Deák Ferencz beszédei a mai napig elrejtett kincsek, a nagy közönségre nézve hozzáférhetetlenek voltak. Még azon országgyűlési beszédei is, a melyeknek mi voltunk tanúi, a képviselőház naplóiban és a politikai lapok évfolyamaiban nyugosznak; összegyűjtve egyáltalán nem jutottak a nyilvánosság elé. 1848-ig mondott beszédeit a most élő nemzedék meg épen nem ismeri. Abban az időben az országgyűlési tanácskozások súlya nem az országos, hanem a kerületi ülésekben volt, az itt mondott beszédek legnagyobb részét pedig sehol sem nyomtatták ki. Az 1832/6-diki országgyűlésről Kossuth Lajos, az 1839/40-dikiről Stuller Ferencz készítettek ugyan írott tudósításokat, s gyűjteményem I. kötete nagy részéhez ezek adták az anyagot, csakhogy e tudósításokat igen kevés példányban írták, s belőlük ma már az országban alig akadni kettőre-háromra.

A jelen kötet és az ez után következők Deák Ferencz beszédeinek lehetőleg teljes gyűjteményét foglalják magukban.

A kerületi ülésekben 1848 előtt mondott beszédeket, a mennyiben az írott tudósításokban megvannak, mind átvettem, még pedig úgy, a mint ott találtam, s a hol e tudósítások az országos ülésekben tett nyilatkozatokat is közlik, ezek szövegét összehasonlítottam az országgyűlési nyomtatott jegyzőkönyvekével, s azt választottam, a melyik szabatosabbnak látszott. A nyomtatott országgyűlési jegyzőkönyvekből több apró felszólalást kihagytam, egyszer a följegyzés hiányos volta miatt, másszor mert részletekre vonatkoznak, s Deák Ferencznek ugyanabban a kérdésben az általános vitánál mondott beszéde elég világot vet fölfogására.

De nem értem be az irott tudósításokkal és a nyomtatott jegyzőkönyvekkel. Mindent átnéztem, a mi az 1848-as évet megelőzött időkre nézve közzététetett, s a mi irott följegyzést a muzeum gazdag könyvtárában találni; sok országos képviselőnek atyjától megmaradt írásait olvasgattam; kutattam Zala vármegye levéltárában: s a hol Deák Ferencznek nyilvánosan tett és közölhető alakban megmaradt nyilatkozatára, vagy beszédét fölvilágosító adatra akadtam, fölhasználtam. Akárhányszor nyomára jöttem annak is, hogy egy vagy más tárgyban fölszólalt, beszéde tartalmát azonban hiában kerestem.

A 1832/6. és 1839/40-diki országgyűléseken mondott beszédek bevezető jegyzeteit igyekeztem lehetőleg rövidre szabni. Csakis a nélkülözhetetleneknek látszó fölvilágosításokra szorítkoztam, annál is inkább, mert Deák Ferencz követjelentései ezen országgyűlésekről a történteknek teljes képét adják. S nem csak az országgyűlési, hanem a megyei beszédekhez írt bevezetések anyagát is mindenütt az eredeti forrásokból merítettem. Magánleveleit, a mennyiben közügyre vonatkoznak, szintén fölhasználtam.

Igaz, hogy az I. kötetben közölt országgyűlési beszédek jó része, mert nem gyorsírók által jegyeztetett föl, csak kivonatban maradt meg. Igaz az is, hogy a megyei beszédek, melyeknek egy részét a Pesti Hirlapból szedtem össze, csonkák, mert a censura miatt csak kihagyásokkal jelenhettek meg. Igy Zala vármegye 1846. márczius 2-án tartott közgyűlésén Horváth János kamarás ily panaszos szókra fakadt: «fájdalommal tapasztaljuk, hogy országosan tisztelt Deák Ferenczünknek az egész hazára oly lelkesen ható gyönyörű szavai is a censurától kitöröltetnek, s csak megcsonkítva juthatnak a közönség elé.» Mindazonáltal nincs kétség benne, hogy még ezen formájukban is igazolva van a beszédek közzététele.

S midőn ezennel a «haza bölcse» beszédeit a nemzetre nézve hozzáférhetőbbekké tévén, Deák Ferencz emlékének adózni kivánok, munkámért egyéb érdemet nem tulajdonítok magamnak, mint azt, hogy egy drága hagyományt, mely a nyilvánosság elé való, rendeltetéséhez juttatok. Vajjon épen én voltam-e erre hivatva? Mondhatnám ugyan, csak abban a meggyőződésben vállalkoztam a kiadásra, mert különben e beszédek még sokáig levéltárakban, muzeumokban és naplókban maradtak volna szétszórva és eltemetve. Minthogy azonban Deák Ferencz beszédeinek nem commentálása és kritikai méltatása, hanem hű reproductiója volt a feladat, e munkára felbátoríthatott az a tény, hogy én voltam, ki 1861-től fogva Deák Ferencznek mondhatnám minden beszédét mint gyorsíró följegyeztem.

Még fülemben csengnek, szívemben még visszhangoznak általam leírt szavai, s midőn beszédeit ujra meg ujra elolvasom, lelkem előtt föltűnik ama nagy ember alakja, a kire ráillik, a mit Tacitus irt Agricoláról: a «Quidquid ex Agricola amavimus, quidquid mirati sumus, manet mansurumque est in animis hominum, in aeternitate temporum, fama rerum. Nam multos veterum, velut inglorios et ignobiles, oblivio obruet, Agricola posteritati narratus et traditus, superstes erit.»

Budapest, 1881. október.

Polgári társaságunk főczélja a közbátorság, s ennek fentartása a legszentebb kötelesség. Hazánk törvényei kemény büntetést szabnak mindazokra, kik a közbátorságot megzavarják, s a rablónak és gyilkosnak fejére nálunk is halált mond a törvény szava. A törvény azonban nem különböztet, csak átalános rendszabásokat tesz, büntetést határoz a vétkes ellen, de azon mellékes környülállásokra, azon ezer meg ezer tekintetekre, melyek a bűnöst oly igen mentik vagy terhelik, egyesleg ki nem terjeszkedhetvén, azoknak megfontolását a birónak bölcsességére s emberszerető szivére bizza.

Nálunk a biró nem vak eszköze a törvény szavainak, hanem érezve és gondolkodva itélő teljesitője azoknak; és valóban, a törvény rendelését minden különbség nélkül, minden esetnél vakon eszközlésbe venni, gyakran nem is volna egészen igazságos; mert azon jobb nevelésű kimívelt ember, ki embertársát orozva meggyilkolja, csakugyan méltóbb a halálra, mint a barmok között, minden oktatás nélkül, durván felnőtt, vad indulatú pásztorlegény, ki korosabb társai által elcsábítva, rablásnak indul, és rablás közben a maga vagyonát ellentállással védelmező utast agyonsujtja.

Mindezeket nem oktatva, csak emlékeztetve bátorkodik itten előadni a védelmező tiszti ügyész, és kéri e pörnek biráit, kövessék figyelmökkel ezen sorokat, melyekben Babics Józsefnek élte-folyta röviden elmondatik; de ne úgy, mint a törvénynek komoly és irgalmat nem ismerő végrehajtói, hanem úgy, mint érezni és szánakodni tudó emberek vegyék fontolóra azokat.

A szerencsétlen Babics József Petesházán szegény sorsban született. Szülőinek nem vala módjuk, hogy őtet iskolába küldjék; helyben pedig sem templom, sem isteni szolgálat, sem pap vagy mester nincs, ki a gyermeket a keresztény hitvallásnak és az erkölcsiségnek elsőbb ágazataira oktatta volna. Ily elhagyattatás mellett szilajon fölnevelkedve, ifjúságának serdülő korában, midőn még minden jó és rossz behatásnak tárva van a szív és elme; midőn az érett megfontolást még a legjobbnál is oly gyakran elnémítják az indulatok: hogy kenyerét keresse, Becsehelyen, mint gulyás-bojtár szolgálatba állott. És épen ez vala szerencsétlenségeinek legelső kútfeje; mert Becsehely a közvélekedés szerint is mindenkor kiirthatatlan fészke és tanyája volt a magokat rejtegető csavargóknak. Tóth János, az ottani csikós nyujtott az ilyeseknek menedékhelyet, s ez által oly tekintetet szerzett magának a tőle rettegő s ezért barátságát kereső vidékbeli pásztorok előtt, hogy méltán azok fejének mondathatik. A pásztor pásztorral barátkozik inkább, mint földmívelővel, mert életmódjoknak és foglalatosságaiknak egyformasága őket egymáshoz húzza; így ismerkedett meg a pásztorkodni kezdő Babics József is gyenge korában becsehelyi pásztortársaival, kiknek élete folytáról már maga ezen pör is elegendő bizonyságot tészen.

Ugyanis Tóth János csikós, a pörnek irományai szerint, mind az itt kóborló, mind a Szlavóniába által szökött gonosztevőkkel összeköttetésben lévén, a legsulyosabb vétkek tetemes gyanújával terhelve, bővebb vizsgálat végett ns. Verőcze vármegyének általküldetett; a bojtárok közül pedig némelyek vétkeikért már büntetést kaptak; mások mint rablók és gyilkosok rettegve várják az ezen pörben hozandó végső itéletet. Ezen vétkek barlangjában tehát Babics Józsefnek meg nem romlani majdnem lehetetlen volt. A példa és a társaság oly hatalmas eszközei jónak és rossznak, hogy még a míveltebb ember sem tagadhatja meg ezek hatalmát; s a legerősebb lelkű is beszívja vétkes szokásait azoknak, kikkel ifjuságától fogva kirekesztőleg társalkodott; de azonkívül is gyülöli a bűnt gyakorló gonosz ember jobb lelkű embertársát, és maga körül nem igen szenvedi meg azt; rész szerint, mert árulástól fél, társa előtt pedig titkolódzni felette terhes, és némelykor lehetetlen is; de rész szerint azért, mert annak jámbor életében, derült és egyenes tekintetében, mindenkori szemrehányást olvas vétkeiért; üldözi tehát és gúnyolja azt mindaddig, míg vagy el nem válnak egymástól, vagy a jó is elcsábíttatik. Ezek szerint nem bocsánandó-e, hogy Babics József, kinek szívében az isteni és polgári törvények, a jónak és igaznak magvai nevelés által nem igen mélyen valának beplántálva, jó nem maradott egy oly társaságban, hol csak a véteknek örömei ismertettek, hol a jámbor élet kigúnyoltatott, az erkölcsös ember üldöztetett, és csupán a hasonlóul elvetemedett vétkes volt többi társainak barátságára érdemes?

Itt csalta el Fehér Józsi, Tóth János csikósnak bojtárja és érdemes tanítványa, Babics Józsefet magával az aligvári majorba, hol legalább ez utolsónak, a pör irományai szerint is, semmi vétkes szándéka nem volt; de midőn a majorbeli cselédek által megtámadtattak, társának biztatásából, sőt egyenes parancsolatjából, a neki nyujtott pisztolylyal mind magát, mind társát védelmezni kötelességének tartotta; mert még a legvadabb rablócsoportnak is vannak bizonyos és különös szokásbeli törvényei, melyek szerint öregebb társának nem engedelmeskedni, valamelyiket föladni vagy elhagyni, és a veszedelemben nem védelmezni, legalacsonyabb véteknek tartatik; a becsehelyi pásztorok csoportja pedig ezen törvények szentségét Babics Józsefnek is hihető hathatósan lelkére kötötte. Büntetés követte ezen első hibát, mely büntetésnek súlyát az effélékhez nem szokott Babics Józsi fölötte terhesnek érezvén, hogy attól megmenekedhessék, módokat keresett és talált is az elszökésre. De épen ezen szökése által lett ő kizárva a polgári társaságnak békés köréből; mert az elillanásért még terhesebb büntetés várakozott reája, melynek félelme miatt nyilván megjelenni sehol sem mervén, bujkálva csavarogni volt kénytelen. Csavargása közben Strobl Józsi kanászbojtárhoz vetődött, s ott Kovács Ferkó csavargóval is szerencsétlenségére megismerkedett. Kenyere már ekkor elfogyott, ruhája nem volt, szolgálatba lépni nem bátorkodott, pénz nélkül nem élhetett: csoda-e tehát, hogy egyrészről élte föntartásának természeti ösztönétől szorongattatván, másrészről prédát igérő, gonosz indulatú társainak álnok csábításai által elragadtatott, s azoknak vérengző példájára Selyem Bódi kirablásában és meggyilkolásában részes lett?

Vétke után bűntársát, Strobl Józsit, már el nem hagyhatta, mert a felfödözéstől rettegve, máshol élelmet és rejtekhelyet még csak keresni sem mert; midőn pedig Strobl Józsi a sági pusztán kanászgazda lett, Babics József is követte őtet, és hogy élhessen, távol hazájától, mint első vétkeinek helyétől, nevét is, eltitkolhatás végett, változtatva, csábító álnok barátjának szolgálatába lépni kénytelen volt.

Hogy ezen szolgálatában Babics Józsi az erkölcs utjára vissza nem tért, hanem inkább a vétkek örvényébe mélyebbre sülyedett, ismét természetes következése vala helyheztetésének. Gazdája Strobl Józsi és bojtártársa Kovács Ferkó mindketten tudói, sőt részesei voltak előbbi bűnének; ezek pedig a megtérni akarót nem csak kigúnyolták, hanem vétköknek elárulásától félvén, talán életétől is megfosztották volna; nem mert tehát azokkal egyet nem érteni; mert egyrészről véres bosszújoktól, másrészt az őtet is üldöző büntető igazságnak ostorától méltán irtózott. Azok, kik gazdájához jártak, s ez által ő vele is társalkodtak, mint példának okáért: Fülöp Jakab, Kertész Józsi, Nagy Jancsi, Takács Miksa és több mások mind czégéres gonosztévők lévén, hivogató biztatásaikkal őtet is rosszra ingerelték; de talán tulajdon lelkiismerete is volt egyik oka későbbi vétkeinek; mert a nyáj mellett henyén heverésző pásztornak lehetetlen volt élte lefolyt részére is némelykor vizsgálódva vissza nem tekinteni, és ha ezt cselekedte, fel kellett ébrednie mardosó lelkiismeretének, melyet hogy ismét elnémítson, bort és zajos társaságot keresett; de mivel ezt pénz nélkül el nem érhette, pénze pedig csekély béréből csak csekély lehetett, társainak példájára és ingerlésére ismét rabolni indult. Így lett Babics Józsi részes társ mindazon vétkekben, melyek hosszú sorát szabad vallásában maga is elismeri; de mindenhol régi megrögzött bűnösök, mint Toldi Józsi, Kovács Ferkó, Király Jancsi és Radics József voltak társai, kik addig csábították, tüzelték, míg heves indulatja őtet is elragadta. Igaz ugyan, hogy némely rablásoknál magát Babicsot mondják vezetőnek a tanúk; ez azonban csak minden korlátokon keresztül rontó hevesebb indulatjának és vakmerő bátorságának, nem pedig gonoszabb szívének bizonysága; mert épen a csábítók, kik mást vétekre ingerelnek, magok jobbára félénkek, és a veszedelem helyén hátra állanak.

Azon vétkeken kívül, melyeket Babics József maga is megvallott, a Somogyban elkövetett rablással és gyilkolással is terheli őtet felperesi tiszti ügyész urnak vádja; de próbái nem tökéletesek; mert a rabtársaknak vallása, kik ezen rablást elismervén, a véle összekötött gyilkosságot Babics Józsira hárítani azért akarják, hogy az ezt követő terhesebb büntetés súlyától megmenekedhessenek, hitelt nem érdemel; a kirablott kárvallottnak, úgyis mint egyes tanúnak, bizonyítása ily terhes esetben elegendő próbául nem szolgálhat; Király Jancsi pedig a 39. szám alatt tett azon vallását, hogy Babics Józsi a sümegi rablás alkalmával már három embernek a meggyilkolásával dicsekedett, hitelesítéskor egyenesen visszavonta. Figyelmet érdemel végre még azon környülállás is, hogy Babics József ezen vádnak minden tétovázás nélkül állandóul ellene mond; pedig midőn a három gyilkosságot és több rablásokat erőltetés nélkül önkényt megvalló vétkes a negyedik gyilkosságot, melylyel vádoltatik, ily elhatározottan tagadja, méltán föl lehet tenni róla, hogy el sem követte azt.

Mindemellett azonban számosak az említett somogyi gyilkosságon kívül is Babics Józsefnek maga által megvallott vétkei, melyek a törvények szoros rendeléséből halált hozhatnak fejére. De nem is védelmezettjének ártatlanságában bizakodik a védelmező tiszti ügyész, hanem egyedül hazánk itélőszékeinek kegyességében; nem a biráknak szoros igazságától, hanem felebarátjaik gyarlóságán könyörülni szerető szelid emberiségétől remél irgalmasabb itéletet. Nem a megvallott vétkek valóságát veszi kétség alá, nem föloldoztatást kiván, mert ezt óhajtani vakmerő képtelenség volna; hanem csak odajárul kérelme, hogy a törvénynek kemény rendelése által kiszabott halál helyett, ideig tartó bármely nehéz büntetés rendeltessék.

Ki kell ugyan a köztársaság sorából törölni minden olyan vétkest, kinek gonoszsága polgártársainak ostorává lett; de csak akkor, ha a vétkes jobbíthatatlan.

A halálos büntetésnek czélja nem bosszúállás, mert a bosszúállás kegyetlen indulat, ilyen indulatot pedig az igazság kiszolgáltatásának ismerni nem szabad. De elégtételt sem szerez a halálos büntetés; mert a meggyilkolt polgárok életét semmi büntetés, semmi kegyetlenség vissza nem adja többé a köztársaságnak. Ha azonban a kemény törvény szoros rendelését irgalom és könyörületesség mérsékeli; ha az itélet nem csak törvényen, hanem felebaráti szereteten is alapul: megtartatik egy polgár, kinek élete a köztársaságnak még talán hasznára válhat. Csak olyan gonoszokat kell tehát halálos büntetésekkel kiirtani, kiknek megmaradása több kárt okozna a közjónak, mint a mit az egy polgárnak eloltott életében veszthet; de a hol a bűnös megtérni készül, a hol alapos reménység lehet jobbulásához, ott szebb és felségesebb, a közjóra hasznosabb, s talán ezért igazságosabb is az életet megtartó kegyelem, mint a halálos törvénynek pontos teljesítése.

Ily tekintetet érdemel a szerencsétlen Babics József is. Megvallotta ő legterhesebb vétkeit önkényt és erőltetés nélkül, melyeket tökéletesen kinyomozni nem is lehetett volna; felfödözte minden bűntársait, s ez által módot nyujtott arra, hogy a büntető igazságnak hatalmas keze azokat is elérte, s további gonoszságaikat meggátolta. Kezességül szolgálhat ezen őszinte vallomása, hogy törődött szívvel bánja vétkeit, és ha a halálos büntetéstől megmenekedve, ideig tartó bármely kemény büntetését kiállhatná, ezen fenyíték által istenével, embertársaival megengesztelődve, tiszta kebellel léphetne ismét a világba; nyiltan és félelem nélkül keresné munkája által kenyerét; önkárával megismert társait, kiknek barátsága neki oly gyászos volt, s az ezekhez hasonlókat kerülné, a nyomorúság és életkorának haladása heves indulatjait lecsillapítanák; s így lenne idővel belőle hasznos és szorgalmatos polgár, ki veszedelem idején még hazájának védelmére is fölállhatna, s akkor rettenthetetlen bátorsága; mely eddig a nem igaz úton féktelenül kicsapongva, terhes vétkek szülő anyja lett, a legszentebb czélra vezéreltetvén, a közjónak nem csekély hasznot hajtana.

Mindezeket, de különösen védelmezettjének huszonhárom esztendőkre csak alig terjedő korát tekintetbe vétetni kérvén, a védelmező tiszti ügyész ezen pört itélet alá bocsátja.

DEÁK FERENCZ: Azon tapasztalást említette föl, hogy a compossessorátusokban többnyire gyűlölség uralkodván, a községi birót botoztatni szokták, s azért kivánta, hogy a bírót vagy hegymestert a compossessorok sem bottal, sem máskép ne büntethessék.

DEÁK FERENCZ: A kereskedési munkának fölvételéből a leghasznosabb következéseket lehet reményleni; azért küldőinek utasítása szerint is ott kell előbb segíteni, hol mélyebb a sérelem. Igaz, hogy vannak törvényeinkben is a kor lelkével meg nem egyező némely rendszabások, de azon kívül, hogy azokon a maga során igazítás tétethetik, minden esetre nem oly figyelmet érdemlők, mint a kereskedésnek sinlődő és ellenkező akadályokkal küzködő állapota. Ennél fogva a kereskedési munkát a második helyen kivánta fölvétetni.

DEÁK FERENCZ: Országos tárgyakban egyes emberben compromittálni nem fog. A végzést elfogadja, de nem azért, mivel az előlülő azt így jelentette ki, hanem azért, mivel a többség úgy akarja. Azonban országos ülésben fog iránta szólani, hogy a tanácskozásokon túlterjedett a többség akaratának kijelentése. Küldői elesvén attól, hogy a commercialis munka a második helyre tétessék, ennek okait látni fogják a naplókönyvben, de annak, hogy miért nem lett harmadik, okát a naplókönyvben látni nem fogják, mert iránta senki sem szólott. Üzenetünkből épen ellenkezőt kell következtetni, mint a mit a barsi követ kiván, mert ott mi 2-dik helyre tettük a commercialet, s így se 3-dikra, se 4-dikre nem tehettük, s ha van illatiónak helye, inkább az következnék, hogy a mi a 2-dik volt, legalább 3-dik legyen.

DEÁK FERENCZ: Ujabban is kinyilatkoztatja, a mit a tegnapi kerületi ülésben mondott, hogy annak, a mit a többség végez, magát örömest alája veti, s épen azért fájlalja, hogy fölkelését arra magyarázzák, mintha a végzésnek és a többség akaratának ellene menni és azt újabb tanácskozás alá vonni kivánná. Nem feszegeti ő itt, belefoglalta-e az előlülő az általa kimondott végzésbe mind a négy rendszeres munka sorozatát, avagy csak a törvénykezési tárgyra értette azt; egyedül azt jegyzi meg, hogy ő, a ki megbizói iránt hívséggel tartozik és a ki akkoron, midőn követnek választatván, utasítását általvette, abban küldőinek azon nyilvános akaratát találta, hogy mivel a commerciale már első nem lehet, nyerje a második helyet: küldőinek kivánságát és a végzésben meg nem nyugvását a naplókönyvbe betétetni bizonyára el nem mulasztotta volna. Most tehát világosan megértvén a kimondott végzést, a maga biztosítására följegyeztetni kéri, hogy mivel a kereskedési tárgy második helyet nem nyerhetett, azt a harmadik helyen kivánta tanácskozás alá vétetni.

DEÁK FERENCZ: Miután a főrendek üzenetünket öt hétig félretették, s fölvettek e közben egy oly üzenetet, melyet mi későbben küldöttünk kezökhez, huzamos hallgatás után kapunk tőlük az elsőre oly választ, mely csak egy napi ülésöknek volt kurta eredménye. Egy oly tárgyban cselekedték ők ezt, melyet ezen képviselői tábla, mint a nemzeti közakaratnak tolmácsa, fontosnak, sőt siető orvoslást kivánó előleges sérelemnek nyilatkoztatott ki. Nem szólnak minden jussokról világos törvények; szokáson alapulnak leginkább országgyűlési viszonyaink. De a sértetlenül föntartott törvényes szokásokat törvény gyanánt tiszteltük mindenkor. Azonban nemzeti jussaink védelmére, legyen bár szokás vagy írott törvény alapjok, legbiztosabb eszköz mindenkor, ha legelső sértésöknél tüstént felemeljük szavunkat; mert a sértésnek néma elnézése legszentebb igazainkra is káros befolyásu lehet. A hadindítás és békekötésnek jussa világos törvény szerint illeti a nemzetet is, a mint ezt az 1681: IV. és 1608: II. czikkelyek bizonyítják. De a nemzet elmellőzésével lassankint a maga kezébe vonta ezen egész jusnak gyakorlását a végrehajtó hatalom, s az első sérelemnek elhallgatása szülte azt, hogy 1790-ben már panaszolták a törvénysértést őseink. Ámbár ezen panasz azóta is többször ismételtetett, orvoslást mindeddig még sem nyertünk; sőt 1830-ban maguk a főrendek egyenesen a mult idők történeteire, vagyis az elhallgatás miatt lábra kapott szokásra hívatkozva, hadindítási jussunkat úgy magyarázták, hogy az egyedül az ujonczoknak és subsidiumnak megadására vagy megtagadására terjedhet. S e tárgy iránt azon országgyűlésből még csak felirat sem készült! A magyar ezredekben csak magyar tisztek valának egykor. Az ellenkező szokást hallgatva nézte el egyideig a nemzet, s e némaságnak következése lett, hogy az ezen nemzeti természetes igazunk gyakorlására nézve alkotott 1792-ki és 1807-ki törvények csak félig lehetének kielégítők, olyannyira, hogy 1830-ban e tárgyat mint sérelmet ismét fel kelle terjeszteni. De az ellenkező szokáson, melyet ismét csak elnézés szült, alapította ő felsége az 1790-ki és 1807-ki törvényekre utasító megtagadó válaszát. S végre a sérelemnek ujabb panaszlása személyes tekintetből, a nádor iránt való tiszteletből, elmaradván, az egész tárgy elhalasztatott; félrevetve azonban nincsen. Tapasztalásból tudva tehát az elhallgatás káros következését, szükséges az ilyen újításoknak akkor ellentállani, mikor a visszaélést először tapasztaljuk. De már az országgyűlési tanácskozások természete is megkivánja azt, hogy midőn egyedül az egyik tábla bir indítványi és kezdési joggal, a másiknak ne legyen hatalma a hozzá küldött tárgyat elmellőzni s hosszabb ideig halasztani, mert akkor az egész kezdési elsőség sikeretlen, sőt nevetséges lenne. Ha pedig ezen elmellőzést mi is viszonoznók, és semmit a felső táblához fel nem küldenénk, míg az előbbire választ nem kapunk, tanácskozásaink elakadnának, sőt a törvényhozás sarkaiból ki lenne forgatva. Kit terhelne akkor a nemzet méltó bosszankodása? Tőlünk, kik annyi ezrek nevében gyültünk itt össze, talán csak senki sem fogja kivánni, hogy hasonló esetben a viszonozás jussával ne éljünk s így a főtáblának önkényes akaratjának némán hódoló vak eszközei legyünk. Midőn az aggódást okozó cselekedetnek valósága kétségtelen; midőn sértett jussaink végromlását féltve nyilt egyenességgel szólunk: senkit ezzel nem sérthetünk, sőt magát a fenséges nándornak személyét is kevesebbet tiszteljük az által, ha betegek iránt gyakorolni szokott kimélő hallgatással mellőzzük el sérelmünk megemlítését, mint ha illendően, de őszinte bizodalommal aggódásunkat és annak igaz okát kijelentjük. Azért maradjon meg az utolsó pont. A mi pedig az előlülő úr által előre kijelentett többséget illeti, kérelmem az, hogy ez csak a voksok számbavevése után határoztassék meg, mert üzenetünk utolsó czikkelyét kerületi ülésünkben nevezetes többség határozta el; kétszer 24 óra alatt pedig a belső meggyőződés annyira talán meg nem változott, hogy most az ellenkezőt kivánók nevezetes többsége már előre világos legyen.

DEÁK FERENCZ: A javaslott 8-dik czikkely iránt nekem különös utasitásom nincs; de mivel abban az emberiség legszebb jussai határoztatnak meg, pártolom azt szívem érzése szerint, és pártolni csak akkor szünhetem meg, ha ettől küldőim egyenes rendelése eltilt. Van egy törvény, mely minden polgári törvények felett örök és változhatatlan, melyet a világ kezdetétől ennyi századokon keresztül semmi álokoskodás sarkaiból ki nem forgatott, semmi hatalom és erőszak el nem nyomhatott; egy oly törvény, melynek legkisebb sértését keserű bosszúállás követte mindenkor; egy oly törvény, melyet az alkotó minden jobb embernek szívébe vésett, mely nélkül polgári alkotmány erősen nem állhat, mely nélkül irott törvény igazságos és boldogító nem lehet és ez: a természetnek szeghetetlen szent törvénye. Ezen törvény parancsolja, hogy minden embernek személye sérthetetlen legyen, ez öntött minden ember kebelébe önvédlési ösztönt és akaratot; ez adott neki hatalmat arra, hogy sértője ellen gátolva és bosszúlva erőszakot használhasson. De polgári társaságban ezen hatalmat az írott törvény sok esetben kivette az egyes polgárok kezéből, mert a mindenkori önvédelem és bosszúállás a társaság czéljaival meg nem férhet; ugyanazon írott törvénynek kötelessége tehát a haza minden lakosának személybeli bátorságát oly lábra állítani, hogy törvényen kívül önkény szerint senki mást ne bánthasson. Hazánkban is gondoskodtak erről törvényeink, de csak a nemesekre nézve; meghatároztatott az, hogy nemest itélet nélkül bántani nem lehet. De a szegény nemtelen jobbágy felejtve vala mindenkor; őt a földesúrnak birósága alá adták törvényeink még ott is, hol a biró egyszersmind kereső fél vala; őt törvény nélkül, gyakran meg sem hallgatva, oly vétekért büntette indulatos felhevülésében az uradalmi tiszt, mely által önszemélyét vélte sértve lenni, s ez akkor nem annyira büntető birónak, mint bosszútálló erőszakoskodónak tekintethetett volna. Így eredtek a törvény hiányossága miatt visszaélések; így gyakorlotta sok földesúr azt, a mit rendes társaságban gyakorolni senkinek nem szabad: önügyében a biróságot, önszemélyének sértése miatt a bosszút. De eltörölték már a RR. ezt az itélő hatalmat; ennek eltörlése után tehát a büntető hatalmat előbbi állapotában hagyni helytelen lenne. Nem lenne nehéz Veszprém vármegye követének azon állítását, hogy a magyar parasztnak személybeli bátorsága eddig is elegendő vala, esetek felhozásával megczáfolnom. De hosszas volnék, ha elszámlálnám, hány ártatlant sértett az önkény, hány visszaélés maradott a törvény hiánya miatt büntetlenül. Nincs is szükségem efféle fejtegetésekre, mert vagynak bizonyításaim, melyektől a hitelt megtagadni senki sem fogja; bátran hivatkozom azokra, s ezek a RR. tapasztalásai. Tegyük kezünket szívünkre és feleljünk nyiltan, ha nálunk a jobbágynak személybeli bátorsága eddig az önkény ellen törvény által védve volt-e? Én is tisztelem a hazai constitutiót, de a javaslott törvényczikkelyből azon káros következéseket származni nem látom, melyeket Veszprémnek követe jövendöl. Itt a személybeli bátorságról vagyon szó, nem a büntetések módjáról; magát a vétkes nemes embert is bizonyos esetekben tüstént befogattatni rendelik törvényeink s erről a javaslatban is tétetik említés; továbbá a személybeli bátorságról s nem az adónak általunk viselendő terhéről szólunk itt. Ez a két tárgy pedig egymástól különböző; noha kénytelen vagyok azt is megjegyezni, hogy küldőim a házi adó terhének egyrészben leendő elvállalásával is kivánnak az adózókon segítni; de ezért őket a consitutió ellenségeinek mondani nem tűröm s minden ilyes következtetéseknek ellene mondok. Mivel tehát a javaslott czikkely a jobbágyok személybeli bátorságát eszközli, a t. RR.-ket annak elfogadására kérem. Nem úgy kérem én ezt, mint kegyelmet vagy ajándokot, hanem úgy sürgetem mint igazságot, melyet az emberiség jussainak sértése nélkül meg sem lehet tagadni; nem új engedményt kivánok én, hanem azon just, mely a természet törvénye szerint jobbágyainkat is illeti, s melyet a földesurak gyakran visszaélésekkel súlyositva bitorlottak, kivánom én visszaállíttatni; kivánom nyolcz százados constitutiónknak nyolcz százados igazságtalanságát enyhíteni. A haza ügyének nevében óhajtom ezeket; mert a közboldogság ott általános nem lehet, a nemzet virágzása nem képzelhető, a hol még a személybeli bátorság is csak privilegium, s a hol azt a kisebb rész csak kizárólag gyakorolja.

DEÁK FERENCZ: Sokat hallván a sokszor érdeménél feljebb is dicsért, sokszor ellenben méltatlanul is gyalázott I. r. 9. cz. változatlanságáról, szakaszonkint felveszi azon törvényt és megvizsgálja, alkotásától fogva minő változások történtek rajta. Az első szabadságon, mely a nemest egyedül a tetten engedi befogatni, változást tett az 1625: XIII., mely a birtoktalan nemest minden idézés nélkül, az 1655: XXXVIII., mely vizsgálat után, az 1687: XIV. s az 1723: V., melyek vizsgálat előtt is befogatást rendelnek; úgyszintén az 1715: VII., mely felségsértés esetében hasonlót határoz minden kihallgatás nélkül, a mi viszont a második szabadsággal ellenkezik. A harmadik szabadság: libere rebus suis utendi fruendi potestas változást szenvedett, midőn az 1548: XXXIV. és XXXVI. s az 1550: XI. a jobbágyság szolgálatját bizonyos napokra és módokra határozta; midőn az 1723: XVIII. a jobbágyi birtokot elvehetetlennek rendelte. A harminczad alól való kivétel az 1569: XVII. és 1655: LXXXIII. által csak az allodialis termékekre, az 1723: XIV. által pedig csak az örökös tartományokra szoríttatott. Végre az utolsó szabadság, mely az egésznek biztosítására alkottaték, nem csak megszoríttatott, de hová lett? a RR. igen jól tudják. Ha tehát őseinknek szabad volt megváltoztatni, megszorítani, eltörölni az I. r. 9. cz. azon részeit, melyeket a status czéljára nézve károsoknak itéltek, miért ne szabadjon nekünk oly intézkedést tenni, mely még csak meg sem szoritja az I. r. 9. cz.-ét? Hasonló érintetlen kényességűnek mondatik az 1741: VIII.; úgy de ebben az 1723: VI. alaposnak mondatik, melynek 4. §-ában az armalisták taxáltatni rendeltetnek; ezt azonban az 1715: XIX. és 1805. I. elrontották, és hogy az 1741: VIII. czikkelyt, melyről csak szólni sem szabad, megváltoztatták a nélkül, hogy a diarium csak legkisebb ellenmondásnak is jelét mutatná. Hogy állhatna tehát a változhatatlanság ideája ellent a javaslott törvényczikkely alkotásának, mely se repraentatióról nem szól, sem az adóról nem rendelkezik, hanem egyedül arról, hogy a paraszt is a törvény oltalma alatt él, hogy személye sérthetetlen, s hogy perét, panaszát előterjesztheti, a mi más szóval annyit tesz, hogy a magyar paraszt is ember; nem tartom én őt rabszolgának, sőt azt hiszem, hogy őt annak tartani nincs köztünk, a ki ne pirulna.

