"Mondjon, írjon bárki, amit akar a magyar háborúról és kimenetelének okairól; vádoljon engem hiszékenységgel, tunyasággal, másokat kapzsisággal; egyedül te tudod ó örök bölcsesség, miért szabtál az eseményeknek oly végkifejlést, aminő bekövetkezett." Írja Rákóczi Önéletírásában a kimenetele előtti eseményeknek drámai tömörségű összefoglalásában. "Nem tagadom el, hogy én a csatákban tudatlanságommal igen sok tévedést követtem el és hogy mások is sokat elkövettek, de emberi ítélettel vizsgálva meg mindent, a pénzhiány és a hadviselésben való általános tudatlanság vetett véget a jól és bátran elkezdett és a rézpénz kellendőségének ideje alatt annak elértéktelenedéséig jó kedvvel folytatott hadviselésnek; végre a dühöngő pestis miatt elfogyott a várakban a gyalogság és ennek pótlása megapasztotta azok számát, kik a síkon tartoztak katonáskodni. Lassú léptekkel foglalván el a folyókat és a hegyek hágóit, nyomult előre az ellenség és a foglalások biztosítására a gázlókat megerősítette, a gátakat őriztette, sáncokat emelt; mindezeket pedig a mezei gyalogság meggyengülése miatt sem megakadályozni, sem elfoglalni nem lehetett; úgy, hogy amikor a védelmi háborúra került a sor, az erősségek védelmébe kellett reményünket vetni, amelyek ugyan, keletje lévén még akkor a rézpénznek, elég jól meg is voltak erősítve, el is látva, de megvédésükre alkalmas és képes tisztekben hiányt szenvedtem, annakokáért egy részük gyávaságból, más részük a várőrség és a parancsnokok féltékenysége miatt került német kézre. Csak Ujvárt védelmezte méltányolandó serénységgel a katonaság mindaddig az ideig, amikor a bástyák töretése következtében támadt rés miatt a kisebb számú őrség a rohamot kiállani képtelen lévén, a feladás elhatározása után ez is elesett. Minden egyéb csekélyebb jelentőségű várat fenyegetéssel és ígéretekkel foglaltak vissza a németek és így a háború vége felé járván, egyedül Kassa városa és munkácsi váram a szomszédos Unghvár várával maradt meg hűségemen. A németek több részre osztott sereggel nyomultak előre, melynek az enyém nem számánál, hanem erejénél fogva nem bírt ellenállani. Napról-napra jobban meg jobban szorongattak és a hátunk mögött álló néhány vármegye, noha a lovas katonaság élelmezésére elegendő volt, a bujdosó főurak, nemesek és házas katonák nagy száma, kik az ellenségtől elfoglalt vármegyékből birtokaik elhagyásával, önszántukból hívek maradtak a szövetséghez, rendkívüli módon súlyosbította a nyomorult nép helyzetét. A tél dühöngött és oly rengeteg hó borította a földet, hogy még a lovas is alig térhetett le a járt útról. Faluról-falura, összetorlódott parasztszekereken költözködött a bujdosók e sokasága, részben a megélhetés eszközeit, részben biztonságot keresvén a hegyek és a mocsaras helyek rejtekeiben. A katona családja megmentéséről és élelmezéséről gondoskodván, elhagyta zászlóit és folyton füleimbe zúgott úgy a népnek, mint a bujdosóknak oly igen szánalmas panasza; a félig mezitelen katonaság a szigorú hidegtől kényszerítve elhagyta állomásait. Ez fegyverétől, amaz lovától, de mindannyian zsoldjuktól elesve, tárták fel jogos panaszaikat és a katonai szolgálat teljesítéséből inkább lehetőség, mint a jóakarat és hűség miatt állottak ki."

Ebben a drámai helyzetben a nemzeti ügy élén álló két férfiú, Rákóczi és Károlyi, másképpen látták a nemzet jövőjének biztosítását. Rákóczi mereven ragaszkodott a szécsényi konföderációnak adott hitéhez s még mindig bízott a külső segítség megváltó reménységében. Károlyi nem bízott a külföldben. Látta, hogy az ellentállás folytatására nincs eszköz. Tehát megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy lehetőleg a legtöbbet mentse meg a nemzetnek és önmagának is. A békemű tető alá hozatalát előbbre helyezte a konföderációnak és Rákóczinak letett esküjénél is. Rákóczi külpolitikai reményei ezúttal is összeomlottak, de nem adta fel az ellentállás elvét s hű maradt letett hitéhez. Károlyi inkább vállalta az árulás vádját, de bekéhez juttatta a nemzetet s így megmentette annak az elérhető legtöbbet. Külön utakon jártak és merőben más volt kettőjük lelki struktúrája s ennek következtében állásfoglalása az élet súlyos feladataival szemben. De mind a kettő egyet munkált: a magyar szabadságból és alkotmányosságból megmenteni azt, amit lehet. A békeművet Károlyi hozta tető alá, de annak megtartására a külföldön bujdosó Rákóczi Bécs felé ismételten fel-felsötétlő árnya késztette rá a dinasztiát...

Alig ment ki Bercsényi 1710 késő őszén Lengyelországba, hogy sürgesse a cár segítségét, a bécsi udvar, amely cári követe, gr. Wilczek Henrik Lajos császári tábornok útján mindent elkövetett, hogy Pétert a maga pártjára vonja, idegesen figyeltette Bercsényit és működését. Kevéssel utóbb gr. Herbenstein János Ernő danckai császári rendkívüli követ már egyességet is kötött egy lengyel nemessel, aki vállalkozott, hogy Bercsényit s az esetleg Lengyelországba jövő Rákóczit saját felelősségére elfogja s bizonyos árért kiszolgáltatja a császárnak. Ugyanekkor br. Tiopolt Ferenc danckai rezidens egy lengyel tábornokkal egyezett meg hasonló értelemben. Maga Wilczek 1711 február 11-én azt javasolta a cárnak és minisztereinek, hogy Bercsényit, ha az Moszkvába menne, fogják el és adják ki a császárnak. A cár és miniszterei ezt a kérést ugyan visszautasították, de a császár követei és ágensei mindenre elszánva lesték az alkalmat, hogy Bercsényit és Rákóczit ártalmatlanná tegyék.

Ilyen környezetbe ment ki Rákóczi, mint hitte, rövid időre, hogy találkozzék a cárral. Nem volt kilátástalan, hogy a cárral megfelelő egyezséget kössön. Minden attól függött, hogy mit tud nyújtani a kért segítség fejében. Mert Pétert, mint mindig, most is csak a hasznosság szempontja vezette s Rákóczi és mozgalma is csak annyiban érdekelte, hogy tud-e neki az a közeli orosz-török konfliktusban valaminő segítséget nyújtani. Pálffy és Károlyi békekísérlete azonban valósággal keresztezte ennek lehetőségét, kiemelvén Rákóczi kurucait a cárral szembenálló XII. Károly háta mögül. Rákóczi utolsó külpolitikai reményének alapját tehát épp Károlyi semmisítette meg.

Rákóczi már március 3-án felkereste levelével Lengyelországból Károlyit. Kifejtette, hogy teljes lehetetlenségnek tartja, hogy jó békét lehessen kötni "honyi trakta", külhatalmak által nem garantált béke útján. Figyelmeztette Károlyit, hogy a még meglévő hadakat hozza ki az országból, ne mint szaladó hadat, de mint a cár szövetségesének segélyhadát. Rákóczi tehát fegyvereit a cár szolgálatára akarta felajánlani, hogy aztán cserébe megkapja az orosz fegyverek segítségét. Ekkor még nem tudta, hogy Péter nem is fogadta Vetésit, miután meggyőződött a francia udvar rosszindulatáról. Mivel Dolgorukijra hiába várakozott, maga indult a cár elé. Útközben értesült arról, hogy Anglia Bécsben élénk figyelemmel kíséri a béke körüli eseményeket s ennek hatására március 14-én újra írt Károlyinak s újra figyelmeztette, hogy "a békesség formális tractájára, - kivált illyen móddal, amint Pálffy uram kívánta vala, - senkinek authoritást nem adhattam confoederationalis ususunk szerént, s most is előbb kellett volna tudnom, mire adjam az instrukciót?"

Károlyi ekkor már nem igen várt Rákóczitól instrukciót, hanem ment a maga útján. Holott Rákóczi a február 18-iki salánki levelében, mielőtt Lengyelországba kiment, az alkudozások kikapcsolásával bízta a felkelés ügyének vezetését Károlyira. Károlyi ugyan még ezekben a napokban is így írt Rákóczinak: "abban pedig bizonyos lehet Felséged, hogy egyszer adott resolutióm szerént particularis békességre nem lépek s Felségedtől el nem szakadok"... de már jelezte azt is, Bercsényire célozva, hogy "viszont particularis emberekért egész nemzetünket elveszteni s reménység fejében az bizonyost elbocsátani képes-e Felséged, bölcs itiletire hagyom." A következmények azt mutatják, hogy végül is Rákóczi a remények s Károlyi a bizonyos után ment.

Pálffy az ismert levél után már nem bízott Rákócziban. A haditanácsnak az volt a véleménye, hogy Károlyinak nem hagy gondolkozási időt s ha Rákóczi nem ad határozott választ, folytatják a hadműveleteket. Károlyi a nyomasztó helyzetben kétségbeesve kérte Rákóczit, hogy térjen vissza s közölte vele a "finalis resolutio"-kat is, amelyek a már ismert módon biztosították volna Rákóczira s a többi felkelőre nézve a kegyelem elnyerését. Jelezte, hogy különben elvesz véle együtt az ország is s hogy "közönségesen megindultanak... az emberek a particularis gratia-sollicitalasban, némelyik penig már másoknak konferált jószágoknak alkuvás által való redemtiojában."

Rákóczinak már előbb említett levelei meggyőzték Károlyit, hogy a lengyelországi távlatból ismét úgy látja Rákóczi a helyzetet, amely mellett nem szabad s nem is lehet külső garancia nélkül megbékülni. Viszont Károlyi nem akarta a béke lehetőségét eljátszva, hontalanul lengyel földön az oroszt szolgálni. Egyrészt Pálffytól való szorongattatása, másrészt Rákóczi merev elzárkózása miatt, arra szánta el magát, hogy Rákóczi akarata ellenére is találkozik Pálffyval és folytatja véle a tárgyalásokat.

Károlyi március 11-én el is ment Debrecenbe Pálffyhoz. Itt kemény belső tusakodás után, főleg Komáromi György és Ebergényi tábornok rábeszélésére március 14-én le is tette Pálffy és Locher előtt Józsefre a hűségesküt. Pálffy a teljes élet- és vagyonbiztonságon kívül még a Szatmár megyei főispánságot is biztosította Károlyinak s határidőt adott arra, hogy közölje a finalis resolutiót Rákóczival és a kurucokkal, miután Károlyi azt állította, hogy azok alapján Rákóczi bizonnyal hozzájárul az egyezséghez.

Károlyi Debrecenből visszatérve kétségbeesve kérte Rákóczit, hogy jöjjön Zavadkára s adjon alkalmat Károlyinak a részletekről való tájékoztatásra, mert - írta - "holtig való gyalázatomra és Felségednek kissebbségére, nemzetönknek elfeledhetetlen veszedelmére lenne, ha felségeddel nem communicálhatnék és per manifestum, vagy per arma menne végbe az dolog..."

Károlyi Rákóczi leveleiből érezhette, hogy kettőjük találkozása meddő lesz. Bizonnyal ezért még mielőtt felkereste volna Rákóczit, megkérdezte a még rendelkezésére álló kuruc haderő főbb tisztjeit a békéről s azok mellette foglaltak állást. Így a kuruc sereg a békés megegyezés mellett döntött.

Rákóczi Forgách Simon, Esterházy Antal és Vay Ádám társaságában március 26-án fogadta a lengyelországi Strijben Károlyit, aki átadta neki Pálffy levelét, melyben az biztosította Rákóczit, hogy a király hűségnyilatkozat- és fegyverletétel esetére hajlandó kegyesen életének és jószágainak kegyelmet adni. Majd átadta Károlyi a finalis resolutiót is, egy oly declaratió kíséretében, amely a végleges feltételek homályos részeit megvilágosította.

Rákóczi, mint Önéletírásában írja, azzal a benyomással tárgyalta végig az eléje terjesztett pontokat, hogy "általánosak, határozatlanok voltak az igéretek, amelyek, minthogy sokról biztosítottak, kevés meggyőző erővel birtak". Ezért azt határozták, hogy kifogásokat emelnek a resolutió ellen. Ha ebből újabb fegyveres összeütközés lenne, Károlyi Bereg, Ugocsa és Mármaros megyékbe vonja össze a kuruc csapatokat. Ha azonban Pálffy meghosszabbítaná a fegyverszünetet, arra az esetre Rákóczi hajlandónak mutatkozott, hogy április 27-ikére összehívja Husztra az országgyűlést s mindent annak döntésétől tesz függővé.

Miután Károlyi látta, hogy ahelyett, hogy elégtételadással és megnyugvással fogadták volna őt és javaslatait, inkább ellenséges indulat fogadta, végtelenül kényelmetlen helyzetbe került. Nemhogy nem merte megvallani, hogy már hűséget esküdött a császárnak, de a kényelmetlenségek elkerülése végett ismét hűséget fogadott Rákóczinak s látszólag belenyugodott abba, hogy az ügyek intézését s a tárgyalások irányítását végérvényesen kivegyék a kezéből.

Sietve hagyta hát el Strijt. Három hét alatt három hűségesküt tett le, kettőt Rákóczinak, egyet a császárnak. Éreznie kellett, hogy tovább becsülete végleges kockáztatása nélkül nem szolgálhat két érdeket és két urat. Döntött magában. Mégpedig a legfrissebb hűségesküje ellen.

Rákóczi is döntött. A hűség elve alapján. Március 31-én írta meg Károlyinak: "Ugy látom, hogy a bécsi udvar subjugálni kivánja nemzetünket; mellyet ha csalárdsággal véghezvihetne, inkább akarná, mint erővel; de, ha az nem succedál, - mintsem valóságra lépjen, inkább fegyverkezik. Tudom, legnagyobb argumentum ebben az, hogy úgyis elhagyattam s még talán az külső reménység is megcsal; - mely ha mind úgy történnék is: mégis jobban szeretem tiszta, tökélletes lelkiismerettel Istenbe vetni reménységemet egyedül, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attul is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat. Ez oly végső resolutióm, amelytől csak a halál választ el; s nincs oly nyomoruság s rabság, amely elmémben habozást okozzon. Számot adok evvel Istenem előtt: mert lelkemisméretemben convincáltattam s megmutatom hazámnak s nemzetemnek s az egész keresztény világnak, hogy valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagulásért vettem fel: ugy az nyomoruságok félelmétül viseltetve, aztat el nem hagyom."

Rákóczi ekkor még mindég bízott Károlyiban. Az előtte megismételt hűségnyilatkozat megtévesztette. Az eseményeket távolabbról figyelő Bercsényi azonban tisztán látta, hogy Károlyit a Bécsből kapott ígéretek nagyon kielégítik. De szintén azt vallotta, amit Rákóczi, hogy néhányuk menekülésével nem lehet lemondani az ország és a szabadság ügyéről, mert ez nem békesség lesz, hanem életre-halálra való megadás.

Bár a magyarországi mozgalom leszerelésében most már bizonyos bécsi haditanács Pálffy két ezredét Sziléziába rendelte s így Pálffynak a szorosan vett hadműveleti területen csak három ezrede maradt, Pálffy mégis ismét a kardcsörtetés bevált módszeréhez folyamodott. Ez a körülmény, de Rákóczi újabb levelének merev elutasító álláspontja is, amit Károlyi Bercsényinek tulajdonított, arra indította Károlyit, hogy a tárgyalásokat a saját felelősségére folytassa és befejezze. Egyelőre Komáromi Csipkés végezte a közvetítést Pálffy, Locher és Károlyi között. Mivel Károlyi észszerűen indokolta, hogy miért nem időszerű még a nyílt színvallás s különben is a Szamos és Kraszna tavaszi áradása miatt a császári sereg előnyomulásra képtelen lévén, Pálffy április 27-ig meghosszabbította a fegyverszünetet.

Károlyi és Komáromi első találkozásakor Károlyi maga dolgozott ki egy újabb tervezetet, amely az eredeti resolutió néhány homályosabb pontját tisztázta. Pálffy nem zárkózott el ennek a szövegnek a figyelembe vétele elől, mivel az nem módosított a lényegen s így azt is hasznosítva juttatott el Károlyihoz április 5-én egy új "finalis resolutiót", kérve azt, hogy most már siettesse a végleges megegyezést. Károlyi ezt is megküldte Rákóczinak, hogy meggyőzze azt, nincs szó csalárdságról, hanem minden hamisságtól ment a császáriak ajánlata. Megírta Rákóczinak, hogy "az mi hadainkkal még eddig Felséged intentióit közlöttem, mind azt resolválják, ők idegeny országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik, mert az confoederatióhoz hitesek; azon monarchiának pedig elég könnyű hada lévén, reájuk semmi szüksége, hanem, hogy mivel a confoederatió benn van a hazában, úgy az erősségei is benn vadnak, amellett maradnak, ha hadakozni való ok adatik, hadakoznak, ha békességre út nyittatik, avval együtt békélnek s ha kik confoederatusok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békéljenek." "Az élő Istenre s hivatali kötelességére kénszeritem Felségedet egy Bercsényiért Felséged ne vesse meg a confoederatiót, azaz nemzetet, mely hazában vagyon. Ne ragaszkodjék külső monarchiák ál-umbre formában levő reménségéhez és nyolc esztendőktől fogva biztató politicajához s azért ily contemptouose ne vesse meg a császár grátiáját, hagyjon békét a solennitásoknak, pompának, diffidentiának és abból származott félelemnek, jöjjön be a confoederatió közé, ne mondhassa az azt, in extremis, hogy elhadta a vezére őket..." Végezetül ezt írta Károlyi Rákóczinak ebben a kegyetlenül őszinte levélben: "De ha a manifestum kibocsáttatik, Felséged közelebb, vagy be nem jön, hanyatt-homlok nem engedem nemzetemet veszedelemre menni, hanem vélle együtt maradván, in extremitate ha universális békességre találok fakadni, Isten s az világ s az egész kereszténység előtt protestálok, én oka ne legyek, senki pártosnak, hitetlennek ne tartson, mert amit cselekszem, egész nemzetemmel, nemzetem utolsó veszedelmének eltávoztatásáért kéntelenségbül cselekszem."

Rákóczi épp útban volt Strijből Sztaroszelóba, hogy az Ilyvó felé közeledő cár elé menjen, amikor Károlyi levelét megkapta. Rákóczi azzal kezdte válaszlevelét, hogy kettőjük barátságát súlyosan megbántva látja azáltal, hogy Károlyi Pálffynál látja a tiszta szándékot s Rákóczinál az ellenkezőjét, "táplál a reménység" írta "hogy az Kegyelmed hazájához való indulatja talán még eltávoztatja tülem azon keserűséget, amellyet szenvednem kellene, ha Kegyelmed felől concipiált opiniómban megcsalatkoztatnám... készebb vagyok Kegyelmedtűl megcsalattatnom, mintsem szóval és irásban száma nélkül adott hitiben kételkednem..." Felvetette a kérdést, hogy ki szakad el a szövetségtől; aki annyi ezer ember kiontott véréhez méltó békét kíván, vagy aki félelemből, esetleg más okból igába hajtja a fejét. Károlyi lelke adjon számot az egek Urának a magyarok kiontott és kiontandó véréről. Az Úr bírálja meg, hogy ki mivel tartozik az Istennek s az urának! Megrótta Károlyit, hogy be akarja vonni őt abba a rosszba, amit különben neki egymagának kellene elkövetnie. Reményét fejezte ki, hogy az Isten nem engedi, hogy a földig letapodott nemzetet saját vére tegye csúffá a világ előtt s még megvilágosítja Károlyit a maga szent lelkével...

Rákóczi sztaroszelói levele végleg két pártra bontotta az eddig egységes szövetséges rendeket. A szakadás első jelei a húsvétkor, április 5-én, tartott szatmári értekezleten robbantak ki. Ezt azért hívta volt össze Károlyi, hogy beszámoljon a tiszteknek és a bolyongó magyaroknak a Rákóczival történt megbeszéléséről. Ez a gyülekezet a feltételeket elfogadhatóknak mondta ki s kiküldte Rákóczihoz Csajági János brigadérost, Bulyovszky Dániel udvari számvevőt és Cserei János alezredest. Hálanyilatkozatukat küldték a megkezdett béketárgyalásokért s közölték, hogy tanácsosabbnak tartják a bizonyoshoz ragaszkodni, mint a bizonytalanhoz s kérték Rákóczit, térjen vissza s hozza magával a közjó érdekében kibujdosottakat is. Arra az esetre pedig, ha nem térne vissza, kérték, hogy kegyesen mentse fel őket azon eskü alól, amelyet ők neki, mint vezérlő fejedelemnek, tettek. A rendek levelét a sereg nevében néhány tiszt is aláírta. Kérték Bercsényit is, mint fejedelmi helytartót, hogy amennyiben Rákóczi nem tér vissza, ő jöjjön, hogy fő nélkül ne maradjanak.

A máramarosi Verchovinán ennek hírére április 11-én összegyűlt hetven erdélyi nemes és tanácsos is s ők is csatlakoztak a szatmári határozathoz s kiküldték az erdélyiek nevében Rákóczihoz, hasonló megbízatással, Rhédei Lászlót és Kemény Simont.

Mivel Rákóczi a tervezett huszti országgyűlés megnyitását Szieniavszkijék kukizói kastélyában várta, itt fogadta április közepén a szatmári kiküldötteket is. Keserűen vette tudomásul a rendek állásfoglalását, de igérte, hogy ha a fegyverszünet és a biztonság megengedi, elmegy a huszti országgyűlésre. Intette Károlyit és a magyar rendeket, hogy akkor, amikor a cár támogatása a küszöbön van - a sokat várt személyes találkozástól napok választották már csak el a fejedelmet - s amikor Anglia erőteljesen lépett közbe az ügyükért, ne kockáztassanak ily könnyelműen mindent. Április 18-án "egy mennydörgős manifesztumot" is adott ki, de a személyes bemenetelre nem vállalkozott, minden nap várván a cárt. Pedig talán a maga felfogását szónoki készségével még egyszer diadalra tudta volna Károlyival szemben juttatni, ha személyesen nézett volna szembe a békepárttal. A manifesztum hangsúlyozta, hogy a császár békefeltételei eltemetni látszanak a szabadságot. Ítélet lenne ez és nem kiegyezés. Nem megy be Rákóczi az országba, mert az ellenség nem békekötésre, nem országgyűlésre, hanem örökös rabságra hívja. A nemzetet ő nem engedi, hogy belefeküdjék abba a koporsóba, amit neki saját felekezete készített. Tiltakozott az ellen, hogy Károlyi a szövetség megsértésével főnöknek játssza ki magát s hitelét, amit Rákóczitól nyert, a haza veszélyére fordítja s hamis síp hangján hirdesse, hogy a császári ajánlatnál senki sem kíván többet. Ocskay és Bezerédy istentelenségénél Károlyi bűne csak annyival másabb, hogy nagyobb veszedelmet hoz a hazára. Figyelmeztette a nemzetet, hogy Pálffy csak hadi kapitulációt köthet, de nem országos békét s bármennyire magyar is Pálffy, mégis a német parancsol neki. Ha a tárgyalásokat a hűségesküvel és Kassa feladásával kezdjük, akkor előbb öljük meg a hazát és a szövetséget, mint a szabadságot biztosíthattuk volna. A kegyelmet csak odavetve igérik s az ígéret homályos szövegezése mellett ezer lehetőség nyílik az üldözésre. A jószágok visszaadása sem áll különbül. Figyelmeztette a nemzetet Rákóczi manifesztuma, hogy milyen kegyetlen a jobbágyoknak igért kegyelem, amely a kuruc jobbágyot kiszolgáltatja labanc földesura kényének. Azért kössön békét, hogy fegyverrel legyőzöttek, rabok módjára bánjanak velük?! Ismételten hangsúlyozta, hogy ez a megalkuvás bűnösöknek fogja mondani az elesetteket, akik a nemzet és a haza szabadságáért ontották vérüket. Ez a megalkuvás csak kegyelemről beszél, de a szabadság ígéretéről nincs benne szó. Őmaga, Rákóczi, csak jó béke megkötésére vállalkozik, de ez nem békesség lesz, hanem fegyver által való meggyőzetés.

A manifesztum kibocsátásakor Károlyihoz is levelet intézett Rákóczi. Ebben az április 19-én kelt levélben így írt: "tartóztattam ezeket az követeket, az kik által is egyébre nem kérhetem kigyelmedet, hanem lelki üdvösségére kénszeritem ne praecipitalja szegén nemzetünk dolgát s ügyét maga s famíliája holtig való gyalázatára, mert soha nem fogják azt mondani, hogy az fejedelem pártolt el az generálistól, hanem az generális a fejedelemtül."

Amiként nyílt lett a szakítás a vezérlő fejedelem és a tábornoka között, úgy szakadt ketté a konföderált rendek egysége is s így a hadsereg felmorzsolódása után, 1711 tavaszán felmorzsolódott a rendek politikai egysége és ellentálló készsége is.

A szatmári határozat már eldöntötte a felkelés sorsát s elvben elhatározta a békés megegyezést. Rákóczi manifesztuma és Károlyi s Rákóczi éles levélváltása pedig tisztázta, hogy a szövetség kétfelé szakadt s amíg egyik a hazában menti a menthetőt, a másik az idegenben igyekszik továbbra is kivívni a lehető legtöbbet.

Károlyi azonban, amikor látta, hogy Pálffy és Locher még Rádayval, Rákóczi hozzájuk küldött s Rákóczi kifogásait vivő követével is megértően tárgyal, ismét úgy látta, hogy a béke kétségtelen s hogy azt Rákóczinak is el kell fogadnia. Megkísértette tehát április 19-én egy nagyon alázatos és barátságos, sok mindent visszaszívó levélben, hogy ismét közelítsen Rákóczihoz. Kísérlete azonban már időszerűtlen volt, mert Rákóczi épp ekkor adta ki a manifesztumot s írta meg előbb idézett rideg levelét Károlyihoz.

Rákóczi környezete azon a véleményen volt, hogy Károlyi, mint hitszegő és hazaáruló, megérdemli, hogy elpusztíttassék. Ezért azt tanácsolták, hogy Rákóczi írjon egy nyílt levelet s amikor azt a gyűlésen felolvassák, a fejedelem rendületlen hűségében megmaradtak támadjanak Károlyira és koncolják fel a levél felolvasásával támasztott zavarban. Rákóczi azonban elutasította magától ezt a tanácsot, mely lelkületével nem volt összeegyeztethető.

A Károlyihoz visszatérő követeket Rákóczi ellátta szóval, ígéretekkel, parancsokkal és a már ismert manifesztummal.

"De a dolog másként ütött ki a te intézkedésed szerint ó Uram;" írja Rákóczi Önéletírásában "hívebbek voltak a követek hozzája, mint hozzám. Parancsaimat elhallgatták és végre nem hajtották és a fegyver lerakása után az egész had és nemesség az amnesztia feltételeinek elfogadásával megesküdött a császár hűségére és minden ténykedésben és egyezkedésben visszaéltek a szövetség nevével és címével. Szerződésük eredeti oklevelét azonban mégis elküldték nekem, hogy annak megsértése esetén legyen okom újra felvenni a szövetség panaszait és sérelmeit."

Az események most már rohamtempóban követték egymást. Egy részt a császáriak, különösen Ebergényi sürgette a nyílt áttérést, de siettette a dolgot I. József váratlanul bekövetkezett halála is. A császár himlőben hunyt el április 17-én. A hírt el kellett titkolni a katonák előtt, mert a kurucok szerint József halálával az örökös királyság megszűnik önmagától s így az ausztriai házzal nincs tárgyalni való. Sietni kellett, hogy megelőztessék egy magyar örökösödési háború kitörése, még mielőtt a nemzeti mozgalom véget ért volna.

A császár hirtelen halála súlyos időben jött. Az orosz-török ellentétben a bécsi udvar épp állásfoglalás előtt állott s kérdéses lett, hogy a császár elhunyta után meg tudja-e Bécs őrizni semlegességét. Még fontosabb kérdés volt a kormányzás folytonosságának biztosítása. József fiúörökös nélkül halt el s a minisztertanács III. Károly megérkezéséig I. Lipót özvegyét, Eleonóra Magdolnát bízta meg még április 17-én régenskirálynői minőségben Magyarország és az örökös tartományok kormányzásával. Esterházy Pál nádorra, akit ez a tiszt részben megilletett volna, miután már rég elvesztette minden tekintélyét, nem is gondoltak Bécsben s mikor ezt ott a magyar főrendek szóbahozták, a miniszterek s a titkos tanács a külpolitikai helyzet miatt elutasította a nádori kormányzásnak még a gondolatát is.

A régenskirálynő súlyos ellentétben állt Pálffy lányával, aki már egy évvel előbb teljesen elhidegítette Józsefet a feleségétől. A régenskirálynő s egy körüle kialakult kis párt meg is akarta buktatni Pálffyt. Károlyi sietése tehát utólag ezzel is igazoltatott. Pálffy Mária Anna, József szeretője, a régenskirálynő udvarhölgye volt s az maradt azután is, mikor a császári kegy feléje fordult. De amint József elhalt, az özvegy anyakirálynőben felgyűlt gyűlölet asszonyi bosszút követelt s egyszerre meg akarta semmisíteni nemcsak a lányt, de az apát is. Már április 20-án visszahívta Pálffyt és megvonta tőle a főparancsnoki megbízatást. Érvénytelenítette teljhatalmú felhatalmazását is. Utódává Cusani lovassági tábornokot jelölte ki s őt bízta meg a megkezdett tárgyalások folytatásával és befejezésével is. Nem kétséges, hogy Pálffy visszahívása, Cusani megbízása, József halálhírének elterjedése megölhette volna a békevágyat s fellobbanthatta volna az ellentállást. Pálffy és a mindent világosan látó Károlyi azonban siettek kész helyzetet teremteni s így, mikorra III. Károly meghosszabbította Pálffy főparancsnoki megbízatását, ami Pálffynak kétségtelen erkölcsi elégtételül szolgált, arra már nem is volt szükség, mert addig Pálffy és Károlyi tető alá hozták a kiegyezés nagy művét.

Pálffy Márián a régenskirálynő mégis bosszút állt, mert a 22 éves fiatal teremtést férjhez kényszerítette egy 65 éves öreg úrhoz, aki aztán ifjú nejét Prágába vitte.

Hogy Károlyinak sikerült a kiegyezést véghezvinni, azt elsősorban annak köszönhette, hogy Rákóczi nem jött vissza. Rákóczi azonban a cári találkozó elől a világ minden kincséért sem akart kitérni hazajövetelével akkor, amikor erre már hónapok óta várt. Pedig az öreg Sennyey István, Rákóczi egyik belső embere, április 16-án őszintén megírta Rákóczinak, hogy a nemzet megunta a hadakozást, végre otthon akar lakni mindenki s bármilyenek is Pálffy feltételei, azokhoz gondolatlanul ragaszkodik mindenki. Rákóczi mégsem jelent meg az utolsó kuruc gyűlésen s ezzel elvesztette az utolsó alkalmat, hogy az ország sorsának további irányításába valamit is befolyjon.

Pedig a császári haderő is közel oly siralmas állapotban volt, mint a kuruc s Pálffyt és Lochert végtelen zavarba hozta a császár halála. Rákóczi időhúzáshoz folyamodott s a fegyverszünet meghosszabbítását kérte Ráday útján Pálffytól. De amire erre sor került volna, már késő volt. Károlyi gyorsabbnak és határozottabbnak bizonyult s a kurucokat átvezette a császár hűségére.

Károlyi már április 19-én összehívta a rendeket Szatmárra április 25-ére, hogy "oda gyülekezvén, felséges fejedelmünk érkezésével communi omnium votu et consensu hazánk dolgaiban concludálhassunk." Pálffyt siettette a királyváltozás és helyzetének bizonytalansága, Károlyit pedig az a körülmény, hogy az öreg Sennyey, aki még 16-án a béke mellett foglalt állást, Rákóczi levelét véve, mereven a béke ellen fordult s így tartani lehetett attól, hogy a béke ellenzéke Rákóczi kiáltványának hatására megerősödik s veszélyeztetheti a béke kilátásait. A munkácsi, ungi őrség és környéki nemesség Sennyey hatására nem is képviseltette magát a szatmári gyűlésen.

Lengyelországban a magyarországi helyzetet teljesen bizonytalannak látták. Károlyi 15-én kelt megalázkodó levele a fejedelmet tévhitbe ringatta s Rákóczi azt vélte kiolvasni a levélből, hogy Károlyit csak kevesen követik s azért alázza meg magát. Azon gondolkozott tehát, hogy Károlyit leteszi a fővezérségből s Esterházy Antalt, Ebeczki Istvánt, Vay Ádámot és Teleki Mihályt akarta beküldeni új parancsnokoknak.

Rákóczi Vay útján értesítette Károlyit, hogy bár nem akarja megsemmisíteni a béke kilátásait, nem megy be a huszti gyűlésre, mert a fegyverszünet nem tart addig, amíg a tervezett gyűlés s csak olyan gyűlésre megy el, amely mind hely, mind idő szempontjából teljes biztonságot nyújt. Rákóczinak igaza volt, hogy nem kezdhet országgyűlést a fegyverszünet végének napján. Viszont Károlyi elég erősnek érezte magát, hogy április 25-én a Huszt helyett Szatmáron összegyűlt rendeknél dűlőre vigye a dolgot.

Április 26-án vette át Károlyi Pálffytól és Lochertől Nagykárolyban az eddigi tárgyalások eredményének végleges szövegét, amit megtoldott a két császári generális azzal, hogy a közkegyelem a kurucok számára akkor is érvényes lesz, ha Rákóczi nem kíván a maga személyére nézve azzal élni. Viszont Rákóczinak is adtak annyi kedvezményt, hogy az eskü letételére mást is küldhet maga helyett s két-három hetet is késhet azzal. Pálffy és Károlyi találkozása ismét eredményes volt, mert Károlyi kísérete, 18 kuruc nemes és főtiszt, még aznap letette a hűségesküt. Ily körülmények közt nyitotta meg Károlyi 27-én az utolsó kuruc gyűlést, nem Huszton, hanem az ellenség torkában, Szatmáron. Bár sem Rákóczi, sem Károlyit kivéve egyetlen más tábornok nem volt jelen, az összegyűltek illetékeseknek tartották magukat sorsuk intézésére s "egy akarattal és egy torokkal" a tárgyalások folytatása mellett döntöttek.

A gyűlésen felszólalt, mint magánember s nem mint Rákóczi követe, Ráday Pál. Felszólalásának sikere azt mutatja, hogy Rákóczi maga még meg tudta volna személyes megjelenésével fordítani a tárgyalás sorsát, amit a pillanatnyi bécsi helyzet igazolt volna is.

Ráday kimentette a fejedelmet s megokolta annak távolmaradását. Szavaira a gyűlésen résztvevő magyar- és erdélyországi rendek egy-egy követet bíztak meg, hogy Pálffyval közöljék a gyűlés kérését, mely Rákóczi kívánalmának megfelelően a fegyverszünet meghosszabbítására irányult. Rákóczinak még mindig volt akkora tekintélye, hogy kancellárja szavain keresztül is megindítsa a hallgatókat.

A Pálffyhoz küldött két követ útján meghívták Lochert a gyűlésre, hogy a késedelmes izengetést így elkerüljék. A Pálffyhoz ment követséghez különben hozzácsatlakozott a maga jószántából a fejedelem szempontjait már egyedül képviselő Ráday is. Locher már másnap kora reggel átment Szatmárra, ahol Bulyovszky Dániellel és Pongrác Györggyel átszövegezték s most már véglegesnek tekintett formába öntötték a kiegyezés pontjait. Ezeket a rendek megtárgyalták s csak az özvegyekre és árvákra, valamint a háborúban elhunytak vagyonára intézkedő pontokat kifogásolták. Két ízben is megkísérelték, hogy Lochertől erre nézve újabb engedményeket csikarjanak ki, ami részben sikerült is. Ily előzmények után mutatta be Károlyi a megszerkesztett s "megerősítő és bejfejező stílussal" is ellátott okiratot a rendeknek még 28-án este, amit azok most már teljes terjedelmében elfogadtak. Károlyi ekkor már megkapta Lochertől a katonaság által leteendő eskü szövegét is. A gyűlés köszönetet szavazott Károlyinak, Pálffynak és Lochernek a békén való munkálkodásukért s intézkedett az egyezmény kiállítandó példányairól.

Károlyi még aznap éjjel megírta Rákóczinak a történteket. Reményét fejezte ki, hogy Rákóczi is élni fog a rendelkezésére álló három héttel s meggondolva magát, hazatér. "Kérem az élő istenre", írta, "szánjon meg mindnyájunkat és méltóztassék kijönni... legalább plenipotentionariussa által (ha jobbnak itéli) ezeket confirmálni, miért Istentül jutalmat, nemzetünktől áldást fog venni."

A rendek 29-én még néhány követeléssel álltak elő s Locher, kit Károlyi ismét Szatmárra kért, nem egy jelentékeny újabb kedvezmény megadásába belement. Így az özvegyek és árvák birtokjogára, a jászokra, a hajdúvárosokra és Erdély három nemzetére nézve adott újabb engedményt. De ekkor már Pálffy és Locher nem tűrt több huzavonát. Tudták, hogy a király halálát nem tudják már tovább titkolni. Úgy intézkedtek tehát, hogy a jelenlevő tisztek és a közeli csapatok még 29-én tegyék le a hűségesküt, ami meg is történt.

Megtörténvén a kuruc haderő felesketése és a békeokirat szövegének végleges megállapítása, április 30-án a közeli majtényi síkon összevonta Károlyi a még rendelkezésére álló kuruc haderőt, mintegy 12.000 embert s ünnepélyesen letette a fegyvert. 149 zászlót adott át Pálffy dragonyosainak. A fegyverét letett sereg még aznap megkezdte a hazaoszlást. A távolabb lakóknak csak másnap adták ki az útlevelüket. Május 1-én írták alá Károlyban a békeokiratot s Te Deumot énekelve oszlottak szét az összegyűltek. A nyolcéves szabadságharc véget ért. Pálffy ünnepélyes ígéretet tett, hogy a király az egyezséget szentül és híven megtartja, ha a kurucok is hívek maradnak most letett hűségesküjükhöz.

A szatmári béke és a tárgyalási alapul tekintett február 18-iki utasítás között lényeges különbség van, amelyet Pálffy és Locher Bécsben a király meghaltával bekövetkezett helyzettel mentett. Kétségtelen, hogy a külpolitikai nyomásnak nagy szerepe volt a béke engedékenysége körül. Mert az eredeti elgondolással ellentétben amnesztiát kapott most kivétel nélkül minden felkelő s a 10.000 forinton felüli értékű birtokok ügye is megoldódott a nemzeti érdekeknek megfelelő formában.

A béke biztosította Rákóczi számára a személyi kegyelmet és ingó, valamint ingatlan vagyona visszanyerését. Csak a vártartozékokról kellett volna lemondania. A hűségeskü letételére számára három hetet engedélyezett. Hasonlóképpen teljes személyi és vagyoni kegyelmet nyertek az összes főrendek, prelátusok, nemesek, főtisztek, ha három hét alatt az esküt leteszik; ha benn vannak az országban, ha kimentek Rákóczival. A közkatonák is teljes kegyelemben részesültek, felmenttettek a császári katonáskodás alól, de utasíttattak, hogy menjenek haza dolgozni. A külföldi katonák szabad elvonulást kaptak. Az uralkodó ígéretet tett, hogy a vallásügyi törvényeket megtartja s megengedte, hogy az esetleges sérelmeket az országgyűlés elé lehessen vinni. Az elhaltak árváinak és özvegyeinek birtokaira nézve is elég előnyösen intézkedett a békeszöveg. A külföldön tartózkodóknak, követeknek, kereskedőknek, diákoknak stb. a jelentkezési idő meghosszabbíttatott. A felkelt főnemesek és nemesek háború előtti méltóságai nem adattak vissza, nem lévén azok "jószágok", de ilyirányú felfolyamodásuk kedvező elintézése kilátásba helyeztetett. Ígéret tétetett, hogy a király a három erdélyi nemzet szabadságait és jogait megtartja s a jász, kun és hajdú városok kiváltságait is helyreállítja. Kiterjedt az amnesztia a magyarországi illetékességű hadifoglyokra is. Intézkedés történt a háború okozta károk kárpótlásáról, az udvartól ünnepélyesen megerősítendő amnesztia kikézbesítéséről. A király megígérte a békeszöveg szerint, hogy mivel Magyarország és Erdély jogait és kiváltságait megtartja, nem enged semmit tenni az amnesztia ellen. Végül az egyezség utolsó, 10-ik pontja leszegezte, hogy nincs akadálya, miszerint a jövő országgyűlésen a sérelmek előadassanak, vagy olyan javaslatok terjesztessenek elő, melyek a nemzet érdekében állóknak látszanak.

