikor Rákóczi Sárospatakon az összegyűltekkel bíbelődött, a bécsi pletyka azt hitte, hogy Rákóczi Lengyelországban van s ott Szieniawszka, mint a bécsi angol követ írta, Rákóczi "ágyasa", azon mesterkedik, hogy Rákóczi kincseit felhasználva a lengyel közhangulatot Rákóczi mellé terelje s így lengyel királlyá választassa.

Az országgyűlés egyéb tárgyalásai, bár fontos tárgyak kerültek szóba, nem igen érdekelték az embereket. Mindenkit inkább a béke kérdése izgatott. Voltak, akik kétségbeesve nyíltan követelték a békekötést. Rákóczi erre szervezni kezdte a katonai pártot. December 1-én az alábbi igen érdekes levelet írta Bercsényihez:

"Ugy veszem észre, leginkább bánják, hogy hallgatásban vagyon békesség állapotja, melynek óhajtásával annyira kiadják magukat, hogy minden difficultas nélkül széltiben beszélik desperatióbul esett kivánságokat; melyekre nézve, hogyha az odavaló dolgok megengedik, én valóban szükségesnek látnám az Kegyelmed ide való gyüvetelit és az Tiszántul való hadak is, jó volna, ha követeket küldenének, oly instructióval, hogy mivel ők voltanak akik legelsődszőr fegyvert emeltenek ezen ügy mellett: tudják, hogy nemcsak az németnek elfelejthetetlen bosszúállása alá esnek, - de még az többi vármegyék és hadak is jövőben az ő kénszeritésekkel menthetnék magokat; obtestálják az országot, hogy oly securitásrul provideáljon, ha békességet akar csinálni, az mely által lehessen nékiek mihez vetni hátokat; engemet is hasonlóképpen sokszor eleitül fogvást adott hitemre kénszeritsenek, hogy üket el ne hagyjam, mert ha szintén az vármegyék békülnének is: hozzám való hüségüket megtartani kivánják, és mindaddig inkább fegyver alá vetni életeket miglen elégséges securitást nem nyerhetnek, mintsem oly békességre adni magokat, az melyben magoknak securitást szerezhetnek, - végtére, kiadván az erdélyi fejedelemség az austriai háztól való elszakadásának kivánságát. Kegyelmed azért ezen dolgokat accelerálja a mint legjobban itili".

Rákóczi tehát a tiszántúli seregek fellépésével akarta a háború folytatását kikényszeríteni s azt akarta, hogy azok őt is kényszerítsék esküjére hivatkozva a nagyobb biztonság további kiküzdésére. Súlyt helyezett arra is, hogy a tiszántúli seregek követei a békefeltételek közé vétessék fel Erdély önállóságát.

A helyzet december 4-én lett a legválságosabb. A várpalotában tartott gyűlésen mindenki zúgott s kikelt a katonaság ellátása ellen. Némelyek a távolsággal, mások a szegénységgel védekeztek. Megint mások a menekült nemesség élelmezése ellen keltek ki. Ekkor Rákóczi a szenátus kíséretében közéjük ment s nagy beszédet tartott. Rámutatott arra, hogy az ellenség már megneszelte a szív fáradását és bátorság csökkenését s rögtön oly lealázó fegyverszünetet ajánlott fel, amelynek csak a császár venné hasznát s amely előkészítené a járom újabb nyakba vételét. Tisztességes fegyverszünetet és becsületes békét csak akkor érhetnek el, ha mindnyájan, akik jelen vannak, a magyarhoz illő elszánt bátorsággal fölkelnek és az országgyűlésből az ellenségre indulnak, bízva Istenben és igaz ügyükben.

Rákóczi nagy beszéde megint eldöntötte a tárgyalások sorsát. Szavainak leírhatatlan hatása volt, mindenki életét és vérét ajánlotta fel a hazáért és a lelkesedés olyan fokra hágott, aminő országos gyűlésen a felkelés alatt eddig még soha nem volt. "Felkiáltván az egész Státusok: kiki életit letenni édes haza szabadsága mellett és vérét kiontani resolválta; melly resolutióra a Szent és Seregeknek Ura, Istene segéllyen mindnyájoknak és kivánt végét engedje" írta naplójába Beniczky.

Az országgyűlés végén, december 17-én Rákóczi biztosította a rendeket, hogy sem a félelem, sem az erőhatalom, sem a szegénység el nem tántorítja a haza dolgaiban való fáradozástól és a haza szeretetétől...

A kurucok által szabott fegyverszüneti feltételeket Bécsben nem tartották elfogadhatóknak. Medows már 1709 január 5-én azt jelentette Harley miniszternek, hogy a Rákóczitól és Bercsényitől hozott fegyverszüneti feltételeket a miniszterek Bécsben nem tartják elfogadhatóknak. Pillanatnyilag januárban már Rákóczinak sem volt fontos a fegyverszünet kérdése, mert Olaszországból is jó hírei jöttek s Lengyelországban is ismét kedvezőbb légkör kezdett kialakulni. Az utóbbi körülményt már január 12-én Bécsben is tudták s Medows is jelentette miniszterének.

Az 1709-ik év katonai eseményei a nagy sárospataki fellelkesülés után sem voltak vígasztalok s minden ok meglett volna arra, hogy Rákóczi minden igyekvéssel keresse a béke lehetőségeit. A trencséni csatában szétszóródott sereg még mindég csak lassan gyülekezett Eger és Losonc körül. Támadó hadjáratra gondolni sem lehetett. Egyetlen szilárd pontja volt a hadvezetésnek, Érsekújvár kétségbeesett védelme. Ezt a feladatot Rákóczi Károlyira bízta, aki végérvényesen kiszorult Erdély széleiről is. Károlyi soha nem volt vállalkozó kedvű hadvezér s lerongyolt és fáradt seregével most sem kockáztatott semmit. Heister tervszerűen nyomult előre a Felvidéken. Nyitra megye után Trencsén megye került labanc kézre s lassan Érsekújvár, Zólyom, Liptószentmiklós vonaláig nyomultak előre Heister csapatai. Északon Lőcse állt ellent keményen s Érsekújvár őrségét néhány sikeres áttöréssel Bottyán és Károlyi frissítette fel olykor. Júniusban a felvidéki császári seregben harcoló dánokat visszavonták s ekkor Rákóczi arra gondolt, hogy a további térvesztés megakadályozására mégis offenzívába megy át, felhasználva a Vág melletti ellenség gyöngülését. A tervezett offenzívára azonban csak ősszel került sor, pedig Heister még az udvari haditanács által Lubomirszkij hercegtől zsoldba fogadott pár ezer főnyi lengyel segélyhaddal sem tudott újabb lényeges sikert kivívni s vesztegelni kényszerült a már említett vonalon.

Túl a Dunán Esterházy Antal és Béri Balogh Ádám állandó betörésekkel zaklatta a stájer és az osztrák határszéli vidékeket. A Felvidéken megállt Heister ezért figyelmét a Dunántúlra is kiterjesztette. A kuruc sereg ereje már ott is hanyatlani indult s mikor a nyár folyamán Simontornya császári kézre került, a kurucok lassan újból kiszorultak a Dunántúlról, vagy mint akkoriban mondták: Alsó-Magyarországról.

1709 nyaráig tehát tetemes területveszteség érte a nemzeti ügyet. Kiesett a hatalmából Erdély, Dunántúl és az egész nyugati Felvidék a bányavárosokkal egyetemben. Rákóczi és kuruc serege egyre kisebb területre szorult össze s hogy a vezérlő fejedelem ennek ellenére sem adta fel a reményt és a küzdelmet, annak két oka volt: éltette benne a reményt az év első felének diplomáciai eredményessége s különben is el volt szánva a végső ellentállásra.

Mint említem Medows jelentéséből, januárban Lengyelországban komoly tárgyalások folytak Szaniszló lengyel király, Szieniavszkij, a pápai nuncius, Szobieszkij király özvegye és De Bonnac francia követ között. Rákóczi pedig állandó tárgyalásban volt Des Alleurs-rel. Olaszországból és Lengyelországból jó hírek jöttek s Rákóczit ismét elfogta az a fatális optimizmus, amellyel diplomáciai terveivel szemben mindég viseltetett. Most már arra sem vetett ügyet, hogy Bécs nem sietett elfogadni fegyverszüneti ajánlatát. Pedig Heister épp ekkor szállta meg Árva és Liptó megyét s kezdte meg a zsoldosok irányában tárgyalását Lubomirszkijjel.

Rögtön az év elején követeket küldött Rákóczi a törökhöz Nándorfehérvárra s onnan a portához. A követeknek rá kellett volna bírniok az épp Konstantinápolyban időző IV. Frigyes dán királyt, hogy vonja vissza csapatait Magyarországból s Velencével, amit a pápával harcban álló császári csapatok már egész körülzártak, Magyarország nevében szövetséget kellett volna kötniök. Rákóczi a hagyományos észak-déli koncepció követőjének bizonyult ezzel a lépésével is s az északon már kiépített kapcsolata után a megválasztandó magyar király nevében véd- és dacszövetséget akart kötni délen Velencével.

Vetésin keresztül figyelmeztette Rákóczi a francia udvart, hogy mennyire lehangolja a magyar közvéleményt a francia udvar közönyös viselkedése és a látható pártfogás elmaradása. Torcy miniszter örömmel hallotta a sárospataki országgyűlés lelkesedését s azonnal utasította De Bonnacot, hogy a lengyel királyt kérje fel, ne háborgassa Rákóczit, kinek évi segélyét májustól 100.000 tallérral emelni akarja a francia udvar.

Klement, akit még a múlt év októberében küldött a fejedelem ismét Berlinbe, rózsás színben látta a jövőt s így informálta urát. Rákóczi ügye Berlinben már egyszer jól állt, de Klement, aki a trencséni vereséget ott érte, tapasztalhatta, hogy a vereség híre miként csüggesztette el a magyar terv titkába beavatott udvari embereket. Jablonsky még ezután is azzal a reménnyel küldte vissza Rákóczihoz Klementet, hogy meg fogja kísérelni, hogy mind a porosz, mind a dán király visszavonják csapataikat, amelyek most valamely harctéren a császárt támogatják.

Klement, a még nem is egészen húsz éves diplomata, október 2-án érkezett volt Ónodra a fejedelemhez s hozta magával Jablonskynak Rákóczihoz intézett emlékiratát. Ebben azt tanácsolta, hogy a Berlinben tartózkodó Marlborough herceget rá kellene bírni, hogy közvetítse a fejedelem ügyét az angol királynőnél és a holland rendeknél. Kérje fel Rákóczi a porosz királyt is, hogy az bécsi, londoni és hágai követeit utasítsa a magyar béke előmozdítására. Jablonsky pontos tervet dolgozott ki, hogy hová és mily céllal kell Rákóczinak követet küldenie. Így azt tanácsolta, hogy küldessék követ a porosz királyhoz, Marlboroughhoz, az angol királynőhöz, a németalföldi rendekhez s küldjön levelet mind a luteránus, mind a református egyház vezetősége is az említett négy helyre.

Rákóczi kapva-kapott Jablonsky bölcs tanácsán s azt megfogadva Klementet visszaküldte Berlinbe, aki 1709 elején ott valóságos diplomáciai hadjáratot indított meg Jablonsky támogatása és irányítása mellett. Klementet meghallgatta a porosz titkos tanács is s főleg az iránt érdeklődött, hogy Rákóczi nem tárgyal-e a törökökkel. Klementnek sikerült az erre nézve mindég aggodalmas porosz kormányt megnyugtatnia, mire a porosz udvar és a berlini angol követ, lord Raby, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Erdélyt már a protestáns hatalmak szempontjából is biztosítani kell Rákóczi számára.

Jablonsky bizonnyal nem hallgatta el sem az udvar, sem lord Raby előtt Rákóczi hozzáintézett levelének idevágó passzusát:

"Engem, noha kisded koromtól fogva a római-katolikus vallás hitágazataiban avattattam, semmi sem aggasztott oly annyira, majdnem mióta eszemet tudom, mint a kereszténységben támadott annyi szakadást szemlélnem, a névre, nem lényegre nézve eltérő vallások okából. Látván a római széknek ez alapon a tekintély főpontjára jutását és majdnem könybelábbadtan szemlélvén clérusának despotai uralkodását egynél több országban: gyakran meggondoltam, hogy hazám romlása is nem kevésbé származik a mondottaknak az országban szerfölötti hatalmától, mint azoknak, akik ellen hadat viseltek, uralkodási kényétől, szolgáltatván a zsarnokságnak igen jó alkalmakat, miknél fogva a főbbek vakitott szemekkel vezettettek az árokhoz, ahol behanyatlott szabadságunkat keressük jelenleg.

Igaz, nem hiányoztak számos erdélyi fejedelmek - a mi elődeink - kik időről-időre megragadván az alkalmat, e népet fegyverrel is oltalmazták az enyészet elől; de végre önkényesen elfoglaltatván Erdély, csudálatos és jezsuita-fogások által elnyomatván bennem és atyámban házamnak hatalma: a jezsuita maximák és elvek korlátlanul garázdálkodtak Magyarországban, miből a jelen háború is származott - jó vagy rossz időben-e? bizony nem tudom..."

Lord Raby azt a fantasztikus hírt is közölte Vetésivel, hogy XII. Károly megegyezvén Péterrel a magyar határ felé közeledik s akkor a császár nem térhet ki a magyar követelések teljesítése elől s jelezte, hogy a dánoknál a közhangulat követeli a dán csapatok visszahívását.

A minden kis diplomáciai lehetőségen fellelkesedő Rákóczi ilyen körülmények között reménykedve várta a február 6-án Szentmiklósra érkező Szieniavszka hercegnét, leglelkesebb hívét, legmelegebb barátját. A munkácsi kastélyt már január végén "drága kárpitokkal és ezüstös mobiliákkal" díszítették ennek örömére. A hercegnő jötte maga is élmény volt Rákóczi számára s tudta, hogy soha nem jön tervtelenül. "Mivel Sinyavszkiné asszonyom holnap okvetlenül elindul Szkólyáról errefelé" írta január 29-én Rákóczi Bercsényinek "s naponként nagyobb conjecturák nyilatkoztatnak Lengyelországból, az mellyekbül valóságos reménségünk lehet s szükséges az conferentia, melyre Kegyelmedet inpatienter várom..."

Rákóczi nagy ünnepélyességgel és dísszel fogadta az asszonyt. Átjött Munkácsra Bercsényi és felesége is. Ott forgott Des Alleurs is. Ebben a környezetben fogadott Rákóczi egy épp akkor jött török követet. De míg Munkácson ragyogtak éjjel a palota ablakai s a tanácskozásokat elfedező mulatságok zaja lehallott a vár alá, addig az ugocsai oroszok és románok tengeri csutkájából és mogyorófa-berkenyéből sütött kenyeret ettek, a magyarság szállingózott ki Lengyelországba, egy-egy faluban alig maradt 2-3 ember, de azok még a másodalispánt is elverték, amikor adóvégrehajtásokkal zaklatta őket. A diplomáciai remények és a hazai belviszonyok fordított arányban álltak egymással.

Szieniavszka s a véle jött lengyel urak látogatása következtében Rákóczi megkereste a cárt, a svéd királyt és a francia udvart. A cárhoz Nedeczky útján fordult. XII. Károlyhoz Herbaix, XIV. Lajoshoz Brenner közvetítette Rákóczi óhaját.

Rákóczi az orosz cárnak felajánlotta, hogy abban az esetben, ha a svédeket megveri s a szász Ágost szövetséget köt a magyarokkal, akkor megválasztják Ágostot magyar királynak s így a lengyelek segítségével az ausztriai házat rászoríthatják, hogy Erdélyt engedje át. Így az orosz, lengyel, magyar szövetség lenne Európa békéjének legnagyobb biztosítéka.

A svéd király március 11-ére válaszolt Rákóczinak s válaszából azt lehetett kivenni, hogy kezd ugyan a magyar kérdéssel tisztába jönni, de egyelőre még egészen más irányú katonai tervek érdekelték.

Brennernek a francia udvarban meg kellett volna ismernie a lengyel-orosz-francia viszony igazi arcát. Március 12-én Rákóczi Romierst Skoljébe küldte, ahol De Bonnac és Des Alleurs tárgyaltak Szieniavszkával, hogy általuk felajánlja a francia király közbenjárását az orosz-svéd ügyben. Bár meg volt róla győződve, hogy a svédek csak össze akarják őt veszíteni a cárral. Azonban épp ezért gondoskodott róla, hogy az oroszok várható előnyomulása esetén Herbaix ne maradjon a svéd udvarnál. Rákóczi április közepe táján Brennert azzal bízta meg, hogy tárgyaljon Szaniszló királlyal. De ebből már nem lett semmi.

Mindebből csak az érdekel, hogy Rákóczi ismét minden erejével ráfeküdt az északi kérdés diplomáciai megoldására. Nem ismerte fel, hogy valamennyi tárgyaló fél között ő a leggyengébb, ő a támogatásra szoruló fél s hogy az ő kedvéért egyetlen nagy hatalom sem fog, hacsak egyéb érdekei nem kívánnák, összeveszni a Habsburg-házzal s annak szövetségeseivel...

Március 15-én küldte ki Skoljéba Kray Jakabot Rákóczi, hogy ott Szieniavskij jelenlétében számoljon el a francia segélypénzek mikénti felhasználásáról Des Alleursnek és De Bonnacnak s hozza rendbe a jaraszlói uradalom dolgát is. Kraynak meg kellett győznie Szieniavskijt arról, hogy Lengyelország nem tűrheti, miszerint Lubomirszkij a császár zsoldjába álljon s mivel Rákóczi úgy tudta, hogy Szieniavskij a lengyel sereggel a cárhoz akar csatlakozni, reményét kellett kifejeznie afelett, hogy még ez idén felvirrasztja Isten a magyar ügy csillagát, amint azt az ismét bizakodó Rákóczi épp e napokban írta Károlyinak. A lengyel ügy fejlődését Rákóczi oly fontosnak tartotta, hogy mivel Bercsényi betegsége miatt nem tudott utazni, maga sietett hozzá a dolgokat megbeszélni Ungvárra március 25-én.

Ezalatt Berlinben tovább fejlődött Klement akciója. Az általa meggyőzött lord Raby megnyerte Marlborough herceget Rákóczi ügyének. Marlborough február 4-én Brüsszelből válaszolt Rabynak, jelezvén, hogy megkapta ugyan Rákóczi három levelét, de a legnagyobb zavarban van a követendő magaviselete irányában. Belátja, hogy a köznek és a magyar protestánsoknak egyaránt érdeke, hogy a béke mielőbb megköttessék, tehát kéri a lordot, hogy a Berlinben levő követet és hadsegédet küldje sürgősen Hágába, mielőtt ő tovább utazna. Ezek az urak hozzák magukkal a protestáns rendek leveleit is. A herceg jelentette a dolgot Boyle miniszternek is, hogy Rákóczi rajta keresztül kérte az angol királynő és a hollandi rendek közvetítését. Ő szívesen is tenne a dologban valamit, de tart attól, hogy a királynő nem hagyná jóvá az ő megbízás nélküli beleavatkozását. Ugyanazon nap értesítette Wratislaw gróf császári minisztert is, kérve titkon a miniszter véleményét. Jelezte, hogy Rákóczi Erdélyt Magyarország fennhatósága mellett a maga számára kívánja s hogy Anglia és Hollandia a császár érdekében kívánják a magyarokkal való megbékülést.

Marlborough levele Angliában annál nagyobb érdeklődést keltett, mert Medows épp ezekben a napokban jelentette Bécsből, hogy a fegyverszünet iránti előzetes tárgyalások meghiúsultak s Bécsben meghódításról álmodoznak. Heister is azt bizonyítgatja, hogy könnyebb Magyarországot meghódítani, mint azzal békét kötni.

Marlborough levelét Raby késve vette kézhez s így Klementék már nem találták a herceget Hágában, de az intézkedett, hogy menjenek utána Londonba. Wratislaw késedelem nélkül értesítette a herceget, hogy a bécsi udvar hallani sem akar róla és eleve sikertelennek tart minden angol és holland közvetítési kísérletet. A herceg azonban, főleg mert igen sokan szerencsének tartották volna, ha a császár a mostani körülmények közt kiegyezik a magyarokkal, tovább folytatta akcióját.

1709 április elsején jelent meg Jablonsky és Klement az angol minisztertanács ülésén. A már előbb benyújtott emlékiratban a két megbízott a két tengeri hatalom közbenjárását és kezességét, a magyar önállóság helyreállítását, a vallásszabadságot s királyi fennhatóság mellett az erdélyi szabad fejedelemválasztás helyreállítását jelölték ki a magyar béke alapjául. A minisztertanács előtt Jablonsky élőszóval is előadta a dolgot. Több hozzászólás után a királynő nevében Godolphin válaszolt. Azt ajánlotta Rákóczinak, hogy mielőbb béküljön ki a császárral s törekvésében támogatni fogja mind a királynő, mind Anglia. De figyelmeztette arra is, hogy az erdélyi pont nehézséget fog okozni. Ezt a választ azonban nem adták írásban.

Marlborough visszatért Hágába s ott a hollandi rendeknek is támogatásába ajánlotta Jablonskyt és Klement Mihályt. A holland rendek ugyanazt felelték azoknak, amit az angol minisztertanácson hallottak.

Rákóczi örömmel hallotta a visszatért Klement jelentését s bizonnyal nem kis elégtételéül szolgált, hogy diplomatáját Londonban hatlovas hintón vitték fel a minisztertanácsba. Ugyan Godolphin határozatlan válasza helyett szeretett volna egy szabatos ígérethez jutni s evégből kiküldte a protestáns rendek nevében Dobozit és Vetésit, kérve, hogy oszlassák el aggodalmait, mert különben kénytelen lesz a törökökre támaszkodni!