DEÁK FERENCZ: Súlyos átok gyanánt nyomja nemzetünket a hajdan korból, úgy látszik, örökségül reánk szállott irigy viszálkodásnak minden közbizodalmat elfojtó indulatja. Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést, talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. Nem is a külső erőszak fog egykor minket elnyomni, hanem belső egyenetlenség, mely a közerőt és közlelkesedést kifejleni nem engedi, s polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva, dúlja fel végre nemzeti létünket; mert ime most is a legszentebb tárgy, a vallásnak és lélekismeret szabadságának tárgya, boldogító áldások helyett, a visszavonás és indulatos gyűlölség magvait szórta el közöttünk. Küldőimnek egyenes utasítása, hogy a vallások különbségéből eredhető meghasonlások meggátolására, s a rokon egyetértésnek helyreállítására törekedve, a KK. és RR. üzeneteiben kifejezett kivánságokat nyilván pártoljam. Örömmel teljesítem ezen kötelességet, mert a polgári társaság czéljaival megférő minden szabadságot, és így a vallás szabadságát is, sérthetetlen szentség gyanánt tisztelem. Szívemből óhajtanám én is hazánkban az egyetértést és rokon bizodalmat helyreállítva, sőt jövendőre is biztosítva látni. De fájdalommal tapasztalom, hogy a törvényhozó test pártokra szakadott, s annak egymással ellenkezésben álló részei naponkint több keserűséggel távoznak inkább egymástól, a helyett, hogy egymásnak testvéri szeretettel békülő kezet nyujtanának. Mennél tovább lesz tehát vitatás alatt a vallásbeli tárgy, annál kevesebb a reménység egy oly törvény alkotásához, mely a sérelmeket orvosolva, közelégedést szülhessen; de annál több a gyűlölség, mely a vitatások folytatásából származhatik. Ezeken felűl még egy oly kérdést is látok a vallásbeli tárgygyal összeszőve, mely nagyrészben polgári szabadságunkat érdekli. A vallásbeli átmenetelre nézve sarküzenetünkben az foglaltatik, hogy annak esetei ő felségének csak tudomás végett jelentessenek be; ha tehát mi most ettől elállva, a fejedelmi felügyelés jussának olyan magyarázatját ismerjük el, hogy a törvények által meghatározott kérdések megvizsgálását és helybenhagyását a kormány még végrehajtás előtt, mintegy birtokon belűl, gyakorolja: könnyű lesz ezen értelmet a kormányzás egyéb tárgyaira is kiterjeszteni, s akkor az 1791: XII. ellenére főbb parancsolatok intézik közdolgainkat s a végrehajtó hatalomnak nemzetünket illető része ki leszen játszva. Utasításom van arra is, hogy törvénykezéseink rendében minden parancsolatot eltöröltetni igyekezzem; mert ezek az igazság kiszolgáltatását hazánk közkárára gátolják. Mindezen parancsolatok a fejedelmi felügyelet jogánál fogva adattak ki. Ha tehát azon jognak említett magyarázatát hallgatva elfogadnám, küldőimnek ebbeli kivánságát sem teljesíthetném, mert a mit ma elismerek, azt holnap ostromolnom nem lehetne. Mivel tehát a fő RR. ezen magyarázattól elállani nem akarnak; mivel az üzeneteinkben előadott, s egymással szoros összeköttetésben álló sérelmek és kivánságok legfontosabb részének felterjesztését gátolják, a csekélyebbeket pedig kiszemelni s ezek felterjesztése által a többinek törvénytelenségét hallgatva törvényesíteni, sem az igazsággal nem egyező, sem a más tárgyakra is alkalmazható rossz példa miatt nem tanácsos: nincsen egyéb hátra, mint az, hogy az egész tárgyat ezúttal felfügesszük. Az idő lelkével haladó mívelődés, mely sem visszalépni, sem megállani többé nem képes, ki fogja vívni a most kivánt szabadságot, mert a míveltség és a szabadság azon elválhatatlan két testvér, kiket a jótevő végzet az emberiség boldogítására küldött a világra. Én ugyan az egyszer felvett tárgynak abban hagyását általában véve nem szeretem, mert ez közönségesen csüggedésre, a csüggedés pedig erőtlenségre mutat. Azon idegen, ki belső körülállásainkat nem ismerve, olvasni fogja irományink között, mily meleg lelkesedéssel pártolta e tárgyat kezdetben az ország gyűlése, ha majd a kezdetet a kimenetellel összehasonlítja, gúnyolva fogja rólunk megjegyezni, hogy az oroszlán rettentően tátotta fel száját, de csak ásítozott. Minden gúnynak ellenére azonban választásunk csakugyan nincsen. Mert az üzeneteinkben kifejezett kivánságok teljesedésbe nem mehetnek, a további vitatások időnket is vesztegetve, csak a meghasonlást nevelnék, a rossz törvény legtöbb megelégedetlenséget szülne, minthogy a jövendő reményeket is elölné, a felügyeleti jusnak említett magyarázatja pedig nemzeti jussaink sérelmével az önkénynek hatalmát könnyen terjeszthetné: ismételve mondom tehát, hogy a felfüggesztés szomorú kénytelenség, de kénytelenség. Fájdalommal jelentem én ki ezeket t. KK. és RR.! mert mélyen égető fájdalom dúlja keblemet, midőn látom, hogy a nemzet egy oly tárgyat, melyet hat hónapokig a haza közkivánatának vitatott, a hetedikben siker nélkül abban hagyni kénytelen. Jaj nekünk, ha ez a nemzeti belső erőnek hiányából eredett; akkor a magyarnak egykor virágzást igérő nagysága csak hiú gyermeki ábrándozás; akkor a nemzeti függetlenség csak szappanbuborék. De ha ezt országgyűlésünk hibás elrendezése szülte, akkor az orvoslás nem lehetetlen és sok időre talán már nem halad. Majd ha a nemzet számot kér tőlünk a közbizodalomról, azon legszebb ajándékról, melyet szabad polgárok nyujthatnak; ha számot kér arról, miképen orvosoltuk a hazának vérző sebeit s a közkivánatot mennyire teljesítettük; ha számot kér az elrepült, de soha vissza nem hozható drága időről: elkeseredve fogjuk megvallani, hogy heteket, hónapokat vont el tőlünk egy oly tárgynak vitatása, melyet végre felfüggeszteni valánk kénytelenek. De el fogjuk mondani azt is, hogy az irgalmat nem ismerő sorsnak vaskeze épen azon örvénybe sodrotta e tárgyat is, hol már több országos közóhajtás elsülyedett. A fejedelmi szónak meghallása végett külföldre idézett hazafiak iránti sérelem, a békének és háborúnak nemzetünket illető jussa, épen itt szenvedtek hajótörést, sőt az 1730-ki országgyűlésének azon legszebb munkáját, hogy a kivánt ujonczok megigérése előtt a közszükségnek valósága a törvényhozó test előtt is felfedeztessék: egyedül a fejedelemnek közbejött rescriptuma mentette meg azon örvénynek pusztító hatalmától. El fogjuk mondani mindezeket, s a nemzet látván e sok rossznak forrását, az orvoslást halasztani nem fogja; mert előttünk ezen országgyülésen az alkalom, hogy változtatva javítsunk. Tisztelem én a vélekedések szabadságának szentségét; tisztelem még akkor is, midőn az a többség gondolkozásával nem egyez; nem is utalok a mívelt világ itéletére egyes embernek tetteire nézve, mert úgy hiszem, minden ember saját kebelében hordozza tetteinek legigazabb biráját: a lélek ismeretet. Csak az előttem a nyomorult, az a megvetést érdemlő, ki tetteiért önkeblében megnyugtatást nem talál. Nem fejtegetem én, ha vajjon a főrendek eddigi ellenkezésének okai helyesek és alaposak voltak-e? Ismételve bizonyossá tettek ők minket, hogy egyedül a közjó vezette lépéseiket, s én ezt mint képviselő most vizsgálat alá nem veszem. Szabad legyen azonban berekesztésül nyilván kijelentenem azon forró óhajtásomat, hogy a nemzetek sorsát intéző hatalmas Isten boldogító áldását, vagy súlyosan ostorozó csapásait mi reánk is, de ő reájok is, olyan mértékben árassza, a milyen tiszta lélekkel egyedül hazánk közboldogságát viseltük szemünk előtt mindenkor.

Deák Ferencz: Sok igen fontos okok hordattak elő a jobbágytelkek határtalan számu megvásárlása mellett; de vannak figyelmet érdemlő tekintetek, melyek ezen szabadság megszorítását javalják; ezek között bizonyosan legfontosabb az, hogy ekképen a jobbágytelkek kevesebb kezekre kerülnének. Azon állításra, hogy épen a kevesebb kezeknél lévő jobbágytelkek által a földesúrnak haszna is szaporodik, könnyű volna megfelelni; mert vannak a mezei gazdálkodásnál oly időpontok, melyekben az egyszerre előállított számosabb kézi munkás felette hasznos, sőt gyakran szükséges, mert tetemes kár gátoltatik általok, pedig azt csak tagadni senki nem fogja, hogy húsz féltelekből több munkás állhat ki egyszerre, mint azon egy gazdától, ki a húsz egész telket maga birná. Minekutána azonban a szabad adást vevést most ingyen adták által a földbirtokosok jobbágyaiknak, ezen áldozat mellett az ilyen apróbb hasznot számba venni nem volna méltó; de magasabb tekintetek azok, melyek a szóló véleményét elhatározták: a szegény jobbágynak boldogsága és a statusnak közjava, mert nem az a boldog ország, hol legtöbb gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon, a mint ezt Angliának e részben szomorú példája bizonyítja. Polgári belső elrendelkezésünk csak 70 ezer nemes háznépnek kezébe adta az egész földbirtokot, s a 7 millió lakosnak fekvő tulajdona nincs; de ezen rendelkezésnek nem egészen igazságos voltát enyhíti némileg az, hogy 200,000 jobbágytelek legalább 400,000 háznépnek biztos lakást és élelmet nyújt, melytől azt megfosztani, vagy az úri adózást felemelni nem szabad. Arra kell tehát törekednünk, hogy ezen jótétemény kevés kezekbe ne kerüljön; pedig a határtalan számú vásárlások bizonyosan sok háznépet kirekesztenének a jobbágytelkek birtokából, kik eddig ott találták táplálásuk forrását. Azt hozzák némelyek elő, hogy, az ilyen háznépek napszámos kézi munkából, mesterségekből, gyárakból élhetnének; de a napszámos kézi munkákra nézve meg kell azt jegyezni, hogy annyi munkás bizonyosan nem szükséges akármely határnak megmíveléséhez, a mennyit az féltelkekre felosztva eltáplálhat; így például nálunk 20 telkes határon 40 háznép él, a 20 teleknek 400 holdat tévő szántó földjeit pedig bizonyosan kevesebb munkás mívelné. A mi továbbá a kézműveket és gyárakat illeti: ezekre földmívelőnek egyszerre általtérni nem olyan könnyű. Szabad legyen e részben Anglia belső helyheztetésének árnyékoldalára hivatkozni. Ott az 1790-ik esztendőtől fogva többel, mint 200,000-el kevesedett a földbirtokosok száma, s így a földbirtok kevesebb kezekbe került. Azt lehetne talán vélni, hogy ezen kétszázezer a virágzó kereskedésben, a naponkint nevekedő és szaporodó gyáraknál biztosabb élelmet találva hagyta el a földbirtokot; de ellenkezőt bizonyít azon körülállás, hogy ugyanazon 1790-től fogva a szegények taxája hetvenhét millió ezüst forintra, és így két annyira szaporodott, mint a mire Magyarországnak minden tisztán befolyó statusjövedelmét számítják. Ha tehát ez Angliában így történt, mi következnék nálunk, hol a kézművek és gyárak sínlődnek? Kereskedésünknek szabad függetlensége pedig csak törvénykönyvünkben vagyon meg, de valósággal nem létezik. Felhozatott az is, hogy olyan megyékben, hol a szabad adásvevés már régen divatoz, a jobbágytelkek azért kevesebb kezekre nem kerültek; de ebből a jövendőre biztos következést vonni nem lehet, mert naponkint szaporodván országunk népessége, rövid idő alatt sok tekintetek megváltoznak. Hozzájárul még az is, hogy eddig a szabad adás csak kevés helyen lévén szokásban, az, a ki ott jobbágytelket nem vehetett, könnyen kapott máshol, és pedig a földesúrnak kegyelméből ingyen, a mi ezentúl végképen meg fog szűnni. Könnyű volna ugyan ezen segíteni, ha Owen tanácsa szerint Angliának újabb példájára az ország míveletlenebb részeibe szegények szállítványai telepíttetnének meg; de tartani lehet, hogy az ottani földesurak hasznos pusztáikat megszállíttatni nem igen örömest fogják, már pedig nem a népes Trencsén vármegyében kell tartani a jobbágytelkeknek kevés kézre kerülésétől, hanem az alföldnek áldott tér mezején, hol a föld termékeny, az állomány nagy és így sok tiszta hasznot igér. Végre megvallja, szeretné a törzsökös népet hazánkban fentartani; szeretné a magyart terjeszteni inkább, mint megszorítani: tart pedig attól, hogy határtalan vásárlás által a legboldogabb vidékeken sok jobbágytelek egynehány gazdag rácznak vagy czinczárnak kerül kezére, ez pedig a nemzetiségnek mennyire ártalmas, a KK. és RR. itéletére bizza.

DEÁK FERENCZ: Két fő kérdést lát ezen tárgyban. Egyik az, hogy milyen irtásokat lehet a földesúrnak visszaváltani; a másik az, hogy a visszaváltott irtásokat mennyire szabad uradalmi használatra fordítani. Az elsőre nézve kijelenti, hogy visszaválthatóknak tartja mindazon irtásokat, melyek valóságos jobbágytelki állománynyá nem változtak, habár azokhoz a mostani birtokos ingyen jutott is, habár azok a dicalis összeirásba bevétettek is, mert küldői ezen összeirásokat, mint csupán önkényeseket, törvényes alapul e részben elfogadni nem akarják. A mi pedig a visszaváltott irtásoknak uradalmi használatra leendő fordítását illeti, bátor ez iránt nézeteit a KK. és RR.-nek előadni. Nem hozza kétségbe a földesúraknak tulajdonosi jussait, tudván azt is, hogy eddigi törvényeink szerint ezen jusnál fogva hatalmában állana minden földesúrnak a visszaváltott irtásokat önhasználatára fordítani. Nem akarja meghatározott korlátolás nélkül felállítani azon elvet: «salus publica suprema lex est», mert eleven színekben állanak előtte a veszélyes következések, melyeket ezen elvnek önkényes magyarázatja szülhetne. Bizonyításokra e részben szüksége nincsen; elég legyen az 1790. esztendei XX. czikkelyt említeni, melynek egyetlen egy kifejezése egyoldalulag, önkényesen magyarázva, oly sok inséget hozott az országra és világos törvényeinken mély sérelmet ejtett. De vannak olyan környülállások a polgári életben, melyek minden jó hazafit felszólítanak arra, hogy az emberiségnek és polgári társai boldogságának tekintetéből legalább egy részt áldozzon a törvény által neki gazdagon engedett jussokból. Ilyen környülállások közt alkottatott az 1548: XXXIV. és XXXVI., az 1715: VIII. s az 1723: XVIII. törvényczikkely; ilyen környülállások miatt lett behozva és későbben elfogadva az urbarium, mely most talán törvényesítve is lesz, noha mindezek a földesúrnak tulajdonosi jussát korlátolták; ilyennek tekinti most az irtások kérdését, mert ez a jobbágyok nem csekély részének boldogságába mélyen belévág, pedig nem a pálcza és büntető hatalom, hanem a szánakozó szeretet és bizodalom tarthatják csak fel a jobbágy és földesúr között azon atyai és fiui kapcsolatot, melyet hazánk minden részeiben oly gyakran emlegetnek, de sokan csak emlegetnek. Hazánkban sok ezer háznép egyedül irtásokból veszi élelmét; vannak vidékek, mélyeken irtáson kívül a jobbágynak úgy szólván semmi birtoka sincs; eddig a földesurak főbb parancsolatok által gátolva, nem tudták azoktól jobbágyaikat megfosztani, vagy a hol az irtások visszaváltattak is, nagy része azoknak új jobbágytelkekké változott, melyeken az előbbi birtokosok földet, lakást és biztos élelmet találhattak; de ha most ezen javaslott törvényt, úgy mint előttünk van, elfogadjuk, minden földesúr önhasználatára fordíthatja a visszaváltott irtásokat, és azon háznépek, melyek eddig azokból nyerték élelmöket, földönfutókká lesznek, ez pedig a haza boldogságára nézve is káros; mert ugyanazon polgár, kit csekély birtoka szorosan a hazához kötve, a közbátorság mindenkori védjévé tett, táplálása helyéből kikergetve, ugyanazon közbátorságnak dúló ellensége lehet. Nem védi azon főbb parancsolatokat, melyek törvényeink ellenére önkényesen sértették a sajátsági jusnak szentségét, sőt inkább ezeket tartja polgári szabadságunk legérzékenyebb sebeinek. Ugyanazért óhajtaná azt, hogy mindent világos törvény határozzon meg; de ezen törvények olyanok legyenek, melyek a jobbágyok sorsát rosszabbá ne tegyék. Eddig, ha a földesúr törvényes jussainál fogva magához kivánván venni az irtásokat, pört kezdett is jobbágyai ellen; ha itélőszékeink a törvények értelméhez képest a földesúrnak itélték is a kereset alá vett földeket: a kormány önkényes főbb parancsolatok mellett gyakran ellenkezőt rendelt, s ez által sértette ugyan a törvényt, de a jobbágy tovább is birtokban maradott, vagy új jobbágyűlést kapott. Ennek természetes következése lett az, hogy a jobbágy földesúra iránt, ki tőle csak adózást és engedelmességet kivánt mindenkor, ki őt még élelmi forrásától is megfosztaná, ha ebben a végrehajtó hatalom által nem gátoltatnék, idegenséggel, sőt gyakran gyűlölséggel viseltetett. Igaz ugyan, hogy itt a földesúr csak jussaival kivánt élni, a kormány pedig törvényt sértett, a gyűlölség tehát igazságtalan vala. De lehet-e bámulnunk azon, ha a nyomorúság örvényében küszködő nem igen fontolgat hideg vérrel; lehet-e bámulnunk, hogy az éhező utolsó falat kenyerétől megválni nem akar, és gyűlöli azt, a ki őt attól bármely jus és törvény mellett megfosztani igyekszik, kivált ha ez ellen a főbb hatalomnál talál csak pártolást. Vessünk tehát gátot a parancsolatok önkényének, enyhítsük, sőt töröljük el ezen gyűlölséget: ezt pedig csak úgy eszközölhetjük, ha világos törvény teljes mértékben nyujtja a jobbágynak mindazon oltalmat, melyet ő eddig csak a kormánytól nyerhetett. Bátor tehát a szóló a KK. és RR.-et felszólítani, méltóztassanak a visszaváltott irtásoknak magános használatra lehető fordítását valamiképen megszorítani, mert a javaslott szerkezet a jobbágyok sorsát csak rosszabbá tenné, s annak szigorú igazsága keveseknek használva, sok ezerek nyugodalmát feldulná, sok ezerek keserü könnyeit vonná fejünkre; pedig ezen országgyűlésen, melytől a szegény adózó nép szívszakadva várja boldogságát, ilyen törvényt alkotni annyi volna, mint nyolcz millió embernek kebelében felébreszteni azon óhajtást: hogy vajha inkább a szigorú törvény helyett ismét a végrehajtó hatalomnak önkényes, de reájok nézve kegyesebb parancsolatai tennének intézetet. A mi végre ezen megszorítás módját tárgyazza, küldői tekintetbe vévén azt, hogy sok jobbágy egyedül irtásokból élvén, azok nélkül könnyen inségre juthatna, sok szorgalmatos háznép elpusztulna; de tekintetbe vévén másrészről a szegényebb földesúrak sorsát is: azt óhajtják, hogy a még nem regulázott vagy örökös szerződéssel nem biró helységekben a belső telkek, melyeken a jobbágyok házai vannak, továbbá is azoknak birtokában maradjanak; ezeken felül köteleztessék a földesúr a lakosok által birt irtásoknak egy negyedrészét minden esetre oly formán lakósira urbarialis szolgálat mellett kiosztani, hogy ha az irtások mennyisége nagy, a jobbágyok száma ellenben kisebb, és az irtások mennyisége reájok csak nagyobb mennyiségben volna felosztható, akkor az egy negyedrészből egy fertály telektől kezdve három egész helyig lehessen egy-egy jobbágyra kiszabni; ha pedig az egy negyedrészből egy fertály telkekre felosztva, minden lakosnak, kik vállalni akarnak, jobbágyhely nem jutna, akkor a másik negyedrésznek kimerítéséig; azoknak, kik vállalni akarnak, sessiók adassanak; sőt ha ez sem volna elég, és többeknek zselléreknek kellene maradni, minden ilyen zsellérnek az országgyűlésén meghatározandó adózás mellett egy hold külső szántóföld legyen adandó, s ezekhez képest mindenekelőtt regulatió alkalmával a kiosztandó negyed- vagy felerész, és a zselléreknek járandó hold szám lészen kimunkálandó, és így a mi ezeken felűl marad, úgy szintén a már törvényes úton vagy szerződés mellett regulázott helységekben valóságosan elvett irtások is a földesúré maradjanak. Úgy tekintik ezt küldői, mint embertársaik boldogságára tett áldozatot, és azt hiszik, hogy valamint a kormány önkénye által parancsolt áldozat a szolgaság bélyegét viseli, úgy ellenben az, melyet egy szabad nemzet szabad törvényhozó teste erőltetés nélkül önkényt nyújt, egyenesen a haza oltárára vagyon téve.

DEÁK FERENCZ: A tulajdon igazát soha kérdésbe nem vette, azt azonban, hogy azt a törvényhozásnak korlátolni lehet, továbbá is állítja. Nem pártolja továbbá a felsőbb rendeleteket sem, sőt inkább az a czélja, hogy azok törvény által megelőztessenek, a mi leginkább elérődik, ha a szükséges kedvezéseket maga a törvény megadja. A mi pedig Borsod vármegye vádját illeti, hogy a szóló megyéje a fönnebb kijelentett utasításban javaslatát az önkényen építette, erre csak azt feleli, hogy a törvényhozás a környülállások szerint meghatározott elvekből kiindulva, soha önkényt nem gyakorol, mert határozatai törvény erővel birnak; az önkény vádja tehát egyedül csak a kormányra eshetik, ha ez a törvényt általhágja. Bizonyosan, ha az 1548: XXXIV. és XXXVI., valamint az 1715: VIII. és 1723: XVIII. t.-czikkelyek önkénynyel nem vádoltathatnak, úgy az ezentúl hozandó és a tulajdont néműnéműképen szorító törvényjavaslatokra sem lehet mondani, hogy önkényesek, még pedig annál kevésbbé, minthogy az egész urbarium és a classificatió azon néző pontból alkottattak, melyből Zala vármegyének utasítása kiindult. A szóló vélekedése minden esetre az, hogy a törvény rendet szab az önkénynek, s nem az az önkény veszedelmes, melyet a törvényhozás, de az, melyet a végrehajtó hatalom gyakorol.

DEÁK FERENCZ: Az urbarium elején azt állították fel a RR., hogy vezérelveknek előleges megállapítására szükség nincs. Kétség kívül nem azért tették ezt, mintha elv nélkül akartak volna dolgozni, hanem azért, mivel ily szorító korlátokat előre felállítani jónak nem véltek. Ennek következésében nincs az egész urbariumban egy elv is a jobbágyra nézve kijelentve. Minek jön tehát a földesúrra nézve ezen elv ide, mint a tengerből kinőtt szikla, vagy a levegőből lehullott kő? Valóban igen szomorú karban lenne a magyar nemes jussa, ha hogy annak megerősítése végett ezen elvnek itten kijelentésére lenne szükség. Ha törvényben lesz, hogy a jobbágy ezen és ezen adózásokkal, szolgálatokkal köteles, bizony mindenki megérti, hogy nem szabad telektől szolgál és adózik földesurának. Egyébiránt, ha azon értelem adódik ezen pontnak, melyet a trencséni követ adott, akkor Görögországnak Herodotus által megemlített 30,000 istenei szerényebbek voltak nálunknál, mert egyik megelégedett a vizekkel, másik a földet, harmadik az alvilágot tulajdonította magának, a magyar nemes pedig az egész világot magának tulajdonítja. Ha pedig az «omnis» szó nem a földre, hanem a proprietásra referáltatik, a mint én úgy hiszem, hogy oda referáltatik, akkor kérdem, lehet-e mondani, hogy minden tulajdon a földesúré? «Minden» ez annyit tesz, hogy teljes, korlátlan; már pedig a ki olvasni fogja, hogy a haszon gyümölcsözését a jobbágynak adtuk, s attól csak bizonyos meghatározott, sok helyre igaz nagyon elég, de sok helyre nézve igen csekély haszonbért határoztunk; a ki olvasni fogja, hogy ezen haszonbért felemelni teljességgel nem szabad: mit fog ezen «omnis proprietas» felől mondani? Temessel voksol.

DEÁK FERENCZ: Negyvenhárom évvel ezelőtt, midőn az ősi alkotmányt végromlással fenyegető súlyos idők elmultak, s a nemzeti képviselők újra összegyültenek, hogy polgári szabadságunk vérző sebeit orvosolják: az 1790-ki országgyűlésnek megnyitásakor szép lelkesedéssel mondotta azt beköszöntő beszédében az akkori personalis: «hogy az ország többi lakosinak illendő és mérsékletes szabadsága s a törvényt szerző hatalomhoz ragaszkodó bizodalma, törvényeink főalkotmányában gyökerezett bátorságnak egy különös oltalma.» Figyelmetessé tett ez által a jeles férfiu minden jó hazafit azon legbiztosabb utra, melyen nemzeti függetlenségünk megerősítése leginkább eszközölhető, s az ország virágzó nagysága talán egykor létesíthető; ne vessük meg tehát figyelmeztető tanácsát, mert valóban ideje már, hogy a hazában lakó 8 millió nemtelennek illendő és mérsékletes szabadságáról is legalább egyrészben gondoskodjunk. Nincs ezen szabadságnak nagyobb akadálya hazánkban, nincs a nemzeti mívelődés lehető virágzásának emésztőbb férge, mint belső elrendelkezésünknek azon része, mely szerint nálunk nemtelen ember semmi fekvő birtokot, mint valóságos állandó és bizonyos tulajdont, nem birhat. Utasításom által meghatalmazva kérem tehát a t. KK.-at, pedig az igazságnak és hazánk közjavának nevében kérem, méltóztassanak ezen hibás és annyi kárt okozó rendelkezést eltörölni. Nem tartom szükségesnek hosszasan fejtegetni, hogy a birhatási jus minden embernek vele született, sérthetetlen természeti jussa. Tudom én, hogy a polgári társaságban sok természeti jussok csorbítást szenvednek, mert a statusnak czéljai korlátozást kivánnak; de hogy valamely országban 400 ezer ember minden jussokkal birjon, 8 milliónak pedig, mely a hazát szintén vérével s életével védi, még csak birhatási jussa se legyen: azt a statusnak igazságos czéljai szükségessé nem teszik; mert ha a polgári társaság azért állott össze, hogy minden egyes embernek személy s vagyonbeli bátorsága biztosíttassék, ezen czélnak sértése nélkül a társaság legnagyobb részétől még a birhatási just is megtagadni csakugyan nem lehet. Spártának helotai, Rómának mancipiumai rabszolgák valának; tőlük az igazságtalan erőszak elvette még a személyes szabadságot is; de ha őket uraik szabadon bocsátották, s ekkor valamely birtokot kaptak vagy szereztek, valóságos tulajdonosai valának szerzeményeiknek, s abban őket törvénysértés nélkül senki sem háborgathatta. A magyar nemtelen jobbágyot ellenben még földesurának kegyelme sem emelheti vissza természeti jussaiba, mert a fekvő nemesi birtoktól akármely nemes ember által megfosztathatik, pedig azt vitatjuk, s én is azt vitatom, hogy a magyar jobbágy nem rabszolga. Kérdést lehetne támasztanom az iránt, hogy melyik világos törvény fosztja meg egyenesen a nemteleneket a birhatási justól, és valóban nem igen könnyű lenne világos törvényt előmutatni, mert András bullájának XXVI. és az 1715: XXIII. t.-czikkelyek, melyekre leginkább hívatkoznak e tárgyban itélő székeink, csak az idegenekről szólanak. De nem feszegetem ezt, mert előrelátom azon feleletet, hogy a törvényeket így magyarázta, így terjesztette ki a szintén törvényt szabó hatalmas szokás, és hogy ezen szokás a hajdan kornak szellemében támadott, s az óság bélyegét viselvén homlokán, tiszteletet parancsol. Azonban a hajdan korban a magyar nemesség egyedül maga teljesítette mindazt, a mit teljesíteni legszebb, legszentebb kötelessége egy nemzetnek: a haza védelmét és a belső csendesség fentartását; türhetőbb, sőt nemesebb vala tehát azon büszkesége, hogy önvérével szerzett és egyedül védett jussait másokkal megosztani nem akarta. Körülállásaink azonban vétkünk nélkül a század lelkével együtt sokat változtak azóta, és most vajjon kinek folyik legtöbb vére Magyarország védelméért? Kinek vállain fekszik a közterhek legsúlyosabb része? Bizonyosan azon 8 millió embernek, ki még fekvő tulajdont sem birhatván, csak lakosa inkább a hazának, mint polgárja. (Éljen! Egy szózat felülről a karzatról: Száz esztendeig!) Azt fogja talán valaki mondani, hogy a magyar jobbágynak sorsa épen nem rossz, mert szép telket bir csekély adózásokért, melytől földesúra sem foszthatja meg soha. De a magyar jobbágy már születése által arra látszik kárhoztatva lenni, hogy törvényes értelemben független soha ne lehessen, mert fekvő tulajdont, állandót és bizonyost, hazánkban nem bírhat, sőt még a jobbágytelket sem szabad neki mint független tulajdont a földesúri hatalomnak megszünésével megszerezni. Pedig nem értjük-e mindnyájan az iszonyú különbséget, mely a jólét és a törvényes függetlenség közt van? Találkoznék-e közöttünk, ki a materialis legjobb létet, melyhez jobbágyi függés van kapcsolva, inkább választaná, mint törvényes függetlenség mellett a középszerűséget? Ezen törvényes függetlenség nélkül nincs valóságos polgári szabadság, pedig csak a szabadság képes tiszta és állandó boldogságot nyujtani. Ha ilyenek önérzéseink, miért nem akarjuk elhinni, hogy másnak kebelét is szintén hasonlók melegíthetik, vagy ha elhiszszük, miért késünk útat nyitni másoknak is a legszebb boldogságra, kivált midőn ez áldozatunkba sem kerül? Ismételve kérem a KK. és RR.-et, hogy a birhatási just hazánk nemtelen lakosaira is egész mértékben terjeszszék ki, vagy ha azon birhatási jus, mely minden nemtelenre és minden nemesi fekvő javakra kiterjedne, a vele összefüggő kérdések miatt nem itt, hanem a törvénykezési munkában vétetnék tanácskozás alá: ez uttal legalább a jobbágytelkek tulajdonának «soluta jurisdictione dominali» lehető megvásárlása a nemteleneknek is törvény által engedtessék meg; mert ezen tárgy szorosan ide, az urbéri munkához tartozik, hol a jobbágyok jussa és kötelességei határoztatnak meg. Legszebb engedmény lesz ez, melyet adózóinknak adhatunk, mert a legnemesebb czél: a törvényes függetlenség lesz általa munkás jobbágyinknak kitűzve; nevelni fogja ez a nemzeti szorgalmat, felébreszti sokak kebelében az emberiség magasabb érzését, ösztönt ád a kimívelődésre, s ez által hazánk boldogsága fog növekedni, a nélkül, hogy valakinek igaz jussai sérelmet szenvednének. Ugyanis nem sértetik általa polgári szabadságunk, mert a szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei, sőt a valóságos tulajdon által többen lesznek a hazához kötve s így belső erőnk is nevelkedik. Nem sértetik szerkeztetésünk aristokratiai része is, mert hiszen Velenczének főnemesei határtalan aristokratiai hatalommal uralkodtanak, a birhatási jusból még sem zártak ki másokat is: megférhet tehát a népnek birhatási joga magával az aristokratiával is. Nem is teszünk kárt a mostan fennálló nemzetségeknek, mert hiszen az eladás parancsolva nem lesz, a pazarlók eddig is leltek módot birtokaik elvesztegetésére, s ugyanazon pazarlóknak inséggel küzdő unokáik nem sok vigasztalást leltek eddig is abban, hogy őseik szép javait nem ők ugyan, de nem is valamely nemtelen pór ember, hanem más fényes nemzetségek birják. Továbbá a tulajdonosi jusnak szentsége sem szenved legkisebb sérelmet; mert az eladásra kényszerítve senki nem lesz, az alkuk önkénytől és szabad egyezéstől függenek, s az elidegenítés nemes vevőnél, úgy mint nemtelennél egyforma tekintetek alá fog tartozni; sőt inkább a magyar nemes kétségtelen birtokának szabad eladhatását felette nehezítvén, magát a valóságos tulajdont is épen az korlátolja, hogy a vevők száma csak a privilegiált statusra van szorítva s az ország lakosinak igen nagy része még vevő sem lehet. Ha tehát a birhatási just a nemtelenekre is kiterjesztjük, meg fog szünni a tulajdonnak ezen korlátolása, s a nemesi fekvő javaknak értéke és ára is fölötte növekedik, mert nevezetesen szaporodik azoknak száma, kiknek venni szabad lesz és venni akarnak. Legfontosabb ellenvetés lenne talán az, hogy az idegen nyelvű és nemzetű vevők által nemzetiségünk veszélyeztethetik. De hiszen én csak hazánk lakosiról szólok, s azoknak is, ha jussokkal birni akarnak, a nemzeti nyelv tanulását és tudását kötelességükké kivánom tétetni, a mire, úgy hiszem, egyébkint is törekedik a törvényhozó hatalom. Végre azt talán senki nem fogja vitatni, hogy ezen engedménynek megadása még most igen korán volna; mert hiszen 1790-ben megtették őseink az első lépést, midőn a jobbágyok szabad költözését törvény által megállapították; ettől a birhatás jussáig csak egy lépés van, 43 esztendő pedig csakugyan elég idő arra, hogy ezen egy lépést megtegyük, mert ugyan mikor fog nemzetünk virágzó nagyságra emelkedni, ha előre haladásunkban minden egy lépésnél 43 esztendőkig késünk?

DEÁK FERENCZ: Vannak némely alapigazságok, melyek már magokban oly tiszták és egyszerűek, oly világosak és kétségtelenek, hogy azokat bővebben fejtegetni csak azért is szükségtelen, mert a kinek kebelében azok visszhangra nem találnak, kit az ilyen alapigazságnak puszta kimondása meggyőzni nem képes, azt hosszas okoskodás sem fogja egy könnyen elvonni elfogult véleményétől. Ily alapigazságnak tartja azt, hogy jól elrendelt polgári társaságban nem szabad a polgárt itélet és törvény nélkül személyében, vagy értékében önkényes hatalommal sértve háborgatni, mert a személy- és vagyonbeli bátorság nem privilegium, hanem azon első jus, melyet minden polgár méltán kivánhat, s azon első kötelesség, melyet a status minden polgárnak megadni tartozik. Ezen kettős bátorságot adja meg a tanácskozás alatt levő VIII. czikkely; arra nézve tehát hosszas vitatásokba nem ereszkedik, szóljon helyette a tárgynak világos igazsága. Csak azt jelenti ki, hogy küldői egyenes utasítása szerint azt egész kiterjedésében pártolja, s egyszersmind azt jegyzi meg, hogy legszentebb törvényhozói kötelességünket teljesítjük, midőn az önkényt és erőszakot előre törvény által korlátolva, a lehetőségig gátolni törekedünk; mert az önkény és erőszak leggyilkosabb ostorai az emberiség közboldogságának, akár egyes polgár, akár a nemzetnek egy osztálya, akár koronás fejedelem gyakorolja azokat; önkénynek tehát és erőszaknak törvény által gátot vetni, bármely alakban jelennek is meg azok, soha nem kora, soha nem káros. Ha pedig ezen t.-czikkelynek igazságát nem tagadjuk, miért nem akarjuk ezt nyilván ki is jelenteni? miért halasztgatjuk ezt máskorra, és ismét máskorra. Hiszen, minden perczenet, melyben a hasznos igazságot kimondani késünk, a hazának elvesztett ideje! Azt vetik sokan ellene, hogy e tárgy nem ide tartozó. Igenis nem ide tartozó az, hanem elsőnek kellett volna annak lenni tanácskozásainkban; elsőnek kellene lenni az általunk alkotott törvények között: mert a személybeli bátorság első czélja a polgári társaságnak. De ha már első tárgy nem lehetett ez, ideje valóban, hogy ezen a helyen, az urbéri tárgy berekesztő czikkelye gyanánt, meghagyassék. Helyét látja itt ezen czikkelynek még akkor is, ha az eddig követett rendszert tekinti; mert ha a földesúrak és jobbágyok egymás iránti jussait s kötelességeit pontosan meg akarjuk e munkában határozni, most, minekutána a földesurak önbiróságát még a vagyonbeli kérdésekben is eltöröltük, haladék nélkül ki kell azt nyilván mondanunk, hogy épen azon törvény, mely a jobbágynak tartozásait meghatározza, őt minden önkénytől, minden lehető önkényes erőszaktól mentnek akarja tartani s ez által személy és vagyonbeli bátorságáról gondoskodik. Nem osztozik azon aggodalomban, hogy az «exceptis casibus lege definitis» záradék e törvényczikkelyre nézve homályt és káros következéseket szülhet, mert habár azon nem reménylett eset adná is magát elő, hogy valamely háborús környülállások miatt a jelen országgyűlésének a törvénykezési munka felvétele előtt el kellene oszlani, hatalmunkban áll akkor is ezen eseteket világos törvény által meghatározni; mert hiszen több tárgyakat megemlítettünk már az urbéri munkában, melyeknek részletes kifejtését a törvénykezési munkára halasztottuk; ilyen a tized kérdése, ilyen az arányos pör. Jussunk lesz a felhozott esetben mindezeket, melyek munkánkkal szoros kapcsolatban vannak, s melyek nélkül az csonka maradna, tanácskozásba venni. Ismételi tehát kijelentését, hogy a VIII. czikkelyt egész kiterjedésében és pedig egyenesen e helyen pártolja.