Kicsit részletesebben foglalkoztunk a szatmári béke létrejöttének kialakulásával, mint az előadásunk aránya szerint lehető lett volna, de kívánatosnak látszott, hogy a nemzeti mozgalom befejezésével tüzetesebben ismerkedjünk meg. A továbbiakban már ismét visszatérhetünk előadásunk megszokott arányaihoz.

A május 10. és 12-iki minisztertanácsok kívánságának megfelelően a május 26-án tartott konferencia tett egynéhány lényegbe is vágó módosítást a békeszövegen s ezt a szöveget ratifikálta a régenskirálynő s ez jelent meg nyomtatásban is a különböző történeti művekben.

A béke megkötésének tényét egész Európa igen jelentősnek tartotta. III. Károly uralkodása szerencsés előjelű bevezetésének vélte. 1711 május 27-én így írt az új uralkodó gr. Wratislawnak:

"Az az akaratom és különösképen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják; meg kell nekik mutatni, hogy bennük épp úgy megbízom, mint a többiekben s becsületben tartom őket. Szigorúan meg kell hagyni az ottani vezénylő tábornoknak, hogy az országban a legjobb rendet tartsák fenn s a zsarolásokat ne tűrjék; meg kell mutatni a magyaroknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni."

A békét Pálffy kezdeményezése és Károlyi elhatározása hozta ugyan tető alá, de az új király fenti elhatározása, amely új korszakot vezetett be a magyar nemzet életében, Rákóczi legszemélyesebb eredménye volt. Ez bizonyítja azt, hogy bár a fegyveres ellentállás összeomlott s Rákóczi a kegyelemmel nem élvén, egyénileg mindent elveszített, de a legszemélyesebb munkája eredményeként nyolc éven át folyt nemzeti ellentállás Bécs új urát új kormányzati elv alkalmazására késztette.

A békét az ország is általános jó benyomással vette tudomásul. Még a munkácsi őrség is, amely egyedül képviselte a meg nem alkuvás elvét, kénytelen volt elismerni, hogy, ha lehet bízni az udvar ígéretében, akkor a szatmári békesség inkább jó, mint rossz.

A munkácsiak valóban kételkedhettek Bécs őszinteségében, mert Pálffy, még mindig aggodalmaskodva, lépéseket tett a két Rákóczihoz hű vár, Munkács és Ungvár megszerzésére. Igaz viszont, hogy erre az késztette, hogy ezidőben tört be Lengyelországból Mármarosba az idegenekből álló Charriére-ezred s híre járt, hogy a cár tényleg megsegíti Rákóczit. Az említett betörés azonban már csak a mozgalom utolsó katonai vállalkozása volt.

A békekötés Rákóczit nem érte váratlanul. De egyrészt nem értett egyet az udvarral való megegyezés eszméjével, másrészt József váratlan elhunytát Isten intő jelének tekintette s így elhamarkodottnak tartotta a fegyverletételt. Mivel az emigrációból nem látta tisztán a magyarországi helyzetet, sőt a kuruc sereg és az ország állapotát, mióta külföldön tartózkodott, határozottan optimisztikusan ítélte meg; egyre jobban elhatalmasodott benne az az ítélet, hogy Károlyit nem az ország, hanem a maga érdekei vezették a gyors békekötésnél.

Rákóczinak az volt a véleménye, hogy a béke végzetes szerencsétlenség, amely épp a törvényes szabadság felvirradásának napján tette a szabadságot lehetetlenné. Megírta ezt Károlyinak is és hangsúlyozta előtte, hogy a császár halálával a békekötés tárgytalanná vált. Tovább is ragaszkodott ahhoz, hogy a konföderáció csak a jövendőbeli legitimus királynak tesz esküt s akkor fogja letenni ő is azt. És ha addig tartózkodni is fog az ellenségeskedéstől, sőt ha ki is vonja az országból a hadait, az nem jelent belenyugvást, csak várakozást. Sőt leszegezte azt is, hogy Husztot mindaddig megtartja, amíg erdélyi fejedelemségéről nem fog a törvényesen összehívandó nemzet törvényesen határozni.

Ezeknek az elvi állásfoglalásoknak azonban már semmi gyakorlati jelentőségük nem volt.

Rákóczi május 13-án utasította Esterházy Antalt, hogy gyűjtse össze a kuruc hadakat, foglaljon velük állást Ungvár és Munkács vidékén s tartsa be a fegyverszünetet. Ha azonban a támadó császáriaknak nem tudna ellentállni, akkor a hadakat hozza ki Lengyelországba.

Csak Munkács őrsége azonosította magát Rákóczi közjogi felfogásával. Kővár, Huszt és Ungvár május közepén megadta magát s Kassa már a szatmári gyűlés előtt kapitulált. Mikor Pálffy május 20-án Munkácsot körülzáratta s felszólította a szatmári egyezség értelmében a feladásra, hogy annak védői is elnyerhessék a kegyelmet, az őrség megkérdezte, hogy tulajdonképpen kinek is adják fel a várat, mert I. József halálával a trón megürült s ők csak az országgyűlés által megválasztandó királynak teszik le a fegyvert. Pálffy ostrom alá vette a várat s a munkácsiak közjogi kételyeit bejelentette Bécsben.

Bécsben azonnal felismerték, hogy ez a Rákóczitól származó álláspont egy új nemzeti ellentállás elvi alapja lehet. Tudták, hogy a fegyverletétel nem vonja maga után a lelkek pacifizálását is s ezért fokozottan kezdték figyelni Rákóczi külföldi tevékenységét, nehogy még egy felkelést robbantson ki Lengyelországból. Ez az aggodalom adott súlyt Bécs előtt Rákóczi és a cár találkozásának is. A bécsi udvar és a cár között a viszony nem volt a legrózsásabb. A kusza lengyel viszonyokba ismét mélyen belenyúlt a francia politika s az utóbbi Bécs nyugtalanságára lanszirozni kezdte Ágost német császárrá való megválasztását s ennek kapcsán Szobieszkij Konstantin herceg, vagy Rákóczi megválasztását a lengyel trónra. A diplomáciai játékok mestere, Versailles, még mindig nem ejtette ki Rákóczit eszközei sorából. Wilczek jelentette is Bécsbe, hogy megfigyelése szerint Rákóczi még mindig aktív politikai tényező, akit a cár és a francia udvar egyaránt támogat. Ily körülmények közt érthető, hogy az udvar fokozottan figyeltette Rákóczi emigrációjának működését.

A sokat várt találkozás a cárral május derekán Jaworowban végre megtörtént. A cár nagy tiszteletadással fogadta az emigrált vezérlő fejedelmet, Erdély hontalan uralkodóját. Tárgyalásaik során Rákóczi egyre jobban meggyőződött arról, hogy a cár is igen jelentős eseménynek látja József halálát s azt rögtön be is illesztette a cári külpolitikába. A svéd-török szövetség ellensúlyozására is igen alkalmasnak látszott a cár és miniszterei előtt, hogy Magyarország trónjára magyar származású király kerüljön. Ők Rákóczira gondoltak.

A szatmári békekötés és a fegyverletétel tényének híre azonban végzetesen lerombolta Rákóczi orosz reményeit. A hír az emigráció súlyát, jelentőségét máról-holnapra tragikus mértékben csökkentette. Hiába igyekeztek a béke és fegyverletétel jelentőségét Rákóczi és Bercsényi is kisebbíteni s hiába hangoztatták, hogy közjogi felfogásuk szerint Magyarországon interregnum van. A hívek és sereg nélkül maradt Rákóczi egyszerre súlytalanná lett. Még leghívebb küzdőtársa, rokona és kedvese, Szieniavszka is belátta Rákóczi ügyének további reménytelenségét s kijelentette, hogy ha a bécsi udvar megkéri, akkor szakít Rákóczival és a francia udvarral. Férje fel is kereste Wilczeket s felkínálkozott a császári érdekeknek. Amikor Szieniavszkij ezekben a napokban a cárt ebédre látta vendégül, már meg sem hívta Rákóczit...

Rontotta a cár és Rákóczi viszonyát az is, hogy az említett Charriére-ezred, mely egyedül jött ki Lengyelországba Rákóczi seregéből, arra a hírre, hogy a cár seregében kellene szolgálnia, feloszlott s így kiderült, hogy a Rákóczi által felajánlott katonai segítségnek semmi értéke sincs.

Időközben kiderült az is, hogy a francia udvar Des Alleurs információi alapján visszavonult a tavaly felajánlott orosz szövetség gondolatától s ezzel Rákóczi éveken át folytatott közvetítési kísérlete a cár és a francia udvar között haszontalannak bizonyult.

Egymás után semmisült meg minden ok, amiért Rákóczit a cár továbbra is számba vehető tényezőnek tekinthette volna. A diplomáciai téren minden lehetetlenre szívesen vállalkozó Rákóczi ekkor végső mentsvárul azt ajánlotta fel a cárnak, hogy közvetíteni fog közte és a porta közt. A cár ezt az ajánlatot el is fogadta. De a feladat megoldhatatlan volt Rákóczi számára...

Bármennyire vesztett is Rákóczi hétről-hétre súlyából s vált egyre jobban "köztiszteletben álló magánemberré, Bécs még mindig tartott tőle, annál is inkább, mert épp május és június fordulóján vált a bécsi udvar és Péter cár közt a viszony a címkérdés merev bécsi kezelése miatt szinte nyílt összetűzéssé. Bécsben mindenki Rákóczit okolta a viszony elmérgesedéseért. Már a május 31-én tartott bécsi minisztertanács úgy határozott, hogy meg kell nyerni néhány jelentős lengyel főurat, közte Szieniavszkijt is és el kell fogatni a magyar emigráció főbb vezetőit. Egy lengyel generális, bizonyos Ribinszkij vállalkozott is Rákóczi elfogatására, de Ágost király rideg elzárkózása miatt tervét nem merte végrehajtani. A minisztertanács megbízta Wilczeket, hogy tiltakozzék a cár előtt Rákóczi támogatása miatt s emellett gondoskodjék arról, hogy követtessék el merénylet a fejedelem ellen. Ugyanekkor Pálffyt is megbízták Bécsből, hogy keressen bérenceket, akik anyagi ellenszolgáltatásért Rákóczit és Bercsényit, vagy élve, vagy halva, de átszolgáltatják Pálffynak. Pálffy azonnal intézkedett, hogy gróf Wallis ezredes és Scholtz kapitány menjen Wilczekhez Lengyelországba s ott álljanak ezen célból annak a rendelkezésére. A "Wienerisches Diarium" indiszkréciója azonban a két tiszt küldetését leleplezte s így a haditanács kénytelen volt őket dolguk végezetlenül visszarendelni. Wallis azonban megkésve kapta a visszahívását s így lépéseket tett a merényletek előkészítésére. Talált egy idegen származású emigránsra, aki hajlandó volt azokat végrehajtani. Azonban valaki a tervet elárulta s Rákóczit idejekorán figyelmeztették. Hartl János ezredes, aki a végrehajtásra vállalkozott, jezsuita ruhában menekült Pálffyhoz Magyarországra. Erre a haditanács levette a napirendről a merényletterveket. Osztoznunk kell Lukinich Imre véleményében, aki megjegyzi, hogy "a Rákóczi-problémának a haditanács által tervezett megoldása, illetőleg erre vonatkozó kísérletezése nem tartozik a császári külpolitika történetének dicső lapjaihoz".

A szatmári béke végrehajtása körül a legnagyobb nehézségek az időközben eladományozott birtokok visszaadása körül mutatkoztak. A haditanács utasította a magyar udvari kamarát, hogy az időközben kegyelmet nyertek birtokai visszaadandók s az időközi birtokosok csak a kimutatható befektetések erejéig tarthatnak kártérítésre igényt. A bécsi kormányszervek most már politikai okokból őszintén óhajtották a békeegyezség pontos betartását s a birtokok visszaadását még Pálffy Jánostól is megkövetelték.

Mivel az egész békeokmányban ez volt a legkényesebb pont s az udvar itt kétségtelenül derekasan viselte magát, az udvar iránti bizalom nagy mértékben megerősödött s nagyban előkészítette a lelkeket arra, hogy meginduljon a nemzet és a dinasztia közt egy évtizedekig tartó, kölcsönös kompromisszumra alapított politika. A birtokviszonyok szerencsés kezű rendezése idézte elő az addig egységes emigráció felbomlását is.

Józsefet III. Károly spanyol király követte a trónon, aki már július 20-án megerősítette Barcelonában a szatmári békét s így az teljes érvényű lett. III. Károly még rosszallását is fejezte ki, hogy az április 29-iki szövegen Bécsben, az anyakirálynő ratifikálása előtt, lényegbemenően s hitelt rontóan változtattak.

A szatmári béke érvényes volt Erdélyre nézve is s azt ott még könnyebben végre lehetett hajtani, mint Magyarországon. Ennek következtében az erdélyiek, az egy Mikes Kelement kivéve, valamennyien elhagyták Rákóczit s visszatértek Erdélybe. Ki azonnal a békekötés után, ki pedig júliusban Lengyelországból.

Mint említettük, a békében biztosított "restitutio in integrum" s a béke végrehajtásánál tanúsított bécsi őszinteség szétrobbantotta a lengyelországi emigrációt is. Az emigráció egyik része elhatározását egy ideig a Rákóczi és a cár között folyó tárgyalások eredményétől tette függővé. Amint azonban ezek a tárgyalások eljelentéktelenedtek s amint a béke becsületes végrehajtásáról egyre több megbízható értesülés jött hazulról, az emigráció bomladozni kezdett. Május utolsó napjaiban egy erdélyi nemes, Gyulay Ferenc, nyitotta meg a Wilczeknél Jaroslavban kegyelemért jelentkezettek sorát. Őt követte Nedeczky Sándor. Június 2-án jelentkeztek Keczer Sándor, Huszár Imre, Hellenbach Gottfried, Sréter János, Haraszti Imre, rozsnyai Lányi Pál és Ráday Pál. Kevéssel utóbb Forgách Simon is jelentkezett, de végül is nem élt a kegyelemmel.

Bercsényi és Rákóczi a kegyelem elutasítása mellett határozott, Bercsényi - úgy hírlett - nem mert visszatérni Magyarországra. Nem annyira az udvartól tartott, hanem az őt meggyűlölt magyar uraktól.

Amennyire hitelt lehet adni a kegyelmet kérők vallomásainak, úgy látszik, hogy maga Rákóczi is komolyan foglalkozott egy ideig az amnesztia elfogadásának gondolatával. Ez azonban csak rövid ideig tartott s mikor hívei amnesztia-kéréséről értesült, valamennyit Szibériába akarta, a cárral küldetni. Ez a fenyegetés Wilczeknek tetszett a legjobban, mert ez teljesen lejáratta volna Rákóczit.

Rákóczi, aki nagyon könnyen reagált minden kis külpolitikai sikerre, épp június első hetében volt Bercsényi társaságában kihallgatáson Ágost lengyel királynál s attól, mint császári helyettestől, támogatást kértek és felajánlották neki a magyar koronát. Ekkor tisztázódott a francia és lengyel udvar közötti újabb együttműködés kérdése is. És ekkor határozta el a lengyel szenátus, hogy a Lengyelországban birtokos, vagy indigena magyarok mellett közben fog járni a bécsi udvarnál. Ekkor kötött egyezséget a cárral is Rákóczi, hogy közvetíteni fog közte és a porta között, viszont a cár szerződésre lép XIV. Lajossal s a portával kötött béke után fegyveresen támogatja Rákóczi ügyét.

Ennek a négy véletlenül találkozó kétségtelen diplomáciai sikernek hatása alatt Rákóczi ridegen kitartott eredeti közjogi álláspontja mellett és Bercsényivel együtt visszautasította a felajánlott amnesztiát. Mint mindég, most is túlértékelte a maga és a magyar ügynek a nemzetközi helyzet szemszöge szerinti politikai jelentőségét. Tévesen ítélte meg, az emigráció nézőpontjából ítélve, a kelet-európai eseményeket is, de ez mint Lukinich megállapítja - helyzetének természetes következménye volt s az adott helyzetben minden emigráns politikus hasonlóképpen cselekedett volna. Más lapra tartozik azonban, hogy külpolitikai reményeiben most is, mégpedig nagyon hamar, súlyosan csalatkozott.

A hazatérni akaró s útlevelet és amnesztiát kérő emigránsok száma egyre növekedett. Az 1711 július 18-iki minisztertanács meg is adta ezeknek az elkésve jelentkezetteknek is az amnesztiát. Bercsényit azonban már kizárta az amnesztiából. Rákócziról ekkor még nem döntött.

Augusztus 20-án az amnesztiában részesült emigránsok elváltak Rákóczitól s haza indultak Magyarország felé. A fejedelem és Bercsényi magára maradt néhány személyes hívével s ezután ez a fáradt kis csapat képviselte a külföld előtt a nemzeti királyság hagyományaiból kisarjadt magyar közjogi álláspontot...

Rákóczi hajlott azon nézet felé, hogy Károlyi anyagi érdekből kötött békét s ezzel árulója lett a nemzeti ügynek. A kurucszellemű történetírás ezt a véleményt pedig köztudattá szélesítette. A ma távlatából úgy látjuk, hogy Károlyi megszegte ugyan azt az esküt, amit a fejedelemnek több ízben is és a konföderációnak is letett. Viszont kétségtelen, hogy 1710 végén már a kurucság nem jelentette a magyar és erdélyi nemesség többségének politikai meggyőződését, s kétségtelen az is, hogy a szatmári béke, amely Károlyinak a legegyénibb műve volt, biztosította a nemzetnek alapjogait és ősi alkotmányát és elejét vette a nagyobb szabású önkényes uralkodói intézkedéseknek. Így legalább annyi érvet lehet mellette felhozni, mint ellene. Azonban az kétségtelen, amit a kortárs Cserey Mihály írt róla, hogy "használt neki, hogy rebellis volt", mert a nagy anyagi érzékkel rendelkező Károlyi már a béketárgyalások alatt alku tárgyává tette a maga anyagi kárpótlását is...

Rákóczi, amint azt már érintettük, minden reményét a cárba vetette. Május 10 óta a Jaworowhoz közeli zaluzei kastélyban várt a cárra. Itt találkozott Rákóczi öt és fél év után feleségével ismét. Az asszonyról sok rosszat beszéltek, Rákóczi pedig még mindég nem szakított immár egy évtizedes szerelmével, Szieniavszkával. Ugyan úgy látta, hogy utóbbihoz inkább politikai szerelem fűzi, mint valódi, de azért a két asszony közelsége s számára teljesen idegenné lett felesége jelenléte, meglehetősen kellemetlen volt számára. Rákóczi tűrhetetlennek tartotta, mint önéletírása írja, a kettőjük erkölcse, kedélye és életmódja közötti nagy különbséget, feleségének komolysággal váltakozó könnyelműségét, pazarlásba átcsapó nagylelkűségét, rendetlen költekezését, szokatlan életmódját és a környezetében élő nők besúgását, pletykáját, amely kettőjük viszonyát már a házasság legelső éveiben is megzavarta.

Szieniavszka a feleség közelében is fenntartotta legbelsőbb kapcsolatát Rákóczival. Sűrűn hívta magához s Rákóczi az akkori korra annyira jellemző könnyelműséggel adta oda magát a megszokássá rögzült kaland folytatásához. Ez elől nem is térhetett ki, megkívánta társadalmi állása és rangja. Korának gáláns Európája vele sem tett kivételt. Maga írja "mindenütt külső kitüntetéssel fogadtak Lengyelországnak mindenünnen összesereglő mágnásai; vendégeskedések, lakomák, táncvigalmak elegyedtek a komoly dolgokkal; de ezen hiábavalóságok és az idő bünös eltöltése nem szabott határt az én rosszaságomnak; aki titkolva közbotrányszámba menő életmódomat, házasságtöréseimet és világi szeretkezéseimet folytattam, nem annyira gyarlóságból, vagy természetes hajlandóságtól vezetve, mint inkább állásom kötelezettségéből és érdekéből folyólag, amelyek sem az állami, sem a magánügyeimre való tekintettel nem ajánlották, sőt meg nem engedték megszakítani azon összeköttetést, melyet már nyolc éve fenntartottam". Ez a viszony számára hova-tovább kényelmetlenebb lett s mikor a magát a politika és Rákóczi közt megosztó Szieniavszka Rákóczit elejtette, Rákóczi is örömmel szakított vele. De nejéhez már nem tudott közeledni többet.

Rákóczinak egyszerre szakadt a nyakába az országból való kiszorulás, a szatmári béke, a majtényi fegyverletétel, csalatkozása a francia-orosz és orosz-török relációkban való közbenjárásban, a vele kiemigráltak nagy részének visszatérése és a szerelmi s családi élet ezer kis kellemetlensége. Ezek a hónapok valóban a megaláztatások hónapjai voltak.

Rákóczi május közepén tárgyalt a cárral s tárgyalása után, amikor még a cár sem a szatmári békéről, sem a fegyverletételről, sem a francia huzavonáról nem tudott, nagyon nagy reményekkel telt el. Ekkor tartotta az utolsó szenátusi ülést a vele kitávozott kilenc szenátorral. A Zaluzén tartott tíznapos szenátusi tanácskozás elsősorban a József halálával bekövetkezett helyzettel foglalkozott s arra az álláspontra helyezkedett, hogy a királyválasztásig minden elhatározással várni kell.

Rákóczi több ízben tárgyalt a cárral, akinek hangulata a kapott hírek szerint változott. Rákóczi személye iránt azonban mindég barátsággal viseltetett, sőt a csatatérre indulásakor Rákóczi invitálását is elfogadta s június 11-én Wysockán Rákóczi vendége volt. A cár, aki nem vetette meg a szeszes italokat, alaposan felöntött Rákóczinál a garatra s így nem csodáljuk, hogy Rákóczi előtt oly kijelentéseket tett, miszerint saját előnyeinek feláldozásával is kész békét kötni, csakhogy egész erejével és személyesen is megsegíthesse Magyarországot és Rákóczit. Egy más alkalomkor az alaposan bepálinkázott Ágost király is minden jót ígért Bercsényinek, miközben alig tudták feltenni hintójába. De az emigrációt már csak a beszeszelt államférfiak hitegették. Amikor kijózanodtak ezek, akkor lényegesen másként intézték a dolgokat.

A kijózanodva másként cselekvő államférfiak tettei aztán felébresztették Rákóczit is rózsaszínű álmodozásából. Június 18-án őszintén megírta véleményét Fiervillenek, Franciország követének. Gyanújának adott kifejezést, hogy az egész orosz üggyel csak azért bízták meg Párisban Vetésit, hogy eltávolítsák onnan minél messzebbre. Vele, hogy elvesztette a magyarországi háborút, úgy bánik a francia udvar, mint a kicsavart citrom héjával. Kérte, hogy legalább híveiről gondoskodjanak. Még aznap utasította Vetésit, hogy sürgősen menjen vissza a francia udvarba s kérje, hogy küldjék Fiervillet melléje Des Alleurs utóda gyanánt.

Vetési ekkor már ismét Párisban volt, de Torcy külügyminiszter nem hogy a királyi audiencia elől elzárkózott, de még csak azt sem igérte meg, hogy Vetési emlékiratát bemutatja neki.

Amint az orosz remények előbb a francia huzavona miatt, utóbb a kútbaesett portai közvetítés sikertelenségeért hirtelen lohadni kezdtek, Rákóczi ismét a francia udvarnál keresett újabb reményt. Mivel a nyugati harctéren még javában folytak a csaták, azt remélte, hogy XIV. Lajos végül mégis csak befoglaltatja őt a békébe. Amily mértékben távolodott lélekben az orosz orientációtól és közeledett a francia felé, oly mértékben vett erőt a vágy rajta, hogy Lengyelországot elhagyja és áttegye működése színterét Franciaországba. Lengyelországban különben a helyzete részben anyagi okokból, részben felesége közelsége miatt, részben a még mindig nyugtalan politikai helyzet kapcsán, egyre kellemetlenebbé lett. A közeli visszatérés reménye egyre távolabb jutott. Június 24-én Munkács őrsége is megadta magát s ezzel a hazában már egy talpalatnyi hely sem szolgált Rákóczinak még reménybeli bázisul sem.

A francia reményekben nagyon hamar csalatkoznia kellett. Vetési már július 12-én értesítette, hogy Torcy mily ridegen nyilatkozott az ügyről, mikor kijelentette, hogy XIV. Lajos nem segítheti tovább Rákóczit, mert maga is békülni akar. Rákóczi, aki uralkodóból alattvaló lett, különben is olyan most már, mint az a püspök, aki molnárságot vállalt, mondta a francia diplomata. Rákóczi erélyesen tiltakozott válaszában az ellen, hogy ő alattvaló s még mindég azt az álláspontot foglalta el, hogy az orosz cárral benyomul Erdélybe s elfoglalja annak fejedelemségét. De csak akkor fog munkába, ha XIV. Lajos most már tényleg szerződik vele, mint Erdély fejedelmével. Arra is utasította Vetésit, hogy az esetben, ha nem szerződnek vele, legalább azt tudja meg, hogy miként fogadnák őt a francia udvarban, mert egyrészt ínségben szenved s jaroszlói uradalmát már kénytelen volt elzálogosítani, másrészt mert élete az orvgyilkosságra kész Ribinszkij lengyel tábornok és Lubomirszkij herceg miatt nincs biztonságban.

A francia csalatkozást követte az orosz. Előbb csak arról értesült, hogy a portára küldött követe el sem jutott addig, hanem a moldvai vajda elfogta és leleplezte. De kevéssel utóbb arról is értesült, hogy a cár tragikus vereség után kénytelen volt a törökkel békét kötni. Augusztus 21-én találkozott ismét a visszatérő cárral, de, kevéssel előbb még hatalmas szövetsége csak egy leromlott éhes kis csapattal tért meg a török csatából.

Ezzel megsemmisült a török-orosz háború diadalmas befejezése utánra remélt orosz-kuruc betörés reménye és az orosz-francia magyarbarát szövetkezés hite is. A cár nagylelkűen újra megismételte, hogy Ukrajnában Rákóczinak és társainak nagy területet bocsát rendelkezésre, de Rákóczi az ajánlat elfogadása elől most is kitért. Egy nappal előbb bomlott fel a magyar emigráció. Rákóczi sorsa mélypontra jutott.

Ilyen körülmények közt a lengyelországi időtöltés céltalannak látszott. Bármily kevésre is becsülte őt Torcy és bármily ridegen zárkózott is el most támogatása elől emiatt a francia udvar, mégis több lehetőséget látott a francia-német csatatér közelében. Különben is XIV. Lajos kedvesebb volt Vetésihez, mint minisztere s augusztus 4-én biztosította őt Rákóczi további támogatásáról. Így egyedüli reménye Rákóczinak az maradt, hogy a nyugati békébe fogja ügyét bevétetni a legkeresztényibb király. Anyagi helyzete, családi viszonyai, a magyarországi belső helyzet a keleti remények teljes összeomlása egyaránt azt tanácsolták, hogy siessen mielőbb Franciaországba.

Ezért úgy határozott, hogy a cárt elkíséri a Dancka közelében levő Elbingbe s onnan, minden eszközt megragadva, átmegy Franciaországba. A cár hajót is bocsátott rendelkezésére s a Visztulán a cár kíséretében el is indult észak felé. Rákóczi augusztus 24-én még részt vett egy oly lakomán, amelyen Szieniavszka is jelen volt. Másnap azonban már örökre búcsút vett élete nagy szenvedélyétől, aki egy évtizeden át állt mellette a támogatás minden fajával. Önéletírásában Rákóczi úgy emlékszik meg az elválásról, mint felszabadulásról a megrögzött bűnös viszonyból, de megvallja, hogy akkor azt nem látta bűnnek s a válás pillanatában döbbenhetett rá igazán, hogy milyen messze esik a jövőben mindattól, ami egy évtizeden át az egész életét betöltötte: hazájától, híveitől, nemzetétől és az "asszonytól" is.

Felesége követni akarta Rákóczit, amikor az augusztus 29-én hajóra szállt, hogy a cárt felkísérje a Balti tengerhez. Rákóczi azonban szabadulni akart mindentől, ami a múltra emlékeztette s ami őt szabad mozgásában gátolta volna. Felesége elájult, amikor elolvasta férje levelét. Rákóczi arra kérte, hogy ne jöjjön vele, hanem maradjon, mert remélte, hogy mielőbb visszajöhet. Úgy látszik, az ideges és víziókkal küzdő szegény asszony megérezte, hogy ura nem fog egyhamar visszatérni. Nem is látták többet egymást az életben. Bizonytalanságban és boldogtalanul nézett céltalan élete elé a jobb sorsot érdemelt Mária Amália Sarolta hercegné. Egyetlen vigasztalása lehetett asszonyi csalódásában, hogy Szieniavszka is örökre elvesztette Rákóczit...

Míg Rákóczi kalandos körülmények közt utazott északra lefelé a Visztulán, Jaroszlóban lassan kialakult a visszamaradottakból az első emigrációs telep, melynek feje Rákócziné és Bercsényi volt. Többen ott is haltak meg. Így lett Jaroszló az évtizedekig húzódó magyar emigráció vándorlásának első szomorú állomása.

A fejedelem a hajóutazás alatt szokatlan vidám és ifjú volt. A hajók zátonyra kerültek és összetorlódtak. Ő a veszély pillanatában is víg volt. Átugrott egyik hajóról a másikra s míg a hajósok kétségbeesetten küzködtek, ő teli boros flaskójából itatta őket. Valami nagy felszabadulás öntötte el. Szabadulás az évtizedes asszonyi lekötöttségből és szabadulás abból a házaséletből, amely évek alatt is csak meghitt napokat és keserves éveket nyújtott neki. Felszabadult az évtizedes mindennapi államgondok tömege alól s fiatal férfiúsága ömlött végig rajta. Hisz ilyen eseménydús élet után is még mindég csak harminchat éves volt.

A tizenkét napos hajóutat a cár állandó vendégeskedéssel és mulatással töltötte el s alig értek Thornba, útjuk első hosszabb pihenőállomására, a cár folytatta mulatását a szárazföldön is s Rákóczit is magával vitte a "fejedelmi álláshoz teljesen méltatlan csapszéki mulatozáshoz".

Péter Thornból Karlsbadba ment s hátrahagyta Thornban Rákóczit és feleségét. Katalin cárné már az úton "benső nagyrabecsüléssel és udvarias eljárásával nagy jóindulatot" tanúsított Rákóczi iránt s ezért Rákóczi, nehogy a férj távollétében a pletyka szájra vegye őket s ezzel elrontsa jó viszonyát a cárral, előre megbeszélte Péterrel, hogy ő sem marad Thornban, hanem Danckába megy s onnan Berlinbe próbál jutni.

Rákóczi már hetek óta foglalkozott azzal a gondolattal, hogy proponálni fogja Berlinben Magyarországnak a német birodalomhoz való csatolását, csakhogy függetleníteni tudja azt az örökös tartományoktól s megkísérti elérni, hogy a bujdosókat befogadják Poroszországba. Remélte, hogy ott az angol-holland közbenjárást is felelevenítheti s lépéseket tehet az erdélyi fejedelemség visszaszerzésére és a magyar ügynek az európai békekötésbe való befoglalására.

Rákóczi, míg magyar ruhái helyett francia ruhákat készíttetett s különben is felkészült az útra, mégis két és fél hetet töltött Thornban. Bercsényi sokat várt Rákóczi és Katalin asszony találkozásaitól, amiket Rákóczi nem is kerülhetett el. Az volt a véleménye, hogy az asszonyon keresztül lehet a legjobban lekötni a magyarok mellett a cárt. Rákóczi azonban látta, hogy a cárnéval való időzése céltalan s inkább veszedelmes, mint okszerű s amint elkészült, október elsején egy orosz tiszt neve alatt továbbindult Dancka felé.

Danckában, mely város a lengyel korona fennhatósága alatt állott s igen szíves viszonyban állt a francia udvarral, báró Bezenval francia követ vendége volt. Már előbb útlevelet kért gróf Sárosi néven a porosz udvartól, amit szeptember 22-ről keltezve meg is kapott. Azonban figyelmeztetés is jött az útlevéllel, hogy megjelenése Berlinben nem kívánatos, mert a porosz királyt igen kellemetlen helyzetbe hozhatja.

A bécsi udvarnak sikerült Rákóczi tervezett karlsbadi és berlini útját egyaránt meggátolni. Így tehát Danckában maradt. Nem volt más dolga, mint figyelni az európai politikai eseményeket s olykor egy-egy levélben fenntartani az érintkezést az emigráció más tagjaival s főleg Vetésivel. Bár anyagi viszonyai nem engedték meg, hogy fényűző és zajos életet éljen, de azért az élet világi örömeit itt is megtalálta. "Az új társaságok új barátságokat szereztek" vallja önéletírásában "ezek megszerezték a vonzalmat, amelyből szerelem állott elő és ez hány bűnt szült és hányfélét, nem titok előtted Uram". Rákóczi egy évvel utóbb Anglia partjairól írva Bezenvalnak, levelében meg is nevezi az illetőt: "la petité Faniche". Úgy látszik, hogy Danckában kedvelték a magyarokat. A bujdosó Balassa Bálint mintegy 120 évvel előbb szintén Danckában talált vigasztalóra, mikor megírta énekét, "kit egy citerás lengyel leányról szerzett".

Rákóczit Danckában is rossz hírek fogadták. Vetési megírta, hogy a havidíját leszállították 20.000 livrere s ha nem jön Párisba, akkor alig számíthat közepes kegydíjnál többre. Klement Londonból küldött rossz hírt. Strafford és Robinson lordok figyelmeztették, hogy most már egészen más Rákóczi állása, mint volt a szatmári béke előtt s így nem lehet közbenjárni érte Bécsben. A fejedelem erre a hírre vissza is hívta Klementet Londonból. Vetési egyre sürgette Rákóczit s minden elkésett pillanatot helyrehozhatatlan késésnek állított.

Rákóczi a figyelmeztetésre újra élénk diplomáciai levelezésbe fogott. Írt XIV. Lajosnak, kérve őt, hogy foglalja be az általános békébe. Fiának elhunyta felett pedig külön levélben fejezte ki részvétét. Írt V. Fülöp spanyol királynak. Írt Torcynak is. November 9-én pedig átment Elbingbe, hogy ott ismét találkozzék a cárral.

Ez a találkozó nagyon aggasztotta Bécset, ahol ekkor kapták kézhez a négy évvel előbb kötött varsói szerződés hiteles szövegét s megdöbbenve értesültek belőle, hogy a cár garantálta Rákóczinak az erdélyi fejedelemséget. Rákóczitól még komolyan tartottak s még mindég hitelt adtak az olyan kósza szóbeszédnek, hogy tavasszal Rákóczi 30.000 emberrel fog betörni az országba.

Bercsényi nagyon félt attól, hogy Rákóczi száműzi számításaiból a cárt. De a helyzet épp a fordított volt. A cár változott meg Rákóczi irányában. Unta előterjesztéseit s mindössze egy udvarias Pétervárra hívással fizette ki Rákóczit. De Rákóczi most már végérvényesen kiábrándult az orosz délibábból. A cár úgy is távozott el, írja Bercsényi, mintha Rákóczi elől szökött volna. Bercsényi még mindég Moszkvába vágyakozott. Rákóczi azonban Páris mellett döntött. Megírta barátjának, hogy jobban bízik a franciában, mint az oroszban s nem akar kíséretestől együtt Szibériába jutni, összeköttetéseit a cárral nem hanyagolta el később sem, mert nem lehetett tudni, miként végződik az újabb orosz-török háború. De ez már csak tessék-lássék összeköttetés volt.

Amikor Rákóczi visszatért Danckába, utasította szűkre szabott udvarát, amely addig Elbing és a Frische Haff közt szállt meg, hogy jöjjön Danckába. Bercsényi még mindig Oroszországba kívánkozott, de Esterházy Antal nem akart oly messzire menni. Az emigráció anyagi helyzete egyre kétségbe ejtőbb lett. Bercsényi az udvartartására szükséges évi 18.000 forintot már nem tudta előteremteni. Forgách Simon már kevéske ékszereit fogyasztotta, de közel járt ahhoz, hogy "forgácsot rágjon". A nemes ifjak csizmája lerongyolódott, de nem akartak Rákóczi hűségéről elmozdulni. Szerencsére XIV. Lajos kifizettetett hátralékából 50.000 livret s így Rákóczi tudott Forgáchnak, Esterházynak és Csáky Mihálynak 1000-1000 forintot küldeni. De kérve-kérte őket, hogy ne költekezzenek.

Vetési kétségbeesve sürgette Rákóczit, hogy siessen Párisba, ahol bár megjelenésének nem nagyon örültek volna, mégsem tudták megérteni, miért késik. De Rákóczi azt hitte, hogy Vetési túl heves. Mire Vetési sértődve ajánlotta fel lemondását. Rákóczi még mindég bízott abban, hogy igényeit az egyetemes béketárgyalásokon érvényesítheti.

Vetési nyíltan megírta Rákóczinak, hogy csak magáról és erdélyi fejedelemségéről igyekezzék gondoskodni, mert Torcy már december 23-án kijelentette, hogy nincs már magyar köztársaság s nincsenek szövetkezett rendek. Rákóczi minden reményét a közeledő utrechti békekongresszusba vetette. Intette is Klementet, akit Londonból Hágába rendelt, hogy járjon a francia követek kezére, mert azok képviselik a magyar ügyet.

Forgách, Esterházy, Csáky ezalatt magyarországi betörési tervekkel foglalkozott. Törökországból szedett hadakkal akarták megkísérteni a Magyarországra való betörést. Bercsényi azt hitte, hogy jó alkalom lenne, ha a török csapatok a Magyarországon keresztül hazafelé vergődő XII. Károly svéd királyhoz csatlakozva nyomulnának be Magyarországba. De ezek a tervek most nem érdekelték közelebbről Rákóczit.

Természetes, hogy Rákóczi, ha álnév alatt is élt Danckában, nem rejtőzködhetett el a bécsi udvar kémei elől. Házában megfordult a francia és a bajor követ, a kulmi püspök és palatínus, a korona maréchalja, az olivii apát, az ország kincstartója, a meávi sztaroszta. Kiléte nem maradhatott tehát titokban. Mint Márki írja, még mindég valaki volt. Így a bécsi kémek is közelébe férkőzhettek s nem egyszer társaságában is megfordultak.

Közben Magyarországon minden ment a maga törvényes rendjén. A Bécsbe bevonult Károly spanyol király közben a német birodalom koronás császára lett. Károly összehívta a magyar országgyűlést, de az örökös királyság 1697: II. t.-cikke alapján, amelyet Rákóczi soha nem ismert el. Már ezért is hiába remélték egyesek, hogy Rákóczi megjelenik az országgyűlésen és leteszi ott a hűségesküt.

III. Károly március 30-án végleg megerősítette a kancellárián addig visszatartott békeokmányt. Április 15-én a szent koronát hazaküldte Pozsonyba. Május 7-én leérkezett a béke megerősítése. Bizonyossá vált mindenki előtt, hogy az új császár-király kiadja a hitlevelet, megkoronáztatja magát, teret ad a sérelmek előadásának és orvoslásának s alkotmányosan fog uralkodni. A rendek, bár a horvátok már március 9-én elismerték a leányág örökösödési jogát, a hitlevél IV. pontjában kimondták, hogy Károly halálával a szabad királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. Május 22-én meg is koronázták III. Károly személyében az első elismert örökös királyt.

Az országgyűlés nagyon várta Rákóczit. Egyszer már négy svadrony díszes lovasságot is küldtek elébe, mert híre jött, hogy útban van a koronázásra. Károlyi még mindég nagy hévvel sürgette Rákóczi számára a kegyelem megadását. Az ország közvéleménye azt tartotta, hogy Rákóczi hazajövetele azt jelentené, hogy őt és a nemzetet pártfogásukba vették a külső hatalmak. Épp ezért tartott még az udvar Rákóczi befolyásától s nyomozott nagy szorgalommal Rákóczi levelei után. Rákóczi azonban kijelentette, hogy senkinek sem küldött be levelet, nehogy bárkit is kellemetlenségbe keverjen.

Nagyobb zajjal járt a vallásügy tárgyalása, mert a protestánsok így akarták az utrechti kongresszus figyelmét a magyar ügyre terelni s azt európai kérdéssé tenni. A kongresszus elnapolása azonban derékba törte az ilyen reményeket s azt a várakozást is, hogy Rákóczi a külhatalmak támogatását bírva, hazajön.

Július 30-án készült el az a törvényjavaslat, amely a hat héten belül nem jelentkezett Rákóczit, Bercsényit, Esterházy Antalt, Forgách Simont és Vay Ádámot rebelliseknek nyilvánította, a kegyelemből kizárta és örökre száműzte.