A fejedelem május elején felment Zavadkára pár napra, mikor híre jött, hogy Szaniszló király szétverte Szieniavszkij seregét. Kevéssel utóbb megtudta, hogy a pápa és a császár kibékültek s a hónap második felében értesült Vetésitől, hogy XIV. Lajos békét akar kötni s már meg is kezdte az alkudozást, Rákóczit pedig magára hagyja, hogy az az ő alkudozásait ne zavarja. Május 21-én felháborodással írt Vetésinek. Utasította Vetésit, közölje azt Torcy miniszterrel, hogy Rákóczi tovább folytatja a háborút, akár támogatják, akár nem s inkább száműzetésbe megy, de az általános békéből nem záratja ki magát. Fejezze ugyan ki Vetési, hogy Rákóczi változatlanul ragaszkodik XIV. Lajos személyéhez, de utasította arra is Vetésit, hogy jöjjön haza Versaillesből, ha ott már csak kellemetlenséget jelent a jelenléte.

A Lengyelországból, Itáliából és Franciaországból jött hírek miatt fékezte le a nyárra tervezett támadó szándékot Rákóczi. Ekkor még nem tudhatta, hogy Anglia és Hollandia kemény feltételei miatt a hágai béketárgyalások felborultak s hogy Torcy azzal a felkiáltással fogadta visszatérte után a rá várakozó Vetésit: "Háború lesz uram s nem béke s hogy azt önök is folytathassák, első gondom lesz, hogy kifizessük az önök hátralékát".

Az újabb francia támogatás híre és Klement londoni s hágai beszámolója közel egymásután érkezett Rákóczihoz s így a csalódásokat jelentő májust ismét bizalmat hirdető június váltotta fel.

Rákóczi július 10-ike körül a hágai magyar protestáns követekhez utasítást küldött, hogy fejezzék ki tiszteletét a porosz király előtt s közöljék vele, hogy a nemzetnek mindég a választás volt a legszentebb kincse s attól Lipót puccs útján fosztotta meg a nemzetet. Arra kérjék tehát a porosz királyt, hogy ő és a szövetségesek eszközöljék ki a következőket: a császár vesse alá magát új választásnak, az örökösödést szabályozzák az angol mintára, állíttassék fel nemzeti hadsereg, a császár mondjon le a fegyveres hódítás jogáról, Erdély adassék át teljes felségjoggal Rákóczinak, biztosíttassék a protestánsok vallásszabadsága s a magyar béke foglaltassék be az általános békébe s kezeskedjenek érte a szövetségesek.

Klement jelentésének vétele után, amikor értesült, hogy az erdélyi kérdésben nem számíthat a tengeri hatalmak támogatására, ez ügyben sajnálkozó leveleket írt a porosz királynak, Angliának és Hollandiának is, de hajlandónak nyilatkozott, hogy elfogad valamilyen kártalanítást Erdélyért, ha a rendek ebbe beleegyeznek. Most is a török ajánlkozásával igyekezett jobb belátásra bírni a hatalmakat. Azonban a londoni és hágai tanácsnak megfelelően is lépéseket tett a béke előkészítésére. Július 29-én levelet írt Lamberg bécsi miniszterhez, aki a nagyszombati tárgyalásokkor a magyar ügy iránt nagy megértést tanúsított s kérte, hogy adjon útlevelet Bécsbe küldendő követének, kinek útján ott új ajánlatot akar tenni. Írt ugyanezen a napon Bruyninxnek is Bécsbe, lord Rabynak Berlinbe és Péter cárnak s Golovkin orosz főkancellárnak. A cárnak gratulált, hogy a svéd királyt Poltavánál tönkre verte. Golovkinhoz írt levelében sürgette a cárt, hogy mondassa le Józsefet a magyar koronáról és ismertesse el vele Magyarország függetlenségét. Megint megcsillogtatta a cár előtt, hogy Magyarország és Lengyelország szabadságának helyreállításával ő lehetne Európa békéjének helyreállítója.

Szeptember elején kapott Rákóczi választ Bécsből. Lamberg helyett Bruyninx válaszolt. Jelezte, hogy Lamberg nem küldhet útlevelet s hogy Rákóczi már elkésett az új ajánlatokkal. Rákóczi erre októberben újra kiküldte Klementet Berlinbe s megizente, hogy mivel a császár nem akar békülni, jó lenne, ha a közbenjárók és a cár közösen kényszerítenék az udvart a békére. November 2-ikán még egyszer ízent Rákóczi Bruyninxnek s figyelmeztette a cár készségére s kérte, hogy a Londonba küldött pontok alapján teljesítse közbenjárói tisztét. Medows ekkor már saját kérelmére elhagyta Bécset s egyedül csak Bruyninx képviselte a tengeri hatalmakat Bécsben. Rákóczi újabb levelére keményen válaszolt. Az udvar nevében visszautasította a cár közbenjárását s a béketárgyalások megszűntéért való felelősséget az udvarról Rákóczira hárította, írván, hogy Rákócziék nem válaszoltak Nagyszombatban a császári pontokra s ők mondták ki az ónodi határozatokat. Rákóczi most sem adta fel a reményt. Mivel ellentétet látott Bruyninx mostani és Stepney Nagyszombat utáni levele között, Klementet 1710 elején Berlinből Angliába küldte a félreértések eloszlatása végett.

Az ősz nemcsak Bruyninx visszautasítását hozta meg, hanem Esterházy kiszorulását is a Dunántúlról s szeptember 11-én súlyos vereséget szenvedett Malplaquetnál XIV. Lajos is. A lengyel kérdés is balfordulatot vett. A lengyel urak felszabadulva a svéd nyomás alól, valamennyien Ágost mellé álltak s Rákóczi pártja teljesen elolvadt.

Most Rákóczinénak is jutott diplomáciai szerep. Jaraszlóban ő igyekezett a cárt Rákóczi támogatására rábírni s ő közvetítette Rákóczi és Ágost király közt is a barátságot. Rákóczi erre azért fektetett súlyt, mert azt hitte, hogy Ágoston keresztül fog tudni hatni a cárra.

A cár nyíltan megmondta Rákóczinénak, hogy a svéd háború miatt nem keveredhetik háborúba Angliával és a hollandokkal s ezért nem segítheti a magyarokat sem s ezért nem tehet többet a közbenjárásnál. Rákóczi és Des Alleurs kezdettől fogva ellentétes állásponton voltak az orosz kérdésben. Rákóczi a szerződésnél fogva az oroszokra épített, míg Des Alleurs kezdettől fogva svédbarát volt. Most, hogy már a menekülőben levő XII. Károlytól nem lehetett mit sem várni, Rákóczi nyíltan is kifejezte elégedetlenségét Des Alleurs-rel szemben. Alighogy kimondta az ismét összehívott pozsonyi labancországgyűlés Rákóczi és Bercsényi száműzetését, Rákóczi Vetésin keresztül figyelmeztette a francia udvart, hogy a hadsereg felbomlóban van s ha már más segítséget nem tud adni, legalább fizesse ki a két év óta összegyűlt 600.000 livrenyi hátralékot. Reményét fejezte ki, hogy Franciaország egy nap mégis csak észreveszi, hogy hiba volt, amikor De Bonnac Leszcsinszkij Szaniszló királyságát támogatta s amikor Des Alleurs az ország helyzetét rossz beállításban közölte az udvarral. Ha Des Alleurs a cárral szemben Rákóczi utasításait követte volna, akkor nem jutott volna a magyar ügy oda, ahol van. Hiszi Rákóczi, hogy ha Des Alleurs helyett más követ jönne, az még talán fel tudná kelteni a cár figyelmét Franciaország iránt, mely legújabb veresége óta maga sem tud segíteni. Levelének leglehangolóbb része az volt, hogy még így is kedvezőbbnek ítélte Magyarország külügyi helyzetét a belügyinél. Pedig a külügyi helyzet sok reménynyújtás után épp teljes leáldozást mutatott.

De XIV. Lajos épp most ajánlotta fel támogatását a svéd királynak s erre utasította Rákóczit is. Rákóczi azonban ekkor már megelőzte, mert Ráday Pált már előbb elküldte Benderbe, hogy Károlyt összebékítse a cárral s elvonja a török szövetkezés gondolatától.

XIV. Lajos 1710 januárjában végre felajánlotta Rákóczi által annyit sürgetett közbenjárását Károly és Péter között s ebből a célból Des Alleurst konstantinápolyi követté nevezte ki. Des Alleurs azonban itt sem tagadta meg magát s egy év múlva az oroszok őt okolták, hogy a török hadat izent a cárnak. Vetési, aki ekkor Versaillesből eljött és már Péter mellé rendelt követ volt, arra számított, hogy Des Alleurs ármánya őt fogja végül is Szibériába juttatni.

De térjünk vissza 1709 késő őszére. De Bonnac megkapta visszahívó levelét. A cár szövetséget kötött Ágost lengyel királlyal. A külpolitikai helyzet pillanatról-pillanatra változott. Rákóczi alig győzte a híreket kapni hol a feleségétől, hol az "asszonytól", Szieniavskijnétól. November 13-án felkereste Rákóczit a cár bécsi követe s ura felszólítására elhozta Rákóczinak a bécsi udvar feltételeit. A feltételeket azonban Rákóczi is, Bercsényi is keménynek és alkudozások megkezdésére alkalmatlannak találta. Így a cár első tényleges közbenjárása mit sem jelentett.

Tavasszal még Klement Mihály és Jablonsky akciója kapcsán a diplomáciai törekvésekben volt rendszer. Most a francia vereségek, a bécsi udvar erőre kapása, a svédek veresége, a cár új lengyelpolitikája kapcsán Rákóczi agilis diplomáciája is kapkodó és széteső lett. De az ország belső helyzete még szétesettebb volt. Már vezető emberek is, mint Darvas Mihály főhadbiztos, hangosan lázítottak. Bottyán János és más vezető emberek halála is ráfeküdt a kedélyekre. A pestis szerteszét pusztított a hazában. Az ínség, a pestis és a hadjárat lassúsága elvette a kuruc sereg önbizalmát. Ekkor jutott Rákóczi váratlanul új idegen katonasághoz. Gróf Potockij Mihály, volt kievi palatínus, Rákóczi régi jó embere, aki XII. Károlynak és Szaniszlónak volt a híve, a poltavai csata után menekülni kényszerült mintegy 4000 emberével. Ezek előbb át akartak vonulni Magyarországon, hogy Moldvába mehessenek XII. Károlyhoz. Ezt Rákóczi, mint a cár szövetségese megtagadta, de megegyezett Potockijjal, hogy álljanak magyar szolgálatba. Ezzel a váratlan katonai erővel szánta rá magát Rákóczi, hogy a már rég esedékes támadást végrehajtja.

Még az ősz folyamán újabb katonai kudarc érte volt Rákóczit a Felvidéken. Megbízta volt Csáky Mihály gróf altábornagyot, hogy a Poprád és Fehérvág völgyén s a Királyhegy ösvényein keresztül vonuljon Liptó felé s a Liptóújvár és Szentpéter mellett épített erős császári sáncvonalat törje át. Csáky tétovázása miatt ez a rövid hadjárat kudarcba fulladt s Heister újabb előnyomulást kezdett. Elfoglalta Késmárkot s ezzel az egy Lőcse kivételével az egész Szepesség német kézre került. Esterházy Dániel nógrádi hadait a császáriak szétszórták s megszállták a vadkert-szécsény-losonci vonalat.

Rákóczi miközben egyrészt Ágosttal tárgyalt s felajánlotta neki a magyar koronát s mialatt XII. Károlynak azt a gondolatot vetette fel, hogy nem lenne-e jó az elhurcolt moldvai vajda helyébe magyar embert tenni a moldvai vajdaság élére s mialatt a pestis miatt maga is állandó vándorlásra kényszerült, friss svéd és lengyel hadaival katonai akcióra határozta el magát. Az év végén indult Zemplén megyéből utolsó hadjáratára, amelynek az volt a célja, hogy áttörje a császári előőrsvonal Nógrád megyei szakaszát s így megsegítse Érsekújvárt. Az utolsó támadó hadjárat 1710 január 22-én a romhányi csatával ért véget.

Az évet szomorú esemény vezette be. Jávorka Ádám Ocskó alatt elfogta Ocskayt s Érsekújvárra vitte, ahol január 3-án feje vétetett. Így jutott hóhérkézre egymás után Bezerédy és Ocskay is.

Rákóczi január 7-én vett búcsút Bercsényitől, akit a kassai hadakhoz küldött és a külügyek irányításával bízott meg s maga elindult kiválasztott kis hadával, hogy végrehajtsa a tervezett áttörést. 21-én a magyar katonákat magyar, a svédeket francia s a lengyeleket latin nyelven buzdította. Már ekkor csatarendbe állította seregét s másnap ugyanilyen felállításban ment tovább Romhány felé.

Rákóczi többek közt azért gondolt arra, hogy itt fog megütközni, mert a Dunántúlról kiszorult Esterházy Antal mintegy 3000 főnyi seregével már Érsekújvár körzetébe érkezett s a császáriak Vadkert és Szécsény felől igyekeztek Esterházyt megzavarni. Így ő a császáriak vadkerti állásait akarta megtámadni és siker esetén Szécsény és Rozsnyó felé akart fordulni.

Rákóczi serege mintegy 12.000 emberből állt, melynek nagy része lovas volt. Ebből kb. 3000 volt lengyel, litván és tatár lovas s 500 svéd vértes és dragonyos. A Rákóczival szembekerült Sickingen József gróf császári altábornagynak mindössze 1000 vértese és 500 labanc huszára volt. Így a kurucok nyolcszorosan múlták felül az ellenség létszámát.

A romhányi csatába egyik fél sem ment határozott csatatervvel s a csata állása szerint adtak ki a vezérek utasításokat. Rákóczi csak a felállítást intézte s bár végig jelen volt, az egységes vezetés kicsúszott a kezéből. Károlyi pedig nem jutván el a küzdelem első vonalába, maga nem folyhatott be döntően a csata irányításába. 22-én tulajdonképpen egyik fél sem akart még megütközni. Rákóczi csak Vadkertnél, tehát még 10 kilométerrel tovább várt ütközetet, Sickingen viszont abban a hitben volt, hogy nem Rákóczi, hanem Károlyi kis létszámú serege tart feléje s így azt hitte, hogy azt a rendelkezésére álló erővel meg tudja semmisíteni.

Délután 3 órakor kezdődött az első összecsapás. A kuruc arcvonal hosszabb lévén, át tudta karolni a császáriakat s a lengyelek nagy lendületű támadása benyomta a császáriak jobb szárnyát és centrumát. A császáriak balszárnyának ellentámadása nem sikerült, viszont a lengyelek átkaroló mozdulata annál inkább. Így a császári jobbszárny teljesen körülzáratott s a gyűrűben a nehéz lovasok és a labancok teljesen összekeveredtek. A svédek is győzedelmesen nyomultak előre és a császári centrumot nekiszorították a Lókus patak mocsarának. Sickingen bekerített lovasainak egy része megadta magát, a többi az ingoványba szorult. Maga Sickingen is nyakig úszott a mocsárban. Ekkor a győzelem Rákóczi kezében volt.

A csata ilyen állásánál a lengyelek megszüntették a további támadás s a kurucokkal együtt fosztogatni kezdtek. Ekkor ért a mezőre a császáriak trénje, tehát rárohantak és kifosztották. Ezzel felbomlott a győztes kuruc sereg rendje. Minden csapattest a saját szakállára küzdött tovább, vagy fosztogatott. A felsőbb összefogásnak és irányításnak még csak nyoma sem mutatkozott. A fejedelem elmulasztotta, hogy Károlyi tartalékban álló csapatait ekkor tűzbe dobja. A megvertnek vélt ellenség felismerte a kuruc sereg állapotát s ahol a kuruc kötelékek felbomlottak, kikászálódva a mocsárból azonnal ellentámadásba ment át. Elszakadt egymástól a derekasan küzdő svéd csapat és a vele addig összeköttetésben állott tiszántúli seregrész. Az így keletkezett résen át tört be a kuruc csapatok közé a császári lovasság balszárnya, gróf Saint-Croix tábornok vezérlete alatt. Ezzel a csata sorsa megfordult. A támadó császári balszárny éket vert a svédek és a hajdúk közé, mire az utóbbiak menekülni kezdtek. Így Saint-Croix kellő pillanatban és megfelelő eréllyel véghezvitt ellentámadása a csatát megnyerte a császáriak számára.

A kurucok elvesztették az idegek felett való uralmat. Az új lovascsapatok, amelyek még nem voltak a tűzben, nem támadtak, hanem tétován megálltak s amikor egy császári kapitány egy erdőszögletben 12 emberével éktelen dobolást és lármát rögtönzött, mintha nagy csapat jönne, felborult a gyengén fegyelmezett kuruc csapatok végső rendje is s mindenki menekült át a Lókus patak gázlóin. Rákóczi már csak a túlsó parton szedte össze csapatait s ezzel az alig másfél órát tartó, de igen heves és annál változatosabb ütközet véget is ért. Mindkét fél visszavonult. A kuruc seregből csak a svédek, lengyelek és a reguláris csapatok töredékei gyűltek össze. A sereg többi része eloszlott. A svédek biztatták Rákóczit, hogy menjen a császáriak után. De Rákóczit annyira lehangolta csapatainak megmagyarázhatatlan gyenge magatartása, hogy visszavonulót fúvatott s visszaindult ugyanazon az úton, amelyen délelőtt még előrenyomult. Csak Károlyi érintetlen ezredeit küldte előre, hogy a császáriak visszavonulási útját Vadkert és Szécsény felé elvágassa s a harctól és a januári mocsár-fürdőtől kimerült császáriakat megsemmisítse. Azonban ezek a csapatok lassúak voltak s a császáriak így szerencsésen visszavonulhattak.

A kurucok az idegen segédhadakkal együtt 16 tisztet és 386 katonát vesztettek. A császári seregnek a fele elesett, mintegy 7-800 főre lehet tenni a veszteségét.

A taktikai sikert feltétlenül Sickingen könyvelhette el magának. Nyolcszoros túlerőt űzött el a harcmezőről s ha ideiglenesen maga is visszavonult, pár nap múlva ő tért vissza a harc helyére és szedte össze a kurucok ott ragadt ágyúit és egyéb holmiját.

A csatát mind a két fél győzelemnek könyvelte el és mindenik Te Deumot tartatott ennek örömére. A kurucoknál valóban nem olyan volt a közhangulat, mint az elvesztett csaták után s a sereg néhány óra múlva ismét együtt volt. Érsekújvár is megszabadult egy kis időre a császáriak szorongatásától. Az év első felében még többször találkozunk a kurucsereg kisebb-nagyobb vállalkozásával, amelyekre egy elveszettnek hitt ütközet után már nem igen került volna a sor. De a tervezett támadóhadjárat a romhányi csatával mégis megfeneklett.

Rákóczi belátta az ütközet után, hogy kiképzetlen tisztikarral és mezei hadakkal nem lehet sokra menni. Tapasztalatait írásba is foglalta és tisztjei okulására parancsba is adta. Esterházy tábornagynak megírta, hogy "úgy látom... hogy az német ellen reguláris had nélkül nem boldogulhatunk: melyre nézve teljes igyekezetem az, hogy aztat ujonnan szaporitsuk és fenthagyjuk inkább annak haszontalan fizetését, az ki se harcolni nem tud, se tanulni nem akar."

Rákóczi reményei azonban már nem válhattak valóra. A lengyel és svéd segélyhadak, akikre nagyon számított s akik a romhányi csata hősei voltak, már márciusban haza akartak menni s a lengyelek Rákóczi minden igyekezete ellenére haza is széledtek. A pestis irtózatos irtást vitt végbe a kuruc csapatok közt. Volt ezred, amelynek fele legénysége elpusztult. Egész megyék elnéptelenedtek. Hulltak a közemberek és hulltak a tábornokok, brigadérosok, főtisztek is. A járvány elpusztította a szarvasmarha állomány tekintélyes részét is. Keletről végül sáskajárás jött, amely Erdély és Magyarország alföldi részeinek termését valósággal megsemmisítette. Ilyen körülmények között önmagától omlott össze a maradék kuruc sereg s szűnt meg a további ellentállásnak minden utolsó gazdasági támasza. Érthető, hogy a romhányi csata lett ily körülmények között a kurucok utolsó katonai erőfeszítése és az egész felkelésnek legutolsó nagy csatája...

A romhányi csata után Rákóczi még mindig bízott abban, hogy vagy Péter cár, vagy Ágost király megsegítik s így nem gondolt a küzdelem feladására. Még mindég nem akarta tudomásul venni, hogy az az érdeklődés, amelyet eddig sikerült a külföldi hatalmaknál a magyar nemzeti, ügy érdekében folytatott élet-halálharc mellett felkelteni és fenntartani, már előbb ellanyhult, majd pedig közönnyé változott. Most már Bécset sem érdekelte közelebbről a magyar harctér. A malplaqueti győzelem után a császár minden haderejét a nyugati harctérre igyekezett átvetni, hogy ott a megszorított XIV. Lajost békére kényszerítse. Jól tudta, hogy a magára maradt magyar ügynek úgyis el kell hunynia. Hadd verekedjék Heister és Rákóczi, hisz a francia béke után felszabaduló császári erőknek már gyerekjáték lesz megsemmisíteni a kurucokat. A magyar ügy a nyugati és északi fejlemények kapcsán elvesztette a határokon túlterjedő fontosságát s az európai diplomáciában, mint Markó mondja, már csak egy "quantité négligeable" szerepét játszotta.

Ezt Rákóczi még nem látta, vagy nem akarta látni, viszont nem tudta eltitkolni önmaga előtt sem a szövetséges rendek megnehezült helyzetét, a végtelen országos nyomort, a szörnyű pestist s a hadsereg ideget őrlesztő tespedését, amely Heister és a kurucok mindennapos kis harcaiban reménytölően ráfeküdt a lelkekre. Mindenkinek látnia kellett, hogy a megmaradt erőkkel többet támadni nem lehet, csak az ellenség minél további fenntartására lehet vele vállalkozni.

Rákóczi Romhány után Cegléd vidékén szedte rendbe csapatait. A Felvidéken nem akart többet elérni, mint halogató harcokban feltartóztatni Heistert. Komoly akciót két más irányban akart elindítani. Fel akarta szabadítani Érsekújvárt az újabb ostromzár alól s Tass és Szalkszentmárton környékéről még egyszer át akart törni a Dunántúlra.