DEÁK FERENCZ: Ha itt egyedül arról volna szó, hogy mi a főrendek ellenokait egyenkint czáfolgatva, hosszasan fejtegessük, akkor én is Esztergom vélekedését pártolnám, mert az egyezség meglévén a felterjesztésre nézve, a főrendek meggyőződésének megváltoztatása nem remélhető, s már eddig is erre nézve oleum et operam perdidimus. Midőn két művelt ember véleményében egymással ellenkezik vetélkedve, s okait mindenik előadja az illendőség korlátai közt maradván, de mérsékléssel védi azt, a mit igaznak lát, habár egymást meg nem győzhetik, elfogultsággal egyik a másikat még sem vádolhatja, mert ha ezen szót philologice nem taglalom is, ki-ki tudja, hogy társalkodási életben elfogultságnak csak az előitéleteket, s a megfontolás hiányát nevezzük. De ha lehetne egy törvényhozó testnél az ily vádnak helye, vajjon kit terhelne az inkább, azt-e, ki csekélyebb vagyonából is kész áldozni polgártársai javáért, vagy azt, ki terjedtebb birtokaiból hasonló arányú áldozattól vonakodik? Valóban, ha elfogultságról lehet szó, akkor a RR. csak azon tiszta szándéktól valának elfogódva, hogy a szegény jobbágy sorsán igazságosan segítsenek. Szennyes fátyolt is emlegetnek a főrendek, mely által a valóságot elfödöttnek állítják. A kifejezés már maga olyan, melynek míveltebb társaságban nem igen lehet helye; de amúgy is a hibáknak s okaiknak felfedezése és megfejtése nem szennyes fátyol, mely elfedi a valóságot, hanem inkább a valóságnak tiszta fényre hozása első lépés a javításra. Nincs nemzet, mely alkotmányát, polgári szabadságát forróbban szeretné, s több állhatatossággal tudná védni, mint az angol, és még sincs ország, hol a belső elrendelkezés és igazgatás hiányai köztanácskozások helyén élesebben és kiméletlenebbül érdekeltetnének, mint épen Angliában; mert hiszen ismerni kell egész kiterjedésében a hibát, hogy azt sikeresen orvosolni lehessen. A közfalak iránti megjegyzésre már felelt Barsmegye, hogy nem az alkotmányt erősítő közfalakat kivántuk lerontani; nem oldottuk fel a földesúri és a jobbágyi összeköttetést; nem sértettük alaptörvényeinket; hanem csak azon gátakat kivántuk elhárítani, melyek a nemzet egyes osztályai közt akadályoztatják a szükséges bizodalmat és a testvéri szeretethez való közelítést. Így a polgári alkotmányt szélesebb alapra, a haza boldogságára helyezvén, azt még inkább megerősítettük. Mondják azt is a főrendek, hogy üzenetünkből értették legelőször egy olyan néposztálynak létezését, melynek tulajdona nem lévén hazánkban, nyomorult életén kívül alig bír valamivel; de ezen megjegyzést csak enyelgésnek vélem; mert hiszen ők is szintén jól tudják, hogy hazánk lakóinak igen nagy része valóságos fekvő tulajdonnal nem bírhat, s polgári szabadsága nincs, ha csak a szabad költözést, melyet senkitől megtagadni úgy sem lehet, polgári szabadságnak nem tekintjük. Most tehát, midőn belső elrendelkezésünk hiányait orvosolni vagyunk ide küldve, valóban ideje már, hogy a valóságos hibákat nem valami limbusba takargassuk, hanem világosságra hozzuk; mert ha ezt tennünk nem szabad; ha minden ilyen változtatás alkotmányunk sértése: akkor az ősiségből eredő perekről, a hitre bízott javakról, s más effélékről sem lehet szó; akkor ezekben sem lehet javításokat tenni. Feleljünk tehát átalában mérsékléssel, illendően és azon méltósággal, melyet helyheztetésünk megkiván, s kitüntetve különösen azon pontokat, melyek az üzenetben igazságtalanúl sértettek.

DEÁK FERENCZ: «Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek», e szavakat mondotta Esztergom vármegyének előttem szólott érdemes követe. Úgy hiszem azonban, nem különös ujság gyanánt hozta ő fel azokat; mert a világ történeteinek évkönyvei bőven megtanítottak bennünket, hogy egyik nemzet emelkedett, a másik elenyészett; de a világ történetei nem tanítanak minket arra, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet némán és hidegen nézve, a lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis a veszélyben forgó, vagy inségre jutott embertársunkat tehetségünk szerint a végsülyedéstől megmenteni. Egyébiránt nem fejtegetem én Lengyelországnak mult századbeli történeteit; sok szomorú csapásokat kellene felhordanom, melyek e nemzetet érték; nem feszegetem földarabolásának nyilvános és titkos okait; nem számlálgatom az ebből eredhető következéseket: megtanítja majd Európát az idő, hasznos és tanácsos volt-e annak megtörténnie? Fájdalomnak és aggódásnak keserü érzése foghatja azonban el keblünket, midőn látjuk, hogy a lengyel nemzet, mely a 16-dik században észak leghatalmasabb statusának tartatott, hatalmas erőszakkal végképen ki vagyon már törölve a nemzetek sorából. Iszonyú valóság lett abból, a mit Kázmér János királyuk 1661. julius 4-dikén tartott beszédében könnyek között jövendölt: mert le van tiporva e nemzet egykori nagysága, összezúzva hevernek a hajdani szabadságnak földúlt omladéki, s a Visztulának lengyel vérrel áztatott partjain nem szabad lengyelek tűzhelye füstölög. Neveli fájdalmunkat annak érzete, hogy szánakozásnál és kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, a mit az elnyomottakért tehetnénk; mert századokig sújtott minket is a kérlelhetetlen balsors vaskeze, úgy hogy már most nem tehetünk annyit szerencsétlen szomszédunkért, a mennyit 1278-ban a hatalmas Ottokár ellen Habsburgi Rudolfért véghez vitt a magyar. De hiszen a szolgaságig alázott nyomorultnak édes enyhülést nyujt a keservek özönében az is, midőn résztvevő szánakozásnak forró könnyeit hullani látja; midőn hallja érette könyörgő szavát annak, ki többet érette nem tehet, habár ezen kérő szó az elnyomónak jégkebléről sikeretlenül perdülne is le. Nyujtsuk tehát nekik e csekély enyhülést, ha már több nem áll hatalmunkban; de nyujtsuk azt tüstént és hosszas halaszgatás nélkül. Vagy talán részvétünk könycseppjeit, s a kérelem elkészítésére szükséges egy pár órai munkát sem kivánnánk áldozni azokért, kiknek ősei vért és életet áldoztak érettünk? Macedoniának hatalmas fejedelme, Nagy-Sándor, Európát és Ázsiát megrázkódtatta győzedelmeivel, betöltötte a félvilágot dicsősége, s magát Jupiter Amon fiának neveztette; de csak bámulást nyerhetett a késő maradéktól, nem köztiszteletet, mert Görögország szabadságát, melyet már atyja megrongált, végképen meggyilkolta. Octavianus, Romának szerencsés császára, bölcsen kormányozta a birodalmat, pártfogója volt a tudományoknak, népe Augustusnak nevezte: de hálaadás nem kisérheté emlékezetét, mert ő fojtotta el a római szabadságnak végső lángra lobbanó szikráját. Sándor ellenben, az oroszok császárja, fényes diadalmai után polgári alkotmányt adott a hatalma alatt levő lengyeleknek, s ez neki fényesebb dicsőséget, több forró köszönetet szerzett, mint véres győzedelmei. Dicső munkáját azonban önmaga kezdte rongálni, s az annyi jót igérő fényes adomány most már végkép földulatott. A szövetséges fejedelmek, midőn Napoleon óriási hatalmával végső viadalra szállottak, azt nyilatkoztatták ki: «hogy ők Európa szabadságáért küzdenek» s midőn az ellenségnek roppant ereje kedvező szerencsével meg volt törve, magokat Európa szabadítóinak nevezték. Minden ausztriai katona, ki a lipcsei véres ütközeten jelen volt, mellén viseli a szövetségesek dicső igéretének hitlevelét, ama kis érczkeresztet, melynek fölirása: «Europa libertati asserta». Szép reményeket szült e három szó a népek keblében, s ezen kis emlékjelek érczbetűi némán, de hathatósan emlékeztetnek a fejedelmi szónak szentségére. Midőn tehát a néma jelek is ily nyilván szólanak, nekünk is, kik szabad alkotmányunk édes gyümölcseit igazságos fejedelmünk bölcs kormánya alatt nyugodtan használjuk, szabad lesz talán a dicső igéret valósulását sürgető könyörgésünk: hogy letiprott szomszédunknak elnyomott polgári szabadsága visszaállíttassék s ez által ő is boldog lehessen, mert szabadság nélkül tiszta és állandó boldogság nem lehet.

DEÁK FERENCZ: Nem mellőzhetem el, hogy némelyekre, a mik e tanácskozás folytában állíttattak, átalános ellenészrevételeimet legalább óvás gyanánt küldőim nevében is elő ne adjam. Fájdalmat és aggodalmat szült bennem a kir. leirat olvasása, mert azt láttam egész tartalmából, hogy általa az egyes követ is, sőt maga az országgyűlés is mintegy dorgálva intetik. Kettős viszonyban áll fejedelmünk a nemzethez, úgy mint a végrehajtó hatalom feje, s mint a törvényhozásnak egyik része; de sem egyik, sem másik tekintetben az országgyűlést megdorgálni a kormánynak jussa nincs. Minden szabad országban, minden szabad polgári alkotmánynál, elkerülhetetlenül szükséges, hogy a törvényhozó test a végrehajtó hatalomtól teljesen független legyen. Ezt tartja hazánk polgári alkotmánya is; ezt rendelik az 1790: X., XII. és XIII. t. czikkek is, melyekben országunk függetlensége nyilván kijelentetik, a törvényhozó hatalom a nemzetet és fejedelmet közösen illetőnek mondatik, s a tanácskozások törvényes szabadsága biztosítva vagyon. Sőt azt is rendelik törvényeink, hogy a végrehajtó hatalomnak visszaélései s a netalán törvénytelen parancsok által okozott sérelmek az országgyűlésen orvosoltassanak. A törvényhozás tehát a kormány rendeletei fölött is bíráskodik, s így a végrehajtó hatalom vagyon inkább az összes törvényhozásnak, melyet a fejedelemmel együtt a nemzet gyakorol, alája vetve. Törvényhozói állásunkban tehát a végrehajtó hatalomnak olyan jogát, melynél fogva az orsz. gyűlését dorgálhassa, a nemzet méltóságának sérelme nélkül el nem ismerhetem. Igaz ugyan, hogy a törvényhozó hatalom egy részben a fejedelmet is illeti, de épen azon törvény, melyet Ugocsa megye követe megemlített, az 1790: XII. t. cz. azt mondja, hogy a törvényhozás a nemzetet és a fejedelmet együtt közösen illeti: e tekintetben is tehát a kormány jussa a nemzeténél nem nagyobb, s így dorgálva felsőbbséget a nemzeten nem gyakorolhat. Azonban mind a personalis úr, mind több érdemes követ, kik e tárgyban semmi felirást szükségesnek nem látnak, azt nyilatkoztatták ki, hogy ők a rescriptumban semmi dorgálást, mely az országgyűlést vagy ezen táblát érdekelhetné, nem találnak, s a voksok szabadságát korlátolva nem látják; sokan azt állították, hogy ha vagy efféle dorgálást vagy valami korlátolást foglalna magában a rescriptum, ők maguk is készek volnának a nemzet jussai mellett felirást készíteni; sőt többen azt vitatták, hogy ő felsége ezen levélben csak a törvények megtartását óhajtván, azt, hogy Bars vármegye követének kijelentését helyben nem hagyja, sőt kárhoztatja, méltó jussal mondhatta, valamint ezt másnak is, kinek a törvényhozásban része vagyon, mondani tökéletesen hatalmában áll. Ha ily értelemben vétetik a rescriptum, akkor aggodalmunk egy része ugyan enyhül s mérséklett felírás megnyugtatásunkra talán elegendő; de felírás minden esetre szükséges. Említve volt itt az is, hogy e tárgyban a m. főrendek voltak a delatorok; de a personalis úr nyilvános kijelentésével nyugtatott meg bennünket, s bizonyossá tett arról, hogy a főrendek föladók nem voltak. Különféle hírek szárnyaltak e tárgyról, s keserü érzést gerjesztettek keblünkben; de a szárnyaló hírek tanácskozásainknak alapul nem szolgálhatnak. A personalis úrnak megnyugtató kijelentését, melyet a naplókönyvbe is kérek igtattatni, részemről örömmel értettem; mert megvallom, bámultam, sőt hinni sem tudtam, hogy a m. főrendek között akárki is delator lehessen; nem hihetem, hogy ők az országgyűlésének méltóságát ily módon csorbítani képesek lehessenek; mert hiszen az 1805: V. t.-czikk az ő megegyezésükkel alkottatott s ők igen jól tudják, minő véleményben volt az ország a delatorokról mindenkor; jól tudják, mit tartott az 1807-ben báró Vay Miklós dolga iránt készült üzenetben ezen tábla a delatorokról, midőn azt mondja SS. et OO. suam majestatem sacratissimam humillime orare, dignetur periculosum hominum genus delatores, quod cum initio statim auspicati regiminis in resolutione sua ad universas jurisdictiones dimissa se abominari palam declaravit ad mentem etiam articulus V. 1805. coërcere, castigare, et ab accessu throni sui regii in perpetuum arcere.»

Ha nem tekintem is azt, hogy a kir. rescriptum az országgyűlését dorgálja, már abban elegendő okot látok az aggodalomra, hogy az országgyűlési belső rendnek és a tanácskozási csendesség fentartásának minket illető elintézgetésében látszik az avatkozni, a mi valóban idővel a szólás szabadságára nézve is következéseket szülhetne. Az, 1723-ik esztendei VII. czikkely nyilván azt rendeli, hogy a tanácskozások csendességét megzavarók harmadnapi határidőre a kir. tábla elé idéztessenek, azt pedig, hogy valaki ezen törvénynek súlya alá esik, maga azon törvényhozó test, maga azon corporatio, melynél a kiszökés történt, szokta elhatározni. Így magyarázta legalább eddig az említett törvényt a legközelebbi időknek szokása, s én valóban nem tudok eseteket, hogy valamely szólót későbben más akárki törvényes actio alá vehetett volna. Méltán kijelenthetjük tehát felírás által ezen aggódásunkat, mert hiszen báró Vay Miklósnak 1807-ik esztendei esetében hasonló véleménynyel valának a nemzet képviselői, midőn a szeptember 29-én készült üzenetben azt mondották: «si regnicolae propter dicta in publica sessione prolata indignationem regiam incurrerint, libertatem votorum in discrimen conjectum iri SS. et OO. debebat». Igaz, hogy báró Vay Miklósnak esete különösen a büntetés nemére nézve ettől különbözött; de már akkor, midőn a KK. és RR. ezen üzenetet készítették, báró Vay Miklós a főherczeg nádornak közbenjárására tökéletes elégtételt és visszahelyheztetést nyert, a mint ezt a nuntiumnak következő szavai mutatják: «Suam vero sacratissimam majestatem illatum vulnus per generalis b. Nicolai Vay in integrum restitutionem pro paterno suo affectu resanatum ivisse», és mégis szükségesnek látták a rendek aggodalmokat kifejezni, s a mélt. főrendeknek, de különösen a főherczeg nádornak választására bizták, ha ugyan különös felírás által történjék-e ez, vagy maga a főherczeg adja elő ezen aggódást ő felségének; pedig a naplókönyvnek bizonyítása szerint akkor is azt nyilatkoztatta ki ő felsége a főherczeg nádornak, hogy soha nem akart, nem is akar valami olyast rendelni, mi által az országgyűlésén kimondandó voksok szabadsága legkisebben is megszoríttatnék. Ha tehát akkor az orvoslás után sem volt felesleges az aggódás kijelentése, azt, úgy hiszem, szükségtelennek mondani most még inkább nem lehet.

Végre még azt is szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezen királyi rescriptum büntet oly esetben, melynél a büntető hatalmat nem a kormánynak kezébe adták törvényeink; büntet pedig kihallgatás s elmarasztalás nélkül. A barsi követ ellen kimondott: «severissime damnamus» szavak elég világosan kifejezik ő felségének neheztelését. Midőn pedig a fejedelmi neheztelést büntetésnek mondom, az országgyűlési irományok lelkével és tartalmával egyezőleg szólok. Ugyanis az 1811-ik esztendei deczember 23-án készült felíratban azt mondják az ország rendei: «Quin imo nonnulli patriae filii, qui in congregationibus (ezek pedig csak megyék gyűlései valának) vota adoptatae novae finantiali operationi contraria deprompsisse referebant, contra tenores partis 1-mae tit. 9-i Andreae 2-di decr. art. II. anni 1613. XXXIV. nec non 1563. XLI., licet vulnera legibus his illata sapienti majestatis vestrae sacratissimae benignitate per art. V. 1805. signanter §. hujus ultimum resanata fuerint, in obversum hujus etiam novae legis, non tantum ad audiendum verbum regium gravi cum sumptuum dispendis extra regnum evocati, sed etiam gravitatem regiae indignationis experiri, taliterque et in persona et in rebus legitime nec citati, nec convicti pati debuerint.» Ugyanezt mondották, sőt még világosabban kifejtették a KK. és RR. az 1825-ik esztendei országgyűlésének 177-ik ülésében, midőn ugyanezen tárgy iránt készült felírati javaslatukban azt állítják: «Et quia talis regnicolarum gravi cum sumptuum dispendio fine experiendae altissimae indignationis extra regnum evocatio, prout et per cancellariam regiam nomine regis praesuscipi solita repraehensio nimis sensibilem et afflictivam poenam constitueret»; sőt midőn a mélt. főrendek ezen szavak helyett: «nimis sensibilem et afflictivam poenam constitueret» gyengébb kifejezéssel csak azt kivánták mondani: «nimis grave et sensibile foret», a KK. és RR. ezt el nem fogadták, sőt a negyedik üzenetben azt válaszolták: «praecipuum gravaminis hujus meritum non tam in dispendio sumptuum aut evocatione extra regnum consistit, licet etiam haec sufficiens et legale fundamentum constituant, verum in eo, quod contra cardinalem tit. 9-um partis 1-mae, neque citatis, neque convictis poena sensibilis irrogetur.» A rescriptumban kifejezett királyi neheztelés tehát érzékeny büntetés, s mivel azt a kormány oly esetnél, hol a büntető hatalom nem őt illeti, pedig meghallgatás és itélet nélkül látszik használni, a felírást legalább azon alakban, mint kerületileg szerkesztve vagyon, szükségesnek látom, kijelentésemet pedig óvás gyanánt is a jegyzőkönyvbe kérem iktattatni.

DEÁK FERENCZ: Én félreértetni senkitől, s így a m. personalis úrtól sem akarok: ismétlem tehát, a mit előbb is elég világos szavakkal nyilván kimondottam, hogy a végrehajtó hatalom vagyon inkább az összes törvényhozásnak, melyet a fejedelemmel együtt a nemzet gyakorol, alája vetve, s hivatkozom az egész gyülekezetre, hogy előbb is ezek valának szavaim, s ezeket kérem a jegyzőkönyvbe vezettetni; mert hiszem azt, hogy az olyan törvényhozás, mely a végrehajtó hatalomtól függésben vagyon, csak árnyéka a törvényhozásnak, ezt pedig nemzetünk törvényhozásáról elismerni nem akarom.

DEÁK FERENCZ: Küldőimnek megírván, hogy a főrendek kivánságára nem állottunk, mert táblánk méltóságát csonkulva láttuk volna, helyben hagyták ezt; de minthogy ily módon helyben maradni látják a közdolgokat, azt kivánják, hozzuk indítványba, hogy ha valamely tárgy háromszor átmegy hozzájuk s ott el nem fogadtatik, hatalmában legyen ezen táblának külön repraesentálni. Ezen indítványt pártfogásba ajánlom, de ha el nem fogadtatik, most a régi üzenet mellett maradok.

DEÁK FERENCZ: Ujabban érkezett utasítása következésében előterjesztette, hogy küldői, kik fájdalommal tapasztalják, hogy a főrendeknek a KK. és RR. javaslataiban való gyakori meg nem egyezése nem csak több üzenet váltogatását, s ezzel az országos tanácskozás folyamatjának hátráltatását eszközli, sőt az ország legforróbb kivánságainak fölterjesztését is akadályoztatja: a haza közjava tekintetéből kivánják, hogy az oly esetekben, midőn a két tábla között háromszori üzenetváltásra sem történhetnék meg az egyesség, a fölírást a KK. és RR. táblája külön is tegye meg.

DEÁK FERENCZ: Úgy vélekedett, hogy miután minden világi hatóság elvétetett a szentszékektől, azt mondani, hogy előbbi hatóságuk megmarad, valóságos satira. De neki, kinek a vallásos sarküzenet tartalmát egész terjedelmében föntartani kötelessége, a szerkezet mégis aggodalmat szül, s nehogy azon üzenet 9-dik pontjának 2-dik részétől a rendek elállani látszassanak, hogy t. i. az evangelikusok vegyes házassági ügyeikben önnön vallásuk elvei szerint itéltessenek, ha csakugyan megkivánják tartani a rendek ezen §-t, annak hozzátételét javasolja, hogy az itt említett hatóság a lelki dolgokra «in spiritualibus» értetik.

DEÁK FERENCZ: Megújítja követtársának tegnap elhangzott javaslatát, mely szerint világos törvénynyel mondassék ki, hogy az egyházi személyeknek világiak által történt sérelmök világi biróság által büntettessék. Ezt ugyan némelyek tegnap az 5-dik §-ban benne foglaltnak gondolták, de ő ezen értelmet ama §-ban nem találja, s ámbár az mondatik, hogy ez törvény szerint eddig is így volt, s ha történt is ellenkező, az nem volt egyéb mint visszaélés, a visszaélés lehetőségét is világos törvény által, meg kivánja szüntetni.

DEÁK FERENCZ: Már most az a kérdés, mikép coordináltassanak? Az 1790. évi törvény azon jogot adja a protestánsoknak, hogy kihallgattassanak. Törvény által adott ezen szabadságot annyival inkább respectálnunk kell, minthogy a protestáns klerus ismeri legjobban a dolog hiányát, annak pedig még most itt legalább képviselője nincs; azt tartom tehát, diplomatice kell tudomásunkra jutni a protestánsok kivánságának, a mi úgy fog megtörténni, ha ő felségétől az 1793-diki synodalis actákat egyenesen lekérjük, mert azt nyilván kimondom, hogy ezen actákat, melyeket a kormány documentumul használ, látni akarom, még pedig lenyomtatva akarom kezünkön forogva látni, és azok egész tartalmát in complexu megvizsgálni.

DEÁK FERENCZ: Összehasonlítván ezt a 16-ik áprilisi rescriptummal, aggodalmamat el nem titkolhatom. Mind a kettő oda utasít, hogy mellőzve minden egyebet, a propositiókat pertractáljuk. Igaz, hogy a propositiók mostani tárgyai országos sérelmeket foglalnak magokban; igaz, hogy a rendszeres munkáknak felvétele országos kivánság; de félek, hogy ezen populáris propositiók örve alatt a nemzet kiforgattatik azon sarkalatos jussából, hogy sérelmei minden országgyűlésén mulhatatlanul orvosoltassanak. (Itt a törvényhozás pragmatikai historiájából merített adatokkal erősiti azon, a diaeta elején bőven kifejtett thesist, hogy az ország rendeinek jussa van s gyakorlása volt a sérelmeket akkor venni fel, midőn jónak látták, bár a propositiók előtt is, mint ezt az 1559-től számolt 11 országgyűlések bizonyítják.) Hibáznánk ugyan, ha fel nem vennénk az operatumokat; de vannak az országnak más érzékeny sérelmei is, melyeket orvosolatlan nem hagyhatunk. Midőn tehát minket ezen kötelesség teljesítésére törvényhozói tisztünk s méltóságunk intenek, nem csak nem vétünk, sőt tartozásunknak felelünk meg, ha ő felségét megkérjük, hogy az inauguralis diplomákkal is erősített azon törvényeket, melyeket fájdalommal mondom, ő nem teljesített, hozza végrehajtásba, s minden felterjesztett sérelmeinket orvosolja, kijelentvén egyszersmind, hogy mi az ország sérelmeinek minden országgyűlésén orvoslását fejedelmi főkötelességei közé számítjuk. Továbbá oda látszatván a rescriptum szavai mutatni, mintha a sorozat a propositiók által állapíttatott volna meg, ez nem úgy van, s így szükség megjegyezni, hogy a sorozat megállapítása diaetalis tractatus útján történt. Mondja azt is a felség, hogy nagyobb szorgalommal, legalább időkiméléssel munkálkodjunk. Én úgy hiszem, mi kötelességünket teljesítettük, és ha van is a felvett tárgyak közt egy vagy más, mit talán egyes vélemények közöttünk a rendszeres munkáknak subordinálni kivántak volna, miután azt a többség csakugyan felvétetni rendelé, jele, hogy az nemzeti óhajtás s előleges intézkedést kivánó vala. Midőn ezt kijelentetni vélném, meg kell azt is említenem, hogy ő felsége maga is azt vallotta az operatumok felől, hogy azok nagy fontolgatást kivánó munkálatok, s azért kivált belső szerkesztetésünket tekintve, bizonyára sebes haladást nem szenvednek; de ha mégis lassúnak véli ő felsége haladásunkat, mondjuk meg feleletünkben, hogy a gyorsabb haladás egyik főgátja lesz ezentúl is az előleges sérelmek orvosolatlan állapotja; mert sok munkálatokban, mint már másszor is kimondottuk, alap nélkül fogunk működni. Szükség tehát a kormányt újabban felszólitani, hogy sérelmeink orvoslása által módot szolgáltasson a sebesebb és biztosabb haladásra. Végre a mérséklésre lett újabbi intésre felelnünk kell oly értelemben, mint már a másik intő rescriptum iránt megállapodánk s kimondanunk, hogy ezen ismételt intés annyival inkább fáj, mert érezzük, hogy jussunkkal is éltünk, kötelességünket is teljesítettük. S im ezeket óhajtanám a feleletbe tenni, melynek azon kellene főkép sarkallani, hogy a lassú haladás nagy részben a sérelmek orvosolatlan voltának következése, s hogy a felség által önként felhívott törvények menjenek valahára teljesedésbe.

DEÁK FERENCZ: Ez nem oly könnyü kérdés, mint látszik, s nem könnyü, mert sokfelé ágazó. Hogy az országnak mindig küzködni kellett a cancelláriának azon bitorlott hatalmával, mely szerint magát az igazságszolgáltatás minden ágába beavatta, s hogy ezen bajon a birói függetlenség végett alkotott, de soha meg nem tartott 1791: XII. t.-cz. által sem lőn elegendőleg segítve, az országnak ismételve föladott tömérdek sérelmei mutatják. Azonban maga az 1790. vagyis inkább 1793. munka is fönhagyja a felségnek a vi supremae inspectionis kiadandó parancsolatait. A szónok örömest reá áll, hogy ezek is általában eltöröltessenek; de szükség valamely intézetről gondoskodni, hogy a törvénykezési formalitást megsértő biró ellen a hon polgára oltalomra találjon. Másutt, nevezetesen Francziaországban, erről úgy gondoskodott a status, hogy az inspectio hatalmát megosztván, az ezzel járó föladatok egyik részét, t. i. a formák szigorú megtartása fölötti határozat jogát, a cassatorium tribunalra bízta. Ezen intézet a revolutió időszakából az úgynevezett rajnai tartományokban is megmaradt. A szónok azonban nem mondja, hogy nálunk is cassatorium tribunalt kell állítatni, hanem csak azt állítja, hogy a fogyatkozás kipótolásáról kell gondoskodni, különben ha egyszerűen eltöröljük a parancsolatokat s pótlásról nem gondoskodunk, ott leszünk, a hol voltunk az 1791: XII. t.-cz. alkotásával, t. i. hogy meghozatott, de meg nem tartatott.

DEÁK FERENCZ: A szabad választás nemzeti jus, s ha ez sértve van, minden törvényhatóságnak jussa van ezt sérelemkép előterjeszteni. Itt Torna követe szólott s nem egyes magános személy; ő fog küldőinek felelni, miért hozta indítványba a hevesi szabad választás sérelmét. Nem is tartja tehát e részben szükségesnek, hogy bevárassék, mit fog iránta Heves mondani, sőt bármely más megye itt hitelesen a szükséges adatokat, a mikor tetszik, előterjeszti, a sérelem orvoslásán törekedni nem lesz utolsó. Hogy Heves rendei commissio alatt lévén, gyűlést nem tarthatnak, azt törvényesnek nem csak el nem ismeri, sőt ha már csak az is bármely megye részéről előterjesztetik, hogy törvényes gyűlésének gyakorlásában Heves gátoltatik, ezt minden erővel vitatandó sérelemnek veendi. A két követségi kérdést illetőleg megjegyzi, hogy a mi jus publicumunk sok része, s a mi a diaetát illeti, legöbbnyire szokáson alapul. Egy századot haladó szokás bizonyítja, hogy két megye követségét egy személy nem viselheti. Igaz ugyan, hogy 1723-ban volt egy ellenkező példa, de azóta soha sem; akkor pedig a képviselői systema Európában még kifejtve nem vala; azért nem is gondolja, hogy midőn a magyar törvényhozó testnek érdekében áll a képviselőséget mentül szélesb alapokra terjeszteni, s ezen érdek valósítását százados szokás erősíti, mi akkor hátralépést téve, egy száz év előtti példára hivatkoznánk, s az alapot terjesztés helyett inkább szűkítenénk. A szónok ugyan az individualitás tekintetét mindig alája veti a juris publici nézeteknek, s úgy hiszi, hogy a törvényhozónak igen is nagyon kell a következésekre tekinteni; azonban megvallja, hogy még a jelen esetben is veszteségnek tartaná a két megyei követséget. Mentül több kéz munkálja a közjót, annál jobb. Azon ész, értelem s tehetség, melyet egyes követ nyujthat, már mint egy megye követjénél is teljes mértékben megvan, s a másik követ minden esetre nyereség. Egyébiránt Prónayval egyetért, hogy in forma mind a két választás törvényes lehet; azonban ha Ragályi mind a két választáshoz ragaszkodnék, a szónok mind a kettőt törvénytelennek declarálná, de ő úgy lépvén fel csak mint Torna követe, annak megyéje részéről szívesen fogadja.

DEÁK FERENCZ: Minekutána már elhatároztatott az, hogy minden pört a barátságos egyességnek megpróbálása okvetetlenül megelőzze, kétségen kívül azon kérdés kiván legnagyobb figyelmet, hogy a barátságos egyeztetések eszközlésére kik legyenek békebiráknak kijelölendők? Kettő e tárgyban a javaslat; egyik a kerületi szerkezet szerint az, hogy különös békéltetők választassanak; a másik pedig, melyet egy tegnapi indítvány következésében az előlülő ma ismét előadott, az, hogy a békéltetés mindenkor a pörnek első biráját illesse. Gyakorlati nehézségek minden új intézetnél vannak; de ezen két javaslat közűl melyik mégis czélirányosabb, ez csak a kettőnek összehasonlításából lehet világos. Első és legfőbb, a mit a szóló minden békebiróban megkiván, az, hogy a mennyire lehet, szabadon választassék, mert törekedéseinek sikerét a bizodalomtól várhatja leginkább; már pedig ha a békéltetésnek tisztje a pörnek első birájára lesz bizva mindenkor, a szabad választás és ezzel összekötött bizodalom gyakran nem lesz meg a békéltetőben, mert az ország lakosainak legnagyobb része az úriszék előtt kezdi egymás ellen keresetét, az úriszék tagjainak választására pedig semmi befolyással nincs. Szükséges továbbá, a mint az előlűlő maga is elismerte, hogy a békebiró hivatalos tisztének teljesítésére mindenkor készen legyen. De vajjon kitől lehet ezt inkább reményleni? A választott békéltetőtől-e? vagy az elsőbiróságtól? A helység előljáróitól-e? kik a helységben lakván, kötelességüket tüstént teljesithetik? vagy az úriszékektől, melyek minden fertály, vagy fél esztendőben, sőt sok uradalmakban sok helyeken még ritkábban tartatnak? De figyelmezvén a csekélyebb értékkel bíró földesurakra, nem csekély terheltetés volna ezeknek, ha minden panaszok kiegyeztetésére úri széket kellene tartaniok. Érezte maga Temesvármegyének követe mindezen gyakorlati nehézségek valóságát, s azért javasolta, hogy ne az úriszék, hanem az úriszék előtt mozdítandó pörben a földesúrnak tisztje legyen békéltető; de a szabad választás itt is ki volna rekesztve, s a jobbágyok és uradalmi tisztek között csak igen ritkán van bizodalom. A szóló vélekedése szerint az is megkivántatik a békéltetőre nézve, hogy az, a mennyire lehet, a feleknek, vagy legalább az egyik félnek lakása közelében legyen feltalálható; már pedig a pörnek első birája utján, kivált a nemesekre nézve, olyan vármegyékben, hol a törvényszékek tartásának helye a megyének egyik vagy másik szélétől gyakran 10-15 mértföldnyire vagyon, ez elérve nem lesz, s a feleknek odafáradása szaporítja a költségeket s nehezíti az egyezést. A különösen választandó békéltetők ellen is sok fontos nehézségek hordattak ugyan fel, de azok a szóló véleményét a kerületi javaslattól el nem vonhatják. Az állíttatik, hogy az igazság kiszolgáltatását hátráltatja a különös idézés, mely, ha a békéltetést az első birónak kellene megpróbálni, a pörbeli idézéssel egybeolvadhatna, és hogy ezen különös békéltető idézés költségbe is kerűl, mely akkor elmaradna; de nem szól a követ azon igen csekély számu pörökről, melyekben talán száz-száz alperes és ugyanannyi evictor volna idézendő, hanem el meri mondani, hogy a pörök kilencz tized részére nézve ezen időhaladás felette csekély, melyet a statusnak azon köznyeresége, hogy a pörök kevesedni fognak, nevezetesen kipótol. De amúgy is, nem az volt eddig is a pörök lassú folyamatja ellen felhordott panaszoknak az oka, hogy az idézéstől a megjelenésig sok idő folyt le, hanem az, hogy a pör felvétele után a végső itélet igen sok időre haladott. A mi az idézési költségeket illeti, ezek sokkal csekélyebbek közönségesen, mint a birói sportula és a prokátor fizetése, melyeket viselni kell a feleknek, ha előbb az egyeztetést megpróbálni a pör első birájának az idézés után leend kötelessége, s mindezek valóban gátjai lesznek az egyességnek, kivált az egy pár száz forintos keresetekben, hol a kereset mennyiségét arány szerint tetemesen nevelik. Végre azon ellenvetést, hogy találkozni nem fognak, kik a békebiróságot fizetés nélkül elvállalják s teljesítsék, a kerületi javaslat eloszlatja, mert ezen hivatal jobbára olyanokra ruháztatik, kik azt egyéb hivataluknál fogva kötelesek lesznek teljesíteni, mint falukban, városokban az előljárok és senatorok, a vármegyékben, ha más nem vállalja, a szolgabiró. De hiszen az elsőbiróságoknak sem lenne az egyeztetésért fizetésök, hanem azt hivatalos kötelességeiknél fogva tartoznának teljesíteni, s így lesz ez a különösen választott békebirókkal is, kik nagyrészben közhivatalbeli emberek lévén, a törvény ezt egyéb kötelességeikhez hozzáadja. Mindezen tekinteteknél fogva tehát a kerületi javaslatot pártolja.