A porosz udvar ugyan megkísérelte a közbenjárást, hogy Rákóczi és pártja kegyelmet kapjon. De ezzel elkésett. A közbenjáró Bartholdy porosz és Lintolo holland követnek, a nagyszombati tárgyalásokról is ismert Seilern miniszter azt felelte, hogy annyit kérnek, mintha Rákóczi győztes és nem legyőzött lenne. Különben is neki lehet köszönni, hogy a dinasztia elveszítette a spanyol királyságot s kijelentette, hogy most is ismerik Bécsben Rákóczi legújabb konstantinápolyi és utrechti működését. Károlyi most már hiába sürgette a Rákóczi javait biztosító béke törvénybeiktatását. Inkább Károlyit emelte Károly grófi rangra.

Augusztus 2-án a pestis miatt szétment az országgyűlés. Ha nem is végzett sokat, de a rajta betartott alkotmányos formák mégis hazacsaltak néhány újabb emigránst. Így vált meg most Rákóczitól a három Perényi, Szúnyog György, Ilosvay László s pár nap múlva a negyedik Perényi is. Rákóczit egyre nehezebb helyzet elé állította a maga és felesége ellátása. Ezért elhatározta, hogy elbocsátja azt a 60 nemes ifjat, akik eddig követték s akik eddig szegényesen éltek jaroszlói uradalma hozadékán. Az elbocsátás hírét az ifjak keserves sírással hallották. A török befogadta volna őket, de oda nem akartak menni. Végül is Ágost királynak ajánlotta be nemes ifjait és testőreit Rákóczi. Ágost fel is fogadta őket s 1716-ig szolgálatában tartotta őket, mint magyar gárdistákat. A nemes ifjak egy része novemberben megunta a nyomorgást és kegyelmet kérve hazatért Magyarországba. Néhányat azonban Rákóczi közülük és az öregek közül előre küldött Párisba. Már júliusban végleg elhatározta ugyanis, hogy kimegy Párisba. Oly kevés volt a pénze, hogy Lengyelországban nem segíthetett a bujdosókon s a saját fenntartása is gondot okozott már.

Sokat várt Rákóczi az ultrechti kongresszustól, amelytől remélni lehetett, hogy rendezi Európa vitás kérdéseit. A magyar szövetkezett rendek sérelmei I. József halálával megszűntek, így hát az erdélyi fejedelemsége visszaállításának kérdését akarta mindenképpen bevétetni a tárgyalás anyagába. Klement és Vetési azonban hiába magyarázták az Utrechtben tárgyaló protestáns hatalmaknak, hogy a magyarok és protestánsok szabadsága Erdély helyreállításától függ. Azok már jól látták, hogy Rákóczinak és a vallásszabadságnak az ügye már két egymástól teljesen független dolog, amit nem lehet az erdélyi fejedelemség ügyén keresztül egymással junktimba hozva európai üggyé tenni.

A kongresszuson megjelentek inkább a szatmári béke elismerését tanácsolták Rákóczinak s ha mondtak is sok szépet, nem adott egyik sem semminemű kötelező nyilatkozatot. A fejedelem ismét széleskörű diplomáciai tevékenységet fejtett ki. De súlya most már nem volt. Ahol reagáltak szavaira, az udvariasság volt s ahol pillanatokig foglalkoztak is személyével s az általa kért dolgokkal ott a nemzetközi politika pillanatnyi érdeke kívánta azt meg. Klementen és Vetésin kívül a porosz Jablonsky szuperintendens is forgolódott Rákóczi és a protestánsok ügye körül, de minden következmény csak az volt, hogy június elején a protestáns biztosok foglalkoztak egy önálló ülésen a magyar protestánsok dolgával. Az eredmény azonban itt is elégtelen volt, mert a többség azt határozta, hogy a magyar protestánsok dolgát függetleníteni kell Franciaországtól és Rákóczi ügyétől.

A helyzet egyre változott. Októberre már úgy látszott, hogy Hollandia és Anglia is különbékét köt Franciaországgal. Klement azonnal Londonba is utazott s talán ez is közbenjátszott, hogy Rákóczi is búcsút mondott Lengyelországnak s 1712 november 9-én hajóra ült, hogy Franciaországba hajózzék s ott, az európai nagypolitika boszorkánykonyhájának közvetlen közelében, próbálja meg biztosítani a maga igényeinek elismerését.

A fejedelem most már csak Erdélyt akarta. Erdélyt, amely nélkül nem biztos a magyar szabadság. Nagy külpolitikai koncepció, a francia, lengyel-orosz, magyar szövetség, amelyek évszázados útmutatások nyomán sarjadtak ki benne, összeomlottak, de elevenen élt még mindég a nemzeti politika hagyománya: amíg Habsburg ül a magyar trónon, szükség van az önálló Erdélyre...

Nemcsak külpolitikai okok tették indokolttá Rákóczi gyors elutazását, hanem az a körülmény is, hogy a lengyel udvar értesítése alapján tudta, hogy személye biztonsága Danckában tovább nem garantálható. Viszont a legnagyobb zavarban volt, hogy milyen hajón tegye meg az utat. XIV. Lajos megtiltotta a francia hajóknak, hogy a Balti-tenger kikötőit látogassák s így Danckába sem jött francia vitorlás. A hollandok, a bécsi udvar szövetségesei, mégsem szállíthatták Rákóczit, a császár ellenségét. Szerencséjére Anglia ekkor már kilépett a szövetségből s az angol királynő, Anna, aki nagy tisztelője volt a fejedelemnek, nem gördített akadályt az elé, hogy Rákóczi angol lobogó védelme alatt távozzék Lengyelországból. Az épp akkor Danckába küldött angol követ maga ajánlotta fel Rákóczinak, hogy vegye igénybe a "Szent György" nevű vászonszállító angol vitorlást. A kiadatás veszélyétől tartó fejedelem különböző ürügyek alatt kísérete legnagyobb részét előre a hajóra küldte, de maga közvetlen környezetével, Kisfaludi Boldizsárral, Mikes Kelemen úrfival s Szatmári Király Ádámmal, a megszokott életet élte, hogy utazása felől minden gyanút eltereljen. Csak november 9-én éjjel, amikor remélni lehetett, hogy a szél fel fogja végre duzzasztani tudni a vitorlákat s így a hajó kifuthat a kikötőből, szállt Rákóczi is a hajóra.

Az indulás izgalmában azonban az egyik vasmacska kötele elszakadt s így a hajó csak három napi veszteglés után tudott végre kiindulni a nyílt tengerre. Ez alatt szökése híre rohamosan terjedt szanaszét s már azt beszélték, hogy IV. Frigyes dán király a bécsi udvar kérésére fel fogja tartóztatni a hajót.

A nyílt tengerre való kijutás a kellemetlen ellenszél miatt három napig tartott. Az utazás azután sem volt kellemes. A novemberi viharos szelek miatt a Balti- és az Északi-tenger kisebb vitorlások számára nem volt biztonságos. Egy ízben szinte a sziklás parthoz vágta a vihar a hajót s bizony Rákóczinak is meg kellett ragadnia a vitorlák köteleit. A Sund-szorosban Kjöbenhaven, a dán főváros kikötője előtt 25 dán hadihajó horgonyzott. De a hajó úgy itt, mint Helsingőrnél, ahol a szokásos vámot kellett megfizetni a dánoknak a szoroson való áthajózásért, szerencsésen átjutott. Rákócziék a hajó belsejébe vonultak s a kapitány, akit ismertek is a dán vámtisztek, letagadta, hogy idegenek is vannak a hajóján. Ezzel a letartóztatás veszélyén túljutottak.

Az igazi veszély azonban még csak most következett. A hajó olyan viharba került, hogy a hajó alsó szobáiba zuhatagként ömlött be a víz. A másfélnapos viharban már a kapitány is hajótörésre számított. Rákóczi, aki úszni nem tudott, elkészült a halálra. A vihar elülte után a szél szembefordult menetirányukkal s így le kellett arról mondaniuk, hogy közvetlen Angliába menjenek s a kapitány Norvégia felé fordította hajóját, hogy élelmiszerkészletét ott kiegészítse. Végre december 2-án kedvező szél kerekedett s így a norvég kitérés mellőzésével újra Anglia felé fordulhattak.

Ötödikén újabb ijedtségen mentek át. Egy ágyúkkal felszerelt hajó állta útjukat. Azt hitték, hogy holland hajó és Rákóczit akarja letartóztatni. Majd svéd kalózokra gondoltak. A nagy ijedelem csak akkor oszlott szét, amikor kiderült, hogy feltartóztatójuk francia hadihajó és holland hajókra vadászik. Útjukat folytatva csakhamar megpillantották Anglia partjait. A kapitány előbb azt hitte, hogy a viharban irányt tévesztett s nem Hullba, hanem Edinburgh felé jutott. De csakhamar meggyőződött, hogy jó helyen jár s kevéssel utóbb a hulli kikötő előtt horgonyt is vetett.

A veszedelmes tengeri utazást Rákóczi jól, megbetegedés nélkül bírta s mint Bezenvalhoz írt levelében írja, minden szenvedését elfelejtette, midőn feltűntek előtte az angol partok.

Az angliai kitérést Bezenval tanácsolta Rákóczinak. Amióta Franciaország kiegyezett Angliával, Rákóczi arra számított, hogy Anglia és Franciaország közösen fog ügyében a szükséges időben közbenjárni. Magának is szándékában állt, hogy Anna királynőt felkeresse s az addig irányában tanúsított jóindulatát megköszönje. De ezt tanácsolta neki XIV. Lajos is, akit pedig Rákóczi mindég a legtöbbre tartott Európa összes uralkodója közt s aki londoni követét is megbízta, hogy a magyar ügyet Angliában a legmelegebben támogassa.

Anglia partjain érte Rákóczit nyugati útjának első csalódása. A hajónak, mivel Lengyelországból, tehát pestises vidékről jött, negyven napig kellett vesztegelnie. Rákóczit ez az időfecsérlés kellemetlenül érintette s azonnal írt a külügyek államtitkárának, Bolingbroke viscountnak, kérve azt, hogy eszközöljön ki számára egy más hajót a királynőtől.

A királynő még egy héttel Rákóczi megérkezése előtt igen barátságosan nyilatkozott Rákócziról s miniszterei előtt késznek nyilatkozott Rákóczi magánjavainak visszaszerzésénél közbenjárni, ha az lemond az erdélyi fejedelemségről és ha azt a kongresszuson Franciaország is kérni fogja. Bolingbroke ekkor azonnal átküldte Klementet Franciaországba, hogy ott készítse elő az udvart Rákóczi támogatására és ellátására. De amikor megtudták, hogy Rákóczi az angol parton áll, épp úgy, mint Berlin, úgy London is elzárkózott a fogadása elől. A királynő utasította ugyan a hulliakat, hogy bocsássanak Rákóczi rendelkezésére egy árukkal színleg megrakott hajót, amely őt Franciaországba vigye át, ugyanakkor azonban Bolingbroke államtitkár udvarias formában megkérte a fejedelmet, hogy tekintsen el London felkeresésétől, mert az Anglia számára politikailag kellemetlen volna.

Rákóczi így egyetlen pillanatot sem töltött angol földön s bár a nép szerető ünneplésével találkozott, a hivatalos Anglia az udvariasságon kívül ridegnek bizonyult.

Rákóczi 1712 december 24-én Mikes, Kisfaludy és Király kíséretében, felhasználva a dagályt, egy kis csónakban felevezett a városka alá, hogy bár közelről lássa ezt, az Angliának oly jelentős kikötő és kereskedelmi helyét. Egész a mólóig eveztek. A fejedelem kirándulásának híre a városka lakóit kicsődítette a partra, sőt a város polgármestere egy hajón Rákóczi mellé evezett s latin orációval köszöntötte Rákóczit, aki nyolc hosszú éven át dacolva a császárral és annak szövetségeseivel, a szabadságot szerető angol kispolgárok szemében a szabadság legendás hírű hősévé lett. Rákóczi hasonlóképpen latinul köszönte meg a nem várt köszöntést és a parton állók lelkes tüntetését s eztán visszaeveztetett a "Szent György"-höz.

Bár még újév előtt megkapta Rákóczi a rendelkezésére bocsátott hajót, a zord téli viharok miatt csak 1713 január 7-én indulhatott el a francia part felé.

Rákóczi londoni utazását, amelyet XIV. Lajoson kívül Torcy miniszter is igen fontosnak tartott, ismét a bécsi diplomácia akadályozta meg. A londoni császári követ tiltakozására Harley miniszter szavát adta, hogy többet Anglia nem keveredik a rebellisek dolgába s a királynő, aki pedig ekkor már különben kilépett a császár szövetségéből, ezt a szívességet még megtette a császárnak.

D'Absac, Rákóczi egykori francia testőrezredese, Dunkerquenél várt fejedelmi urára, hasonlóképpen ott várt rá Brenner prépost és Klement is, akik Párisból jöttek eléje, hogy a francia udvar álláspontjáról tájékoztassák. A vihar miatt, bár már 12-én este látták a dunkerquei tornyokat, tovább kellett hajóznia Rákóczi kis és alig terhelt s így a hullámok játékának fokozottan kitett hajójának Calais felé. Végre nagy nehézségek közt január 13-án bevergődtek a dieppei kikötőbe s Rákóczi végre francia földre léphetett. A vár parancsnoka tisztelettel fogadta az érkezőt, akit bár itt nem tartottak szuverénnek, de az udvar utasítására mint előkelő idegent kellő reverenciával kezeltek.

Rákóczi nagyon sokat várt franciaországi látogatásától. Nem csak személyes biztonságáról volt végre meggyőződve, de hitte, hogy személyes megjelenése a francia külpolitikát ügye iránt fokozottabb érzékre fogja hangolni és nagyobb pénz-, esetleg katonai segítséget tud elérni.

Franciaország a teljes kimerülés szélén állt s érdeke volt, hogy mindenáron kiegyezzék a császári udvarral. Ezért 1711-ben határozottan elejtette Rákóczit, amint azt Torcy jelezte volt is Vetésinek, mikor leszegezte, hogy Rákóczi most már alattvaló s így véle és követeivel az udvar csak mint magánemberrel érintkezhetik. Ekkor nagyon kellemetlen lett volna, ha Rákóczi felbukkan Párisban, mert attól lehetett volna tartani, hogy meg fogja nehezíteni mindkét szemben álló félnek a békekötést. Mivel azonban az utrechti tárgyalások Rákóczi számára teljes kudarccal jártak s ezzel Rákóczi mint szuverén a nemzetközi viszonylatban teljesen befejezte pályafutását, most már nem volt semmi akadálya annak, hogy Rákóczi mint magánember megjelenjék Franciaországban s tiszteletét tegye az udvarnál is.

A francia külpolitika, amely egy abszolút uralkodó érdekeinek szálait szövögette, semmi érzékkel sem bírt egy rendi nemzetnek a hasonlóképpen abszolutizmusra törekvő uralkodója ellen vívott szabadságküzdelméhez. Még kevésbé érthette ezt meg maga a napkirály. Nem is rokonszenv, vagy veleérzés vezette a franciák teljhatalmú királyát, amikor olykor egy-egy biztatást vetett oda a benne bízó magyaroknak, hanem egyedül az a célszerűségi gondolat, hogy a magyarok szabadságharca igen kellemesen tehermentesíti a császári seregek ellen küzdő francia csapatokat. Rákóczit most sem fogadta XIV. Lajos túláradó szeretettel, vagy különösebb nagyrabecsüléssel. Viszont nem tagadta meg tőle azt, hogy a szívélyes fogadtatás minden látszatával ki ne tüntesse. Ha Rákóczi gyönyörűségét lelte volna abban, hogy magát ünnepeltesse, erre Párisba érkeztéig minden lehetősége megvolt.

XIV. Lajosnak már volt egy-két hasonló sorsra juttatott külföldi uralkodója, akik most udvara hívságos fényében emlékezhettek szuverenitásuk egykori napjaira. Ott élt a Stuart-házból származott III. Jakab angol király, ki mint Szent György lovag élt a versaillesi udvarban, de akinek szuverén voltát XIV. Lajos legalább az udvari ünnepeken és hivatalos alkalmakkor elismerte. Kegyelemkenyéren élt az egykori bajor választó fejedelem is, Rákóczinak és a magyar szabadság-mozgalomnak hosszú időn át volt magyar trónjelöltje.

Még Rákóczi szerencsecsillagának legmagasabban állása idején sem kötött XIV. Lajos szövetséget Rákóczival, mert nem tartotta őt magával egyenrangúnak, akivel szövetséget is köthet s nemcsak kihasználhat. Most még kevésbé remélhette a bujdosó fejedelem, hogy őt a ranglistára oly halálosan figyelmező versaillesi udvarban szuverén fejedelemnek tartsák s úgy is fogadják. Saját bölcs belátása és a párisi udvart már jól ismerő követei tanácsára önmaga vágott elébe ennek a kényes kérdésnek, kijelentve, hogy tovább is inkognitóban kíván maradni s mint "comte de Charoche" (sárosi gróf) kíván élni. Így mi akadálya sem volt, hogy megtalálja az elhelyezkedését a versaillesi udvar ranghierarchiájában.

Rákóczi be is illeszkedett ebbe az inkognitóba s az így számára kijelölt társadalmi elhelyezkedésbe. Csak az erdélyi fejedelmi cím elvesztése bántotta. Szíve mélyen, esküjének megfelelően mindég erdélyi fejedelemnek tartotta magát s ezért az udvari életen kívül, például a külügyi államtitkárral folytatott levelezésében, "prince de Transsylvanie" címmel szólíttatta magát.

A roueni kormányzót XIV. Lajos utasította volt, hogy Rákócziban előkelő személyt lásson, aki megérdemelte Franciaországtól a szíves fogadtatást. Ennek megfelelően már a dieppei fogadtatás is szíves volt, de azt még felül is múlta a Rouenban történt fogadtatás. Itt Normandia kormányzója, Charles François Frédéric Luxembourgh herceg fogadta Rákóczit. Amíg poggyászai megérkeztek, Rákóczi kénytelen volt Rouenban tartózkodni. Itt hamarosan nagy udvar vette körül a sárosi grófot s mindeki azon igyekezett, hogy feledtesse vele a közelmúlt kellemetlen emlékeit. Életmódjáról ezt írja önéletírásában: "társalgás a férfiakkal ebéd idejéig, melynél válogatott női barátaim foglaltak helyet és igy sem az izlésnek, sem a látásnak nem volt fogyatkozása. Az ebédlőasztalt a játékasztalok váltották fel a késő órákban lefolyó profán szinjátékokig, amelyek után a férfiak és nők roppant társasága gyűlt össze a pamlag körül, melyre ledőltem és ezt a késő éjszakába nyúló pazar vacsora fejezte be. Mindezt akkor én a legártatlanabb dolognak láttam. Igaz szinészélet volt ez az enyém, ha jól megfontolom, játszottam a katonát a katonákkal, a politikust a politikusokkal, a keresztényt a papokkal, tettem a szépet, hazudoztam és hizelegtem a nőknek és akik nekem tetszeni igyekeztek, azok részemről ép oly módon viszonzásra találtak."

A roueni napok alatt megismerhette Rákóczi a francia nagyvilági élet szellemét. Maga mindég szerette a zajos és pompás életet s így könnyen beletalálta abba magát. Csak később, a szigorú korlátok közé szorított udvari etiquette megszokása lehetett kényelmetlen Rákóczinak, aki eddig sohsem alkalmazkodott, hanem hozzá alkalmazkodtak.

Rákóczi, bár minél előbb szeretett volna a királynál jelentkezni, csak január 28-án érkezett meg Párisba. Útközben megpihent Jean Babtiste Hélissantnál, aki, midőn ő Danckában tartózkodott, a segélypénzeket számára átutalta s aki felkérésére már több mint egy éve őrizte a Rákóczi aranygyapjas rendjéhez tartozó gyémántokat.

A Hotel de Soissons épületében jelölt ki XIV. Lajos lakást Rákóczi számára. Ezt az épületet 1572-ben Medici Katalin építtette Jean Bullanttal. A király a Rákóczinak kijelölt lakosztályt újra bútoroztatta s Torcy által vizsgáltatta felül az új berendezést. A palotában még számosan laktak s egyes helyiségeiben savoyai Eugen húgai titkos játékbarlangokat is tartottak fenn.

Rákóczit, amikor Luxembourgh herceg hintóján megérkezett a palota elé, a király nevében Torcy fogadta, aki aznap nagy ebédet is adott ugyancsak a király nevében a Colbert-palotában Rákóczi tiszteletére. Pár nappal később elküldte XIV. Lajos Rákóczihoz Voisin hadügyminisztert és Breteuil bárót, aki az idegen követeket szokta az udvarhoz bevezetni.

Február 12-én került a sor a királyi fogadtatásra. Rákóczi saját hintóján kocsizott ki Versaillesbe, ahol a svájci testőrök parancsnoka, Dangeau marquis fogadta. A marquis különben Rákóczi apósának volt a sógora s így szívesen fogadta a fejedelmet. A királyhoz reggel 9 órakor Breteuil báró vezette fel Rákóczit azon a titkos lépcsőn, amelyet azok a fejedelmek használnak, akik meg akarják őrizni inkognitójukat. De adjuk át itt a szót a visszaemlékező Rákóczinak: "A titkos lépcső felső végén Torcy marquis fogadott. A kitárt kétszárnyú ajtón bevezetve, köszöntöttem a királyt, aki jóságos arccal és nyájas megszólítással üdvözölt. Ugyanezen szerencse ért azután minden királyi vérbeli hercegnél és hercegnőnél is és igy engemet, Uram, kedvessé tettél azok előtt, kiknek példája után az egész udvar, kiki saját hajlandóságának engedve, indult". Rákóczi így bejutott az udvarhoz s végre szembeállhatott nagy ideáljával, a napkirállyal is.

A királyi kihallgatás után csak pár napot töltött Rákóczi a Soissons-palotában s aztán kiköltözött a Páris közelében levő Challios nevű faluba, majd pedig Passyba, a boulognei erdő szélére. Március elején Rákóczi ismét kiment Versaillesbe, ahol Dangeauék vendége volt. Itt szívesen fogadták a távoli rokont s bevezették az udvar ismert társaságába.

Rákóczi diplomáciai körökkel is érintkezésbe került. Polignac bíbornok, aki ekkor tért vissza Utrechtből, március 24-én egyszerre látta ebédre vendégül Rákóczit és az angol követet, Shrewsbury herceget. A franciák az újsütetű angol barátság kapcsán nagyon megbecsülték a herceget, mert abban bíztak, hogy az utrechti tárgyalásokon támogatni fogja a franciák ügyét. Az ily alkalmak azonban csak társadalmi súlyát emelték Rákóczinak, de ügyét semmivel sem vitték előbbre.

Közben intézkedett XIV. Lajos Rákóczi anyagi helyzetéről is. A párisi városháza terhére utalványt adott neki 200.000 tallér erejéig. Ezenkívül évi 24.000 tallér pensiót utalt ki számára, amelyet később még 10.000 tallérral fel is emelt. Ezenkívül még 4000 tallért fizettetett neki, hogy azt ossza ki a Lengyelországban maradt száműzöttek között. Végül ígéretet tett arra, hogy kieszközli a spanyol királytól, miszerint Rákóczinak, mint az aranygyapjas rend tagjának évi 30.000 livret (10.000 tallért) utaljon ki.

Ezek az összegek kétségtelenül jelentőseknek látszanak, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a kiutalástól a kifizetésig akkortájt az állami pénzeknél igen nagy volt Franciaországban a távolság. Az állam nem egyszer súlyos pénzzavarban volt s nem egyszer a gyorsabb gáláns kiadások megelőzték a költségvetésszerű tételek kifizetését. Így Rákóczi elég hamar és elég gyorsan került súlyosabb természetű anyagi zavarok közé. 1714-ben Törökországból többen jöttek utána az emigránsok közül. Így Szentiványi, Gosztonyi, Giczei. Külön udvarmestere is volt Sibrik személyében s a Torcyval folyó mit sem eredményező tárgyalásokon Brenner prépost töltötte be a diplomata szerepét. Ezen személyzet, illetve kíséret részére Rákóczinak Párisban egy háromemeletes házat kellett fenntartania. Ezt a személyzetet ruháznia és élelmeznie is kellett, ami különösen akkor jelentett számára elviselhetetlen terhet, amikor XIV. Lajos életének utolsó időszakában már alig kapott valami pénzt az államkasszából.

Franciaországi tartózkodását Rákóczi csak másodsorban tekintette életmentésnek, elsősorban diplomáciai eredményeket várt tőle. Így természetes, hogy amint egyre több és több ismeretségre tett szert az udvarban, a legfelsőbb ezer körében, egyre többet időzött Versaillesben s Passyban csak időnként töltött néhány napot. Különösen idegesítette a Lengyelországban maradt bujdosók kétségbeejtő anyagi helyzete. Emlékiratszerű levélben fordult emiatt már április 27-én a napkirályhoz. Kérésében a békébe való felvétel óhajtása mellett az a konkrét kérdés volt a fontosabb, hogy a király utaljon ki Bezenval útján havi 20.000 livret a Lengyelországban nyomorgóknak.

Rákóczi ismeretségi köre igen kiterjedt volt. Sz. Király Ádámnak, titkárának feljegyzései a francia legfelsőbb körökből 71 kimagasló egyéniség nevét sorolják fel, mint akikkel Rákóczi sűrűbben érintkezett. Legtöbbet Marlyban, Versaillesben, Trianonban tartózkodott s személye érdekelte a párisiakat is. Az újságok többször megemlékeztek róla s foglalkoznak személyével Saint-Simon feljegyzései is.

A franciák, angolok, hollandok, poroszok, portugálok és a savoyaiak 1713 április 11-én megkötötték az utrechti békét. A béke súlyos csalódást jelentett mind Rákóczinak, mind a bajor választónak, mert a békében szó sem esett róluk. De azért megjelentek a Marlyban rendezett békeünnepélyen. A fényes tűzijátékon azonban mindketten az udvartól külön, oldalt félrevonulva vettek részt, hogy a ceremóniákat bizonytalan jogállásukkal ne zavarják. Rákóczit azonban még mindég éltette az a remény, hogy a legkeresztényibb király folytatja a háborút a császár ellen s a király véle a marlyi sétákon és vadászatokon kitüntetően kedves volt, sőt a tiszteletére május 29-én díszebédet is adott.

A Lengyelországban maradt emigránsok helyzete a francia támogatás késése miatt már alig volt elviselhető. Az emigránsok ezért június 7-én, miután előzőleg Rákóczit már eleget zaklatták s még Vay sem akarta elhinni neki, hogy nem tud rajtuk segíteni, magához XIV. Lajoshoz fordultak. Erre a király végre június 22-én tényleg kiutalt számukra havi 6000 livret. Torcy azonban mereven elzárkózott az elől, hogy az emigránsok Rákóczi után Párisba jöjjenek. Bercsényi, izente, csak akkor jöhet, ha Franciaország már békét kötött a császárral. Abban megkísérti személyükre és vagyonukra a kegyelmet kieszközölni s ha az nem sikerül, akkor gondoskodik ellátásukról. De ezt várják előbb be.

Pedig igazán nem mondhatjuk, hogy Rákóczi nem találkozott elégszer a királyi keggyel. A nyilvános sétákon Lajos majdnem mindég megszólította. Egy vadászaton kijelentette, hogy örül, hogy kíséretében olyan ember van, mint Rákóczi. Magánszobájában is sűrűn fogadta. De mindez csak olcsó vigasznyújtás volt, amit nem követtek a reáliák... Alig jelentett ez többet, mint az, hogy az 1713-14-es báli idényben sűrűn táncolták az udvarban a Cotillon Hongroist és a Menuet de Transsylvaniet. Nem jelentett ez többet, mint azt, hogy divat volt Rákóczi s érdekes volt a magyarokról és Erdélyről beszélni.

A versaillesi udvar viszonyai olyanok voltak, aminőre mai fogalmak szerint csak a botrányos jelző volna megfelelő. Az udvar családi élete szemérmet nem ismerően botrányos volt, az erkölcs fogalma teljesen devalválódott. A király maga semmiben sem ismert korlátot s egyedül a látszat volt az, aminek fenntartására még energiát fordított. De ezzel csak egy páncélszerűen merev külső életformát sikerült teremtenie, amely alatt tombolva keresték kielégülésüket a megfagyasztott arc mögé kényszerített szenvedélyek.

Az udvar tengelye XIV. Lajos kegyence, utóbb titkos neje, Maintenon asszony volt, ki mielőtt erre a magas polcra emelkedett volna, Maine hercegnek, a király és Montespanné, a király hivatalos szeretője fiának volt a nevelője. Maine herceg, aki nem akarta a királyra gyakorolt befolyását elveszteni, maga távolította el az udvartól anyját s csatlakozott az új szeretőhöz, volt nevelőnőjéhez, aki Scarronnak volt az özvegye. Utóbbi hálából kiküzdte a királynál, hogy az Maine herceget és öccsét a toulousei grófot, a vérbeli királyi hercegek rangjára emelte. Így a törvénytelen fiúk nemcsak rangban előzték meg a legkiválóbb francia hercegi családokat, de miután a trónörökösök sorában a halál hatalmas aratást vitt végbe, már-már kilátást nyertek a trónra is. A király szintén sugalmazott végrendelete a kiskorú XV. Lajos mellé régenstanácsot rendelt, élén névleg az orleansi herceggel, de a fiú nevelését Maine hercegre bízta s rábízta az udvart, a testőrséget, a pénzügyi és a katonai hatalmat. Így biztosítva látszott hosszú-hosszú időre Maine herceg és Maintenon asszony uralma.

Az udvar tehát két táborra oszlott, Maine herceg, Maintenon asszony és környezete volt a jelen és a látszólagos jövő, míg a kitűnő szellemi képességekkel megáldott orleansi herceg, Fülöp, hallatlan kicsapongásai között egyelőre nem sok tanúságot tett amellett, hogy önállósítani akarja magát, bár már bizonyos párttal rendelkezett. Pedig XIV. Lajos arra kényszerítette Fülöpöt, hogy vegye feleségül Montespan leányát, Maine herceg nővérét. Bármennyire is tiltakozott ellene Fülöp anyja a német "Liselotte", Rákóczi feleségének második unokanénje.

Rákóczi a Maine herceg körül kialakult úgynevezett "régi udvar" körében találta meg a maga elhelyezkedését. Az orleansi herceg környezetéből csak annak anyjával, felesége rokonával, volt közelebbi kapcsolata. Az idős hölgy szívesen fogadta Rákóczit, aki nem sikamlós történetekkel szórakoztatta s aki abban a fertelmes bűnbarlangban, amelyet Fülöp herceg s különösen Liselotte minden szemérméből kivetkőzött unokája, Berry hercegné környezete jelentett, kivételesen tiszta képviselője volt annak az elveszített szolid világnak, amelyből a német Liselotte kiszakadt.

A XIV. Lajos halálát követő napon azonban a "régi udvar" elvesztette pozícióját. Az orleansi herceg a vérbeli hercegek biztatására, akik XIV. Lajos életében fogcsikorgatva tűrték csak a fattyúk előtérbe nyomulását, a parlamentben oly ügyesen támadta meg a király végrendeletét, hogy az önállóságra törekvő parlament hatályon kívül helyezte a jóformán még ki sem hűlt király valahány intézkedését, Fülöp így megszerezte a legszélesebb régensi jogokat. Maine herceg nem mert véle szembeszállni s bár, mikor felelősségre vonását javasolta Fülöp, végül is felszólalt, mégis teljesen elbukva hagyta el a parlament épületét.

Ebből az elbukott pártból került ki Rákóczi egész baráti köre. A toulousei gróf, Tessé, Dangeau, Torcy, d'O marquis, mind háttérbe szorultak s ezt súlyosan megérezte Rákóczi is, mert az orleansi hercegnek legkevésbé sem volt érdeke Rákóczi ügyének támogatása. Ha XIV. Lajostól biztatásnál és némi anyagi segítségnél többet nem is kapott, ez mégis több volt Fülöp és az általa kreált vezetőréteg közönyénél. Joggal hatott rá oly nagyon 1715 szeptember 15-én a király halálának híre. Ez a nap franciaországi sorsának változását vezette be.

Bolygóként követte volt Rákóczi XIV. Lajost különböző kastélyai közti vándorlásában s mint a többi udvaroncok, neki is egy nappal előbb kellett szállást kérnie ilyen esetekben. Ezalatt alakult ki baráti köre, amely XIV. Lajoshoz való viszonya miatt nem is rekrutálódhatott máshonnan, mint a titkos feleség és a törvényesített fattyú környezetéből. A közös vadászszenvedély hozta össze Maine herceg öccsével, a toulousei gróffal. A gróf egykedvű, beosztott életű ember volt, aki zárkózottságával egyaránt visszatartott magától ellenséget és tolakodó barátot. Rákóczi vadászszenvedélyéről már többször tettünk említést. Ez volt a kapocs a két közel egykorú férfi közt. Emellett nagyon megfelelt Rákóczinak a gróf temperamentuma. Rákóczinak nagyon kellett ügyelnie, hogy senki ne szánja és senki ne nevethesse ki s ezért bizonyos nyugodt szenvtelenséget kellett állandóan magára erőltetnie, ami nagyon talált a gróf hideg simaságához. Ez a barátság, mint Szekfü megállapította, kellemes volt Rákóczira, de politikailag annak ellenére sem jelentett semmit, hogy a gróf utóbb még arra is vállalkozott, hogy Rákóczinak a Törökországban nagy rendetlenségbe jutott pénzügyeit megkísértse kibogozni és rendezni.

XIV. Lajos korában mindenki Maine hercegben, a gróf bátyjában látta a jövő emberét. Rákóczi a herceghez is barátsággal közeledett s ha köztük mélyebb baráti viszony nem is alakult ki, de az a kölcsönös udvarias figyelem, amit egymással szemben tanúsítottak, biztosította Rákóczinak a herceg környezetébe tartozó kisebb emberek szíves viselkedését.

A már több ízben említett Dangeau marquis vonzódott ebből a környezetből legmelegebben a bujdosó fejedelemhez. Német származású felesége, Maintenon asszony bizalmasa, különben szegről-végről rokona is volt Rákóczinak a hesseni ház révén. Dangeau nem sok vizet zavart az udvari életben s aki ifjú korában fáradhatatlan stréber volt, öreg korára, mikor a sors Rákóczival összehozta, már egyszerű megelégedett udvaronc volt.

De Tessé maréchal minden hájjal megkent ravasz diplomata volt s így a legaktívabb is volt Rákóczi egész közvetlenebb udvari környezetében. Kellő időben visszavonult azonban az öreg XIV. Lajos udvarából s így elkerülte, hogy Maine herceg bukásával az ő napja is leáldozzék. De Tessét komoly érdeklődés fűzte a politikához, de mindég csak közvetítő szerepig jutott el s így Rákóczi neki sem vette politikailag hasznát.

Még d'O marquis tartozott azok közé, akikkel Rákóczi sűrűbben találkozott. Kétségtelen, hogy melegebb barátságnak kellett kettejük közt lennie, különben nem tudta volna Rákóczi több ízben d'O marquis-n keresztül rávenni a királyi atyját nagyon respektáló toulousei grófot, hogy érdekében járjon közbe a királynál.

Ebben a baráti körben igazi barátság nem alakulhatott ki. Ez a kor és ez a környezet nem is volt erre alkalmas. Még arra sem volt alkalmas, bár a király legközelebbi környezetét jelentette, hogy Rákóczi politikai álmainak realizálásában közreműködjék. Csak arra volt alkalmas, hogy Rákóczi mindennapi életéhez kellemes keretet nyújtson. Ezek az évtizedek nem ismerték a nemzeti gyásznak, a közügyek feletti magánéletig menő országos kétségbeesésnek fogalmát. Nagy életvágy tombolt mindenek felett. Kihasználni az élet örömeit, minél szabadosabban. Ez volt a felső ezernek egyetlen életprogramja. Mindent ünnepélyek fontak körül s mindent lakomák, bálok tettek élvezetessé. Erkölcstelenség és féktelenül hazárd játékszenvedély tombolt mindenhol a felsőbb rétegekben, ahol még Európához tartozóknak érezték az emberek magukat, éltek légyen akár Firenzében, akár Bécsben, akár Lengyelországban. Rákóczit ezek az életkörülmények mindenhol körülfonták s olykor magukhoz is kényszerítették.

Csak a nyugati világ folyásától évtizedekkel elmaradt életű s a Lipót-féle abszolutizmus kábultságában megmerevedett magyar világban volt idegen ez a szellem s ez volt az oka, hogy a kuruc ellenállás utolsó vergődésének napjaiban akadtak olyanok, akik megbotránkoztak afelett, ha híre jött, hogy Bercsényi és Rákóczi az idegen segítség kétségbeesett hajszolása közben meg-megfordulnak az életvidám lengyel udvarházaknál is s vidám női kacagás közt siklanak szánjaikkal a végtelen hómezőn, mialatt a Kárpátok barátságtalan vidékein az utolsó kuruc csapatok az elemek csapásaival küzködnek.

Rákóczi franciaországi élete sem lehetett ment az udvar általános gáláns életének kényszerű elfogadásától s olykor jóleső élvezetétől. Ez volt az egyedüli élet, amelyet élhetett. De ez az élet döbbentette Rákóczit lassan az addig elhanyagolt belső életére, lelkének gondozására, amely aztán eljuttatta őt oda, hogy a világi élettel s egész fiatalságának s férfikorának világi vonatkozásaival szemben meghasonlottan oppozícióba került. A véletlen azonban megóvta attól, hogy az udvar romlottabb részével kerüljön kapcsolatba. Berry hercegnének, XIV. Lajos törvénytelen leánya s Fülöp herceg gyerekének szalonjában egyetlen egyszer fordult meg három év alatt s akkor is a király kíséretében. A hercegné különben, akiről szerte beszélték, hogy apjával folytat viszonyt, rulettet tartott fenn házában s az állandó jövedelmi forrása volt. Ez különben kedvelt pénzforrása volt a felsőbb rétegek egyébként vékonypénzű urainak és hölgyeinek.

Idegen volt az a szellem és az a hang Rákóczinak, amely a francia udvarban uralkodott, bár maga nem volt idegen az udvari élettől s az etiquettetől, amit francia tisztjei hatására maga is megkedvelt és bevezetett volt magyarországi udvarában. Kétségtelen, hogy voltak sikerei és voltak balsikerei is. A nagyon hamar lángot fogó fejedelem abban a légkörben, amelyben a szerelem volt az egyetlen komoly elfoglaltsága az embereknek, maga sem maradhatott érintetlen. Azonban maga nagyon diszkréten kezelte ilyen vonatkozású ügyeit s mindössze egy esetről tudunk, amikor a szép és szellemes, húsz év körüli Conti hercegnő körül forgolódva s visszautasításban részesülve, napokig kerülte az udvart, hogy ne tegye ki magát az udvaroncok léha csipkelődésének.

Udvari vadászatok és a toulousei gróf vadászata tették nappali szórakozása zömét. Az utóbbit annyira kedvelte, hogy még későbbi grosboisi önkéntes remeteségét is megszakította hetenként kétszer annak kedvéért. Az estét társaságok látogatása, színház, kártyázás foglalták le. De nagyon kellett vigyáznia arra, hogy anyagi viszonyainak szűk korlátait ne lépje túl életmódjával. Hajlott a divatos álarcos bálok inkognitó látogatására is. De alapjában véve mindvégig lelkileg előkelő idegen maradt ebben a környezetben és ebben az életben, aki mindezt azért csinálja, hogy azt az eszmét, amit élete vezéréül vállalt, az erdélyi fejedelemség biztosítását s ezzel a magyar szabadság megerősítését a francia diplomácia támogatásával megvalósíthassa.

Ebben a légkörben nem szabad meglepődnünk azon, hogy a Hotel de Transsylvanie-ban, Rákóczi párisi bérházában is működött egy elég emlegetett játékkaszinó. Bizonnyal egyik párisi nemes agyában született meg ez a gondolat, amelytől senki sem irtózott a vezető körökben s jellemző a korra és helyre, hogy ennek az intézménynek az emigráció egyházi férfiúja, Brenner prépost, aki évekkel ezelőtt Rákóczi pápai követe volt, állt az élén. Brenner volt az üzem adminisztrátora s a tényleges vezetést két francia nemes, bizonyos D'Absac és Péan urak végezték. A rendőrfőnökség is tudomást vett a dologról. Ekkor Brenner azzal védekezett, hogy a játékbarlangot Rákóczi tartja fenn s arra engedélye is van. Amikor Argenson rendőrfőnök nem érte be ezzel az igazolással, a király el is engedte a büntetést. Hogy ezt miként érte el Brenner, ki különben Torcynál Rákóczi diplomáciai megbízottja is volt, nem tudhatjuk. Kétségtelen, hogy Rákóczi egyetlen direkt lépése sem derül ki abból a levelezésből, amit Brenner, D'Absac és Péan folytatott a kártyabarlang ügyében Argensonnal. Maga nem is lakott Párisban s ez a ház csak a személyzetének volt fenntartva. Amint nem tett egyetlen lépést sem a kártyabarlangot fenyegető rendőri beavatkozás elhárítására, majdnem annyira biztosra vehető, hogy kezdetben nem is tudott közelebbit ennek az üzemnek a működéséről. Ha hallott is róla, közelebbről nem érdekelték Brennernek a dolgai, bár a párisi császári követ nagy örömmel jelentette Bécsbe 1715 decemberében, hogy Rákóczi abból él, hogy játékház-tartási engedélye van. Magam kétségtelenül hajlok Márki álláspontjához, hogy Rákóczi távol állt az üzem alapításától s az inkább csak személyzetének magánüzlete volt. Erre mutat, hogy a király már 1713 április 20-án felfüggesztette a kártyabarlang ügyében hozott rendőrfőnöki ítéletet. Ez oly korai időpont, amikor még nem volt szüksége Rákóczinak, hogy ehhez a jövedelmi forráshoz folyamodjék. Különben is ő csak január 28-án érkezett Párisba s így a legelső dolga lett volna a játékház-alapítás. Viszont Brenner már előbb Párisban volt. Később pedig Rákóczi egyre jobban elfordult a világi örömöktől s már 1715 tavaszán hozzáfogott írni a grosboisi erdő csendjében, a kamalduli atyák környezetében, önéletírását, ezt a szent célú vallásos öngyakorlást, ezt a Szent Ágoston-i írást. Viszont Brenner még 1716-ban is kérvényeket adott be Rákóczi nevében a játékház érdekében a külügyi hivatalhoz.