Károlyi tényleg többször megsegítette Érsekújvárt s egyszer eredményes volt az őrség kitörése is. De ezek a helyi eredmények helyi jelentőségűek is maradtak. Márciusban a sereg egyre jobban bomlott. A csapatok a nyomorra és a pestisre való hivatkozással most már nyíltan kérték elbocsáttatásukat. Bercsényit, nagy mértékben személyes biztonsága érdekében, Rákóczi diplomáciai megbízatással Lengyelországba küldte s a sereg feletti főparancsnokságot Károlyira ruházta, kinek vezéri képességeiről a Romhány előtti napokban igen jó benyomást szerzett.

A dunántúli vállalkozás kezdetben sikerrel kecsegtetett. Br. Palocsay tábornok 2-3000 emberrel Pentelénél átkelt a Dunántúlra s ez a csapat Palocsay megbetegedése után Béri Balogh Ádám vezetése alatt egész Sopronig nyomult előre. Innen azonban Nádasdy gróf egész a Bakonyig visszanyomta. A Bakonyban még pár hónapig tartotta magát elkeseredett portyázásokkal Béri Balogh, de a nép is belefáradt a támogatásába s ellenségesen fordult vele szembe. Balogh Ádám Mohácsnál igyekezett visszatérni a Duna-Tisza közé, de Szekszárdnál a rácok és a nyíltan ellene fordult nép elfogta s Béri Balogh Ádám, az utolsó kuruc portyázás hőse, vérpadon fejezte be életét.

A felkelés ügye egyre rosszabbodott. Eddig katonailag nem volt nagyobb baj. Most egyszerre jött az összeomlás. Lőcse még 1710 februárjában kapitulált. A szóbeszéd és a nép fantáziája a vár feladását a lőcsei "fehér asszony" személyével kapcsolta egybe.

A felkelés katonai sorsára döntő befolyással volt, hogy a bécsi haditanács szeptemberben Heistert elmozdította s kevéssel később helyére magyar embert, Pálffy Jánost nevezte ki a magyarországi csapatok élére főparancsnoknak. Pálffy leánya belső kapcsolatot tartott fenn József császárral s Pálffynak így nagy befolyása volt az udvarban. Savoyai Eugen különben már évek óta őt szemelte volt ki a magyarországi háború vezetésére, mert nagyra becsülte katonai képességeit.

Pálffy erélyesebben fogott hozzá a hadjárat vezetéséhez. Ennek következtében szeptember végén elesett Érsekújvár, majd októberben sorban a császári csapatok kezére került Jászóvár, Krasznahorka, Bártfa, Eperjes, Tokaj, Sárospatak, Szolnok és november 30-án Eger is. Ezzel Rákóczi kezéből kicsúszott úgyszólván az egész ország. Csak öt megye, a kelet-magyarországiak, Ung, Ugocsa, Bereg, Máramaros, Szatmár maradtak a kezén. Esterházy Antal megkísérelte, hogy a Felvidéken át Miskolc és Munkács felé menetelő Virmond és Viard tábornokokat feltartóztassa, de sikertelenül s így Rákóczi Munkácsra szorult. Rákóczi ekkor serege csonkjait, Károlyi maradék csapatait a Nyírségbe akarta összevonni, hogy onnan aztán egy elkeseredett támadással valamerre kivágja magát a császáriak gyűrűjéből. De erre már nem kerülhetett sor. Az év végére nagy hideg és szörnyű havazás állt be. A tervet elborította a kegyetlen hideg végtelen hótakarója, mint egy szomorú halotti szemfedő...

Rákóczinak az ősz végére már alig volt 20-22.000 embere. Pálffy viszont ekkor már kapni kezdte a nyugati hadszíntéren felszabadult császári csapatokat s így már legalább 50.000 embere volt. Igaz, hogy ezek is le voltak rongyolódva, ezeket is kikezdte a pestis s ellátásuk ezeknek is nyomorúságos volt. Viszont kitűnő hadvezér vezette őket s tisztjeik nagy katonai tapasztalattal rendelkező emberek voltak. Ez a sereg most már játszva megsemmisíthette volna a kuruc seregcsonkot, ha Pálffy akarta volna. Pálffy azonban, bár a császár mellett harcolt, mégiscsak magyar ember volt s nem a leigázást, hanem a tisztességes békét akarta elérni. A kuruc csapatokat, amelyek még tudtak volna ellentállást kifejteni, ügyes manővrirozással lassankint összeterelte a Tiszántúlra s egyidejűleg, lehetőleg ostrom nélkül, elfoglalta Kassa, Ungvár és Munkácsot kivéve a kuruc erődöket. Ezzel elvágta a lehetőségét is a további ellentállásnak.

Rákóczi kezdett magára maradni. Vezérei vagy felmentésüket kérték, vagy Lengyelországba távoztak. Károlyi volt egyedül biztosan mellette. De még ekkor sem hagyta el Rákóczit a remény. Kisvárdán gyűjtötte össze seregeit, egy utolsó szemlét tartott felettük s megizente innen Ágostnak, hogy inkább kibujdosik, de igába nem hajtja a fejét. Segítséget kért Ágost királytól és az orosz cártól is s maga Munkács várába akart zárkózni addig, amíg azok segítsége megérkezik. De erre már nem került sor. Pálffy támadás helyett békét ajánlott. Ezzel a felkelés katonai része befejeződött. 1711 májusában ugyan még betört Lengyelországból egy kuruc ezred, de ennek már nem volt jelentősége, mert hamar visszavonult s Lengyelországban felbomlott.

Pálffy békeajánlata lezárta a kuruc szabadságharcot, amely később függetlenségi, majd legvégén önvédelmi harccá lett...

Dióhéjba szorítva összegeztük a katonai összeomlás egymásra toluló drámai eseményeit a romhányi csata utántól. Talán ez a gyorsabb előadási ütem érzékeltetni tudja azt a katasztrofális folyamatot, amelyben a legtragikusabb annak gyorsasága volt.

Lássuk most már Rákóczi utolsó külpolitikai kísérleteit, amelyekkel még meg akarta menteni a körülötte romba dőlő világot, a romhányi csatasíkról való visszavonulástól 1711 február 22-éig, amikor ugyanazon az úton, amelyen nyolc évvel előbb bejött az országba, most kiment Lengyelországba.

Előrebocsátottuk, hogy a francia harctér eseményei és az oroszlengyel-svéd események újarculatú kialakulása után a magyar ügy minden súlyát elveszítette az európai nagypolitika szemszögéből. Franciaországnak most már mindegy volt, hogy messze keleten Rákóczi és a magyarok foglalkoztatják-e, vagy sem a császári csapatokat. Péternek, aki Magyarországot mindég csak azért tartotta számon, hogy azt szükség esetén átvonulási területül felhasználhassa, most már nem volt szüksége Rákóczira. Sokkal jobban lekötötték a török kérdés számára egyre kellemetlenebb fejleményei. A megvert és bolyongásra kényszerült XII. Károlynak az volt az érdeke, hogy visszavonulási útját biztosítsa a császár területén, tehát inkább Rákóczi ellen fordult. Ágost pedig biztosan ült a lengyel trónon, Rákóczi nevének már nem volt Lengyelországban varázsa.

Egyedül a három protestáns hatalomnak, Angliának, Hollandiának és Poroszországnak nem lankadt különösebben az érdeklődése. Az első kettő erélyesen támogatta is a magyar ügyet Bécsben a béketárgyalások sikere érdekében. De mindhárman sokkal messzebb voltak annál, mintsem fizikai segítséget nyújthattak volna, amire Rákóczinak és a felkelésnek ekkor már leginkább szüksége volt. De különben is érdeke lett volna-e akár egyiknek is e három hatalom közül, hogy a messzi és maroknyi magyar nemzet nemzeti ügyéért ujjat húzzon a Habsburgok birodalmával?

Említettük, hogy Rákóczi Bruyninx levelének vétele után 1710 elején Klementet útnak indította Angliába, hogy tisztázza az eddigi angol válaszok és a holland követ mostani válasza közt mutatkozó különbségeket. Útját Berlin felé vette, ahol kitűnő ajánlóleveleket kapott Angliába. Berlinből Hágába ment. Itt emlékiratot nyújtott át az ott időző Marlboroughnak. Ez az emlékirat nagyjában egyezett az előző emlékiratokkal, csak annyi újítás volt benne, hogy Rákóczi most már hajlandónak nyilatkozott Erdélyt valamilyen kárpótlás ellenében átengedni, ha az átengedett magyar terület ugyanolyan biztosíték volna a magyar szabadság számára, mint volt a múltban Erdély. Marlborough április 18-án válaszolt lakásán Klementnek Heinsius, Townsend lord, a porosz Schmettau és Vetési jelenlétében. Válaszában kifejtette, hogy mind Anglia, mind Hollandia nagyon jól emlékeznek eddigi üzeneteikre, de a császári udvar most még hajthatatlanabb, mint valaha is volt. Elismerte, hogy Bruyninx levelét nem helyesli. Jelezte, hogy sem Anglia, sem Hollandia nem igérhetik fenntartás nélkül, hogy Magyarország ügyét be tudják kapcsolni az európai békébe. Azt tanácsolják tehát, hogy Rákóczi szorítsa rá erre XIV. Lajost, mert ha a francia király kívánná a magyar ügynek az egyetemes békébe való bekapcsolását, akkor annak meglenne a foganatja.

A hivatalos nyilatkozattétel után Marlborough azon nézetének adott kifejezést, hogy Bruyninxet Bécsben a császári udvar valószínűen megvesztegette s ezzel magyarázható különben érthetetlen eljárása. Nem tanácsolta, hogy Klement tovább menjen Londonba, inkább mást ajánlott, mondván, hogy inkább indokolható Bécs előtt, ha a protestáns rendek követe jelenik meg Londonban, mintha a Rákóczié.

Klement helyett tényleg Berenstorff ment át Londonba, aki épp úgy, mint előző évben Klement és Jablonsky, megjelent a minisztertanácson is. Ő ugyan mindenképpen a királynő előtt is meg akart jelenni, de erről lebeszélték. A minisztertanács biztosította, hogy a királynő kész a közvetítésre, közbenjárásra, de Rákóczi viszont ne forduljon a törökköz. Mivel azonban Hollandiában kisebb a hajlandóság, azt tanácsolták Berenstorffnak, hogy mielőbb térjen vissza Hágába s ott siettesse az ügyet.

Amíg Berenstorff Londonban járt, Péter cár kezdeményezésére Urbich, a cár bécsi követe, a bécsi miniszterek általános rosszallása közepette meglátogatta Rákóczit, hogy attól békeajánlatok kezdeményezését kérje. Rákóczi és Bercsényi tudatták is vele feltételeiket. Ezek általános amnesztiából és oly biztosítékok követeléséből álltak, amelyek személyükre, jószágaikra és az ország alaptörvényeire vonatkoznak. Urbich egy követet is vitt magával vissza Bécsbe, de azt Pálffy Pozsonyban lefogta és bezáratta. Londonban ezt nagyon rossz kezdeményezésnek tartották, amit Boyle miniszter nem is késett az új bécsi angol követtel, Palmesszel közölni.

A londoni békeközvetítési hajlandóság komoly volt. Boyle június 16-án felettébb kívánatosnak tartotta, hogy a császár egyezzék ki a magyarokkal s ily irányban utasította Palmest. Palmes a holland követ társaságában ezt ki is jelentette a minisztereknek s figyelmeztette azokat, hogy a huzavona a magyarokat könnyen a török karjai közé kényszerítheti. Bécs úgy nyilatkozott, hogy kész fegyverletétel ellenében a magyaroknak általános bűnbocsánatot biztosítani s javaikat is visszaadni, de a cárt nem fogadja el közvetítőnek. Palmes ezt a nyilatkozatot azonban nem hitte el s úgy referált Boylenak, hogy benyomása szerint az udvar még mindég a felkelők kiirtására s Magyarország teljes megrontására törekszik s csak azután békül. Az angol békeszándékot legjobban a királynő újabb fellépése igazolta. Szeptember 5-én Anna levéllel fordult a császárhoz s kérte, hogy a magyarokkal béküljön ki, hogy a közösen viselt háború erélyesen folytatható s becsületes békével befejezhető legyen.

Palmes benyomásai ezután sem változtak s egymás után jelentette, hogy egy újabb közbenjárás elől Bécs ridegen elzárkózik. Palmes rokonszenvvel fordult a magyar küzdelem felé s november 12-én St. John miniszternek írt levelében szerencsétlen népként emlékezett meg a magyarról (unfortunate people). Anglia magyarbarátsága, amit főleg a magyar protestánsok ügye táplált, annyira ment, hogy decemberben még a császárhoz küldött külön angol követ utasításában is szerepelt a kérdés, hogy miért vannak még akadályai a magyar békének és mik azok? Marlborough a holland rendekkel még Hágából is sürgette 1711 januárjában a császárt a magyar béke megkötésére. Ha ezeknek a sürgetéseknek nem is lett közvetlen következményük, de azt mindenesetre elősegítették, hogy 1711 tavaszán a bécsi udvar gyorsan és aránylag igen humánus békét kötött a magyarokkal. A gyors és emberséges békekötésnek egyik magyarázata az az igyekezet volt, hogy az udvar el akarta kerülni a két tengeri hatalom, de első sorban Anglia beleszólását a békekötésbe.

Klement jelentése a maga hágai és Berenstorff angliai eredményeiről arra ösztönözte Rákóczit, hogy 1710 augusztus 26-án Anna királynőhöz forduljon. Rákóczi levele épp a legjobbkor érkezett Londonba, mert amint az imént láttuk, Anglia ekkor már újra érdeklődött Bécsben, hogy fel lehetne-e venni ismét az elejtett közbenjárást.

Jellemző, hogy Bécs számára milyen kellemetlen volt már maga az egyszerű angol tapogatózó érdeklődés is, az a körülmény, hogy a bécsi miniszterek azt akarták elhitetni Palmesszel, hogy a magyar felkelésnek semmi köze sincs a protestáns vallás ügyéhez s hogy Magyarországon soha semmit nem tettek a református vallás ellen. Londonban mindezek ellenére tudták, hogy a protestantizmus megérezné, ha a felkelés leveretéssel végződne s tovább folytatták a kellemetlen érdeklődést és sürgetést. St. John miniszter pedig visszavárta Rákóczi követét Londonba, hogy tőle első kézből tudja meg, miként is segíthetne a magyarokon.

Rákóczi 1710 október végén küldte ki Klementet ismét Hágába és Londonba. Megizente általa, hogy most már végérvényesen visszautasította a török ajánlkozást, azonban viszonzásul azt kéri, hogy a két tengeri hatalom írásban és hiteles formák közt adjon nyilatkozatot arról, hogy gondoskodni fognak az egyetemes béketárgyalásokon Rákócziról és a magyar ügyről, amint azt ő kívánja.

Klement 1711 elején ért Berlinbe. Lord Raby Rákóczinak már a múltból ismert ajánlataira megjegyezte, hogy célszerűbb lett volna, elfogadhatóbb pontokat venni fel a kívánságok közé. Klement erre, miként erre egyes régebbi utasításai felhatalmazták, a múlt évi ajánlatot átalakította s az erdélyi pontot úgy magyarázta, hogy Rákóczi mint erdélyi fejedelem elfogadná azt a szerződést, amelyet Apafi kötött 1686-ban a császárral.

Az így átalakított ajánlatokat Raby megküldte Londonba és Bécsbe Palmesnek is. Meg is jegyezte utóbbihoz írt levelében, hogy ilyen észszerű ajánlatot az udvar igazán nem utasíthat vissza. Palmes rögtön jelezte, hogy Raby téved, mert az udvar jelen helyzetében más véleményen van s nehezen fog belemenni valamilyen választott bíróságba, vagy közbenjárásba, akár az angol királynő, akár a hollandi rendek, akár a cár legyen is a közbenjáró. Az ajánlat, Palmes szerint, legalább egy félévvel elkésett s most már időszerűtlen.

Az ajánlat már azért is elfogadhatatlan volt Bécs előtt, mert Erdély egyáltalában meg volt említve benne. Az angol és holland követek erre újabb pontokat adtak át Bécsben. Maga Peterborough, a rendkívüli angol követ is Rákóczi mellé állt. Különösen a vallásszabadság érdekében emelt szót. Az angol sürgetések egyre kellemetlenebbekké váltak s az udvar így, nem zúgolódás nélkül, de hozzájárult Pálffy önkezdeményezte békeakciójához, csakhogy elejét vegye az angol sürgetéseknek.

Klement és Jablonsky állandó diplomáciai missziója s ezzel kapcsolatosan az angol és holland közbenjárási kísérletek mellett, Rákóczi más irányban is folytatta bonyolult és szerteágazó diplomáciai működését a romhányi csata után is. Rákóczi ugyan Emlékirataiban már csak alig foglalkozik ennek az évnek diplomáciai törekvéseivel, de világosan foglalja azokat össze. Mindössze ennyiről számol be:

"A külügyi levelezéseket Bercsényire biztam. Ő nemsokára a romhányi harc után figyelmeztetett, hogy küldjem el Franciaországba Le Maire hadmérnökkari dandárnokot azon előterjesztésekkel, amelyeket nekem a cár a pultavai ütközet után tett, hogy a francia király küldjön hozzá követet s ő kész lenne a királlyal szövetséget kötni és egész győzelmes hadseregével segélyemre jönni s igy arra kényszeriteni a császárt, hogy kösse meg a békét Franciaországgal; - feltéve, hogy a legkeresztényibb király megigéri neki, miszerint a császárral és szövetségeseivel (Anglia, Hollandia) nem kötend a cár kirekesztésével békét. - Varsói szerződésünkben meg volt állapitva, hogy útleveleim érvényesek lesznek a muszkák előtt, valamint a cáré is Magyarországon. Azt hivém tehát, hogy Le Maire minden akadály nélkül utazhat; de Jánus orosz tábornok, aki később a cártól a császár szolgálatába állott át, megvizsgálván sürgönyeit, visszaadá ugyan azokat és őt magát is elbocsátá: azonban titkon az egészet megjelenté a bécsi udvarnak. Nemsokára ezután számtalan koholt másolata terjede el Lengyelországban leveleimnek, amelyekről azt álliták, hogy elfogattak. Teljesek valának pedig ezek a másolatok ezernyi ezer hamisságokkal: hogy elhitessék a cárral, miszerint én és a francia király egyesülten arra biztatjuk a török szultánt, hogy a cárt a svéd király érdekében támadja meg... Mig Szerencsen tartózkodtam, a francia király hozzám küldé megbizó-levelekkel Kökényesdyt, más néven Vetésyt, aki a francia udvarnál mint rendes követem tartózkodott. Vetésy a Le Maire által elküldött előterjesztéseimre azt a választ hozta, hogy a legkeresztényibb király elhatározá haladéktalanul követet küldeni a cárhoz és a fejedelem eléterjesztései nyomán vele szerződésre lépni. Kökényesdyt azonnal a cárhoz küldeni s nagy reményeket helyeztem a francia király nyilatkozatába. Bercsényi november 26-án ment át a határon és Jaraszlónak vette útját, Dolgoruky herceggel értekezendő. E miniszter értesittetvén Vetési megbizatásáról, Bercsényit azzal kecsegteté, hogy ura, a cár, segitséget adand. Ugy, hogy Bercsényi tábornok reményekkel eltelve azt hivé, hogy ő már erős muszka hadtest élén fog visszajöhetni; e felől irt is leveleket - s ezeknek következtében méginkább óhajték időt nyerni. Megtudám, hogy Pálffy, leánya kedvéért, - aki József császárnak szeretője volt - elnyervén a császári hadsereg főparancsnokságát, Budánál átkelt a Dunán és a Sajó mellé Ónodra érkezett. Azt ajánlám tehát Károlyinak, aki e tábornokot közelebbről ismeré, hogy figyelmeztesse őt, miszerint dicsőségére válnék, ha a magyar háborút örvendetesebb és gyorsabb eszközökkel fejezné be, mint az fegyverek által volna remélhető; s hogyha sikerülne fegyverszünetet kötnünk - amire a tél szigora által különben is kényszeritve vagyunk - remélhető, hogy a békealkudozások szerencsésebben végződhetnének, mint annakelőtte. Károlyi megirá levelét s megmutatván, titkon elküldé Pálffynak. Mig a felelet megérkezendett, igen csekély kisérettel kirándulást tettem Szkolyára, a lengyelországi főtábornoknéhoz, aki tulajdon fogatán Drohobiczba vitt, ahol Dolgoruky herceggel találkozandó valék. Érdekemben állott, hogy saját magam győződjek meg arról, valjon mennyire támaszkodhatunk azon reményekre, amelyekkel Bercsényi kecsegtetett? E miniszter meg is vallá nekem őszintén, hogy ura ugyan - amint ő hiszi - szives hajlandósággal viseltetik irántam s kész a francia királlyal szerződésre lépni: azonban hire terjedez, hogy Des Alleurs marquis, mióta a portára érkezett, folytonosan sürgeti a szultánt, hogy a svéd király érdekében üzenjen hadat a cárnak; aminthogy a török valósággal hadi készületeket is tesz, hogy a háborút a tavasszal megkezdje. Ha pedig ez be fog következni, úgy ő biztosithat, hogy a cár semmi esetre sem fog a császár ellen tenni."

Rákóczi feljegyzéséből az tűnik ki, hogy XIV. Lajos szorult helyzetében most már hajlandó lett volna szövetségre lépni a cárral. Ez a szövetség nagyon előnyös lett volna Rákóczira, mert ezen az alapon nyomatékosabban követelhette volna a cártól a varsói szerződés értelmében neki járó segítséget. A napkirály azonban most sem volt őszinte s amíg Pétert hitegette, folytatta svédbarát politikáját és a törököt háborúba ugratta Péter ellen. Amíg utóbbi körülmény nem sült ki, addig Rákóczinak komoly reményei lehettek Péter támogatására. Azonban Des Alleurs portai működése az utolsó reménysugárt is elfojtotta a török-orosz ellentét kirobbantásával. Így foszlott szét a legkétségbeejtőbb hónapokban az orosz segítség utolsó reménye is.