DEÁK FERENCZ: Indítványt tesz, hogy felső itélőszékeinknek minden tagjai időnkint az országgyűlésen választassanak. A jól elrendelt itélőszékek legbiztosabb őrjei a törvények szentségének. Hasztalanul hoznánk törvényeket, ha itélőszékeink azoknak pontos és szigorú teljesítésére nem ügyelnének. A biró leghatalmasb ótalma a polgárok nyugalmának; ő védi igazságtalan elnyomás ellen az ártatlant; ő zabolázza az indulatost; ő bünteti a hatalmas erőszakoskodót; az ő lelkismeretén nyugszik a polgárok vagyonbeli bátorsága; hol az itélő székek eltérnek az igazság és kötelesség ösvényéről; ott hiában igyekeznek a polgárok magokat rablók és tolvajok ellen oltalmazni, mert a rossz lelkű birónak igazságtalan itélete nyilván fosztaná meg őket értékjöktől, még pedig a törvénynek palástja alatt; szóval a polgári társaságban első s legfontosabb hivatal a biráskodás: méltán megkivánja tehát a nemzet, hogy ezen legfontosabb hivatalnak betöltésénél a nemzet egyenes befolyása el ne mellőztessék. Boldog azon haza, hol a biró itélete nem csak igazságot szolgáltat, hanem a hivatalába és személyébe helyezett bizodalomnál fogva megnyugvást is szerez a feleknek; ott könnyebben enyésznek a pörlekedés keserűségei, ott hajlandóbbak a felek egymásnak testvéri kezet nyujtani, ott a társaság szelid, de legerősebb kapcsolati nem enyésznek el egészen a pörlekedés miatt. Ezen megnyugvást pedig a bizodalom és ezt a választás szülheti leginkább. Inség és hamar következő sülyedés fenyegeti azon országot, melyben az alacsony hízelkedő vagy gazdag pörlekedő, csúszva szerzett vagy pénzért vásárolt reményekkel telve, léphet az itélő szék elébe, midőn a szegény polgár, a véleményekért üldözött szabad ember, remegve jelenik meg, mert előre retteg pörének, melytől minden vagyona függött, elveszítésétől. Hogy ez hazánkban nem így van, áldjuk érette a gondviselést, de törekedjünk egyszersmind, hogy a mennyire emberileg lehető, ezután se történhessék: erre pedig legtöbb biztosságot nyujt, ha felsőbb itélőszékeink minden tagjait az összes törvényhozás választja. Nem új és szokatlan ezen kivánság. Lám a nádori hivatal - ezen legfényesebb nemzetünknél - most is országgyűlési választás alá tartozik, és tekintsünk bár végig véres és zajos történetinknek hosszú során, mi volna sorsa hazánknak, ha ezen főhivatalnak betöltése a kormány önkényétől függött volna mindenkoron? De még a királyi tábla tagjait is országgyűlésen választották őseink, a mint azt sok más törvény között az 1601: XXXIII. bizonyítja. Őseink hajdankori hasznos szokását kivánja tehát feleleveníteni és kiterjeszteni, s ha az első biróságoknál minden pontban a bizodalmat és választást emlegettük, még inkább kell arra figyelmeznünk legfelsőbb itélőszékeinknél, mert ezeknek kezében van életünk s vagyonunk bátorsága, az ő birói kimondásaiktól függ sok nemzetség boldogsága, vagy nyomorúsága, az ő végső itéletük ellen nincs oltalom, annak súlyától nincs menekedés. Dicső hatalom ez igazságos férfiak kezében, de visszaélések által rettenetes lehet; szükséges tehát, hogy azon férfiak, kik ily fontos és nagy kihatású hatalommal birnak a társaságban, hatalmukat a nemzet közbizodalmából, a nemzet összes akaratából nyerjék.

DEÁK FERENCZ: A mi Torontál vármegye követjének indítványát illeti, úgy hiszi, senki sincs a rendek között, ki a törvényhozásnak azon jussát, hogy a katonaságnak és véghelyeknek polgári itélőszékeit is elrendelje, kétségbe hozná; mert ezt tagadni akarni, magának a törvényhozásnak ideájával is ellenkező volna; de amúgy is országos sérelem gyanánt fel lévén már e tárgy terjesztve, a nemzet ebbeli jussainak valósága közöttünk kérdésbe sem jöhet. Arra nézve, hogy ezen elrendelés mikor vétessék munkába, a kerületi ülésekben a szóló is egyike volt azoknak, kik sok gyakorlati nehézségek miatt azt ő felsége kedvező resolutiójának megérkezésére kivánták halasztani. De ha tekintetbe veszi azt, hogy még az előleges sérelmek orvoslását sürgető felirat sem juthat a fejedelem kezéhez, mert a főrendek csupán szavak miatt, melyeket a KK. és RR. fontosaknak vélnek, készek valának tíz üzenetet váltani s a nemzet óhajtásának a fejedelem elébe juthatását még most is gátolják; ha továbbá figyelmez ő felségének januárius 3-ki 2-ik rescriptumára s azt a mult esztendei április 16-án érkezett rescriptummal összehasonlítja, kénytelen azt hinni, hogy ő felsége a rendszeres munkákon kívül semmit egyebet felterjesztetni nem akar. Kimondottuk már ugyan ez iránt vélekedésünket, és nyilván kijelentettük: hogy a nemzet indítványi jussát teljes épségben fenn fogjuk tartani; de a főrendek csakugyan ezen szellemben munkálódnak, mert hiszen minden tárgyat, mely a rendszeres munkákhoz nem tartozott, akadályoztattak, és a gratulatiokon és az országgyűlési diurnumok iránti törvényjavaslaton kívül alig vagyon különös felírás, melyet ő felségéhez felbocsátottak; holott ellenben a rendszeres munkáknál, különösen az urbéri tárgynál több pontokban nyilván és egyenesen kijelentették ugyan ellenkező meggyőződésüket, de a törvényjavaslatokat önmeggyőződésök ellenére is felbocsátották. Nekünk tehát ezeknél fogva a gondos előrelátás azt tanácsolja, hogy a mi a rendszeres munkákkal összefüggésben vagyon, azt a rendszeres munkák sorában törvényjavaslatba vegyük, és minden sérelmeinket, a mennyire csak lehetséges, olyan tárgyakkal kössük össze, melyeknek felterjesztését a főrendek legalább hihetőleg gátolni nem fogják, mert hosszas küzködés helyett ez a mód inkább czélra vezető. Azon ellenvetésre, hogy időnyereség tekintetéből is szükséges e tárgyat halasztani, azt jegyzi meg a szóló követ, hogy az országos sérelmeknek orvoslására törekedni soha sem idővesztegetés, mert az egyik főczélja rendeltetésünknek, és a megbizó levelekben is úgy említtetik mint első kötelesség; de amúgy is, ha különös választmány rendeltetik, mely minden körülmények megfontolásával javaslatot készítsen, akkor idő veszve épen nem lesz, mert in pleno csak kész munkát kell vizsgálnunk, ezt pedig egyszer akár mikor csakugyan kellene teljesíteni, mert az egész dologgal végkeppen felhagyni talán senki nem akar. Kinyilatkoztatja tehát, hogy a torontáli indítványt, még pedig úgy, hogy a javaslat elkészítése egy választmányra bizassék, egész kiterjedésében pártolja.

DEÁK FERENCZ: Én Temes követével egyetértek, s azt hiszem, hogy végzés után a revocatiónak semmi ereje sem lehet. A mi különösen ezen revocatiónak egyik pontját, éhség idején a pálinkafőzés eltiltásának említését illeti, e tárgyra vonatkozó okaim és kivánságom előadását a maga idejére, midőn e tárgy tanácskozás alatt lesz, halasztván: most sem titkolhatom el azon való csudálkozásomat, hogy egy megyének közönsége még ezt is sérelemnek veheti. Azonban feleljenek ők a becsület és igazság itélőszéke előtt arról, a mit végeztenek; én csak azt ismételem, hogy a mondottaknak végzés utáni visszahuzását erő nélkülinek tekintem.

DEÁK FERENCZ: Én sem az utasítások erejét, sem Beregh megye törvényes jussait sérteni nem akarom; de azt hiszem, hogy minden itt előadott nyilvános utasításról és indítványról véleményünket szintén kimondhatjuk, s helyes vagy helytelen voltáról itéletünket kijelenthetjük. Lesznek tehát Beregh rendei talán oly szíves engedékenységgel, hogy eltürik, ha azon, a mit különösnek látok, legalább elcsodálkozom.

DEÁK FERENCZ: Ha itt arról volna a szó, hogy a szegény nemes embert megfosztjuk biráskodási jussától, ezt veszedelmesnek tarthatnák; de itt arról van a szó, hogy ne kényszerítsük a szegény nemes embert önmegrontásával ezen birói teher viselésére. És ha róla a törvényhozás gondoskodik, nem oly különböztetést tesz, melyet a nemesség apprehendálhatna. Azon különbséget, mely itt tétetik, a nemesség bizonyosan rossz néven venni nem fogja, mert azt a sors a nélkül is már megtette. De a törvény is használja ezen kifejezést «pauperiores nobiles». Így midőn 1808-ban a nemesi felkelés meghatároztatott, a mulctára nézve szintén különbség tétetett, a gazdagabb 25, a szegényebb nemes ember pedig 12 markát tartozott fizetni, és így ezen kifejezés a törvényben is már megvan. Arról mer kezeskedni a szóló; hogy azon szegény nemes ember, ki úriszéket tartani képes nem lesz, rossz néven venni nem fogja, hogy mi ezen intézkedést tettük. Most a kérdés az, hogy mikép oldoztassék fel a szegényebb földesúr a biróság alól? A mi a compossessoratusok iránti javaslatot illeti, ez sok esetekben lehető volna, sokban nem, mert ez nem alapulna mindig igazságon. Sok compossessoratusokban semmi arány nincsen, közös jövedelmek nincsenek; kérdi tehát a szóló, mely arány szerint fog a közbirtokosok közt az úriszék költségeinek viselése felosztatni? Figyelmet érdemel továbbá az is, hogy az egyik nagyobb birtoku azon költségekhez járulni nem fog, mivel oly szerencsés, hogy maga tudja elintézni jobbágyainak panaszait, elkerül minden pöröket; a másik pedig, ki épen kisebb birtokú, minduntalan pörrel fárasztja birtokostársait. Mely igazság tehát az, hogy ezen költségek viselésével az is, ki minden pöreit el tudja igazítani, terheltessék? Hozzájárul az is, hogy az úriszékekre nemcsak a jobbágyok, hanem sok tekintetben a cselédek is tartoznak, kiknek száma minduntalan változik. Ezeket oly gyakorlati nehézségeknek tartja a szóló, hogy sok helyen és esetben azonkívül, hogy ezen intézkedés nem igazságos, még sikerre sem vezethet. Ha pedig egyenesen a törvényszékre utasítjuk ezen pöröket, akkor azon zavar keletkeznék, hogy az egyik azon biróság előtt kezdené a pörét, mely a másiknak feljebbviteli biróságát teszi; de megfosztanók az ily szegény nemesek jobbágyait azon jótékonyságtól is, hogy a feljebbviteli legalább egyik biróságot otthon találnák, mert ezen pörök a törvényszéktől egyenesen a kir. táblára mennének; vagy pedig azt kellene határozni, hogy a feljebbvitel ne történjék meg birtokon belől. Utasítása a szólónak az, hogy a szegény nemes ember, kit a vármegye olyasnak talál, az úriszék tartásának költségeitől felmentessék, hanem helyette, hogy a jobbágynak igazságszolgáltatása ne szenvedjen, a vármegye a közgyűlésből tartozzék kinevezni oly tagokat, kik ezen birói kötelességet ingyen teljesíteni fogják. Ez megyéje környülállásaihoz szabva van, és ott igen is kivihető; de határozottsággal vitatni nem meri, hogy másutt vagy mindenütt eszközölhető lenne. Ha javaslata nem fogadtatnék el, inkább hogy sem a compossessoratusokra, vagy törvényszékre reáálljon, a kerületi szerkezetet fogadj a el.

DEÁK FERENCZ: Azok, a kik azt akarják, a mit az előlülő akar, és nyilván kimondott, hogy t. i. a törvényszéki birák választásának módját se határozzuk meg a biróságok rendezéséről szóló munkában, valóban igen czélirányosan munkálódnak, midőn a választást itt sem akarják megemlíteni, mert ez lehetne az első lépés amannak is az elmellőzésére. Nekünk ellenben, kik a törvényszéki birák kinevezésében az eddigi visszaéléseket és önkényt a lehetőségig korlátolni, és azok választását itten teljesen elhatároztatni óhajtjuk, épen ellenkező utat kell követnünk, s ő, kinek utasítás által meg van hagyva, hogy még a legfelsőbb biróságokat is választások alatt lenni tartozóknak vitassa, reá nem állhat arra, hogy a választás iránti határozat bizonytalan időre halasztassék, mert ha ezt magunkra nézve hasznosnak és igazságosnak véljük, miért tennénk a városok birósága iránt ellenkező rendelkezést? A mi a rendszert illeti, a szóló épen azt hiszi, hogy akkor vétene a szükséges rendszer ellen, ha itt a választás meg sem említtetnék; a hozandó törvény e részben hiányos maradna, mert ha megmondjuk, ki itéli meg a polgárok pöreit, meg kell azt is mondani, ki választja az itélő biróságot, minthogy vélekedése szerint a választás a biráskodásnak legszebb, legbiztosabb alapja. Azt állítják némelyek, hogy e tárgy a publico politicum munkába való, és róla itt határozni annyi volna, mint per excerpta dolgozni, ezt pedig nem lehet tenni. De hiszen az országos kirendeltség is azt mondja a maga javaslatában, hogy a törvényszéki birákat a vármegye válaszsza, a kir. táblának azon négy tagját, kikkel a mostani szám szaporíttatni ajánltatik, ő felsége nevezze ki, pedig ezek választásáról szintén a publico politicumban lehetne szó. A kerületi javaslat szintén határozást tesz a törvényszéki választásokról, sőt a RR. eddigi munkálódásuk folytában is elhatározták az országgyűlési napibéreknek kik által leendő fizetését; elhatározták a jobbágytelket biró nemességnek adózási kötelességét: pedig ezek is más munkálatban fordultak volna elő. Miért kellene tehát most egyedül e jelen esetben a rendszer palástja alatt halasztgatni a határozatot? Úgy látja a szóló, hogy ezen szó «per excerpta» azon váz, melyet gyakran eleinkbe állítanak, midőn a javaslat nem kedves, máskor ismét elmellőznek; és ha valamire, erre bizonyosan reáillik az, a mit Verbőczy mond az örök bevallásokról, hogy aliquando valent, aliquando non. Ha mégis a publico politicumról szóló rendszeres munkának felvétele az ajtó előtt állana; ha mégis azt állíthatnók, hogy a most tárgyalt törvények sem fognak gyakorlatba menni, míg az a munka be nem végeztetik, könnyebben hajlana a halasztásra. De ki kezeskedik mindezekért? Mikor fog az befejeztetni? Addig pedig a városi biróságokra nézve meghagyni a mostani helytelen szokást, mely szerint a választott polgárság a tanácsot, a tanács a választott polgárságot mintegy per circulum vitiosum regeneralja, ezen 70, 80 vagy 100 ember gyakorol minden hatalmat, a többi polgár pedig semmi szabad, választási jussal nem bir: annyi volna, mint hiányos törvényt alkotni. A szóló tehát ilyen bizonytalan halasztás által, melyből majd a törvényszékekre és egyéb biróságokra is lehetne következéseket vonni, magát kinulláztatni nem akarja, és csak a világos többségnek fog hódolni, most pedig küldői utasításának lelkéből, mely a biróságok választását kivánja, az indítványt pártolja.

DEÁK FERENCZ: Sok vitatások valának már a felett, ha ugyan jól elrendelt polgári társaságban hasznos-e a birói hatalmat más politikai és törvényhozási hatalmaktól elválasztani? A szóló most ezen theoriai fejtegetésbe nem ereszkedik; de a külső nemzetekről felhozott példára nézve Temes vármegyének követével egyet nem ért; mert a birói hatalom minden apró elágazásaira nézve más egyéb hatalmaktól és kötelességektől tökéletesen elválasztva azon tartományokban sincsen. Így példának okáért Angliában a békebirák hivatalos köréhez tartozik, útakra, hidakra, mocsárok szárogatására, a katonaság ellátására, s több effélékre ügyelni, s mégis mindemellett bizonyos esetekben birói hatalmat is gyakorolnak, mert az ő gyűléseikben itéltetnek el az egyes békebirák ellen felhozott panaszok; ők itélnek az adó iránti kérdések felett; ők itélik meg a kisebb vétkeket, s így nálok a két hatalom bizonyos mértékben egyesülve vagyon, valamint szintén a mair-ek is Francziaországban a két hatalmat, noha igen csekély és nem egyforma arányban, de csakugyan gyakorolják. Azonban bármiképen divatozzék azon tartományokban az említett elválasztás, azt minden tekintetben hazánkra alkalmazni nem lehet; mert polgári szerkesztetésünk alapja felette különbözik más európai tartományokétól. Nálunk a nemzet még a végrehajtó hatalomnak egy részét is maga gyakorolja, még pedig azon részét, mely a népre egyenes és közvetlen kihatással vagyon; a vármegyék közgyűlései intézik el az administrationalis tárgyakat, ők választják, ők küldik ki a tisztviselőket, ők választják a bírákat is, kik hajdan szintén egyenesen a közgyűlésből küldettek ki minden egyes pörnek megvizsgálására, s a gyűlésnek tettek ismét jelentést a végzettekről, mely hajdani szokást az 1807-ki törvény csak időnyerés tekintetéből változtatta meg; szóval, a megyékben minden hatalom a közgyűlésből ered, és ismét oda folyik vissza. A megyék azon hatóságának fentartását véli a szóló szabadságunk támaszának, és valóban fél, hogy a birói hatalomnak tökéletes elválasztása által maga azon hatóság szenvedne csorbulást; mert azon törvényszék, mely a megyétől egészen független volna, birói hatalmának nem csekély hatású befolyása által könnyen gyakorolhatna önkényt és elnyomást. Hogy tehát a megyéktől a birói hatalom tökéletesen el ne választassék, sőt az összefüggés még inkább fenmaradjon, küldői azt óhajtják, hogy a törvényszékeknek rendes előlülői az alispánok legyenek. Nem is változtatja e részben véleményét az, a mit Temes vármegyének követje a fabrikai munkák felosztásáról említett, mert noha tudja, hogy p. o. a tűcsinálás többekre felosztva gyorsabban halad, ezt a fabrikai módot az igazság kiszolgáltatásának és egyéb administratiónális tárgyaknak elrendelésénél alkalmazni nem akarná, hanem azt óhajtja, hogy az egység tekintetéből az elsőség és felügyelés mindenik hatalomra nézve az alispánban egyesüljön. Az, a mit szintén Temesnek követje a befogatásról, a szolgabirának, vármegye ügyészének távollétéről, s az esztendő mulva hozott feloldozó itéletről példa gyanánt előadott, olyan visszaélés, melyet annak helyén orvosolni kell; de mely az által, ha nem az alispán lesz az előlülő, hanem különös törvényszéki előlülő választatik, orvosolva nem lesz; mert a szolgabiró akkor is eljár úriszékekre, minthogy a most javaslott czikkely szerint is kötelessége leend azon megjeleni; a vármegye ügyésze ezután is folytatni fogja az urbéri pöröket: és így, ha csak máshol nem segítünk, ilyen visszaélés, a törvény széki különös előlülő miatt, ezután is megtörténhetik. A mi azonban a főispánokat illeti, minthogy ezek mindeddig a kormány által neveztettek ki küldői őket törvényszéki előlülőknek épen nem akarják, azon egyszerű oknál fogva, mert helytelennek látják, hogy szabadon és közbizodalommal választott itélőszéknek előlülője nem választva, hanem a kormány által kinevezve legyen, és így ezen változással elfogadja a kerületi szerkezetet.

DEÁK FERENCZ: Kettő az örvény, melyeknek egyikébe a birónak függetlensége és lelkiismerete bukni szokott; kettő, a mi a birót az igazság és becsület útjáról eltántoríthatja: a félelem és a haszonlesés. Vigyázzunk, hogy midőn e két rossznak egyikét gátolni akarjuk, a másiknak még tágasabb mezőt ne nyissunk. Igaz, hogy a félelem korlátolja a függetlenséget. De kérdezzük meg tapasztalásunkat, vegyük számba azon birákat, kik az igazságot elnyomták, s bizonyosnak hiszem, hogy többet fogunk találni olyat, ki alacsony haszonlesésből árulta el lelkiismeretét, mint a ki tisztujítás miatti félelemből tántorodott el a kötelesség ösvényéről; sőt el merem mondani, hogy a ki hivatalának megtarthatásáért kész igazságtalanságot elkövetni, a ki félelemből képes hamis itéletet hozni, vegyük el tőle a hivatal elveszthetésének félelmét, tegyük bizonyossá hivatala állandóságáról, s gyenge lesz ő a haszon és pénz kisérteteinek ellentállani, s az igazságot, melyet előbb félelemből sértett meg, pénzért fogja eltapodni; és így bár minden lehető megvesztegetéseket tökéletesen meggátolni egy törvény sem képes, az időnkénti szabad választás mégis nyujt némi biztosságot, mert ellensúly gyanánt gyengíti a haszonlesésnek kisértő ingerléseit. Hasonlítsuk bár össze a megyék törvényszékeit, nem mondom a legfelsőbb itélő székekkel, mert ott a hivatalt fény és méltóság kiséri, hanem a kerületi táblákkal, s tapasztalni fogjuk, hogy ezen négy tábla ellen több panasz volt eddig is általában, mint a megyei törvényszékek ellen mindössze. Nem keresem én ezen panaszoknak okát; de annyi csakugyan bizonyos, hogy az állandóság még maga elegendő biztosságot nem nyujt; mert a ki a függetlenséget kebelében nem hordozza, az állandóság mellett is részrehajló lesz. Kétféle biztosítás van a biróság visszaélései ellen, melyeknek egyikét meg kell a gondos törvényhozásnak állapítani: t. i. az állandóságot tökéletes nyilvánossággal, felelet terhével, sajtószabadsággal, és a biráknak jó, sőt gazdag fizetésével párosítva; vagy az időnkinti szabad választást. Az állandóság első három feltételeit elérhetni van némi reménységem; de a jó fizetés iránt csekélyebb reménységgel vagyok, mert ki kezeskedik, hogy a domestica terhének egy részben a nemesség által elvállalása többséget fog nyerni? Az adózó népre pedig új terhet haza vinni nem akarok. Ki fogja tehát nekünk vétkül tulajdoníthatni, hogy midőn az egyik nemű biztosítást egész kiterjedésében még el nem értük, a másikat, mely kezünkben van, az időnkinti szabad választást, bizonytalan remények fejében kiereszteni nem akarjuk? De nem is kedves cserét vinnénk haza küldőinknek az állandóság megállapításával. Eddig első biráik az időnkint általuk választott pedaneus birák voltak; a birtokon belőli fölebbvitel hasonlólag időnkint választott törvényszékre ment; most első birájok lenne az örökös törvényszék, a második a kormány által nevezett királyi tábla. Ezen cserét legalább Zala rendei, kik a legfelsőbb itélőszékekre is választást óhajtanak, nem örömest vennék. De félek én attól is, hogy ez első lépés lenne többi tisztviselőink állandósítására, mert ha csak állandóság nyujthat függetlenséget, az administratio egyéb tagjainak is állandóknak kellene lenni, mivel a függetlenség ezeknél is nagyon kivánatos. Mosony követe ősz tapasztalást hideg megfontolással párosítva rajzolta a tisztválasztásnak hiányait; ezek azonban a választást átalában érdeklik. Iparkodjunk az orvosláson, de a kiszökések miatt magát az intézetet meg ne rontsuk, el ne vessük legszebb jussát nemzetünknek; mert ha egyszer megfosztjuk magunkat az időnkinti szabad választás kincsétől, azt visszanyerni soha többé hatalmunkban nem fog állani. Én a birák örökössége ellen szavazok.

DEÁK FERENCZ: Már most kötelességnek hiszi, hogy a nemzeti jussok ótalmára óvás tétessék, még pedig nem puszta szóval, hanem üzenetbe foglalva. Három tárgy miatt kivánt mindekkorig repraesentálni a többség. 1. mert el nem ismerte, hogy a kormány, mint végrehajtó hatalom, de úgy sem, mint a törvényhozásnak egyik része, az összes törvényhozó testet dorgálhassa, vagy dorgálva inthesse; 2. hogy az országos tanácskozás alatti rend fentartása az 1720: VII. czikkelynél fogva a tábla jussaihoz tartozik, s abban semmi külön beavatkozást el nem fogadott, sőt sérelemnek tartott; 3. hogy ezen rescriptumot a szólás szabadsága megszorításának tekintette, s törvénytelennek tartotta. Ezek voltak a felírat indító okai, ezeknek kell most lenni az óvás tárgyainak. Elesett ugyan a fölírat, de azok között is, kik ellene voksoltak, senki sem volt, a ki azt állította volna, hogy igenis megilleti a kormányt az említett hatalom, hanem csak azért nem kivántak felírni, mert ilyes megszorításokat a rescriptumban nem láttak, különben ha ilyest láttak volna, többen kijelenték, hogy szintén sürgetnék a repraesentatiót. Ily helyheztetésben lévén a dolog, nehogy valaki más magyarázatot tulajdonítson idővel is ezen rescriptumnak, mint a hogy azt most a többség magyarázta, minthogy a példák ereje különben is veszélyes, szükséges az üzenetben annak kijelentése mellett, hogy a KK. és RR. elállanak a felírattól, a fennebb érintett három szempontra nézve világos óvással élni.

DEÁK FERENCZ: A főrendek üzenetünk felvételének huzamosb ideig lett elhalasztása miatt nyilatkoztatott aggodalmunkra azt felelik, hogy függetlenségöket tiszteljük, s hogy az országos gyűléseknek elhatározása s a felveendő tárgyaknak rendszere egyenesen a törvényes előlülő hatóságához tartozik, s hogy ezt nekünk tudnunk kellett volna. A táblák viszonos függetlensegét senki sem tagadta, sőt figyelmeztetésünk egyenesen azon függetlenség ideájának resultatuma volt, midőn kivántuk, hogy a főrendek is viszonozzák azon figyelmet, melylyel az ő válaszaikat hosszas halasztgatás nélkül szoktuk tanácskozásba venni, mert egyébkint a hasonló függetlenségből hasonló jussok származván, ha hogy a KK. és RR. is hasonló halasztgatást gyakorolnának, akkor a haza közkárára értekezéseink fonala gyakran megszakadna, sőt a törvényhozás sarkaiból lenne kiforgatva. Az előlülői hatóságot a mi illeti, ennek taglalgatásába ez úttal mélyen beereszkedni a napi renden túl fekszik; minthogy azonban Magyarországon az ismételt esetek, kivált ha szó nélkül hagyatnak, szülik a törvényerejű szokást, s tudjuk, hogy az előlülői hatóság többnyire szokáson alapul, mint jus publicumunknak igen nagy része, meg kell nyilván mondanunk, hogy azt, mintha ezen hatóság a tanácskozásba vett tárgyak félretételére, vagy halasztására korlátlanul kiterjedhetne, soha el nem ismerjük. Vannak törvényeink, melyek a diaeta tartásának idejét két hónapra határozzák. Már mivé lennének az országos tanácskozások, ha az előlülő egyetlen egy tárgyat hét hétre elhalaszthatna? Meg kell tehát mondanunk, hogy az előlülői törvényes jussokat mi is fel kivánjuk tartani, de azoknak korlátlan terjedelmét el nem ismerhetjük; meg kell mondanunk, hogy bármely jelesek legyenek is a hivatalt viselőnek személyes tulajdonságai, azok legfeljebb csak az ő hivatalának idejére nyujthatnának némi biztosságot, a törvényhozásnak pedig messzebb terjedő feladatai vannak, mintsem, hogy a nemzeti jussoknak túl az individualitáson fekvő garantiákat keresni ne köteleztetnék; különben megtörténhetnék, hogy ép azon fényes hivatal, mely a nemzeti függetlenség oltalmára volt leginkább alkotva, korlátlan hatalma által még valaha ép ezen függetlenséget csorbíthatná.

DEÁK FERENCZ: Többszöri ismétlés után lassankint a különösségeket is megszokja az ember, és én a Máramaros vármegyei érdemes követ által előadott utasításon annyira nem bámulok, mint Barsnak érdemes követe; mert ha combinálnom szabad, azt hiszem, hogy ugyanazon uralkodó lélek, melyet Torna vármegye érdemes követe multkor a bereghi utasítás előadása alkalmával megemlített, most pusztítva szállott által Máramaros vármegyére, s meg akarta egyik alapos törvényünket rontani; azonban ezen utasításnak is van jó oldala, t. i., hogy különössége miatt pártolni senki nem fogja, s így legalább kárt semmit sem tehet. Én nem is látom szükségesnek ellenmondást tenni ellenében, mert pusztán s nyom nélkül hangzik el közöttünk az egész kivánság, s következése más nem lesz, mint azon közvélemény, melyt azt átalában kárhoztatja. Sőt én azt hiszem, hogy a fejedelem sem fogadná el a királyi hitlevélnek ellenére ezen ajánlást, mert az a biráknak alaptörvényeinkben gyökerezett függetlenségét tenné semmivé. A mi a parancsolatoknak fenforgó kérdését illeti, az 1790. esztendei XII. czikkelyt egész kiterjedésében fentartani a szónok is főkötelességnek véli; de panaszaink leginkább onnan erednek, hogy ezen czikkely rendelete meg nem tartatott. Tele vannak az 1825. esztendei országgyűlésének írományai az ezen visszaélések ellen felhozott átalános és egyes panaszokkal. Kötelességünk tehát arról is gondoskodni, hogy ezen czikkelynek meg nem tartása ellen sanctiót rendeljünk és meghatározzuk, hogy a cancellaria által kiadott parancsolatokkal, ha azok az említett czikkelylyel ellenkeznek, mi történjék? De mindezek vélekedése szerint akkor fognak legczélirányosabban tanácskozás alá vétetni, midőn az egész törvénykezés rendét meghatároztuk; mert csak akkor fogjuk látni az egész rendszernek minden elágazását. Fentartja tehát magának azt, hogy erről és különösen a szükséges sanctióról a törvénykezés rendében szólhasson. Azon parancsolatok, melyek cum clausula salvificatoria szoktak kiadatni, minden különbség nélkül eltörülhetők; az özvegyeket és árvákat prorogatio törvény szerint is illeti, és ezen prorogatiót kiterjeszteni parancsolat által nem szükséges; a conpulsoriumok és requisitoriumok helyett, melyek eddig is csak puszta formalitások valának, a törvénykezés rendében czélirányosabb rendelések vannak téve; az erejét vesztett itéletnek felélesztése is parancsolat nélkül eszközölhető; ezek is tehát, mint a többi parancsolatok, szintén eltörölhetők.

DEÁK FERENCZ: Szükségesnek itéli arról gondolkozni, minő rendszert és abban minő ösvényt fognak a RR. következő munkálatjokban követni. Fontosak ugyan azon tekintetek, melyek az ordo processualis felvételét javalják; de ha megfontolja, mily elválaszthatatlan kapcsolatban áll ez a polgári törvényekkel, mennyire függ p. o. a replicák számának elhatározása a facti és juris perek közötti különbségtől, melyre nézve első kérdésnek kell lenni, vajjon megmaradnak-e jövendőre a juris perek, és ha igen, melyek lesznek azok? ha megfontolja, mennyire függ ezen kérdésektől a juridicum remediumok iránti intézkedés: meg kell győződnie, hogy jó és helyes ordo processualist mindaddig nem készíthetünk, míg a polgári törvények sorában némely kérdések el nem határoztatnak. Ő tehát azt javasolja, hogy a polgári törvények javítását kell az ordo processualis előtt felvenni. Azonban nem gondolja, hogy ennek ekként lett kimondásával már meg lenne téve, a mit rendszeres, tökéletes munkára tenni kell, mit a közszükség érzete kiván, s az országnak ezen diaetába vetett bizodalma vár s remél. Halomra nőtt polgári törvényeink a nemzeti törvényhozás hosszú során keresztül minden rendszer nélkül, egyes panaszok következtében, egyes esetek körülményihez alkalmazva hozattak, s ezen az úton tévesztő temérdekségre szaporodtak. Verbőczy volt első, a ki ezen casuistikus zavart, némi, bár hiányos rendszerbe foglalta. Minden lehető egyes eseteket a véges emberi elme előre ki nem meríthet, számba nem vehet, s így lőn, hogy mindig újabb és újabb esetek adván elő magokat, melyek a casuistikus törvényekben még ellátva nem valának, a törvények eme hiányait kénytelenek voltak az itélő székek pótolni, honnan önkény, bizonytalanság s a törvények homályos értelme eredett. Ezen bajon az országos küldöttség előttünk fekvő munkája nem segít, mert az nem egyéb a curialis decisiókból merítgetett, ekkorig világos törvény által el nem intézett egyes esetek eligazításánál; nem egyéb mint casuistica, melynek tengerébe egyszer betévedvén, ha az országos küldöttség 300 új esetet volt képes összeszedni, mi kerületi üléseinkben más 300-at hozunk fel, a nélkül, hogy a lehető jövendő eseteknek csak század részét is kimeríthetnénk. Ismét a birói önkény fogná tehát a törvény hiányait pótolni, és az igazságszolgáltatás rendszerében egy lepéssel sem lennénk előbb, mint most vagyunk. Az országos küldöttség azonban rendszert nem alkothatott, mert csak hiányok kiegyenlítésére és foltozásra volt kiküldve. De 1791 óta, midőn a LXVII. czikkely alkottaték, a statusi rendelkezéseknek ezen nevezetes ágában tetemes előlépések történtek; azóta készült a napoleoni codex, a bajor, a porosz törvénykönyv és az igen sok tekintetben nagyon jeles ausztriai. Ezek a magános polgárok közötti viszonyokat nagyon kifejték, s a mint naponkint érezhetőbb egy systematisalt polgári törvénykönyv hiánya, úgy a törvényhozó test az 1791-ben elrendelt küldöttség hatóságának körébe szorítva, s puszta foltozásra kárhoztatva nincs, és munkája ily jeles példák után kevesebb nehézséggel is jár. Első figyelemnek kell tehát lenni, hogy valahára más systema készüljön. Ezt ily nagy számú gyülekezetben kidolgozni szerfelett nehéz, azért is azt hozza indítványba, neveztessék ki egy kerületi választmány és arra bizassék, nem az, hogy az országos küldöttség munkáját superrevidealja, nem is az, hogy egyes törvényeket javaljon, hanem az, hogy a regnicolaris küldöttség dolgozatját principiumokra vonja, s e szerint egyszerüzvén a kérdéseket, egy systematisalt codexnak csontvázát dolgozza ki. Csak ez lehet egyetlen egy ösvény, melyen sikerrel haladhatunk; különben a nehézségekből kigázolnunk teljes lehetetlen, kivált ha megfontoljuk az utasítások különböző volta szerint mindazon eseteket, melyek az országos küldöttség munkájában elő nem fordulnak, s azon időveszteséget és zavarodást, melyet ezen utasításoknak egyenkint hol itt hol ott minden rendszer nélküli előterjesztése okozand; holott a szóló követ által javaslott módon biztosabban haladhatunk, a minek tettleges bizonyítására több esetet hoz fel. P. o. hogy ha előre a fiscus örökösödésének kérdése elv gyanánt meg lesz állapítva, ez a donatiók tárgyában minő vezérfonalat nyujtand! Ezen bánásmódnak azon jó következése is lenne, hogy a megállapítandó elveket a törvényhatóságokkal közölvén, a részletekben talán némi változtatásokat tennének. Így p. o. ha látnák, hogy in principio az invalidatio ex praejudicio továbbá is megáll, azon törvényhatóságok, melyek az aviticitás ellen adták utasításukat, in principio elvettetvén, a birtok biztosságának más óvásairól gondoskodhatnának. Hozzáteszi azonban, hogy némely elválaszthatatlan kapcsolatú tárgyakat, mint p. o. az executió kérdését, a processualis rendből ide által kellene hozni. Különösen a diaetának az egész munka berekesztése előtti váratlan eloszlatására nézve azt is megjegyzi, hogy az egész juridicum operatum csak egybevéve sanctionáltathassék.