Előttem kétségtelennek látszik, hogy a játékház Brenner egyéni üzlete volt s amikor Rákóczi erről utóbb tudomást szerzett, látva udvara különben teljes pénztelenségét, mindössze elnézte azt, ami többek közt Berry hercegné s a savoyai Eugen-húgok legitim jövedelmi forrását jelentette.

Rákóczi előtt megnyílt a versaillesi udvar a maga teljességében, amennyire azt a "sárosi gróf" elvárhatta, de ezen túl nem tudott komoly politikai eredményt is elérni. Anyagi ügyekben is csak féleredményre tudott jutni a napkirállyal, politikailag azonban csak szerepet nem játszó statiszta maradt. Jelen volt, de mit sem jelentett. Nem egyéni tragikuma volt ez. Figyelmeztették erre a sorsra már 1706-ban Érsekújváron Stepney és Rechteren s intő például felhozták a bajor választó és Thököly Imre sorsát. Bár épp úgy idézhették volna a Wesselényi-féle szövetség szereplőinek sorsát is. Sorsa most is közös lett a bajor választóéval. Mindkettejüket kihagyták a béketárgyalásokból és a békeszövegből is. Hiába tiltakozott Rákóczi írásban és élőszóban is az ellen a mód és eljárás ellen, amellyel a király és Torcy békét akar kötni, hiába követett el mindent karöltve a bajor választóval, hogy a békét megakadályozza. Sikertelenül. Ha szóba is hozták a francia békedelegátusok a tárgyalásokkor Rákóczinak és Magyarországnak az ügyét, savoyai Eugén ezt a legmerevebben kizárta a tárgyalás anyagából s mivel XIV. Lajos egy lelkiismereti rohamában s kimerülve minden áron békét akart kötni, végül is a sokkal szívósabb császári szempont lett az irányadó s a béketárgyalások nem akadtak meg azon, hogy a francia udvar ragaszkodni kívánt volna a magyar ügynek és Rákóczi dolgának a béke szövegébe való beiktatásához.

A régi diplomáciai készség Rákócziban ekkor felébredt. Egy ligát akart létrehozni, amely Itálián keresztül támadta volna meg Ausztriát. Tervében a savoyai herceg, a pápa, a velencei köztársaság és az angol királynő szövetkezett volna, hogy a császárt kiverje Itáliából s Magyarországot felszabadítsa. Érintkezett ez ügyben a svájci pápai nunciussal, a svájci angol követtel, a velencei köztársaság hollandiai titkárával, Lengyelországgal és Oroszországgal, sőt még Magyarországba is küldött leveleket. Mondanunk sem kell, hogy a tervezés nem jutott túl az embrionális állapoton.

A Franciaország és a Habsburg-ház között kötött rastadti béke (1714 márc. 7.) alapelve az volt, hogy a két hatalom ezután barátságban fog élni egymással. Egyik sem fog sem tenni, kezdeni, vagy pártolni olyan valamit, ami a másik kárára törne. Teljesen hasonló szellem jellemezte a szeptemberben megkötött bádeni békét is, amelyet Franciaország a legutolsónak maradt ellenfelével, a német birodalommal kötött. Ebben megegyeztek, hogy a másik fél lázadó és ellenkező alattvalóit nem fogja a másik sem befogadni, sem valamilyen úton pártolni, hanem egymás hasznán fognak munkálni.

Ez a két béke Rákóczi franciaországi működését is egész szűk körre szorította, mert ezek alapján csak addig élvezhette Franciaország vendégszeretetét, amíg tartózkodik minden olyan mozgalomtól, amely a császár kárára, vagy veszélyére irányul. Ebben az esetben Franciaország csak a békeszerződés nyílt megsértésével tűrhetné meg tovább is Rákóczit határai között.

A császár a XIV. Lajossal kötött békében dicsőséges békét kötött, mert megtartotta Flandriát és új birtokokat szerzett Itáliában. De Rákóczit sokkal jobban bántotta az, hogy ez a béke kizárta azt, hogy Franciaország támogassa az ő erdélyi fejedelmi igényét. Hogyan jöhetett volna a békében elő Rákóczi fejedelemsége, amikor XIV. Lajos Károly császár-király címeinek felsorolása közben maga nevezte III. Károlyt Erdély fejedelmének. Az erdélyi fejedelem címét ez a két béke végérvényesen elvette Rákóczitól s az már csak a francia külügyi hivatal udvariassága volt, hogy bizalmas négyszemközti érintkezés közben mégis átvett tőle oly iratokat, amelyekben ő magát erdélyi fejedelemnek nevezte s XIV. Lajos életében elfogadta tovább is Brenner abbét, mint a szuverén erdélyi fejedelem követét. A legkeresztényibb király halálával azonban ez a helyzet is megváltozott.

Rákóczi, mikor így minden reményét megsemmisülni látta, ismét lengyelországi bujdosó társainak, feleségének s önmagának nehéz helyzetét tárta a napkirály elé s ismét azt kérte, hogy gondoskodjék róluk. A nagy álmokból, a közjogi elvek fenntartásából, a történelmi hagyományok követéséből csak az apanázskérés joga maradt meg Rákóczinak.

A békekötések esztendejében egyéb kellemetlenségei is voltak a fejedelemnek. Klement, látva, hogy ura ügye menthetetlenül elveszett, kegyelmet kért Bécstől. Rákóczi haragjában nemcsak fizetését tagadta meg, de el is akarta fogatni, amit azonban a francia kormány nem engedett meg. Klement erre Hollandiába menekült s onnan zaklatta kegyelmi kérvényeivel az udvart. Hogy Rákóczi diplomáciai titkait ki ne szolgáltassa, Rákóczi Torcy útján igérte meg javadalma kifizetését. Klementet utóbb gyászos vég érte. 1720 április 18-án diplomáciai ármányaiért, melyeket a porosz és szász királyok kárára szőtt, a császár Berlinben kivégeztette.

Nagyon bántotta Rákóczit bizalmas diplomatájának hűtlensége. Pedig egy évvel később másik diplomatája is cserben hagyta. 1715-ben Vetési is áttért a császár-király hűségére s ettől kezdve Rákóczinak és embereinek megfigyelésével foglalkozott. A diplomácia intrikái s az idők változásai kalandort faragtak mindkét tehetséges emberből.

A másik kellemetlenség anyagi természetű volt. A napkirály június 20-án újból szabályozta évdíját. Az összeget természetesen lefelé kerekítette ki. Így Rákóczit tetemes veszteség érte. Ezúttal a lengyelországi emigránsokkal is törődött a király s Bercsényinek, Forgáchnak, Esterházynak és Csákynak 8000-8000 livret, Vaynak 5000-et, Gerhardnak 1500-at és Pápay, valamint Krucsaynak 1500-1500 livret utalt ki. Ezt a 42.000 livrenyi összeget váltóra és Lengyelországban kellett fölvenni s így még ez az összeg is tetemes levonást szenvedett. A lengyelországi állapotokra jellemző, hogy például Vayék abból éltek, hogy Vayné két aranyos szoknyájából értékesítette az aranyszálakat.

Rákóczi időközben áttette lakását Passyból a Versailles melletti Clagnyba. De itt időzött a legkevesebbet, mert vadászatai és a király körüli udvari élete elvonták onnan.

A békekötések kellemetlen hírét szomorú hazai hírek is tetézték. 1714 őszén, mint arról Rákóczi a német újságokból értesült, újabb összeesküvést fedeztek fel. Egykori tisztjei közül 36-ot elfogtak s a kassai börtönbe zártak. Közöttük volt Czelder Orbán és Pongrácz János, kik közül az első a gyalogságnak, utóbbi a lovasságnak lett volna a parancsnoka. Az elfogottakat Kassán kínzás alá vették s ugyanakkor sietve letárgyalták Korponay Jánosné felségárulási pörét is. Korponaynét lengyelországi levelek közvetítéseért Pálffy már 1712 júliusában elfogatta s a szép asszonyt, ki különben a lőcsei fehér asszonyról szóló monda megszemélyesítője volt, Vöröskő várába záratta.

A szerencsétlen elfogottakat kegyetlen kínzások után kivégezték. Korponaynét is megcsigázták. Pongrácz bele is halt a kínvallatásba s már csak a holt tetemét négyelték fel. Czeldert és Korponaynét 1715 szeptember 25-én végezték ki. Érdekes véletlen, hogy azok az emberek: Esterházy Dániel, Ebeczky István, br. Andrássy Pál, Csajági, akiknek az emigránsok még 1712-ben leveleket írtak Lengyelországból, rövid időn belül elhunytak.

Az ilyen hírek, a békekötések szomorú ténye, diplomatáinak hűtlensége, anyagi helyzetének romlása, bírták rá Rákóczit arra, hogy, foglalkozzék a lármás élettől való elvonulás gondolatával. Már Clagnyban elfogta bizonyos vallásos elmélyedés, amely a csapások könnyebb elviselésére Isten akaratában való megnyugvással kezdte eltölteni a lelki életével addig nem sokat törődő s negyvenedik életéve felé közeledő fejedelmet.

A negyvenedik életév a mai viszonyok mellett nem magas életkor. De a XVIII. század első évtizedeiben az akkori életiram s a kezdetleges higiéniai viszonyok mellett s a nagyarányú halandóság kapcsán az emberek átlagos életkora jóval kevesebb volt a mainál. Így egy negyvenéves férfi, ha nem is érezte magát fáradt öreg embernek, de mindenesetre eljuthatott oda, ahonnan az ember már számot vetően szokott visszatekinteni addigi életére s ahol már foglalkozni kezd az elmúlás s a túlvilági élet gondolatával. Rákóczi ezekben a kiábrándító eredménytelenségű franciaországi napokban élete delelőjére jutott s az elfogatásától eltelt, izgalmakban, munkában, tervekben és gondokban oly gazdag másfél évtized után nosztalgiát kezdett érezni a csend és az egyedüllét iránt. Ha nem is fáradtság volt ez, de mindenesetre már pihenésvágyat jelentett.

Önéletírásában írja, hogy "Clagny várában a szokottnál tovább tartózkodván, imádságok készitésével és a szentirás olvasásával foglalatoskodtam, mert már akkor felhagytam a világi mesék és az ifjúság behálózására költött regények olvasásával; azonkivül a házikápolna nyujtotta kényelemmel élve, már-már naponként megjelentem a megrenditő miseáldozaton... Velem voltál Uram kegyelmeddel és kezdted megvilágositani elmémet. Én meg felismertem, hogy ördögi ösztön volt, amely engem a miseáldozat látogatásától azon ürügy alatt elvont, hogy jobb azt elhanyagolni, mint áhitat nélkül ott lenni".

Ezidőtájt már megtörtént, hogy mikor egy társasággal esti áhítatosságra egy karmelita kolostor templomába tért be, az oltári szentség előtt oly mély áhítatba merült, hogy nem vette észre, midőn társasága eltávozott. Ekkor még nem tudott ugyan elszakadni az udvar életétől, ám már kezdte a meghívásokat visszautasítani s böjtjeit most már szigorúan betartotta.

1715 tavaszán, április 27-én ment el abba a fontainebleaui úton fekvő falucskába, amelyre már egy évvel előbb figyelmes lett. A Brunoy község határában épült Yerres falunak a templom mögötti része, amit Grosbois-nak hívnak, nagyon megtetszett neki. Egy park közepén állt egy XVI. századi kis vadászkastélyka. Ez a hely vonzotta s ezt a helyet annyira megszerette, hogy ide is temettette el a szívét. Grosboisra pedig egy kamalduli kolostor hívta fel a figyelmét, amellyel pedig a véletlen hozta össze. A kamalduli barátokat már a Nyitra melletti Zoborhegyről ismerte, ahol - mint írtuk is - két remete ellátására ezer forintot adományozott volt. Előzőleg a legnagyobb titokban három napra szállást kért a barátoktól s a náluk mély áhítatban töltött három nap után vette meg az imént említett vadászházat.

Elhatározta, hogy más emberré válik. Az udvari társaságokban különbözőképpen kommentálták elhatározását, különösen azon csodálkoztak, hogy máról-holnapra felhagy a kártyajátékkal, amely pedig egész siheder kora óta szenvedélye volt. XIV. Lajos iránt érzett mély tisztelete és hozzá való vonzalma miatt ugyan elég gyakran részt vett a vadászatokon, mi különben is nagy öröme, volt s egyelőre még egy gyengéd érzelem szálai is vissza-visszavonták a társasági élethez. De szilárdan elhatározta, hogy a nagy ünnepeket megelőző napokat és a telet magányban fogja tölteni s a gyónás és áldozás szentségével élést többé nem fogja elhanyagolni. Rákóczi, aki soha sem volt közlékeny és bizalmaskodó lélek, az élet sok súlyos csapása után megkezdte teljes bezárkózását.

Van ebben a Saulus-Paulus változásban valami nagy leszámolás és elismerése annak, hogy az élete tartalmául választott feladat megoldásától egyre távolabb esik. Most már maga is belátta, hogy a magyar szabadság biztosítása többet nem az ő feladatköre s hogy az erdélyi fejedelemséget, a magyar szabadság zálogát többé nem szerezheti vissza. Élete művének lezáródását kellett belátnia s emelkedett lelkiségére vall, hogy megvolt az erkölcsi bátorsága levonni ennek következményeit. Rákóczit ezután is érdekelte a nagy politika s ezután is felvillanyozódott minden kis reménysugár érintésére. De 1714-15 fordulóján már befejezettnek látta földi hivatását s megkezdte elvonulását a lélek mélyére, mert annak, akinek földi pályája véget ért, már csak a nagy útra való készülés lehet egyedüli hivatása...

A magyar országgyűlés 1714-ben ismét összeült. A királynét koronázták meg s új nádort választottak Pálffy személyében. De a szatmári béke törvénybe iktatása elmaradt, annak ellenére, hogy a király kezét adta rá Károlyinak. Még mindég akadtak, akik tiltakoztak az általános amnesztia ellen.

Károly császár-király egy évvel előbb hirdette ki spanyol szokás szerint titkos tanácsosai előtt az osztrák leányági örökösödést, az osztrák pragmatica sanctiót. Ha ez még nem is juthatott el az európai köztudatba, Rákóczi azonban már aggodalommal gondolhatott arra, hogy miként fogják megnyerni a nemzetet a leányági örökösödésnek. Ily politikai körülmények közt, lelki újjáalakulása vajúdó napjaiban érte élete legnagyobb gyásza. 1715 szeptember 1-én meghalt XIV. Lajos.

Május 31-ike óta már grosboisi házában lakott, de elkísérte június elején a királyt Marlyba. Ez volt a legkeresztényibb királynak legutolsó nyaralása. Rákóczi derekasan állta elhatározását, kártya helyett a sokkal szolidabb biliárdjátékkal szórakozott, mint huszonöt évvel ezelőtt a prágai jezsuiták közt s mint egy évtizeddel utóbb Rodostóban.

Rákóczi a toulousei gróffal vadászott Fontainebleauban, amikor hírét vette, hogy a király állapota rosszabbra fordult. Sietve visszatért tehát a királyhoz s így tanúja volt a király végóráinak s annak a nagyszerű színjátéknak, amely a haláltusát ünnepélyes külsőségekkel kísérte. A haldoklásnál asszisztált Lang doktor, Rákóczi híres orvosa is, akinek összetűzése is akadt a többi orvossal, hogy melyiknek jobb a szere.

Valószínűen igaza van Márkinak, aki azt hiszi, hogy Rákóczi volt Franciaországban az egyedüli lény, aki a haláltusát látva magányába vonult s ott imádkozott a haldoklóért. Talán mások is imádkoztak, de szívéből ő egyedül. Mert ő igazán Európa legnagyobb politikusának és második édesatyjának tartotta a napkirályt, akinek elmúlása most a legtöbb embert csak annyiban érdekelte, hogy melyik párt kaparintja meg elköltözése után a hatalmat. Talán még csak az ötéves kis dauphin, a későbbi XV. Lajos sírt őszintén, amikor dajkája haldokló dédapja elé vezette, hogy annak áldását átvegye. A kis gyermeket kétségtelenül megrázta a haldokló látása.

A hetvenhét évet élt királyban Rákóczi hatalmas támaszát veszítette el. A király tette kedvessé száműzetése éveit s feledtette el figyelmességével sok megcsalatását.

A király halálát követő küzdelem, amely az orleansi herceg diadalával végződött s az a végtelen hálátlanság, amely orgia módjára tobzódott a még el sem temetett király teteme felett, mélyen megrázta Rákóczit. "Mindent hirtelen oly megváltozottnak láttam" mondja Önéletírásában, "hogy harmadnapra a király halála után alig ismertem többé az udvarra, miután az elhalt király barátai is vagy úsztak az árral, vagy elhagyták az udvart". Ez az emberi színjáték oly hatással volt rá, hogy még a király temetésére sem ment el. Otthon imádkozott az erdőktől körülvett Grosboisban.

Bár személyes tisztelgésekor az orleansi herceg igen szívesen fogadta, amit főleg annak köszönhetett, hogy az ellenpárthoz tartozott ugyan, de soha nem kompromittálta magát, mégis éreznie kellett, hogy az új régenstől, az orleansi hercegtől, semmi jót nem várhat. A király halálakor lett nyilvánvaló, hogy az állam anyagi helyzete kétségbeejtő. Már-már arról gondolkoztak a hivatalos körök, hogy nem ismerik el a napkirály hátrahagyott adósságait s megszüntetik az általa adományozott felelőtlenül nagy penziókat. Ha a herceg ezt nem is engedte meg, mert nem akarta nagybátyja emlékét ezzel megszégyeníteni, mindenesetre elrendelte, hogy kevesebb kamatot fizessen az állam a hitelezőinek. Ez ismét súlyosan érintette Rákóczi anyagi helyzetét, mert ezzel újra kevesebb hasznát látta a párisi városházán való követelésének, amellyel őt XIV. Lajos a szabadságharc alatt elmaradt segélyrészletek helyett kárpótolta volt.

A régens teljesen új hivatali apparátust állított a régi helyére. Szerencséjére Rákóczinak, a külügyi hivatal élére Fülöp herceg d'Huxelles maréchalt állította, aki ugyan kevéssel előbb Maine herceg embere volt, de most csúszással-mászással sikerült magát átmenteni a régens kegyébe. Viszont a tehetségtelen d'Huxelles korántsem jutott akkora hatáskörhöz, mint Torcynak volt. A régens saját felelőtlen embereivel s elsősorban egykori nevelőjével, Dubois abbéval intéztette a külpolitikát.

Alig halt meg XIV. Lajos, még Torcy ült a külügyi hivatalban, amikor báró Imhoff, a császár párisi követe, már követelte Torcytól, hogy ne fogadja többet Brennert a francia udvarnál akkreditált követek sorában. A kérdés Imhoff győzelmével végződött s a külügyi hivatal előtt ettől kezdve Brenner nem tartozott többé a hivatalos diplomáciai testülethez s jegyzékeit, amelyek már leginkább csak a segélykérés és a játékbarlang körül mozogtak, csak mint magánember nyújthatta be.

III. Károly 1715 június 10-én szentesítette az 1712-15. évi országgyűlés alatt alkotott 136 törvénycikket. Ezek közül a XLIX. t.-c. Rákóczit, Bercsényit s mindazokat, akik a kitűzött határidőre nem jöttek haza, mint törvényes királyuk és hazájuk nyilvános ellenségeit és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit összesen és egyenként törvényesen száműzte, elrendelte üldözésüket, illetve elfogatásukat és elkobozta összes ingó és ingatlan javaikat. Ez a törvénycikk még az emigránsokkal való érintkezést is eltiltotta.

A csapások egymásra tolultak. A két békekötést, amelyből Rákóczi kimaradt, követte követei hűtlensége, anyagi helyzetének újabb romlása, királyi pártfogója halála, udvari körének háttérbe szorulása, követének törlése a hivatalos külképviselők sorából. Mindezt pedig betetőzte a magyar törvénykönyvbe beiktatott száműzetése és árulónak nyilvánítása. Utóbbi alapján a császár párisi követei ettől kezdve magában Franciaországban támadhatták meg Rákóczit, aki többek közt ennek következtében határozta el magát 1717 nyarán arra, hogy átköltözik Törökországba.

A hazai száműzetéssel egyidejűleg Rákóczi is száműzte magát a grosboisi csend magányába. Lang doktoron, orvosán, kívül mindössze Szatmári Király Ádám, Mikes Kelemen s talán még Kisfaludy Boldizsár volt a környezetében. Kísérete többi tagja Párisban élt a fejedelem által számukra bérelt házban.

Még nehéz anyagi helyzetében is foglalkozott Rákóczi az őt követő nemes ifjakkal. Róla tudjuk, hogy Franciaországban is érdeklődött a tudományok és a művészetek iránt, sokat olvasott, megnézte a nevezetes festményeket s operákat hallgatott. A fejedelem rászoktatta az őt követő ifjakat is a francia nyelvre. Kényszerítette őket, hogy ismereteiket és műveltségüket rendszeresen kiegészítsék. Nem csoda, hogy az így kiművelt magyar ifjak néhányából francia szolgálatban utóbb számottevő ember lett, mint például Bercsényi fiából, aki francia tábornagy, vagy Nyitrai Tóth Andrásból, aki tábornok lett.

Anyagi helyzete súlyosbodása közben Rákóczi 1716 márciusában kérvénnyel fordult a régenshez s kérte, hogy hátralékos évjáradékát fizettesse ki, mert költöztetnie kell embereit, mivel a Hotel de Transsylvanie számára nagyon terhes lett a már régente (cidevant) ott levő játékterem miatt. Ez is arra mutat, hogy a játékteremmel nem volt összeköttetése s az erről szóló feljegyzések csak rosszakaratú megszólások emlékei.

Rákóczi legutolsó hazai diplomatája, Brenner prépost, Rákóczi embereinek átköltöztetése után visszamaradt a Hotel de Transsylvanieban, de kevéssel utóbb öngyilkosságot kísérelt meg. Fátuma azonban csak 1722-ben következett be, amikor, mint a Bastille rabja, elmetszette a torkát.

A sárosi gróf reményeit, melyeknek felköltéséhez a legkisebb momentum is elegendő volt, grosboisi visszavonultságában a török-velencei háború ajzotta fel megint. Azt remélte, hogy ez a konfliktus egy török-Habsburg ellentétre, majd háborúra fog vezetni. Magyarországi évei alatt, bár, végig összeköttetésben állt a törökkel, elkerülte még a látszatát is annak, hogy a török az erkölcsi együttérzésen túl is támogatja. Számkivetettsége reményt vesztett napjaiban, amikor a porosz és más udvarok törökirtózata diplomáciai okokból nem tartotta vissza attól, hogy a törököt szorosabban bevonja terveibe, visszaemlékezett a nemzeti hagyományokat őrző erdélyi fejedelmek törökre támaszkodó Habsburg-ellenes koncepciójára s mint esküt tett s ahhoz hív erdélyi fejedelem, most már gátlás nélkül érdeklődött azok után a lehetőségek után, amelyek az erdélyi fejedelmek hagyományai nyomán egy török és emigráns-magyar együttműködésből kisarjadhatnak.

Érdeklődése nem volt egyoldalú, mert a törököt hasonlóan érdekelte Rákóczi személye és a magyar emigráció. Állítólag a török már nagyon korán megtette azt a fényes ajánlatot Rákóczinak, hogy jöjjön át Konstantinápolyba s vegyen részt a törökök tervezett Habsburg-ellenes hadjáratában.

Kétségtelen, hogy amikor Rákóczi látta, hogy Velence egymagában nem boldogul a törökkel, tehát keresni fogja a császár barátságát, azonnal utasította Pápay Jánost, egyik Lengyelországban élő hívét, hogy magánemberként lépjen érintkezésbe Kantakuzenos János oláhországi fejedelemmel. Rákóczi Kantakuzenos útján akarta a török figyelmét maga felé fordíttatni, mint olyanra, aki alkalmas arra, hogy a töröknek az osztrák hatalom ellenségei közül szövetségest szerezzen. Ekkor még élt XIV. Lajos s Rákóczi azt remélte, hogy a francia király fogja közvetíteni a szövetséget közte és a török között.

Ezt a pillanatot használta volt fel Klement és Vetési arra, hogy Rákóczit elárulva, iratait a császárnak kiszolgáltatva (ketten több mint ötszáz kuruc kori diplomáciai levelet és okiratot adtak át Bécsnek), átmentsék magukat a császár szolgálatába.

Az ambíiciózus Pápay, aki tárgyalása folyamán nem egyszer a maga intencióit tolta a Rákóczié helyett az előtérbe, túlment megbízatása határán s miközben Rákóczi egy teljes éven át mit sem tudott holtartózkodásáról, tárgyalásaival Rákóczit meglehetősen kész helyzet elé állította. A császár 1716 április 13-án kötött védő és támadó szövetséget Velencével. Rákóczi most már bizonyos volt a török háborúban s Bercsényit, Forgáchot, Esterházyt és Csákyt egyaránt figyelmeztette leveleiben a lehetőségekre. Ekkor már Magyarországon a szultán nevében lázító tartalmú iratokat terjesztettek, melyek ellen Bécs erélyesen lépett fel. A török ellen készülődő császári erő élére savoyai Eugen herceg állt. Az összecsapás kétségtelennek látszott. Rákóczi Brenner közreműködésével lázasan dolgozott Grosboisban a magyarországi háborúról szóló "Emlékirata" írásán, melynek közreadását egy újabb európai bonyodalom esetén a magyar ügyre nézve fontosnak tartotta.

Az események elsősorban a Törökországhoz közel élő lengyelországi bujdosókat mozgatták meg. Khalil basa, nagyvezír, meg is bízta Alboér Ábrahám belgrádi nagykereskedőt, aki egykor Rákóczi szállítója volt, hogy kutassa, merre tartózkodik Rákóczi és hol vannak a hívei. Rákóczi és a török tehát egy időben és kölcsönösen érdeklődött a másik iránt.

Pápay Oláhországból, hol már volt néhány emigráns, köztük Rákóczi egykori portai követei, Damat Mehemed basához, Oláhország török katonai parancsnokához ment, aki magához hívatta a már nála levő Esterházy Antalon kívül Bercsényit, Forgáchot és Csákyt is. Az itt lefolyt tárgyalásokkor az emigránsok nem voltak egységes véleményen. Bercsényi azt hitte, hogy Pápay valóban mindent a fejedelem utasítására cselekszik s bántotta, hogy Rákóczi nem avatta be ily mélyen a terveibe. Bercsényi különösen kettőért aggodalmaskodott: hogy elhamarkodott lépésekkel ne rontsák a császárral most már békében élő Franciaországban levő Rákóczi helyzetét s hogy a nagyon erős császári sereggel szemben jelentéktelen erővel ne kezdjenek vállalkozást.

Bercsényi ezt meg is írta a már Nándorfehérvár alatt álló nagyvezírnek, de az nem hallgatva rá, átkelt a Száván s augusztus 5-én Pétervárad alatt csatát vesztett s maga is elesett. Az új nagyvezír, a már említett Khalil basa Belgrádba kérette Pápay Jánost s a törökül jól beszélő Horváth Ferencet. Hosszasan tanácskozott velük, hogy a szultán hogy és miképpen hívja be Rákóczit. Közben azonban október 16-án savoyai Eugen elfoglalta Temesvárt s ezzel befejezte Magyarország teljes felszabadítását.

Mindez azonban nem vette el a nagyvezír kedvét a további tárgyalásoktól, sőt megkérte Franciaország konstantinápolyi követét, Bonnac marquist, hogy járjon közbe Rákóczi bejövetele ügyében. Pápay és Horváth teljesen meggyőzte Khalil basát, hogy Rákóczi jövetelének a hírére is már legalább 10.000 ember kel fel csak a határon a magyar szabadságért. Bonnac tényleg tárgyalt is ez ügyben a portán s ott azt a benyomást szerezte, hogy a szultán kész Erdélyt felajánlani Rákóczinak s a szükséges segítséget is rendelkezésére fogja bocsátani. Pápay Drinápolyban folytatta megkezdett tárgyalásait s sikerült is elérnie, hogy a nagyvezír követet küldjön az ő kíséretében Rákóczihoz Franciaországba Rákócziért.

A fejedelem egyelőre elégedetlen volt Pápay működésével. A múlt szomorú tapasztalatai alapján nem akart addig Franciaországból kimozdulni, amíg a török nem köt vele szabályszerű egyezséget. Utasította is Pápayt, hogy amíg ez meg nem történik, ne vegye át a szultán meghívó levelét s ha már átvette volna, ne induljon el vele. Bonnacot is kérte, hogy a szultán hozzá szánt követét tartsa vissza.

Rákóczi kész volt ugyan a török szövetséget igénybe venni, de régi aggodalmai nem oszlottak teljesen el s biztosítékokat akart nyerni, hogy a török nem fog sem Erdély, sem Magyarország területéből semmit megtartani s hogy nem fogja bántani Magyarország ősi szabadságát sem.

Savoyai Eugen csapatai állandó sikerek közben nyomultak előre. Megszállták Bukarestet is s a Kantakuzenost kevéssel előbb felváltó Maurocordato Miklóst kurucbarátsága miatt Szebenbe hurcolták. A bujdosó magyarok erre a török meghívásnak engedve Törökországba mentek. Az erdélyi császári biztos ekkor követelni kezdte Rákóczi erdélyi híveinek száműzetését, amit a szebeni országgyűlés 1717 január 28-án teljesített is.

Bár az emigránsok közt a követendő politika szempontjából nem volt teljes az összhang, mégis akadtak, akik elhatározó lépésekre szánták magukat. Így Esterházy Antal egykori hadsegéde, Talaba Máté, állandóan sürgette Bonnacot, hogy Pápayt a szultán levelével valamelyik kéznél levő francia hajóval most már késedelem nélkül küldje el Rákóczihoz. A nagyvezír is elhatározta, hogy Pápayt most már egy basa kíséretében csak elküldi Rákócziért. Bonnac Rákóczi érdekében még nem helyeselte ezt. Tartott attól, hogy a császár Rákóczi Bécsben fogott fiain áll majd bosszút. Azt ajánlotta, hogy a török Rákóczi valamelyik már Törökországban levő emberével hajtassa végre a terveit.

A török azonban Pápay és Horváth előadásai nyomán ragaszkodott Rákóczi személyéhez s még Bercsényire, vagy Forgáchra sem bízott csapatokat. Pedig Bercsényi már január 26-án Drinápolyban volt s Bonnac hangsúlyozta a portán, hogy a felkelést könnyebb megcsinálni a kéznél levő Bercsényivel, mint a 7-8 hónap előtt nem is várható Rákóczival.

Párisban a hivatalos külügyi szervek ugyan figyelemmel kísérték Rákóczi és a török tervezgetését, Bonnac jelentéseit figyelemmel olvasták, de mint a császár barátai, csak kézalatti segítséget ígértek.

Pápay és a melléje beosztott török másod-tengernagy február 24-én indult el Franciaországba. A fejedelem Grosboisban egy csendes erdőben fogadta egy hónappal később Pápayt, aki átnyújtotta neki III. Ahmed szultán ezüst tokba helyezett, aranyos pecsétű levelét. A szultán levelében hivatkozott arra, hogy Rákóczi egyik feje Erdély és Magyarország szövetkezett rendjeinek s így szükséges, hogy a magas portával együtt törekedjék felszabadítani Erdélyt és Magyarországot a németek alól. A szultán ígéretet tett arra is, hogy meghallgatja Rákóczinak Magyar- és Erdélyországra vonatkozó kívánságait s azokat be is foglaltatja a császárral kötendő békébe. Megígérte, hogy a magyar nemzetet védelmébe veszi s hivatkozott arra az igaz és őszinte barátságra, amelyet Rákóczi ősei tanúsítottak a felséges Ottomán-ház iránt, amiért az felszabadítani igyekezett a magyar nemzetet a német zsarnoki iga alól.

Ibrahim kajmakán is írt Rákóczinak, amit Pápay át is adott. Ő is biztosította a szultán nevében Magyarország jogainak és szabadságának helyreállítását s hogy a szultán az erdélyi fejedelemség helyreállítása és Magyarország szabadságának biztosítása nélkül békét nem köt.

Rákóczit mélységesen megragadta az a lehetőség, ami a két levélből kicsendült: Magyarország és Erdély függetlensége s hogy a két ország szabadságát önálló nemzeti hadsereg biztosíthatja. Tetszett neki, hogy a szultán hajlandó vele Törökországba érkezte után pontos szerződést kötni. A reménytelenségből egyszerre - úgy érezte - ott állt újra élete törekvéseinek megvalósulása előtt. Igazat adott Pápaynak, hogy a szultán minden levelezést csak bizalmatlan időhúzásnak tekintene a maga mindent felajánló levele után s ezért elhatározta, hogy ismét kilép a porondra, elmegy Törökországba s ott a felállítandó keresztény csapatok élére áll.

Helyzete különben sem volt kellemes már Franciaországban. Anyagi helyzete egyenesen siralmas volt. Tudta, hogy az udvar kémei állandóan szem előtt tartják. Bizonnyal nem kerülte el a tudomását, hogy Pentenriedter báró, a császár új párisi követe már 1716-ban kérte az udvartól az ő kiutasítását Franciaországból, hivatkozva arra, hogy Rákóczi a törökkel konspirál. D'Huxelles a régenshez utasította a követet, aki viszont a conseil de Régence elé terjesztette az ügyet, bár hivatkozott arra, hogy Rákóczi egy szegény földönfutó, aki a legteljesebb visszavonultságban él a kamalduliaknál. A régenstanács Rákóczi mellé állt s így Pentenriedter akciója kudarcba fulladt. Utóda, Königsegg gróf ugyan nem foglalkozott Rákóczi ügyével, de azért egy eset nagyon gondolkozóba ejthette a sárosi grófot.

A franciák időközben ugyanis szövetségre léptek régi ellenségükkel, az angolokkal s a szövetség záloga a XIV. Lajos által királynak elismert Stuart trónkövetelőnek, III. Jakabnak, Franciaországból való eltávolítása volt. Jakab előbb pápai területre, Avignonba, vonult vissza, majd onnan is távoznia kellett s végül Itáliába ment, ahol politikailag teljesen eljelentéktelenedett.

Ez az intő példa s az a körülmény, hogy Rákóczi új utat látott a magyar szabadságot biztosító erdélyi fejedelemség visszaszerzésére, eldöntötte Rákóczi elhatározását s 1717 márciusában, éppen negyvenegyedik születésnapján, azzal az elhatározott szándékkal ment a dolgokat bejelenteni az orleansi herceghez, hogy elhagyja Franciaországot s Törökországba menve szövetségre lép a szultánnal.

Fülöp régens intette Rákóczit, hogy a porta ígéreteiben kevés a bizonyosság. De eltávozása elé nem gördített akadályt. Olyan volt az európai helyzet, hogy Franciaország Rákóczi távozásával csak nyerhetett. Mert ha megjelenésével jobbra fordítja a török fegyverek sorsát, akkor a császár gyöngülése Franciaország erősödését fogja jelenteni. Ha azonban a császár győz, akkor már előre kényelmes, ha a megerősödött császárral való szövetség érdekében már előre elhagyja Franciaországot.

Rákóczi mindenre el volt szánva. Arra is, hogy a török ki is adhatja s azt is tudta, hogy ez esetben a leggyalázatosabb halálnemmel végeztetnék ki. De visszaemlékezett a szövetkezett rendeknek és az erdélyi fejedelmi beiktató országgyűlésen tett esküjére és a hívséges ember kötelességérzetével ment a felcsillanó remény után.

Már Szekfü helyesen állapította meg, hogy Rákóczi külföldi helyváltoztatásainak mindvégig egy oka volt: az erdélyi fejedelemség vágya és reménye. Kétségtelenül ez volt élete politikai működésének a vezérfonala már az erdélyi választás elfogadásának pillanatától kezdve. Bizonyos az is, hogy az erdélyi fejedelemséghez, mikor azt már elnyerte, valami őseitől örökölt nosztalgia is fűzte. De ezen a reminiszcencián túl elsősorban és döntően mégis csak a letett eskü vezette és az az általa vallott elv, hogy önálló és magyar Erdély nélkül bizonytalan a magyarországi szabadság. Bizonyos az is, hogy a Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György és az ő Erdélye közt nagy volt a különbség. Azok Erdélyből indultak ki Magyarországra s végig arra támaszkodtak. Ő Magyarországból jutott Erdélybe s Erdélyre sohsem támaszkodhatott. De előtte épp a Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György Erdélyének visszaállítása lebegett mint életcél s a reális viszonyokat lelkében teljesen elhomályosította a célgondolat, amelyhez az ő álomerdélye igazodott.

Rákóczi a felkelés alatt az arisztokratától a szuverénig szárnyalt fel, mint aminők ősei voltak a fejedelmi széken. Ez a szuveréni magasság, amely abban az időben szédítően magas volt, még akkor sem engedte volna, hogy Erdélyről s ezzel a maga szuverenitásáról lemondjon, ha ahhoz nem kötötte volna az egész életének vezérlő és értelmet adó gondolata, hogy ő Istentől hívattatott el a magyar szabadság biztosítására s ezt neki kell elvégeznie, mert ősei kötelezik erre s mert ezt senki más el nem végezheti.

Nemcsak családi nosztalgiáit, nemcsak szuverenitását tagadta volna meg Rákóczi, ha nem fogadja el a szultán hívását, de szembe fordult volna egész közéletével és elhivatottságáról vallott öntudatával. Rákóczi azonban számos mindennapos emberi hibája; nevelésének hibáiból és a kor szelleméből folyó emberi esendősége mellett is óriásivá magasztosul előttünk elhivatottságáról vallott öntudatának következetes megtartásában.

Nem rontja ezt le még az sem, hogy Rákóczi - mint egy historikusunk megjegyzi - akkor is ment "az erdélyi fejedelemség bármily kis reménye után, mikor az török háborún, tatár hordák pusztításán át, felégetett magyar falvak füstjéből látszott feléje inteni". Ez a megjegyzés tetszetős, de olyan szentimentális lélekre vall, aminők nem vittek politikai vezérszerepet a XVIII. század első évtizedeiben. Ily szempontokat akkor egy államférfiúnál sem találunk. Viszont Rákóczi a magyarországi szabadságharc alatt épp elég bizonyságot tett amellett, hogy kímélte a magyar népet.

Amíg Rákóczi Franciaországban döntött élete újabb fordulatáról, addig a bujdosók, ha nem is a legnagyobb egyetértésben, de komolyan készültek a magyarországi betörésre. Bercsényi memorandumban fordult a portához s abban három kuruc ezred felállítását javasolta. A haditerv szerint a támadás fél karéjban az ország legkülönbözőbb pontjain érte volna a császári seregeket. Az emigráns tábornokok ismét elemükben érezték magukat, bár alig ezer magyar vitéz állt egyelőre rendelkezésükre.

Minden emigrációnak egységes hibája, hogy nem ismervén hazája belső viszonyainak újabb alakulását, azt hiszi, hogy az ottani közhangulat változatlanul ugyanaz, aminő akkor volt, mikor ő elhagyta az országot. Így csúszott most is egy számadási hiba az emigráció elgondolásába, amikor nem számolt azzal, hogy Magyarországon egyrészt a lelkek az elmúlt években meglehetősen pacifizálódtak, másrészt pedig az erős császári ellenőrzés mellett most nem törhet ki egykönnyen lázadás. Akadt ugyan mégis bizonyos szervezkedés bent az országban is, de csak igen-igen szűk körre lokalizálódon; s a rebellis hajdúk közt nem akadt egyetlen kaputos ember sem. Az ország kétségtelenül lelki válság előtt állt volna, hogy kitart-e Károlyi békeműve mellett, vagy felveszi a Rákóczi távoztával elejtett nemzeti függetlenségi harc fonalát, ha Rákóczi betörése sikerül. Mielőtt azonban ez a válság időszerű lehetett volna, Eugen herceg döntő jellegű győzelme kétségtelenné tette, hogy a török vállalkozása komolytalan s így az ország sem juthatott komoly válaszútra. Az egész török vállalkozás alatt csak egyetlen ízben léphettek Magyarország, illetve Erdély területére fegyveres kurucok az egész emigráció alatt. 1717 augusztusában tört be egy tatárhorda Erdélybe, a moldvai Rakovicza Mihály románjainak és Esterházy Antal kurucainak társaságában. A betörés azonban balszerencsés véget ért s csak arra volt alkalmas, hogy két évszázaddal később ennek a betörésnek az alapján látszólag el lehessen ítélni Rákóczit, hogy minő szövetségesekkel kísérelte meg erdélyi fejedelemségét visszaszerezni s ezzel a "történelem folyását 50-100 évvel visszafordítani".