Egyetlen sovány elégtétele lehetett a külpolitikai álmaiban következetesen csalódott Rákóczinak. 1710 tavaszán végre megkapta a kért aranygyapjas rend nyakláncát, sőt a lánc helyett magát a nagy toisont, amihez utóbb még a rendszalag megküldését is kérte. Ha már a segélypénzek elmaradtak, ha a szövetségkötés is elmaradt, legalább megkapta a spanyol és francia nagyhatalmak udvariasságának jelét. Ez az egy valami lett maradandó a francia reményekből...

A magyar trónjelöltek száma Romhány után ismét szaporodott. Amikor a Rákóczit Bécsből felkereső Urbich orosz követ a magyar koronát a lengyel trónra visszakerült Ágost szász választónak akarta felajánltatni, Rákóczi megkockáztatta előtte azt a lehetőséget, hogy a cár ültesse a magyar trónra a saját fiát, Alexejt. Ez az oroszokra nézve annál is inkább előnyösebb lenne, mert a magyar trón az első lépés a Kelet trónjának megszerzésére. Ezzel is csak azt akarta elérni Rákóczi, hogy kedvet csináljon a cárnak a magyar ügy megsegítésére. Az már természetes az előzmények után, hogy Rákóczi a magyar ügy külföldi támogatását még mindég egész európai tervvel kapcsolta össze, mintha irányt szabhatott volna az európai nagypolitikának.

Az állandó külpolitikai reménységek közt még egyéb csalóka hírek is ébren tartották a reményt Rákócziban 1710 nyarán és őszén. Július végén hallotta, hogy Nehem császári tábornok kijelentette volna, miszerint a magyaroknak az aranybulla záradékán kívül minden szabadságot meg kell adni, mert míg egy férfi és egy tehén lesz Magyarországon, addig nem fog vége szakadni a hadakozásnak. Ugyanekkor már nagyon olyan volt a helyzet, hogy az az egy ember sem marad meg, mert amíg az utóbb készült hivatalos becslés szerint a nyolc éves hadviselés csak 85.000 ember életébe került, addig a pestis Magyar- és Erdélyországban 410.000 embert pusztított el.

Rákóczi 1710 december elején már számított arra, hogy ki fog szorulni az országból s báró Vojnovichot kiküldte Ágost lengyel királyhoz s megizente általa, hogy inkább kibujdosik, mintsem igába hajtsa a fejét. A kibujdosni akarók Ágostnak és a cárnak kívánják szolgálataikat felajánlani s kérte, tudassa Ágost, hogy mi módon és mennyi magyart hajlandó befogadni seregébe. Felhatalmazta Ágostot arra is, hogy közölje a császárral, hogy a magyarok, ha nem is hajtják fejüket igába, szívesebben szolgálnak a vele barátságban élő lengyelek, mint az ellenséges törökök seregében. Azt is jeleznie kellett Vojnovichnak, hogy a fejedelem, mint lengyel honos, bizonnyal a király védelme alá fogja helyezni magát.

Rákóczi, aki már huzamosabb idő óta foglalkozott a mozgalom balsikere esetére az önkéntes emigráció gondolatával, lélekben ekkor már feladta a reményt s ez a követsége már nem a külső segítséget hajszolta, hanem az emigrációt készítette elő.

Kapott ugyan még ezután is hírt hol a porosz király, hol a cár jóindulatáról, de egyre jobban belátta, hogy ha a cár segítsége be is következne, azt ő már magyar földön nem várhatja be.

A belpolitikai események is olyan fordulatot vettek, amelyek a belső ellentállásnak még a reményeit is elvették. Pálffy és Károlyi tárgyalásai egyre jobban előre vetették a megkötendő béke körvonalait. Rákóczi számára nem maradt más, mint az emigráció vállalása. Az a gondolat tartotta külföldön, amely közel másfél évszázaddal utóbb Kossuthot, hogy a magyar ügyet külföldre víve, ott tartsa ébren. Amikor tehát katonai működésének minden lehetősége megszűnt, külpolitikai működésének irányítását külföldre tette át.

Nyolcéves küzdelme a nemzet ősi alkotmánya és szabadsága érdekében és a német elnyomás ellen, magyar földön, távozásával véget ért. Az őseitől öröklött külpolitikai koncepciókat, amelyek az északi szövetségesről és a nyugati neolatin barátról szóltak, azonban magával vitte külföldre is. Családi hagyományait többre becsülte egyéni boldogulásánál s amikor annak szolgálatában külföldre ment, az eszme szolgálatába állított törékeny fizikumú lénye egy Bécs felé kiáltó örök mementóvá alakult át, amely mint visszakísértő árny vetett a legnapsütöttebb órákban is egy árnyalatnyi borút Bécs felé. Az elvesztett Erdély helyett így lett a hontalan Rákóczi a magyar szabadság biztosítéka.

*

Így ért véget a Rákóczi-féle szabadságharc katonai ellentállása s így került külföldre a magyar ügy külpolitikája. Ettől kezdve a magyar ügy ismét intern ügy, belügy lett a nemzet és uralkodója között, Pálffy és Károlyi tárgyalásai is már ilyen természetűek voltak.

Az ónodi határozat mélyen érintette az ország mindkét érzelmű lakosságát. A nemzeti küzdelem híveit épp úgy, mint a császári kézen levő országtöredéken működő, Bécshez hű vezető tisztviselőket és a kevés számú alacsonyabb rendű labancokat. Az elsőkben a trónfosztás határozottsága megnyugvást, az utóbbiakban megdöbbenést keltett. Ez a megdöbbenés csak rövid időre jelentett egyben kábulatot is s a császárhű apparátus élén megmaradt nádor, Esterházy Pál, már július 29-én az ország négy rendjének nevében tiltakozott a szerinte teljesen törvénytelen, vakmerő határozat ellen. Erről József császár augusztus 4-én testimoniálist adott ki, amelyet ki is nyomatott. A nádor tiltakozását, amelynek az országban kellett volna visszhangot kiváltania, követte az augusztus 20-án kibocsátott s a keresztény államokhoz intézett nádori manifesztum.

Ez az éles szatírával megírt manifesztum, amely egy kétségtelenül eszes és szenvedéllyel telített tollú ember fogalmazványa, a labanc lojalitáson is messze túlmenően dicsőítette Lipótnak és Józsefnek a magyar nemzettel szemben tanúsított "atyai jóindulatát". Azonban nem a császár-király védelme volt a manifesztum gerince, hanem a felkelők vádolása. Azzal vádolta meg Rákóczit és mozgalmát, hogy a közjót feláldozták a maguk magánérdekeiért.

A manifesztum azt igyekezett bizonyítani, hogy a detronizációs határozat kimondása egyrészt kétségbeesett lépés volt, másrészt terror hatására történt. Azt állította, hogy a lázadás vezetői és zászlótartói látva, mennyire nem sikerülnek szándékaik, a népjog és a személyes szabadság sérelmével nyílt ülésen levágatták a túróci követeket s ennek a terror-cselekménynek tragikus légkörében erőszakolták ki a gyűlés határozatát. Hangoztatta a kiáltvány, hogy a lázadók oly féktelenül gyalázták az uralkodót és családját, hogy azt a tisztesség szabályai szerint az ellenséges fejedelmek is szégyellték volna. Vádolta a lázadók vezéreit, hogy amikor azokat a hazafiakat, akik megmaradtak a király hűségén, mert nem akarnak az erény magasságából a gonoszság és az örökös hűtlenség örvényébe bukni, a haza ellenségeinek nyilvánították, akkor a zsarnokság fő-fő polcára és a gonosz meggazdagodásra törekedtek.

A kiáltvány a kérdés jogi oldalát vizsgálva megállapította, hogy József királysága és örökösödése törvényes alapú. Idézte azokat a XVII. századi törvénycikkeket, amelyek a Habsburgok egymást követő trónra léptének minél zavartalanabb biztosítására veszélyesnek nyilvánították az interregnumot. A mozgalom vezetőit a haza pusztítóinak és a szabadság kiforgatóinak nevezte, akik gőgösen és makacsul, lázadás és összeesküvés következtében szerzett hatalomnál fogva érezték csak jogosultnak magukat az interregnum kimondására. Ezzel a végzéssel a lázadás vezetői előbbi társaikat mintegy járomba fogták s ezt a határozatot azoknak már mint szabadságaikból kiforgatott hűbéreseknek hirdették ki.

Az ónodi határozat létrehozói az országgyűlés összehívása jogának bitorlására, a hűtleneknek nyilvánított hűségesek birtokainak elkobzására nem idéztek törvényt, holott magukat a törvények jeles őreinek hirdetik, de nem találtak rá. Ám elfeledték azt is, hogy az 1542. VII. tc., amely a hűtlenek javainak lefoglalását rendelte el, reájuk vonatkozik.

Esterházy a kiáltványban ünnepélyesen megsemmisítette azokat a határozatokat, amelyeket a hűtlenek fejei által törvénytelenül összecsődített ónodi konvent mondott ki s azok kimondóit, illetve eszközlőit büntetés alá eső hűtleneknek nyilvánította. A manifesztum végül is kijelentette az ország négy rendje nevében, számolva az új királyválasztás lehetőségével, hogy I. Józsefen kívül más királyt nem ismer el. Hangsúlyozta, hogy a nemzet biztos abban, hogy József megtartja a hitlevélben igérteket s ezért hajlandó hódolatát vére hullatásával is bizonyítani.

A manifesztum kibocsátója a legalitás álláspontjára helyezkedett s így kapóra jött neki, hogy az ónodi határozat még csak az aranybulla záradékára sem hivatkozott, mint detronizációs jogalapra. Valóban ezt a határozatot az ország többségét jelentő jelenvaló rendek a maguk többségi voltával látták első sorban alátámasztva s mivel 1687 óta ténylegesen szünetelt a törvényhozás s egyéb körülményekben is sokszorosan biztosítva volt annak az ismérve, hogy a király szembehelyezkedett a szabadsággal, joggal és törvénnyel, az utóbbiak védelmére a határozat kimondói az uralkodóval szembehelyezkedett nemzet többségének akaratával a maguk eljárásának jogszerűségét igazolva látták.

A két álláspont között kiegyenlítődés nem jöhet létre. Amennyiben a demokratikus felfogás szerint a többségi elv alapján önrendelkezési alapra helyezkedett nemzet önmagáról való döntése bizonyos körülmények közt a teljes legalitást is elérheti, Rákóczinak és az ónodi végzés megszavazóinak a maguk szempontjából teljesen igazuk volt. Viszont igazuk volt a nádoréknak is, akik az uralkodók törvénytelen uralmát törvényesnek vélték s így a törvényes rend felforgatóit látták a kurucokban. Az ily természetű vitákban mindég az legalizálja az elfoglalt álláspontok valamelyikét, hogy az illető álláspont vallói a végén felülmaradnak-e vagy sem. Rákóczi győzelme, szabad királyválasztás és teljes nemzeti függetlenség kivívása esetén az ónodi végzések forradalmi jellegű törvényalkotását az események legalizálták volna s a nádori kiáltvány lett volna illegitim álláspontú vélemény. Az események azonban a kuruc mozgalom esetében a császár-király javára döntöttek s az ónodi végzések maradtak jogtalanok. Különben József már 1708 augusztus 25-én megsemmisítette "Istentől nyert hatalmánál fogva" az ónodi végzéseket s annak alkotóit hűtleneknek, felségsértőknek és a haza ellenségeinek nyilvánította, elrendelve üldözésüket, elfogatásukat és vagyonuk elkobzását.

Rákóczi 1707-ben, a detronizáció kimondásának évében még egyszer alkalmat adott az ország közvéleményének megnyilatkozására. December 12-én nyitotta meg a kassai gyűlést, amelyen Liptó és Borsod kivételével minden vármegye megjelent.

A gyűlésnek egyetlen komoly programpontja az ónodi gyűlés adóügyi törvényeinek végrehajtása volt. Rákóczi egyetlen mondatban számol be erről a gyűlésről: "Kassára mentem, ahol a telet akartam tölteni s senátus-ülést is tartani, amelyre a vármegyék követei is hivatalosak voltak: hogy megállapítsák a rájok eső adót, amely részint élelmiszerekben, részint rézpénzben vala fizetendő".

Rákóczi ekkor már látta, hogy "szemlátomást kezdett minden hanyatlani, mert a rézpénz, mely alapja volt a háborúnak, napról-napra vesztett értékéből". A dikáknak kivetésére Rákóczi nagy súlyt helyezett. Megvizsgáltatta a gyűlésen az ő birtokaira kivetett hadi járulékot és azt igazságtalanul alacsonynak találva aránytalanul felemeltette. Példája hatott s a városok és vármegyék sem vonhatták így ki magukat a helyreigazítás és az esetleges magasabb megterheltetés alól. Az ország teljes dikáját 1,033.000 forintban állapították meg. A fejedelem javaslatára a szegény néptől 3 réz polturának egy ezüst garas értékében való elfogadását határozták el, különben azonban a kivetett állami hadiadót ezüstben akarták behajtani, de nem zárkóztak el a terményben való fizetés elől sem. A termények árának meghatározása és az ellenség elől menekült lakosság ellátásának, valamint az adó beszedésének módjáról könnyen határoztak, sőt a gyűlés bezárása napján, december 24-én még minden száz dika után egy lovat, vagy húsz tallért is megszavaztak. Ekkor a vármegyék hazamentek. A szenátus 29-én fejezte be tárgyalásait s maga is példát nyújtott az áldozatkészségre, mert amint a fejedelemnek egy a gazdasági tanácshoz 1708 január 7-én kelt utasításából tudjuk, a szenátorok lemondtak a haza javára elmaradt fizetéseikről.

Rákóczi csapatai még a fejedelmi beiktatás évében kiszorultak Erdélyből. Rákóczi nagy súlyt fektetett arra, hogy Erdélyt valamiképpen biztosítsa, visszaszerezze. Ebből a célból kereste fel 1708 február elsején Károlyi új nagykárolyi kastélyát, ahol napokon át értekezett az erdélyi urakkal s annak kiderítését, hogy miért nem hajtattak végre a marosvásárhelyi országgyűlés végzései s Erdély kormányát Károlyira bízta. Mint azonban előbb már láttuk, Erdélyt Károlyi sem tudta többé Rákóczi fennhatósága alá visszaszerezni. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Rákóczi még részletes utasítást adott az erdélyi politikai és közgazdasági ügyekre nézve is a Károlyi mellé rendelt erdélyi szenátoroknak s az utolsó alkalom, amikor a fejedelem, ha Erdély határain kívül is, de egy egész hónapot szentelhetett az erdélyi ügyeknek.

A gazdasági helyzet elnehezedése miatt már tartani lehetett attól, hogy a nép nyugtalankodása esetleg zavargásokra is vezethet s ezért figyelt fel Rákóczi aggodalmasan arra a hírre, hogy bizonyos Munkácsi János sorra járja a szabolcsi falvakat és sorra esketi a parasztokat. Arra lehetett gondolni, hogy Bécs északon, az orosz délen a magyar parasztokat akarja kijátszani a mozgalom ellen, hisz a rutén parasztok nyugtalankodása is csak most ült el. Azonban utóbb kiderült, hogy Munkácsi egyszerű szélhámos volt. "Az Munkácsi dolgának mind füle-farka kinn van" írta már március 30-án Rákóczi Bercsényinek "s magam is úgy látom, semmi se lett belőle: mert egy éhenholt ember, aki az elmúlt hetekben az étekfogók közzé recommendáltatta volna magát, de nemességéről is nem lévén illendő attestatiója, be nem fogadtatott..."

Rákóczi decemberi kassai részországgyűlése után 1708 január 15 és 24 között Esterházy Antal tartott részgyűlést a Dunántúlon, ahol a Dunántúl védelmére tett intézkedések mellett szintén a hadisegély megajánlása volt a tárgyalás célja.

Bécsbe ezeknek a részgyűléseknek a híre felnagyítva érkezett már el s február második felében Medows angol követ már tudni vélte, hogy a "magyarok főnökei" újabb országgyűlést hirdettek volna Tapolcsányba. Ezek a hírek, de még inkább az ónodi detronizálás felrázta a bécsi udvart is s lassan ott is úrrá lett az a felfogás, hogy a magyarok megnyerése és leszerelése végett feltétlenül kívánatos az országgyűlés összehívása. A két tengeri hatalom követe azonban most is tisztábban látta a helyzetet s meg volt arról győződve, hogy egy ilyen labanc országgyűlés nemhogy békére nem fog vezetni, hanem még csak fokozni fogja az ellentállást.

József azonban meg akarta mutatni a külföldnek, hogy ő mindenre kész s a titkos tanácsban már január 23-án megbeszélték azt is, hogy erre az országgyűlésre a felkelőket is meghívják. Ugyanezt tartotta kívánatosnak a prímás elnöklete alatt Pozsonyban összeült előzetes értekezlet is. De fontosnak tartották, hogy a felkelt magyarok vezetői, vármegyéi és városai ne fejenként, hanem általánosan hivassanak meg, hogy így meg nem jelenésük esetében is határozhassanak a megjelentek. Ilyen előzmények után hívta össze I. József huszonegy esztendei szünet után Pozsonyba február 29-ére az országgyűlést.

Esterházy nádor már január 26-án meghívta Rákóczit, mint írta "kedves öccse urát a méltóságos fejedelmet" s mindazokat, akik a király hűségétől eltértek. Hivatkozva nádori tisztére és közvetítői szerepére, arra kérte Rákóczit, hogy küldje szét a vármegyéknek szóló királyi meghívót. A fejedelemre és a főbb vezetőkre hárított minden felelősséget, ha megtiltanák a megjelenést, vagy eltitkolnák a meghívást s ezzel meggátolnák, hogy a haza lecsendesítésén és megtartásán együtt tanácskozhassak az egész nemzet.

Rákóczi február 27-én vette kézhez a nádori meghívót s azonnal válaszolt Esterházynak. Levelében csodálkozásának adott kifejezést, hogy az országgyűlést akkor hívják össze, amikor azon a hazafiak nem jelenhetnek meg, mert a császár híveit mégsem lehet országnak nevezni, kik oly kevesen vannak, hogy névsorukat egy fél ív papirosra háromszor is fel lehet írni. Figyelmeztette a nádort, hogy akik az országról az ország nélkül akarnak végezni, azok csak a haza rabságának kötelét fonják újra. Csodálkozott azon, hogy a kitűnő jogász nádor, miért akarja őket jobbágyságra csalogatni. Tiltakozott az ellen, mintha a kurucok a nádort valaha is elfogadták volna közbenjáróul. Óva intette a nádort, hogy ne akarja nemzetét jobbágyságra vezetni s figyelmeztette hogy a nemzet azért ontja évek óta a vérét, mert oly dicsőséges és szabad országgyűlésen akarja ügyét intézni, amelyen mindenki nemesi szabad szavazatát érvényesítheti. Intette vezérlő fejedelmi hivatala szerint Esterházyt és társait, hogy emlékezzenek meg hazafiúságukról, nemzetükről és maradékaikról s ne csak viseljék a magyar nevet, hanem ne is ártsák magukat olyan dolgokba, amelyből a magyarságra csak rossz származik. Végül jelezte Rákóczi a nádorhoz írt levél végén, hogy a császártól, akit nem ismer el, nem fogadja el a megyéknek szóló meghívókat, de jelzi, hogy azok arról értesülve vannak.

A fejedelem még aznap közölte a megyékkel a meghívást. Figyelmeztette őket, hogy az országgyűlésnek bizonnyal az a célja, hogy a detronizációs határozattal szemben megint elismertessék ott József uralmát és királyságát. Óva intette őket az örökös királyság elviselhetetlen vas jármától, amit fegyverükkel, szövetségükkel és hitükkel már levetettek nyakukból. A császár most úgy hirdetett országgyűlést, hogy a béketárgyalásokat még csak meg sem említette, tehát ebből jó nem származhat. Figyelmeztette a megyéket letett hitükhöz, de jelezte, hogyha mégis akadna vármegye, amely hisz az ellenség hitegetésének és meg akar Pozsonyban jelenni, ám jöjjön a fejedelem elé s ő megadja annak az útlevelet. Ilyen megye azonban egyetlen egy sem akadt, sőt sorra tiltakoztak a csonka és fegyveres nyomás alatt összeülő országgyűlés megtartása ellen. Bercsényinek az volt a véleménye, hogy már maga az interregnum kellő tiltakozás ellene s egyedül csak a József által használt királyi cím ellen lehetne még külön is tiltakozni. Rákóczi levelezése azt mutatja, hogy az ügyük állásában ekkor még magukat biztosan érző kurucok számára nem jelentett különösebb szenzációt a labanc országgyűlés összehívása, mert arról alig ejtettek maguk közt szót.

Az országgyűlés iránt különben maga József sem lelkesedett különösen. Az országgyűlésre egyáltalán nem ment le. Március 3-án kezdődtek meg az ülések, amelyeken bizony az ország rendjeinek csak elenyésző kis töredéke jelent meg. Az országgyűlés azt akarta, hogy Rákóczi és a fegyverben álló magyarok meghívására maga a prímás keresse fel Rákóczit. A király azonban tizenhárom napi késedelem után csak Skarbala alnádor és Luby Imre esztergomi prépost kiküldésébe volt hajlandó belemenni. Ezt a küldöttséget Rákóczival szemben még a labancok is sértésnek tartották s azt kérték Józseftől, hogy egyezzen bele abba, hogy a küldöttség gróf Csáky Imre váradi püspökből, Koháry István tábornokból, Festetich Pál soproni alispánból és Röszler Farkas pozsonyi ügyvédből álljon. A prímás ezt személyesen is kérte Józseftől, de az, egy a nádorhoz intézett levélben, nemcsak a küldöttséget tiltotta le, de még a levélbeli felszólítást is megtiltotta.

Ilyen körülmények közt az április 3-án Liechtenstein Ádám herceg és Tran Ottó osztrák tartományi marsall által megnyitott országgyűlés igen nyomott hangulatban kezdődött. Egy bécsi labanc rezignáltán fel is jegyezte, hogy "a békességhez kevés a reménység, mert amint látjuk - a malekontentusok nemhogy embereket küldenének rá, de ingyen nem is fütyülik, csak semminek vélik és diéta helyett konventikulumnak nevezik". Rákóczi maga nem kis gúnnyal írta március 30-án Bercsényinek: "bárcsak azt tudnám, mit statuált afelől az nagy hirrel és méltósággal tündöklő gyülekezetecske?!"