DEÁK FERENCZ: Mindenekelőtt a birhatási jusnak kérdését mind érdemére, mind következéseire nézve oly fontosnak nyilatkoztatja, hogy azt nem így mellékesleg kellene vitatás alá venni, hanem minden oldalról, s egész kiterjedésében, a mi akkor történhetnék legalkalmatosabban, midőn az örökös eladások kérdése kerül majd napi rendre, mert a különben is nemesítő királyi adomány mellett vagy örökösödés útján nyert nemesi javaktól, az eddigi szokás és felsőbb törvényszéki itéletek sem engedék a nemtelen hazafiakat megfosztani. Azonban mivel itt kell a tárgyhoz szólani, némelyeket elhallgatnia nem lehet. Kétségtelen az, hogy senki sem képes világos törvényt mutatni, mely hazánk nem nemes lakosát, mely a királyi város szabad polgárát nemesi javak szerezhetéséből kizárná. Az 1222: XXVI. és 1715: XXIII. csak külföldiekről szól, a 3-ik rész 30-ik czímje csak a földesurat illető jobbágyi birtokról tesz említést, s az 1630: XXX. czikkely csak az armalistákról rendelkezik. És így a királyi adományokból, mint minden birtok kútfejéből és a fiscusnak ezzel összekötött örökösödéséből meríthető ellenvetések csak azt mutatják, hogy eddigi törvényeink szerint a nemesek is korlátolva vannak ősi javaiknak eladásában; de ha valamely nemes ősi javait adta is el más nemesnek, abból a vevőt egy vérségi jussal nem biró idegen ki nem vethette, sőt a fiscus is csak az eladó magva szakadtával nyerhetett örökösödést. Már mi különbséget tehetne e részben az, ha nem nemesnek, hanem nemtelennek történt volna az eladás? A vérségi jus, a fiscusnak örökösödése ekkor is sértetlenül fenmaradhatna. És ámbár nem tudjuk, mi történik jövendőre a tulajdonnak ezen korlátozásával, annyi bizonyos, hogy a hozandó törvények súlyát és jótéteményét a nemtelen vevőkre is hasonlóul ki kellene terjeszteni, s ekkor sem a fiscusnak, sem a nemzetségeknek igazságos jussai csorbulást nem szenvedhetnének, mert hogy a nem nemes hazafi nemesi javakat örökös joggal nem szerezhet, s ha szerzett, őt akármely idegen nemes kivetheti, azt nem törvény parancsolta, hanem a helytelen szokás és főbb törvényszékeinknek önkényes itélete hozta be. Mindemellett azt állítják, hogy a birhatási jusnak kiterjesztése polgári alkotmányunkat felforgatná. Ezen ellenvetés nagy fontosságu lenne, ha alap nélkül nem szűkölködnék; mert a polgári alkotmányt érdeklő legszükségesebb változtatásoknál is gondos előrevigyázás a legfőbb kötelesség. Azonban minden törvényhozásnál kétségtelen igazság, hogy a haza lakosainak természetes jussai és szabadságai, a mennyiben világos törvény által korlátolva nincsenek, s a polgári társaság közczéljával nem ellenkeznek, szentek és sérthetetlenek. Minthogy pedig a föld bírhatásának szabadsága minden hazafinak kétségtelen természeti jussa; minthogy ezen justól törvényeink világos rendelése egy hazafit sem fosztott meg, azt pedig a köztapasztalás ellenére vitatni senki sem fogja, hogy ezen jus a polgári társaság közczéljával meg nem fér: a kik most utasításuk ösvényén legédesb kötelességüket teljesítve, a birhatási jusnak minden hazafira kiterjesztését sürgetik, polgári alkotmányunkat épen nem sértik, sőt hazánk egész népességének azon természeti jussait kivánják vissza, melyeket nemzetünk közkárára eddig is csak birói önkény határozásai nyomtak el. Nem is birja a szónokot ellenkező értelemre az, mit Sopronnak követe a demarcationalis vonalról felhozott. Ezt már 1825-ben is emlegették azok, kik azt akarták, hogy a nemes ember jobbágytelket ne birhasson. Az ország rendei azonban ezen kivánságot úgy most az urbéri munkálatban, mint akkor egyáltalában félrevetették; szabad a nemes embernek úgy jobbágyi, mint kiváltságos helyen vagy királyi városban fekvő értéket vásárlani, és valóbán nem csekély azon nemeseknek száma, kik nem nemesi javaknak jelenleg is biztos és kétségtelen birtokában vannak. Azon demarcationalis vonal tehát hazánkban sehol sincs megtartva, s azt most hozni gyakorlatba, még pedig a viszonos igazság minden következéseivel, a nemességre is szerfelett káros, sőt legnagyobb zavarodások nélkül teljes lehetetlen volna. Arról sem győződik meg, hogy ezen demarcationalis vonal nélkül a felkelési és közadózási terheket fölosztani épen nem lehetne, mert hiszen nem csekély mennyiségű nemesi jószág van jelenleg is hol örökösödés, hol drága vásárlás útján nemtelenek kezén, azért a közterheket csakugyan fel lehetett osztani, s minden javak után kivettetvén a természetök szerint reájok háramló teher, a status semmi tekintetben sem károsodnék jövendőben is. Így az sem áll, hogy 1715 előtt könnyebb lett volna a javaslott kiterjesztést megadni. Ugyanis hajdan a magyar nemes csaknem egyedűl maga teljesítette a legszebb, de egyszersmind leg is terhesebb kötelességet: a haza védelmét; türhetőbb vala tehát azon büszkesége, hogy vérrel szerzett és egyedül védett jussaiban senkit részesíteni nem akart. De most Európa körülményei változásával a mi helyzetünk is változott. Hazánkat többé nem mi oltalmazzuk leginkább, sőt összehasonlítva terheinket amazokéival, kiktől még a birhatási just is meg akarjuk tagadni, aligha e hasonlítást kiállhatnánk. Épen most nem kellene tehát önhazánk fiait egészen kizárni azon hazának birhatásából, melynek védelmét, gyengén szólva, nem csekély részben ők teljesítik. Esztergom követe indítványunkat magokra a nemtelenekre is károsnak állítá, minthogy most száztól hat kamatot kaphatnak, a fekvő jószág pedig aligha félannyit kamatol. Úgy de a birhatási jus megadása birtokvásárlásra senkit sem kényszerít. Különben pedig, noha a mezei gazdaságnak idő viszontagságitól függő jövedelmei nagyon változók, hazánkban mindazáltal a tőkepénznek kamatjai is gyakran csak papiroson vannak meg, mert sok jólelkű, bizodalmában csalatkozott hitelezőnek gyakran egy véletlen sequestrum, gyakran a fidei commissumok szövevényei kamatját, sőt talán tőkéjét is semmivé teszik. Ellenben a fekvő birtok több biztosságban van, a szorgalmat és iparkodást inkább jutalmazza, s a fekvő birtok az, melyben a mezei élethez szokott tulajdonos leginkább függetlennek, leginkább szabadnak érzi magát. De csakugyan valóságos önhasznunkat is nevelnénk a birhatási jusnak kiterjesztésével, mert százezrekből egyszerre milliómokra emelnénk azoknak számát, kiknek venni szabad, és kik venni akarnak; növekednék ez által jószágaink becse, ez pedig, minthogy szükségeink ára szintoly arányban fel nem hágna, felette nagy nyereség lenne, sőt hazánk virágzását is tetemesen emelné.

DEÁK FERENCZ: Törvényes értelemben hogyan lehessen kétségbe hozni, hogy aviticitas nélkül lehessen örökösödés, meg nem foghatom. Az örökösödés természeti szabály, mely a szeretet ideáján épül, s oly fokonkint száll, a mint föltenni lehet, hogy a megholt személy ezt amannál inkább szerette, pl. gyermekét testvérei előtt, ezeket a fiscus előtt stb. De ezen praesumptio azt ki nem zárja, hogy valaki világos rendelkezés által szeretetét máskép ne nyilváníthassa, s épen ebben van a különbség: mert az aviticitas az, mely a rendelkezési szabadságot korlátozza. Az örökösödés egész Európában meg van állapítva in casu intestati, a nélkül, hogy a végrendelkezési szabadság sok országokban kizárassék, vagyis az aviticitas ismertetnék. És ez a dolognak valódi értelme: mert az elidegeníthetetlenség s az ezen épült invalidatio az aviticitásból nem következik; sőt merem állítani, hogy az egy oly monstrum, mely, bátran kimondom, egyenest csaláson alapul, t. i. hogy ha az idők körülményei szerint az eladott jószág becse növekedett, azt visszavenni, különben pedig a vevőnek nyakában hagyni lehessen. A mit a kir. városok követei az eddigi szokásról mondanak, az helyén lenne, ha valamely eddigi eset elitélése végett birói széket ülnénk; de a törvényhozás szent helyén bennünket csak a hon javának tekintete, nem az eddigi szokás vezérelhet. Liptómegyének a hitelből merített ellenvetése állana, ha hogy az írott jegypénznek más adósság fölött elsőség adatnék, de midőn nem adatik, egyedül a rendelkezés szabadságának elve forog itt kérdésben, pedig a tapasztalás arra tanít, hogy minden szabadság, mely a polgári társaság czéljával összefér, leghatalmasabb rugója az iparnak, ez pedig az egyetlenlenegy út a polgárok materialis boldogságára, s így a szabadságnak mindazon korlátozása, a melyet a társaságos lét meg nem kiván, nem csak a polgárok boldogságát sérti, hanem a társaságos viszonyok miatt korlátozást nem kivánó természeti jussokba is belevág. Ha tehát olyasmit határoznánk, a mi ily természet elleni korlátozást foglalna magában, nem törekednénk a polgárok boldogságára s törvényhozói kötelességünket sem teljesítenők. Szavazatomat tehát arra adom, hogy ne hozzuk be a városokba az aviticitásnak egy új nemét, s bárminő volt is némely helyen az eddigi gyakorlat, állítsuk föl itt, hol az írott jegypénzről van a szó, a rendelkezés szabadságát.

DEÁK FERENCZ: Hajlandó valék én is a mltgos úrnak egyetértésre, s e dolognak úgy szólván fel sem vevésére intézett felszólítását elfogadni, mert keserű érzés fogja el keblemet, midőn e tárgyban szólanom kell. De Bereghnek érdemes követe oly hangon, oly kifejezésekkel válaszolt Szabolcsnak indítványára, hogy azt már most egészen szó nélkül hagynom, s így szavainak és megyéje tettének helyességét mintegy hallgatva küldőim részéről is elismernem nem lehet. Helytelennek állítja Bereghnek követe, hogy egyik megye a másik ellen itt a törvényhozó test előtt vádolásra kel, s azt kérdezi, hogy Szabolcs miért avatkozik Beregh tetteibe, melyeket ez törvényes hatóságánál fogva gyakorol és miképen lehet itten vádolója? Vajha vádolás itt sohase történnék; vajha vádolásra soha ok ne adatnék. De kérdem én az érdemes követet, hát az nem helytelen-e, nem fájdalmas-e, hogy egy megye vádolja az egész országgyűlését? vádolja azon testet, melynek maga is egyik tagja, melynek becsülete az ő becsületét, méltósága az ő méltóságát is érdekli? Vádolja pedig oly módon, oly kifejezésekkel, milyeneket még mívelt társalkodási körben sem örömest hallunk használtatni. Szabolcsmegye törvényes indítványi jussával élt akkor, midőn büntető törvényt kivánt alkottatni ott, hol törvényhiányt érezett, és ezen indítványi just Szabolcsnak érdemes követe most úgy gyakorlotta, a reá bizott kötelességet pontosan és kimélő mérsékléssel úgy teljesítette, hogy ez ellen kifogása senkinek nem lehet. Indítványát elfogadni, vagy azt az országgyűlésének és a megyéknek elrendelésére halasztani, a mit én is jobbnak tartok, a t. RR.-től függ. Ott is a többség fogja elhatározni, ha van-e e tárgyra nézve törvényhiány? szükséges lesz-e tehát különös törvényt alkotni, és ha szükséges, mi legyen annak tartalma? De indítványt tenni csakugyan jussa volt Szabolcsnak, s ezen just kétségbe hozni senkinek nem lehet. És mégis Bereghnek követe, vagy inkább, minthogy e helyen a követet küldőitől elválasztani nem tudom, Bereghnek rendei ugyanakkor, midőn önmegyéjük függetlenségének és hatóságának sérthetetlenségét emlegetik, Szabolcsnak jussait csorbítani törekednek, mert a kétségtelen indítványi just kérdés alá venni, sőt Szabolcs utasításának eredetét is gyanussá tenni akarni, s ez által egy megyének, egy követnek hitelességét, mely előttünk mindenkor szent és sérthetetlen, nyilván kétség alá vonni, s a magokra irányzott nyilat méltatlanul visszapattantani, nem helytelen, nem igazságtalan törekedés-e? Én részemről kénytelen vagyok küldőim nevében is kijelenteni, hogy helytelennek tartom, midőn az országgyűlésének határozata ellen egy megye a fejedelemhez, akár úgy mint a végrehajtó hatalom fejéhez, akár úgy mint a törvényhozás másik részéhez folyamodik, kivált olyan kifejezésekkel folyamodik, mint a melyeket most felolvastatni hallottunk. Kinyilatkoztatom továbbá, hogy Beregh vármegyének mostani törekedése is, melylyel Szabolcsnak indítványi jussát kétségbe hozni, utasításának eredetét gyanussá tenni, s ez által hitelességét feszegetni igyekezett, újabb inconstitutionalis cselekedet, melyet helybenhagyni lehetetlen, s melyet, úgy hiszem, helybenhagyni akarni senki sem fog. Ezeknek kijelentésén túl azonban most menni nem akarok, mert meg vagyok győződve, hogy alkotmányunk legerősebb oszlopai a törvényhatóságok, melyeknek jussait és tekintetét csorbítani annyi volna, mint nemzeti szabadságunk életereit feldulni; tudom azt, hogy a megye, egyes emberek életkorához mérve, halhatatlan, és így az egyes emberek hibái nem lesznek a megyének örökös vétkei; tudom azt, hogy véletlen sikamlások kimélő elnézéssel gyakran inkább helyrehozhatók, és hiszem azt, hogy Beregh vármegye is, mely az alkotmány ösvényéről most félrelépett, erős védje lesz még a haza szabadságának és bajaiból kitisztulva, constitutionalis testvérünk fog maradni. Ezeket kivántam küldőim nevében nyilván megjegyezni. A hozandó törvény iránti indítványt pedig legjobbnak vélem a publico politikumokról szóló rendszeres munkára halasztani.

DEÁK FERENCZ: Azt, a mit Vasmegye követe felhozott, valósággal ellátást kivánó nevezetes törvényhiánynak vallja. Törvényes historiáját adja az egyházi főrend végrendelkezési szabadságának; megmutatja, miként állott ez fenn Árpád házabeli királyaink alatt hazánk más polgáraihoz hasonlólag teljes épségében; megemlíti, mint hozatott az később homályba, s mint tartott ezen kétség és viszálykodás egész 1702-ikig, midőn Kolonich az egyházi főrendtől fel nem hatalmazva, egyességet kötött a fiscussal, mely az elhíresült Conventio Kolonichiana név alatt ismeretes. Ezen conventió tehát az egyházi főrend végintézkedési szabadsága tárgyában törvényes ellátásnak nem tekinthető, a mint hogy azzal maga az egyházi rend sem volt megelégedve, sőt ellenmondása következtében az 1715-ki diaeta e tárgyban commisiót is rendelt, mely azonban 120 év óta sem adta be jelentését, s így alkalmasint soha sem is fogja beadni. De továbbá azt sem lehet mondani, hogy a Kolonich conventióján épülő százados szokás tesz e részben törvényerejű szabályt, mert Mária Terézia 1776. febr. 16-án kelt parancsolata által magát azon conventiót is igen sokakban megváltoztatta, úgy hogy jelenleg a dúsgazdag jövedelmű főpapok végrendelkezési szabadsága valósággal egyoldalú kormányparancson épülő törvénykívüli állapotban van. Szükség tehát ezen rendszeres törvényalkotás alkalmával felőlök is, úgy mint a haza többi polgárai felől, meghatározni, hogy szerzeményeikről minő mértékben rendelkezhetnek. A mi a szónok véleményét illeti, ő azt tartja, hogy azon javak, melyek az egyházi rend kezénél vannak, a status javai, következőleg, miként fordíttassanak a vallás kiszolgáltatásának, a népnevelésnek s más egyebeknek fedezésére, szóval minő czélokra fordíttassanak? azt elintézni a status jussa, a mint e részben annak idejében elő fogja adni küldői kivánságát. Annyi mindazáltal bizonyos, hogy a mit a törvényhozó hatalom mind ezen just, mind ezen czélokat szem előtt tartva, egyenesen az egyházi férfiak élelmére kirendel, a mit ők életökben elkölthettek volna, az minden kétségen kívül az ő tulajdonjok; s hogy midőn el nem költötték, arról szabadon ne rendelkezhessenek, hanem megkimélt szerzeményök egyrészét a fiscusnak hagyni kényteleníttessenek, mi pedig még csak azt se tudjuk, hogy az mire fordíttatik: ez valóságos igazságtalanság, annyival inkább, mert bár valaki az egyházi rendbe lépett is, nem szünt meg a hon polgára lenni, következőleg a minden honpolgárokkal közös rendelkezési szabadságtól meg sem is fosztathatik.

DEÁK FERENCZ: A fidei commissumok kérdése oly fontos kérdés, hogy azt a nyilvánosság tekintetéből is szükséges minden oldalról kifejteni, mielőtt szavazáshoz kezdenénk. Hiszen, ha csupán azért, mert utasításaink vannak, a legnagyobb tárgyakat is minden részről való felvilágosítás nélkül puszta szavazás által akarjuk eldönteni, a nélkül eldönteni, hogy a hozandó törvénynek okait és alapját kifejtenénk, akkor valóban időnyerés tekintetéből jobb lenne utasításainkat asztalra rakni, s az előlülőket megkérni, hogy azokból a többséget számlálják ki. Az ily törvényhozás azonban szomorú törvényhozás volna. Hazánkban a nyilvánosságnak legbiztosb, sőt csaknem egyetlen egy eszköze az országgyűlési tanácskozás; az itt világosságra hozott igazság elterjed a hazának minden részeiben, s a tapasztalás bizonyítja, hogy mire a többség egyik országgyűlésen elhatározva nem vala, azt a másik országgyűlésen csaknem közakarat állapította meg; sőt nem egy példát hozhatnék fel, hogy a kerületi tanácskozásban előhozott okok és kifejtett körülmények országos űlésig sok megye vélekedését jobbra változtatták. Ily fontos tárgyat tehát puszta szavazás által kifejtés és megvizsgálás nélkül eldönteni annyi volna, mint a nyilvánosságot csorbítani. A mi már a tárgyat illeti, az országos küldöttség két okkal támogatja azon véleményt, hogy a fidei commissumok tovább is fentartassanak. Egyik: a szabad rendelkezés; a másik: némely nemzetségek fentartásának tekintete. A szabad rendelkezést én is nem csak fentartani, sőt tágítani óhajtom; de az oda nem terjedhet, hogy a rendelkező még a sirban is örök törvényt szabjon az élőknek, és századokon keresztül oly törvényt, mely az ő hiuságának a haza virágzását, az egész nemzet emelkedését, szóval a közboldogságot alája vesse. Már őseink szükségesnek látták a szabad rendelkezést a nemzet közügyének tekintetéből korlátolni, és midőn tapasztalák, hogy sok javak az egyházi rendnek és más moralis testületeknek kezére kerülnek, onnan pedig sem az ország lakósaira, sem a királyi fiscusra vissza nem jutnak, már I. Lajos alatt megalkoták az amortisatió törvényét, mely által leginkább a királyi fiscusnak örökösödése biztosíttatott. És vajjon a fidei commissumok nem szintén holt kezek-e a nemzetre nézve? s nem kötelességünk tehát azon intézetet, mely később idegen földről, hazánknak a tapasztalás bizonysága szerint naponkint súlyosodó kárával behozatott, törvényeinkből ismét kitörölni? A nemzetségek fentartásának tekintete sem ajánlhatja ezen káros intézetnek fenmaradását, mert a nemzet kincse nem a nemzetségek régi nevének megtartásából, nem az értéknek egynéhány kezekre halmozásából áll. Hazánk hajdani virágzásának korában fidei commissumok nem valának. 1687-ben I. Leopold hozta be azokat, a magyar oligarchianak ajándékul; a külföld feudalismusából eredett ezen intézetet adta főrendeinknek cserébe az aranybulla utolsó záradékáért, melyet mint veszedelmest akkor eltörlöttek. De a csere nemzetünkre nem sok hasznot hajtott, mert előbb belső háboruk, azóta ezen intézeteknek lassú mérge rontotta meg hazánk lehető virágzását. Hajdan, midőn a főurak banderiumai tették legnagyobb erejét a haza védelmére kiállított seregnek, mert azok közönségesen számosabbak és rendesebbek valának, mint a megyéknek hamarjában gyüjtött rendetlen seregei, még talán menthetőbb volt arról gondoskodni, hogy az egyes nemzetségek fénye és halmozott értéke megmaradjon; de mióta hazánk védelmének rendszere megváltozott; mióta ezen védelem ereje nem egyesek felette nagy gazdagságán, hanem inkább azon alapszik, hogy a hazának minél több polgára legyen önérdekei által is a hon közügyeihez csatolva; mióta sok régi hatalmas nemzetségek gazdag örökösei a hazát védő harczok veszélyeit, a hazát emelő közmunkásságot kerűlve, hogy Berzsenyivel szóljak «sybaritismusba merült, letépte fényes nemzeti bélyegét s hazája feldúlt védfalából rak palotát heverő helyének»; mióta a hajdan kornak körülményeivel a fényes nemzetségek hajdani fontossága is elenyészett: nem látom okát, miért kelljen a puszta névnek hazánk kifejlődését, a nemzet belső ereje és élete emelkedését, a hitelt, a nemzeti közérdeket szükség nélkül feláldozni? s azért a természet rendével és igazsággal ellenkező, hazánkra káros fidei commissumok eltörlésére szavazok.

DEÁK FERENCZ: Sopron vármegye követe indítványomnak igazságát elismeré; ha elismeri, miért kivánja a politikának alávetni, holott előbb maga is alája vetette a politikát az igazságnak, midőn megegyezett, hogy a mostani birtokostól el ne vegyük a jószágokat, pedig a politika azt kivánta volna, hogy azonnali osztályt rendeljünk, mert így vontunk volna legtöbbeket a törvény érdekébe. De kinek is árt az én indítványom, midőn a multat hagyom az eddigi törvény állapotában, s csak azt kivánom, hogy a most hozott törvény közhirré tétele napjától legyen kötelező? Ez senkinek jussát el nem veszi, hacsak jusnak nem akarná valaki nevezni, hogy ezentúl is szabad legyen csalni, azaz adósságot tenni, és nem fizetni. Emlékezzünk, hogy az volt egyik főoka a majoratusok eltörlésének, hogy teszem ha 100 milliót érnek a magyarországi majoratusok, ezen 100 millió érték ki van véve a nemzeti hitel hypothekájának massájából. Teljességgel nincs ok, a mely kivánhatná, hogy ezen kártékony állapot még 40-50 évig fentartassék.

DEÁK FERENCZ: Legelsőbben a fiscusnak magszakadásból eredő donationalis javakban való örökösödéséről szólván, midőn ennek eltörlését javalja, három szempontra figyelmezteti a RR.-et, melyekre minden törvényhozásban tekintettel kell lenni: 1. Vajjon a hozandó törvény hasznos-e a hazának; 2. igazságos-e? és 3. alkotmányunkkal nincs-e ellenkezésben? Senki sem kételkedik, hogy a fiscus örökösödéséből ered azon visszás állapot, mely szerint a latens jus regium lehetősége miatt senki magát birtokában tökéletesen biztosnak nem érezi, mely bizonytalanság annyira beszövetkezett minden viszonyainkba, hogy alig van valaki, a ki minden aggódás nélkül biztos sajátjának merné mondani birtokát. Nem is lehet tehát kételkedni, hogy emez ipart, szorgalmat, közhitelt rongáló bizonytalanság megszüntetése a statusra csak jót és hasznot áraszthatna. Lehetne ugyan ellene vetni, hogy megszünnék ama fluxus és refluxus bonorum, melyből az adományozás ered. De a legújabb idők kedvetlen tapasztalása bizonyítja, hogy a donationalis rendszernek nincs miért örüljünk, és ha megváltoznék is alkalmaztatási módjában az adománynak, vagyis inkább drága eladásoknak eme rendszere, az abból eredendő haszon csekélysége, a temérdek pör, az örökös bizonytalanság kárának tekintetét fel nem érheti. Igazságos is lenne tehát az eltörlés; igazságos a magánosokra, mert senki jussát nem sértené; de nem lenne igazságtalan a fejedelemre nézve is, mert az ő megegyezése nélkül törvény nem alkottathatik. Végre az alkotmány tekintetét a mi illeti, hogy ezzel nem ellenkezik az eltörlés, már Szatmár követe megmutató, annak előterjesztését tehát egész kiterjedésében pártolja. Általmegy azután a fiscus örökösödésének más két ágaira, s ezekre nézve még erősebben véli állani az eltörlést javasló tekinteteket. A felségsértés vagy hűtelenség miatti jószágconfiscatio ellenkezik az emberiséggel, a szelidséggel, a törvényhozás philosophiajával, mely ártatlant nem büntethet; de ellenkezik magával az ősiség elvével is, mert elvágja az örökösödés fonalát. Reményli tehát, hogy midőn ennek eltörlését initialjuk, a fejedelem sem fogja megegyezését visszatartóztatni egy oly törvénytől, mely egészen hasonlít ahhoz, a melyet más tartományainak ő maga törvényül adott. Végre a szerzeményekben való örökösödést ab intestato a mi illeti, ennek a pestmegyei követ által elszámlált eddigi végzések után következetesen föntartatni többé nem is lehet; hozzájárul még azon tekintet is, hogy midőn a férfiágat illető jószágokba fektetett épűletekről vala szó, a KK. és RR. azon praesumptiónál fogva zárták ki a leányokat minden részesítésből, hogy a jószágok természete arra mutat, hogy az atya inkább kivánta fiait mint leányait boldogítani. Ha ezen gyenge praesumptio testvérgyermekek közt is törvényre indító okot szolgáltathatott, még erősebben áll azon praesumptio, hogy a véletlen eset miatt végrendelést nem tehetett acquisitor vérét, rokonát inkább kivánta boldogítani, mint a kir. fiscust. Nem kételkedik tehát, hogy e részben a természeti szeretet rendét veszik a KK. és RR. intézetökben alapnak, s ha Szatmár követének javaslatát egész kiterjedésében el nem fogadnák, legalább ezen két utóbbi részét a fiscus örökösödésének végképen megszüntetik.

DEÁK FERENCZ: Szintén nem kiván ereszkedni annak vitatásába, vajjon jó és hasznos-e a majoratusok eltörlése, vagy sem; annyit tud, hogy a többség végzett, s Trencsénnek egyik követe utasításánál fogva is egyik legmelegebb védője volt a végzésnek, sőt a substitutio haeredis eltörlésére Trencsén vármegye rendei figyelmezteték a hazát, a miért a szónok nekik köszönettel is tartozik. Hogy az ily osztatlan birtok tulajdona bizonyos feltételhez van kötve, igaz; de hiszen a majoratusok is végrendelési privilegialt feltételeken épültek, s mégis szükségesnek vélték a RR. azokat eltörülni. Kik az ősi javakra is kiterjeszteni kivánták a végrendelkezési szabadságot, nem kivánták azt oly korlátlanúl, a hogy a status javával össze nem férhet. A végrendelés felől átalában a szónok e principiis juris universalis úgy vélekedik, hogy az nem más, mint az élet utolsó pillanatjában kinyilatkoztatott akarat, hogy kinek kivánja valaki javait általadni, s így mintegy substitutiója az általadásnak; a kinek tehát általadni lehetetlen, annak testálni sem lehet, s azért képtelenség az, midőn valaki századok mulva születendő ivadékok birtokát kivánja végrendelése által a sirból kormányozni. A közös administratió hasznos voltát az embereknek csak két neme védelmezheti; az egyik, mely a közösből más kárával igazságtalan hasznot húz; a másik, kinek személyes iparkodása kisebb, mint a közös administratióé. De a más kárával boldogulni nem akaró, s az igazság mezején önerejével előrehaladni szerető emberek a közös administratiót nem védelmezhetik. A regale beneficium kiszakíthatlanságától vett erősséget szintén súly nélkülinek találja. Vannak dolgok, melyekben természeti osztály lehetetlen, azokban tehát ily osztályt kivánni is képtelenség. Így p. o. az örökösödésben maradt egyetlen egy lónak két örökös között kétfelé vágását csak a balgatagság védelmezhetné, és ha e részben elegendő törvényes ellátással nem dicsekedhetünk, pótolnunk kellene a törvényhiányt, s világosan eltiltanunk, hogy ha van oly balgatag ember, (mert vannak a világon balgatag emberek), ki egy malom osztályánál a malom kerekét két felé vágatni kivánná, azt ne kivánhassa. Ezekből azonban épen nem következik, hogy mivel a regale beneficiumot természetben kihasítani, a lovat vagy malmot két felé vágni nem lehet, a közös jószág birtokosainak is örökre meg legyen kezök egy természet és status elleni végrendelés által kötve, s a tulajdonos soha sajátjának birtokába ne léphessen. Az indítványt tehát pártolja oly értelemben: hogy aki osztályt kiván, annak rátája kihasíttassék; a többiek birják, ha nekik úgy tetszik, közösen. Megvallja azonban, hogy minden vélemény között a javaslott középút, t. i. az osztályosok többsége akaratától felfüggesztés az, melyet a legalaptalanabbnak tart. Vagy áll az osztatlanságot rendelő végrendelés, vagy nem áll. Ha áll, úgy kell neki 99 közbirtokost egy ellen, mint egyet 99 ellen védelmezni; ha pedig nem áll, úgy egyes embernek tulajdonosi jussát mások akaratjának subordinálni nem lehet.

DEÁK FERENCZ: A fölfedezett magánkörülményekről semmit sem tudott, távolról sem kivánt sérteni, s ha Trencsén követe magát mégis megsértettnek vélné, mind a becsület szabályainál, mind itteni állásánál fogva kötelességének tartja tőle bocsánatot kérni.

DEÁK FERENCZ: Frimnek felelve, megmutogatja, hogy törvényeink nem ideiglenesen, nem is csak az akkint lett meghivatás okánál fogva vették ki dézsma alól az oroszokat és oláhokat, hanem ezen szabadságuk több törvények, névszerint az 1500: IV., 1569: XXVIII., 1574: IV. czikkelyek által megerősíttetett, s ez utolsóban a felmentés oka is hozzá tétetett, im e szavakban: postquam eas (t. i. decimas) ipsi sub religionis episcopis et sacerdotibus dare soleant, vagyis mivel papjaikat magok tartják és fizetik. Egyébiránt, ha meggondolja a szónok, hogy 1495-ben, mely Magyarországnak bizonnyal nem fényepochája, melyben a míveltség nem állott szerfelett magas fokon, mert vannak adataink, hogy ország zászlósai azon időben írni nem tudtak, mégis igazságosnak látták őseink, hogy a magok papjait, azt az oly gazdagon dotált papságot más vallás tagjai ne fizessék, pirulnia kellene, ha mi 1834-ben nem fognánk legszentebb kötelességünknek tartani, hogy protestáns atyánkfiait felmentsük azon nyomasztó súlyú igazságtalanság alól, melynél érzékenyebben alig fáj valami, t. i. hogy más vallásnak hatalmas papjait, kiknek szolgálatjával nem élnek, véres verejtékű szerzeményükből tartani köteleztetnek. Teljes lélekkel pártolja az indítványt.

DEÁK FERENCZ: Veszedelmesnek állítá, hogy ha ezen elvek felelet nélkül hangzanának el; azért megjegyzi, hogy a királyi jussok eredete felől egészen más véleményben van, mint a nagyváradi káptalan követe, s azt hiszi, hogy nem a fejedelem ád a nemzetnek jussokat, hanem a nemzet ád a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak forrása. Hogy azon jussokat, melyeket a király bilateralis kötéseknél fogva bir, nemzetünk mindig tiszteletben tartotta, mutogatni nem kell; ellenben hogy a dézsma felőli rendelkezést a nemzet mindig maga gyakorlotta, következésképen a fejedelemnek soha által nem adta, azt szintén tömérdek törvényeink bizonyítják.

DEÁK FERENCZ: A praesidialisoknak napról-napra nagyobb mértékben elharapódzó divatosítását el nem hallgathatja. Ha ez így halad, s a helytartótanács hatósága a megyék elmellőzésével praesidialisok által gyakoroltatik, úgy vége van alkotmányos létünk ama biztosításának, hogy per patentales non gubernabimus. A praesidialisok már-már oda vitték a dolgot, hogy az alispánok, a megyéknek valóságos fejei, kormánytisztviselőivé változtatnak át, senki sem tudja, mi rendelet szerint, minő adatokból munkálódnak; innen a békés polgári lakok, nemesi curiák invasiója, személyeknek lefoglaltatása, az alkotmány által biztosított személy és vagyon sérthetetlenségének lábbal tapodása s más egyebek. Így haladva, azzá fogják tenni az alispánokat, mitől őseink és mi is méltán irtóztunk, t. i. a polgárok gondolatinak titkos őrjeivé, s a legméltóságosabb hivatal alávaló poroszló helyzetére alacsonyíttatik.

DEÁK FERENCZ: E tárgyban két főtekintetet kell a törvényhozásnak szem előtt tartania. Először, hogy minden irtás a földesúrnak valóságos tulajdona; másodszor, hogy az irtásoknak általános visszaváltása sok ezer munkás háznépet élelmének egyetlen egy forrásától megfosztva, az inség örvényébe taszítna, s a tulajdonosi jusnak korlátlan használása hazánk boldogságát veszélyeztetné. Ezen második tekintet koránsem példa nélküli a magyar törvényhozás történeteiben, mert őseink gondos figyelme kiterjedt arra mindenkor, hogy a földesurak tulajdonosi jussának korlátlan használása hazánk népének legszámosabb és leghasznosabb osztályát, a szegény adózó népet, nemzetünk közkárával inségre ne juttassa, s alig van a jobbágyi adózásoknak valamely neme, melynek időnkinti szoros meghatározását törvényeinkben ne lelnénk. Így az 1514-ben és 1548-ban 52 napra határozott robot 1553-ban 40 napra szállíttatott. Így a füstpénz 1514-ben, a kilenczed 1492-től kezdve számtalan törvényekben, sőt 1715-ben maga az úrbéri adózások közé nem számítható hegyvám is hol meghatároztatott, hol megszoríttatott; de a mi több, 1715-ben a CI. czikkelyben a jobbágyok fizetetlen jobbágyi adózásaiknak fele része alól is felmentettek. Mindezek és még számtalan törvények, maga az urbarium és a puszták népesítését parancsoló 1723: XVIII. czikkely is, nem egyéb lévén, mint a sajátsági jusnak megszorítása, nyilván mutatják, hogy őseink soha sem késtek a korlátlan használhatásnak gátot vetni, valamikor azt a szegény adózónak sorsával szorosan összeszőtt nemzeti közboldogság szükségessé tette. Most sem az a kérdés tehát: van-e jussunk őseink nyomdokát e részben követni; hanem csak az, ha jelen körülményeink között az irtások visszaváltásának átalános megengedése nem szűl-e veszélyes következéseket honunkra? Mert midőn honunk boldogságának sülyedesétől félhetünk, a támadható rossznak törvények által gátot vetni, nem annyira jussunk, mint kötelességünk. Ezeknek előrebocsátásával rövid rajzát adja a tárgy felett folyt országos tanácskozásoknak; ismétli akkor senki által sem pártolt utasításának tartalmát, mely szerint nem regulázott helyeken, a visszaváltandó irtások negyedrészének, sőt szükség esetében felének, sőt többnek is, a lakósok közt kiosztatni kellene. Megemlíti, hogy akkor Vasmegye követe is tett egy indítványt, oly értelműt, hogy a jobbágyok élelmére szükséges irtások visszaválthatók ne legyenek, melyre, midőn a szállítványok (colonisatiók) is szóba jöttek, a vasmegyei indítványon alapítva, született azon országos határozat, hogy az eredetileg és egyedül a jobbágyok élelmére szánt irtásokat visszaváltani ne lehessen; mely végzés azonban az alapnak felvett vasi indítvány lelkétől annyira eltávozott, hogy igazán reá illenek a római költőnek ama szavai: Amphora coepit institui, currente rota sed urceus exit. Vas követe az élelemre szükséges (necessariis) irtásokat kivánta visszaválthatatlanoknak nyilatkoztatni; a végzés azokat vette ki: melyek élelemre szánvák (destinata). Ha ennek értelme csak az irtványokra telepített egész szállítványokat foglalja magában - mint némelyek magyarázzák - akkor czél nem éretik, mert hazánkban sok helység találtatik, melyben az úrbér behozatalakor 3-4 telek volt csak, most azonban ugyanazon helységben csupán irtásokon sokszor több, gyakran egy pár száz szorgalmatos háznép találja élelmét. Ezen háznépek nem egészen szállítványok; ha tehát tőlök az irtások elvétetnek, sok ezeren élelem nélkül, éhséggel, inséggel lesznek kénytelenek küzdeni, a legnépesebb faluk elpusztulnak, s hazánk a közjót előmozdító számos iparkodó polgár helyett ugyanannyi nyomorulttal terheltetik, mert ahhoz kevés reményünk lehet, hogy ők a gazdag alföld termékeny térmezején földet nyerjenek. Ha pedig szóról-szóra véve magyaráztatik az országos végzés, akkor nem lesz irtás, melyet visszaváltani lehessen, mert nincs oly föld a hazában, melyet a jobbágy nem azért irtott eredetileg, nem azért irtott egyedül, hogy rajta élelmet találjon. Az országos szerkezet tehát kétszeresen káros, mert kétes értelme a kormányszékek önkényére nyit útat, s ezen önkénytől függeszti föl úgy a földesúrak értéket, mint a jobbágyok sorsát, pedig valamint legnagyobb áldás a világos, a határozott törvény, úgy a legnagyobb átok bármely nemzeten a biróságok önkényét megállapító kétes rendelkezés. Ha az foglaltatnék a végzésben, hogy az irtásokra telepített szállítványoktól az irtásokat elvenni ne lehessen, mert ezeknél az irtások birtoka mintegy természetes feltétele a telepítésnek; hogy továbbá azon egyes jobbágyok, kik telekföldet nem birván, egyedül irtásokból élnek, azoktól meg ne fosztassanak, különben élelem nélkül maradván, honunk közkárával, sőt talán a polgári társaság főczéljainak koczkáztatásával inségre jutnának; azoktól ellenben kik telekföldet birnak, és így az irtások élelmökre nem elkerülhetlenül szükségesek, a földesúr minden irtást visszaválthasson, mivel itt semmi győzhetetlen főbb tekintet a tulajdonosi jusból származó szabad használhatás korlátolását nem parancsolja: kész volna a szónok elfogadni e javaslatot, s ha remélhetné, hogy a RR. ezen országos állapodásnak határozott és biztosító magyarázatot fognak adni, bizonyosan nem nyulna a resolutió által javaslott epochához. De a jelen körülmények között inkább elfogadja az epochát az originarie uniceque szavak kihagyásával, mintsem hogy az önkényt erős lábra állító homályos értelmű országos javaslatban megnyugodjék. Igaz, hogy egy részben az epocha is önkényen épül, de azt a törvény fogja egyes kimondásban gyakorolni, és ha meghozatik a törvény, annak rendelése többé nem önkény, hanem állandó bizonyos zsinórmérték; az országos javaslat ellenben az önkényt a végrehajtó és biráskodó főbb hatalom kezébe adja, mely azt minden egyes esetnél különösen ismételné, és hol igazságtalan kedvezéssel, hol fájdalmas sujtással gyakorolhatja; pedig mintsem hogy a birónak és főbb hatalomnak szenvedhetetlen önkényét megállapítsa, inkább eltüri azt, melylyel más biztos alap hiányában a törvény valamit elhatároz, jól tudván, hogy efféléknél az önkényt tökéletesen elkerülni épen nem is lehet. P. o. a hatalmaskodás dija miért épen 100 frt? a tőke törvényes kamatja miért 6 frt száztól és nem 7 vagy épen 12, mint Rómában? a tökéletes kor miért épen 24 esztendő? Mindezek első megállapításukkor némileg önkényen épültek. És így, addig, míg elüttetett első utasítása helyébe küldőitől mást venne, az 1807-ki epochát, mely legalább az ezen esztendő utáni irtások visszaválthatását a földesuraknak is megmenti, s a jobbágyot is inkább biztosítja, ezennel elfogadja.