Pedig ekkor Rákóczi még Franciaországban volt, szerződést sem kötött a szultánnal, nem is tudta, hogy egy-egy emigráns tábornoka mit csinál. Ekkor még semmi befolyása sem volt a török-magyar együttműködés szabatos szabályozására, amit pedig az együttműködés előfeltételének tartott. Különben is mindég tiltakozott még a gondolata ellen is, hogy török vagy tatár seregek keveredjenek török földről támadó keresztény csapatok közé.

A szellemesen csevegő és híres levélíró Liselott egyik levele megőrizte számunkra a kívülálló kortárs véleményét Rákóczi elhatározásáról: "A mi jó, becsületes Rákóczi hercegünk éppenséggel és semmiképpen sem kicsapongó; szorgalmasan, majdnem sokat is imádkozik s valósággal ájtatosnak is mondható. Hogy a törökhöz megy, nem csoda; mert a császár rosszul bánik vele, élete ellen tör; a törökök pedig megigérték Rákóczinak, hogy nélküle nem kötnek békét s visszasegitik fejedelemségébe". Liselott pedig kétségtelenül jobban belátott Rákócziba, mint a kései kutató, a holt betűk mindenkor egyéni színű magyarázatán keresztül...

Nem csak Pápay sürgette Rákóczit, hanem a fejedelem legnagyobb meglepetésére s Pápay referátuma ellenére, Bercsényi is sürgetni kezdte Rákóczi indulását. Bercsényit a porta készsége annyira megnyerte, hogy Rákóczi mielőbbi megérkezését még a szerződés megkötése előtt kívánatosnak vélte.

A Törökországba ment emigránsok április 10-én ismét letették egymás közt az esküt II. Rákóczi Ferencnek, mint a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmének s ezzel is jelezték, hogy a magyar szabadságküzdelmet akarják feleleveníteni. Rákóczi, bár elhatározta, hogy elmegy Törökországba, mégis utasította Pápay portai helyettesét, Horváth Ferencet, hogy siettesse a portán a szerződés megkötését s elindulását ettől tette függővé. A porta maga pedig már értesítette XII. Károly svéd királyt, hogy Rákóczi érkezik. Bonnac, aki régi gyűlöletét még nem tudta elfeledni a császári ház ellen a francia külpolitika kényszerű császárbarátsága ellenére sem, Bezenval útján a lengyel s De Campredon útján az orosz udvart értesítette a remélhető fejleményekről. Rákóczi különben még a török tervek legelején összeköttetésbe akart lépni Ágost lengyel királlyal s kilátásba akarta helyezni neki, vagy valamelyik fiának, a császári korona megszerzését a Habsburgok férfiágának küszöbön levő kihalása esetére, ha megsegíti őt Magyarország felszabadításában és Erdély visszaszerzésében.

Rákóczi a török lehetőségekre egyszerre visszanyerte régi külpolitikai mozgáskészségét, bár nem szakított új, visszavonult életmódjával. Küszöbön állt a XV. Lajos esetleges elhalálozása esetén a francia trón újabb betöltése körül kitörhető európai válság. A trónra a spanyol király, V. Fülöp, tarthatott leginkább igényt s ezt megakadályozandó, egész európai koalíció kezdett kialakulni. V. Fülöp emellett állandóan ki volt téve annak is, hogy a megerősödött császár meg fogja kísérelni tőle a trón visszaszerzését. Rákóczi tehát a spanyol lehetőségeket sem hagyta ki számításából s mivel joggal számított egy spanyol-osztrák háború lehetőségére, ami pedig az egy időben folyó török-osztrák háborúval nagyon lekötné a császárt, olyannak tarthatta az európai konstellációt, amely mellett nem volt kilátástalan a török szövetség elfogadásának haszna.

Sűrű érintkezésben volt Rákóczi a portán levő követével és kikötötte, hogy tatárokat nem szabad Magyarországra küldeni. Mivel azonban késett, a török mégis tatárokat zúdított Erdélyre. Talán hogy ezzel is siettesse a még mindég késedelmező Rákóczit. A szultán követe is megérkezett Franciaországba, de a francia külügyi hivatal kérésére Toulonban várakozott Rákóczira, nehogy Párisban való megjelenése a császárral szemben a franciákat kellemetlen helyzetbe hozza. Kevéssel előbb V. Fülöp király, mivel egyik követét olasz területen a császáriak elfogták, a barcelonai kikötőben már nyíltan megkezdte készülődését a császár kezén levő Nápoly elleni tengeri csatára. Rákóczi azonnal érintkezést keresett a párisi spanyol követtel. Tehát mindent elkövetett, hogy új vállalkozását mentül jobban beágyazza az európai nagy érdekek közé.

Augusztus második hetét a kamalduli atyák közt mély áhítatosságban töltötte a nagy út előtt álló fejedelem. Majd megköszönve nekik, hogy maguk közé fogadták, elbúcsúzott tőlük s kérte őket, hogy imádkozzanak vállalkozása sikeréért. 16-án minden poggyász nélkül hagyta el Grosboist. Párisban is csak legbensőbb ismerőseitől vett búcsút. Az orleansi herceg még egyszer le akarta beszélni tervéről, de aztán jó tanácsokkal látta el, miként menjen úgy Marseillebe, nehogy a császár ágensei tőrbe csalják. Le igyekeztek beszélni a "régi udvarhoz" tartozó barátai is. St. Simon pedig lesajnálkozóan emlékezett meg e napokban Rákócziról, hogy aki egykor oly nagy zajt csapott a világban s most egy csausz hitegetésében bízik, az tehetségtelen és jelentéktelen, szellemtelen ember kell, hogy legyen.

Augusztus 18-án ismét elindult még egyszer Grosbois felé, de fele úton megakadt s elbúcsúzott barátnéjától, a szellemes és szép Conti hercegnőtől, akinek oly sokszor kereste a társaságát. Ezalatt Pápay elment Toulonba, hogy ott a kiküldött basával tudassa az indulást. Augusztus 19-én folytatta útját Rákóczi Fontainebleau irányában s 25-én egyik ágense házában, Marseilletől alig egy órányira, szállt meg. Itt értesült szeptember 3-án párisi barátai leveléből, hogy augusztus 15-én savoyai Eugen visszavette Nándorfehérvárt és tönkreverte a török sereget. De ugyanekkor értesült arról is, hogy a spanyolok elfoglalták Sardiniát és folytatják megkezdett háborújukat a császár ellen.

Utolsó áhítatait a Les Chartreuxi kolostorban végezte. Itt a gyóntató atyja, aki valamikor császári tiszt volt és Rákóczit még Bécsből ismerte, felismerte és fejedelemnek szólította. Rákóczi ekkor kiöntötte szívét és terveit. Mikor pedig cselédjeit már előbb hajóra ültetve szeptember 17-én a Hyéres-öböl legészakibb részén maga is hajóra szállt, ennek a kolostornak buzgó imái kísérték útját a bizonytalan felé...

Gróf Königsegg párisi császári követ kémje, Welez révén Rákóczi minden lépéséről értesült. Welez, aki előbb Rákóczi szolgálatában állt, azt tartotta volna legcélravezetőbbnek, ha Rákóczit pápai területen, Avignonban, legyilkolják. Ez az ember kísérte nyomon, mert azt hitte, hogy Rákóczi a császári győzelem hírére vissza fog fordulni. De a volt szolga nem ismerte urát. Rákóczit megingathatatlanul vonzotta keletre élete célkitűzése: Erdély és a magyar szabadság.

Rákóczi szolgái 16-án délelőtt indultak útra a "L'Ange Gabriel" nevű hajón. Ez a hajó másnap találkozott a Rákóczihoz küldött török követ hajójával. A basa átjött Rákóczihoz s még egyszer meghívta ura nevében Törökországba. Rákóczi kijelentette, hogy elmegy, de kéri a követet, hogy az Pápay Jánossal menjen előre s jelentse érkezését. A basa és Pápay el is indult. Rákóczi azonban még várt poggyászára s így csak 17-én este futhatott ki a "L'Ange Gabriel" a Földközi tengerre. Előbb azonban Rákóczi még egykori ezredesét, D'Absac grófot követül küldte a spanyol királyhoz, kérve V. Fülöpöt, hogy küldjön az Törökországba Rákóczihoz követet s ha Rákóczi szerződött már a törökkel, kössék meg a spanyol-magyar szövetséget is.

A tengeri út most is viharokkal kezdődött, mint közel öt évvel azelőtt is. A szél egész Afrika partjaiig sodorta a hajót s Rákóczi úgy véli Márki - vágyakozva kereste szemeivel az egykori Karthagó romjait. A szigettengeren át lassan haladtak előre. Ferenc napját szárazon, a Syra szigeti Hermupolis kapucinus templomában töltötték. Október 10-én este érkeztek meg Gallipoliba, de ki sem fogadta őket, mert Pápayék hajója lassúbb járatú volt s csak 10-12 órával később érkezett meg.

Alig érkezett meg Pápay, a fejedelem azonnal Drinápolyba küldte, hogy jelentse a szultánnak jövetelét. A szultán a belgrádi vereség hírére egy nappal előbb érkezett meg Szófiából Drinápolyba. Rákóczi azonnal százezer tallért kért, hogy azt a hajóval visszaküldhesse fegyver- és hadiszervásárlásra. Megizente Rákóczi Bonnac francia követnek is megérkezését. Bonnac kelletlenül fogadta a hírt. Alkalmatlannak találta az érkezés időpontját, neheztelt Pápayra s magára Rákóczira is, hogy az ő megkerülésével levelezett Horváth Ferenccel s így ő mindenről megkésve értesült. Bonnac és Rákóczi közt később sem volt jó a viszony, mert Rákóczi a hajóra lépés óta ismét szuverén fejedelemnek tartotta magát s levetette a sárosi gróf rangrejtését. Bonnac pedig nem volt hajlandó Rákóczi fejedelmi etiquette-jét akceptálni, sőt utóbb értesítette is Rákóczit, hogy véle a nyilvánosság előtt épp úgy nem érintkezhetik, mint előbb Bercsényivel nem tehette, hisz udvara jó viszonyban van a császárral.

Rákóczi megérkezésének most már a török körök sem örültek. A belgrádi vereség után megindultak a császárral a béketárgyalások s a nagyvezír meg is jegyezte Pápaynak, hogy Rákóczira most semmi szükség nincs Drinápolyban, a szultán közelében. Pápay, akinek túlbuzgósága juttatta ide az eseményeket, ezt nem merte Rákóczinak bevallani. Pedig Rákóczi, ha ezt megtudja, amint azt önéletírásában írja, akkor már Gallipoliban visszafordult volna.

Rákóczi első üdvözlője egy Gallipoliban 17 hónap óta száműzetésben élő tatár kán volt, kinek köszöntését a fejedelem Bercsényi fia, László útján viszonozta.

Az ünnepélyes bevonulás 11-én történt meg. Rákóczit a koronás főket megillető tiszteletben részesítették, de társait ebül helyezték el. Nem is késett megírni Rákóczi Liselottnak, hogy minden másként történik, mint ahogy elképzelte. Csalódása teljes lett, amikor az eléje küldött aga, aki Drinápolyba kívánta vinni a köszvényétől kínzott fejedelmet, mindössze csak 4000 tallért hozott az udvartartás és a hajó költségeire.

Rákóczi betegen is lóháton ülve tette meg az utat Gallipoliból Drinápolyig. Rákóczi olyan fogadtatást kívánt, aminőben annak idején János Zsigmondnak volt része. A szultán viszont kijelentette, hogy úgy fogadja, mint a kánnak nevezett tatár királyt, vagy a véréből származó hercegeket. Rákóczi csak a fogadtatás után jött rá, hogy ez a mód inkább lealázó, mint kitüntető.

Már Drinápoly előtt fényes fogadtatásban volt része. A nagyvezér helyettese, a szultán veje, Ibrahim kajmakám köszöntötte, majd mind Rákóczit, mind kíséretét fényes külsőségek közt megebédeltette. Október 28-án vonult be Rákóczi a janicsárok sorfala közt Drinápolyba. A szultán utóbb kitüntetően királynak nevezte, de az egykori közvéleményt kifejező "Europäisches Fama" hasábjain azt olvassuk, hogy nem tudhatja senki, hogy ebből a Rákóczival űzött török komédiából mikor lesz tragédia.

Rákóczi fogadására csak napok múlva került sor s akkor is csak a már említett nagyvezér-helyettes, Ibrahim kajmakám fogadta, hogy a szultán megbízásából tárgyaljon vele a közös ellenség elleni teendők felől. Rákóczi előadta, hogy neki külön sereget kell szerveznie. Tehát annyi pénzre van szüksége, hogy 30.000 embert vihessen Magyarországra. A spanyolok most lekötik részben a császár erejét, tehát erős sereggel nem maradhat el a török győzelme. Azonban ragaszkodik a külön keresztény hadsereg megszervezésére igért összeghez s kéri, hogy a szultán kössön vele írásos szerződést a hozzá Grosboisba küldött levél szellemében.

A törököket Rákóczi igyekezett rábeszélni, hogy szakítsák meg a császárral folytatott béketárgyalásaikat, mert a spanyolok már megtámadták a császárt s a többi európai uralkodó magatartása egyedül a magyar és spanyol támadás sikerétől függ.

November 29-én megérkezett Drinápolyba Khalil nagyvezír is s Rákóczi véle is folytatta megbeszéléseit. De mivel a császárral folyamatban levő béketárgyalásokat zavarták Rákóczi elgondolásai, az első megbeszélésre csak december 17-én került sor. Khalil ekkor már lehetőség szerint húzta a dolgot és kifogásokkal élt a tervezett szerződéssel szemben.

Csak azt tudta Rákóczi Khalilnak is tanácsolni, amit Ibrahim kajmakámnak tanácsolt. Károsnak tartotta a béke megkötését, pedig a tárgyalások ekkor már a holland és angol hatalmak közvetítésével folytak. Rákóczi első sorban a folyamatban levő spanyol-osztrák háború esélyeit emlegette, mire a nagyvezír megkérdezte, hogy van-e joga Rákóczinak véle a spanyol király nevében tárgyalni. Rákóczi tagadólag válaszolt, de ígéretet tett arra, hogy ezt megszerzi, ha biztosítani tudja V. Fülöpöt, hogy a török alkudozni kíván véle. Rákóczi tanácsára azt is elfogadta a nagyvezír, hogy a két tengeri hatalom közbenjárása mellé még kívánja a francia, lengyel és orosz közbenjárást is. Rákóczi itt is felajánlotta, hogy a francia és orosz közbenjárást megszerzi.

Ez a megbeszélés volt eddig a legeredményesebb működése Törökországban Rákóczinak, mert pillanatnyilag megtörte a békepártot s a török további háborúra készült. Különben azonban nem volt megelégedve, mert a töröktől kapott támogatás elégtelen volt. A természetbeni támogatás helyett inkább pénzt akart volna. A szerződést is hiába sürgette. Aggasztotta, hogy az emigránsok Lengyelországból nagyszámú személyzettel s családjukkal jöttek át s bizonytalan volt, miként tudja őket eltartani. Rákóczi szerette volna Pápayt követül elismertetni, de ezután már fogadni sem akarták. Bercsényit is szerette volna a környezetében látni, de az még Ruscsukban volt s ott a többi magyar tábornokkal a maga szakállára katonai akciók előkészítésén törte a fejét.

Már Francia-, vagy Spanyolországba való visszatérésével fenyegetőzött Rákóczi arra az esetre, ha a keresztény sereg felállítására szükséges 1,500.000 tallért nem adják meg neki. Hajója valóban várt még rá s az csak akkor fordult vissza, amikor 1718 január 4-én végre fogadta Rákóczit a szultán.

Rákóczit fényes, de szerinte megalázó körülmények közt fogadta a szultán. Rákóczi emlékiratot adott át s mind magát, mind célját a szultán jóakaratába ajánlotta. A szultán a nagyvezírnek, az pedig a tolmácsnak válaszolt udvarias formában. Majd Rákóczit és kíséretét is felkaftánozták s a kihallgatás véget ért. A szultán megértéssel fogadta a fejedelmet s közös érdekükben saját maga írt a francia királynak s más udvaroknak. De pénzt nem kapott Rákóczi s emellett valósággal tétlenségre és bizonytalanságra kárhoztatták. Kellemetlen időben jött, vissza nem utasították, de keleti udvarias formák közt csak arra törekedtek, hogy Bécs felé ijesztésül szánt mumusként kezeik közt tartsák.

A szökött császári katonák és az emigráns magyarok szemében Rákóczi személye kijegecesedési központ volt. Viszont ő mit sem akart kezdeni a szerződés megkötése előtt. Beszélték, hogy Rákóczira fogja bízni a porta az egyesített Moldva és Havasalföld kormányát, viszont ez is még a hadiszerencse forgásától függött.

Tetézte Rákóczi kínos bizonytalanságát, hogy értesült az úgynevezett "Triple Alliance" létrejöttéről, amelyet Dubois azzal az elgondolással hozott létre, hogy ezzel biztosítsa Európa sorsára Franciaország döntő befolyását. A Triple Alliance egyrészt a svéd-porosz-orosz megegyezés meggátlására szolgált, másrészt az orleansi herceget és I. György angol királyt kívánta biztosítani V. Fülöppel és III. Jakabbal szemben. Ez a szövetség Franciaországból, Angliából, Németországból és Hollandiából állt. Rákóczi a hírre Pápayt azonnal Péter cárhoz küldte, hogy tőle kérjen menedéket a magyar emigráció részére. A cár ekkor még mindig ragaszkodott eredeti elgondolásához, amely végül is azt eredményezte, hogy sikerült a svéd hatalmat a kontinensről visszaszorítani s az orosz nagyhatalmi állást ezzel megalapozni.

Törökországi kellemetlen tétlenségében s félszeg és anyagi gondokkal terhelt helyzetében, az európai külpolitika spanyol- és oroszellenes kialakulása közben jelentkezett Rákóczinál március folyamán egy francia ezredes, bizonyos Boissiméne nevű ember, aki mint a spanyol király követe mutatkozott be. Ez az úr a valóságban politikai kalandor volt s pillanatnyilag a spanyol külpolitika szolgálatában állt. Alberoni bíboros, spanyol külügyminiszter, Rákóczi követei és levelei nyomán ezt az embert küldte d'Absac ezredessel Rákóczihoz. A küldetésnél valószínűen olyan szempontok vezették Alberonit, hogy ha időközben a helyzet megváltozik, ezt az embert könnyen veszni hagyhatja. Így Rákóczinál végül is egy kém és jellegzetesen kalandor jelent meg Alberoni, illetve a spanyol udvar képviseletében. Alberoni utasítása szerint Boissiméne felelőtlen hazugságok tömegével ígért fűt-fát a fejedelemnek, de azért gondosan kerülte még a látszatát is annak, hogy a törökkel közvetlen érintkezést kívánna felvenni s Rákóczival sem akart szerződést kötni.

Rákóczit nagyon megragadta, hogy Spanyolország ím követtel tiszteli meg s a kétes exisztenciájú követet a lehető legnagyobb udvari pompával és szertartásossággal fogadta. Boissiméne kifejezte Alberoni azon reményét, hogy a spanyolok itáliai támadása s a szultán segítsége Rákóczit visszavezeti országaiba. Rákóczi válaszában pedig kifejtette, hogy mint a magyarországi szabadságharckor is, úgy most is csak örvend, hogy érdekei egyeznek a spanyol király érdekeivel.

A spanyol követ másnap úgyszólván Törökország valamennyi nagyját fogadta, csak a holland és az angol követ botránkozott meg azon, hogy a spanyol király oly fejedelemhez küld nyilvános követet, akinek sem országa, sem hadserege nincs.

Az első benyomás alapján Rákóczi igen sokra becsülte ezt a semmitmondó követséget. Nem csoda, hisz még két évszázaddal később is akadt historikus, aki ebből komoly török-magyar-spanyol szövetséget olvasott ki. De két hét múlva a nagyvezír határozottan megmondta Rákóczinak, hogy a szultán feltétlenül békét köt. Rákóczi ennek ellenére még mindég meg akarta akadályozni a békekötést, de sikertelenül.

Rákóczi komolyan gondolkozott a távozásról. Boissiméne pedig látva, hogy itt semmi keresnivalója nem lehet, szintén a távozásról gondolkozott. Azonban Bonnac, aki oktalanságnak tartotta, hogy Rákóczi eljött a bizonytalanság országába s hogy a spanyol király követet is küldött hozzá, még oktalanabbnak tartotta, hogy az előtt menjenek el, mielőtt a béke megkötése bizonyos lesz. Mert időközben még mindég történhetik valami.

Bonnacnak sikerült is Boissiménet a portához bevezetnie. Jelezte, hogy nem rendelkezik a török szultánhoz szóló formális megbízólevéllel, de utasításai értelmében szívesen ajánlja fel szolgálatait, hogy a spanyol kormány közvetíteni fog a Velencével kötendő béke ügyében. Bonnac ezt nagy diplomáciai sikernek tartotta, mert azt hitte, hogy így állandóan befolyásolni fogja tudni a szultánt a háború folytatására, anélkül, hogy a császár gyanítaná a francia diplomácia kezét a dologban.

Rákóczi helyzete egyre lehetetlenebb lett. Egész diplomáciai rendszere pókhálónak bizonyult. Mivel nem akart oly háborúba belemenni, aminőt a török kívánt tőle s aminőt lelkiismerete tiltott, egyszerre diplomáciai nullává lett s mint ilyen, egy diplomáciai kísérleti nyúlnak használt kalandor kíséretében ment el május 13-án a nagyvezírhez, hogy még egyszer megkísértse azt a háború folytatására rábeszélni.

Ez a közös kihallgatás sem jelentett változást a dolgok menetében. A török sokkal jobban félt Eugen herceg fenyegető árnyától, mintsem Boissiméne üres ígéreteitől befolyásoltatta volna magát. Bonnac csalódva látta, hogy igyekvése hiábavalónak bizonyult.

Boissiméne küldetése csődöt mondott. Küldetésének híre viszont ekkor már elterjedt egész Európában és felháborodással vegyes csodálkozást váltott ki. A vatikáni császári követ magánál a pápánál emelt panaszt bíborosa, Alberoni ellen, hogy keresztény főpap létére a törökkel paktál a katolikus Habsburgok ellen. Alberoni szemrebbenés nélkül letagadta Boissiméne egész küldetését s Gallas császári követ jelentését hazugságnak minősítette. Alberoni szerencséjére kevéssel utóbb a pápa és Spanyolország közt megszakadt a diplomáciai viszony és így hazugságai is feledésbe merültek.

Rákóczi ezekről a római, párisi, bécsi, madridi iratváltásokról még nem tudott semmit sem s így, amikor Ibrahim nagyvezír arra szólította fel, hogy jöjjön vele a béketárgyalásokra s ott támogassa őt a tanácsaival, még mindég bízva a spanyol "ígéretekben," az előzetes szerződéskötést, az önálló keresztény sereget s az ehhez szükséges egymillió piaszter kiutalását követelte. A nagyvezír gúnyosan nevette ki Rákóczit, aki viszont a török birodalom elhagyásával fenyegetőzött. De végül összezsugorodott a kérése annyira, hogy adjon neki a nagyvezír Konstantinápolyban megfelelő lakást, ahol be fogja várni a béketárgyalások kimenetelét.

Mialatt Rákóczi izgalommal leste a Passaroviczból érkező béketárgyalási híreket, hisz arra is el lehetett készülve, hogy a török kiadja, csakhogy minél jobb békét érjen el, Boissiméne bejelentette, hogy Alberonitól parancsot kapott az azonnali visszatérésre.

Rákóczi élete egyik legsúlyosabb csapásának érezte ezt a visszahívást. A török becsapta s megalázottságában egyedül az volt a vigasza, hogy a "katolikus" királynak követe van nála. Erdélyi fejedelmi szuverenitását érezte súlyosan megsértve, hogy a hozzá küldött követet magánlevélben hívják vissza. Követelte a visszahívó levél ünnepélyes bemutatását. Alberoni azonban Gallassal s a pápával keletkezett konfliktusa után mitsem törődött Rákóczi fejedelmi méltóságával s hallani sem akart visszahívó levélről.

A vérig sértett Rákóczi megtiltotta Boissiméne-nek, hogy a visszahívó levél bemutatása előtt el merje hagyni Drinápolyt. A megszorult követ francia állampolgárságára hivatkozva Bonnactól kért védelmet. Bonnac legalább úgy fel volt háborodva, mint Rákóczi, de célszerűbbnek látta, hogy közvetítsen Rákóczi és Boissiméne között. Rákóczi be is látta, hogy nem fogja nimbuszát emelni a török előtt, ha kiderül a spanyol barátság elmúlta. Így hát végül ő maga járta ki a portán az útlevelet a kalandor számára, azzal a megokolással, hogy a nyugati diplomáciai események megkövetelik, hogy Boissiméne mielőbb személyes jelentést tehessen uránál. Boissiméne így szerencsésen megszabadult abból a csapdából, ahová Alberoni ravaszsága ejtette, kevéssel utóbb azonban életével fizetett egy összeesküvésért. Rákóczi azonban egyelőre nem mehetett kívánsága szerint Konstantinápolyba, mert amíg kétséges volt a béketárgyalások eredménye, minden percben szükség lehetett személyére s ezért Drinápolyban fogták.

A már említett fogadáskor, május 13-án, már nem Khalil, hanem Ibrahim nagyvezír, a volt kajmakám, fogadta Rákóczit és a spanyol követet. Khalilt utolérte a száműzetés keserű sorsa. Rákóczi látta, hogy a béke elkerülhetetlen s tartott attól, hogy a török kiadja. Ezért kérte, hogy a tengerpartra, Konstantinápolyba mehessen. Mikor ezt nem engedték meg neki, egy ideig a szökésre gondolt. De visszatartotta az, hogy akkor a török a birodalom területén összeverődött magyar emigránsokon állana tehetetlen dühében bosszút. Így teljesen ki volt szolgáltatva a jó szerencsének s a grosboisi magányban szőtt álma Eugen herceg diadalai és a törökök rémülete folytán még sokkal szerencsétlenebb helyzetbe juttatta, mint aminőben bujdosása folyamán valaha is volt. Súlyosbította Rákóczi helyzetét az is, hogy több ízben biztatta a törököt az orleansi herceg közvetítési készségével s a török porta ezt indiszkréten egész Európában elterjesztette. Mivel pedig a francia politika ekkor a császárral való barátság jegyében mozgott, Rákóczi bizonyos lehetett abban, hogy ez a hír nemcsak a portánál való meghazudtolását vonhatja maga után, de az orleansi herceg amúgy sem túlságos jóindulatát is elvesztheti általa. Végül is kénytelen volt önmagát megalázva az eseményeket megelőzni azzal, hogy kimosakodott előre a francia követség titkára előtt. A szerencsétlen törökországi vállalkozás keserű napjai még az 1711. kora tavaszi keserű lengyelországi napokat is felülmúlták megalázásokban.

Az 1718 június 5-én megnyílt passaroviczi béketárgyalásokon, amelyen Rákóczi beígért közvetítése nélkül kötött békét Velence és a török, valamint a császár és a szultán: Virmont és Talmann császári biztosok Rákócziék bilincsbe vert kiadatását követelték. A jelenlevő angol követ, Sutton, azonnal tudta, hogy a szultán ezt a követelést nem fogja teljesíteni. Valóban, amikor a török megbízottak ezt a nagyvezír elé terjesztették, az kijelentette, hogy inkább megszakítja a tárgyalásokat, de ezt a birodalom becsületébe és a vallás parancsaiba ütköző követelést nem hajlandó teljesíteni. A török megbízottak tehát kijelentették, hogy Rákóczi a birodalom vendége s őt sem bilincsben, sem másként semmi körülmények közt ki nem adják. Mivel a spanyolok ekkor már 35.000 emberrel Messinát ostromolták, a békét siettető császári biztosok eltekintettek ettől a követeléstől s a békét most már az "uti possidetis" alapján húsz pontba foglalva 24 évre július 22-én meg is kötötték. A béke XV. pontja Rákócziról és bujdosó társairól így intézkedett:

"Hogy a határok csendje és az alattvalók nyugalma semmiképen se zavartassék meg: Rákóczi, Bercsényi, Esterházy Antal, Forgách, Vay Ádám, Csáky Mihály és más magyarok, kik a felséges római császárnak tartozó engedelmességtől elpártoltak és a háború idején ottomán területen kerestek menedéket, az ottomán császárság területén tetszés szerint, de a végektől és a határoktól távol eső helyeken nyerjenek és kapjanak szállást; feleségeik azonban akadály nélkül követhessék férjeiket és velők a kijelölt területben tartózkodhassanak."

Amitől francia barátai óvták s amire intették, íme bekövetkezett. A fejedelem élete és megélhetése a fenti jogalapon biztosítva lőn ugyan, de a török szultán pártfogoltja lett, annak kényére hagyva. Elvesztette önálló akaratát s ha lehetett volna is akarata, nem lehettek annak kivitelére eszközei kegyes pártfogója beleegyezése nélkül.

Rákóczi már a tárgyalások alatt szeretett volna Konstantinápolyba menni, de a szultán engedélye csak augusztus közepére jött meg. Időközben azonban a Rákóczi és kísérete számára kijelölt lakások leégtek, mire a szultán Szárijeriben és Böjükderében rendelt lakásokat számukra. Az utazási engedélyt azonnal követte a sürgetés is s Rákóczi felindultan indult el kevés málhájával és kíséretével Böjükdere felé. A török eltitkolta előttük a békekötést és annak feltételeit, de az egyre rosszabb bánásmódból azt következtette, hogy tulajdonképpen száműzetésbe viszik a császár kedvéért. Augusztus 14-én érkeztek a kijelölt Böjükdere s a vele összeépült Szárijeri házai közé, a Kabatas-dagh lejtőire, a Boszporus partjára. A csendesvizű tengerszoros túlsó partjáról átlátszottak a kisázsiai partok...

A helységben egyetlen ép ház sem volt. Eddig is száműzöttek laktak itt. A bujdosók sátrakat vertek s maga Rákóczi is a sátor alatti lakást választotta. Felajánlották neki ugyan lakhelyül a kisázsiai Nikomédiát, ahol Thököly élt, de azt visszautasította: nem azért tett eleget a szultán ünnepélyes meghívásának, hogy száműzzék.

A bujdosók be-bejártak Konstantinápolyba, el-eljárogattak Bonnachoz is s a követ felesége nagyon szíves volt hozzájuk. De Rákóczi előtt még ez a szórakozás is zárva volt, mert Bonnac nem ismerte el fejedelemvoltát s ezért Rákóczi nem érintkezett vele.

Rákóczi előtt ekkor zárult le a keresztény világba való visszatérés utolsó reménye. XV. Lajos szeptember 9-én tudatta Bonnackal, hogy a négyesszövetségi szerződés értelmében többet nem adhatja meg Rákóczinak azt a menedéket, amit addig élvezett Franciaországban. Figyelmeztesse tehát erre Rákóczit s ha vissza akarna térni, akkor beszélje le még a visszatérés gondolatáról is.

Rákóczi spanyol orientációja nem volt titok Páris előtt, viszont ekkor derült ki, hogy egy összeesküvés, élén Maine herceggel és a párisi spanyol követtel, el akarta fogni az orleansi herceget s helyébe régenssé a spanyol királyt, helyettesévé pedig Maine herceget tette volna. Rákóczi spanyol orientációja és a "régi udvar"-ból való barátai összeesküvése váltották ki Rákóczi franciaországi száműzetését.

Ugyanekkor száműzte a lengyel udvar Lengyelországból, a császári diplomácia követelésére, az urával még mindég levélváltásban lévő Rákóczinét is.

Rákóczi most már csak az utolsó csapást várta: hogy a spanyolok is kibéküljenek a császárral. Tudta, hogy akkor elveszti a török szemében minden jelentőségét, mert európai háború nélkül a török nem tudja őt hasznosítani.

Szeptember 22-ikéig laktak Rákócziék sátrak alatt. Ekkorra a nagyvezír gondoskodott emberibb szállásról s a bujdosók átköltöztek a Therapia és Sztenia közt fekvő Jenikőbe. Itt már házakban lakhattak, ha keleti ízlésű és felszerelésű házakban is. Közel voltak a szomszédos Konstantinápolyhoz s Mikesnek a lakása kirúgott a tengerpartra.

Miközben Rákócziék kezdtek beletörődni a száműzetésbe s míg Mikes leveleit irogatta, a fejedelem pedig vallásos tartalommal telített önéletírásának folytatásával foglalatoskodott, nyugaton elvérzett a büszke spanyol flotta s kevéssel utóbb kidőlt a császár utolsó fegyveres ellensége is, a spanyol Bourbon király. Maga V. Fülöp is kénytelen volt hozzájárulni a négyes szövetséghez s Európa végre eljutott; legalább is a Visztulától nyugatra, az évtizedek óta óhajtott általános békéhez. Ezzel elült Rákóczi minden reménye, amelyet egy nyugati háborúhoz fűzhetett. Az emigránsok szívós hitével és kitartásával szőtt tervei szétfoszlottak teljesen. Megalázott, megtört, pogány környezetbe kényszerült ember lett, akinek számára már csak a múlt az egész élettartalom, a jelen kellemetlen átmenet s a jövő csak az elmúlás után tárja fel kapuját.

Rákóczi azonban nem az az ember volt, akit a csalódások örökre kiábrándítsanak. A kábulat most is csak pillanatnyi volt s újra reménysugarakat vélt felfedezni. Klement diplomáciai szélhámoskodása szinte háborút robbantott ki északon. Rákóczi új reménycsírái ennek alapján sarjadtak ki. Vakon bízott abban, hogy ha az orosz és a svéd békét köt, akkor a cár le fog számolni a császárral. Rákóczi azonban most is egészen tévesen ítélte meg az északi helyzetet. Péter cárnak egy pillanatig sem volt terve Károly császár megtámadása. Egész élete arra volt beállítva, hogy megtörje a svéd hatalmat s visszaszorítsa azt a tenger fölé. Vak remény volt tehát az a bizakodás, amely eltöltötte Rákóczit már az 1718-19-es tél fordulóján, amikor még a nagyvezír is tárgyalt vele ennek a háborúnak a lehetőségeiről. De remény volt s ez éltette s tette elfogadhatóvá számára azt az életmódot, amelyre kényszerült.

A töröktől alig kapott pénzt s ez arra sem volt elég, hogy udvarát tisztességgel ellássa. Közben Lengyelországból kiűzött feleségének is ebből a csekélyke összegből kellett valamit kiszakítania, hogy az asszony feje felett össze ne csapjanak a hullámok.

Egyedüli vigasztalása volt súlyos gazdasági gondjai közepette, hogy december 15-én végre Bercsényi és felesége is Konstantinápolyba költöztek. Rákóczi örömmel adta vissza látogatásukat s jó kedvvel látta viszont a neki végtelenül örvendő Bercsényinét, özvegy Ráthonyi Jánosnét, özv. Kajdacsy Péternét s elgyönyörködött Talaba Máté mátkájában és a kis Kőszeghy Zsuzsikában.

Szegény Mikes Kelemen ekkor látta először és rögtön meg is szerette ezt a nem szép, de jóságos "tiszta jószágot", Zsuzsikát, de a hűséges Mikes Kelemen sohasem tudta nőül venni szerelmét...

Február utolsó napjaiban zarándokolt el a fejedelem édes anyjának, néhai Zrínyi Ilonának a konstantinápolyi, galatai, szent Benedek templomban levő sírjához. Tizenhat éve nyugodott már akkor ott a legjobb édesanya s tizenhat évvel utóbb ide tétette saját fáradt porhüvelyét is nyugalomra a legszerencsétlenebb fiú.

A gyászmise után átadta még egy Franciaországban írt vallásos tanulmányát a konstantinápolyi patriarchátus apostoli helynökének, kérve annak megbírálását. Az érsek nemcsak maga olvasta el, de egy ferences és egy domonkosrendi theológussal is elolvastatta. Nagyon bántotta Rákóczit, hogy bírálói kegyetlen ítéletet mondtak művéről s szemére vetették, hogy a XVI. századi De Bay és a hollandiai Jansen Kornél eretnek és hamis elvei nyomán halad.

Említettem, hogy a télen már híre járt, hogy az orosz és a svéd ki fog békülni egymással. Rákóczi ekkor azonnal az orosz-osztrák háborúra gondolt, mint amely biztosítaná neki Erdély visszaszerzését. Kevéssel utóbb értesült róla, hogy XII. Károly svéd királyt egy norvég vár ostroma közben 1718 december 11-én meggyilkolták. Azonnal követet akart küldeni Máriássy Ádám személyében a cárhoz, hogy rábírja, küldjön követet a portához, aki megkösse a török-orosz szövetséget. Rákóczi ezzel a követséggel a cár háborús szándékát akarta kipuhatolni, de a szultánnak is tetszett a gondolat s hozzájárult, hogy Máriássy költségeit a porta fedezze.

Alig indult el Máriássy, amikor híre jött, hogy a cár maga küldött követet a szultánhoz. Rákóczi meg volt győződve, hogy a követ azért jön, hogy őt Moszkvába kísérje s a cár a lengyel trónra akarja őt ültetni. Azonnal elhatározta, hogy ehelyett az erdélyi fejedelemséget fogja szorgalmazni. Nagyot csalódott azonban, mert a követ az első napokban tudomást sem vett Rákóczi létezéséről. Rákóczi előbb Bercsényi, majd Le Bon francia százados útján közeledett a követhez. A cári követ, Daskow Elek, egy ideig mint kegyvesztett Lengyelországban élt s így jól ismerte Bercsényit s a bujdosók ügyeit.

Rákóczi közeledése után Daskow ügyes diplomáciai játékba kezdett. Rákóczit is bevonta célja elérésébe, hogy a török-orosz béke némely pontját, amely szégyenteljes volt a cárra nézve, megjavítsa. Bercsényi azonnal látta, hogy a követnek semmit sem szabad kezdenie a császár és a lengyel király ellen. De mikor Daskow megtudta, hogy a nagyvezír és a miniszterek sokat adnak Rákóczi diplomáciai tudására és tanácsaira, megkísérelte, hogy Rákóczi befolyását is érvényesítse a pruthi béke módosítására. Hogy ezt elérje, egész homályos és senkit sem kötelező kijelentéseket tett Rákóczi előtt a lengyel trónra nézve, ami elég volt arra, hogy Rákóczi valóban akcióba lépjen s maga is igyekezzék meggyőzni a törököt, hogy milyen nagy érdekük a császárral szemben, hogy a török és az orosz jó viszonyban éljen egymás mellett.

Rákóczi arról igyekezett meggyőzni a nagyvezírt, hogy ha a török nem szilárdítja meg az orosz békét, akkor a cár nem hajthatja végre régi tervét, a császár megtámadását. Rákóczi azt hitte, hogy ha meg tudja vetni az orosz-török együttműködés alapjait, akkor már nem lesz nehéz rábírni a cárt a császár elleni háborúra sem. Rákóczi, aki különben is vakmerő tervező volt külpolitikai orientációi közben, az emigráció reménytelenségében és a törökországi messzeség perspektivátlanságában teljesen elvesztette minden reális érzékét a külpolitika tényleges viszonylataihoz.

Rákóczi valóban nem ért el magának és az általa halálig képviselt ügynek semmit, de hozzájárult ahhoz, hogy Daskow valóban elérte célját. Némi vesztegetés is hozzájárult ugyan s bizonyos mértékben Ibrahim nagyvezír békeszeretetén is múlt, de még a közben megérkezett császári követ sem tudta végül megakadályozni, hogy az orosz és a török "örök" szövetséget ne kössön. A porta megengedte, hogy a "lengyel szabadság megvédésére" orosz seregek mehessenek s maradhassanak Lengyelországban s hogy Oroszország is tarthasson végre állandó követet a portán. Az orosz zarándokok bizonyos szabadságokat kaptak s ígéretet tett a két fél a krimi kánok adóügyének rendezésére. Szegény Rákóczi, aki már régóta csak eszköz volt mások kezében, megint csak a gesztenyét kaparta ki másnak. A moszkvai út, a lengyel királyság, az erdélyi fejedelemség épp úgy álom maradt továbbra is, mint a tárgyalások folyamán szóba került liviandi kormányzóság, amiről Rákóczi azt állította, hogy a cár felajánlotta azt neki.