A gyülekezetecske bizony nagyon csonka és egyoldalú összeállítású szánalom maradt, mely nem tudta felvenni az érintkezést a kurucokkal. De még így szánandó véznaságában is kurucosan kitett magáért a sérelmek felsorolásánál, igazolva Medows és Bruyninx előzetes aggodalmát. Az alázatosnak és hűségesnek remélt labanc-gyülekezet bátran követelte az alaptörvények visszaállítását és a személyes szabadság visszaállítását. Elég udvariatlanok voltak ahhoz, hogy félreérthetetlen célzásokat tegyenek Rákóczi elítéltetésének törvénytelen voltára.

Bebizonyították ország-világ előtt, hogy a labanc és a kuruc közt csak vérmérsékleti és módszerbeli különbségek vannak, de a bécsi kormányzat törvénytelenségének felismerésében s a helyzet megváltozásának követelésében egyek.

Követelték a hódítás jogán működő neoacquistica, új szerzeményi bizottság eltörlését. Követelték, hogy csak oly adót kelljen fizetniök, amelyet az országgyűlés megszavazott. Követelték a háromévenként összehivandó országgyűlések megtartását, a kormányzatnak tiszta magyar kézbe való visszajuttatását, a jogbiztonságot jelentő állandó bíróságok működését. Tárgyalták a vallások szabad gyakorlatának ügyét is. Követelték a nádori és egyéb zászlósúri méltóságok régi tekintélyének visszaállítását, a magyar szent koronának az országba való visszahozatalát s az idegen katonaság kivitelét. A sérelmek tehát Rákóczi híres "Recrudescunt" kiáltványának szellemét és szólamait visszhangozták. Elégtétellel írhatta július 9-én Rákóczi a nándorfehérvári török szerdárnak, mikor informálta a hadi helyzetről és a belpolitikai eseményekről, levelében a pozsonyi gyűlésről: "Az Pozsonyban valamely gyülésecskét tartó egynéhány magyar urak magokban szállván és a német eleitül fogva való istentelenségét szivek szerint fontolván: kemény és darabos szókkal küldöttek némely punctumokat az német császárnak, mellyért, az mint mostanában elfogott levelekbül értjük, igen vigyáznak reájuk és tisztességes arestom alatt vannak némellyek közzülük".

A király mereven elzárkózott az elől, hogy az országgyűlés szóba hozza az örökös királyságnak, a katonaság kivitelének és Erdély visszacsatolásának kérdését. Ez aztán megadta a kegyelemdöfést a labanc gyűlés hangulatának. Június 24-én a rendek, Bécs örömére, fölirataik és sérelmeik fölküldése után, a pestis ürügyét felhasználva, szétoszlottak.

A gyűlés nemcsak a labancokat hangolta le, de amint arról a porosz követ megemlékszik, a kurucok ellentállási kedvét is fokozta. Különösen kellemetlenül érintette a túlnyomó többségükben protestáns kurucokat, hogy a vallásszabadság kérdésében a rendek többsége a szabadság ellen foglalt állást. Az országgyűlés eddigi szakasza merőben meddőnek bizonyult s amint Acsády írja, amily mértékben bizonyosabb lett, hogy Bécs minden nemzeti engedményt ellenez s Magyarországot fegyverrel akarja visszaszerezni, oly mértékben emelkedett Rákóczi tekintélye, aki napnál világosabban képviselője volt ekkor a nemzet alkotmányos jogainak.

Még együtt volt a pozsonyi labanc országgyűlés, amikor Rákóczi május 15-ére konventikulumot hirdetett Egerbe. A meghívó szerint itt "hazánk további megmaradását és a célunk boldogulását illető dolgokat", különösen pedig a dikák ügyét akarta megtárgyaltatni. A gyűlés megnyitását a szokásos ünnepségek mellett még ünnepélyesebbé tette, hogy Ocskay ekkor küldte el Rákóczihoz a Morvaországban ezidőben zsákmányolt öt császári zászlót.

Az egri konvent nem foglalkozott a pozsonyi gyűléssel s egyáltalában nem volt támadó éle. Elsősorban gazdasági kérdések foglalkoztatták, mert a dikák behajtásától függött, lesz-e kellő pénz a háború megfelelő mértékű folytatására. A pénzre most különösen szükség volt, mert a fejedelem ekkor készült nagy külpolitikai manőverek közepette arra, hogy az ősz végén betör seregével Sziléziába s ezért olyan jól felszerelt sereget akart összehozni, amilyenre eddig még a felkelés folyamán nem volt példa.

A konventtel egyidejűleg tárgyalt a szenátus és a közgazdasági tanács is. A fejedelem a közteherviselés elve mellett tört lándzsát s annak igazságos keresztülvitelét sürgette. A rengeteg panasz miatt, amely főleg a szegénység körében volt általános, a megyék követeivel ismét végigtárgyalták az egyes megyék megterhelését s ha azt túlzottnak találták, leírtak belőle. A rézpénz értéktelenedése s az ezüstpénz hiánya megint nagy gondot okozott. Igyekeztek a rézpénz árfolyamát biztosítani s ismét elfogadták adóba a réz polturát. A késedelmeskedő megyei tisztviselőket a konvent a fejedelem elé rendelte. A szegénység terheinek könnyítésére fogadta el a gyűlés, hogy a jobbágyok a fuvarokat és a terménybeszolgáltatásokat pénzben is megválthassák.

A szegénység töméntelen panaszának lehetőség szerinti orvoslása mellett gondolt a fejedelem a Túróc megyei még mindig fogságban levő urak szabadon bocsátására is, ami a megyékre igen jó hatással volt.

Az egri gyűlésről Rákóczi gondosan kiépített tervvel és nagy reményekkel indult neki a nyárnak. A nyár azonban a trencséni csatavesztéssel s a franciák és az oroszok vereségének hírével kettétörte mindezeket a reménységeket és terveket. Megindult az addig hűséges vezérek elpártolása is. Országos pánik fogta el a lelkeket. Ilyen körülmények közt hívta össze Rákóczi szeptember 5-ére Egerbe a szenátust, amely 25-éig 15 ülést tartott.

Az erdélyiek kevéssel előbb figyelmeztették a fejedelmet, hogy Erdéllyel szemben kötelességei vannak s felszólították, hogy nyomuljon be Erdélybe. Rákóczi a szenátus elé terjesztette a kérdést. Károlyi nagyon fontosnak tartotta, hogy Rákóczi menjen be Erdélybe s személyes ottlétével bátorítsa fel a népet. Rákóczi azonban a zavaros időkre való tekintettel aggodalmasnak tartotta, hogy elmenjen Magyarországról. A szenátus azt tanácsolta, hogy a fejedelem küldje testőrző hadait Erdélybe s hirdettesse ki, hogy maga is be fog menni, de előbb várja meg amíg Károlyi visszaszorítja Erdélyben a császáriakat. Bercsényi levélben szintén a szenátus véleményéhez csatlakozott s így most Erdély érdekében is csak Károlyi akciója határoztatott el. Tudjuk, hogy eredménytelenül.

Szóba került a szenátusban a béke kérdése is. A trencséni vereség nem ingatta meg a szenátus hitét s az pontosan ugyanazt kívánta a megkötendő békétől, mint azelőtt. Ezt Rákóczi a bizalom jelének tekintette s igen jól esett neki. Általában, amikor a harctéri helyzet rosszabbra is fordult, a belpolitika sokkal kevesebb gondot rótt Rákóczira, mint a felkelés kezdetén, a katonai sikerek idejében. A gondot most inkább az általános elszegényedés, majd a pestis pusztítása okozta.

Rákóczi most már minden hitét elvesztette a rézpénzzel szemben. Ki is jelentette, hogy meggyőződése szerint azt csak a végítélet előtt három nappal lehet feltámasztani. Szóba került tehát az ezüst-alap megteremtésének megoldhatatlan kérdése is. Ennek tárgyalása közben összetűzött a fejedelem és a gazdasági helyzetet nem ismerő szenátus s a fejedelem követelte a számadások felülvizsgálatát, mert "nem lopunk".

Az adó behajtásának kérdése különösen fogas probléma volt. Különböző módokat gondoltak ki, hogy a parasztot a megyei tisztek zsaroló adóbehajtásától mentesítsék. A gyakorlatba azonban ezek már nem mehettek át.

A szenátus nem tudott behatóbban foglalkozni a legújabb orosz javaslatokkal, mert az orosz követ a tárgyalások alatt meghalt. Így a megbeszélések fősúlya végig az adózás, kényszerpénz-kurzus és más pénzügyi vonatkozású dolgok megvitatására esett. A fejedelem a teherkönnyítések miatt még abba is belement, hogy a rendes hadsereg létszámát, kivéve abból a dunántúliakat, leszállítsa 30.000 főre. Az utolsó tárgyalási napokon érkezett meg Urbich bécsi orosz követ értesítése, hogy az udvar a rendes béketárgyalásokat a pozsonyi országgyűléshez intézendő leirattal akarja elkerülni. Ennek megfelelően erősen németellenes hangulatban oszlott szét a szenátus.

A pénz elértéktelenedésével járó gazdasági válság mellett 1708 ősze újabb megpróbáltatásokat hozott. Még ki sem heverte az ország a trencséni vereség után keletkezett általános pánikot, amikor egyre általánosabb lett a pestis. Ez a súlyos epidémia már rég kerülgette az országot. A fejedelem már 1704 késő őszén hallotta, hogy Lengyelországban, különösen a mai Lemberg környékén, nagyon elhatalmasodott a járvány. Ekkor szigorúan elzáratta a mármarosi és a szomszédos megyék lengyel határait s ezt az egészségügyi határzárat egy év után ismét megújította. Magyarországon először 1708 június derekán kezdték beszélni, hogy a császári hadak közt felütötte fejét a pestis. Rákóczi nem rettent meg a hírtől, sőt azt írta Károlyinak, hogy az Isten nagy gondtól szabadítaná meg, ha ezt a csapást elterjesztené a császáriak közt. Valami naiv hit is terjengett, hogy a pestis nem árt a magyarnak. Ez a széles körben hiteire talált állítás azonban csakhamar szomorúan megcáfoltatott. Július elején már nemcsak a Dunántúlon és a császáriak közt, de már Dél-Hevesben a hajdúk s kurucok közt is pusztított "Istennek ez a látogató ostora." Kevéssel utóbb Erdélyben is jelentkezett a járvány. Gyergyói cigányok hurcolták be Moldvából a segesvári vásárra s néhány hét alatt megtizedelődött Rabutin serege. A pestis már gátolni kezdte a hadviselést is. Rákóczi mindenkit utasított, hogy inkább a pusztán vonuljon át, mint falvakban állomásozzék. November elején már annyira általános lett a járvány, hogy Bercsényi is így sóhajtozott: "A pestis, a pestis, csak pestis ne volna."

A pestis felbukkanása mellett újabb menekült-hullám okozott gondot a fejedelemnek. A bányavárosok felé előnyomuló császári seregek elől csapatosan menekültek az emberek Gömör megye felé. Ezeket a fejedelemnek el kellett látnia, pedig már az ő és az ország nyakán ott éltek a menekült erdélyiek is. A közhangulat egyre jobban romlott s Rákóczi a hangulat helyreállítása végett decemberre országgyűlést hívott össze Sárospatakra. Előzőleg, október végi és november eleji szatmári időzése alatt, több ízben tárgyalt az erdélyi szenátorokkal. Ezeken a tárgyalásokon arról igyekezett meggyőzni az erdélyieket, hogy ő továbbra is állja s az orosz cárnak is megírta, hogy Erdély nélkül nincs magyar szabadság s a cárt figyelmeztette is, hogy a varsói szerződés szerint köteles őt az erdélyi fejedelemségben fegyverrel is megvédem.

Az országos zűrzavarban, kábulatban, amikor már mindenki a maga és családja vagyonának megmentésére kezdett gondolni s így a nemzeti ügy melletti szolidaritás kötelékeit lazítani igyekezett, ült össze Sárospatakon a kuruc országgyűlés, vagy amint Rákóczi írja, "a haszontalan fogyasztók" gyülekezete november 27-én.

Rákóczi legelső sorban a nyilvános zárszámadást akarta megejteni. Szükségesnek tartotta, hogy az ország színe előtt számoljon el az ország jövedelmeivel, hadd lássa az egész ország, hogy a törvényes kivetések és egyéb jövedelmek hová lettek. Már nyáron tapasztalta, hogy a szenátus is tájékozatlan az ország financiáival szemben s azóta is jutottak fülébe hangok, hogy a fejedelem és mások az ország jövedelmeit magáncélokra fordítják. A gazdasági és katonai pénztári biztosoknak épp úgy nyilvánosan kellett elszámolniuk Rákóczi utasítására, mint Hellenbach bányakormányzónak. Rákóczi nyilvános elszámolása az országgyűlésen az ország javainak kezeléséről korát messze megelőző eljárás volt. Minden esetre le akart egyszer és mindenkorra számolni minden itthon és külföldön terjesztett rágalommal, amely őt és társait korrupcióval vádolta. Emellett igen alkalmas volt ez az elszámolás arra is, hogy végre mindenki tiszta képet nyerjen az ország anyagi helyzetéről és az esetleg még rendelkezésre álló anyagi erőről.

Már október 16-án jelezte Rákóczi ezt egyik levelében Bercsényinek: "mivel sokaknak számot adni kell: sokkal jobb volna, ha mindazok az egész ország előtt constálnának, jól lehet, tudom, hogy avval minden embernek szája be nem dugódik, mindazonáltal az magyarnak geniussához képest az is nem keveset tenne: mert bizony tapasztaltam Egerben, hogy még a senátorok sem értik az commissariatus dolgait és reparatióit, és sokan oly vélekedésben voltanak, amellyért ennyi sok oktatásaink után inkább szántam őket, mintsem haragudhattam volna."

A nyilvános elszámolás után a fejedelem maga sürgette, hogy a szegények adója méltányosan rendeztessék, nehogy a föld népe elhidegüljön a nemzeti ügy iránt. November 30-án a hadügyi tárca tárgyalására került a sor és sokkal nagyobb haderő számára szavazták meg az ellátást és a hópénzt, mint amennyi ekkor még fegyverben állt. Ugyanekkor tiszteletdíjat szavazott meg az országgyűlés Rákóczinak, Bercsényinek, gr. Csáky Istvánnak, Vay Ádámnak és a szenátoroknak. Mindezekből azt látjuk, hogy az országban egyre jobban elhatalmasodó gazdasági és egyéb bajok ellenére is, ekkor még az ország közvéleménye bizalommal nézett a további hadviselés és teherviselési készség elé. Ez a bizalom a lelkeket elfogott aggodalom alól a december 4-iki ülésen fel is szabadult, amint arról már az előző fejezetünkben megemlékeztünk.

Pedig ettől a naptól nagyon tartott a vezérlő fejedelem. Úgy hitte, hogy amikor ő és a szenátus a megyék elé terjeszti a békekötés kérdését, az általános békevágy oly formában fog megnyilatkozni, hogy eleve gondoskodni kell egy háborús katonai párt jelenlétéről. De a megyék, melyeknek követei közt ismét jelen voltak a túróciak is, derekasan viselkedtek. A fejedelem szónoki készsége most is megmentette a helyzetet. Beszéde, melynek végén mindenkit arra intett, hogy magyarhoz illő elszántsággal menjenek az országgyűlésből az ellenségre, leírhatatlan hatást tett.

Szükség is volt erre a hangulatra, mert a következő napokon újabb kényes kérdések kerültek szőnyegre. Már másnap kimondatott a rézpénz devalvációja, vagy mint akkor mondták "nyakaszakadása". Kényes kérdés volt a hadi-segélypénz kivetésének kérdése, amelynek mikénti kivetésében a rendek nem is tudtak maguk közt megállapodni. Az állami adónak, a dikának még a nevét is eltörölték. Maga a fejedelem sem akarta a vármegyéket a szegénység nyomora és állandó keserves panaszkodása miatt megterhelni ezzel. Az ország pórnépe valóban közel járt az éhenhaláshoz s az állami adókról való lemondás csak a tényekbe való belenyugvás volt. Azonban a kétes nemesekre, akiknek nemességét a megyék nem igazolják, kimondták a teljes teherviselési kötelezettséget. Ilyenek különösen a Hegyalján voltak. Egy újabb fejedelmi beszédre a rendek még megszavaztak hadkiegészítési célra 12.000 hajdút. Mivel minden 50 adóforint után kellett egy-egy hajdút kiállítani, a hadisegélyként kivetett adóösszeg mindössze csak 600.000 forintra rúgott. Ez az összeg már csak alig harmada volt a másfél évvel ezelőtt vállalt adónak.

Ez volt a kurucok utolsó törvényalkotó országgyűlése. Az alkotott 18 cikkelyt december 17-én szentesítette Rákóczi s ezzel ezt a nehéz körülmények közt összehívott, de mégis szerencsés véget ért országgyűlést be is rekesztette. Szétoszlás előtt még jóváhagyta az országgyűlés a szenátorokból és tisztekből álló bíróságnak Bezerédy, Bottka, Szegedi, Ujkéri és Pöstyéni felett hozott halálos ítéletét, de Rákóczi az utóbbi háromnak megkegyelmezett.

A pataki gyűlés szétoszlása után a helyzet állandó romlása tovább tartott. "Szerfölött terhemre voltak azok" írja Rákóczi "akik a németek elől menekülvén, szállást, tartást és kocsikat követeltek tőlem. Egyik felől a németek szorítottak, másik felől a pestis. Alig volt már valami táborozó hadam, mivel azon tisztek és katonák, akik miután biztos szállásra vitték családjaikat, visszajöttenek: alig valának annyian, hogy az ellenség kikémlelésére portyára küldhessem őket. Udvari hadaimmal bolyongtam tehát, hol az egyik, hol a másik faluban - amely még nem volt pestises - tanyázván: hogy elrejtsem valódi állapotunkat az ellenség elől." A hadak kiélték téli szállásukat. Maga Rákóczi is azért hagyta ott Munkácsot, mert kifogytak a munkácsi tárházak. Nyomorgott a had s még jobban a nyomorult nép, amelyen a had élt. Rákóczi már-már arra gondolt, hogy ezüstneműit vereti pénzzé, amikor Bercsényi egy kölcsönnel kisegítette. A helyőrségek is alig éltek, tehát nem lehetett még gyalogságot is összeszedni. Szánandó állapotban volt a lovasság is. Rákóczinak az volt a véleménye, hogy csak a zavart növelné, ha ezekkel a hadakkal akciót kezdene. Így el is húzódott, az őszi szerencsétlen liptói vállalkozástól eltekintve, a fejedelem újabb hadi vállalkozása egész a következő 1710-es év januárjáig. Erdély, a végleg elvesztett Erdély is csak gond volt. Az erdélyi szenátorok még mindég ott voltak Rákóczi mellett s úgy foglalkoztak az erdélyi kérdéssel, mintha még valaha az elgondolásokat realizálhatnák is. Nőve-növekedett a gond és a baj. Rákóczi diplomáciai levelezésébe egyre többször került be az a mondat, amely a bukás esetére alku helyett az emigrációt igérte. Ez ekkor még csak fenyegetés kifelé és önerősítés, önbiztató fogadkozás befelé. De ez a refrénszerűen vissza-visszatérő mondat lassan életprogrammá lett Rákóczi lelkében, önmagát lovalta bele évek alatt s önmagával került volna ellenkezésbe, ha az emigráció kellemetlenségei helyett a hűségesküvel járó gondtalanságot választja két évvel utóbb.

Rákóczi az év első felének legnagyobb részét Munkácson töltötte s az egyre romló katonai helyzet helyett a külpolitikai helyzet eseményeit figyelvén, diplomáciai pókhálót szövögetve akart valami biztos alapot teremteni az egyre jobban lelohadó mozgalom számára.

Június 5-én ismét összeült az egy évvel azelőtt elnapolt pozsonyi labanc országgyűlés. Felolvastatott a királyi válaszleirat. A bécsi porosz követ már tavaly nyáron jelezte, hogy ez a leirat lesz hivatva bécsi felfogás szerint pótolni a béketárgyalásokat. A felolvasott uralkodói leiratnak tényleg volt néhány oly pontja, amely közeledett Rákóczi állásfoglalásához, de néhány más pont, különösen azok, amelyek a pénzügyekre és a vallási kérdésre vonatkoztak, annyira reakciós volt, hogy legkevésbé sem szolgálhatott kibékülési alapul.

A labanc országgyűlés protestánsai, akik itt kisebbségben voltak, érdemeikre hivatkoztak, hogy az uralkodót a vallás szabad gyakorlásának kérdésében jobb belátásra bírják. Bizonygatták, hogy Rákóczit és Bercsényit kezdetben éppen ők akarták a királlyal kibékíteni. Hivatkoztak arra, hogy Rákóczi és a többi katolikus vezér, bár nem teljesítették egészen a protestáns kívánalmakat, a vallás szabad gyakorlatát mégis megengedték. Ezt azonban szemfényvesztésnek tartották s a szécsényi vallásügyi végzésről azt állították, hogy azok csalogatók voltak a protestáns többségre. Saját érdemeikül rótták fel, hogy az ónodi gyűlésen kivégezték a többnyire protestáns Túróc megye követeit s még a katolikus Rakovszkyt is. Azt állították, hogy ez is azért történt, mert békülni akartak a királlyal és felszólaltak a templomok érdekében hozott törvény ügyében. Mindezek a labanc értelmezésű protestáns érdemek kevesek voltak ahhoz, hogy az uralkodót a maguk irányában jobb belátásúvá tegyék.

A lázadókra még ily módon sem volt tanácsos hivatkozni. A császár-király június 19-én megsürgette az országgyűlést, hogy a lázadókkal szemben foglaljon erélyesen állást. Július 14-én ki is adta József császári és királyi nyilatkozatát, amelyet mint kancellár gr. Illésházy Miklós jegyzett ellen. Ez az uralkodói nyilatkozat a magyar felkelés vezéreit és résztvevőit a haza ellenségének nyilvánította és száműzte, ha négy héten belül nem térnek vissza az uralkodóval szemben való engedelmességre.