DEÁK FERENCZ: Hasonló elvekből indulván ki, az indítványt annyival inkább pártolja, mert nem foghatja meg, minő arány lenne az oly határozatban: hogy a robotra épen meg nem jelenő jobbágy két napi munkabért fizessen - a mint ez már a XVIII. czikkelyben ekkép van megállapítva - a rosszúl dolgozó jobbágy pedig napját is elveszítse, s még testileg is sanyargattassék a büntetésnek egy oly nemével, mely a mívelődés előrehaladtával a legalacsonyítóbbak egyikének tekintetik, és sanyargattassék az önügyében felhevült indulattal biráskodó földesúr önkényes hatalmával, mely ellen a VIII. t.-cz. által biztosítani akartuk a jobbágy személyét.

DEÁK FERENCZ: Épen azon elvből indul ki, melyet Bács követe felállított, de ellenkezőt következtet belőle. Valamint a földesúr csak törvényes birája által kényszeríttethetik arra, hogy megadja, a mivel jobbágyának tartozik, úgy azt, hogy az úriszék iránt tett végzés, nem különben a VIII. t.-cz. megállapítása után a földesúrnak hatalom adassék, mely szerint önügyében felhevűlt indulattal vétkesnek itélt jobbágyát önkényesen büntethesse, sem a viszonos igazsággal, sem a törvényhozási munkálatban szükséges következetességgel megegyeztetni nem tudja. Ezen összeütközés bővebb kivilágítására emlékezetébe hivja a RR.-nek azon országos tanácskozásokat, melyek a VIII. t.-cz. és a VII. czikkelynek azon rendelete felett folytanak, hogy a földesúrnak csak jobbágyai személyének sértése nélkül engedtetik meg a folyó jobbágyi tartozásoknak önhatalmával behajtása; különösen pedig emlékezteti a RR.-ket, hogy az árestom közértelemmel a személysértések és testi büntetések sorába számíttatott, s ezek iránt a jobbágyok minden földesúri önkény ellen biztosíttattak. Hogy lehet már ezen emberiség, míveltség, erkölcsiség s igazság javallotta intézkedéssel megegyeztetni, hogy a legszelidebb érzetű jobbágyot, ki munka közben megáll, a tapasztalatlan fiut, ki néha akaratján kívül rosszúl szánt, a megőszült öreget, ki fáradt tagjait kevéssé pihenteti, az indulatos földesúr vagy durva gazdatisztje rögtön önkényesen börtönre vettesse, börtönre, mely gyilkosokat, gyujtogatókat, úton rabló megrögzött gonosztevőket illet? Maga Gömör követe szükségesnek látja, hogy az ártatlan jobbágy földesúrának önkénye ellen biztosíttassék, s ezen biztosítást a regressusban véli föltalálni. Úgy de épen ez mutatja, hogy az árestom igazságtalan büntetésnem a jelen esetben; mert az elvesztett becsületet fizetéssel visszapótolni nem lehet, a kiállott árestomot ki nem állottá tenni teljes lehetetlen; ezen még a talio büntetése sem segítene, a regressus pedig és a reexecutió merő képtelenség. Ellenben, ha munkára itéltetik a rest, vagy rossz munkás, itt a regressus s a kárpótlás tehető. Előbbi véleményétől tehát az sem mozdítja el, hogy a rossz munka a semmi munkánál károsbnak mondatik, mert a rosszúl dolgozó jobbágy a munkától elhajtatván, a földesúr kára elegendőleg ki lesz pótolva, ha egy kevés rossz munka helyett, dupla napszámot kap. Végre a jelenlevők bizonysága megemlítésének kihagyását sem fogadhatja el, mert büntetni itélet nélkül, itélni pedig bizonyítvány nélkül, merő önkény lenne és hatalmaskodás.

DEÁK FERENCZ: A pécsi káptalan követének azon állítását, hogy a felterjesztett úrbéri törvényczikkelyeknek magyar fordítása hiányos, nem feszegeti; bátor igen szivesen vette volna, ha a magyar szerkezettel meg nem egyezését akkoron, midőn azon szerkezet készült és a fölött folytak a tanácskozások, kimondotta és az általa észrevett hiányokat kipótolni hazafi lélekkel igyekezett volna. De fájdalom! akkoron mélyen hallgatván, most kel ki az ellen, azt mostanság tökéletlenséggel vádolja, meg nem gondolván azt, a mi minden nyelv természetében fekszik, és a mit minden ember elismer, hogy a két nyelven való dolgozással mennyi nehézség van egybekötve. A törvény nem csupán a birák részére alkottatik, érteni kell azt minden egyes polgárnak, a kit az kötelez; mert a törvénynek főkelléke az, hogy értse, a kinek részére alkottatik. E szerint, minthogy Magyarországban a népesség legnagyobb része magyar, a törvényt magyar nyelven alkotni illik és kell. Azon állításnak, hogy, mivel a magyar nyelvet terjeszteni akarjuk, tehát a törvények magyar nyelven való alkotását halaszszuk akkorra, midőn minden lakós magyarul beszél, helye nem lehet; mert ez annyit tesz, mint az eszközt a czéllal eltéveszteni; mert a magyar nyelv terjesztésére egyik leghatalmasabb eszköz, ha a törvényhozás magyar nyelven lészen, mivel ez kettős ösztönt nyujt annak megtanulására. Az előlülő ugyan azon észrevételt tette, hogy e tárgy már egyszer felírásba ment, tehát most újítani nem kell, de épen az által mutatjuk meg, hogy magyar nyelven szükséges alkotni a törvényt, ha sürgetni fogjuk.

DEÁK FERENCZ: Igaz ugyan, hogy a szolgálatra nézve a zsellér és egész telkes jobbágy között az a különbség, a mi a 18 és 104 között; de midőn a colonus szóval élünk, az alatt nem csak az egész telkes jobbágyot, hanem a fél helyest, fertályost és nyolczad részest is értjük, akkor pedig nincs közte és a zsellér között az említett különbség. Az érdeklett szolgálatbeli proportióból tehát argumentumot huzni annál kevesebbé lehet, mivel, a midőn az határoztatott, hogy ha a jobbágy önvétke nélkül oly állapotra jut, hogy nem képes leszolgálni az úri munkát, akkor neki szünetidő adassék, nem határoztatott el, mennyi szünetidő adassék a fél helyesnek, fertályosnak és nyolczad részesnek. Mindezeknek a telektől való járandósága számba nem vétetett; egyedül az vétetett figyelembe, hogy az ily jobbágy élelem nélkül ne maradjon. Ha pedig ez az elv vezérlette a KK.-at és RR.-et határozatukban, ez még inkább áll a zsellérekre nézve; mert ők a legszegényebbek, nekik földjök sincs, két kézzel, napszámmal keresik élelmöket; a fél helyesnek s fertályosnak több forrása van helyrehozni magát, mint a zsellérnek; a zsellérekre tehát annál nagyobb figyelemmel kell lenni, minthogy nem csak a legszegényebbek, hanem a leghasznosabb osztályát is teszik a népnek; mert látjuk, hogy a hol zsellér nincs mily nehéz munkásokat kapni. Mindezeknél fogva, minthogy a zsellér is jöhet oly állapotba, hogy alig keresi kenyerét, a zsellérre nézve is el kell fogadni a szünetidőt; mert az, hogy a zsellért az uraság kénye szerint elkergethesse, sem a felállított elvvel, sem az igazsággal, sem végre az emberiséggel meg nem egyezik, annál fogva tehát a mármarosi követ indítványát elfogadja.

DEÁK FERENCZ: Úgy hiszi, nincs nehezebb feladat, mint a tulajdon szentségével védelmezni a pálinkafőzést; mert ha áll a tulajdon szentsége a földesúrra, áll a jobbágyra is, mivel szintén úgy az övé a gabonája. Azt mondani tehát, hogy a jobbágy tulajdon gabonáját úgy ne használja, e mint neki tetszik, nem lehet, és így a tulajdontól vett argumentum maga magát megczáfolja. Azt mondani, hogy a felső vármegyék terheltetnek oly áldozattal, melyet nem az egész ország viszen, szintén nem lehet, mert midőn az ugar-dézsma elengedéséről volt szó, ugyanezen ok hozatott elő; akkor az alföldön többet adott az úr: a többség az ugardézsmát mégis eltörülte, és ő felsége is elfogadta. Ha tehát az egyarányúság kedvéért az ugardézsma eltöröltetett, a mit ott az alföldi földesúr áldozott, azt itt a pálinkafőzés helyrehozza a felföldi földesúrra nézve. A mi a kilenczed és tizedtől huzott argumentumot illeti, arra azt jegyzi meg, hogy azt ide alkalmazni helyesen nem lehet, mert az usus megmutatása nincs annyi nehézséggel a kilenczed és tizednél, mint a pálinkafőzésnél, mivel a kilenczed és tizedfizetés titkon lopva nem történhetik, tudja az egész helység, ki fizetett kilenczedet vagy tizedet; de egy 300 telkes faluban kitudni, ki volt a gabonapálinka égetésnek használatában, ki nem? felette nehéz mindig és előáll azon kérdés, hogy a ki egyszer főzött gabonapálinkát, vagy többször is főzött, és a földesúr elnézte vagy nem is tudta: usus-e az, vagy nem? Nem alkalmazható azon argumentum sem, hogy a felső vidéken a pálinkafőzés nagy részét teszi az úri jövedelmeknek, mert ebből nem a kir. válasz megállapítása, hanem a pálinkafőzés átalános eltiltása következik; mivel a felföldön is vannak helyek, a hol a jobbágyság a pálinka átalános égetésének használatában van, már pedig azt állítani, hogy földesúri jus és mégis hogy ott, ahol annak használásában a jobbágy becsuszott, abban tovább is megmaradjon, és így azon földesúrnak, ki a jobbágyával kegyesen bánt, a jövedelme megszünjön, a másiknak pedig, a ki keményen bánt, megmaradjon: a törvényhozásnál talán kimondani nem lehet. A moralitásra nézve sok megjegyzés tétetett. Ha azon okok állanak, úgy a földesúrat is el kellene a pálinkaégetéstől tiltani, mert ha demoralisatiót szül, a földesúrnak sem lehet just adni, hogy a népet ő demorizálja. De nem is lehet a jobbágyságot eltiltani a jóléléstől a demoralisatió tekintetéből, mert hisz a bortól is demoralisálódhatik, s így el kellene tiltani a szőlő mívelését is. Annyi igaz, hogy a pálinkafőzést a Theresianum Urbarium a jobbágyságnak megengedte, és pedig nem úgy, hogy csak akkor égessen, mikor a földesúr megengedi, hanem úgy, hogy ha a földesúrnak leteszi a 2 forintot, ennek nincs jussa az égetést eltiltani. Ezt a rendek maguk megismerték, midőn a krumpli kiégetését megengedték. A mely igazzal akkor mondani lehetett, hogy krumpliból égessen, és ahhoz az élesztésre gabonát is vehessen, most szinte azon igazzal lehet azt mondani, hogy mindenből égethet. A kir. válasz tehát vélekedése szerint mind a nemzeti ipar, mind pedig a tulajdon szentsége tekintetében a legrosszabb alapon áll; azért szavaz a kerületi javaslat megállapítására.

DEÁK FERENCZ: Fájdalmas érzéssel értem én is e jelen kir. válasz tartalmából, hogy ő felsége az úrbéri V. t.-cz. 2. §-ában általunk javasolt örökös megváltásokat ezen törvényben kijelentetni nem akarván, legforróbb óhajtásunkat semmivé tette. Közel fél százados reménység és várakozás után végre csakugyan összehívta fejedelmünk a nemzet képviselőit, hogy belső elrendelkezésünk hiányait orvosolva, boldogító törvényeket alkossanak. Nyugtató bizodalommal csüggödtek rajtunk a nemzet minden osztályai, kezünkbe tették küldőink a haza közügyét, és különösen kezünkbe tették sorsát azon népnek, melynek itt szólani nem szabad, de mely a hazának súlyos közterheit viselve, tőlünk várja leginkább boldogítását. Elhoztuk mi magunkkal a nemzet közóhajtásait, és ha nem csak papiroson, hanem keblünkben is elhoztuk azokat, mélyen kell éreznünk, mily édes kötelesség a nemzet bizodalmának megfelelve teljesíteni a haza reményeit. Midőn e jelen országgyűlés kezdetén a rendszeres munkálatok soráról tanácskozánk, és nem csak az ország rendeinek többsége, hanem fejedelmünk is mindig csak a népet és ismét a népet emlegetve, sürgette az úrbérnek első helyen felvételét, akkor azt hittem én is, hogy a nemzet ezen közvárakozásának valódi sikerrel megfelelni, s az adózó népnek állandó boldogságára intézett törekedéseink czélját elérni nehéz talán nem lesz; most azonban multat és jelent fontolóra véve, nem titkolhatom aggodalmamat a kétes jövő felett. Kettős volt az úrbéri munkában a jobbágyok iránt törvényhozói kötelességünk: engedmények által tüstént segítni a jobbágyok szükségein; de a jövendőre is figyelmezve, egyszersmind önérzésöket az emberiség méltóságára emelni és kifejteni a keblükben szunnyadó hatalmas erőt: az iparkodásnak leginkább szabadság és tulajdon által nevekedhető varázserejét. E kettős kötelességen alapult az országos rendeknek úrbéri munkája, s e kettős kötelesség teljesítését vártuk a törvényhozásnak másik részétől, a kormánytól is. De fájdalom, a királyi válasz várakozásinknak épen nem felel meg. Mert midőn tőlünk egyrészről új és ismét új engedményeket kiván, másrészről a népet emelő és boldogító azon csekély szabadságot is, melyet mi megadni készek valánk, megtagadja, vagy legalább nem fogadja el, és így minden engedmények, melyeket a RR. nemzeti kifejlődésünk édes reményében nemesebb czélokból adtanak, általa nyomorult alamizsnává vannak lealacsonyítva. Ugyanazon kormány, mely az adózó népnek sorsát oly gyakran emlegette, rajta mindazáltal önhasznának föláldozásával csak ritkán segített; ugyanazon kormány, mely a jelen kir. válaszban tőlünk ismét áldozatokat sürget, de hazánknak vérző sebeit többszöri keserű panaszaink után sem orvosolja: most is úgy látszik csak azt akarja, hogy engedményeink által jobbágyaink a királyi kincstárt gyarapító közterheket könnyebben viseljék; de hogy ezen nép az iparkodásnak és mívelődésnek magasabb fokára emelkedve, föltalálja önkeblében tulajdon erejének és szorgalmának gazdagon jövedelmező tőkéjét: erre teljességgel nem hajlandó. Pedig ha mindenkor csak alamizsnát adunk, s a népnek szorgalmát czélarányos törvények által nem ébreszgetjük, kötelességünket csak félig, sőt talán félig sem teljesítettük. Mert tekintsünk bár vissza századokon keresztül alkotott törvényeink sorára, tapasztalni fogjuk, hogy a törvényhozásnak ismételt engedményei sem voltak képesek népünket az inségtől megóvni, előre látható tehát, hogy az engedmények véghatárát még el nem értük; előre látható, hogy a szegény elmellőzött népnek sorsa jövendőben is áldozatokat fog kivánni, ha csak törvény által neki módot nem nyújtunk, hogy a kérdés alatti szakasz értelmében, a földesurak kára nélkül, sőt azoknak önkénytes megegyezésével alkuszerint magának valamivel több szabadságot s biztosabb tulajdont szerezhessen. De nemcsak a jobbágyok sorsát rosszabbítaná, nem csak azok szabadságát korlátolná ezen örökös megváltások eltiltása, hanem ezen felűl még a földesúrak tulajdoni jussát is tetemesen sértené, mert az úrbéri IV. czikkelyben azt állítani, hogy a földnek tulajdona egyenesen a földesúrat illeti; azt mondani, hogy minden jobbágyi adózás a földesúrnak kétségtelen sajátja, és mégis megtagadni tőle azon just, hogy ezen sajátját alkú szerint jobbágyainak szabadon és örökös szerződés mellett általadhassa, valóban annyit tesz, mint a tulajdonnak minden józan értelmét keserűn kigunyolni, s a tulajdonosnak szabadságát szükség nélkül, sőt a közjónak kárával, semmivé tenni. Nem azért gyűltünk pedig itt össze, hogy, a hasznos szabadságot korlátozzuk, hanem hogy szabadságot terjesztve, védve s erősítve, polgártársainkat boldogítsuk. Nem is új és szokatlan intézkedést akarunk mi ezen V. czikkely által behozni, hanem csak azt kivánjuk nyilván kijelenteni, a mi hazánk több részeiben eddig is mind a földesúrat, mind a jobbágyot boldogítva divatozott. Nézzük el bár országunk minden vidékein az örökösen megváltott községeket, tapasztalni fogjuk, hogy azok a jobbágyi tartozásokért örökös megváltás fejében földesuraiknak sokkal nagyobb sommákat tettek le, mint a mennyit bármely vevő azokért fizethetett volna, és mégis rövid időn terheikből kitisztulván, most már szorgalomra, vagyonra, míveltségre szomszédjaikat sokkal felűlmulják. Nyert tehát a földesúr, mert vagyonát oly áron adta el, a milyent azért egyébkint nem kaphatott volna; nyertek a jobbágyok, mert ők azóta kettőztetett iparkodás által tehetősek, szabadok és boldogok; de nyert a közjó is, mert ugyanazon föld a megváltás óta számosabb, vagyonosabb, míveltebb s elégedettebb polgárokat táplál. Nem említem sok más példák között, hogy Nyíregyházának örök megváltás által fölszabadult lakosi a Nyírnek homokos földén mily derék, s naponkint nevekedő várost emeltenek; azt azonban el nem hallgathatom, hogy megyénkben is a Murának és Drávának partjain néhány községek örökös megváltás által fölszabadulva, gondosan mívelt, kies termő kertté varázsolták határaikat; nálok a jobb földnek holdja most is 2-300 pengő frton árultatik, holott a közel vidékeken még a közterhet nem viselő nemesi birtoknak ára sem halad meg holdonkint 40-50 pengő frtot; nálok a népesedés, a faluk nagysága, csinossága, s a lakósok vagyonossága folyvást növekedik; nálok csak gondos iparkodást s az ebből származott jólétnek kedvesen meglepő képét láthatni; szóval a ki ezen községeket közelebbről ismeri, ha csak a nemzet kifejlődése iránt minden érzés kebléből ki nem aludt, lehetetlen nem óhajtania, hogy bár hazánkban minél több ily boldog helységek támadjanak. Pedig kérdezzük meg bár a szomszéd vidéknek szegényebb lakósitól, hogy azon megváltott községek mi által lettek virágzókká? sóhajtva fogják válaszolni: azért, mert szabadok, s a szabadság által boldogok. Van igenis a népnek szívében egy édes ösztön, mely bár századokig szunnyadott, de örökre kialudni nem fog, s ezen édes ösztön: a törvényes szabadság vágya és érzete. Nem lehet ezen ösztönt gátló törvényekkel elfojtani, mert féktelen rohanása gátokat rontva kártékony lehetne. De hatalmunkban áll azt hasznos törvények által a legnemesebb czélra, hazánk nagyságának emelésére, s a nemzeti szorgalom és erő kifejtésére vezényleni. Ily hasznos és czélirányos törvény az említett V. czikknek kérdés alatt lévő 2-dik szakasza. Ezt tehát félrevetni részemről véteknek tartanám a nemzet ellen, mely tőlünk várja a haza boldogságának sikeres eszközlését. De mik is lehetnének okaink, hogy ezen intézkedést, melyet a földesurak önhaszna tanácsol, a népnek boldogsága sürgetve kiván, törvényeink pedig nem tiltanak, s melyből eddig is csak áldás és boldogság eredett, most egyszerre félrevessük? Abból, a mit az előlülő felhozott, hogy t. i. nálunk a nemtelenek örök jussal nemesi tulajdont nem szerezhetnek, a jobbágyi adózások örök megváltásának eltiltását következtetni, helytelen következtetés volna; mert ha nem említem is azt, hogy az incapacitás már magában igazságtalan és semmi világos törvényen nem alapul, csak azt jegyzem meg, hogy az általunk javaslott törvény még az incapacitásnak most fennálló gyakorlati magyarázatával sem ellenkezik, mert ezen magyarázat a nem birhatást csak a valóságos nemesi tulajdonra terjeszti ki, olyan szerződéseket pedig, melyek mellett a jobbágyok magokat tartozásaiktól örökre megváltják ugyan, de a földesuri hatalom és törvényhatóság nyilván fentartatik, csak úrbéri örökös szerződéseknek kell tekinteni, és az ilyen birtokot valóságos nemesi birtoknak mondani senki sem fogja. Vagy talán az ősiség törvényeinek erőltetett magyarázatából kivánunk a nemzet boldogságának új akadályokat összerakni? Szegény nemzet! A sors átka, úgy látszik, csakugyan azt akarta, hogy a magyar soha virágzó, soha igazán boldog ne legyen; mert ime századokig küzdött e nemzet külső és belső ellenségeinek minden szabadságot eltipró büszke hatalmával, vért és életet pazarolva küzdött századokig a szabadságért, és miután elmultak harczai, most midőn a béke csöndes ölében az egyes polgárok boldogságából kellene kifejlődni a nemzet nagyságának, ime most a nemzet osztályai között minden kölcsönös bizodalmat elzáró fal gyanánt mi magunk állítunk fel egy irtóztató rémképet, reáfüzzük a leroskadt feudalismusnak hajdan csillogó rongyait, elszigeteljük általa hazánkat Európa mívelődésétől, félrevetjük miatta még azt is, a mit öntapasztalásunk boldogítónak bizonyít, s mi, kik büszkén szabadoknak hirdetjük magunkat, nyomorult rabjai vagyunk azon rémképnek, mely a nemzeti nagyság kifejlődését első bimbójában elfojtja, s ez a rémkép: a rosszúl értett, rosszúl magyarázott aviticitás. Igazságtalanok volnánk elődeink iránt, ha még azt is állítanánk, hogy ők az ősiség törvényei által a népet maguktól és a szabadságtól végképen el akarták szigetelni; hibáznánk, ha talán azt hinnénk, hogy a jobbágyoknak magokat földesuraik megegyezésével örökre megváltani hajdan szabad nem volt. Szerették őseink is szabadokká tenni azokat, kik a legyőzött nép közül magokat tehetséggel és mívelődéssel kiemelték; sok földesúr hajdan is felmentette jobbágyait, sok község örökre megváltotta magát a jobbágyi adózások alól, s így származtak a szabad községek, melyek közül némelyek utóbb királyi kiváltságokat nyertek, és szabad királyi városainknak nem csekély része ilyen szabad községekből emeltetett mostani állására. Több törvényeink említik a szabad és kiváltságos községeket; de egy sincs, mely a földesúrat korlátolná, hogy jobbágyait jobbágyi tartozásaiktól örökre felmentse; van ugyan törvényünk, mely korlátot vet a kir. városok szaporításának, nehogy a 4-dik status a többit számra meghaladja, s ez az 1687: XVII. t.-cz.; de, úgy hiszem, szólani fognak egykor még arról is, ha ezen törvény helyes és igazságos-e? Az örökös megváltások által felszabadult községek szaporítását azonban sem ez, sem más törvény nem tilalmazza; mert hiszen ezeket a 4-dik statushoz számlálni senki sem fogja. Sem a régi, sem az újabb időkben nem ritkák tehát az ilyen örökös megváltások, s kivánságunk sem az ősiség törvényével, sem őseink szokásaival nem ellenkezik. Azt sem lehet ellenünk sikeresen felhozni, hogy ezen intézkedés által a pazarlásra, s az örökösök kijátszására út nyittatnék, mert azon felől, hogy az efféle kijátszásokra tilalom mellett is módot találni nem nehéz, meg kell azt is jegyeznem, hogy a királyi válasz sem ellenzi, hogy a jobbágyi tartozások iránt esztendőnkint fizetendő bármely csekély summában megalkudni szabad, s így a ki örököseit kárositani óhajtja, tíz-, húszezer forintot érő jobbágyi adózásokért esztendőnkint fizetendő 10-20 frtokban is megalkudhat, s a törvénynek korlátoló rendelését kijátsza. Sőt ha javaslatunk elfogadtatik, sok jólelkű birtokos, kit talán vétke nélkül számos adósságok terhelnek, jobbágyainak felszabadításával megmenekszik terheitől, s curialis birtokát meg is tarthatja, melyet különben a vevőnek kénye szerint olcsón lesz kénytelen eladni. Kérdem pedig, e két eset közül melyik fogja mind a tékozlást, mind az örökösök károsítását inkább előmozdítani? Az olyan rendelkezés, mely a jólelkű birtokost ok nélkül gátolja tulajdonának használatában, a rosszlelkűnek pedig nyilván útat és alkalmat nyujt a törvény korlátoló határozatának kikerülésére, csakugyan már magában helytelen és igazságtalan. Végre azon ellenvetésre, hogy e törvény nem az úrbéri munkába való, röviden azt jegyzem meg, hogy az említett 2. §.-ban oly örökös megváltásokról van szó, melyekben a földesúri hatalom és törvényhatóság nyilván fentartatott, a földesúr és jobbágy közti viszonyok tehát meg nem szűnnek, pedig minden, mi ezen viszonyokat illeti, egyenesen az úrbéri munkába tartozik, és ha itt határoztuk meg a jobbágyok tartozásait, és azt is, hogy ezen tartozásokat mi módon lehet másnemű adózásokra általváltoztatni, csakugyan itt kell arról is szólanunk, hogy minden jobbágyi tartozásokat mikép lehet végkép megszüntetni. Mivel tehát az efféle örökös megváltások eddigi törvényeink mellett eddig is hasznos és boldogító következéssel divatoztanak, és így eddigi törvényeink mellett is fennállhatók: mi okból akarjuk ezen idetartozó tárgyat bizonytalan időkre, bizonytalan kimenetelre halasztani, és miért nem nyugtatjuk meg azoknak méltó aggodalmát, kik azt hiszik, hogy ily halasztgatás alatt alattomos megtagadás rejtezik? Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt, mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítsa. De oly törvényt alkotni, mely azok eddigi számát is kevesítse, mely azokat is, kik a sors kedvezése által törvényeinknek engedelme, vagy legalább elnézése mellett magokat jobb sorsra emelték, a jobbágyi adózásoknak lezárott járma alá ismét visszataszítaná: nem csak mulasztás, hanem oly cselekedet, melyet a hazának áldása épen nem követhet. Pedig ha javaslatunk félrevettetik; ha multat és jövendőt biztosító világos törvény által ki nem jelentjük az örökös megváltások szabadságát: nem csak jövendőre vetettünk gátot a haza virágzásának, hanem az eddig boldog és virágzó szabad községek sorsát is koczkáztatjuk. Ha javaslatunk törvénynyé válhatik, fél század mulva más fényben, más erőben áll fenn a magyar; ha ellenben a királyi válasznak óhajtásunkat megtagadó tartalmához járulunk, az eddig megváltott községek sok ezer lakósinak mostani csekély szabadsága is feldulatik, s ezek átka és keserű könyei kisérik a jelen törvényhozásnak emlékezetét. A szegény adózó népnek ránk függesztett epedő tekintete tőlünk enyhülést és szabadságot kért vala, mi azonban csak alamizsnát vetettünk neki; de a szabadságot azoktól is készülünk elvonni, kik azzal eddig birtanak; pedig csak ott igazán boldog és virágzó a haza, hol a földet szabad kezek mívelik; ott erős a nemzet, hol szabad kezek védik a tulajdont és függetlenséget. A kerületi szerkezet, legalább egy részben, utat nyit a jobbágyoknak a szabadságra: azt tehát pártolom.

DEÁK FERENCZ: Figyelmeztetésül előrebocsátván, hogy a d) pontban kártételről, a 2. pontban pedig személyes bántásokról van szó, és így a két pont együvé nem hasonlítható, csodálkozik rajta, hogy a főrendek elrémültenek. Nem hiszi azonban, hogy ama különbség elkerülte volna figyelmüket, s így kétségen kívül más oka van ama mondásuknak. Mert ha csakugyan egyenvonatot huzunk azon bántások között, melyeket a jobbágy úra ellen, ez viszont jobbágya ellen elkövet, meglehet ugyan, hogy nincs a kettő közt reciprocitas, de bizonynyal a jobbágy kárára nincs. Ugyanis a realis sérelmekre, vagyis kártételekre nézve a földesúr rögtönös elégtételt szolgáltat magának, még pedig a maga hatalmával; a jobbágy ellenben szolgabiróhoz kénytelen folyamodni. A személyes sértésekben pedig a földesúr ugyan már nem maga hatalmával, hanem magistratualis hatósággal kap elégtételt, de rögtön, sommás úton, a jobbágy ellenben hosszas pörrel kénytelen földesúra ellen a törvény rendes útjára fakadni. Ezeknél fogva tehát a főrendek szörnyű elrémülésének épen nincs oka, s a szerkezet helyesen megállhat.

DEÁK FERENCZ: Úgy hiszi, hogy Csongrád követe nem a jurisdictiókat vádolta, hanem szólott egyes emberekről, kikre bizonnyal hatással lehet, hogy egy ily díszes testület, mint a főrendek táblája, rémülést kiált. Midőn egy nagy tekintetű ember elkiáltja magát: itt a kisértet! nem egy, de száz gyáva akad, a ki utána kiált: kisértet! kisértet! s ha kérdezik, mutatná meg, hol van? azt feleli én ugyan nem látom, de ott kell neki lenni, mert ő mondja. No már a főrendek elkiáltották: hogy itt a kisértet, annál fogva habár nem is az üzenetben, mert ott az okokból ki fog tetszeni, hogy nincs, de bizonynyal itt nyilvánosan kimondani szükség, hogy kár volt elrémülniök. Egyébiránt Fehér követét emlékezteti, hogy a földesúrat más is megsértheti, nem csak jobbágya, de azért maga sem akarja, hogy azt is nyomban bezárathassa önnön hatalmával: ne kivánja tehát azt a jobbágy ellen se, mert az indulat nem kevésbbé megvesztegetett biró, mint a haszon keresése.

DEÁK FERENCZ: Minden rosszat reá fogtak már ezen kérdés alatti törvényjavaslatra; minden névvel illették már azt az ellenvélemény pártolói. Sokan demokratiai czélzatúnak s az aristokratia jussait és tulajdonát eltapodónak állították; némelyek azt országháborítónak is nevezték, s még ez sem volt elég, mert ime Esztergom követe még azt is kétségbe hozza, hogy ezen javaslat magára a népre nézve is hasznos volna. Meglepett engem a követ úrnak ezen váratlan állítása, és még inkább meglepett azon ok, melylyel állítását támogatta, hogy t. i. ez oly engedmény, mely szerint a földesúr önkényesen felcsigázott áron adja el jobbágyának az úrbéri tartozásokat, s így a jobbágy ezen megvehetés jussával semmit sem nyer. Készültem már ezen ellenvetésre annak megemlítésével, hogy az eladás és megvásárlás nem egyoldalú önkényes felcsigázástól, hanem kölcsönös alkútól fog függni; elő akartam hozni, hogy a tulajdonnak és szabadságnak varázserejű hatása van az iparkodásra; el akartam számlálni mindazon hasznos következéseket, melyek az örök megváltások által felszabadult községekre a tulajdonnak és szabadságnak boldogító forrásából áradtak. De mindezektől Esztergom követének folytatott előadása engem fölmentett, mert önellenvetését helyettem önmaga megczáfolta. Ugyanis előadása folytában felfogta Sopron követének azon szavait, hogy az egész birtok, melyet mi a jobbágyoknak ezen törvényczikkely által készülünk adni, nem valóságos tiszta tulajdon, hanem csak nyomorult birtok, melyen a közterhek kirekesztőleg feküsznek. S ezen állítást czáfolgatva, azt is előhozta, hogy mivel az én multkori előadásom szerint Muraköznek némely ekképen megváltott helységeiben egy hold szántóföldet két, sőt három száz pengő frton is megvesznek, holott a szomszéd vidéken még a nemesi birtok ára sem nagyobb 40-50 pengő frtnál, a soproni állítás a tapasztalással ellenkezik, s azt vitatá, hogy ezen gyakorlati példa az ilyen birtokot nyomorult birtoknak épen nem mutatja. Ezen saját megczáfolása s a gyakorlat, melyen az alapult, szolgáljon tehát részemről is Esztergom követének válaszul; mert a ki elismerte, hogy az így megváltott birtok épen nem nyomorult birtok, nem fogja helyesen vitathatni, hogy annak megszerezhetésére a népnek just adni magának a népnek is kárára volna. Nehezen türte azt Esztergom követe, hogy sokan a közvéleményre, sokan a jövendő korra hivatkoztanak. Én pedig azt hiszem, hogy ezen hivatkozás épen nem helytelen, mert erősen hiszem, hogy a törvények alkotásánál mind a józan közvéleményre, mind a jövendő korra figyelmezni kell. A köztársaságnak főczélja a közboldogság, a törvényhozásnak tehát főkötelessége olyan törvényeket alkotni, melyek minden polgárt boldogítsanak. És habár az emberi véges erő nem képes is a tökéletesség culminatióját elérni, minthogy minden, a mi halandóknak a műve, magán hordja már a tökéletlenség bélyegét, annyi csakugyan igaz hogy azon törvényhozás felel meg leginkább kötelességének, mely a főczélhoz leginkább közelít, s azon törvények legjobbak, melyek a nélkül, hogy valakinek sérthetetlen természeti jussait feldulnák, legtöbb polgárt boldogítanak. Pedig csak a tiszta és józan közvélemény mutatja meg, hol hiányos, hol igazságtalan a törvény, s hol kell a pótolás, javítás és változtatás. Azt kell tehát megkérdenünk; mert nem lehet a boldogságot száraz okoskodásokkal senkire reá beszélni, és nevezze bár akárki míveletlennek a néptömeget, tudja és érzi ezen nép is, mi az, a mi őt nyomja; tudja és érzi a fájdalmat, a melyet enyhíteni kellene, és bármely javaslat, ha az a legfényesebb theoriai okoskodások után egyébkint jónak látszik is, csak akkor fogja kielégíteni a nemzetet, ha annak szükségeivel és kivánataival megegyez. Ilyen hatalma van a közvéleménynek mindenhol; mennyivel nagyobb tehát annak fontossága e jelen javaslatra nézve, mely a legtisztább igazságon alapul, s a nép közóhajtásinak is megfelelve, senkit nem sértve, annyi polgárt boldogítana. Még azon fejedelmek is, kiknek uralkodói hatalmát semmi törvény, semmi kötések nem korlátolták, ha népeik iránt jótévő gondos atyák kivántak lenni, megkérdezték előbb a közvéleményt, megtudták mi az, a mit orvosolni kellene? kilesték népeiknek kivánatit, s oly törvények által, melyek legtöbb polgárt valának boldogítandók, az egyébkint súlyos hatalmat áldás és közboldogság forrásává változtatták. Ők magok tűzték ki magoknak korlátul a józan közvéleményt; mennyivel inkább kell tehát arra egy szabad nemzet szabad törvényhozásának figyelmezni! De nem is első a magyar törvényhozásnál ezen hivatkozás, mert több üzenetekben, sőt, ugy hiszem, föliratokban is szólottunk már a közvéleménynek itéletéről. A mi a jövendő kort illeti, nehéz igenis ennek itélete előtt mindenben megállani, és sokat kárhoztatni fog az előrehaladott jövendőség, a mi most nekünk jónak látszik. De ha őseink a jövendő korra nem is figyelmezve, mindig csak önmagokról gondoskodtak volna, nyomorultabb volna most nemzetünk, s atyáink bölcseségét, melyet a követ úr is dicsérve említett, nehezen áldanánk. Hiszen a jövendőre is épít a törvényhozás, mert a nemzeti mívelődésnek s a haza boldogságának most elszórt magvai jövendőben fognak gyümölcsözni. Mik csekély éltünknek kurta napjai? hogy egyedül azokra kivánjuk szorítani gondosságunkat! Hiszen a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtése legszebb kötelességünk: ez pedig jövendőben virágozhatik csak; minden alkalom, melyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, visszahozhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztgatás valóságos tolvajság, melylyel a haza szent ügyét meglopjuk. Én előttem legalább a tiszta és józan közvélemény s a jövendő kornak igazságos itélete minden hozandó törvényre nézve szent tekintetek maradnak.