A francia követ jelentette is Párisba Rákóczi álmodozását, mert ezek a tervek már merőben álmodozások voltak s megjegyezte, hogy "mialatt Rákóczi herceg dicsvágyát ilyen kevéssé alapos reményekkel kecsegteti és táplálja, nem számol vele eléggé, hogy a törökök kezében van". Hozzátette azonban, hogy úgy tudja a nagyvezírtől, miszerint a török nem engedi Rákóczit eltávozni, bár semmi oka sincs, hogy visszatartsa.

Míg az emigráns sovány kenyerén és bő reménykedésén élő Rákóczi orosz álmát szőve a cár érdekeiért exponálta magát a portán, Bécs felől súlyos veszély fenyegette. A császár követe, gróf Virmond megérkezett a portára. Érkezése előtt a francia követ gondoskodott róla, hogy Bercsényi elköltözzék Perából, mert a császári követ nem akart vele egy városrészben lakni. Így 1719 július 16-ára a bujdosók már kettő kivételével mind Jenikőben voltak. Csak Csáky és Esterházy voltak meg távol. Ők még északon veszekedtek a román vajdákkal s kölcsönös panaszaikkal terhelték a portát.

A császári követ és a pestis elől Rákóczi és kísérete a portától kölcsönkért sátrakkal átköltözött nyaralni a Boszporus túlsó partjára, Therápiával szembe. Régi szórakozásaiból egyedül a vadászat kedvtelése maradt meg. Többi idejét az elmélkedés, imádkozás, olvasás és írás foglalta le. Lassan-lassan egyre inkább lefoglalta idejét az irodalom.

A császári követ azzal az utasítással jött a portára, hogy Rákóczit kikérje. Virmond, amint alkalom adódott, kérte is a nagyvezírt, hogy Rákóczit és társait szolgáltassa ki a császárnak. Ibrahim nagyvezír felháborodva utasította vissza a követelést. Rákóczi a porta vendége és sem a lelkiismerettel, sem a becsülettel, sem a törvényekkel nem egyeztethető össze, hogy az megszegje a vendéglátás törvényeit. Virmond erre azt kérte, hogy legalább távolítsák el őket minél messzebb a fővárostól s tartsák ott szoros őrizet alatt, hogy senkivel se levelezhessenek. Kérése nyomatékosabbá tételére felmutatott egy állítólagos jegyzéket, hogy ezt a török megbízottak a béketárgyaláskor megigérték volna. A nagyvezír az állítólagos ígéretre megjegyezte, hogy ilyenről nem tud, ő ilyen ígéretre felhatalmazást nem adott, tehát érvényét sem ismerheti el.

Ibrahim sürgősen felelősségre vonta a passarovici béke török biztosait s mikor meggyőződött, hogy a császár követe valótlanságot állít, ridegen elzárkózott Virmond további zaklatása elől is.

1720 tavaszán Rákóczi még egyszer az orleansi herceghez fordult s kérte, hogy tegye lehetővé visszatérését Franciaországba. A külpolitikai helyzet olyan volt, hogy nem érezte magát Törökországban biztonságban. Az orosz-osztrák háború reménye elaludt. A spanyol-francia-német háború utolsó időszakát élte. Alberoni megbukott. Ilyen körülmények között már gondolhatott arra, hogy a császár egész seregét Magyarország déli határain fogja felvonultatni s ezzel a nyomatékkal fogja követelni az ő és társai kiadatását.

Rákóczi napi elfoglaltsága bővült, festegetni és faragni kezdett, de az emigráció kisebb tagjait már elfogta a tunya élet ezer rossz velejárója. Egymás között versengtek, nagyokat ittak, kishitűekké lettek. A halál is megkezdte közöttük lassú pusztítását. Ketten a török szolgálatába álltak s mohamedánokká lettek.

1720 március 4-én a nagyvezír magához hívatta Horváth Ferencet és közölte vele, hogy a bujdosóknak a jenikőinél jobb és alkalmasabb helyet jelölt ki. Pár nappal utóbb megtudta a kis tábor, hogy Rodostóba fogják áttelepíteni őket.

Virmondnak sikerült 1720 elején elérni, hogy a Havasalföldön tartózkodó Esterházy és Csáky tábornokok egy kis makedóniai falucskába internáltassanak s ha többet nem, de azt is kivitte, hogy a szultán távolabb költöztesse Rákócziékat a fővárostól. A szultán nem ment bele az Ázsiába való áttelepítésbe s így került a sor Rodostóra. Rodostó a Márványtenger partján fekszik, de már két napi járóföldre Konstantinápolytól. A török, hogy Rákóczi érzékenységét ne bántsa, figyelmeztette, hogy maga kérje az áttelepítését. Rákóczi azonban nem állta meg, amikor búcsúlátogatást tett a nagyvezírnél, hogy szemrehányólag meg ne jegyezze, miszerint ő kérte Virmont megérkezése előtt Spanyolországba való elbocsáttatását s ha azt megkapja, akkor most nem került volna sor erre az újabb megaláztatásra.

Rákóczit a törökök ágyúdörgés, kiadós keleties tiszteletadással ültették arra a hajóra, amelyet a költözés céljára a szultán bocsátott volt rendelkezésére. Bercsényiért Therápiába szintén külön hajó ment. Utazás közben azonban a szél a hajókat egész közel szorította az ázsiai parthoz, mire Forgách nyugtalankodni kezdett, hogy nem Rodostóba, hanem Kis-Ázsiába, Nikomédiába viszik őket.

A kapudsi basa előrement s szállást csinált. Izenetére folytatták útjukat a hajók s április 24-én érkezett meg a magyar emigráció Rodostóba. Rákóczit partraléptekor a török urak és főtisztek nagy tiszteletadással fogadták. Az internált száműzötteknek legalább a tiszteletadás külsőségeit megadták a törökök. Virmond pedig három nappal később, ha nem is teljes eredménnyel, de azzal a biztos érzéssel indulhatott Bécsbe vissza, hogy sikerült Rákóczi személyét kikapcsolnia az európai nagy politikából.

Rákóczi most már maga is érezte ezt. "A törökök saját hasznukat nézik" írja "és csak saját hasznuk reményében pártfogolnak engemet a bécsi udvarral szemben, hogy egy orosz-császári háború esetében visszaszerezzék maguknak Magyarországot és Erdélyt. Mi lesz velem, ha a cár eldobja magától a császárral való háború gondolatát!"

"Nincs többé hová forduljak" vallja be Önéletírása közben "a mostani helyzetemben. Szomjuzom a magányosságra, melytől az Ur parancsára örökre megváltam: rettegek itt maradni a pogányok közt, de nem kisebb borzadállyal tölt el a gondolat, hogy a cár udvarába menjek; háború és embervér kiontása visszariasztanak, pedig jól tudom, hogy kötelességem fejedelemségemet a szolgaságból kiszabadítani, de már ezt sem kívánom a világi élet veszedelmei miatt, melyek lelkemnek kárára szolgálnak. Mutasd meg Uristen, az utat, mely reám várakozik, mert mindaz, amit magam előtt látok, tele van veszedelemmel".

A Rodostóban rá váró egyhangú életben egyszerre felsír a fejedelemben szörnyű magányossága. Mindég zárkózott volt, az embereket nem engedte közel magához. Bercsényi közelsége nem elégítette most már ki. A magára és környezetére kényszerített udvartartás merevsége ezt a nagy társtalanságot még jobban kihangsúlyozta. Szívében egyszerre csak felcsendült a visszasíró vágy a családja után, amellyel úgyszólván alig-alig élt együtt. "Feleségemtől és gyermekeimtől megfosztottak;" írja "ő inség közepette él, melyet én most a vele való levelezés teljes megszakadása miatt annyira sem tudok enyhíteni, amennyire eddig; hogy pedig emezek üldözőim kezei között minő nevelésben részesültek, egyedül Te tudod, mert én oly keveset tudok róluk, mintha nem is élnének... én értük semmit sem tehetek azonkivül, hogy mindennapi, noha méltatlan és oly végtelenül szórakozott imádságaimban könyörgök hozzád értük".

A spanyol remények után az orosz reményekben is csalatkoznia kellett. A tisztelettel hívott vendégből internált, száműzött lett. Messze északon, Magyarországon pedig új élet sarjadt a romokon. A nyolcéves ellentállás rávezette az udvart az alkotmányos formák betartására, a rendek pedig rendi szabadságuk és kiváltságaik védelmére kompromisszumos hajlandóságot mutattak Bécs felé. A lakatlan pusztákon megkezdődött a telepítés. Az elvadult földeket kezdte visszahódítani a mezőgazdasági kultúra. A társadalom felső rétege egységes volt az udvarhoz való loyalitásában, hisz túlnyomó számban Bécs kegyéből gazdagodott meg, vagy nem is volt magyar. A vezető társadalom Bécs-imádata áttelepítette a világi barokkot. A rekatolizáció sikerei a magyar közjogot is katolikus elemekkel kezdték átitatni. Mind ez Rákóczi szabadságharcának volt köszönhető, mert az hárította el az ország és a nemzet felől az abszolutizmus és németesítés veszélyét. De ebben a Bécsre hangolt új magyar világban gondolt-e vajon valaki Pálffyn és Károlyin kívül Rákóczira. Hisz ez akkor a béke és nem a háború eredményének látszott...

Rodostó a Márványtenger partjának legnépesebb városa volt. Csak fele lakossága volt török, a többi görög, örmény és spanyol zsidó. A város lenyúlt a tengerig s a hegyoldal, amelyen elterült, kellemes látványt nyújtott. A nagyvezír az örmény negyedben üríttetett ki 24 előkelő házat s ezekben helyezte el a magyarokat. A lakbért a porta fizette s a fejedelemnek napi száz, később hatvan piaszter segélyt, "taint" utalt ki a török kincstár. Bercsényi ezen felül külön tartásdíjban részesült s mivel ő nem költötte el politikai levelezésre és követküldésekre, szinte bőségesen is élhetett a tartásdíjból.

A különben sem valami erényes asszonyaikat féltő örmények kezdetben nem nézték jó szemmel a jövevényeket, de utóbb megszerették őket, mert a fejedelem a kis kolónia tagjai közt szigorú rendet tartott. Utóbb már szolgálataikat is felajánlották a fejedelemnek.

Rákóczi ebben a huszonnégy házban úgy élt, mintha az szuverén fejedelemsége lett volna. Rákóczi közvetlen környezetében ott találjuk Sibrik Miklóst, aki az udvarmester tisztjét töltötte be, Zay Zsigmondot, Mikes Kelement, aki az első bejáró nemes szerepét játszta. Volt nemes apródjai közül ott volt még Ilosvay János. Ott élt még néhány hűséges francia tiszt, köztük Charriére ezredes a lányával. Udvari papja Radulovics János, udvari orvosa pedig a híres Lang Ambrus doktor volt.

Ott élt Rodostóban Forgách Simon is, akit elkísért az emigrációba könnyelműségéről nevezetes fia, Zsigmond is. Forgách és Bercsényi régi ellenkezése itt sem oszlott el. Egy ízben a honvágytól gyötört Forgách kihallgatást kért Virmonttól s öreg korára kegyelmet kért rajta keresztül királyától. Az eset azonban valahogy belekerült egyik európai hírlapba s a hír Rodostóba is eljutott. Forgách Bercsényi elől már egy ízben átköltözött a galatai francia kapucinusokhoz, de a török visszaköltöztette Rodostóba. A hír akkora felháborodást váltott ki Bercsényi külön udvarában, hogy szegény Forgách nem bírta tovább. Engedélyt kért a szultántól, hogy Lengyelországba mehessen. 1721 januárjában meg is jött az engedély, viszont ekkor egy fél évig szánogatta rá magát, hogy elhagyja Rákóczit. Lengyelországban még évekig élt s fia 1735-ben ugyanott a legnagyobb nyomorban pusztult el. Gondolkozott azon, hogy átmegy másod-unokatestvéréhez, Bercsényi Lászlóhoz Franciaországba, de soha nem volt erre pénze.

Forgáchon kívül Esterházy Antal érezte magát nagyon kellemetlenül Rodostóban. Havasalföldről előbb Csákyval együtt egy makedóniai faluba került, majd ők is lejutottak Rodostóba. Esterházy ért oda legkésőbb, 1721 nyarán. Esterházy még Moldvában csinált egy vétkes könnyelműséget s ez tette lehetetlenné azt, hogy Rodostó magyar szigetecskéjében megtalálja a maga társadalmi elhelyezkedését. Elvette ugyanis elhunyt második feleségének lengyel szolgálólányát, akit épp ő adott feleségül egy tót szolgához. A lengyel menyecskét elválasztotta az urától s maga vette el. A Rákóczi környezetében megforduló papok ezt a házasságot nem ismerték el törvényesnek s így Esterházynét nem fogadta Bercsényiné, aki még mindég nagyon nagyra volt a maga Csáky voltára s amennyire lehetett, megtartotta udvara fényét és szertartásosságát. Szegény Esterházy gróf így kiközösítve élt, mígnem a következő évben a pestis szabadította meg szerencsétlen sorsától.

Forgách és Esterházy helyzetétől eltekintve a többi száműzött megtalálta a maga elhelyezkedését. Az idősebbeket ugyan nagyon bántotta a honvágy, de a fiatalok ezen elég könnyen túltették magukat.

Rákóczi és Bercsényi közül az idősebb Bercsényi volt az, akiről jobban lepattantak az idő múltának támadásai. Ez az ember tele volt ambícióval, akarattal és tettvággyal. Azonnal belátta, hogy ügyük örökre elveszett s ezért szertelen belső tüzet éles megjegyzésekben, maliciában élte ki. A hetven évhez közeljáró felesége 1723 tavaszán elhunyt. Fél év múlva az ötvennyolc éves generalisszimusz elvette az egyetlen leányzót, Kőszeghy Zsuzsikát. Hosszas betegeskedés után 1725-ben hunyt el Bercsényi s fiatal özvegye elhagyva Rodostót, a lengyelországi Jaroszlóba költözött.

A már idős Csáky Mihály tábornok nem sok vizet zavart a különben is egyhangú és csendes rodostói életben.

Rákóczi csendes háza mellett a rodostói társas élet súlypontja Bercsényi legutolsó házassága előtt a Bercsényi házra esett. Bercsényi, de különösen felesége, a Csáky-lány, nagyon sokat adott arisztokrata voltára s az alacsonyabb rangú nemeseknek bizony nem kis dolog volt látogatást tenni a Bercsényi-udvarban.

Rákóczi a maga fejedelemvoltát életmódjával igyekezett kihangsúlyozni. Tudta, hogy Rodostóban hosszú időre rendezkednek be, tehát pontosan szabályozta a körülötte folyó életet. Mindég szeretett rendelkezni és szabályokat alkotni. Most is szabályozta a napirendet, az étkezéseket, a fogadtatásokat. Életmódjában fel-felcsillan egy-egy szegényes visszaemlékezés a versaillesi udvari élet szokásaira, mint például a reggeli nyilvános felkelés. Évekkel előbb ő is ott állt nem egyszer XIV. Lajos ágyasházában reggel, amikor a napkirály felöltözött. Most az öltöztető szolgákon kívül Mikesnek kellett minden reggel hat órakor, mint első bejáró nemes embernek jelen lennie.

Reggel fél hatkor dobszó költötte fel a cselédséget. Hatkor a második dobszóra ébredt, illetve kelt fel a fejedelem Mikes mindennapos jelenlétében, öltözés után kápolnájában misét hallgatott, majd nemesei körében ebédlőházában kávét reggelizett és dohányzott. Nyolc órakor három dobszó hangzott el s utána az egész háznép misére vonult. Ez a mise nyilvános volt, azon a fejedelem kedvéért Bercsényi is megjelent. Ezután Rákóczi visszavonult s 12 óráig írással foglalta el magát. Ilyenkor vagy magyar, vagy francia titkára volt néha nála. Az ebéd közeledtét újabb dobszó jelezte. A két és fél órát tartó ebéden az egész udvar részt vett. Természetesen a fejedelem ilyenkor is megközelíthetetlen volt. Elmosolygott az anekdotákon, meghallgatta a híreket, de mindenkinek úgy körül volt írva körülötte a hatásköre, hogy már ezért sem juthatott senki közel hozzá az "emberhez". Fél háromtól háromig kápolnájába visszavonulva imádkozott s utána ötig testi munkával foglalta el magát. Festett, rajzolt, vagy kedvenc szórakozásával, asztalos és esztergályos munkával foglalatoskodott, öt órakor újabb dobszó terelte össze az udvart a kápolnába. Az áhítatoskodás után a fejedelem ismét magára maradt. A vacsora fél hatkor kezdődött s utána nyolc órakor az udvar tagjai jelenlétében vetkőzött le. Ugyan ekkor még soha nem feküdt le és már hajnali két órakor megébredt, este nyolc és reggel hat között senki számára nem volt elérhető.

Ilyen életkörülmények között még a hozzá legközelebb eső ember is végtelen távolban maradt tőle. Viszont csak így tudta megőrizni a maga nimbuszát teljes csorbítatlanságában s tudta elejét venni annak a bizalmaskodásnak, ami az egyhangú évek állandó egymásrautaltságában okvetlenül felütötte volna a fejét.

Rákóczi élete utolsó pillanatáig fejedelem maradt a legnehezebb körülmények között is. Élő tiltakozásul a tényleges állapot ellen, amelyben Erdély mély kábulatba esve valósággal kivetkőzött előző önmagából. Élő jogfolytonosság gyanánt. A fejedelemségét Istentől nyert magasztos megbízatásnak tartotta. A francia Bossuet Jacques Bénigne ezen az alapon vezette le XIV. Lajos abszolutizmusának jogalapját. Rákóczinál ez a jogalap nem az abszolutizmushoz vezetett, hanem épp az osztrák abszolutizmus elleni küzdelemhez szolgált erkölcsi alapul. Az Istentől való elhivatás és az isteni megbízatásból folyó kötelesség, a letett eskü ereje vezette végig erdélyi fejedelemsége keresésében és fejedelmi életmódja fenntartásában. Viszont az egyre nagyobb arányokban fellépő mély vallásossága adott lelki erőt a csapások elviselésére is. Így egészült ki benne egyetlen vallásos rendszerré a fejedelemség keresése s így tudta egész életét úgy szemlélni, mint az isteni akarat emberi, tehát gyarló, megnyilvánulását. Vallásosságának ez a politikai tartalma mentette meg attól, hogy valóban szerencsétlen legyen. Helyesen állapítja meg Szekfü, hogy a vallásnak és a politikának ez a szerves kapcsolata Rákóczi lelki életének talán a legegyénibb, de az ő szempontjából kétségkívül legszerencsésebb produktuma volt.

Rákóczit az anyagi gond, ami egész életének örökös kísérője volt, itt sem hagyta el. Mint említettem, segélypénzét a porta már 1721 tavaszán leszállította s azóta állandóan tarthatott tőle, hogy ez a leszállítás nem az utolsó. Nagyon jól látta, hogy a szultán és a nagyvezír egyedül a meglevő hatalom élvezetét tartja politikai programnak s ezért a tehetséges embereket száműzi s csak szürke hivatalnokokat tűr meg a hatalom környékén. Ily körülmények közt az államrezon egyetlen szempontja a takarékosság volt. Rákóczi soha nem lehetett biztos, hogy ezt a takarékoskodást nem fogja-e épp úgy megérezni, mint megérezte az orleansi herceg kormányának hasonló pénzügyi politikáját.

Tetézte rossz anyagi helyzetét, hogy a féktelen ambícióktól hevített és a kétes spekulációktól sem visszariadó Brenner abbé Párisban Rákóczi utolsó vagyonroncsát is megsemmisítette. Brenner a kezéhez kaparintotta Rákóczi értékpapírjainak kezelését s féktelen pénzéhséggel vetette magát az egész francia közvéleményt megbolondító részvényjátékba. Mindenki Law bankár Missisipi társulatának papírjaira vetette magát. Voltak többen, akik vagyont szereztek ezen, mert idejében abbahagyták a játékot. Brenner azonban kitartott s mikor a Law-féle bank 1720 nyarán megbukott s a két milliárd követelést 222 millióra, alig 10%-ra mérsékelték, Rákóczi elvesztette minden franciaországi vagyonát, többek közt a párisi városházára betáblázott követelését is, amit XIV. Lajostól az elmaradt támogatás fejében kapott volt. Rákóczi, amikor a csapásról értesült, megkérte a francia udvart, hogy Brennert zárassa a Bastilleba. Itt Brenner öngyilkos lett. A fejedelem teljesen zilált franciaországi vagyoni ügyeit ekkor régi vadászbarátja, a toulousei gróf vette kezébe s ő mentette meg azt az elenyésző töredéket, ami még menthető volt.

Rákóczit sokszor állította az élet olyan helyzet elé, amely más embernek minden reményét elvette volna. Rákóczi azonban a rodostói berendezkedés után ismét a "nagyszerű álmok" után vetette magát. Álmai egyrészt a török földről való elszabadulással, másrészt az általa most már igazán nem ismert európai nagy politika lehetőségeinek megjátszásával foglalkoztak.

Felesége a kiutasítás után elhagyta Varsót és átköltözött Franciaországba, Párisban akarván letelepedni. Rákóczi azt hitte, hogy neje sikeres képviselője lesz a francia udvarnál érdekeinek. Nem számított arra, hogy a szerencsétlen hercegasszonyt még tulajdon unokanénje, Liselott sem fogadja szívesen. Rosszkor ment Párisba, mint Rákóczi Törökországba. Így vonult vissza a szegény asszony a párisi Chasse-Midi apácakolostorba, ahol megdöbbenve látta viszont azt a szobát, amely varsói álma szerint halottasszobája lesz. Valóban itt hunyta le örök álomra szemét. "A mi szomorúságunknak pedig az az oka" írja Mikes 1722 április 26-án képzelt nénjének "hogy tegnap vettük hirét a fejedelemasszonyunk halálának, aki is Párizsban 18. febr. holt meg 43 esztendős korában. A való, hogy a fejedelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett; mert a fejedelemasszony állapotján mindenkor kellett búsulni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fenn volt és a gondviselésnek meg kellett lenni, noha a hijával a szegény fejedelemasszonynak nagy nyomorusággal és szegénységgel kelletett életét tölteni."

Rákóczi szép álmai, hogy felesége Párisban támogathatja törekvéseit, hamar megsemmisültek. De Rákóczi azért törhetetlenül izent, levelezett, emlékiratozott. Bármily süket is volt Páris, s a közben bíborossá lett Dubois miniszter. 1721 őszén a Párisba küldött török követet, Mehemet efendit kérte fel, hogy emeljen mellesleg szót őmellette is Versaillesben. Mehemet azonban jobbnak látta Párisban Rákócziról hallgatni. Annál is inkább, mert Rákóczi esetleges elutazása ellenkezett a porta szándékaival. November közepén Bonnacon át Rákóczi juttatott egy emlékiratot Duboishoz. Ebben többek közt nem kisebb dolgot pendített meg, mint a római és görög egyházak egyesítését francia pártfogás alatt. Érzéke előbb sem volt sok a külpolitikai realitások iránt. De most már a négy fal és az íróasztal perspektívátlanságában semmi gátat nem ismert képzelő és kigondoló ereje.

Mikor híre jött, hogy Spanyol- és Franciaország Stuart Jakab kárpótlására el akarnák venni Nápolyt és Szicíliát a császártól, Rákóczi azonnal jelentkezett bekapcsolódási terveivel a francia követségnél és a nagyvezírnél. 1722 február 24-én ismét terjedelmes emlékirattal terhelte Dubois bíbornok urat. Teljes elszigeteltségében, az európai viszonyok teljes nem ismerésében tárgyalta végig ebben az egész európai helyzetet. A terjedelmes emlékiratnak megint csak az volt a vége, hogy bizonyos kedvezőnek látszó körülmények közt megvan most a lehetősége annak, miszerint a császár kénytelen Erdélyt átadni Rákóczinak. Megjósolta, hogy a császár-király halála után Magyarország, Cseh- és Morvaország, Szilézia elszakadnak az örökös tartományoktól s Erdélyt ebben az esetben is helyre kell állítani. Görcsösen ragaszkodott ahhoz a tradicionális nemzeti elgondoláshoz, hogy az önálló magyar Erdély, mint Franciaország szövetségese, nemcsak a magyar szabadság biztosítéka, de a közép-európai német túlsúlynak is megtörését jelenti. Utolsónak vallotta ezt az évszázados múltú elvet, de utolsó percéig kitartott mellette.

Május 24-én újabb emlékiratával közvetlenül az orleansi herceghez fordult. Megpróbálta meggyőzni arról, hogy Franciaország érdekei nem Ausztriában, hanem Magyarországban vannak. Arra kérte a régenst, hogy beszélje rá a portát és a cárt egy németellenes szövetségre, amely Rákóczit visszahelyezné Erdélybe. Azonnal egész európai hadfelvonulási tervvel is szolgált. Felajánlotta, hogy az ügy érdekében visszatér Franciaországba s onnan elmegy Spanyol- és Oroszországba is, - ha kell hogy a szükséges együttműködést megalapozza.

Amikor Rákóczi felesége haláláról értesült, Rodostóban is bőven aratott a halál. Felütötte fejét a pestis s a bujdosók közt is pusztított. Esterházy halála mélyen megdöbbentette Rákóczit s már végrendelet írásának gondolatával foglalkozott. Gyermekei és azok sorsa egyre többet és többet foglalkoztatta. Ősszel Liselottnak írva azon aggodalmának adott kifejezést, hogy fiait váratlanul és méltatlanul házasítják majd meg Bécsben.

Ekkor vette hírét annak, hogy az erdélyi országgyűlés 1722 március 30-án s a magyarországi június 27-én tett indítványok alapján törvénybe iktatta a Habsburg-ház női ágának trónöröklési jogát. "Meg vagyok győződve" írta Liselottnak "rám gondolt királyi fenséged, mikor olvasta, mi történt a magyar országgyűlésen."

Rákóczi 1723 januárjában újabb levelet küldött Liselottnak. Szomorúan írta, hogy a szellemi és testi halálnál van egy szörnyűbb halál is: a politikai halál. Rákóczi kezdte végre belátni, hogy minden igyekvése meddő s ő már politikailag rég halott. Írta, hogy senkije sincs ezen a világon s ő mégis maradni akar. Élni akar még mindég, pedig sem a fejedelmek, sem a bíbornokok nem felelnek a leveleire. Honnan tudhatta volna a szegény, mindentől távolesett politikai halott, hogy levelét halottnak írja. Liselott december 10-ike óta már a saint-denisi kripta lakója volt.

Meghalt Brenner, meghalt a felesége, meghalt Liselott, meghalt Esterházy, meghalt aztán Bercsényiné Csáky Krisztina, meghalt a mindég vidám Horváth Ferenc, Rákóczi hűséges török tolmácsa. Elhunyt 1723-ban Dubois bíbornok s december 2-án az orleansi herceg is. A halál közeléből nem tudott kilépni s minden eltávozott vitt valamit az életéből: vagy a múlt emlékét, vagy a jövő reményét.

Mikest ezekben a napokban hívta haza az anyja, intve, hogy a fejedelem halandó s gondoljon arra, hogy mire jut ura halála után az idegen országban. De Mikes mindennél jobban szerette a fejedelmet, aki napról-napra jobban elárvult és mellette maradt.

A francia politika vezetését a fiatal Bourbon herceg vette át mint régens s mellette Dubois hagyományainak őre, Morville, lett a külügyek államtitkára. A négyesszövetségen belül létrejött egy külön franciaspanyol és egy francia-angol-spanyol szövetség, amely ellensúlyozta a császár és a spanyol korona itáliai érdekellentéteit. Az új regime szorosra vonta a francia-spanyol viszonyt. A régens leányait spanyol infánsok jegyezték el s XV. Lajost eljegyezték egy négyéves infánsnővel.

Ilyen körülmények közt Rákóczi még annyira sem számíthatott Páris támogatására a maga spanyol és orosz reményeiben, mint Dubois alatt.

A francia politika nem volt oroszbarát, bár 1724-ben főleg a francia külpolitikának, személy szerint Bonnacnak volt egyéni sikere, hogy az orosz-török feszültség levezetést talált s a két hatalom megegyezett a Kaukázus és a Kaspi-tenger vidékén. Az új régens, akit szeretője, madame de Prie, vezetett politikájában, azonban elejtette Bonnacot s helyébe D'Andrezel marquist küldte le követül a portához. Rákóczi így megszabadult régi ellenségétől s az új követ személyében jó "barátra" lelt, aki lelkiismeret-furdalás nélkül használta ki Rákóczi portai összeköttetéseit s a török viszonyokkal való ismeretségét. De Rákóczi már ennek a körülménynek sem vehette hasznát, mert közben a francia udvar nyílt szakítást provokált az orosz udvarral. A Bourbon herceg egy darabig azzal hitegette a cárt, hogy leányát, Erzsébet hercegnőt fogja elvenni XV. Lajos. A cár kapva-kapott a francia barátságon, amelynek megszerzéséért évekkel előbb hiába ment el személyesen Párisba. De a Bourbon herceg szeretője tanácsára, ha vissza is küldte a menyasszonyául kiszemelt spanyol infánsnőt, nem a cár lányával házasította össze XV. Lajost, hanem a száműzött lengyel királynak, Leszcsinszkij Szaniszlónak lányával, Máriával. Az állam nyakára ült szerető olyan királynét akart, aki mellett megtarthatja befolyását s ezért kereste ki ezt a jelentéktelen családot. A cár utóda, I. Katalin cárnő levonta az eset konzekvenciáját s ettől kezdve épp úgy Franciaország ellensége lett, mint a vérig sértett Spanyolország. Ettől kezdve Oroszország a császár barátságát kereste s így Rákóczi minden orosz és spanyol terve végleg megsemmisült. Rákóczi politikájának sarkpontja a francia barátság volt. Franciaország most teljesen elszigetelte magát s Oroszországot, valamint Spanyolországot is ellenségei közé kergette. Rákóczi ezzel végleg lehetetlenült minden elgondolásával egyetemben. Többet nem gondolhatott arra, hogy a császár ellenében az orosz, a francia és a spanyol hatalom fogja Erdélybe visszavinni.

De amíg ez a változás 1723 és 1725 között Európa arculatán végbe ment, addig Rákóczi még mindég megragadott minden vélt szalmaszálat. Politikailag ugyan már rég halott volt, de igazi politikai haldoklása, amikor elszigeteltségét végre kénytelen volt maga is észrevenni, mégis ezekben a keserű években folyt le.

Bécsben 1723 július 3-án igen ötletes módot találtak ki arra, hogy az apjukat úgyszólván nem is ismerő Rákóczi-fiúkat apjuktól még jobban eltávolítsák. Józsefet és Györgyöt is szicíliai birtokosokká tették, természetesen bécsi lakhellyel, de mindkettőnek megváltoztatták a családi nevét. Ferencnek Marchio de Romanuccio, Györgynek a Conte di Giunchi nevet kellett viselni, minek ellenében évdíjat nyertek itáliai "birtokaik" után. Biztos fedezet mellett lekísérték őket Nápolyba, ahol beiktatták birtokaikba s azonnal visszavitték őket Bécsbe. Az apától még a fiait is örökre el akarták venni. Milyen érzelmek közt értesült vajon erről a rodostói száműzött? Honnan tudhatnánk...

Rákóczi, amint értesült az orleansi herceg elhunytáról, 1724 március 3-án hosszú emlékiratban tárta fel Morville előtt a maga és Franciaország viszonyát. Hivatkozott arra, hogy Egész Európa úgy ismeri, mint olyan fejedelmet, akit Franciaország felbiztatott s utóbb elhagyott. Sokan figyelmeztették, hogy Franciaország az általa szerencsétlenné tett fejedelmek kórháza s ő mégis kitartott Franciaország mellett. Most sem a maga szegénysége bántja, hanem a vele bujdosott magyar uraké.

Rákóczinak már előbb franciaországi megbízottja volt bizonyos Le Bon, aki már 1720 óta igyekezett érdekeit képviselni a versaillesi udvarnál. Le Bont örökölte Duboistól Morville is. Rákóczi a regimeváltozás után azonnal kioktatta Le Bont, hogy miként nyerje meg a holland és angol követeket, nem különben Bourbon herceget miként győzze meg arról, hogy európai érdek őt az erdélyi fejedelemségbe visszahelyezni. Azonban ekkor felcsendült benne valami, amire addig nem volt példa. Fiai iránti szeretete egy pillanatig túláradt benne még a letett eskü kötelező erején is s felállította azt az alternatívát, hogy ha a gőgös bécsi udvar nem ismerné el jogát Erdélyre, ő sem bolygatná ezt a kérdést egy európai tárgyalás esetén, feltéve, ha öröklött birtokaikat fiai és a vele kibujdosottak visszakapnák. Lemondásról itt sem volt szó. De fiai érdekében hajlandó volt a hallgatólagos belenyugvásba belemenni.

Sürgette segélypénzének rendezését is, mert "bizonytalan helyzete a halálnál is kegyetlenebb".

A párisi levelezésnek, Le Bon jó igyekvésének mi foganatja sem lett. Franciaországban ekkor merőben más szempontok irányították a politikát, mint a rég elhunyt XIV. Lajos politikai öröksége ilyen kellemetlen utórezgéseinek kegyeletes gondozása.

Rákóczi kénytelen-kelletlen egyre jobban belenyugodott abba a fanyar gondolatba, hogy Rodostót már soha nem hagyhatja el. Kitataroztatta a lakóházakat. Némelyiket kívül-belől feldíszítette, szebbé, otthonosabbá tette. Az ekkor megkezdett építkezései több évig tartottak.

A halál pedig, amely pár év óta oly kellemetlen kísérője volt, tovább szedte áldozatait környezetéből és barátai közül. 1725 januárjában elhunyt tudós udvari orvosa, Lang doktor. Következő hónapban elhalt országépítő fejedelmi nagy barátja, Péter cár. Novemberben pedig elvesztette élete munkájának legnagyobb osztályosát, élete legkitartóbb s talán igazán egyetlen barátját a székesi grófot, Bercsényi generalisszimust.

Párisból egyetlen jó hírt kapott. A király újra megadta évjáradékát a 60.000 livret. Évek óta ez volt az egyetlen kívánsága, amely bizonyos mértékben teljesedett.

Maga is száműzött és maga is szegény volt s mégis segítette a más üldözöttet is. Decemberben befogadta Gallani szófiai római katolikus érseket udvarába, aki a török kormány és a görög papok üldözése elől menekült hozzá. Szegény fejdelem nem tudta kit fogad be egy félévre házába. Gallani érsek a császár zsoldjában állt s csak kémkedni jött hozzá. Rákóczit még egyháza méltatlan főpapjai is félre vezették.

Amíg Rákóczi az idegenben egyre elhagyatottabb lett, azalatt termésbe szökkent a Rákóczi felkelés vetése. A felkelés visszaadta a magyar rendi nemzet súlyát a bécsi kormányzattal szemben s ha ez az ország és az összbirodalom viszonyából nem is mutatkozott, de a magyar ügyekben a nemesség kétségtelen súlyt nyert. Mivel pedig a rendi nemzeti felfogás szerint a nemesség volt maga a nemzet, a nemzet ismét befolyást nyert saját ügyeibe. Rákóczi felkelésének tapasztalatai nyomán az udvar és a nemesi nemzet is lemondott a fegyveres megoldás kereséséről s inkább sorozatos kompromisszumot kötött egymással. A kompromisszum abban jelentkezett, hogy Károly megkapta továbbra is a Lipót-féle vívmányokat, az örökös királyságot és az ellentállásról való lemondást; viszont a nemesi nemzet megőrizte minden egyéb kiváltságát. A magyar rendiség ugyan elmaradt az európai fejlődéstől s mint a középkori tradiciók őre, korszerűtlen és merőben önző lett. Viszont ez a korszerűtlen rendiség volt az egyetlen Európában, amely kompromisszumra lépve az abszolutizmussal, azt teljes kibontakozásában fel tudta tartóztatni. Nem szabad elfeledkeznünk, hogy a magyar rendi nemzet ezt a kompromisszumot az ekkor egész Európában diadalmaskodó abszolutizmussal szemben még nemzeti célok által űzetve vívta ki.

A kompromisszumban azonban elestek a további nemzeti célok s így a rendi nemzetben csak a rendiség iránt maradt meg a féltékeny érzék, a nemzet iránt elveszett. A kompromisszum biztosította a rendiség társadalmi rendszerét, de kiölte a rendiség nemzeti tartalmát. Ily körülmények között a nemzeti mozgalom útján rendisége biztosításához hozzájutott politikai nemzet hűtlen lett a nemzeti gondolat évszázados hagyományaihoz. A kompromisszum a nemzeti célok szolgálatának szempontjából teljesen immúnissá tette a rendi szabadságaihoz hozzájutott nemességet. A Rákóczi-szabadságharc nemzetösszefogását felváltotta a legridegebb rendi gondolat s ezzel a magyarság nagy tömege közel másfél évszázadra ismét kizáratott a nemzeti célközösségből s a tulajdonképpeni nemzet fogalmából.

Rákóczi ezt nem láthatta ilyen tisztán, hisz ehhez két évszázad távlatának kellett eljönnie. De a magyar politikai élet hozzá is eljutott eseményeiből mégis megállapíthatta, hogy a belső békéért, újjárendeződésért, nyugalomért és alkotmányosságért a nemzeti egység és nemzeti királyság évszázados történelmi koncepciójának feladása az ár. Joggal láthatta önmagát igazolva s hihette azt, hogy mindez a szatmári béke következménye. A pragmatica sanctio elfogadásából csak azt láthatta, hogy életének törekvése: a német iga végleges lerázása nem hogy nem sikerül, de a nemzet ezt az igát állandósítja a leányág örökösödési jogának szentesítésével.

Látnia kellett, hogy a nemzet az idegen dinasztia kihalásának küszöbén, amikor a szabad királyválasztás joga visszaszállna rá s ezzel évszázados következetes törekvése valósulna meg, önként zárkózik el a természetes felszabadulás elől. Látnia kellett, hogy Károly Erdélyben önálló fejedelemséget rendez be jogara alatt s ezzel a magyar szabadság záloga, Erdély is német kézre kerülve, politikailag értékét veszíti a magyarság számára.

Súlyosabb fájdalom volt ez számára még annál is, hogy összes külföldi kapcsolatai elszakadoztak s hogy az európai nagypolitika egyenesen ellenkezőképpen fejlődött, mint ahogy ő megálmodta. Egész élete művét, minden törekvését megsemmisülve látta s ítélje ezt a törekvését a kései ember a maga pártállása szerint helyesnek, vagy helytelennek, abban egy véleményre jut, hogy tragikusabb sorsú embere aligha van a tragikus sorsokban oly gazdag magyar történelemnek.

"Rákóczi egy százados eszmének legeslegutolsó képviselője volt", írja róla Szekfü "s utolsó éveiben villámcsapott fatörzsként lombtalan koronával, száraz ágakkal állott ott a fiatalság színeiben pompázó gyorsnövésű cserjék között. Rodostóban nem volt többé kivel beszélni és ha mégis megszólalt volna, a körülötte lévők nem értették volna meg beszédét. A világ ismét, mint annyiszor már, megújult s a réginek pusztulnia kellett."

Ebben a nagy magányosságban, amikor már nemzetével és az egész világgal szemben idegen lett, már csak két dologban lelte örömét: az irodalmi munkálkodásban és azokban a kétes exisztenciájú idegenekben, akik minden véleménynyilvánítására helyeslőén bólintottak, minden elgondolását készséggel támogatták, hogy ezáltal megélhetést teremtsenek önmaguknak.

Bizalommal fogadott Rákóczi minden idegent, aki közvetítő kívánt lenni a külvilág és ő közötte. Jól tudták ezt a császári követek: Virmont, utána Dirling, majd 1728 decemberétől kezdve Talman. Ezek a követek egész kémrendszert építettek ki Rákóczi körül. Szolgálatukban állt a bajor származású Musztafa, aki Rákóczi mellett a török tolmács szerepét töltötte be. Császári kém volt Cachod atya, egy galatai jezsuita, aki egykor Zrínyi Ilona gyóntatója volt. A konstantinápolyi apostoli vikárius, Gallani érsek, később utóda, Mauri, hasonlóképpen császári zsoldban álló kémek voltak, akik magas egyházi méltóságuk ellenére is visszaéltek Rákóczi mély vallásosságával s azon keresztül férkőztek bizalmába, hogy a császári követet minél hívebben szolgálhassák. Az a már ismert tévhit vezette őket, ami ellen Rákóczi emlékiratában is kifakadt, hogy a bécsi jezsuiták tanítása szerint a császár ellensége egyben a katolikus egyháznak is ellensége.

Rákóczi egyre kevesebb és egyre lassabban érkező hírt kapott külföldről. Igyekezett ugyan külföldi ágensei útján beszerezni a francia, holland, bécsi lapokat, de azokat csak nagy késéssel kapta kézhez. A hírszolgáltatás elégtelenségére jellemző, hogy Csáky Mihály nyolc évi késéssel értesült leánya férjhezmeneteléről.