Az uralkodó azt kívánta, hogy ezt a nyilatkozatot az országgyűlésen hirdessék ki. Mint királyi biztost leküldte tehát Pozsonyba herceg Liechtenstein János Ádám Andrást, hogy hirdesse ki ott a nyilatkozatot. A nyilatkozat kihirdetése minden ellentállás nélkül azonnal meg is történt. Ebben Rákóczit és Bercsényit a haza ellenségének jelentették ki és fölségsértőknek nyilvánították. A többi felkelőnek azonban bűnbocsánatot hirdettek arra az esetre, ha a kihirdetéstől számított négy héten belül leteszi a hűségesküt. Megsemmisítette az országgyűlés az ónodi országgyűlés végzéseit, amit József a maga részéről már az előző évben megtett s megsemmisítette a többi konvent határozatait is.

Voltak egyesek, akik még ezt is kevesellték és sokkal többeket akartak kizárni a közkegyelem lehetőségéből.

A pozsonyi gyűlés együtt tartása az uralkodó számára most már egyáltalában nem volt fontos s öt nappal a kihirdetés után a pestisre való hivatkozással elnapolta az országgyűlést. Az azon hozott határozatokat azonban nem szentesítette, bár köztük volt Rákóczi és Bercsényi "száműzése" is. Acsády úgy véli, hogy a szentesítés azért maradt el, mert az udvar értesült, hogy Rákóczi követségét Londonban és Hágában milyen szívélyesen fogadták s erre a császár savoyai Eugen ösztönzésére kijelentette, hogy Rákócziról szó sem lehet a nemzetközi béketárgyalásokon, lévén a magyar kérdés a császár házi ügye. A házi ügy jellegének kihangsúlyozására József még a saját maga által összehívott országgyűlés határozatait sem szentesítette.

Medows, a bécsi angol követ, úgy látta, hogy a jószágelkobzó határozatot Pozsonyban különösen azok pártolták nagy mohósággal, akik azt remélték, hogy abból részesülni fognak. Különben az volt a benyomása, hogy a katolikusok és protestánsok nagyon összekaptak az országgyűlésen s hogy az udvar a jelenben csak szép szavakkal tartja a gyűlést, de az orvoslást mindenre csak a jövőre igéri. Az uralkodó leiratából is azt olvasta ki, hogy az udvar inkább erőszakkal, mint igazságadással akarja legyőzni a mozgalmat s a magyar népet. Medows kedvét Bécstől végleg elvette a pozsonyi országgyűlés kudarca és épp úgy, mint elődje, Stepney, ő is kérte királynőjét, hogy hívja vissza Bécsből. Alig ért véget a gyűlés, Medows vissza is tért Londonba, az eredménytelen törekvéseknek épp olyan kellemetlen fanyar ízével, mint előtte Stepney is...

A pozsonyi gyűlés ez évben épp úgy nem váltott ki különösebb ellenhatást a nemzeti mozgalom táborában, mint tavaly sem. Az ország belügyei is inkább csak adminisztratív jellegű intézkedéseket kívántak s még csak a szenátus sem jött össze. Mindössze csak egy kis jelentéktelen református vallási ügyben tanácskozott augusztus elején Rákóczi és néhány körülötte levő szenátora a regéci hegyekben. Előzőleg pedig június 16 és július 7 között tartott Sárospatakon tizenegy megbeszélést a szenátussal. Ez a konferencia a fellebbezések reviziójával és a folyó közügyekkel foglalkozott minden különösebb esemény nélkül. Rákóczit sem kötötték le a szenátus ügyrendszerű békés tanácskozásai annyira, mint máskor. Jutott bőven ideje arra, hogy "a reformátusok professzorát Simándit a maga instrumentumaival a várba híva, egész estig sok szép discursusokban mulassa magát." Máskor pedig Rákóczi volt az, aki "a reformátusok collégiumába menvén, Simándi professzor által producált mathezist nézte, maga is disceptálván véle."

Július 9-én, a poltavai csatával, megfordult a hadiszerencse a cár javára s ettől kezdve ismét aktuális lett Rákóczi számára a varsói szerződésben való reménykedés. Szeptember 5-én Mayerfeld svéd tábornok titkára Bardili és a két evangelikus követ, Krmann Dániel és Podhorszky Sámuel, mint szemtanuk mesélték el Munkácson Rákóczinak a poltavai vereséget. Rákóczi, ha a haza állapota engedte volna, maga ment volna ki Ilyvóra, hogy a cárral találkozzék. Az ország belállapota azonban már olyan volt, hogy kimenetelét futásnak magyarázhatták volna s ez visszatartotta. A kimenetel helyett a szenátus és a konvent összehívásán gondolkozott. De amikor egymás után értesült a dunántúli hadak visszaözönléséről, a franciák súlyos vereségéről s a cár pálfordulásáról (hogy Ágost lengyel királysága mellett foglalt állást), lemondott ezeknek összehívásáról.

A fáradhatatlan Szieniavszka hercegné azonban újabb és újabb tanácsokkal látta el Rákóczit. Október 12-én találkoztak is a beregmegyei Zavadkán s azt tanácsolta, hogy Rákóczi igyekezzék Péter cár minisztériumával megismertetni az európai helyzetet, mert különben nem látják ott be, hogy milyen veszély fenyegeti őket még mindég a svédek és a császár szövetségesei részéről. Rákóczinak a cár fegyveres segítséget jelentő komoly ígéretére most annál is inkább szüksége volt, mert az erdélyi urak már szeptember 16-án arra kérték Rákóczit, hogy hívja össze az erdélyi országgyűlést, amit ő október 12-ikére Husztra ki is hirdetett. Ezen a gyűlésen biztosítani akarta a fejedelem az erdélyi menekült rendeket, hogy a cár megtartja őt az erdélyi fejedelemségben.

A fejedelem a zavadkai kirándulás miatt öt napi késéssel érkezett Husztra s előbb három napig az erdélyi szenátussal értekezett s csak 22-én nyitotta meg az országgyűlést. A hangulat kölcsönösen rossz volt. A fejedelem tisztán látta, hogy az erdélyiek soha nem álltak teljes szívvel és minden áldozatot meghozó elszántsággal mellette. A menekült erdélyiek pedig látva az idő lassú téliesre fordulását, belátták, hogy ebben az évben komoly hadi vállalkozást aligha remélhetnek s így ismét bujdosásban kell telelniök valahol az erdélyi északi széleken.

Rákóczi a megnyitó beszédben meg is rótta a rendeket. Rámutatott az erdélyiek megkopott igyekvésére. Beszéde vázát Beniczky a következőkben jegyezte fel:

"A felséges Fejedelem hosszú peroratióval declarálta, hogy melly igen megcsökkent a haza szabadsága prosequálásában való fervorok ezelőtteni időkhöz képest, az holott nemhogy Táborban szállani kivánnának; de restségnek adván magokat, csak mindenkor Quartélyban kivánkoznak, mellyet jóllehet Országunk illy megszorult állapottyában is eő Felsége a maga hiveitül nem denegállya. Mindazonáltal mivel egyedül, maga a közsegitség nélkül semmit sem tehet, egyenlő szivvel az Országban való bémenetelinek modalitásárul necsak gondolkozzanak, hanem azon eő Felségével edgyütt iparkodjanak is."

Beszédét azzal fejezte be a fejedelem, hogy pedig azalatt is megélhessenek és mindenki előadhassa szenvedett rövidségét, várni fogja a tanácsuraknak eziránt való véleményét és folyamodását.

Az országgyűlés nem is foglalkozott egyébbel, mint a bujdosó erdélyiek elszállásolásával s a még Rákóczi kezén levő tiszai Részeknek, a partiumnak közterheivel. Mint Magyarországon, úgy itt is a közterhek arányos kivetése volt a legnagyobb gond és nehézség.

Az országgyűlés kétnaponként mutatta be Rákóczinak munkálatait, aki azonban eddigi szokásával ellentétben igen gyakran és igen lényegbe vágóan is módosított azokon. Rákóczi tudta, hogy semmi jót nem várhat ezektől a hontalanoktól. Jellemző, hogy az ezekben a napokban is sűrű Rákóczi és Bercsényi közti levelezésben egy szó sem esik az országgyűlésről. A nagyon rövid lélegzetű országgyűlés október 26-án már be is rekesztetett.

A pestis közben nem hogy alábbhagyott volna, hanem még jobban terjedt. A szörnyű epidémia előli állandó bujdosásban, leolvadt és leromlott kis seregével, nyugati és keleti menekültekkel a nyakán, a nyílt devalvációt követő letargiában a fejedelem még mindég nem adta fel a reményt. A külpolitikai reménysugarak csalóka játéka mellett decemberben végre valami tényleges segítséghez is jutott a menekült és befogadott svéd-barát lengyelekben és a főseregtől elszakadt svédekben. Közben megkísérelte Bécsben felajánlani a Londonban és Hágában tanácsolt békekötést, de onnan az udvar Bruyninxon keresztül ridegen visszautasította. Ilyen körülmények közt igazán nem tehetett mást Rákóczi, mielőtt a tétlen tespedésben önmagától szét nem oszlik a még megmaradt kis haderő, mint rászánja magát egy támadó hadjáratra, amely siker esetén ismét felrázza a csüggedő és békét sóvárgó kedélyeket.

Rákóczi tisztán látta ezt a belpolitikai helyzetet. Őt mindég csak a külpolitkai remények csalfa visszfénye zavarta meg. Már november elején ezeket írta Bercsényinek: "Olvasván azért az Kegyelmed utóbbi levelét és fájdalmas szívvel szemlélvén az tisztek, Generálisok és az had szíve, elméje bódulásokat: megvallom, médiumot nem látok, hanem qui perdit numerum, incipiat iterum. Zűr-zavart kell indítanunk és az által boldogulásunkat keresnünk: mert soha nemzetünknek tébolygó és sok rosszat lankadásunktól reménlő elméjét újonnan meg nem egyeztetjük jobban, mint ezen újonnan felgerjesztett szivünk jelenségében."

Ez a vállalkozás a romhányi csatával ért véget, melyről ugyan mind a két fél azt hitte, hogy ő nyerte meg, de mely mindenképpen a kurucok kudarcát jelentette. Ettől kezdve a tél végét és a tavasz elejét a haddal való vesződés és a diplomáciai műveletek foglalták le. A lengyel csapatok megszöktek, miután rengeteget zaklatták a népet s több bajt, mint hasznot hajtottak. A svédek felfogadása és a császár ellen való felhasználása miatt XII. Károly tiltakozott, akinek szüksége volt a császár barátságára, hogy magának visszavonulási területet biztosítson.

Június közepén ismét összegyűjtötte Rákóczi Huszt mellett az erdélyi tanácsnokokat és nemeseket s ott maga is megjelent. Ez a tanácskozás már épp úgy nem lendített semmit az erdélyi ügyön, mint az előbbiek sem. Maga írja: "ott velük az erdélyiek felbátorítását illető, mindazáltal meglehetős sikertelen és határozatlan intézkedéseket állapítottam meg."

Már a tél nagy gondok közt telt el. Rákóczi csapataival a tüzelőfa és tábori gunyhók hiánya miatt kénytelen volt a pestis által részben, vagy egészen kipusztított falvak közelében szállani táborba, hogy lebontva az elhagyott házakat tüzelőhöz jusson. Ilyen nyomorúságos táborozás után, végig kergetve a pestistől az egész megmaradt országon, élelmezési gondokkal küzdve s egyre jobban szétmálló sereggel, nem sok kilátással lehetett neki menni a nyárnak. Elmúlt a nép régebbi rajongó lelkesedése. A Dunán átkelő Palocsayt már nem szeretet fogadta, hanem idegenkedés, mert a nép látta, hogy oly kis sereggel jött, amellyel nem arathat maradandó sikert s már tudta, hogy az újabb kivonulás után megint csak rajta áll bosszút a német. Heister mai szemmel alig elhihető kegyetlenkedése a kuruc érzelmű polgári lakosságon az évek egymásra toluló sora alatt megtörte a lelkek ellentállását. A békét és közbiztonságot sóvárgó polgári lakosság lélekben egyre jobban elfordult a kurucoktól, látva, hogy csak bajt hoznak fejükre, de a császáriak bosszújától már nem tudják őket megvédeni. Így fordult Béri Balogh ellen a dunántúli nép közhangulata. A lelkek már feladták az ellentállást...

Érthető, hogy ilyen körülmények között Rákóczi kapva-kapott a híren, hogy a Moldvában álló Gruzsinszkij hétezer lengyelével, köztük a szökevényekkel, ismét szolgálatába akar állani. Tavasszal még szidta őket, amikor megszöktek, most azonban egy pillanatra megint reménykedni kezdett, hogy Erdély felől a lengyel sereggel úgy elöntheti az országot, mint az árvíz. Erre a segítségre azonban már nem került sor.

A téli hónapok alatti látszólagos elülése után tavasszal ismét s még újultabb erővel tört ki a pestis. Egymás után hulltak el a sereg főtisztjei. De pusztított a járvány a fejedelem és Bercsényi környezetében is. A viszonyok napról-napra rosszabbodtak. Már arra kellett Rákóczinak Károlyit utasítania, hogy csak azoknak az erdélyieknek a családjáról gondoskodjék, akik részt vesznek a hadjáratban. Az elmaradt lengyel segítség miatt megint késett az erdélyi hadjárat, ami lassan teljesen elfordított mindenkit Erdélyben Rákóczi mellől. Semmi kétséget nem szenvedett, hogy a felkelés ügye az utolsó hónapokat éli. Csak egy erélyes császári offenzívának kellett bekövetkeznie. Ez pedig nem sokáig váratott magára.

Már a tél utóján kellemetlen hírt hallott Rákóczi. Híre jött, hogy az udvar az elöregedett s kegyetlenkedő Heister helyébe, a kitűnő katonát, Pálffy János grófot bízza meg a magyarországi hadjárat vezetésével. Rákóczi tudta, hogy Pálffy jó katona és jól ismeri a kuruc katona minden hibáját.

Rákóczi már be is vallotta Károlyinak október 1-én, hogy rég nem bízik a nemzet önerejében:

"Én is ezért bátran mondhatom", írta "hogy mindeneket elkövettem, amelyek tüllem telhettenek és noha tudom, hogy eztet kevés ember ismeri meg s még Kegyelmed is megmosolyogja: de, ha külömben vagyon, tudom, - számadás nélkül nem marad Isten előtt. Hitemre mondom, esztendők folynak, - az mióta tudniillik az rézpénz elveszett, - hogy magunk ereje által való boldogulásunkat nem reménlettem, hanem külső segitségekben vetettem reménségemet s ezek által most is bátran bizom, hogy Isten megsegit bennünket: mert tudom, érettünk csudát nem tészen, természet szerint pedig - csuda nélkül más útja nincsen. Ezt nekem is szintén oly nehéz várni, mint akárkinek másnak, - de valamint az drágaságban ámbár nehéz is megvárni az aratást, de avval csakugyan nem érhetik szaporábban a buza: ugy bizonyára azt sem közelithetem én, minek előtte az ideje el nem érkezik; s ehez penig miért s micsoda reménségem vagyon? mi haszna mondanom, mivel kevesen hiszik; megmondom Kegyelmednek, Isten szemben juttatván Kegyelmeddel. Minthogy penig a békességhez, - se jóhoz, se rosszhoz - éppen nem bizhatván, az hadakozással kintelenek vagyunk: arra forditsuk minden erőnket, hogy üdőt nyerhessünk és adjunk azoknak, akiktől minden jót remélhetünk".

A helyzet annyira kritikussá vált, hogy 1710 őszén már nem tudott Rákóczi a tiszai Részekben országgyűlést tartani. Kénytelen volt belemenni az erdélyiek előterjesztésére az exlexbe s a következő évre a tavalyi kulcs szerint vetett ki a Partiumra, a Részekre 18.800 rajnai forint adót, hogy a hadak ne maradjanak rongyosan és ellátatlanul. Rákóczi talán gondolni sem mert arra, hogy a vég oly közel van. Pedig midőn október 17-én elhagyta Patakot, mint hitte pár napra, örökre elhagyta azt...

A császáriak offenzívája megindult. A kör egyre kisebbre szorult. Cusani Szolnokot is bevette. A császáriaknak szabad lett az út Erdély felé s Rákóczi egyre jobban északra szorult a Tiszántúlon is. Nem hiába írta udvarának Palmes új bécsi követ ezekben a napokban Londonba: "Szegény magyarok! Megérdemlik a részvétet s én a szabadságot annyira szeretem, hogy mindent elkövetek érdekükben; de szerény véleményem szerint hiába reménykednek, hogy ezzel az udvarral tárgyalhatnak". Sőt úgy látta Palmes, hogy már a kegyelem kérésével is elkéstek.

A labancok és császáriak előnyomulása kapcsán tartani lehetett attól, hogy Rákóczi és Bercsényi élete nem lesz biztonságban. Nagyrészt ezért is, de mert az elbetegesedett és teljesen tétova lett Bercsényi csak útjában volt, november 20-án elindította Rákóczi Bercsényit Munkácsról Lengyelországba Ágost királyhoz. "Bercsényit még Szerencsről elküldém", írja Rákóczi, "hogy tegye meg előkészületeit lengyelországi útjára, ahová őt azon ürügy alatt akarám küldeni, hogy a cár teljhatalmazottjával Dolgoruky herceggel érintkezzék. Küldetésének valódi oka azonban az vala, hogy oly hadjáratról gondolkodtam, amelyben Bercsényi tétovázó szelleme, gyakori betegeskedése és más egyéb alkalmatlanságai miatt nagyon terhemre lett volna; különben is ő már nem igen volt képes nagy fáradtságok elviselésére". Bercsényi többet nem is tért vissza Magyarországra.

Bár a császár nem szentesítette, csak hét évvel később a pozsonyi országgyűlés proscribáló nyilatkozatát, az mégis csak éreztette a hatását. Egyes gyöngébb ellentállású emberek meginogtak s egyre többen hagyták el a kuruc zászlót. Akadtak egész csapattestek, amelyek elbocsáttatásukat kérték. XI. Kelemen pápa brévéje is éreztette a hatását.

"XI. Kelemen pápa kibékülvén József császárral" olvassuk Rákóczi emlékiratában "intő levelet adott ki az összes magyarországi papsághoz, hogy ismerje el törvényes magyar királyul József császárt, s hagyja oda a konföderációt, különben egyházi átok alá vettetik. Hasonló bullát intézett a lengyel biborosprimáshoz is Augusztus király ügye mellett. Azonban a lengyelországi clerus jobban tudta: mire kell az efféle bullákat becsülni, mint a magyarországi. A katolikus tisztek és nemesek pedig, habár nem igen voltak is vallásosak: mindannyian a papság példáját kezdik vala követni. E cselszövénynek köszönhetem, hogy elvesztettem ama két erősséget (Szolnok, Eger), amelyekre nagy mértékben számítottam. E két erősség elvesztése véget vetett oly rég ápolt tervemnek..."

Rákóczi október 3-án azt írta Károlyinak: "látván, hogy magunk erejével való boldogulásunkat nem reménlhetjük s csak egyedöl a moszkva segitségére kell elménket vetnönk,... nincs egyéb mód benne, hanem az mezőt elhagyván, erősségekre kell szorulnunk". Ebből a kettős célból azonban a rohamos gyorsasággal romló helyzetben már csak egyet lehetett munkálni: az orosz segítség sürgetését. Mert Rákóczi nemcsak a mezőt volt kénytelen feladni, de a várakból való defenzíváról is le kellett mondania, mert várai egymás után estek el. Így páratlan gyorsasággal foszlott szét az utolsó katonai ellentállás reménye is.

Heister bécsi bukását első sorban politikai érzékének teljes hiánya okozta. Hadvezetői képességei is fogyatékosak voltak, győzelmeit nem tudta kiaknázni, de főleg féktelen terrorjával váltotta ki az udvar elfordulását személyétől. A kuruc csapatok felismert bomlásából és Rákóczi észrevehető passzivitásából Bécsben arra következtettek, hogy a felkelés vége felé közeledik. Ezért kellett Heistert elejteni, aki a békekötésnek feltétlen akadálya volt s helyére oly embert kerestek, aki alkalmas arra, hogy Magyarországon akár fegyverrel, akár diplomáciai készségével, de előkészítse a kibontakozást. A haditanács magát savoyai Eugent akarta megnyerni erre a feladatra, de az mereven elzárkózott előle. Pálffy személyét nemcsak Eugen herceg bizalma tolta az előtérbe, de a személye mellett megnyilvánuló császári akarat is. A tábornagy legidősebb lánya, Mária, közismerten nagy hatással volt a fiatal József császárra. Szeptember 27-én értesítette a haditanács Pálffyt az uralkodó elhatározásáról. Heister igyekezett a vezércsere elé akadályokat gördíteni, de Eugen hozzájárulása megerősítette Pálffy pozícióját, aki most már feltételeket szabott a fővezérség átvétele esetére. Pálffynak ma teljesen szokatlan eljárása ugyan némi megütközést keltett Bécsben, olyannyira, hogy Pálffy ezt észrevéve, kívánságaival vissza is vonult s így sikerült fővezéri megbízatását megmenteni. Október 22 körül Hainburgban Pálffy haditanácsot tartott gróf Herberstein és gróf Schlick közrevonásával és az ott megállapított haditervek értelmében megkezdett hadműveletekkel november elején átvette a főparancsnokságot.

Rákóczi Emlékiratában úgy ír, mintha Pálffy kinevezése hírére ő utasította volna Károlyit, hogy keresse Pálffyval az összeköttetést s figyelmeztesse, hogy dicsőségesebb a háborút békekötéssel befejezni s kérjen tőle fegyverszünetet. A valóság azonban némileg másként folyt le. Rákóczi egyes momentumokra már nem emlékezett vissza Emlékirata írásakor.