Sok kárhoztató és védő szót hallottam e tanácskozások folytában arról is, hogy a főispánok és más hatalmasok a megyék utasításaira, és a közgyülések tanácskozásaira különféle befolyást gyakorolnak; de véleményem e részben a mondottaktól valamennyire különbözik. Minő volt ezen befolyás? azt én nem tudom, mert nyilvános adatim nincsenek; de ha törvényes és helyes volt, akkor nincs mit szólanom; ha pedig törvénytelen, alacsony és alattomos útakon gyakoroltatott, akkor ez is, mint minden alacsonyság, önmagában rejti már büntetését. El lehet ugyan gonoszság és alacsony eszközök által az igaz ügyet is nyomni egy időre; de végre csakugyan hatalmas erővel feltámad az igazság mindenkor és elnyomóit rettentően bünteti. Ha tehát találkoznék is oly alávaló, ki hivatalának fényét, hatalmát és tekintetét, vagy a közbizodalmat alacsony eszközül használni képes volna, és ezek által egy megyének rendeit elcsábítva, hazánk közjavának ellene dolgozni merészlene, bizonyosan eljönne még az idő, midőn az elcsábított többségnek önkárán megnyilnának szemei, s a nyomorult csábítónak minden bizodalom elvesztése, sőt közmegvetés lenne büntetése. Nekem ugyan nincs okom megyémet mentegetni, mert küldőim e tárgyra nézve is hívek maradának meggyőződésükhöz; de szentül hiszem azt, hogy nálok legalább ez lenne minden alacsony csábítgatónak jutalma. Végre a mi a praesidialisokat illeti, lehet még ez országgyülésen oly idő és alkalom, melyben azokról bővebben fogunk szólani. Már egy megye (Ungh) úgy is panaszolkodva lépett fel e tárgyban, és ha netalán még ezután valamely alapos panaszok hozatnának fel, ha netalán előnkbe adatnék egy oly praesidialis, mely az 1790: X. t.-czikkelylyel ellenkezve, a törvényhatóságok függetlenségét földúlni, a megyék törvényes hatalmát franczia praefecturák módjára megrontani készül, s ez által polgári szerkezetünk alaptörvényeit sérti, akkor hallgatni nem fogunk; föl fognak szólalni akkoron a t. RR., mert fölszólalni kötelességük leend, s az ellen, ki hatalmát vagy tekintetét törvényeinknek, a haza jussainak és nemzeti szabadságunk szentségének sértésére merte használni, a megsértett polgári szabadság nevében a hazaárulásnak súlyos büntetését fogják sürgetni.

DEÁK FERENCZ: Az elnöknek azon kimondása ellen: hogy a többség a királyi választ fogadta el, és a szóban levő záradékot a §.-ból kihagyatni kivánja, semmi észrevétele, semmi kifogása nem volt; de hogy ugyanazon többség azt is elfogadta volna, hogy a felirásba bele ne menjen, hogy ezen kérdést a juridicumban fogjuk pertractálni, el nem ismerhette, mert akárhogy magyarázzuk a királyi választ, abban az van, hogy a jelen §.-nak azon része, mely az örökös kiváltságról szól, minthogy különféle törvényes kérdéseket foglal magában, melyek e helyen el nem intéztethetnek, nem ide való, hanem a juridicumra, és így annak a többségnek, mely a királyi választ elfogadta, el kellett fogadni azt is, hogy az érintett kifejezés a felirásba beiktattassék. Meg nem ismerhette továbbá azt sem, hogy ő, vagy a vele tartók valamely új principiumot kivánnának itt felállítani; sőt inkább meri állítani, hogy azok akarnak ilyesmit, a kik ezen kivánságnak a felirásban való kifejezését gátolni akarják. Nem kell tehát egymással szembekötőst játszani, hanem a királyi válasz második részére is felelni kell, és meg kell nyilván mondani, hogy ezen kérdést a juridicumban újabban fel fogjuk venni.

DEÁK FERENCZ: Ha valahol, bizonynyal a per instructiójánál, a tanuk vallomásának kivételénél, van a nyilvánosságnak ellenőrségére szükség. Mert az itélet, habár titokban hozatik is, felsőbb vizsgálat alá kerül, s ebben találjuk az alsóbb biró hibája vagy részrehajlása elleni biztosításunkat; de azon hibák s egyoldaluságok, melyek a per instructiójába becsúsznak, soha többé nem orvosolhatók, pedig ettől függ a pernek kimenetele, ennek ellenőrségére szükség tehát kiváltkép a nyilvánosságnak hatalmas garantiája, különben élvén a tollrafogásnak ezer módot nyujtó alkalmával, az interessált biró oly tanuságot adhat a tanu szájába, a melytől ez nagyon távol volt, s e hiányt többé sem az authenticatiónak közzététele, sem más akármely mód ki nem pótolhatja. De attól tartanak, hogy az úriszék különös typusú itélő biróság lévén, földesúra jelenlétében nem fog a tanu igazat vallani. Azonban méltán kérdezhetjük psychologiai szempontokból is, vajjon azon tanu felől, ki a felek jelenlétében nem mer igazat mondani, lehet-e biztosan építve hinnünk, hogy hát mögött igazat fog vallani? Kivált miután azt igen jól tudja, hogy bár zárt ajtók megett tegye is vallomását, ez nyomban papirosra tétetik, s az ellenféllel is közöltetik, annálfogva, habár más útakat nem említünk is, vallomása oly bizonyosan eljut földesúrának tudomására, mintha ez személyesen hallgatta volna azt. Mondják továbbá: az úriszék nem független biróság, reá tehát a más itélő székek intézetei sem alkalmazhatók. De ebből ép az ellenkező következik, mert mentől inkább nem független, mentől inkább hibás intézetű az úriszék, annál inkább szüksége van a nyilvánosságnak semmi más által nem pótolható ellenőrségére. Mondhatnák ugyan, hogy a nyilvánosság jó vagy rossz volta iránt még a felvilágosodottabb nemzetek sincsenek egyenlő véleményben. Vehetnének példát az ausztriai vagy porosz codexből, melyek a nyilvánosságot kitiltották. De mondhatunk ellenkező példákat is. Elmellőzvén a régi Rómát, nem említvén a darmstadti s más több törvénykezési rendszert, csak azon egyre jó lesz emlékeznünk, hogy Francziaországban a revolutió előtt a feleknek nem volt szabad a tanuk kihallgatásánál jelen lenni. A revolutió alatt megengedtetett ez, s teljes nyilvánosság lőn behozva. És azt gondoljuk-e, hogy Napoleon, a ki, mint minden despota, nem volt barátja a publicitásnak, s ezt a senatusból s magából a törvényhozásból is számkivetette, az itélő székeknél a nyilvánosságot is eltörlötte talán? Korántsem; sőt világosan meghagyta és az ott a mai napig is megmaradt. A szónoknak véleménye in genere az, hogy a tanuk vallomása authenticatiójának hallásától a feleket az úriszékeknél eltiltani annyit tesz, mint a publicitásnak behozatalát a felek kinevezésétől nem függő s így ellenőrségökre kevésbbé szorult más itélő székekre nézve is már előre félre vetni. Ő tehát a publicitásnak sok oldalú vitatásokat kivánó tárgyát így melleslegesen elütni nem akarván, az indítványt el nem fogadja.

DEÁK FERENCZ: Midőn ezen úrbéri VIII. t.-czikket elsőbben olvastam, nem véltem volna, hogy annak tiszta és egyszerű igazsága mellett védelemre kelnünk valaha szükséges lehessen. Hiszen az első szakasz csak azt rendeli, hogy senkit törvényes kihallgatás és birói elmarasztalás nélkül személyében vagy értékében háborgatni nem szabad, s ez oly világos alapigazság, mely a polgári társaság helyes fogalmától elválaszthatatlan, mert nélküle a társaság közczélját elérni nem lehet. A második szakasz pedig hatalmat ad a sértett félnek, hogy sérelmének orvoslását a rendes biróság előtt törvényes úton követelhesse, s ez az előbbinek oly egyenes és természetes következése, hogy nélküle a törvény oltalma csak puszta és sikeretlen képzelet. Valóban, ha számos esetek el nem szoktattak volna az efféléken bámulástól, azon bámulnék leginkább, hogy valaha szükségessé válhatott törvény által kimondani ezen alapigazságokat, melyeknek törvény nélkül is minden ember kebelében létezni kellene. Azonban nálunk még igen sok lehető és igen sok szükséges. A mltságos personalis úr és némely követek azt hozták fel ezen t.-cz. első szakasza ellen, hogy az már magában hiányos, elégtelen és könnyen zavart okozható; mert tétetik ugyan benne említés arról, hogy a törvény által megszabott esetekben birói elmarasztalás előtt is szabad a letartóztatás; de mivel ezen meghatározott esetek kifejtve és elszámlálva nincsenek, könnyen balmagyarázat és félreértés következhetik, s mindaddig, míg ezen esetek az illető rendszeres munkában egyenkint tanácskozás és határozás alá nem kerülnek, a VIII. czikkely rendelkezése nemcsak sikertelen, hanem káros is. Ha mi csak most állanánk össze legelőször polgári társaságba; ha csak most alkotnánk legelső törvényeinket, melyek belső elrendelkezésünket és a közbátorságot tárgyazzák: akkor igenis fontos lehetne ezen ellenvetés; akkor magam is azt kivánnám, hogy a hol a polgárok biztosítása kimondatik, ott tüstént elszámláltassanak mindazon esetek, melyekben a köztársaság épen a közbátorság fentartása miatt rendkívüli eszközökhöz nyulhat és nyulni kénytelen. De mi már századok óta polgári társaságban állunk; vannak belső elrendelkezési törvényeink, melyek a közbátorságot biztosítják, de csak reánk nemesekre nézve biztosítják, mert mi a társaság közkincsét, a személy- és vagyonbeli bátorságot is, privilegium mellett kizárólag csak magunk bírjuk. Az áldott 1-ae 9-us gondoskodott arról, hogy nemesember önkény és erőszak ellen bátorságban legyen és küldőink nem igen vennék kedvesen, ha ezt a 1-ae 9-ust eltörülnénk; a magyar törvényhozás időnkint meghatározta mindazon eseteket, melyekben a nemes embernek rögtöni letartóztatása szükséges vala, s így hazánk lakósinak egy osztálya már bír azon jussal, melyet a VIII. czikkelyben szegény adózóinknak is óhajtanánk megadni. Ezt kell tehát minden kivételeivel és megszorításaival a nemzet egyéb osztályaira is kiterjeszteni, s a közbátorság szenvedni nem fog, sőt inkább minden polgárra nézve biztosítva lesz. Mert ha hogy ezen szabadság a status czéljával megegyez; ha elegendők a nemesekre nézve azon kivételek, melyeket törvényeink e részben tettenek: elegendők lesznek azok a jobbágyokra nézve is; ha pedig ott sem elegendők: akkor ott is változtatás és megszorítás szükséges. Ha azonban engem arról számos példák és a köztapasztalás ellenére is meggyőzhet valaki, hogy a privilegium több míveltséget és erkölcsösséget ad minden nemesnek és maradékinak, mint a mivel nem nemes polgártársaink birnak és birhatnak; ha meg lesz mutatva, hogy a privilegium biztosítja közbátorságunkat: akkor fejet hajtva kész leszek elismerni, hogy az ilyen privilegiált, jó erkölcsű, mívelt osztály különös kedvezésre méltó, s a közbátorsági törvények oltalmát is mások felett csak ő érdemli meg. Gömörnek érdemes követe például Franczia- és Angolország törvényeit hozta fel s állítá, hogy ott is, a kit a constabler fején pálczájával megillet, vagy a rendőr letartóztat, ellentállani nem mer, habár első pair legyen is. De épen ezen előadásban felelt meg önmagának az érdemes követ úr; mert ott a törvények szentsége oly tiszteletben áll, hogy a leghatalmasabb pair szintúgy, mint a legszegényebb polgár enged, és kénytelen engedni az őt letartóztató constablernek. Nálunk azonban a törvény súlya csak a szegény adózót nyomja. Állapítsuk meg azt, hogy a közbátorságot biztosító törvények oltalma nálunk is minden polgárra egyformán terjedjen ki, s akkor a törvény nevében eljáró constabler nálunk is olyan tekintettel fog bírni, a milyennel most, különösen a magyarországi pairekre nézve, nem bír. Vas vármegyének érdemes követe azt állítá, hogy a jobbágy nálunk is minden sértés ellen biztosítva van, mert a földesúr violentialis, vagy impensionalis per útján megboszulja jobbágya sérelmét. Nem ereszkedem abba, hogy természet elleni dolog, midőn polgári társaságban a sértett fél önmaga elégtételt nem is kereshet, hanem a törvények oltalmának felhivását is úrának kegyelmétől kell várnia. Csak azt jegyzem meg gyakorlati tekintetből, hogy az efféle violentialis és impensionalis pörök az összeveszett szomszédok vagy közbirtokosok között gyakran voltak ugyan bosszúnak eszközei, de csakugyan kevés példa van arra, hogy jó barátságban élő földesurak egymást a jobbágy sérelmeért pörbe idéztették volna. Ily esetekben közönségesen pipa és kártya közben végzik el a földesurak az egész dolgot, gyakran a jobbágynak rovására, s a panaszolkodónak földesúra nem egyszer mondotta már azt: én egy hitvány parasztért szomszédommal, komámmal vagy atyámfiával összeveszni s perlekedni nem fogok! Ez azon dicsért földesúri pártfogás! Azt is említék némelyek, hogy ezen VIII. cz. már csak azért is hiányos, mert nem az egész 8 millió nem nemest, hanem azoknak csak egy részét, a jobbágyokat, foglalja magában. Különös valóban ezen ellenvetést ép azoktól hallanom, kik azon esetben, ha e törvény az ország minden lakosairól szólana, elsők keltek volna ki ellene, és bizonyosan azt mondották volna, hogy e törvény már csak azért sem az úrbérbe tartozik, mert nem egyedül a jobbágyokról, hanem az ország minden lakosairól szól. Én e törvény jótéteményét minden polgárra kivánom kiterjesztetni; de minthogy az úrbérben csak a jobbágyokról rendelkezünk, mindenekelőtt azokat kell e törvény védelme alá állítanunk. Árvának érdemes követe azt mondá, hogy ha nyolcz századig el lehettek adózóink e törvény nélkül, el lehetnek még egy pár évig. De ez valóban különös okoskodás, melyből furcsa következtetéseket vonhatnánk. Hiszen évezredekig el lehetett a világ a keresztény vallás nélkül: tehát el lehetett volna tovább is. Őseink századokig nem valának keresztények, még sem kárhoztatjuk őket, hogy azokká lettek. Nyolcz századokig el lehettek a jobbágyok urbarium nélkül, mégis igen hasznos volt azt a mult század második felében hazánkba is behozni. Az usufructuatiónak szabad eladása századokig nem vala megengedve, s azt mégis megállapítá a jelen törvényhozás. Én ismételve mondom, hogy ha jó a törvényjavaslat, haladék nélkül el kell azt fogadni, mert minden ilyes halogatás a nemzeti közboldogságnak valóságos meglopása. Nem osztozhatom Somogy vármegye követének véleményében azon egy pontban, hogy e tárgygyal sem a capacitás, sem az aviticitás összeköttetésbe nem hozható. Mert ime a KK. és RR. nem valának hajlandók a jobbágyoknak megadni a birtokbeli capacitást, de megkivánjak nálok hagyni a botbeli capacitást. Az aviticitás minden nemzeti szorgalmat és kifejlődést elfojtva, súlyosan nyom bennünket; de még sem akarják azt, úgy látszik, eltörölni a t. RR., sőt még a jobbágyoknál is meghagyják a nyolcz százados botbeli aviticitást, hogy t. i. prout a majoribus suis acceperant, ezután is úgy bírják, mert igen szép, igen jóltevő és hasznos elv: a régit fentartani, csak azért, mert régi. Tolna vármegyének érdemes követe kérdést tőn a királyi meghívó levélben előforduló avita necessitudo teljesedése iránt. Én, megvallom, hajlandó vagyok e szót nyomtatásbeli hibának tartani, mert figyelembe véve az egész úrbér folyamatát, az látom, hogy a jobbágyot földesúrához épen nem bizodalom, hanem szükség köti, minthogy egyébkint el nem élhet, mert hiszen az ország földének örökéből örökre kitagadtatott, és szabad ugyan elköltöznie, de nincs hová költözzék, mert mást, mint jobbágyi birtokot alig szerezhet: a necessitudo helyett tehát talán inkább necessitásnak kellene állani. Azt azonban felette csodálom, hogy az érdemes követ úr kérdést tehetett az iránt is, hogy a földesúr és jobbágy közötti kapcsolat mi által füzetett szorosabbá? mert hiszen az V. czikkelyben ezen kapcsolatot oly szorosra füztük, hogy azt a földesúr és jobbágy egyesült akaratja sem képes föloldani, a mennyiben az úrbéri adózásokat kölcsönös egyesség útján sem szabad örökre megváltani. Adja isten, hogy ezen szorosra fojtott kapcsolat a nemzeti boldogságot meg ne fojtsa, adja isten, hogy az általam említett aviticitás és capacitás mostani állása fejünkre áldás helyett átkot ne hozzon. Én a VIII. cz. mellett szavazok.

DEÁK FERENCZ: Az ország rendei azt terjesztették fel az úrbért tárgyazó repraesentatiójokban, hogy a jobbágyok személyének, vagyonának mindennemű önkény elleni biztosítása végett alkotják a VIII. t.-czikkelyt; erre épült a kir. válasz is, mely az önkény elleni biztosításra nézve feliratunk érdemével megegyez, midőn ezeket mondja: suam majestatem cupere, ut quisque subditorum suorum, atque ideo numerosa etiam rusticorum classis in concreto, sicut et singillative, non solum in sua erga dominos terrestres correlatione, sed quavis alia quoque ex parte contra omne arbitrium tuta, in rebus et in persona, debita perfruantur securitate. Ennyiben tehát az ország rendeinek felirata és a királyi válasz egymással megegyeznek; tudjuk pedig, hogy a miben ezek megegyeznek, abból kell a törvénynek készülni. Ezen kir. válasz felszólítására elejtették ugyan a RR. a VIII. t.-czikkelyt; de szintén annak felhívására szükségesnek látták az úrbéri viszonyokat tárgyazta kicsapongások megzabolására külön specialis provisiót tenni, s e végett alkották a VII. t.-cz. 5. §-át. Már tagadni nem lehet, hogy ha akkoron, midőn ezen 5. §. alkottaték, a VIII. t.-cz. nem létezett volna, a KK. és RR. kétségen kívül ezen 5. §-ba igtatták volna a kir. resolutiónak önnön feliratukkal megegyező említett principiumát, s ezt csak azért nem tették, mert a VIII. articulusban volt az kimondva, ott volt törvénybe igtatva; ez azonban most elesett, azt pedig, miben az országos felirat és kir. válasz egymással megegyeznek, hallgatással elmellőzni nem lehet, mert ez a törvénynek anyaga; annyival inkább szükséges tehát a kir. válasznak ama principiumát elfogadni, s az 5. §-ban kitenni, mivel már a stilaris concertatio is megszünt, s ő felsége, az ország rendeinek kivánsága szerint, a törvény szavaira nézve is kiereszkedik kir. válaszában. A magyar törvényekben szebb, dicsőségesebb elv meg kifejezve nincs, mint melyet ezen kir. válaszban olvasunk; ne mulaszszuk el azt a VII. cz. 5. §-ába betenni; a mit el sem mulaszthatunk, mert miben a törvényhozó hatalom két része megegyez, az az ország tulajdonává vált, melytől hazánkat megfosztani nem lehet. A VII. t.-cz. 5. §-ának bevezetését tehát e következő szavakra kivánom általváltoztatni «ut subditi in concreto, sicut et singillative quavis ex parte, adeoque in sua quoque erga dominos terrestres correlatione, contra omne arbitrium tuti, in rebus personisque debita perfruantur securitate statutum est: 1-o stb.; a feliratban pedig kifejeztetni javaslom, hogy valamint ezen átalános elvnek specificus alkalmaztatását az úrbéri viszonyokra nézve itt megtettük, úgy a jobbágyok egyéb polgári viszonyaira illető helyütt szintén megteszszük.

DEÁK FERENCZ: A dolgot ezzel kimerítve lenni nem gondolja. Az 1830-diki országgyűlése ő fenségének koronázásakor nyilván kikötötte, hogy kormányra lépte után hat hónap alatt az ország rendei mulhatatlanul összehivassanak. Ezen hat hónap alatt összehivatni nyilván kikötött országgyűlésének rendeltetése minden bizonynyal nem állott volna csupán és egyedül abban, hogy boldog emlékezetű királyunk halála felett fájdalmát kijelentse, s új fejedelmünk kormányra léptéhez szerencsét kivánjon; hanem kétségen kívül hivatásában lett volna, az ország boldogságára szünet nélkül ügyelve, megtenni a szükséges lépéseket, hogy nemzetünknek régi súlyos sérelmei orvosoltassanak s igazságos kivánati teljesíttessenek. Im ő fensége uralkodásának kezdete az ország rendeit egybengyűlten találja s ennél fogva összehívatásukra sincs szükség; de nekünk kétségkívül kötelességünkben áll, mindazt teljesíteni, a mit, ha egybegyűlve nem lennénk, a hat hónapok alatt összehívandó diaetának teljesítenie kellene. Különben is a kir. rescriptumra választ készítvén, annak minden részére válaszolnunk kell; pedig abban b. eml. volt királyunk halálának fájdalmas jelentésén, s koronás fejedelmünk kormányra lépésének hírül adásán kívül egyebek is foglaltatnak. Ott van, hogy e diaetát megszakadás nélkül folytattatni kivánja; ott van az, hogy jussaink és szabadságink felől biztosíttatunk, és ott van az: hogy bölcs törvények alkotásával fogunk leghelyesebben dicsőült uralkodónk emlékezetének áldozhatni. Mindezekre felelni kell, s a feleletet puszta fájdalmi és puszta örvendési nyilatkozással ki nem meríthetjük. Úgy vélekedik tehát, hogy mindenekben a királyi leirat fonalát követve kellene a válasznak megkészülnie. Első lenne e szerint annak kijelentése, hogy fenséges urunknak fájdalmában teljes mértékkel osztozunk. Itt azonban épen az érzés őszintesége hozza magával, hogy hosszas beszédekre ne fakadjunk; mert midőn ő fensége azt nyilatkoztatja, hogy fájdalma szavakban ki nem fejezhető, ha mi hosszas beszédre fakadnánk, annak adnánk jelét, hogy a mi fájdalmunk szavakkal igen is kifejezhető, és így sokkal kisebb az ő fájdalmánál, melyben osztozni mondjuk magunkat. Megmondhatjuk azonban, hogy annyival inkább sajnosan veszszük b. e. királyunknak halálát, mivel ő benne - a kir. rescriptum szavai szerint - egy bölcs és igazságos fejedelmet veszítettünk el, és így legméltóbban vártuk, hogy ezen bölcs fejedelem azokat, miket a hű magyar nemzet boldogságának eszközei gyanánt elébe terjesztgettünk, minden órán teljesíteni, s ezen igazságos uralkodó nemzetünknek sebeit és sérelmeit már-már orvosolni s törvényes kivánatit be fogja tölteni. Utána kell tennünk azonban, hogy nyugtató vigasztalást nyújt új királyunknak kir. rescriptuma, hogy eme reményeink füstbe nem mennek, midőn mind a coronationalis hitlevélre hivatkozik, mind különben is törvényeink, jussaink és szabadságink felől bennünket önként biztosít. Itt tehát ki kell őszintén, hódoló bizodalommal azon erős reményünket fejeznünk, hogy ő felsége ezen kegyes biztosítása következtében is sérelminket orvosolni, törvényes kivánatinkat teljesíteni fogja. Megmondhatjuk továbbá, az ország javának - bölcs törvények alkotásával - előmozdítása végett szakadatlan munkálkodásra lett felszólíttatásunkra: hogy mi ezen felszólításnak úgy fogunk legbizonyosabban megfelelhetni, ha mindazok, mik többszöri felterjesztéseink szerint sikeres előhaladásunkhan akadályul szolgálnak, t. i. az országos sérelmek, el fognak háríttatni; mert csak akkor s csak így lehetünk sikeresen munkásak oly bölcs törvények alkotásában, melyek által ismét ő fenségének tulajdon szavai szerint: dicsőült királyunk emlékezetének legméltóbban áldozhatunk.

II.

DEÁK FERENCZ: Valának, kik inditványát a decorummal ellenkezőnek vélték. Különböző lehet a szokásbeli decorum feletti értelem; de ő úgy tartja, hogy még a magános levelezés példája sem mutat semmit ellene; mert habár egy magános tisztviselőnek jelentjük is ki fájdalmunkat és örömünket - a mi magában ugyan furcsa keverék - ha egyúttal kijelentjük, hogy mit a megholttól vártunk, reméllettünk, azt most tőle várjuk és reméljük: nem csak nem sértjük az illedelmet, sőt a bizodalomnak őszinte kijelentésével a legfőbb illedelmet teljesítjük. Azzal sem érthet egyet, hogy sérelmeinkről itt említést ne tegyünk, hanem majd külön feliratba foglaljuk terjedékenyen azokat. Ezen nézetnek ellene áll az, hogy a dolog ki van merítve, s újat abban alig mondhatnánk; most egy pár szóval az egészet elvégezhetjük s nehézségre is alig fogunk találni; amúgy ellenben a dolog számtalan akadályokba és sok drága idő vesztegetésébe kerülne; inkább ragaszkodik tehát a bizodalomnak rövid őszinte szózatjához. És így Gömör követének azon javaslatát sem fogadja el, mely szerint azt kivánja kifejeztetni, hogy majd fel fogjuk terjeszteni, mit a haza javára jónak találunk. A szónok azt tartja, nem fogjuk ezt felterjeszteni, hanem már felterjesztettük; s ha csak jövendő felterjesztésünkre utalnók ő felségét, ez annyit tenne, mintha eddigi repraesentatióinkra már választ sem kivánnánk. Ezen tekintetekhez járul a szóló követnek azon kötelessége, mely szerint a sérelmek orvoslásán minden pillanatban munkálkodni tartozik. Mondják ugyan, «hogy most csak a fájdalom nyilatkozásának s a hódolatnak lehet helye»; a szónok magáról szól s azt mondja, hogy keblében eme fájdalom, eme hódolat érzete elválaszthatatlan kapcsolatban áll azon érzelemmel párosulva, hogy koronás fejedelmünktől sérelmeink orvoslását, honunk javára czélzó igazságos kivánatink teljesítését méltán kérhetjük, sőt kivánhatjuk, s erre helyesebbnek és az illedelemmel is egyezőbbnek véli jelenleg a bizodalomnak reményteljes szózatját, mint később a hátratartóztatott panaszoknak terjedékeny kifakadását.

DEÁK FERENCZ: Úgy vélekedik, hogy egyrészről fájdalmunkat szavakkal ki nem fejezhetőnek vallani, másrészről a lefolyt időszak viszontagságaira, az elhunyt felség pacificatori érdemeire hosszasan kiereszkedni, s még a 43 esztendős kormány történetit is említésbe hozni, s a historiára is hivatkozni, - a mi magában különben is kétértelmű dicséret - sem az előrebocsátott vallomással nem egyezik, sem a fájdalom mélységével össze nem fér, régi mondás lévén az, hogy curae leves loquuntur, ingentes silent.

DEÁK FERENCZ: Föntartván jogát, hogy a mult kerületi űlésben elvetett azon indítványát: tétessék a föliratba, hogy «annyival inkább fájlaljuk az elhunyt király halálát, mert biztosan reménylettük, hogy a sérelmeket minden órán orvosolni fogja», az országos űlésben megújíthassa, most ekkint kivánta a fönnebbi sorok módosítását: «biztosan reménylettük, hogy mindazok, a miket hazánk igazainak és boldogságának tekintetéből fölterjesztettünk, ő felsége által teljesedésbe hozatnak». Módosításának okául adta, hogy a RR. nem akarták ugyan a «sérelem» szót említeni, hanem oly átalános szóval mégis akartak élni, mely alatt sérelmeink is értethessenek: e végre pedig a «törvényes kivánságaink» kifejezés nem alkalmatos, mert ez a bevett diplomatiai irásmód szerint csak postulatumokat jelent, s majd azon magyarázat adatnék föliratunknak, mintha mi sérelmeink orvoslását nem is vártuk volna.

DEÁK FERENCZ: Ezen felirat tartalma, a készítésében lefolyt tanácskozások s a szomorú ok, mely reá alkalmat szolgáltatott, egyiránt meggyőznek róla, hogy a mit a feliratban a KK. és RR. mondani szándékoznak, nem puszta tisztelkedés, hanem valódi érzelemnek kifejezése, melyet keblökben táplálnak. Midőn ezen érzelemben én magam is részt veszek, egyszersmind ama hűség, melylyel küldőimnek tartozom, s ama kötelesség, melylyel követi állásomban hazám javának minden időben és minden alkalommal előmozdításához magamat csatoltatnak érezem, mellőzhetetlen tisztemmé teszik, hogy a felirat tartalmáról őszintén előadjam véleményemet. Elhunyt királyunk halála feletti fájdalmunkat kifejezik a feliratnak szavai, és kifejezik a hódolást, melylyel koronás fejedelmünk iránt tartozunk; tesznek emlékezetet a bizodalomról, melylyel iránta viselkedünk és a reményekről is, melyeket királyi biztositása következésében is kormányának igazságába vetünk; de nem fejezik ki eme reményeket oly őszintén, mint a nemzet képviselőihez illik, mint ama bizodalom kivánja, mint a kezünkre bizott nemzeti jussok sérthetetlenségének tekintete parancsolja. Hazánknak halomra nevekedett sérelmeit, melyeknek orvoslását oly sokszor siker nélkül szorgalmazánk, egyenkint és részletesen elszámlálni, sem hely, sem idő, sem alkalom nem engedik; de teljesen is meg vagyok győződve, hogy sokkal mélyebben be vannak azok a KK. és RR. kebelébe vésve, mintsem hogy irántuk a részvét felébresztése végett szavaimra szükség lenne. És ezen sérelmek, nemzetünknek eme súlyos sebei azok, melyeknek orvoslását koronás királyunktól teljesen erős bizodalommal reménylem, és ezen remény az, melyet a törvényhozó testhez illőleg, őszintén kifejeztetni kivánok. Az őszinte, nyilt bizodalom az, mely az érzelemnek leghivebb tolmácsa; a bizodalom az, mely a mi érzelmünket is hozzánk s királyunkhoz méltólag, kifejezni képes, és nem a tisztelkedés puszta hangjai: őszinteség nélkül pedig a bizodalom sértés inkább mint tisztelkedés. Im itt az első szó, melylyel nemzetünk nevében királyunkhoz járulunk, s kivánhatunk-e bizodalmat részéről, kecsegtethetjük e bizodalommal részünkről, ha legelső felszólamlásunkból hibázni fognak az őszinteség szavai; ha ki nem mondjuk azt, a mi szívünkhöz legközelebben áll és nem éreztetjük vele teljes mértékét ama reményeknek, melyeket kormánya felől táplál keblében nemzetünk? De megmondottuk mi, megmondották már sokszor előttünk az ország rendei, hogy nemzetünk sérelmeiben feküsznek hazánk boldogságának legbokrosabb akadályai, s ezekben vannak a közjó előmenetelének legterhesebb gátjai, melyeknek elhárítása nélkül a legüdvösségesebb intézeteknek sem lehetne sikert magok után húzniok. Ezen meggyőződésben lévén az ország rendei, hogy lehet a közboldogság előmozdítására ennyire késznek nyilatkozó fejedelmükhez intézett első felszólamlásukban elhallgatniok ama reményeket, melyeket a kártékony gátak elhárítása felől kebelökben táplálnak? Ez a remény az, tettes RR., melyet én őszintén kifejeztetni, s annak kifejezésében nyilván és egyenesen a «sérelem» szót használtatni kivánom, s kivánnom is kell, ha csak koronás fejedelmem iránt bizodalomra korántsem mutató tartozkodással élni, ha csak annak, a mi legforróbban van szívünkhöz kapcsolva, törvényes értelmét, súlyát és tekintetét is megcsorbitani nem akarom. Nem is gondolhatom én, hogy ezen szó világos használatának a fenforgó körülmények ellentállhatnának. Midőn egy nemzet vigasztalódva néz a jövendőnek elébe s koronás fejedelméhez szólva, nyilván kijelenti, hogy tőle várja reményli mindazt, mi a közboldogság eszközlésére vezérelhet, és mindannak elhárítását, mi a közboldogságot akadályozza, akkor szól legnagyobb bizodalommal; pedig ismét mondom, hogy az őszinte, bizodalmas szó a legnagyobb tisztelkedés. Mindezeknél, de a nemzeti sérelmek orvoslásán való törekvésnek küldőim által hűségemre bizott kötelességemnél fogva is, a feliratban nyilván kitétetni kivánom, hogy sérelmeink orvoslását ő felségétől teljes bizodalommal reményeljük, és meg vagyok győződve, hogy ezen őszinte bizodalom lesz a legerősebb kapcsolat, melylyel a nemzetet ő hozzá s őt a nemzethez kapcsoljuk.