A vallásos elmélyedést széleskörű theológiai irodalmi olvasottsággal egészítette ki. Leginkább olyan szerzőket olvasott, akik a janzenizmus vádjával voltak terhelve s bár őt is janzenizmussal gyanúsították, tovább is ebben az irányban mélyedt el érdeklődése. Olvasmányai Bossuet, Bourdaloue, Fenelon, Massillon, Quesnel és Nicole műveiből kerültek ki s gyakran forgatta Sacy egyházilag kifogásolt bibliafordítását is.

Mióta fiaival gondolatban egyre többet foglalkozott, megírta számukra, Szent Istvánnak Imre herceg számára írt "Intelmeit" tartva szem előtt, politikai végrendeletét, aminek az első részét 1725 január 15-én fejezte be s aminek második részével is alkalmasint hamar elkészült. A mű, melynek címe "Reflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien", 1751-ben jelent meg Hágában a "Testament politique et moral" második felében. Ez a mű versaillesi emlékei nyomán született meg s mikor azt megküldte d'Andrelez konstantinápolyi francia követnek, a követ roppant meleghangú levélben elragadtatással nyilatkozott róla. Művében leszegezte, hogy dicsőségét találta abban, hogy a törvényes szabadságért hazaszeretetből és nem uralkodásra vagy hatalomra vágyakozva cselekedett.

Foglalkozott a magyarországi felkelés és szabadságharc történetével is, amelyet a magyar múlt hasonló természetű mozgalmainak egységébe állítva akart bemutatni. Ezzel már foglalkozott Grosboisban Brenner abbé is. Ez a mű utóbb megjelent Hágában 1739-ben "Histoire des révolutions de Hongrie" címmel hat kötetben. E mű szerzőségéről megoszlanak a vélemények. César de Saussure, aki Rákóczi utolsó éveiben Rákóczi környezetéhez tartozott, a műről a következőket írja:

"... van szerencsém Önnel közölni, hogy ama könyv első darabjának, amelyről Ön beszél, minden valószínűség szerint maga a fejedelem a szerzője, aki is azt a darabot, amelynek címe Magyarország Története 1000-től 1699-ig, s amely az első kötet anyagát tartalmazza, latinul fogalmazta. E művet egyik titkára (Bechon Lajos) fordította franciára, de minthogy a fejedelem akaratából szigorúan az eredetihez kellett ragaszkodnia, minden eltérés nélkül s mintegy szószerint adva azt vissza, nem volt neki lehető az irály szépségeit s azt a bizonyos könnyed és természetes hangot megadni, mely az olvasók érdeklődésének fölkeltésére annyira szükséges. Miután a kéziratnak csak azt a néhány ívét láttam, amelyet e titkár közölt velem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy ama változtatásokat, vagy hozzáadásokat, melyeket utóbb a kiadó eszközölhetett benne, kijelölhessem. A második, harmadik és negyedik kötetet, melyek szinte kizárólag az egyrészt a császár, másrészt a fejedelem s Magyarország szövetkezett Rendei közt létrejött fegyverszünetre (1706) s békére vonatkozó levelezéseket, emlékiratokat és utasításokat tartalmazzák, ugyanazon titkár fordította le franciára. Ami Az 1703. évtől 1711-ig tartott magyarországi háborúról szóló Emlékirat című második darabot illeti: azt a fejedelem maga fogalmazta franciául. Nemsokára azután, hogy a fejedelem szolgálatába állottam, átadta e művet nekem, hogy több helyesírási hibát, mely a másoló tudatlansága miatt csúszott bele, kijavítsak. Én bátorságot vettem magamnak néhány nem elég franciásan hangzó mondat megváltoztatására is, de e tekintetben igen tartózkodóan jártam el a fejedelem iránti tapintatból és kíméletből, akinek, mint rendszerint minden írónak, megvolt az a gyöngéje, hogy elmeszüleményeit elfogult szemmel nézze s a világtalan apa módjára gondoskodjék róluk. Miután művén néhány kisebb változtatást tettem, letisztáztam azt s úgy adtam vissza a fejedelemnek, aki megelégedettnek látszott. Megjegyzem, hogy ezen munkát a kiadó elég híven közölte a közönséggel."

Szekfü Saussure állításai ellenére is azt hiszi, hogy a mű nem Rákóczi alkotása, mert oly túlzásokra, aminők szerinte abban vannak, Rákóczi még elkeseredése embergyűlölő pillanataiban sem volt képes, Saussureről pedig azt mondja, hogy "Saussure egyedül azon állításaiban megbízható, melyek személyes tapasztalatain alapulnak. Amit ott Rodostóban gyermekes fővel hallott, nem jól jegyezte meg magának s később még rosszabbul írta le". Idézi is Saussurenak egy másik, nem az általunk idézett helyét, melyből Szekfü azt olvassa ki, hogy Saussure csak "hallomásból tudja", hogy "teljesen bizonyos, hogy ennek a műnek szerzője maga a fejedelem".

Szekfü Saussureral szemben elfoglalt álláspontja egészen egyéni. Az idézett helyen a francia szövegben sehol sincs szó arról, hogy Saussure "hallotta" volna, amit állít. Tévedés az is, amit Saussure "gyermekes fő"-jéről is mond, mert Saussure 28 és 30 éves kora között állt Rákóczi szolgálatában, amit gyermekes kornak aligha lehet minősíteni. Szerintem a mű úgynevezett "túlzásai" ellenére is annyira magán viseli Rákóczi történetszemléletét, hogy ha nem is végig ő a szerzője, de a nem általa írt részeknek is ő a sugalmazója. Márki különben társas műnek tekinti, amelyet a fejedelem Brenner Domokossal közösen készített volna.

Ez a nagy mű Rákóczit már Franciaországban foglalkoztatta s azóta is, úgyszólván halála pillanatáig dolgozgatott, csiszolgatott rajta. Az, hogy többekkel átnézette, mint Saussureral is, amellett bizonyít, hogy a fejedelem nagy gondossággal és lelkiismeretességgel igyekezett e művet tető alá hozni, bár egyes eseményekről hiányosan, sőt tévesen írt, mert emlékezete cserben hagyta. Különösen, amikor oly dolgokról írt, amelyekben nem volt közvetlen része.

Ez a mű az első, amely eseményegységnek fogja fel a magyar történetírásban a nemzetnek a bécsi kormányzat ellen megismételt támadásait. Mohács óta tűnt el szerinte az ország kormányzásából az igazság és a méltányosság. 1526-tól kezdve minden egyes kis momentumban felfedezi a bécsi udvar gonosz kezét s rámutat ezzel szemben a magyar nép nagy szabadságszeretetére, amellyel mereven álltak szemben esküszegő, zsarnok, dicsvágyó idegen királyaik.

A mű nemcsak az első olyan magyar történelmi munka, amely a magyar szabadságmozgalmakat a magyar-Habsburg ellentét tengelyébe állítva egyetlen összefüggő eseménysornak látja, de megjelenéséig az egyetlen olyan mű is, amely a magyar történet tengelyének a szabadsággondolatot ismeri fel. Rákóczi másfél évszázaddal anticipálta ezek szerint az úgynevezett liberális történetírás szemléletét, amely a történet tengelyét a szabadságmozgalmakban vélte felfedezni. A műnek ezért a magyar gondolkozás és történetszemlélet története szempontjából alig felbecsülhetően nagy jelentősége van.

Rákóczi egész életműve a magyar nemzet és az idegen dinasztia érdekellentétére épült fel. Ez a történelmi mű is ebből a szempontból nézi az eseményeket s nem alaptalanul a magyar-német gyűlöletben látja a közeli évszázadok legjellemzőbb sajátságát. Ez a mű Rákóczi történelmi önigazolása s egyben a legközvetlenebb kulcs élettörténete megközelítéséhez is.

A vallásos elmélyülés, az irodalmi munkálkodás mellett még a körötte felbukkanó idegenekben lelte örömét a magára maradt s a magyar környezete elől önmagát elzáró fejedelem. Igen helyesen állapítja meg Szekfü, hogy egyetlen trónkövetelő sem tudja elkerülni, hogy ne csatlakozzanak hozzá oly önérdeküket kereső emberek, kik az emberi társaságot kerülik, legtöbbször azért, mert az kivetette őket magából.

Nem kerülte el ezt a fátumszerű sorsot Stuart III. Jakab sem, miként nem kerülhette el azt Rákóczi sem. Kalandorok bukkantak fel, akik bizalmába férkőztek s aztán eladták terveit a császári követnek; vagy pedig külföldi követségekre vállalkoztak, azokon mitsem értek ugyan el, vagy épp bajt okoztak, de a költségeiket saját háztartásától megvonó s földi javakban korántsem dúskáló Rákóczival busásan megtéríttetvén, maguknak fényűző életet teremtettek.

Az első kalandor, aki Konstantinápolyban felbukkanva, Rákóczit sem kerülte el, bizonyos angol, Ploutman nevű szélhámos volt, aki valamely török tartományban polgári életre vágyó gazdag kalózok számára akart telepet alapítani. Ez az ember 1725-ben bukkant fel. Eddig Párisban Le Bon és Máriássy, Lengyelországban Jávorka Ádám ezredes látták el Rákóczi érdekei képviseletét. 1725-tel fordul a fejedelem egyre inkább az idegenek felé.

1727 elején jelent meg udvarában egy dán származású mérnök, Bohn Pál Vilmos. Rákóczi titkárnak alkalmazta ezt a minden hájjal megkent kalandort, aki első perctől kezdve fizetett kéme volt Dirling császári követnek.

A kalandorok sorából messze kiemelkedett nagyvonalúságával egy egykorú orosz ezredes, Vigouroux. Ez a vakmerő kalandor 1726 augusztusában jelent meg Rákóczinál Rodostóban, felnőtt fia és egy Baraillon nevű francia társaságában. Bár a francia követ figyelmeztette Rákóczit, hogy Vigouroux érkezéséről ő mit sem tud, tehát legyen óvatos, de Rákóczi ezzel nem törődött. Rákóczi nem hitt a gyanúsításoknak. D'Andrelez arra is figyelmeztette, hogy a magyar születésű Ibrahim efendi, aki Rákóczi portai ágense volt, gyanús. Rákóczi ennek a figyelmeztetésnek sem adott hitelt, pedig a kitűnő renegát rendszeres díjazást kapott Dirlingtől hírszolgáltatásáért.

Vigouroux és a sokkal jelentéktelenebb Baraillon, miként előbb dán kollegájuk is, a fejedelem rábeszélésére áttértek a katolikus hitre s ezzel szedték le Rákóczit a lábáról. Vigouroux lett csakhamar a fejedelem legbizalmasabb embere s éveken át állandóan útban volt a különböző európai udvarokban, hogy Rákóczi visszatérését szorgalmazza. Semmi eredményt nem tudott felmutatni, viszont Rákóczi előtt egyre nőtt megbecsülésben. Az utolsó években teljesen a kezébe kerítette a pénzügyek vezetését. Ő lett a fejedelmi titkárok és tisztek tanácsának elnöke. Ez a kitűnő férfiú annyira behálózta Rákóczit, hogy az kedvéért még belső udvari magyarját, Kovács titkárt is száműzte egy ízben Drinápolyba. Vigouroux behálózta a gyanútlan Ilosvay Jánost is s miután egy kompromittáló iratot csikart ki belőle, annyira a kezében tartotta, hogy ezután állandóan értesült tőle Rákóczi egyéb ügynökeivel való titkosírású levelezésének tartalmáról is. Mondanunk sem kellene, hogy ez a férfiú is már a második héten felajánlotta szolgálatát Dirling császári követnek s állandóan értesítette őt Rákóczi és a francia követ érintkezéseiről.

Rákóczira, amikor a keresztény világba való visszatérés lehetősége egyre jobban lezárult előtte, újabb gondok szakadtak. Eddig mentes volt a családi gondoktól, azok inkább csak anyagi vonatkozásokban terhelték. Most egyszerre csak a nyakába szakadt a kisebbik fia s ezzel pár évre tervezgetései jórészt családi természetűekké váltak.

1727 április elején értesült, hogy kisebbik fia, György, akit életében még nem látott, Párisból elindult hozzá Rodostóba. A fiatal huszonhat éves - herceg itáliai útján szökött meg kísérőitől s előbb Párisba ment, majd onnan az ifjabb Vigouroux kíséretében sohsem látott atyjához utazott Rodostóba.

György herceg csinos és jó megjelenésű ifjú ember volt. De Bécsben nem sokat törődtek a nevelésével s mint Mikes írja: "a tudomány föl nem ékesítette, a jó nevelés föl nem cifrázta." Szerette az élet örömeit s az élet komoly oldalával szemben ép oly értelmetlenül állt, mint annak idején Bécsben a váratlanul maga lábára állított siheder apja.

A fejedelem túláradó szeretettel fogadta fiát. Politikai pályát szánt neki s ezért azonnal hozzáfogott, hogy hiányos nevelését pótolja. A filozófiát író Kiss István, Mikes Kelemen és bizonyos György deák voltak körülötte s igyekeztek pótolni hiányos ismereteit. Apja annyira a kedvére járt, hogy még a már abbahagyott vadászgatást is újra kezdte kedvéért. Elvitte a jedzsikói fürdőre is. De a szigorú életrendet neki is be kellett tartania s járhatta ő is a "baráttáncot." Sóvárogva emlékezett vissza a szíves bécsi és itáliai lánykákra, asszonyokra s a török világ asszonytalanságában sehogyan sem találta meg a helyét.

Rákóczi látta ezt előre s mivel fiának azonnal szerepet szánt politikai terveiben, már megérkezése előtt arra gondolt, hogy összeházasítja a néhai moldvai hoszpodár, Rakovicza Mihály ifjú özvegyével s így talán Moldva fejedelmi székére is tudja helyeztetni. Ez a terv azonban Ghica Gergely fejedelemmé tételével elvesztette időszerűségét. Ekkor lengyel házasságra gondolt. Szieniavszkijné 1726-ban elözvegyült s a régi szerelem ismét összehozta a két elárvult embert. Sűrű levelezés folyt az özvegy és Rákóczi közt s Rákóczi most arra gondolt, hogy fiát Szieniavszkijné özvegy leányával, Dönhoff gróf özvegyével házasítja össze.

Rákóczi György, akit megérkeztekor apja makoviczai herceggé nevezett ki, nem bírta egy félévnél tovább atyja udvarának rideg kimértségét s "mértéken felüli" vallásosságát. Visszakívánkozott Franciaországba. A fejedelem belátta, hogy fiát nem tudja visszatartani. Vigouroux-val elintéztette, hogy fia megkapta Versaillestől az útlevelet s a porta is hozzájárult a távozásához. Párisban egy ideig ugyan húzódoztak, tartottak tőle, hogy a nyughatatlan természetű György herceg kellemetlenségeket fog okozni a bécsi udvarral szemben. 1728 március 23-án éjjel indult vissza Franciaországba a makoviczai herceg, akinek további anyagi támogatása a szegény fejedelem nyakába szakadt.

A herceg távoztával ismét mély csend ült Rodostóra és a fejedelmi házra. A francia követ, D'Andrezel is meghalt s Rákóczinak ezzel megszakadt az összeköttetése a francia követséggel is. Utódának, Louis Saveur de Villeneuve marquisnak utasításában semmi sem volt már Rákóczi személyét illetőleg. Megismétlődtek azok a bajok, amik Bonnac idejében úgy bántották Rákóczit s a teljesen megoldhatatlan etiquettekérdés lehetetlenné tette, hogy kettőjük közt komolyabb érintkezés alakuljon ki. De ebben a mély szélcsendben is minden lehetőségre felfigyelt Rákóczi s a soissonsi kongresszus alkalmából nem késett a hűséges Le Bon (nem azonos a dán Bohn-nal) emlékiratban fordulni XV. Lajoshoz s a westphaliai békéig visszamenőleg bizonygatni Rákóczi Erdélyre való jogait.

A kétes távolban levő erdélyi remények kergetése közben Rákóczi, fia Párisba térte óta, reálisabb tervekkel kezdett foglalkozni. Valami modus vivendit keresett, amely biztosabb alapokra helyezi mind a maga, mind a fia jövőjét. Mivel Törökország elhagyására különben semmi reménye sem lehetett, arra gondolt, hogy politikai házasságot fog kötni - nem a fia, hanem ő maga.

A fejedelemségét veszített s a körülmények folytán párt nélkül maradt trónkövetelőben fia jövője érdekében előtérbe lépett az apai gondoskodás vágya. Látta, hogy fiának nincs biztos életalapja. Nem örült fia szökése hírének, de annak megtörténte után vállalta a következményeket. Olyan lehetőséget keresett tehát, amely mellett elvet feladása és feje meghajtása nélkül rendezheti a császár-királlyal szemben fennálló rendezetlen viszonyát s ezzel biztosíthatja fia jövőjét. Szíve teljes melegével fogott új terve kiviteléhez. Az atyai szív áttört mindenen s mivel látta, hogy a császárral való kibékülés nélkül fia jövőjét nem biztosíthatja, tisztességes keretek közt erre is hajlandó lett volna.

Rákóczi ezt a főhajtás és elvfeladás nélküli kibékülést a maga megfelelő házassága révén vélte elérhetni. Régi ismerősére gondolt, akihez sok ifjúkori kellemes emlék fűzte, Jablonovszka Konstantina hercegnőre. A hercegnő nagy vagyon ura volt s vérszerinti rokona volt az egykori lengyel királynak, Leszcsinszkij Szaniszlónak. A hercegnő nem utasította vissza az ötvenharmadik életévében járó fejedelem ajánlkozását, csak azt kötötte ki, hogy rendezze előbb ügyét a császárral, mert addig semmi ígéretet nem tehet neki.

Rákóczi 1729 nyarán Vigouroux-t és a Konstantinápolyban lézengő német tudományos kalandort, Bachstrom doktort, elküldte Lengyelországba és Poroszországba, hogy vigyék dűlőre házassági tervét.

A következőt kellett volna elérniök. Ágost lengyel király kérje ki Rákóczit a portától, hivatkozva arra, hogy oly érdekek kötik őt Rákóczi lengyelországi tartózkodásához, amelyek a porta érdekeivel is megegyeznek. Ha Rákóczi már Lengyelországban lesz, akkor Ágost biztosítsa a császárt, hogy Rákóczi részéről többé semmiféle veszély nem fogja fenyegetni. Hogy pedig ne legyenek anyagi gondjai, erről a Jablonovszkával kötendő házassággal fog Rákóczi gondoskodni.

Fia ügyét úgy kívánta rendezni, hogy György herceg a gazdag Dönhoffnét, Szieniavszkijné leányát vegye el.

Ha mindezt Vigouroux Lengyelországban elintézte, akkor a berlini udvarban ki kellett volna járnia, hogy a porosz király adja tudtára a császárnak Rákóczi őszinte békülési szándékát s kérje, hogy a császár járuljon hozzá, hogy ő és fia Lengyelországba mehessenek. Ismerje el a császár őt erdélyi fejedelemnek s fiának adja oda a bargaui őrgrófságot és a nellenburgi landgráfságot évi minimális 200.000 tallér jövedelemmel. Rákóczitól ezek fejében ne kérjen hűségesküt, arra azonban hajlandó Rákóczi, hogy Lengyelországba érkezve egy tiszteletteljes levélben kifejezze a császár előtt hódolatát.

Rákóczi feltételei megszabásánál még mindég abban a hitben élt, hogy nem jelentéktelen személy, hanem súlyt jelent s hogy ajánlata arányban áll azzal, amit kér. Kétségtelen, hogy Bécs még mindég tartott tőle és épp ezért figyeltette is minden lépését. De ennyire veszélyesnek, hogy ilyen alkuba belemenjen, még sem tartotta.

Rákóczi követei először Jablonovszkát keresték fel, aki késznek nyilatkozott arra, hogy egyengeti Rákóczi visszatérésének útját. A házasságról idő előtt nem akart nyilatkozni. Maga a hercegnő ajánlotta az ügyet a lengyel király s egyben szász választófejedelem drezdai miniszterének, Manteuffelnek jóindulatú figyelmébe. Erre annál is inkább szükség volt, mert Szienyiavszkijné, Lubomirszkij Erzsébet hercegnő, március 22-én már elhunyt s így Rákóczi ügyének nem volt egy pártfogója sem a lengyel-szász udvarban. Szienyiavszka halála súlyos csapást mért György herceg és Dönhoffné házassági tervére is. Az anya sürgetése nélkül - mint Szekfü írja - a leány nem volt hajlandó sorsát egy földönfutóhoz kötni.

Rákóczi pontosan előkészítette követei küldetését s a porosz király, a lengyel hercegnő és a szász miniszter jóakarattal is kezelték a kérdést, de a tetszetős terv mégis teljes kudarcba fulladt. Savoyai Eugen herceg ugyanis kijelentette, hogy a császár lázadóval nem alkudozik s az udvar a porosz király közbenjárását nem fogadja el. Rákóczi, aki, mint azt a bécsi udvar vélte, egy végtelen gonosztettekkel bemocskolt lázadó, örökös urától és királyától legfeljebb feltételnélküli kegyelmet kérhet, de alkut nem kezdhet.

A házassági tervek s ennek kapcsán az apa Törökországból való elszabadulása s a fiú jövőjének biztosítása, kútba estek. Jablonovszka nem is gondolt arra, hogy Törökországba költözzék. Dönhoffné is inkább más udvarlását fogadta.

Az így szomorú véget ért 1729. év keserűségét betetőzte, hogy a porta majdnem felére szállította le Rákóczi addig élvezett évdíját. Hogy fiát és a bujdosókat mégis támogathassa, a szegény fejedelem eladta lovait és vadászfelszerelését. Ezzel feladta egyszer és mindenkorra az egészségére oly hasznos utolsó világi szórakozását is.

Egyetlen szórakozása a fúrás-faragáson, festegetésen, olvasáson, Sibrikkel való biliárdozáson kívül az irodalomba való elmélyülés volt.

Rákóczi irodalmi munkásságát már nagyjában ismerjük. Ennek gerince a "Histoire des révolutions de Hongrie, ou l'on donne une idée juste de son legitime gouvernement" című Hágában 1739-ben napvilágot látott hatkötetes mű, amely mint alcíme is mondja, Magyarország törvényes kormányzatának eszméjét szolgálta. Ebbe a műbe van beillesztve a "Memoires du Prince François Rákoczy sur la Guerre de Hongrie depuis l'année 1703 jusqu'a sa fin", amelyet mi előadásunk során Rákóczi emlékirata névvel idéztünk. Keletkezésének időrendjében részben megelőzte ezt a két művet a "Confessio peccatoris", az "egy bűnös vallomása", amit a fejedelem latinul írt s amelyet Önéletrajz címmel idéztünk. Ez a vallomás a fejedelem élettörténetét a szabadságharc eseményeinek mellőzésével 1719-ig adja elő. Ebbe a műbe van beillesztve Rákóczi két elmélkedése. Egyik az emberi természet megújulásáról, a másik Lukács evangéliumáról szól. Ez utóbbi műnek különösen nagy irodalma van s összehasonlító irodalomtudományunk elsősorban Rákóczi és a janzenizmus egymáshoz való viszonyát igyekszik újabban nagy szorgalommal tisztázni. Írt Rákóczi egy, a szent áldozás előtt és után való 32 elmélkedésből álló tábori könyörgés-sorozatot. A politikai végrendeletét, amelyet fiai számára írt s amin 1725 körül dolgozott, már szintén említettük (Testament politique). Rákóczi nagyon gondosan és alaposan dolgozott s tudjuk, hogy egyes tárgy tíz-tizenkét éven át is foglalkoztatta.

Nem foglalkozván irodalomtudománnyal, nem vállalkozhatom Rákóczi irodalomtörténeti méltatására. Mivel azonban ez egy róla szóló könyvből el nem hagyható, legyen szabad idéznem az egészen korszerű irodalomtörténetet író Szerb Antal könyvéből Rákóczira, az íróra vonatkozó megállapításokat:

"Megrendítő és kultúrált vallásosság inspirálta II. Rákóczi Ferenc latin nyelvű önéletrajzát. Ez a mű is a gondviselés igazolása, de itt egy fejedelmi lélek, aki végső magányosságra jutva, már levetett magáról minden földi kicsinyességet, elmélkedik a nagyobbszerű, fejedelmi gondviselésről.

A fejedelemből, amikor önéletrajzát írta, már kihervadtak azok az aktív tulajdonságok, melyek egy felkelés izzó középpontjává tették. Megmaradt az igazi egyénisége, a sors által rákényszerített kifelé forduló attitűdök nélkül: zárkózott, csak önmagának és Istennek megnyilatkozó, mérhetetlenül szemérmes és mérhetetlenül érzékeny lélek, aki Szent Ágoston-i módra évtizedeken át expiálja magába szállással az apró botlásokat, amelyeket világibb fiatal korában elkövetett, vagy elkövetni vélt.

Önéletrajzának ihletője és formaadó mintaképe Szent Ágoston Vallomása. Mint a nagy Confessiók, az övé sem én-formában, hanem te-formában játszódik le: a főszereplő az isteni jóság, aki végtelen kegyelmében mindent előre elrendezett az emberi lélek javára. Különös epika jön így létre, minden elbeszélő mondatot két-három meditatív, Istenre vonatkozó mondat követ:,Zavar fog el, Uram és elpirulok, midőn születésedet és annak körülményeit megfontolom és a magaméra gondolok. Te Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én meg palotában; te ökör és szamár közt szegény pásztorok körében, én - a por és a féreg a te színed előtt - udvarjárók nagy csődületében, stb."

A könyv varázsát éppen ez a stiláris paradoxon, ez a legyőzött nehézség adja meg: Rákóczinak sikerült egy eseményekben gazdag, aktív fejedelmi életet áttenni a Szent Ágoston-i helyben járó önvizsgálat nyelvére. Ily módon válik a mű a XVII. század szellemének reprezentáns alkotásává. Szintézisre jut benne a század két legfőbb eszmei mozgatója: a Fejedelem ideája és a felújult, barokk vallásosság központi mozzanata, az Isten akaratában, mint a legfőbb fejedelem akaratában való elomló, önmegsemmisítő belenyugvás.

Zrínyi eposza mellett ez a másik magyar alkotás, mely szellemtörténetileg a barokk, vagy inkább a klasszicizmus legmagasabb szintjén áll. Éppen azért, mert ez az írás a fejedelemség ritka, magaslati levegőjén nyílott ki, még sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy a mindennapok olvasmánya legyen, mint a Zrínyiász. Aki Rákóczi sokszínű életének szenzációiban akar részesülni, máshol könnyebben megtalálja azokat. Bár nagyon sok a rendkívül érdekes részlet az önéletrajzban, mint pl. Rákóczi szökésének mesteri leírása, általában az is hozzátartozott Rákóczi előkelő és önmegtagadó lényéhez, hogy elkerülte az elbeszélés érdeklődést lekötő lehetőségeit. "Nem fogom itt elbeszélni", mondja ő maga "azokat az érdekes dolgokat, amelyek élvezetesebbé szokták tenni az elbeszélést, ámbár nem voltam események szűkiben; mert nem a világ fiainak és az érdekesség hajhászóinak írok, hanem a Te gondviselésed imádóinak, hogy lássák és csodálják annak nagyszerűségét és megtanulják a benned való megnyugvást."

A tömegtől, az érdekesség hajhászóitól való tudatos elfordulása - az írói öntudat szempontjából rendkívül fontos állomás. Ez az első felismerése annak az ekkortájt keletkező irodalomszociológiai ténynek, hogy kétféle irodalom lehetséges, élite- és közönség-irodalom.

Látjuk, hogy Rákóczi az irodalomban is elhatározó jelentőségű helyet tudott biztosítani magának, ami ismét csak azt igazolja, hogy igen széles érdeklődésű és nagyon átfogó tehetségű ember volt. Messze volt a hétköznapi embertől s már-már a rendkívüliség határait súrolta.

Érdekes az a különbség, amely Rákóczi két könyvtárának összeállítása, a sárospataki és a rodostói között mutatkozik. A sárospataki könyvtár még latin nyelvű, a rodostói már egy vulgáris nyelvet, a franciát favorizálta s egy valóságos kis francia szellemi oázist teremtett a rodostói szürke élet sivatagában. A 112 műből, 290 kötetből álló könyvtár a XVII-XVIII. század fordulójának francia szellemiségét tükrözi vissza. Az ezidőből ismert francia könyvtáraknak legfennebb 25%-a foglalkozott theológiával. Rákóczi törökországi könyvtáránál ez az arány a theológiai irodalom javára nagyon eltolódik. Közel kétharmada könyvtára anyagának theológiai mű. A theológiai irodalom gerincét pedig a vallásosságot elősegítő művek teszik: szent elmélkedések, intelmek. Képviselve van könyvtárában a janzenista irodalom, de a misztika és az okkultizmus is. A versaillesi napok halvány visszfényeként találunk a könyvtárban néhány művet, amely a fejedelmi élettel és a társadalmi neveléssel, a civilitással foglalkozik. Legszegényesebben van képviselve benne a szépirodalom. A janzenizmus felé hajló Rákóczi nem tűrte meg maga körül a hiú világi irodalmat. Csak Madame Gomeznek Journées amusantesja, Fénelon Télémaqueja és Szent Teréz önéletrajza képviselte könyvtárában a világias hiú irodalmat. Ezek mellett még a történelem, az útleírás-irodalom és a természettudomány volt képviselve a könyvtárban. A világi tudás könyvei is összhangban álltak a rodostói szent könyvekkel. Mint a könyvtár ismertetője, Zolnai Béla mondja: a könyvtár enciklopédikus tudásanyagot jelentett az Encyclopédie szelleme nélkül. Rákóczi tervszerűen válogatta össze könyveit s közülük elvileg csak a szépirodalom és a felvilágosodás propagandája volt száműzve...

Láttuk, hogy mennyire tehetetlen volt Rákóczi már régtől fogva, de neve, amikor valami ok volt Magyarországon a dinasztiával szemben való elégedetlenségre, azonnal felmerült a néha nekikeseredő magyarok között. Az 1729. évi országgyűlés teljesen kikapcsolta bécsi kívánságra az országgyűlés hatásköréből a vallási kérdés rendezését. A király a vallási kérdést erre egy osztrákokból álló bizottsággal rendeztette, melynek élén Eugen herceg állt s az a kérdést oly módon rendezte, hogy sem a katolikusok, sem a protestánsok nem voltak véle megelégedve. Szeptember 29-én ezért már magyar elégedetlenek jelentek meg Rákóczinál Rodostóban s Magyarországon ismét összefogatott az udvar néhány nyugtalan kurucot. Az elkeseredés pillanataiban fellobbant a különben csendes hazában a Rákóczi-romantika, amely később az ál-Rákóczik személyében élte ki magát, mint ahogy száz és egynéhány évvel később ál-Petőfik népesítették be a romantikus lelkülettel megáldott lakosságú vidéket.

A magyarországi nyugtalankodás mellett azonban sokkal inkább lekötötte Rákóczi érdeklődését az, ami az európai nagypolitikában és közvetlen környezetében, Konstantinápolyban történt. Az 1729 novemberében kötött sevillai szerződésben szövetkezett egymással, Ausztriával szembeni kereskedelmi érdekei megvédésére, Anglia, Spanyol- és Franciaország s kevéssel utóbb Hollandia is csatlakozott a szövetséghez. A császár ellen meginduló háború kitörése valószínűnek látszott. Ebben az esetben Rákóczit mind a török, mind a francia udvar elővette volna. Leszcsinszkij Szaniszló, XV. Lajos apósa, aki Ágost várható halála esetére komolyan spekulált a lengyel trón visszaszerzésére, ténylegesen megkereste Rákóczit, gondolva, hogy Ausztria ellen még felhasználhatja a fejedelemségét kereső száműzöttet.

Az európai helyzet kedvezően fejlődött, viszont a török helyzet nagyot romlott. A török seregeket a perzsa sereggel szemben tragikus vereségek érték. A tehetetlen szultán és nagyvezíre ellen kirobbant a török nép elkeseredése. Hiába hirdetett Ahmed szent háborút, elkésett véle s a janicsárlázadás Ibrahim nagyvezírnek életébe, Ahmednek trónjába került. Utóda, unokaöccse, I. Mahmud, letörte a forradalmat s a forradalom vezérét az albán eredetű Padronát 1730 novemberében a divánban lekaszabolták. Az új nagyvezír, Topal Ozmán, több mint ötvenezer embert mészároltatott le rendcsinálás címén. Törökországban a háborús párt került felül s Ozmán nagyvezírt háborúra kényszerítették a diadalmas perzsákkal szemben. Ozmán belebukott. Új nagyvezír jött. Rákóczi hiába igyekezett békére bírni a portát, tudva azt, hogy a keleten hadat viselő török nyugaton egyidejűleg tehetetlen. A török menthetetlenül belebonyolódott az újabb perzsa-török háborúba s az még akkor is javában folyt, amikor már a rodostói száműzött visszaadta fáradt testét az anyaföldnek s feltisztult lelkét teremtőjének.

Igazolva láthatta Rákóczi 1733-ban az aggodalmait. Mert amikor nyugaton kitört a háború s a francia-spanyol sereg egész Itáliát elfoglalta a császártól, a keleten lekötött török tehetetlenül nézte csak az eseményeket. Hasznavehető csapatai ott vérzettek el keleten a perzsa szabadsághősök ellen. Rákóczinak egyetlen haszna mégis lett a török rendszerváltozásból. Az új szultán visszaadatta eredetileg élvezett nagyobb összegű évdíját s így anyagi gondjai némileg csökkentek.

Rákóczi látva a török tehetetlenségét s az európai helyzetnek javára fordulását, azt kérte a szultántól, hogy engedje meg neki és társainak, béreljenek földet Havasalföldön és Moldvában, Erdély határán. Arra gondolt, hogy a magyarországi nyugtalanokat itt gyűjti össze s így egy mindég támadásra kész kolóniát hoz össze közvetlenül sóvárgott fejedelemsége határán. A porta azonban Rákóczi, sőt Mikes hasonló kérése elől is mereven elzárkózott. Ezt a császárt provokáló engedményt nem merte a legyöngült török hatalom megadni, viszont Rákóczit sem engedte ki kezei közül, hogy mégis sakkban tartsa véle félelmetes ellenfelét, Bécset.

Aggasztotta Rákóczit a Lengyelországban élő néhány emigráns lehetetlen anyagi sorsa is. Bohnt, a császári kémet akarta Lengyelországba küldeni, de egy közbejött hírre visszahívta. Bohn viszont azt hitte, hogy a fejedelem rájött árulására s szolgálata jutalmául őrnagyságot kért a császártól. De Rákóczi visszatartotta s a császári követség is célszerűbbnek tartotta, ha egyelőre Rákóczi szolgálatában marad.

1732-ben avatkozott be Törökország sorsának irányításába a század egyik legnagyobb kalandora, az előkelő francia grófi családból származott és renegáttá lett Bonneval pasa. Egy ideig császári tiszt volt, de világraszóló botrányai után, megtelve savoyai Eugen iránti mérhetetlen bosszúvággyal, 1729-ben Törökországban kötött ki. A hamar renegáttá lett Bonneval, aki időközben a török tüzérség főfelügyelője lett, 1732-ben került közelebbi viszonyba Rákóczival. Bonneval becsülete akkor kezdett nagy lenni, amikor a nyugati háborúk kapcsán egyedül tőle függött, hogy a török megtámadja-e a császárt vagy sem. Bonneval terveiben részt juttatott Rákóczinak is. Rákóczi szerencsétlenségére, mivel Rákóczi nem érintkezett Villeneuve francia követtel, az pedig Bonnevallal nem akart nyilvánosan érintkezni, a közvetítést a három német-ellenes háborús tervkovács között a császári kém, Bohn végezte. Ez lett Rákóczi utolsó keserű csalódása, mert halála előtt megtudta, hogy hosszú éveken át egy kémre pazarolta bizalmát s az előtt bontogatta ki legbensőbb terveit, elgondolásait.

Mielőtt néhány sorban még összefoglalnánk Rákóczi Bonnevallal és Villeneuvevel kapcsolatos utolsó háborús tervezgetését, meg kell állnunk egy dátum mellett. 1732 október 27. Ezen a napon készítette el a fejedelem végrendeletét. Már ötvenhetedik évében volt, hosszú évek óta kínozta a köszvény. Megállt egy időre az elmúlás gondolatánál s papírra vetette utolsó szuverén akaratát, végső rendelkezését.

Végrendeletét címei felsorolása vezeti be: "Én Ferenc, a Te kegyelmességedből oh Istenem! Erdélyországnak keresztyén fejedelme, Rákóczi-Fejedelem s a Római Szent-Birodalom Fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és Makoviczai Herceg, Sárosvármegye örökös főispánja, Sáros-pataknak, Tokajnak, Regécznek, Szerencsnek, Ledniczének, Somlyónak, Ecsednek és Ónodnak örökös Ura stb.". Majd hálát ad az Istennek, hogy oly országba vezette, mely lelkével és természetes büszkeségével annyira ellenkezik s hogy meglátogatta őt mindennemű szomorúságokkal, ellenkezésekkel, üldöztetésekkel, gyaláztatásokkal és rágalmaztatásokkal, mert így adatott alkalom arra, hogy büszkesége megtörjön s hogy lemondjon az emberi elme hiú számításairól s szemét egyedül Istenre fordítsa. Megjegyzi, hogy egyrészt romló állapota, másrészt a sok járvány miatt készít végrendeletet s bár oly országban él, ahol nem tudja megadni végrendeletének a hitelességhez kívánatos rendtartásokat, mégis reméli, hogy akaratát megtartják. Reméli azt is, hogy külön latin nyelvű végrendeletének is eleget fognak tenni, amelyben a Törökországban levő értékeiről rendelkezett. Jelen végrendelete Franciaországban levő javairól intézkedik.

Legelőször arra kérte a francia királyt, hogy ne engedje, miszerint fiát a jaroszlói birtokhoz való jogából kiforgassák. Ezt a birtokot XIV. Lajos vette neki, a fejedelemnek s csak bizonyos okokból van az Szieniavszka nevére írva. Rákóczi a háború után elzálogosította a birtokot nevezett hercegnőnek. Attól tart tehát, hogy ez a két körülmény lehetőséget nyújt arra, hogy fiát e jogból kiforgassák.

Másodszor fiára hagyta azt az évi 6000 livrenyi évjáradékot, amelyet a Brenner által 600.000 livre névértékű kötvényből 82.000 livrere csökkentett tőke hozadéka gyanánt élvezett.

Hivatkozott arra, hogy XIV. Lajos évi 40.000 livret biztosított a Rákóczival emigrált nemesek részére, amelyet az újabb rendeletek eltöröltek. Jogát erre az összegre is fenntartotta s szintén fiára, Rákóczi György makoviczai hercegre hagyományozta.

Mivel remélte, hogy XV. Lajos eleget tesz elődje kötelezettségeinek, tehát ennek az összegnek terhére mintegy százezer livret hagyományozott egyházi célra, valamint udvari embereinek; míg a tisztek nyugdíjára ígért összegből 42.000 livret hagyományozott gr. Csáky Mihálynak, br. Zay Zsigmondnak, Krucsay Istvánnak, Máriássy Ádámnak és Pápay Gáspárnak. Az előbb említett százezer livre körül járó összegből tíz-tízezret udvarmesterére, Sibrik Miklósra és főkamarására, Zágoni Mikes Kelemenre hagyott.

Arra az esetre, ha XV. Lajos még több adósságát fizetné meg, az összeg Györgyöt illeti oly kötelezettséggel, hogy ha lenne Rákóczi Ferencnek törvényes tartozása, azt fizesse ki. Az 1701 előtti időkből származó adósságairól úgy intézkedett, hogy azok megfizetése birtokai új tulajdonosait illesse.

Végrendelete végrehajtásával, mivel kihalt minden család, amelyből származik (Rákóczi, Zrínyi, Báthory, Frangepán, Lorántffy, Gerendi családok) s XV. Lajos nem is emlékezhetik rá, hisz egész kis gyermek volt, amikor őt láthatta; barátait, Bourbon herceget, Charolois grófot, Du Maine herceget és Toulouse grófját bízta meg. Ezeknek ajánlotta figyelmébe neveltjét, Louis Molitard francia nemest, valamint francia komornyikjait és szolgáit, mivel ő nem tudja hátralévő napjaikat biztosítani.

A végrendelethez két levelet csatolt a fejedelem. Az egyik a nagyvezírhez szólt s azt kérte benne, hogy holt tetemét édesanyja mellé temessék s hogy a vele volt magyarok "minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokat, vagy akiknek tetszeni fog, e birodalomban bátran megmaradhassanak."

A másik levél Franciaország portai követéhez szólt. Kérte, hogy halála esetén küldje kancellárját Rodostóba, hogy hiteles leltárt vegyen fel s kereskedőket, akik hagyatékát felbecsülik. Kérte a követen keresztül is a végrendeletében megnevezett négy francia főurat, hogy végrendeletét hajtsák végre. Levelét igazi franciás udvariassággal így fejezte be: "Legyen ön arról bizonyos Uram, hogy csak ezen utolsó perc vetend véget azon becsülésnek és tiszteletnek, amellyel Excellentiád iránt viseltettem..."