Kinevezésekor Pálffy negyvenhét éves volt. 1681-ben, tizennyolc éves korában kezdte meg katonai pályafutását és tevékeny részt vett az egész felszabadító háborúban, így Buda ostromában és elfoglalásában is. Utóbb a Rajnánál, majd Itáliában harcolt s 1703-tól mint Horvátország bánja Magyarországon harcolt a kurucok ellen. A császári csapatok sikereiben nemegyszer kiváló része volt. Rákóczi már februárban hallotta, hogy Bécsben Pálffyra gondolnak. Kinevezésekor egy névtelen röpiratban, melynek valószínűen Rákóczi volt a szerzője, vagy sugalmazója, Isten végzésének tartotta Pálffy kinevezését s zálogául annak, hogy a nemzet ügyét most már állandó boldogulásunknak és nyugodalmunknak csendes révébe fogják most vezetni. Kétségtelen, állapítja meg Lukinich Imre, a szatmári békekötés történetírója, hogy Pálffy megbízatása az adott viszonyok között a legszerencsésebb politikai tény volt.

Pálffy feladata nem volt könnyű és egyszerű. A pestis és az élelmezési nehézségek rengeteg költséget okoztak Bécsnek s pénz a bécsi kincstárban soha nem volt fölös számban. Jelentékeny létszámú sereget kapott ugyan, de az szanaszét volt szórva. Viszont Pest felé utaztában maga is látott hazaoszló kuruc csapatokat s látta, hogy a felkelők ereje teljesen felbomlott. Különösen kellemetlen volt a császári seregnek az, hogy hiányzott a magyarországi és erdélyi császári csapatok között az együttműködés. Pálffy azonnal elrendelte, hogy az erdélyi csapatok nyomuljanak Debrecen felé. Maga pedig megkezdte a kuruc váröv felgöngyölését. Így, bár a császári sereg súlyos anyagi és élelmezési zavarokkal küzdött, a gyors és eredményes előnyomulással ezt sikerült elleplezni s Rákóczi csak a győztes sereget látta fenyegetően közeledni. Szolnok, Tokaj, Sárospatak egymást követő gyors eleste a kuruc csapatokat végleg megzavarta. A kuruc csapatok már egymással szemben is bizalmatlanokká lettek. Pálffy nap-nap után meggyőződött róla, hogy a kuruc seregben általános már a békevágy. Talán a hamburgi értekezlet is felhatalmazta rá, vagy csak magyar szíve diktálta, mindegy, de a nap-nap utáni tapasztalatok után arra gondolt, hogy felveti a békés megegyezés gondolatát.

Ezt alátámasztotta az is, hogy talán egyedül, de világosan látta serege rengeteg belső baját, amely egyszer csak az akcióképtelenséggé is fokozódhatik. Számított a békekészség kinyilatkoztatásának nagy erkölcsi hatására, ami nem is maradt el. Minden attól függött s az egész elhatározás azért volt alapjában véve mégis csak merész dolog, hogy Rákóczi mit fog látni Pálffy kezdeményezése mögött. Hitelt fog-e adni annak s őszinte békekészségnek fogja tartani, vagy csak egyszerű fogásnak, amelynek célja a mozgalom katonai leszerelése, hagy azután diktálni lehessen a feltételeket.

Pálffy ennek a merész lépésnek megtételére jól választotta ki a lélektani pillanatot. November 14-én magánlevélben kereste fel Károlyi Sándort. Egyelőre csak Károlyi személyével foglalkozott s igyekezett rábeszélni, hogy hódoljon meg. Kérte, hogy küldje el meghatalmazottját, akivel nyíltan tárgyalhat. Intette, hogy úgy csinálja meg a maga szerencséjét, hogy gyermekei ne átkozzák majd érette.

Károlyi, aki ekkor már az egész kuruc haderő parancsnoka volt, módfelett meglepődött Pálffy váratlan ajánlatán. Rákóczin kívül egyedül ő ismerte igazán a további ellentállás reménytelenségét, azonban bizonnyal kevésbé volt fanatikusa a külpolitikai reményeknek. Károlyi közölte Pálffy levelét Rákóczival, aki úgy értelmezte Pálffy kezdeményezését, hogy az Károlyin keresztül ugyan, de tulajdonképpen hozzá van intézve. A kuruc sereg amúgy is gyenge lábon álló egysége miatt ugyan még nem tartotta célszerűnek, hogy Károlyi és Pálffy személyesen találkozzanak, de utasította Károlyit, hogy levélben feltétlenül válaszoljon Pálffynak. Maga Rákóczi is dolgozott ki egy kibontakozási tervezetet, vagy legalább is sugalmazta azt "Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése" címmel. Ezt az iratot átvette az a követutasítás is, amelyet Károlyi adott annak a követének, aki a fejedelem tudtával és utasításával a Pálffynak adott válaszát vitte Pálffynak. Károlyi még előbb közölte Rákóczival a Pálffynak adandó válasza tervezetét s annak hozzájárulása után december 9-én küldte csak el levelét Pálffynak. Ez a levél teljesen Rákóczi utasítása alapján készült s így kétségtelenül félhivatalos jellegű volt. Károlyi a maga személyét egész a háttérben hagyta a levélben, csak azt említette meg, hogy nem tudja, miként tudja a confoederátióhoz való esküjét összeegyeztetni a Pálffy által ajánlott dolgokkal, de azért biztosította Pálffyt, hogy a béke munkálásán fáradozni meg nem szűnik. A levél másodrangú jelentőségű volt a követ szóbeli utasítása mellett, amelyre az egész diplomáciai tárgyalás súlypontja helyeztetett. A szemben álló két fél között mérhetetlen elvi ellentétek voltak. Ezt kellett a követnek áthidalnia, felismerve azokat az érintkező pontokat, amelyek alapján megindulhatnak az érdembe menő megbeszélések, majd tárgyalások. Erre a kényes és nagy diplomáciai érzéket kívánó szerepre Károlyi választása, kétségtelenül Rákóczi beleegyezésével, a Bihar megyei alispánra és debreceni főbíróra, Komáromi Csipkés Györgyre esett.

Komáromi Csipkés György nem volt hétköznapi ember. Hasonló nevű közvetlen őse korának egyik legkitűnőbb református egyházi szónoka és theológiai írója volt. Ő maga közeli bizalmasa volt Károlyinak s közéleti pályája arról bizonykodik, hogy derekasan megfelelt hivatásának.

Kettős feladat hárult Komáromi Csipkésre. Elő kellett készítenie a szóbeli tárgyalásokat azon utasítás alapján, amelyet Károlyi december 9-én Rákóczi hozzájárulásával részben levélben, részben élőszóban adott neki. Ezenkívül tisztáznia kellett Károlyi személyes meghódolásának lehetőségeit és körülményeit, amelyekre Pálffy november 14-iki levele félreérthetetlen célzásokat tett.

A vett utasítás értelmében Komáromi Csipkésnek le kellett szegeznie, hogy Rákóczi a pozsonyi gyűlés egyoldalú határozatait nem fogadhatja el magára kötelezőnek, mert őt ígérete kötelezi arra, hogy a béke ügyéről a vármegyék jelenléte nélkül intézkedés nem történhetik. Ha úgy látta volna a követ, hogy Pálffy fegyverrel akarja kicsikarni a döntést, akkor figyelmeztetnie kellett volna Pálffyt, hogy Rákóczi tudja, miszerint Pálffy seregrészei szét vannak szórva s ezért nem tart általános támadástól. Résztámadással szemben pedig készen áll az ellentállásra, mert "a vitézlő rendnek is nagy kedve nevelődött és mintegy megújult". Még ha győzne is Pálffy, a kurucok akkor sem tennék le a fegyvert, hanem védett állásokból folytatnák tovább a harcot. Ha pedig kudarc érné Pálffy fegyvereit, akkor az állásába kerülhet. Csipkésnek ezek szerint le kellett beszélnie Pálffyt a háború folytatásáról s legalább egy fegyverszünet szükségéről kellett meggyőznie.

Emellett módot kellett találnia arra is, hogy a fejedelemtől írt, vagy legalább is általa sugalmazott röpiratot, az "Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedését", Pálffy kezéhez juttassa.

Ez az Elmélkedés rámutatott arra, hogy a magyar nemzet már volt a tatár, cseh, török és német rabságába vetve, de "mindezen nemzetek között leghosszabb rabságát kétségkívül az német igája alatt" szenvedi. "Valjon van-e oly magyar, aki átal nem látta, hogy miótátul fogvást az Ausztriai Ház fejére jutott a magyar korona, avagyis miólta az Habsburgi Ház Austriai birodalmához jutott, azon nem igyekezett volna: hogy lehessen a magyar nemzetet állandó, jobbágyi birodalma alá hozni? Melyre minekutánna szines házasságbéli kötésekkel magának utat irtott volna: lássuk elsőben, sok titulusok és jószágok osztogatásival mennyire kivánta hódítani nemzetünk elméjét és következendőképpen az kedvezésekkel s ajándékokkal azon véget el nem érhetvén, valjon van-é oly csalárdság, üldözés és kegyetlenség, amellyel nem élt volna feltött szándéka végbevitelére?" Hangsúlyozta az Elmélkedés, hogy az udvar a csalódásait a múltban is véres kegyetlenkedésekkel és jogtalansággal bosszulta meg. Utalt arra, hogy Caprara ígéreteit Caraffa nem tartotta be, Caraffa ígéreteit pedig Kollonics másította meg. Pálffy, mint magyar ember, megtartaná ígéretét, de meddig tartják őt meg állásában s az utód úgy járna el, mint a múltban jártak el az utódok. Utalt arra is, hogy a császár elhalálozása esetén Károly, a császár öccse, távol élne Spanyolországban s így Magyarország felett a kegyetlen bécsi miniszterek uralkodnának s a férfi-ág kihalta után bizonnyal bevezetnék a leányági örökösödést, ami újabb német rabságot jelentene. Az volt az Elmélkedés végkonklúziója, hogy minden igaz magyarnak arra kell törekednie, hogy a hadakozást az általános európai békekötésig, vagy József császár haláláig elnyújtsák, mert ennek a hadakozásnak csak ünnepélyes békekötéssel szabad végződnie. Különben semmi garanciája nincs annak, hogy a magyar nemzet megszabadul rabságából.

Rákóczi tehát még most is ragaszkodott a szabályszerű béketárgyaláshoz és ünnepélyes békekötéshez. Károlyinak, mint Lukinich írja: "anyagiak iránt különben sem érzéketlen lelkére" azonban nagyon hatott Pálffy említett, egyénileg igen kedvező lehetőségeket nyújtó levele, amely neki felajánlotta a "restitutio in integrum" lehetőségét. Károlyi tisztán látta, hogy Eger, Jászóvára, Krasznahorka eleste után már a várakra támaszkodó ellentállás is reménytelen. Valóban a követ elindítását követő napon elesett Eperjes és Bártfa is. Tudta azt is Károlyi, hogy ő is felkerült a proscribáltak listájára s József császár 1710 május 29-én kelt rendeletével Károlyi összes birtokait gróf Batthyány Ádámnénak, Rákóczi legendásemlékű fiatalkori álomképének adományozta. A kurucok rovására 1710-ben egész sereg császárhű magyar főúr és még több osztrák-cseh főúr, hivatalnok és tiszt kapott nagyobb birtokadományt a császártól. Károlyi tudta, hogy egy kiegyezéses békének ezek az új s még többnyire csak reménybeli nagybirtokosok heves ellenzői lesznek, tehát a magáét csak egyéni akció útján mentheti meg. Ez az elgondolás vezette akkor, amikor követet a Pálffy által megpendített saját meghódolása ügyének megbeszélésére is utasította.

Komáromi Csipkés ügyes volt. Meggyőzte Pálffyt, hogy Károlyi elhatározása őszinte. Pálffy azonnal jelentette ezt gróf Wratislaw cseh kancelláron keresztül József császárnak s a minisztertanácsnak, akik egyformán megelégedéssel vették ezt tudomásul. József már december 22-én ünnepélyesen biztosította a minisztertanács tudtával Károlyit, hogy kegyelemben részesíti, javait és főispánságát visszaadja, de azt kívánta, hogy hűségéről Károlyi mielőbb tegyen bizonyságot. Pálffyt pedig teljhatalommal ruházta fel a Károlyival való tárgyalások vitelére.

Károlyi küldöttje a Rákóczival való megegyezés lehetőségeit is felvetette Pálffynak. Pálffy úgy vélte, hogy abban az esetben, ha Rákóczi lemond az erdélyi fejedelemségről s arról, hogy a tárgyalások fegyverszünetben és országgyűlésen folyjanak s "alázatos levélben" magának és híveinek kegyelmet kérne a császártól, a kegyelem nem maradna el. Pálffy azt izente még Rákóczinak, hogy "Ne bizzon a külső hatalmasságoknak segitségekben és hitegetésekben, mert azokban megcsalatkozik, hanem ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel ő felsége hadai megindulnak és ha az kevés lesz, lészen ő felségének 40 regimentje is".

A hónap közepe táján értesült Rákóczi Komáromitól Nyírbaktán Pálffy javaslatairól. Károlyi ekkor már személyére biztosítva volt Pálffy részéről, ha még nem is adatott ki a császári nyilatkozat s ezért Pálffy álláspontjára helyezkedett s igyekezett Rákóczit is rábírni arra, hogy vegye fel a tárgyalásokat a Pálffy által ajánlott alapon. Sőt még ott Nyírbaktán memorandumban dolgozta fel Pálffy ajánlatait s javasolta Rákóczinak azok elfogadását. Rákóczi Munkácsra ment, ahol a karácsonyi ünnep alatt megadta a maga válaszát a Kisvárdán levő Károlyinak.

Pálffyhoz a már szokott úton Komáromi által élőszóban juttatta el Károlyi Rákóczi udvarias, de inkább visszautasító válaszát. Rákóczi egyetlen egyet sem fogadott el a Pálffy által proponált pontokból. Csak abba volt hajlandó belemenni, hogy ne külön béketárgyalás legyen, ha az a császárra nézve kellemetlen, hanem az országgyűlésen folyjék le a tárgyalás. Rákóczi válasza tehát nem szolgálhatott tárgyalási alapul. Viszont Károlyi biztosította Komáromi útján Pálffyt, hogy ami a hűségre térést illeti, a maga részéről elhatározása végleges és teljes, sőt már célzást tett arra is, hogy Pálffy csak véle tárgyaljon. Erre vonatkozólag ezt írta Komárominak adott utasításában: "Mindezeket jól megfontolván, ő excellentiáját alázatosan kérem, bölcs tanácsival tovább is engem támogasson, igaz hazafiai lévén, visgáljuk meg azokat, amik hazánk törvényeinek megtartására és hazánk boldogulására céloznak, félretévén minden privátumot. A hercegnek (Rákóczinak) is semmi kedvesebben nem eshetik, mint egész tehetségével azon igyekezni, hogy örökösön a békesség öszve köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék".

A nemzeti mozgalom vezérének, Rákóczinak és Károlyinak, a kuruc hadsereg főparancsnokának útjai 1710 karácsonyakor elváltak egymástól...

Rákóczi december elején Kállón még szemlét tartott összevont csapatai felett s azokat jobbaknak, népesebbeknek látta, mint hitte. Ez a kuruc seregszemle aggasztotta a saját seregének belső zavaraival tisztában levő Pálffyt s ezért koncentrikus előnyomulásra szánta el magát Debrecen irányában. Hogy minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, kegyesen bánt a meghódított vidék lakosságával. Felére csökkentette a Debrecenre kivetett hadisarcot. Megerősítette a nemesek és polgárok jogait és kiváltságait, sőt még a vallások szabad gyakorlásának kérdésében is elment addig a maximális határig, ameddig az udvar engedte. Helyes és tapintatos politikai érzék vezette ilyen irányú működésében, ami nem is lett hatástalan.

1711 januárjában indult el Pálffy Debrecen felé, ahova kevéssel utóbb főhadiszállását is helyezte. Nádudvaron fogadta Pálffy Komáromi Csipkést. Megmutatta neki József császár leiratát a Károlyinak adott kegyelemről. Rákóczi válaszára azonban teljesen elutasító feleletet adott. Hajlandó volt ugyan, hogy Rákóczi levelét, amint azt Rákóczi kívánta, az esztergomi érsekhez a hivatalos út betartásával eljuttassa, de inkább arra intette a fejedelmet, hogy közvetlenül forduljon az udvarhoz: "alázza meg magát" izente "és alázatosan írjon egy levelet, kérjen kegyelmet mind maga, mind jószágai végett és hogy a felséges császár az országot ilyen pusztult állapotjában kegyelmesen vigasztalja meg, régi szabadságaiban és törvényeiben tartsa meg", azonban intette arra is Rákóczit, hogy "mig ideje van, igazán fogjon a dologhoz, mert ha az időt halasztja, semmi jó sem jön ki belőle".

Pálffy személyes varázsa megnyerte a megegyezés ügyének Komáromit is, aki Károlyit, aki erre már különben is elhatározta volt magát, még külön is biztatta. Pálffy előnyomulása, a hurok szorulása és a császári kegyelem Károlyit most már döntő lépések megtételére késztették. Most már nem lehetett taktikázni és követjárásokkal időt húzni. Pálffy számításai kitűnően beváltak.

Január elején már nemcsak az ország gondjai szakadtak Rákóczinak a nyakába, de az udvarába menekült úriasszonyok siralmait is hallgatnia kellett. Udvarában Károlyiné már arra gondolt, hogy merre szökjék: az olcsóbb Moldvába, vagy a pestises Lengyelországba?

Szieniavszkijné útján állandóan értesült Rákóczi a lengyel-orosz-svéd-török ügy fejleményeiről s ezért elhatározta, hogy átmegy Lengyelországba s személyesen jár utána, hogy mit remélhet Bercsényi sokat emlegetett orosz segítségéből. Rákóczi megírta Károlyinak, hogy visszajön Lengyelországból s kérte, hogy nyugtassa meg a hadakat, mert épp a segítség ügyében megy ki. Végül arra kérte, hogy biztosítsa neki a visszatérés útját Munkácsra, nehogy útja elvágassék.

Január 11-étől 27-éig volt Rákóczi Lengyelországban, ahol nemcsak a segítség ügyében járt, hanem még az erdélyi bujdosók kiküldötteivel is tárgyalt, akik sorsuk iránt érdeklődtek nála. Rákóczi kint meggyőződhetett, hogy az orosz segítség koránt sincs oly közel, mint Bercsényi hitte. Sőt értesült arról is, hogy a török támadása esetén ez a remélt segítség végleg el is marad, összeomlott körülötte minden. Rákóczi később, mikor már egész énjén kisebb-nagyobb botlásainak és szenvedélyeinek mély bűntudata uralkodott, így írt erről Önéletírásában: "Ezen idő alatt én államügyek ürügye alatt Lengyelországba mentem; hogy miért, te tudod Uram; nem is kivánom azt, hogy szégyenem előtted rejtve legyen; ámbár az emberek előtt föl nem fedem; megértem én az ostorcsapásokat, amelyekkel engem nyomorgattál, de azért nem tértem észre. Tanácstalanul, mindenfelől szorongatva, látszat szerint akaratodnak alávetettem magamat és nyugodt lélekkel türtem az idő méltatlanságait, de szivem távol volt tőled, mert a bün lakozott bennem".

Rákóczi utóbb megaláztatását büntetésnek tekintette, amiért szívében még lángolt a szenvedély, amely őt Szieniavszkához fűzte. Pedig ekkor is ez az asszony volt az egyedüli lény, aki mellette állt, támogatta, biztatta. Elment vele Drohobiczára, ahol Rákóczi találkozott Dolgorukijjal. Vele volt a reményekben való csalatkozásban s ott volt Skoljéban is, amikor Károlyi 27-én felkereste ott Rákóczit. Ez az asszony volt Rákóczinak immár egy évtized óta leghűségesebb támasza, míg Rákócziné és Rákóczi közt az évtizedes elszakadás végzetesen elmélyítette azt a távolságot, amely - rövidebb intermezzóktól eltekintve - már házasságuk első éveiben mutatkozott.

Károlyi és Rákóczi találkozása döntő jellegű volt. Rákóczi most már tisztán látta a külföldi remények haszontalanságát, Károlyi pedig közölte vele a magyarországi állapot végzetszerű összeomlását s mindazt, amit a közte és Pálffy közt lefolyt tárgyalásokból közlendőnek vélt.

Pálffy bár megszállta a hajdúságot, nagyon jól tudta, hogy hiányosan élelmezett csapataival a kemény télben támadást aligha kísérelhet meg. Az erdélyi csapatok is olyan elcsigázva érkeztek meg, hogy azokra sem számíthatott. Hogy tehát vérontás és kockázat nélkül jusson az egész Tiszántúl birtokához, Károlyitól hűsége biztosítékául Sarkad, Sólyomkő és Ecsed várak kiürítését és átadását követelte. Károlyi vonakodás nélkül ígéretet tett a kérés teljesítésére, különben időközben Sarkad el is esett, sőt most már ő szorgalmazta a Pálffyval való személyes tárgyalást is. Mivel Pálffy ezekből a körülményekből arra következtetett, hogy a kuruc haderő meghódolása csak idő kérdése, engedélyt kért január 13-án az udvartól, hogy a Rákóczival leendő tárgyalásokat teljhatalmúlag vezethesse.

Január 19-én minisztertanács foglalkozott a kérdéssel. Rákóczinak az esztergomi érsekhez írt levelét már aláírása miatt (François Prince) sem tartották megválaszolhatónak. Rosszallták Károlyi indokát, hogy azért késik a nyílt hűségesküvel, mert felesége, családja és vagyona Munkácson Rákóczi hatalmában van, hisz Rákóczi gyerekei viszont a császár kezében vannak s így az udvar megtorolhatja, ha Rákóczi a Károlyi-gyerekeken bosszút áll. A minisztertanács figyelmeztette Károlyit, hogy ne késlekedjék, hanem addig fogadja el a kegyelmet, amíg nem késő. Nem ellenezte azt sem, hogy amennyiben Rákóczi kegyelemért folyamodna, arról Pálffy tegyen jelentést az udvarnak. Ez a minisztertanácsi határozat, amely Rákóczival szemben a legmerevebb visszautasítást jelentette, savoyai Eugen hercegnek legszemélyesebb műve volt. Bécs úgy látta, hogy Károlyi személyének elvonása a kuruc ügytől annyira elszigetelné Rákóczit, hogy az egyben a kuruc ügy bukását is jelentené.

Károlyi időnként tájékoztatta a fejedelmet a tárgyalásokról, de a Lengyelországba ment fejedelem olykor megkésve vette ezeket a jelentéseket. Mivel a január 13-án kötött nyolcnapos fegyverszünet lejárta előtt nem is tért Rákóczi vissza, Károlyi Munkácsra ment s ott Vay Ádámmal és báró Sennyei Istvánnal megbeszélte a dolgok állását. Vay és Sennyei arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Rákóczinak kell Pálffyval összeköttetésbe lépnie. Pálffy azt hitte, hogy egyszerű időhúzásról van szó az ellenfélnél s ezért megkezdte 21-én az előnyomulást a császári sereggel Kálló felé. Erre Károlyi felkereste díszes kísérettel Pálffyt, aki Téglás községben fogadta a kuruc főgenerálist. Károlyi késznek nyilatkozott Sólyomkő és Ecsed átadására s Szabolcs megye kiürítésére s igyekezett meggyőzni Pálffyt, hogy az esetben, ha nem csapják be, Rákóczi is hajlandó lesz a kegyelemkérésre és hódolásra. Pálffy meglepődött, de mivel azt hitte, hogy Rákóczi beszél Károlyiból, némi vonakodás után hozzájárult a Rákóczival leendő személyes találkozás gondolatához. Pálffy a találkozás alapfeltételéül, hogy valami biztos haszna legyen, Kassa feladását kötötte ki.

Pálffy megbeszélte tábornokaival is a dolgot s báró Ebergényi és gróf Montecuccoli altábornagyok és Graven és Croix vezérőrnagyok egyhangúlag a találkozás mellett szavaztak. Mivel a csípős hideg miatt úgysem lehetett komolyabb hadmozdulatokra gondolni, hozzájárultak az újabb ötnapos fegyverszünethez is.

Rákóczi, bármily vesszőfutást jelentett is neki Lengyelországban az orosz segítség közelségéről való lemondás, még mindég nem adta fel a reményt, hogy XIV. Lajos beveszi őt és ügyét az európai békébe s Károlyi előtt leveleiben semmi esetre sem mutatta reményvesztettségét. Így Károlyi csak a maga jámbor elképzelését hitette el Pálffyval.

Pálffy viszont biztosan ült a nyeregben s bár a hideg miatt csapatainak és lóállományának biztos pusztulása nélkül nem tudott volna megmozdulni, mégis január 25-én, amikor Károlyi még néhány napi fegyvernyugvást kért, hogy Rákóczival tárgyalhasson, csak úgy járult ahhoz hozzá, hogy egyidejűleg hangoztatta a katonai megszállás további kiterjesztésének szükségességét.

Károlyi hitelt adott ennek a beválthatatlan fenyegetésnek s azonnal felkereste Rákóczit Skoljeban, ahol tájékoztatta őt az eddigi tárgyalásokról. Rákóczit különösen a fegyverszünet lepte meg. Károlyi viszont azt állította, hogy annak Rákóczi és Pálffy találkozása az ára. Azt mondta, hogy Pálffy meg van arról győződve, hogy a fejedelemmel töltött egy óra alatt többet végezhet, mint másokkal több napi konferencián. Azt is mondta, hogy a béke játszva megköthető, ha Rákóczi és Pálffy megérti egymást s ha Rákóczi levelet ír a császárnak. Állította, hogy mindenkinek ez a véleménye s arra hivatkozott, hogy Rákóczi, aki sokszor megesküdött, hogy a hazáért szívesen feláldozza magát, ne térjen most ki az elől, hogy a hazáért megalázkodjék.

Mivel Károlyi mély meggyőződéssel beszélt s Munkácson Vay, Sennyey, Forgách is ezt tanácsolták Rákóczinak, az január 28-án előre küldte Károlyit Pálffy hoz, hogy készítse elő vagy Vaján, vagy Apátiban a kettőjük találkozását.

Rákóczi őszintén bízott Károlyiban s érdemének tudta be, hogy a fegyverszünet kieszközlésével feltartóztatta Pálffy előnyomulását. "Ha Károlyi Pálffyt nem tartóztatta volna", írta Rákóczi 29-én Bercsényinek "csak legkisebb hirével is motusának vége lett volna dolgainknak ezen sokféle rémülés között", amelyet Munkácsra való visszatérte közt tapasztalt. A mindenhol látható bomlás és az általános békevágy eltagadhatatlan jelei késztették arra Rákóczit, hogy vállalja a Pálffyval való találkozást.

Rákóczi ekkor sem gondolt arra, hogy egyedül tárgyaljon és végezzen. Arra gondolt, hogy mint a konföderáció feje, összehívja a Bereg megyébe szorult rendeket s eléjük terjeszti a béke ügyét. Tudta, hogy a békét mindenki el fogja bármiként is fogadni, de eleget akart tenni annak az alkotmánynak, amelyet a felkelés számára épp Bercsényi javallatára alkotott meg a szécsényi gyűlés.

Károlyi január 30-án érkezett Pálffyhoz, víve magával Rákóczi Pálffyhoz írt levelét, melyben a vezérlő fejedelem örömének adott kifejezést, hogy annyi háborúskodás után magyar tárgyalhat a magyarral a haza boldogulásáról. Pálffy Vaját jelölte ki a találkozás helyéül s Vay Ádám kastélyában a találkozás január 31-én délután fényes külsőségek közt meg is történt. A kastély előtt maga Pálffy fogadta Rákóczit. Az előzetes megbeszélések után Rákóczi vendégül látta vacsorán Pálffyt, a vele levő császári főtiszteket, valamint Károlyit és Vayt. Majd a roppant barátságos hangulatú és hosszasan elnyúló vacsora után Rákóczi és Pálffy magánértekezletre vonultak vissza.

Pálffy arról igyekezett meggyőzni Rákóczit, hogy írjon egy a király felsőbbségét elismerő levelet s mert József jóindulattal van iránta, ez esetben megadná mind a magyar nemzetnek, mind az erdélyieknek a törvényes szabadságukat s a fegyverben állóknak az amnesztiát. Biztosította Rákóczit, hogy személyére illetőleg mindent megkapna, kivéve az erdélyi fejedelemséget. Viszont figyelmeztette, hogy ha nem fejezi be a háborút olyan szerződéssel, amely biztosítja a nemzet törvényeit és szabadságait, akkor könnyen bekövetkezhetik, hogy a császár tanácsosai, mivel a háborút már kétségtelenül elvesztette, felhasználják a lázadást és ezen ürüggyel épp úgy eltörölnek minden magyar törvényt, mint azt a csehekkel tették a fehérhegyi csata után.

Rákóczi hajlandónak nyilatkozott, hogy ír a császárnak, bár tudja, hogy arra nem fog választ kapni. Viszont ragaszkodott ahhoz, hogy amíg a szövetkezett rendekkel és a szenátussal nem tanácskozik, - amihez pedig idő kell - semmiféle előterjesztést nem tehet. Bár csak olyan követelésekkel fog előállni, amik a nemzetet jogosan megilletik. Kijelentette, hogy a saját személyére nem akar mit sem elérni, mert tart attól, hogy a nemzetnek teendő ígéreteket a császár tanácsosai nem fogják megtartani s akkor nem akarja, hogy a becsapott nép őt árulónak tartsa. Hangsúlyozta Rákóczi, hogy nem bízik az udvarban s kérdezte, hogy ha a császár úgy kívánja a békét, akkor miért nem teszi közhírré a magyarok törvényes igazságának megadását. Bízott abban, amit Pálffy mondott, de érezte, hogy Bécsben másként gondolkoznak. "A megalázkodás által csak felfuvalkodást remélhetünk ellenségünktől" írta Rákóczi március 3-án, már önkéntes emigrációjából Károlyinak.

Károlyi látva Rákóczi merevségét, Pálffyt igyekezett engedékenyebbé tenni. Maga is, Komáromi Csipkés is kapacitálta Pálffyt. Majd Rákóczit igyekezett meggyőzni, hogy tartson ki eredeti elhatározása mellett s írja meg a levelet a császárnak. Rákóczi Károlyi rábeszélésének engedve s meggyőződése ellenére fogalmazta meg még azon éjjel a kérdéses levél fogalmazványát, amelyet másnap Pálffy, Montecuccoli és Croix előtt fel is olvasott. Pálffy csak azt kifogásolta, hogy a levélben Rákóczi az aranybulla ellentállási záradékára is hivatkozik, de erre nézve Rákóczi megnyugtatta, mire Pálffy még aznap elhagyta Vaját s visszatért Kállóra. Rákóczi pedig Károlyi kíséretével Olcsvára ment, ahol már vártak rá hívei és közelben levő főtisztjei. Rákóczi Vajára menetele előtt szemlét tartott megmaradt csapatai felett Kisvárdán s most ezeknek a csapatoknak a tisztjeit informálta a Pálffyval történt megbeszélésről.

A tisztek megnyugvással vették tudomásul, hogy Rákóczi személyesen tárgyalt Pálffyval s arra kérték, hogy a levelet magával Károlyival küldje Bécsbe s Károlyi távollétéig gróf Montecuccolit kérje kezesül, amire Vaján Pálffy hajlandónak nyilatkozott.

Rákóczi valóban meg is írta a császárhoz szóló levelet, amelyet Pálffy már február 2-án elég ingerült hangon sürgetett. Pálffy 4-én este vette kézhez Rákóczi kérdéses levelét.

Ez a levél korántsem volt megalázkodó. Rákóczi a levél megírásakor, amint Márki írja, nem a Pálffyval történt megbeszélésekre gondolt, hanem a szívére hallgatott. A levelet nem kegyelemkérésre, hanem mozgalma jogosságának bizonyítására használta fel. Miután pedig bebizonyította mind a maga, mind a felkelés igazát, így végezte be a levelet:

"Ha azért a felhozott okok fölséged szemei előtt igaznak láttatnak, fölségednek igazságát, különösen pedig atyai kegyelmes voltát kérjük, hogy mi is mindnyájan, akik eddig fegyvert viselni kényszeríttettünk, országunk törvényeinek és szabadságainak (kik fölséged esküjével is megerősittettek), ugy jószágainknak visszaadásával mind Magyarországban s mind Erdélyben is élhessünk. Inditsa erre fölségedet az igazság és a kegyelmesség, akik a királyok székeinek istápjai. Vigye rá a jövendő dolgok általlátása és az országoknak következő romlása, háborúk támadása, ezerféle romlások, a melyeknek következésétől én magamat az én levelem által megmenteni kivánom. Amidőn ezen levelemmel fölséged igazságát és kegyelmességét tovább is kérvén kérem, maradok fölséged alázatos szolgája, Rákóczi Ferenc".

Pálffy nagy csalódással olvasta Rákóczi levelét, amelyben nem ismert arra, amit Rákóczi neki Vaján felolvasott. Különösen kifogásolta a megszólítást, mert szerinte Rákóczi úgy szólította meg Józsefet, mintha egyenrangúak lennének. Pálffy ugyan még aznap külön futárral továbbította a levelet Bécsbe, de ugyanakkor értesítette Rákóczit, hogy sem a levél megszólítását, sem célzatát, sem hangját nem tartja szerencsésnek és célravezetőnek. Károlyinak pedig azt írta, hogy ezt a levelet a megszólítás elégtelensége miatt talán át sem fogják adni a császárnak. Ha nem adta volna Rákóczinak szavát, akkor ezt a levelet nem is továbbította volna.

A levél után nem sokat várhatott Bécstől egyik fél sem, viszont kölcsönösen örültek annak a kétheti fegyverszünetnek, amit Vaján kötöttek.

Bécsben feszült érdeklődéssel figyelték Pálffy előzetes jelentései alapján a magyarországi eseményeket. Január 29-én ismét minisztertanács foglalkozott az üggyel s különböző vélemények után abban egyeztek meg ott, hogy Rákóczinak Pálffy megigérheti a neki adandó teljhatalom alapján a személyét és vagyonát illető kegyelmet, de csak Kassa, Munkács és a többi kuruc vár átadása fejében. Károlyi is csak ennek megtörténte után jöhet Bécsbe. A minisztertanács javaslata alapján január 31-én József meg is adta Pálffynak a tárgyalásokra a teljhatalmat. Az udvar tehát a külpolitikai helyzetnek megfelelően s a magyarországi gyors pacifizálás érdekében most túlment Rákóczi személyét illetően az előző tanácskozáson elfoglalt állásponton. Rákóczi levele azonban ismét kellemetlenül érintette az udvart. Az ezzel foglalkozó február 10-iki minisztertanácson savoyai Eugen rosszallta a fegyverszünet megkötését, Rákóczi levelének elfogadását és Bécsbe küldését s azt, hogy Rákóczi nem mint alattvaló írt a császárnak. Az ügyet különben február 14-én a nagytanács elé vitték, ahol a császár is megjelent. Ezen sem a nádor, sem a magyar kancellár nem jelent meg. Meghívásukat mellőzték.

Itt egyhangúan hibáztatták Pálffyt, hogy a császár tudta nélkül Rákóczival személyesen tárgyalt, hogy fegyverszünetet kötött s elhatározták, hogy Rákóczi levelét visszaküldik. Végül is leszegezték, hogy Rákóczival csak mint magánszeméllyel tárgyalhat Pálffy, mert a szövetséget nem lehet elismerni. Mint ilyennek igérhet kegyelmet, de csak a kuruc várak átadása esetére. Rákóczi hívei, ha vagyonuk nem ér többet, mint 10.000 forint, három hét alatt leteendő eskü fejében elnyerhetik a személyüket és javaikat illető kegyelmet. A külföldön levők hat hét alatt kötelesek az esküt letenni. Károlyi csak mint magánszemély jöhet Bécsbe s nem mint Rákóczi megbízottja. Ily értelemben határozva, megbízták Karl Locher von Lindenheim-ot, a haditanács tagját, az érdemi tárgyalások tulajdonképpeni vezetésével. A császár azonban utasította a minisztertanácsot, hogy a sikertelenség esetére már most gondoskodjék a háború folytatásának előkészítéséről.

Az udvar csak kényszerűségből, az angolok kellemetlen sürgetéseire s a bonyolult külpolitikai helyzet nyomására engedett merevségéből s határozta el magát Rákóczival szemben is az engedékenységre, viszont azért bízta meg Lochert a tárgyalások vezetésével, mert az ügy fejleményei miatt kezdett bizalmatlanná lenni a magyar Pálffyval szemben.

Savoyai Eugen február 17-én igen szigorú hangú levélben fejezte ki rosszallását Pálffynak, úgyhogy Pálffy elveszett embernek érezhette volna magát, ha másnap a császári leirat fel nem hatalmazta volna a tárgyalások továbbvitelére. De most már tárgyalásait keret közé szorították azok az utasítások, amelyeket Locher kapott s amelyekhez Pálffynak is tartania kellett magát.

Ez az utasítás, amely utóbb tárgyalási alapjául szolgált a szatmári béke néven ismert egyezségnek is, tulajdonképpen a február 14-én tartott minisztertanácson elfogadott alapelvek kifejtése volt. Eszerint Rákóczi javaira és személyére kegyelmet kap, ha a kuruc várakat s az egész hadi felszerelést átadja. Ezt a kegyelmet mint magánszemély kérheti és kaphatja meg csupán s az nem vonatkozik az összeesküvőkre is. A császár ugyanis mindenik ügyét külön akarja elbírálni. Rákóczinak három nap alatt kell hódolatát bejelentenie. Ha fiai kibocsátását óhajtaná, akkor azt külön kell Bécsből kérnie. Az ország területén levő kurucok három hét alatt kötelesek hűségesküt tenni. Ez esetben fegyverletétel után hazamehetnek s a külföldi zsoldosok is útlevelet kapnak. A külföldön élő kurucoknak a hűségre térésre hat hét engedélyezhető. Ha az egyezség Rákóczi makacsságán meghiúsulna, akkor a fegyverszünetet azonnal fel kell mondani és meg kell kezdeni a további hadműveleteket.

Külön intézkedett az utasítás Károlyi ügyéről, de figyelmeztetni kívánta Károlyit, hogy ha most nem fogadja el a kegyelmet, akkor a jövőben nem számíthat rá.

Rákóczi az olcsvai értekezleten, ahol tisztjeinek beszámolt volt a Pálffyval folytatott tárgyalásokról, meggyőződhetett arról, hogy a lelkeket a gazdasági és katonai összeomlás után hatalmába kerítette a békevágy. Előrelátható volt, hogy bizonyára ilyen lesz a hangulat a salánki értekezleten is, amelyre a Munkács vidékén tartózkodó magyar és erdélyi tanácsurakat hívta Rákóczi össze, hogy megtárgyalja velük azokat a javaslatokat, amelyeket Pálffy elé fog terjeszteni. Alkotmányos érzülete visszatartotta attól, hogy bárminő egyéni akciót folytasson. A salánki értekezleten azonban Rákóczi szakított békehajlandóságaival. Az egyéni megalázkodásokkal torkig telt. Különben sem bízott a bécsi udvar őszinteségében és szavatartásában. Bercsényi is ellentállásra ösztönözte s újból kedvezőbb külpolitikai változásokról értesült. Bercsényi valósággal megdöbbent a vajai találkozótól s Rákóczinak a császárhoz írt levele felett felháborodott. Bercsényi hite az oroszokban és fanatikus optimizmusa a felkelés ügyének jobbrafordulásában most még egyszer hatalmába kerítette Rákóczit, aki különben is csak külső kényszer hatására tette meg eddigi meggyőződés nélküli lépéseit. Rákócziban egyre jobban elhatalmasodott a gondolat, hogy kimegy személyesen a cárhoz s ily módon helyrebillenti a felkelés alászállt mérlegét. Ezzel a békekötés közeli lehetősége elveszítette szeme előtt időszerűségét s ezt az elhatározását és felfogását nem is rejtette véka alá a salánki értekezleten.

Ezen az értekezleten Rákóczi ismertette a béketárgyalások eddigi menetét, de hangsúlyozta, hogy a béketörekvések még nem jelentik Bécs őszinte békekészségét is. Tanácsot kért a megjelentektől, de figyelmeztette őket a szécsényi országgyűlésen letett esküjére, hogy addig nem teszi le a fegyvert, amíg az ország törvényeinek és régi szabadságának visszaállítását nem biztosította. Felvetette a kérdést, hogy ragaszkodjanak-e most is nagyszombati feltételeikhez, ami a lelkiismeret- és az eskü diktálta és a szövetségből reájuk háramló kötelességük, vagy pedig keressenek újabb tárgyalási alapot.

A tanácsurak egyhangúan ragaszkodtak a nagyszombati feltételekhez s hivatkoztak arra, hogy a szövetség oklevele és letett esküjük ellenkezik minden olyan egyezkedéssel, amely nem ezeken a feltételeken alapul. Szerintük új feltételeket csak az összehívott szenátus és rendek közös gyűlése szabhat.

Rákóczi felajánlotta az erdélyi tanácsuraknak, hogy mivel nem akar szerencsétlenségük okozója lenni s úgy látja, hogy az ő fejedelemsége gátja az erdélyi megegyezésnek, szívesen lemond fejedelemségéről és félreáll. Kéri tehát, hogy mentsék fel fejedelmi esküje alól, mert addig ezt a lépést nem teheti meg.

Az erdélyi tanácsurak habozás nélkül kijelentették, hogy esküje alól nem mentik föl, sőt kérik, hogy minden úton-módon igyekezzék azt megtartani. Kijelentették, hogy készek vele bujdokolni, amíg feleségeik és gyermekeik megélhetése engedi.

Rákóczi viszont kijelentette, hogy ezek után soha nem fog fejedelemségéről lemondani. Ezzel pedig eleve lemondott a békés kiegyezés lehetőségéről. A tanácskozás már nem is kívánt Károlyinak újabb utasítást adni. Majd meghosszabbítja úgyis önként az udvar a fegyverszünetet, ha valóban békülni akar, vélték. Ebben az esetben pedig bőven lesz Károlyinak ideje, hogy a fejedelmet és a rendeket mindenről tájékoztassa.

Rákóczi ekkor már nem bízott teljesen Károlyiban, ha még távol is állt attól a gyanakvástól, amivel Bercsényi figyelte Károlyi működését. De eltávozása idejére már kivette Munkácsot Károlyi kezéből s azt Szentiványi Jánosra bízta. Ettől eltekintve azonban szabad kezet adott Károlyinak a haza ügyeire nézve, amíg ő a külhatalmak támogatása ügyében külföldön lesz. Hangsúlyozta azonban, hogy őt nem engedi békülni, a nemzet boldogulása nélkül, konföderacionális hite.

1711 február 21-én Rákóczi, a szövetkezett rendek utolsó percig hűséges és kitartó vezérlő fejedelme, mint hitte, rövid időre, elhagyta a hazát, hogy személyesen kérje meg a cárt a katonai segítség gyors megadására. Senki el ne menjen, senki hitit meg ne szegje, intette még egyszer Károlyit, akinek ismételten lelkére kötötte a haza boldogulásának munkáját.

Útja ott vezetett ki az országból, ahol 1703 nyarán bejött. Nem gondolta, hogy soha többé nem térhet vissza hazájába, amelyet oly hőn szeretett s amelyért egész élete munkáját áldozta. Pár napra indult csak. De soha nem tudott többé visszajönni.

Távozásával az egész küzdelem sorsának irányítása Károlyi kezébe került s ezzel a szabadságharc lezárult. Rákóczi rövid időre szánt külföldi útja egy életre szóló emigráció lett. Károlyi pedig rövid pár hónap alatt teljesen eloltotta az évszázados magyar függetlenségi és szabadságtörekvések utolsó nagy fellobbanásának már különben is behamvazott s elszunnyadt parazsát.

Rákóczi távozásával bizonyosodott be igazán, hogy a felkelésnek lelke és éltetője ő volt s amint eltávozott, összeomlott éltető lélek híjában minden...

(Vége a második könyvnek)