A végrendeletről való megemlékezés után visszatérhetünk az utolsó háborús tervekhez. Bonneval a nyugati események kedvező alakulásakor terjedelmes emlékiratot nyújtott be a portához. Ebben kifejtette, hogy itt az alkalom, hogy a török visszaszerezze legutóbb elveszített dunai tartományait. Mivel azonban nem akarta új hazáját újabb súlyos vereségnek kitenni s minden elgondolásának rugója a császári ház és Eugen elleni gyűlölete volt, a háború megkezdésének előfeltételéül azt szabta meg, hogy előbb kössön Franciaország szerződést Törökországgal s abban kötelezze magát, hogy nem köt különbékét a császárral.

Az európai bonyodalom egyre jobban kibontakozott. 1733 február 1-én elhunyt Erős Ágost lengyel király. A francia király apósát, Leszcsinszkij Szaniszlót akarta visszaültetni a lengyel trónra. Azonban sem a császár, sem a cárnő nem akartak Varsóban "francia helytartót" látni. A franciaellenes bécsi és moszkvai udvar III. Ágost mellett nyilatkozott, míg Páris utasította Monti varsói és Villeneuve portai francia követeket, hogy Szaniszlót támogassák. Villeneuvöt elfogta a háborús láz s nyitrai Tóth Andrást, akit a franciák azért küldtek Törökországba, hogy onnan Magyarországba menve, a Bercsényi-féle francia huszárezredbe legénységet toborozzon, saját felelősségére a tatár kánhoz küldte, hogy azt az oroszok ellen lázítsa. Tóth meg is szemlélte a kán két seregét, melynek fizetését a francia állampénztár fedezte.

Villeneuve számított arra is, hogy a magyarokat fel lehet lázítani. Azonban erről a tervéről nem értesítette Rákóczit s maguk a fellázítandó magyarok sem tudtak arról, hogy a portai francia követ úr elgondolása szerint nekik fel kellene a francia külpolitika érdekében lázadniok. Rákóczit is mélyen sértette a róla-nélküle való intézkedés. Kereken visszautasított tehát minden közreműködést: "A magyarok felkelésébe én nem keveredem bele" izente Bohnnal a követnek, mint azt Talmann császári portai követ jelentéséből tudjuk "folytassa az, aki elkezdte a dolgot. A követ úr nem ismer sem engem, sem a háborút, innen van, hogy e tárgyat illető gondolatai igen felületesek."

Pedig Rákóczi nem idegenkedett attól, hogy az európainak ígérkező háború Magyarországra is kiterjesztessék. De el akarta kerülni, hogy az ország területére török és tatár hadak lépjenek. Emlékezett Esterházy Antal tatárokkal színezett kellemetlen emlékű betörésére s ezért nézte rossz szemmel a francia követnek és Tóth Andrásnak üzelmeit a tatár kánnal.

Erre Villeneuve kezdeményezésére, Bonneval, Bohnon keresztül, emlékiratot küldött Rákóczihoz, amelyben kifejtette a török-francia-magyar együttműködés fontosságát. Hangsúlyozta, hogy Franciaországnak eminens érdeke, hogy elszakítsa Magyarországot a császártól, mert a császár a magyar területek birtoklása nélkül apró fejedelemmé süllyed le, aki alig 30-40.000 ember felett rendelkezik. Hogy ebben a megállapításban mennyire igaza volt, azt egy évtizeddel később épp Magyarország bizonyította be, mert a magyar segítség nélkül Mária Terézia örökösödési háborúja a Habsburg-hatalom teljes megsemmisülésével végződött volna. Azt javasolta tehát Bonneval, hogy az Itáliában fölös számú emberrel rendelkező francia és szövetséges hadakból szakítsanak ki 50.000 embert s az törjön Horvátországon át Magyarországra s szállja meg Budát. Rákóczinak Boszniában kellene a sereghez csatlakoznia, hogy Buda elfoglalásakor királlyá kiálttathassa magát. Rákóczi Györgynek Párisból azonnal Moldvába kell jönnie, hogy onnan egy sereg élén egyidejűleg Erdélybe nyomuljon s elfoglalja az erdélyi fejedelemséget.

Rákóczi örömmel fogadta a tervet. Leginkább az tetszett neki benne, hogy a török és a tatár támogatástól megszabadulva térhetne vissza.

A francia-török együttműködés terve különben is kútba esett. Bonneval nem volt hajlandó új hazáját beugratni a háborúba anélkül, hogy az előzetes szövetség Franciaország és Törökország közt megköttessék. Viszont Fleury bíbornak, a francia külpolitika új vezetője, az itáliai sikereken úgy felbuzdult, hogy a leghatározottabban megtiltotta Villeneuvenek, hogy folytassa a török szövetségre irányuló munkásságát. Villeneuve elfecsegte ezt az utasítást Bohnnak, aki azonnal továbbadta Talmann császári követnek, az pedig késedelem nélkül közölte a portával. A porta, amely szerződéskötés nélkül úgy sem akart belekezdeni a háborúba, hisz Bonneval is ezt javallotta, ettől kezdve teljesen letett arról, hogy beleavatkozzék a nyugati eseményekbe. Különben is sokkal nagyobb feladatok hárultak rá keleten, semmint kockáztatás nélkül nyugaton bármit is kezdhetett volna.

Rákóczi ekkor már lemondott az egyéni tervekről s szinte következetlenül kapott minden kívülről jött terv után. Élete hajója már kormánytalan s a vihartól széttépett vitorlájú alkotmány volt, amely a szelek és habok játékának volt odavetve. A régi határozott célok a messziségen s a játékos fénytöréseken keresztül már ködös délibábképekké alakultak a végtelen felé néző tekintete előtt s bármerre is hányták élete hajóját a tőle független erők, egyre azt látta, hogy a vágyott cél bontakozik ki a köd mögül... Egyre határozottabban az öregedő, fáradt s már csak máról-holnapra élő ember képe bontakozik ki ezen évek rodostói Rákóczijának tetteiből. Álomvilága már messze ragadta őt az élet realitásaitól. Az ő világa már nem e földi világ vala.

Az európai helyzet a következő volt. A franciák és szövetségeseik Itáliát elfoglalták, viszont Varsóban III. Ágostot választották meg lengyel királynak s Szaniszló Danckába szorult, ahol nem sok kilátása volt arra, hogy a szász és orosz csapatokkal szemben tartani tudja a várost. Pedig a lublini palatínus épp ezekben a napokban írt Rákóczinak Rodostóba s Szaniszló hívei nevében dicsőítette a lengyel-magyar testvériséget s terveket szőtt a lengyelek és magyarok közös császárellenes támadásáról.

Nem hiába hozták annak idején földrajzi tényezők (amelyek az idővel sem változnak) létre az Árpádok azóta hagyományossá és nemzetivé lett külpolitikai koncepcióját, az észak-déli szövetséget, amely lehetőleg egy nyugati neolatin állammal egyetértőleg fordult a német Közép-Európa felé. Ugyanezek a földrajzi tényezők ismét időszerűvé tették ezt az elgondolást, ami különben Rákóczi egész élete külpolitikájának vezető gondolata is volt. Az elmékben ott kísértett a lengyel-magyar-török Habsburg-ellenes front együttműködésének gondolata, amelyet nyugaton a francia-spanyol érdekek támogattak volna. Generációk születhettek és tűnhettek el. Évszázadok válthatták fel egymást. De a földrajzi tényezők adta külpolitikai lehetőségek kötelező erővel kényszerítették az egymást váltó generációkra az azonos külpolitikát, mindaddig, amíg egy nagy történelmi fordulattal fel nem adta a nemzet ősi német-ellenességét s nem simult politikailag fenntartás nélkül a német Közép-Európához a XVIII. század harmadik-negyedik évtizedétől kezdve, kivéve azt a pár évet, amikor Kossuth és szabadságharca visszafordult a Rákóczi járta útra.

Még mindég az volt a legnagyobb kérdés Rákóczi előtt, hogy a porta ki fogja-e őt bocsátani kezei közül. Mindent elkövetett tehát, hogy legalább ezt tisztázza. A francia követtől nem várhatott támogatást, mert időközben Villeneuve rájött, hogy a szerződés követelésének kérdésével Bonneval áll a porta mögött s így tulajdonképpen ő a megakadályozója annak, hogy a franciák beugrassák felelősségvállalás nélkül a törököt a császár elleni háborúba. Villeneuve így nem is vállalkozott volna arra, hogy Rákóczi és Bonneval közös ügyét Párisban támogassa. Megkísérelte tehát Rákóczi a moldvai száműzetéséből visszabocsátott Pápay útján, hogy közvetlenül a portától kérje elbocsáttatását, de az elzárkózott a kérés teljesítése elől. Megkísérelte, hogy Anglia védelmébe helyezze magát, de a portai angol követ épp úgy visszautasította most is, mint 1731-ben tett kísérletezésekor.

Egyetlen észszerű út volt csak nyitva Rákóczi számára, az, hogy közvetlenül Franciaországhoz forduljon. György fiáról is kellemetlen híreket kapott s mélyen fájlalta annak könnyelmű életét, összekapcsolta tehát a köz- és a magánügyet s Bohnt elküldte Franciaországba, mintegy két hónappal a Bonneval-féle terv kipattanása után. Két feladattal bízta meg: hogy vegye kezébe Párisban Rákóczi összes ügyének vitelét s első sorban a Bonneval-féle tervhez igyekezzék megnyerni a francia külpolitika támogatását; hogy igyekezzék György herceget becsületesebb életmódra szorítani.

Bohn útnak indulása előtt átvette Talmanntól a császári alezredessé való kinevezését s elárulta Rákóczi, Bonneval és Villeneuve minden ügyét, nemcsak a császárnak, de az orosz követnek is. Párisban Bohn nem elégedett meg eddigi jövedelmi forrásaival, hanem Chauvelin külügyi államtitkárral történt tárgyalásairól most már nemcsak az orosz és a császári udvarnak számolt be, de eladta magát még a hollandoknak is.

A hűséges és becsületes Bon, akit Rákóczi azért szorított Párisban Bohn által háttérbe, mert eredménytelensége miatt már nem bízott benne, gyanakodással figyelte Bohn ügyvitelét s hosszas figyelés után sikerült is annak titkos levelezését lelepleznie. Jelentette az ügyet a párisi rendőrfőnöknek, aki az áruló Bohnt a Bastilleba záratta. Az áruló aztán kihallgatásain be is vallotta bűneit. Chauvelint a vallomásból Rákóczi angol orientációja érintette legkellemetlenebbül. Villeneuve is olyan jelentést küldött Konstantinápolyból, hogy magát tisztázza, amely minden kellemetlen dolgot Rákóczira és Bonnevalra hárított. Párisban Rákóczi a legkellemetlenebb színben tűnt fel s a külügyi államtitkár nem is késett a hűséges Bon útján rosszallását fejezni ki, hogy Rákóczi ahelyett, hogy a francia kormány lengyel terveit támogatná, amin csak egy török-orosz háború segíthetne, egy török-császári háborút akar felidézni, ami most egészen másodrangú érdeke Franciaországnak.

Rákóczit mélyen megrázta a hír, hogy legbizalmasabb embere évek hosszú során át fizetett ellensége volt. De még sokkal inkább bántotta az, hogy szembe került a francia külpolitika irányítóival.

Míg Rákóczi követét Párisban leleplezték, Szaniszló ügye Lengyelországban teljesen elveszett. Július 27-én Dancka megadta magát s Szaniszló csak harmadmagával tudott idejében megmenekülni.

Bohn gyalázatos árulásának híre s a francia külpolitikusok gyanúsítgatásai mélységesen megrázták Rákóczit. Nappal ugyan nyugalmat erőszakolt magára, de éjjel - hallotta a szomszéd szobában tartózkodó lakáj - nyugtalanul hánykolódott párnáján, egyre kevesebbet aludt s gyakran fel-felsóhajtott, amit addig sohsem tett. Megtört, nagyon megtört.

Rákóczinak nagy gondot okozott egyik fia támogatása is s őszintén kívánta, hogy másik fia ne cserélje fel a biztos megélhetést a bizonytalan emigráns-sorssal. De az idősebb fiú, József is követte öccse példáját. Megszökött. 1734 augusztusában jutott el az apához a hír, hogy a másik fia is megszökött s most már két fiú eltartása fog ránehezedni.

Az újabb családi gond még egyszer megacélozta tervezőkészségét s a hűséges Bon útján újabb tervet adott be Párisba. Ez a terv a Bonneval-féle elgondolás módosított második kiadása volt. A most spanyol kézre jutott Nápoly biztosítására azt ajánlotta, hogy a spanyol hajóhadak foglalják el Triestet, Fiumét, Buccarit és Porto-Rét s szállítsanak partra 3-4000 embert, mert ennyi is elég a horvátok fellázítására. Ki is szemelt egy volt kuruc, akkor francia ezredest, Rátkayt, akinek a Dráva és a Duna között nagy rokonsága van. Mivel Rákóczi a horvát szabadság ősi védelmezőinek, a Zrínyieknek és a Frangepánoknak egyetlen utóda, a horvátok fellázítása néhány kiáltvány útján könnyen menne. De, hogy a török Rákóczit el is bocsássa, ahhoz az szükséges, hogy Villeneuve helyett egy erélyesebb követ jöjjön a portára, aki az elbocsátást kieszközli. Rákóczi, ha kap a franciáktól pénzt, fegyvert és tisztet, akkor 10.000 gyalogossal és 4000 lovassal a török határról törne be Magyarországba. A déli támadással egyidejűleg Lengyelországból is lehetne egy támadást kezdeményezni, ami elősegítené a magyarországi újabb abszolutizmussal elégedetlen magyarság lázadását. III. Károly ugyanis évek óta nem hívott össze országgyűlést s a magyar törvények ellenére 1732-ben a nádor elhunyta után vejét, Lotaringiai Károlyt királyi helytartóként a helytartótanács élére helyezte. Ez a két intézkedés eléggé elidegenítette a nemzetet és a császárkirályt egymástól.

Rákóczi komolyan készült erre az akcióra. Máriássyt és Ilosvayt már 1734 nyarán Lengyelországba küldte, hogy ott Krucsayval és Jávorkával tárgyalják meg az északi betörés lehetőségeit.

Így alig maradt valaki Rákóczi mellett. Vigouroux is Franciaországban költötte a fejedelem pénzét. Csak Csáky, Sibrik, Zay, Pápay és Mikes, no meg néhány névtelen s az idegenek közül Charriére ezredes, Bechon, a fejedelem francia titkára és a ragaszkodó de Saussure. Ebben a szűk kis körben rohanta meg a külföldi terveiben még mindég bizakodó és azokat még mindég sürgető vezérlő fejedelmet az a betegség, amely rövid szenvedés után sírba is vitte.

1735 márciusában kezdett gyöngélkedni. De még sürgette fiát, Józsefet, hogy siessen hozzá. Megkísérelte a kibékülést Villeneuvevel is s őt is kérte Párisba juttatott terve támogatására. A szokásos napirendet igyekezett még megtartani. De környezete március 23-án már észrevette, hogy arcszíne elhagyta s hogy étvágya nagyon megcsappant. Este megkérdezte szolgálattevő kamarását, Mikest, nem fázik-e. Az idő elég meleg, ő nem fázik, felelte a kamarás. "De én nagyon fázom" mondta Rákóczi. Most már bevallotta, hogy beteg. Éjjel már hányt a fejedelem s reggel Mikes megdöbbenve látta, hogy ura úgy leromlott, hogy alig lehet ráismerni.

A fejedelmet évek óta, 1713-tól kezdve kínozta a köszvény, de csak pár hétig minden évben. 1694-ben negyednapos hideglelésben szenvedett, de nagyobb betegség csak 1727-28-ban látogatta meg, mikor háromnaponként kirázta a láz. 1704-ben Szeged alatt valami tífusz-féle megbetegedésen ment át. Különben egészséges és erős szervezetű ember volt s ilyen gyors leromlása megdöbbentette környezetét.

Rákóczi megkísérelte leküzdeni a rosszullétet, bár amint a hiányos adatokból meg lehet állapítani, tüdőgyulladása (Pneumonia biliosa) volt. 25-én felöltözött s átvánszorgott a kápolnába, hogy a Boldogasszony-napi nagymisén részt vegyen.

Nem akarta tudomásul venni, hogy beteg. Bármennyire kérték, mégis foglalatoskodott tovább s naponta megjelent a templomban s együtt ült étkezésnél az udvarral. De panaszait, hogy szíve, gyomra fáj, már nem tudta elhallgatni.

Nagyböjt volt s orvosa s papja hiába kérték, hogy egyék, böjtölt. Április elsején annyira rosszul lett, olyan hidegrázáson ment át, hogy többet nem tudott a templomba átmenni. De azért azon volt, hogy betartsa a napirendet. Április 7-én azonban annyira rosszul lett, hogy papot hivatott és meggyónt, megáldozott. Majd felolvastatta 1732-ben írt végrendeletét s azon József fiára való tekintettel egyet és mást változtatott. Mindez nagyon kimerítette. Ketten támogatták, amikor karszékéből felállt, de még maga ment be a hálószobájába.

Az ágyban még beszélt, de már alig lehetett érteni, hogy mit. Éjféltájban a bujdosók aggódó körében felvette az utolsó kenetet. Reggeli három órakor, 1735 április 8-án hajnalban, nagypénteken, szemei előbb felnyíltak, majd kevéssel utóbb fennakadtak. Az életében annyit fáradt és szenvedett fejedelem megpihent és megnyugodott...

A balzsamozó orvosok felboncolták s gyomrában súlyos elváltozásokat találtak. Agyát is kiemelték s úgy találták, hogy akkora, mint két más embernek. Szívét urnába tették, hogy végrendelete szerint elküldhessék a grosboisi kamalduliak templomába. A boncolásnál eltávolított részeket a rodostói görög templomban egy ládában azonnal elföldelték. A bebalzsamozott tetemet a spanyol aranygyapjas rend egyenruhájába öltöztették, cédrusfa koporsóba tették. Imára kulcsolt kezébe édesanyja jeruzsálemi olvasóját adták s nyakára fűzték Báthori Zsófiának, nagyanyjának, talizmánját.

Április 13-án közszemlére tették ki a tetemet. A törökök nem ismerték meg. Azt suttogták, hogy elutazott s helyébe más valakit öltöztettek fel. Április 15-én temették el egy bolthajtásos mély üregbe, a közelben lévő Belvedere-kioszk alá. Július elején a rodostói ideiglenes sírból kiemelték s átcsempészték Konstantinápolyba. Ott helyezték el a legnagyobb titokban július 6-ról 7-re virradó éjjel II. Rákóczi Ferencet, a magyar szabadság leghívebb rajongóját, édesanyja koporsója mellett öröknek gondolt nyugalomra.

Az 1906: XX. törvénycikk eltörölte a Rákóczi és bujdosó társait meggyalázó és száműző 1715. XLIX. tc. 2. és 3. paragrafusait s Rákóczit és bujdosó társait hazahozatva most már magyar földön helyezték végleges nyugalomra.

1906 október 29 óta a kassai székesegyházban nyugszik II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Bercsényi Miklós, Bercsényiné és Sibrik, a késmárki luteránus templomban pedig Thököly Imre szétporló földi maradványa. Azon a tájon, ahol legtöbbet küzdöttek nemzetük ősi szabadságának helyreállításáért...

*

Nem zárhatjuk le könyvünket anélkül, hogy megemlékeznénk az utolsó Rákócziakról és a bujdosók sorsáról. Pár sorban csak, hogy lássuk, miként halt ki a nemzeti mozgalmak legnagyobb magyar családja s hogy pusztult el lassan az egész emigráns kolónia.

Elsőnek Sibrik Miklós udvarmester követte fejedelmét. 1735 október 6-án halt meg. Ettől kezdve a rodostói kolónia csak Józsefet várta. Remélték, hogy a herceg átveszi apja örökét s élükre áll. Különösen remélték ezt azóta, amióta kétségtelen lett, hogy ki fog törni a török-orosz háború. De József csak hosszú késlekedés után 1736 december 5-én érkezett meg. Gallipolinál szállt partra s csak Mikest fogadta s azonnal Konstantinápolyba sietett.

Mialatt a portánál igyekezett egészen bizonytalan politikai helyzetét tisztázni, nejének, Marie de la Constanciérenek leánya született, akit Josephe-Charlottenak kereszteltek. Az utóbb apácává lett leányát József sohasem láthatta meg. Neki más sors rendeltetett.

József nehezen szokott össze a száműzöttekkel. Indulatain nem tudott uralkodni. De atyja emléke és Erdély függetlenségének még egyre kísértő reménye hozzá fűzte őket. Közben kitört a háború a császárral s a temperamentumos József otthagyta Rodostót. Bement Konstantinápolyba és szerepet követelt magának. Amíg a szultán elé került s amíg kiverekedte, hogy a szultán szövetséget kössön vele, négy hosszú hónap telt el. Ez alatt az apja örökét átvett fiú díszes márványsíremléket emeltetett apja teteme fölé.

1738 január 25-én a szultán ünnepélyes körülmények közt nyújtotta át Rákóczi Józsefnek az öt nappal előbb aláírt szövetség-levelet, melynek értelmében a szultán elismerte őt előre Erdély fejedelmének, Magyarország vezérlő fejedelmének, esetleg királyának. Vele véd- és dacszövetséget kötött s háború esetére magát 80.000, Erdélyt 20.000, Magyarországot 100.000 katona kiállítására kötelezte. A szultán kikötötte magának a valaha török kézben volt várakat, viszont kötelezte magát, hogy ha a háború nem sikerül, akkor Rodostóban Józsefet és társait is épp úgy ellátja, mint apjával tette, de megengedi azt is, hogy más országokba költözzék.

Rákóczi Ferenc ezt a szerződést semmi körülmények közt alá nem írta volna, de József, aki már nem nemzeti célok, hanem előtte egészen homályos követelések után futott, már 27-én elindult a bujdosókkal északra s kiáltványban szólította fel a nemzetet a felkelésre. Február 18-án ért Csernavodába. Egy hónap mulva átment Viddinbe, hová április 6-án érkezett meg. Súlyos csalódás várt itt rá. Egy valamire való magyar sem jött a táborába. A király már május 6-án pártütőnek nyilvánította s 10.000 forint jutalmat tűzött ki annak, aki élve kézbe adja s 6000-et annak, aki megöli. Szeptember 5-én XII. Kelemen pápa exkommunikálta a herceget.

Betegen és megalázva indult Rákóczi József október 6-án téli szállására. 19-én értek vissza Csernavodába, ahol Rákóczi József november 10-én 38 éves korában, hosszas szenvedés után elhunyt.

Rákóczi Györgyöt ugyan Villeneuve volt portai követ figyelmeztette a bujdosókkal és a nemzetével szemben való kötelességére, de a herceg magát nem zavartatva nyugodtan élt tovább Párisban. Megnősült. Elhízott. Elvette Pinthereau de Bois l'Isle kisasszonyt s csendesen éldegélt abból a 20.000 livreből, amit XV. Lajostól kapott évdíjul és naponta megivott 10-12 palack bort. Semmisem volt már benne ősei törekvéseiből, 1756 június 17-én hunyt el s benne kihalt a Rákóczi-család férfi-ága.

Rákóczi Juliánna, Ferenc nővére már 1717-ben meghalt s dédunokájával, Aspremont Máriával, gróf Erdődy Györgynével kihaltak a magyar Aspremontok is. Rákóczi József leánya pedig apáca lett s 1780 július 3-án véle szállt sírba az utolsó leányági Rákóczi is.

A nagy és dicső família így pusztult ki s véle kihaltak a XVI-XVII. század nagy magyar nemzeti küzdelmeinek családjai is. Hogy még emlékeztető se maradjon akkorra, amikor a nemzet irányt változtatva, a nemzeti ellentállás helyett a szomszédos németséggel való együttműködésben találja meg újabb célkitűzését...

Az emigráció soha nem hatott a magyar életre. Minden igyekvése meddő volt s nyomtalanul ült el. Rá sem várt tehát más, mint a legtermészetesebb felszámolódás: a lassú pusztulás sorsa, lassú kihalás. Mikes Kelement 1761 október 2-án váltotta meg nagy földi magányából a halál. Csáky Mihály már 1757-ben meghalt s Zay Zsigmond egy évvel élte túl őt csupán. Utolsónak 120 éves korában Horváth István adta vissza lelkét teremtőjének. Ő még szinte megérte az új századot s látta a francia forradalmat s Napóleon sikereit. 1799 szeptember 12-én hunyt el.

De Horváth s még néhány Mikest túlélő emigráns, már csak mint szánandó magánosok éltek Törökországban. Zágoni Mikes Kelemen halálával Rákóczi törökországi emigrációjának rodostói hivatalos telepe megszűnt.

Rákóczi hamvaira, száműzött társai csendes életére, majd sírjaira a XVIII. század magyarországi levegőjében mély feledés és közöny szállt rá. Egy újabb szabadságharcnak kellett eljönnie és egy újabb elnyomatásnak, hogy a nemzet felfedezze az elfelejtett bujdosót s kiemelve személyét és mozgalmát a méltatlan feledésből, egyszer és mindenkorra beállítsa a leghívebb és a legkötelességérzőbb, nagy országépítő magyart történelmi értékéinek pantheonjába.

Könyvemet a nagyközönség legszélesebb rétegeinek szántam. Arra kellett törekednem tehát, amellett hogy értékesíteni kívántam a Rákóczi-kutatás minden eddigi valamire való részeredményét, hogy előadásomat ne szakítsam meg lapalji jegyzetek, idézetek tömegével, hanem mondanivalóimat irodalmi formában közöljem olvasóimmal. Hogy ez mennyire sikerült, arról legkevésbé sem én vagyok hivatott véleményt mondani. Viszont ez az előadási mód kötelez arra, hogy művem befejezése után számot adjak forrásaimról, ami egyben azt is jelenti, hogy összefoglaljam a Rákóczi-irodalmat. Különösen fontos ez már azért is, hogy az Olvasó, ha könyvem valamely részlete iránt közelebbről is érdeklődik, megtalálja, hogy hol olvashat bővebben azokról a részletekről, amelyeket könyvemben, annak adott terjedelme mellett, nem adhattam elő részletesebben, csak amennyire azt a mű egysége megkívánta.

Az egész magyar történelemnek egyik legjobban felkutatott területe a Rákóczi-mozgalom korszaka. Különösen Thaly Kálmán fáradhatatlan munkásságának köszönhetjük, hogy erre az időszakra nézve minden lényeges forrás ki van már adva. Mivel nincs terünk minden kisebb napló és egyéb forrás felsorolására, legelső sorban Bartoniek Emma könyvére utaljuk az olvasót: Magyar történeti forráskiadványok (Bp. 1929). A Magyar Történettudomány Kézikönyve. I. kötet 3/b. füzet, amelyben a tárgyalt kor valamennyi kiadott forrása fel van sorolva. Aki ennek a kornak egykorú nyomtatott irodalmára kíváncsi, az forgassa Szabó Károly és Hellebrant Árpád négykötetes Régi Magyar Könyvtárát és gróf Apponyi Sándor Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok című négykötetes könyvészetét.

Rákóczi többször említette, francia nyelven Hágában 1739-ben megjelent Historie des revolutions de Hongrie c. művének nincs teljes magyar fordítása. II. Rákóczi Ferenc emlékiratait a magyarországi háborúról Ráth Mór és Thaly Kálmán adták ki magyarul. Megjelent Ráth és Kugler kiadásában Pesten 1866-ban. A Confessiot II. Rákóczi Ferenc fejedelem önéletrajza címmel Domján Elek fordította le latinból magyarra s ő maga is adta ki Miskolcon 1903-ban.

A Rákóczi-korra vonatkozó szélesebb időközt felölelő forráskiadványok közül külön meg kell említenünk Thaly Kálmán kétkötetes Rákóczi Tár című kiadványát (Pest, 1866-68), amely Rákóczi imádságát, Beniczky Gáspár, Szatmári Király Ádám és Ráday Pál naplóit, a szécsényi országgyűlés jegyzőkönyvét és törvénycikkeit, valamint Bercsényinek Károlyi Sándorhoz írt leveleit tartalmazza. Ugyancsak Thaly adta ki a vargyasi Daniel-család levéltárából a Történelmi Kalászatok 1603-1711. c. művet (Pest, 1862), amely Rákóczi leveleken kívül Vay Ádámnak egy lengyel királyi tanácsos nevében írt híres röpiratát is tartalmazza. Ottlyk György önéletírását, a bártfai követek naplóját az ónodi országgyűlésről, Teleki és Pápay belgrádi követségének naplóját s még más három kuruc kori naplót szintén Thaly adott ki a Monumenta Hungariae Historica c. sorozat második osztályának 27-ik kötete gyanánt Történelmi Naplók 1663-1719. címmel (Bp. 1875. Akadémia.). Az egész Rákóczi korra nézve nyújt érdekes részismereteket Thaly Kálmán Irodalom- és mivelődéstörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból című könyve. (Bp. 1885. Ráth.)

Az első összefoglaló s a maga korában modernnek is tekinthető Rákóczi életrajzot, amely ma már merőben elavult és hiányos, Horn Emil írta. Megjelent német és francia nyelven is: Franz Rákóczi II. Fürst von Ungarn und Siebenbürgen. (Zweite Auflage: Leipzig, 1861) és François Rákóczi II. Prince de Transylvanie. (Paris. 1906.) Rákóczi első kimerítő és adatokban ma is felülmúlhatatlanul gazdag életrajzát Márki Sándor írta: II. Rákóczi Ferenc. I-III. kötet (Bp. 1907-1910). A hatalmas terjedelmű mű a Magyar Történelmi Életrajzok sorozatában jelent meg. Számomra ez az úttörő munka igen hasznos útmutatásokkal szolgált. Sajnos, írója egy ma már stilárisan is túlhaladt történetírói iskola kimagasló alakja volt és így műve ma már nagyon nehéz olvasmány s több helyen erős kritikát kíván. Érdeme azonban adatgazdagsága miatt időálló marad. Az összefoglaló magyar történelmi előadások sorából ki kell emelnem Szalay László Magyarország története című művének VI. kötetét (Pest, 1859), mint amelyik mű először közeledett komolyabb megértéssel a Rákóczi-kérdéshez.

Rákócziról, koráról és a vele kapcsolatos, vagy vele egykorú eseményekről rengeteg cikk, tanulmány, adalék jelent meg a különböző szakfolyóiratokban: Turul, Századok, Erdélyi Múzeum, Budapesti Szemle, Történelmi Tár, Gazdaságtörténeti Szemle, Hadtörténelmi Közlemények, Magyar Katonai Szemle, stb. stb. Ezt a több száz darabra menő irodalmat itt felsorolni nincs terünk. Az ebben rejlő anyagot, amennyiben az előadásomba belekívánkozott, természetesen, szintén hasznosítottam.

A magyar külpolitikai koncepció kialakulására először Hóman Bálint mutatott rá a Magyar Történet általa írt köteteiben, majd külön tanulmányokban is. A nemzeti királyságért folytatott küzdelemre nézve alapvető természetűek Szabó Dezső művei: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában (Bp. 1909) és Küzdelmeink a nemzeti királyságért 1505-1526 (Bp. 1917). Rákóczi Ferenc első két évtizedével behatóan foglalkozik Thaly Kálmán II. Rákóczi Ferenc fejedelem ifiusága 1676-1701 című kimerítő tanulmányában (Pozsony. 1882). Thököly Imre életrajzát a Magyar Történelmi Életrajzok sorozatában Angyal Dávid írta meg és adta ki két részben (Bp. 1889). Thököly Imre naplóit és leveleskönyveit, melyekből idéztünk, Thaly adta ki a Monumenta idézett sorozatának 24-ik kötete gyanánt (Bp. 1873). Ugyanezen sorozat 23-ik kötete gyanánt adta ki ugyancsak Thaly Kálmán Késmárki Thököly Imre és némely főbb hiveinek naplói és emlékezetes irásai 16861705 címmel azt az anyagot, amelyet szintén felhasználtunk (Bp. 1868). Bercsényi Miklós életrajzát 1706 végéig Thaly Kálmán írta meg A Székesi Gróf Bercsényi Család 1470-1835 c. műve második és harmadik kötetében (Bp. 1887-1892), ugyanitt igen részletesen olvasható Bercsényi és Rákóczi 1701-1703 közötti lengyelországi működésének és a szabadságharc 1706-ig folyó eseményeinek előadása is.

A Rákóczi-féle szabadságharc, illetve függetlenségi harc korszakára nézve a következő forráskiadványok a legnélkülözhetetlenebbek: Az Archivum Rákóczianum had- és belügyi sorozatának I-X. kötete, melyet Thaly Kálmán 1873 és 1883 közt rendezett sajtó alá. Ennek első három kötete Rákóczi Ferenc leveleskönyveit, levéltárának egykorú lajstromát tartalmazza 1703-tól 1712-ig. A negyedik, ötödik, hatodik és hetedik kötet Bercsényinek Rákóczihoz 1704 és 1711 közt irt leveleit közli. A nyolcadik kötetben Bercsényi leveleskönyvét adta ki 1705 és 1711 közöttről. A kilencedik kötet Bottyán János levelezését s a reá vonatkozó iratanyagot tartalmazza. A tizedik kötet igen jól használható név- és tárgymutató az egész sorozathoz. Az Archivum Rákóczianum diplomatiai-sorozatának három kötetét Simonyi Ernő rendezte sajtó alá Angol diplomátiai iratok II. Rákóczi Ferenc korára címmel (Pest, 1871-1877). Alapvető fontosságú a mozgalom francia összeköttetéseire nézve Joseph Fiedler kétkötetes okmánykiadása: Actenstücke zur Geschichte Franz Rákóczi's und seiner Verbindungen mit dem Auslande (Wien, 1855-1858). Az első kötet Kökényesdi Vetési László, a második Klement János Mihály iratait tartalmazza. A két kötet a Fontes Rerum Austriacarum IX. és XVII. kötete gyanánt látott napvilágot. Szalay László adta ki a Magyar Történeti Emlékek sorozatában Gróf Károlyi Sándor Önéletírása és naplójegyzetei, Pulay Jánosnak A szathmári békességről írt munkája címmel e kérdés becses forrásanyagát két kötetben (Pest, 1865).

A Rákóczi-mozgalom szabadságharcának külpolitikai történetére először von Hengelmüller fordított nagyobb súlyt Franz Rákóczi und sein Kampf für Ungarns Freiheit 1703-1711 c. művében, melyből azonban csak az első kötet jelent meg (Stuttgart-Berlin, 1913) s az csak 1706-ig adja elő az eseményeket. Nélkülözhetetlen Angyal Dávid kis könyve: Erdély politikai érintkezése Angliával. A mohácsi vésztől a szatmári békéig (Bp. 1902).

A szabadságharc hadtörténeti irodalmában korszakalkotó jelentősége van Markó Árpád számos résztanulmányának, melynek összeredménye II. Rákóczi Ferenc a hadvezér címmel mint önálló mű is megjelent (Bp. 1934). Katonai vonatkozásokban első sorban erre a kitűnő könyvecskére támaszkodtam. Rajta kívül és a szétszórtan megjelent tanulmányokon kívül a hadi események előadásánál leginkább még az alábbi műveket használtam: Thaly Kálmán: Ocskay László, II. Rákóczi Ferenc fejedelem brigadérosa és a Felső-Magyarországi hadjáratok 1703-1710. I-II. kötet. (Bp. 1905.) Thaly Kálmán: Bottyán János, II. Rákóczi Ferenc fejedelem vezénylő tábornoka (Pest, 1865). Thaly Kálmán: Dunántúli hadjárat 1707-ben (Bp. 1880.) Jurkovich Emil: II. Rákóczi Ferenc szabadságharca és Besztercebánya (Besztercebánya, 1903).

Des Alleurs szerepéről Márki értekezett a Hadtörténeti Közlemények 1917-es kötetében Des Alleurs marquis Rákóczinál címmel. Nedeczky diplomáciai működésének okiratait kiadta Nedeczky Gáspár A Nedeczky Család című könyvében (Bp. 1891). Klementre nézve töredékében is becses Szalay László tanulmánya: Klement János Mihály, II. Rákóczi Ferenc követe Berlinben. Hágában. Londonban (Századok, 1870). A Századok ugyanezen kötetében érdekes adatok olvashatók egy könyvismertetés kapcsán Klement halálos pöréről is. A lengyel, porosz és svéd összeköttetésekhez becses adatokkal szolgált Marczali Henrik Regesták a külföldi levéltárból c. közleményében (Történelmi Tár, 1882).

A Rákóczi-kor belpolitikájára lásd R. Kiss István művét: II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemmé választása (Bp., 1906) és Áldásy Antal: Az 1707. évi Ónodi országgyűlés története (Bp., 1895). A művelődéstörténeti vonatkozásokra Thaly már idézett s már címével is idemutató könyvén kívül használtam még Thaly tanulmányát: Az első hazai hírlap. 1705-1710 (Bp., 1879), Hildenstab György értekezését: Közgazdasági viszonyaink II. Rákóczi Ferenc korában (Székelyudvarhely, 1910), Schulz Irén disszertációját: Női viselet a kuruc korban 1670-1700 (Bp., 1912).

A svédeknek a poltavai csatavesztés utáni szerepére nézve lásd Ballagi Aladár könyvét: XII. Károly és a svédek átvonulása Magyarországon 1709-1715 (Bp., 1922). Erdődi gróf Pálffy János nádor címmel megírta Pálffy rövid életrajzi vázlatát, vitéz Málnást Ödön dr. A szatmári béke történetének ismeretéhez nélkülözhetetlen Lukinich Imrének a Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai sorozatában megjelent gazdag oklevél kiadványa: A szatmári béke története és okirattára (Bp., 1925).

Rákóczi emigrációjának első évét napról-napra haladva Szalay László állította össze: II. Rákóczi Ferenc bujdosása I. kötet (Pest, 1864). A francia- és törökországi emigráció történetét önállóan megírta Szekfü Gyula: A száműzött Rákóczi (Bp., 1913). A mű megjelenésekor országos vita középpontjába került. Kétségtelen, hogy vannak részmegállapításai, amelyeket magam nem írok alá és amelyek kiváltották Ballagi Aladár: Az igazi Rákóczi (Bp., 1916) című könyve megjelenését. Thaly Kálmán adta ki De Saussure Czézárnak törökországi leveleit és följegyzéseit (Bp., 1909). Mikes Kelemen leveleinek, amik a rodostói napoknak igen becses forrásai, számos kiadása forog közkézen.

A Rákóczi-emigrációnak igen nagy irodalma van. Az egészet összeállította Karácson Imre: A Rákóczi-emigráczió török okmányai 1717-1803 c. (Bp., 1911) művében. Ezen mű mellett nélkülözhetetlen Angyal Dávid: Adalékok II. Rákóczi Ferenc törökországi bujdosása történetéhez (Bp., 1905), Thaly Kálmán: Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak föltalálása (Bp., 1893). Az emigráció lengyelországi részére fontos mű Thalytól: Kosztolányi Jávorka Ádám ezredes s a gr. Forgách és Rákóczi-levéltár (Bp., 1888). Rákóczi és a kamalduliak viszonyára lásd Emile Pillias: Etudes sur François II. Rákóczi de Transylvanie, pendant son séjour en France: Rákóczi aux Camaldules de Grosbois (Revue des Études Hongroises, 1933).

Rákóczi és Mikes irodalmi munkásságára lásd Szerb Antal könyvét: Magyar Irodalomtörténet I-II. köt. (Cluj-Kolozsvár, 1934), Fraknói Vilmos: II. Rákóczi Ferenc vallásos élete és munkái (Bp., 1904), Brisits Frigyes: Szent Ágoston és Rákóczi Ferenc vallomásai (Pécs, 1914), Zolnai Béla: Magyar janzenisták (Minerva, 1924-1925), Zolnai Béla: A janzenista Rákóczi (Szeged, 1927), Máté Károly: A magyar önéletírás kezdetei 1585-1750 (Bp., 1927), Zolnai Béla: Mikes Kelemen (Bp., 1930). Rákóczi rodostói könyvtárát Zolnai Béla ismertette a Magyar Bibliofil Szemle 1925-ös évfolyamában.

Köztörténeti vonatkozásokban első sorban az általam és Pethő Sándor által írt Magyar Nemzet Története az ősidőktől napjainkig című mű (Bp., 1932) szövegére támaszkodtam s a magyar történet megfelelő századainak átfogó elbeszélésére kíváncsiakat erre a könyvemre utalom.

Ez az irodalmi mutató valószínűleg elegendő arra, hogy ennek alapján az olvasó az egyes őt érdeklő részletnél az utánaolvasás irányát megtalálja. Aki pedig maga is el akar mélyedni a Rákóczi kérdésben, azt úgyis egyik tanulmány a másikhoz, egyik könyv a másikhoz vezeti. És ekkor fogja csak meglátni, hogy a források közös használata miatt egyes mondatok, szófordulatok, hogy visszacsengenek a legkülönbözőbb feldolgozók előadásának szövegében is.

(VÉGE)