DEÁK FERENCZ: A dolgot még egy más szempontból veszi fel, mint azok, kik az indítványt pártolták; úgy tekinti azt, mint magyarországi sérelmet. Állításának bizonyságául kifejti, hogy Erdélynek Magyarországtól lett elszakítása fősérelmeinknek lévén egyike, az egyesülést hosszas idő óta minden kitelhető erővel sürgeténk. A kormány panaszunk igazságos voltát nem tagadhatván, az orvoslást azon ürügy alatt halogatá, hogy Erdélynek is meg kell az egyesülés felől hallgattatnia. És ez volt az örvény, melybe törvényes követelésünk temettetett; mert Erdélyben 23 évek óta országgyűlés nem tartatván, az egyezkedés módja felől kölcsönösen nem értekezheténk. A jelen országgyűlésen egybegyült KK. és RR. tehát nem csak azért, mivel Magyarországnak törvényes kötelességében áll Erdély igazait és szabadságait védeni, hanem azért is, hogy ezen fősérelmünk orvoslásának akadálya biztosan elháríttassék, 1833. esztendei márczius 30-dikáról kelt országos föliratukban megkérték ő felségét, hívja össze még e diaeta folytában Erdélyországnak rendeit, hogy az általunk kiküldendő országos bizottsággal a két ország szorosabb egyesülésének módjáról tanácskozhatni alkalmuk legyen. Ezen feliratunkra ugyan irott király válasz nem érkezett, de tettleg kedvező választ adott az által ő felsége, hogy Erdélynek rendeit országgyűlésére hívta meg, s e lépés reményt nyujtott nekünk is, hogy tán közelebb állunk czélunkhoz; mert biztosan hittük, hogy mihelyt az erdélyi országgyűlés törvényesen constitualva lesz, a két nemzetnek alkotmányos organumai egymással érintkezésbe jönnek. Az erdélyi diaeta azonban, még mielőtt magát constituálhatná, eloszlattatott, s ezáltal reményeinknek is újabban vége lőn. Nem akarom én ezen eloszlatásnak okait vizsgálgatni; hiba lehet az eloszlatás; még nagyobb hiba, hogy új diaeta egybehíva nincs; de annyi csakugyan tagadhatatlanul igaz, hogy midőn mi az erdélyi diaetának eloszlatásával azon egyetlenegy törvényes eszköztől, mi által egyesülésünk felől kölcsönösen értekezheténk, megfosztattunk, ez ép annyit tesz, mintha ő felsége irott válaszban jelentette volna ki, hogy Erdély iránti sérelmünk orvoslását megtagadja. Már kérdem én, ha ily megtagadó válasz érkeznék hozzánk, akadhatna-e csak egy is közöttünk, a ki kivánságunk teljesítését sürgetni legfőbb kötelességének nem ismerni merné? A dolog pedig ép ezen a ponton áll; mert ha irott választ nem kaptunk is, kaptunk mindazáltal az erdélyi diaeta eloszlatásával oly tettleges választ, mely a legelhatározottabb irott megtagadással is felér. Ha tehát kötelességünk volt az erdélyi diaetának tartását sürgetni akkor, midőn összehíva nem volt, szintúgy kötelességünkben áll az most, midőn eloszlattatott. És így én nem csak azért, mivel Erdélyen segíteni kivánok, hanem azért is, mert nemzetünk egyik legfőbb sérelmének orvoslását csak ezen eszköz útján remélem elérni, Nográd indítványát pártolom. Pestmegyének követe említést tőn egy más tárgyról is, a szólás szabadságának megtámadásáról báró Wesselényi személyében. E tárgy azonban Nográd indítványától elannyira különbözik, hogy a kettőt összezavarni teljességgel nem kivánhatom. Véleményem e tárgyban az, ha hogy azon actió csakugyan perbe találna menni, s ekkép a szólás szabadságának nemzeti jussa csakugyan megtámadtatnék, én részemről egy pillanatig sem lehetek késedelmes, nem úgy, a mint Pest követe kivánta, a kegyelem utjára folyamodni, hanem mindazt megtenni, mit ezen szabadság szentsége mellett a nemzet és törvényhozó test méltóságához illőnek itélek, és szükségesnek annak bebizonyítására, hogy a törvényes határok közt maradó szólás szabadságát semminemű terrorismussal elnyomni nem fogják. Óhajtanám tehát, hogy egy kissé várakozva, e tárgyat az említett időpontig függőben hagynánk.

DEÁK FERENCZ: Az egész törvényt egybefoglalva kivánja taglalás alá venni. Nem tagadja ugyan, hogy van a resolutiónak sok oldala, a mi önkényre vezet s az neki épen ezért nem is tetszhetik; de nyilván kimondja azt is, hogy a kerületi szerkezet a feladatnak egyátalában meg nem felel. Ő úgy véli, itt a jobbágyok sorsáról tanácskozunk; érezve a súlyt, mely vállainkon fekszik terhesen, érezve a nemzeti tartozást, melylyel jobbágyi helyzetben lévő polgártársaink iránt, a terheknek naponkinti súlyosodásánál fogva viselkedünk. E jelen országgyűlésünknek legszebb feladata volt eme legnagyobban terhelt, a tiszteletre, gondoskodásra legméltóbb nép sorsán javítani. Ez sokakban nem történheték, sokakban nem oly mértékben történheték, mint a szóló követ, mint küldői s a velök rokon érzelmüek óhajtják; de mégis biztos hiedelemmel mondhatja, hogy javítás helyett nehezítsük a jobbágyság állapotát, s enyhítés helyett súlyosítást vigyünk haza a nép bennünk vetett reményinek igazolásául: ez bizonynyal a földesúri jussok legállhatatosb védelmezőjének is szándékában nem volt, akaratjában nem lehetett. És mégis, ha végig nézzük a kerületi szerkezetet, akaratunk ellen is hinnünk kell, hogy a RR., midőn ezt alkoták, korán sem oda intézték gondoskodásukat, hogy a jobbágyoknak kiszabják azt, a mi őket igazság, méltányosság és politikai fontos tekintetek szerint megilleti; hanem minden figyelmöket annak meghatározására intézték, mennyi adassék a földesúrnak? Szóval, nem a jobbágyokról, hanem a földesurakról gondoskodtanak. De a józan logikának szabályaival sem egyezik meg a szerkezet. Van annak egy szakasza, mely így kezdődik: «a hol a legelő oly szűk, hogy még a jobbágyok vonós marháinak élelmére sem elegendő, ott...... «No már a józan logika szerint minden ember az várná, hogy a rendszabás következik majd a befejezésben, miképen kell ezen hiányokat pótolni. S ez jön-e? Korántsem! Mit mond hát a magyar legislatio? Azt, hogy ezen szűk legelőnek is tized részét el kell venni a jobbágyoktól. A szónok az ily lényeges hibákkal bővelkedő szerkezetet nem pártolhatja. Vannak, kik azt veszik alapul, hogy a legelő nem telki állomány (constitutivum), hanem csak beneficium. Ez már országos végzéssel is kimondatott; de a szó értelmében különbözünk. Ők a legelőt ajándékhoz hasonlítgatják, melyet megadni vagy megtagadni szabad tetszéstől függ. A szónok ellenben nem ajándéknak, hanem oly beneficiumnak tekinti, melyet a hol van, a jobbágytól megtagadni nem lehet, s mely a telek osztályozásának és így a jobbágy adózásának is egyik nevezetesebb alapja volt. Ezek után a szónok említést tesz azon két útról, melyeknek egyikét a szövevényes tárgy elintézésében követni lehet. Egyik a Nagy Pál által mindig javaslott föld és rét aránya. Ezt károsnak véli a jobbágyokra ott, ahol kevés és így legbecsesb is a legelő; jótékonynak ellenben a nagyobb határokban. A másik, hogy az úrbér behozatalakori ösvényt követve, a legelőt oly beneficiumnak tekintsük, melyet, a hol csak lehet, ki kell adni a jobbágyoknak, még pedig az elegendőség vagy bőség aránya szerinti mértékben, mert így foglaltatik a kilencz kérdő pontokban, melyek a határok osztályozásában alapul szolgáltanak. A KK. és RR. mind a két módot egyesíteni akarták kerületi tanácskozásukban; de a szónok csak abban nem egyezik meg, hogy egyiket mint a másikat épen csak ott használták, hol a jobbágynak káros, az úrnak pedig hasznos, úgy hogy ismételve mondja, nem a jobbágyakról, hanem a földesúrról látszanának gondoskodva tenni rendelést. Zala vármegyének utasítása abban határoztatik, hogy a legelő basisa volt a classificatiónak; ahol tehát oly szűk, hogy egyedül a jobbágyak vonós marháinak szükségét képes fedezni, ott azt egészen ki kell adni nekiek, s addig míg ez fedezve nincs, a földesúr legelőre számot nem tarthat; ő mint tulajdonos más úton veszi hasznát birtokának; veszi t. i. a jobbágyi szolgálatokban; az pedig az igazsággal egyáltalában össze nem férhet, hogy a szolgálatokat, adózásokat megkivánja, sőt a mely jobbágynak nincs annyi marhája, mennyi szolgálatának teljesítésére szükséges, azt a telekről kikergethesse, de azért a legelőt is elvegye, melyen marháját tarthatná. Nem kell itt megfelejtkeznünk a nemzeti gazdálkodás fejleményéről. Hajdan a népes telek (sessio populosa) főkincsnek tekintetett; törvényeink is, midőn értékről, gazdaságról, s ahhoz mért közterhek kiosztásáról szólanak, nem a majorsági földek holt birtokát, hanem jobbágy lakta telkeket említenek. Ekkor, mennyire csak lehetett, kiki igyekezett jobbágyokat telepíteni, és korántsem a nép javára áldozni készség, korántsem a közvédelemhez járulás tekintete, - mint emlegetni szokták - hanem önérdek s magános haszonkeresés hivta meg a népet a telkekre. Most az idők megváltoztanak; immár hasznosbnak látszik majorságot birni, mint jobbágytelkeket; de ha tetszett egyszer megszállítani a jobbágyokat, tessék őket nem csak megtartani, hanem fel is tartani, azaz kiadni mindazt, a mi élelmökre, telken maradásukra megkivántatik. Itt a gazdálkodási nyereségnek változott állapotja tekintetbe nem jöhet. Meglehet, ezelőtt hasznosabb volt szarvasmarhát, most hasznosb juhnyájat tartani, s e szerint kiki megváltoztathatja gazdaságát; de a jobbágyot - reméli a szónok - fundus instructus gyanánt senki sem fogja tekinteni. Teheti ezt marhával, de nem teheti emberrel; nem azon jobbágyi karzattal, mely a közös hazának birtokából, a polgáriság nyujtotta jussok jóvoltából kitagadva, vagy csak így élhet, a mint él, vagy épen nem élhet. Érzettük mi, és mélyen érzettük e kitagadásnak méltatlanságát s volt idő, hogy azt mondánk, adjunk a népnek tulajdon birtokot és vonjuk ez által hozzánk egy kissé legalább közelébb, és egy édes kapocscsal kössük őt ezen hazához, melyet ő táplál s ő védelmez leginkább; igen is adjunk a népnek tulajdont. Nem! felelé a többség, mert omnis terrae proprietas ad dominum spectat, a tulajdon pedig szent és sérthetetlen. Jól van, viszonozánk, engedjük meg tehát legalább, hogy e dominustól, apud quem omnis est roprietas terrae, szabad alku szerint vehessen fekvő vagyont magának. Isten őrizzen! válaszolt a többség. Constitutionkba ütközik! Így szorongatva végre csak azt kértük, válthassa meg szolgálatait, s fordíthassa magának, s a haza javára azon időt jól, melyet most földesúrának fojtott boszusággal rosszul dolgozva veszteget. De még ekkor is azt felelék: erről majd máskor tanácskozunk, mert ez is az alkotmányba vág. No most már utolsó pontján vagyunk megtagadott rimánkodásinknak; most csak azt kérjük: élelméről gondoskodjanak; ne foszszák meg befaló harapásától azon népet, mely az ország terheit vállán hordozza. Ezt már halasztgatni nem lehet; ez már talán csak nem ellenkezik a constitutóval, mert nyomorult constitutio lenne az, melylyel ellenkeznék több millió leghasznosb polgártársaink élelméről a gondoskodás, és szerencsétlen haza volna, melynek institutiói azt kivánnák, hogy azon millióktól, kiktől minden jussokat megtagadánk, most még az élelmet is elvegyük. Azoknak vegyük el élelmöket, kiknek mindenök, mire már számot tarthatnak, úgy is csak az, hogy élhessenek azon hazában, melynek terheit viselik, de birtokából kitagadtattak?! Így áll a dolog t. RR. Ezekből kitetszik, mi fontos tárgy a legelő kiosztásának kérdése, mert sok, igen sok helyen, sőt talán mindenhol össze van ezzel kötve a földmívelő jobbágyság vagyonossága; össze van ezzel kötve az adózó népnek sorsa s élhetése, úgy hogy ha valahol, itt bizonynyal a földesuri jogok mindenkori emlegetésénél igaz ama közmondás: a summum jus gyakran summa iniuria. Az elkülönözést a szónok is nagyon hasznosnak és kivántatosnak nyilatkoztatja; de mivel ezen hasznot a nép, mely előtt nem áll még a gyakorlati példának hatalmas ösztöne, mindenütt egyszerre át nem látja, az elkülönzést rögtön az egész országba egyszerre behozni épen nem óhajthatná. Ne kössük tehát hozzá igen nagy hasznát a földesúrnak, mely ösztönül szolgálhatna, hogy e törvény kihirdetésével hirtelen az egész országban minden földesúr regulázzon, segregaljon; mert ennek minden hasznos oldalai mellett is csakugyan bajos lesz p. o. a bácsi jobbágyot capacitálni, hogy reá nézve hasznosabb azon nyolcz hold legelő, melyet elkülönözéskor kap, mint volt a tizenhat hold, melyet nemcsak divatozó szokás, hanem itt-ott a királyi adománynak világos feltétele szerint is ekkorig használt volt. Végre még előadván a szerkezetre nézve azon nehézséget, hogy az osztályozás mellett a minőséget a mennyiséggel kivált úgy, mint a szerkezetben javaltatik, pótolni nem lehet; hogy már a földek úrbéri osztályozásánál is azt mutatja a tapasztalás, hogy a jobbágyot a rendbeszedés leginkább azért tette nyomorulttá, mert az osztályozás hibás volt, vagy azért, hogy a telki állományok rossz minőségű földből adattak ki, s a minőségi különbséget azon egy pár száz öl, melylyel többet kaptanak, ki nem egyenlitette, a legelőnél pedig bizonyosan sokkal nagyobb lévén még a mennyiségbeli különbség, mint a szántóföldeknél, azon különbséget, mely határonkint, sőt még ugyanazon egy határnak több részeiben is sokféle, theoretice egynehány osztályba szorítani igazságtalanság, sőt gyakorlati lehetetlenség nélkül nem lehet, s így attól félvén a szóló, hogy néha kényszerítve lenne a biró vagy a redactio útmutatásához képest munkálva, semmivé tenni a jobbágyot, vagy pedig a törvényt megszegni, a mi mind a kettő veszedelmes: szavazatát abban nyilatkoztatja ki, hogy míg a jobbágyok vonó marháinak szüksége fedezve nincs, addig a földesúr közlegelőbeli részesítésre számot ne tarthasson, ezen felül 22 holdig körülmény szerint a biró határozzon, s így a rendkívüli esetekre, ha maximumot tetszik a rendeknek megállapítani, azt a szóló nem ellenzi.

DEÁK FERENCZ: Figyelmezteti a rendeket, hogy a főrendek azon elismerést fogják a KK.-ra és RR.-re, hogy az erdélyi diaeta eloszlatásának okait tökéletesen nem tudják. Ez azonban merő ráfogás, mert ezt a KK. és RR. soha sem mondották, hanem csak annyit mondottak, hogy azon okokat vizsgálgatni nem akarják. Pedig nem akarni s nem tudni valamit igen nagy különbség. Különben is annyit minden további értekezés nélkül beláthattak a főrendek, hogy a honnan ők tudják az erdélyi dolgoknak azon folyamatját, melylyel föliratunk időelőttiségét igazoltnak állítják; a honnan ők merítették azon tudomásukat, hogy ő felsége az erdélyi diaetának - mihelyt a körülmények engedik - egybehivását megigérte: szintazon kútfőből meríthettük s merítettük mi a diaeta eloszlatásának okai felől tudomásunkat. Ha azok a mélt. főrendek előtt tudva csakugyan nem lennének, vagy mi tőlünk kivánnák azokat hallani, fogunk velök udvarolhatni. Ezt az egyik ellenvetésre. A másikra pedig, mely az előleges sérelmekből meríttetett, feleletül adja, hogy magára az erdélyi diaeta egybehivásának már azon sérelmek sorában befoglalt kérelmére nézve is, nagyon különbözik mostani állásunk az előbbitől, mert az eloszlatás által ezen kérelmünk tettleg elhatározottan megtagadtatott; de továbbá közbejöttek Erdélyben azon szomorú történetek, melyekről Torna követe már említést tőn; ezek oly tárgyai jelen föliratunknak, melyek az előleges sérelmek között meg nem jelentek, meg sem jelenhettek, most azonban mi, a mint föliratunkban is mondjuk, nem csak magunknak, hanem Erdélynek ügyeit is támogatjuk, a mi törvényes kötelességünkben áll; s a főrendek annyival kevésbbé ellenkezhetnek, minthogy azokat a törvényeket, melyek Erdély pártolását a magyar diaetának kötelességül teszik, maguk a főrendek is minden kifogás nélkül meghagyták föliratunkban.

DEÁK FERENCZ: Hogy fenséges urunk mint magyar király V-dik Ferdinand legyen, azt senki sem tagadhatja, mert volt már előtte négy hasonló nevü királyunk; hogy Magyarország független az ausztriai császárságtól, ezt hogy valaki tagadni merészlené, szintén nem hiheti: a következmény tehát magában folyik. Nem is akar annak feszegetésébe bocsátkozni, vajjon akként állanak-e a hazánk historiájából merített példák, mint a hogy a főrendek által idéztetnek; sem a világ historiájába nem ereszkedik; különben valamint V-dik Károly császár mint spanyol király I-ső Károly czímmel élt, úgy több hasonló példákat is felhozhatna. Csak azon egyet tartja szükségesnek megemlíteni, hogy épen azért, mivel őseink mindekkorig elnézéssel valának, s ezen elnézés ellenünk most fegyverül fordíttatik, ideje már egyszer megkezdeni azt, mit a nemzeti méltóság tekintete parancsol. Különben, a minő igaz az, hogy elnézések útján csusztak be lassan a legsérelmesb lépések, oly igaz az is, hogy ha mi ettől elállanánk, a jövendő törvényhozás ellen ismét csak egy új veszedelmes argumentumot szolgáltatnánk.

DEÁK FERENCZ: A KK. és RR. végzését semmiből sem lehet kevesebb erővel ostromlani, mint épen a kereskedés tekintetéből. A personalis egyetértőleg a főrendekkel vagyont és tudományt kiván feltételül a kereskedés üzéséhez. Lehet-e ezen feltételeknek helyet adni? arról majd a commercialéban tanácskozhatunk; de a szónok előre is ki meri azt az elvet mondani, hogy a mely törvényhozás a kereskedés virágoztatásáról akarván gondoskodni, a polgárok értékét fillérekre számítgatja, s a tudományt bizonyos értelemmérő (scala) fokai szerint méregeti; szóval a kereskedésbe igen sok törvényczikkel beavatkozik: az ily törvényhozás épen azt dönti meg, a mit építeni akar, t. i. a kereskedést. A gyakorlati életnek tettleges tapasztalása bizonyítja, hogy nem annyira materialis érték, mint hitel a kereskedés élénk folyamának legerősebb rugója; de hitelt, magános hitelt, törvény által parancsolni nem lehet, mert az személyhez kötve leginkább személyességen alapul, s a fölvállalt kötelezések teljesítésében bizonyított szilárd pontosság tapasztalásán erősödik, annyival inkább, mivel a kereskedésbe fektetett vagyon nem fekvő értékben áll, s a reményelt nyereség józan felszámítása nem oly kézzel fogható jószág, mely összeirható vagyonkint a közhatóság által örökös evidentiában tartathatnék. Akárminő lett légyen pedig hazánk különféle vidékein a boltnyitás szabadsága felől a gyakorlat, annyi mindenesetre általánosan igaz, hogy a mely jobbágy kereskedésre marhát, bort, gabonát akart vásárlani, ezt tennie ekkorig is szabad volt, a nélkül, hogy földesurának tartozott volna először értékéről számolni. Ha tehát a privilegiumoknak, monopoliumoknak, s azokból forrásozó szorongatásoknak eddigi divatja mellett sem jutott eszébe senkinek, a marhával és termesztményekkel kereskedni akaró jobbágytól előlegesen értéki garantiát kivánni, ne jusson az eszébe a bolt nyitásnál való kis kereskedésnél, hol a benforgó érték csekélyebb volta szerint a veszteség félelme is csekélyebb. A mi pedig a tudományt illeti, az ügyetlenség sehol sem bünteti meg önön magát annyira, mint ép a kereskedésben; az ügyetlen tisztviselő a közönségnek, az ügyetlen biró az igazságnak ostora; de az ügyetlen kereskedő csak saját magának. Azonban ha megmondanák a főrendek és megmondaná az előlülő, melyek legyenek azon tudományi tulajdonok, melyek a kereskedésre megkivántatnak, és birót rendelnének annak megitélésére, olyat, a ki ért a dologhoz, a szónok ugyan soha sem egyeznék meg velök az elvre nézve, de legalább nem tagadná, hogy véleményöket némi systemába foglalják. Miként áll azonban a dolog? Keresve keresik a főrendek az alkalmat mentől gyakrabban kimondani, hogy a boltnyitás földesuri jus, melylyel ő az 1.-ső rész 9-dik czíme szerint seu justis suis - a mint mondják - «juribus libere uti frui potest». Midőn tehát arról van a szó, hogy a földesúr a maga boltját bérbe adja, - a bérlőtől se tudományt, se értéket nem kivánnak a főrendek. A ki a földesúr boltját kiveszi, az lehet koldus, lehet értéktelen, ostoba, ügyetlen, sőt csalárd rossz lelkü is lehet; ez mind nem veszedelmes: csak az árendát fizesse. Mikor azonban arról van szó, hogy a szegény jobbágy üzzön egy kis kereskedést, vagy hogy boltját subárendálja, már ide érték, már tudomány, már isten tudja minő feltételek kivántatnak és kivántatik, hogy mindezeket a földesúr itélje meg, s a szerint adja vagy tagadja meg a nemzeti szorgalom lenyomására önkényleg forgatható engedelmét; mert hiszen a földesúrnak már természet szerint a kereskedési tudományt jól kell érteni. Hagyjunk fel az egyoldaluság anomaliáival, s higyjük el, nem szükség törvénynyel tilalmazni, hogy a kinek se pénze, se ügyessége, az ne kereskedjék. Mi a taksát illeti, nem az első eset, hogy bizonyos taksák alá szorítjuk a földesuri just, s nem látja a szóló a Fehér vármegye követe által érintett inconsequentiát, mert nem azt mondja ezen szerkezet, hogy a boltbéli jus nem földesuri jus, hanem csak azt, hogy az oly jus, mely sem a törvényben nem alapul, mert törvényünk reá nincsen, sem átalános gyakorlatban nem volt, mert Ungh, Trencsén és több vármegyék jelentették, hogy megyéjökben ezen boltbeli jus nem volt kizáró jussa a földesúrnak. Ez res facti, s így nem mondunk mást, mint mi úgy van, t. i. hogy ezen jus sem törvényben, sem átalános szokásban nem alapult, s e szerint azt mondjuk, hogy a hol eddig ususban volt, fizettessék a taksa: annál fogva a kerületi szerkezet mellett nyilatkozik. Egyébiránt ismétli a kerületi űlésben tett indítványát, miszerint a büntető törvényhozás philosophiájával megegyezőnek nem látja, hogy a ki egyszer vétett, ha magát meg is javítja, minden kereset módjától megfosztva legyen, melyet, ha pártolást nem nyerne, a jegyzőkönyvbe feljegyeztetni kiván.

DEÁK FERENCZ: Már Bihar követe megmondotta, hogy hazánk alkotmányos létének egyik főkincse a szólás szabadsága, s talán egyetlen egy, mely őre lehet nemzeti szabadságunknak. Osztozom én ezen véleményben, de hozzá teszem, hogy van még egy melyhez hasonlóval Európa legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek s ezen megbecsülhetetlen kincs: a megyei municipium, hol nem csak a közigazgatás minden tárgyai, a törvények teljesítése, s minden önkényes sértéstől megóvása, de maga a törvényhozás is a nemzet törvényesen egybegyűlő tagjainak szabad tanácskozása alá tartozik. Ezen municipiumok állanak őrt dönthetetlen moralis erővel alkotmányunkért, innen forrássoznak s oda térnek vissza gyakorlatilag a nemzetnek minden jussai, s törvényhozási hatóságunk is innen ered, ezen alapul. Szóval a megyei municipium azon institutió, melynél fogva mindazok, kik az alkotmányos jussok osztályosai, szabad tanácskozásukban úgy a közigazgatásba, mint a törvényhozásba személyes és közvetetlen részvételt gyakorolhatnak. Érezték Európa constitutionalis népei ama garantiát, mely a nemzetnek eme közvetlen részvételében feküszik, és érezték az institutió szükségét, mely annak szabad gyakorlatát biztosítaná. Ezen szükséget pótolgatja Angliában a népgyűlekezetek alkotmányos szabadsága, melyet az angol nemzet mindenkoron oly féltékenyen őrzött volt; s Francziaországban az annyiszor megtámadott s annyi phasisokon keresztül ment associatió jussa, melyet leginkább törekedett a kormány korlátozni mindannyiszor, valahányszor önkényt akart gyakorolni a nemzeten. Mi nekünk nincs ily mesterkélt dolgokra szükségünk, miután a megyék gyűléseiben az administrativus tárgyak is előleges megfontolás alá vétetnek, s a törvényhozásra is nemcsak követek választatnak, sőt az ezekre nézve kötelező utasítások is ott készűlnek. De épen mivel ily széles kiterjedésű, ily fontos feladata van az alkotmányunkkal lényegesen összeszőtt megyei gyűléseknek, magában érthető, hogy a szabad szólás legelső s nélkűlözhetetlen feltételök, mely nélkül a megyék haszontalan franczia praefekturákká, vagy vak engedelmességhez szoktatott Kreis-Hauptmannságokká változnának. Igen is t. RR., ha mi magunk is itt a törvényhozásban szabad alkotmányos nemzet képviselőihez illőleg csak a szabad szólás oltalma alatt felelhetünk meg hivatásunknak, talán még inkább kell a szólás szabadságát a megyék gyűléseire nézve védenünk, mert hiszen kik gyűlnek ott össze átalában szólva nyilvános tanácskozásra? Nem a diplomatiai élet szövevényeivel megbarátkozott, s minden szótagot csak gondos latolgatás után ejtő diplomaták, hanem azon ép értelmü fiai a hazának, kik a földmívelésnek békés foglalatosságai mellől jönnek össze alkotmányunk moralis oltalmára, constitutionalis jussaik gyakorlatára, kiknek midőn a szabad szólás palladiumának megszokott oltalmára támaszkodva, a közdolgokhoz élénk részvéttel szólanak, férfias egyenességgel párosított őszinte érzés adja a szót szájokra, s lehet-e kivánni, hogy az érzés adottat, mielőtt buzgó tanácskozások közben kimondanák, a diplomatia mérlegén pontosan fellatolgassák? Ezt kivánni annyit tenne, mint a nemzet érzelmeinek őszinte nyilatkozását éltető gyökerében elmetszeni. Ezek azonban mindenki előtt ismeretes átalános tekintetek, s minthogy mi nem tulajdonosai, hanem őrei vagyunk a szabad szólásnak, nem az a kérdés, akarjuk-e azt védeni? mert hiszen ez legszentebb természeti kötelességünk, hanem csak az: vajjon a feladott eset sértése-e a szabad szólásnak? S itt alkalmazva kell ugyan szólanom, nem tekintem azonban báró Wesselényi személyét, hanem azt, hogy a szó szabadságának nemzeti jussa országunk egyik polgárának személyében megsértetett.

Midőn 1807-ben báró Vay Miklós generalis a főrendi táblánál mondott beszédjeért nem csak királyi neheztelést szenvedett, hanem díszjeleitől és tisztjétől is megfosztatott, ámbár ugyan mindezekbe csaknem nyomban visszahelyezteték, s így reá nézve a sérelem megorvosoltaték, a KK. és RR. mindazáltal üzenetet küldének a főrendekhez, melyben (actorum 1807. pag. 370. sessione 45.) ezeket mondják a többek között: «Si regnicolae propter dicta in publica sessione prolata indignationem regiam incurrerint, libertatem votorum in discrimen conjectum iri, certum est». Ezt mondották az 1807-ki KK. és RR. a királyi neheztelésről, s mi nem fogunk-e hasonlót mondani, midőn a hazának egy szabad polgára köztanácskozásban mondott beszédjeért, fő és jószágvesztéssel büntetendő hűtlenség vádjával terheltetve, pörbe vonatik? És ámbár b. Vay Miklósnak sérelme akkor már orvosolva volt, a mint az üzenetnek ezen szavaiból kitetszik: «Suam majestatem illatum vulnus per generalis B. Nicolai Vay in integrum restitutionem, resanatum ivisse», mégis a szólás szabadságának teljes biztositása tekintetéből a KK. és RR. kérdést tevének a főrendeknél, ha vajjon ezen üzenet szerint felirat készíttessék-e, vagy a főherczegnádor, ki az ügyben már úgyis közbenjáró vala, ezen aggodalomnak ismét ő felsége elébe terjesztésére megkéressék, mely kérdésre a főrendek (Diar. 1807. pag. 318. sessione 45.) ezeket válaszolták: «mivel pedig a dolog már azon korban van, hogy ő cs. kir. főherczegsége azt szívére veszi, jelenti azt is, hogy midőn ezen dolgot ő felsége elébe terjesztette, méltóztatott magát kinyilatkoztatni, hogy soha sem akart; nem is akar valami olyat rendelni, mely által országgyűlésén kimondandó voksok szabadsága legkisebben is megszoríttatnék, nyugodt elmével lehetnek tehát az ország rendei». De mondhatná talán valaki, hogy ez a diaetalis szabad szólásról lévén állítva, a megyei gyűlésekre nem alkalmazható. Ezekben a szabad szólás azonban még fontosabb tekintet érdemel, mert ott készülvén az utasítások, s mi azoknak teljesítésével tartozván, a mi szabad szólásunk csak a megyékbeli szabad szólásnak lehet resultatuma, s ott azon felül még a törvényes és administrativus tárgyak is első szóba vétetnek. Midőn azonban őseink országgyűlésén a szólás szabadságának biztosításáról az által gondoskodtanak, hogy annak sértése mint «violatio salvi conductus» először nota büntetése alá tartozott, a mi aztán 1723-ban megváltoztaték, egyszersmind a megyék gyűléseire nézve is fenyítéket rendeltek, mely a szabad szólás törvény szabta határain túl lépőt büntesse, úgy mindazonáltal, hogy a buzgó tanácskozás közben mondott szó miatt felelet terhe a hon polgárait egész életökön keresztül aggasztó bizonytalanságban ne tartsa, s házi körükbe vissza ne kisérje, mert ebből magának a szabad szónak elnyomása következhetnék. A széksértést állították tehát fel büntetésül. Erről a hármas könyv 2. része 69. czimje azt mondja: quod propter illicita verba committi soleat violatio sedis, judiciariae; az 1685: LXXXIX. cz.: «propter vituperia abasque evidentes dehonestationes» szóval él; az 1625: LXII. cz. azt mondja: «severissime sancitur ut nullae contumeliae in loco publici concessus admittantur, et si quid ejusmodi perpetraretur persona deliquens statim citetur ac judicium de illo celebretur; az 1723: LVII. czikkely pedig ezen törvényeket megerősítvén, a széksértésről szóló büntetést a megyék gyűléseire is kiterjeszti azon hozzátétellel: «ut stante eadem congregatione infligatur». A gyűléseken mondott illicitus szavakért tehát nem fiscalis, vagy criminalis vagy más büntetésnek, hanem csak ezen itt kiszabott útnak s fenyítéknek van helye. Nem is lehet mondani, hogy ezen büntetés némely esetekben csekély s nincsen aránysúlyban a bűnnel. Mert constitutionalis országban törvénynek kell uralkodnia. Ha igaz tehát és való azon ellenvetés, az csak annyit mutat, hogy a törvény hiányos. Ám segítsen hát rajta a törvényhozás, hozzon más, hozzon czélirányosabb törvényt; de míg ez nem történik, addig a fennállót megtörni, s a törvényszabta fenyítéknek helyébe előre nem is gondolhatott önkényes terheltetést állítani: sem nekünk, sem a kormánynak nem szabad. És a mi azt illeti, hogy a törvényes büntetés nincsen mérsékelve a bűnhöz, ezen okoskodást igen könnyen meg lehet fordítani. Mert azért, hogy valaki a tanácskozási meleg részvét buzgósága közben szabadon, bár keményen szólott is, mérsékelt büntetés-e a nota infidelitatis büntetése, mely élet és jószág vesztésében áll? Oly büntetés ez, melynél már nagyobb nem lehet, mely csupán a társaságot nyilvános veszélybe borító nagy vétkes tetteket sújthatja; s gondos őseink által semmi kétséget nem szenvedhető igen világos törvények által csak ezekre is szabatott. Így az 1. rész 13. czímje 5. §-a notoriusnak mondja azt, qui contra statum publicum regni hujus, ex eoque in despectum dignitatis regiae contumaciter semet exigit; az 1. rész 14. czímje 2. §-a s az 1723: IX. cz. szintén 2. §-a hasonlókép: «evidentes semet contra statum publicum regis et regni erigentes et opponentes» kifejezéssel él. Már az ép értelem nevében kérdek én akárkit, az, hogy a gyűlésen valaki, bár ha keményen, bár ha illicite szól is, evidens erectio-e contra statum publicum? Hiszen maga ezen szó «semet erigere» még pedig «evidenter et contumaciter erigere» nem szót, hanem tettet, valóságos cselekvést kiván! Aztán, ha a gyűlésekbeli szóért törvényeink jelen állásában más büntetésnek is lehet helye, mint a széksértésnek, melyet a törvény e végre kirendelt, hol lesz a határ, mely kiszabja, meddig terjeszkedhetünk a szólásban a nélkül, hogy a violatio sedis, meddig a nélkül, hogy a fiscalis vagy criminalis actio, vagy nota alá essünk? Ha ma hűtlenség vétkét követi el, a ki azt mondja, hogy «a kormány levette álorczáját stb.» ki áll jót érette, ha nem lesz-e holnap nota azt mondani: «a kormánynak eme tette törvénytelen», holnapután, «hogy el nem fogadható». Ezen kétséges helyzet lesz-e a személy biztossága constitutionalis országban? Csalfa csalogató biztosság, mely a törvényben hivőt vesztő helyre vezeti! Így senki sem fogna többé szabadon szólhatni, mert a szabadság határát nem ismerhetné. Hasonlítna így helyzetünk azon utazóhoz, ki bizodalmasan lép fel a pallóra, melyet a végre hiszen felüttetve lenni, hogy a vándort biztosan vigye a borzasztó mélység túlsó partjára; de a palló középen ketté van fürészelve s a jámbor utazó menthetetlenül oda van. A fejedelem személye mi nálunk is, úgy mint másoknál, szent és sérthetetlen. Van e részben ugyan törvényhiány, melyről más alkalommal fogunk szólhatni. De ezen vétket kikerülni könnyü a tanácskozásokban, mert nem kell a fejedelem személyét említeni s minden bizonytalanságnak vége van. De a király személye a kormánytól minden alkotmányos országban meg van különböztetve, s ezt mi nálunk már Verbőczy is megkülönbözteté. A kormánynak említését pedig köztanácskozásinkban mellőzni lehetetlen, s ha ezért hűtlenség vétke súlyával büntetődhetnénk, el lenne vágva a tanácskozás fonala, mert akár administrativus visszaélésekről, akár kormányzási hibákról, s törvénysértések orvoslásáról, akár a mult idők tapasztalásán alapított új törvények alkotásáról van szó, lehetetlen a nélkül szólanunk, hogy a kormányról gyakran szigorun, gyakran élesebben említést ne tennénk. Mindezen előzményeknek végső következménye abban határozódik, hogy a gyűlésekbeli szólásért nota perbe vonatni, törvény s alkotmányos szabadság sérelme nélkül nem lehet. Nem is az itt a sérelem tárgya, hova azt Arad követe vonni akarná, t. i. hogy várjuk be a biróság itéletét s azt igyekezzünk, ha sérelmes leend, orvosolni. Midőn valaki sérelmet terjeszt elő, első kérdésünk: folyamodott-e orvoslásért a kormányhoz, mert mi gravament csak a kormány ellen teszünk s tehetünk is. Itt is tehát nem az a sérelem, hogy a biró itélni fog, hanem az, hogy a kormány gyűlésbeli beszédért hűtlenségi pert kezdetni parancsolt. Mert kezdessék-e a per, ez a biróra nem tartozik? ez egyenesen a kormány tette, s mivel törvénytelen, sérelem is. Pert kezdeni magános vagy értékbeli dologban kinek-kinek, s így a királyi fiscusnak is szabad, s ily tárgyban be lehet, sőt be kell várni a birónak itéletét. De büntető pernél, publica actio ügyében, máskint áll a dolog. Ki merné vitatni, hogy ok és törvény nélkül criminalis actio alá vétetni nem sérelem, mert hiszen, ha ártatlan a vádlott fél, sok hurczoltatás után feloldoztatik? Mindezeknél fogva tehát Bihar követének indítványát pártolva, az ő felségéhez intézendő feliratban kitétetni vélem, hogy a szólás szabadsága főkincsünk s alkotmányunk alapja. Ez tetemesen megsértetett, midőn báró Wesselényi Miklós megyei gyűlésen mondott beszédjeért nota perbe vonatott, holott ezek és ezek a törvények, ha túllépett volna is beszédjében a törvényes határokon, más útat és más büntetést rendelnek; kérjük tehát ő felségét, hogy ezen sérelmet a per elenyésztetésével orvosolni, s aggodalmunkat, minden következmények megsemmisítésével, megszüntetni méltóztassék.

DEÁK FERENCZ: Figyelemmel hallgattam én is a mélt. elnök úrnak azon magános, vagyis egyes véleményét, melyet Barsmegye érdemes követének kijelentésére válaszul előadott; de világosan nem érthettem, ha vajjon b. Wesselényinek a szathmári közgyűlésen mondott beszédét, vagy pedig a barsi követnek mostani kijelentését nevezte-e szabadosságnak? Most azonban, miután Trencsén érdemes követének kérdésére a mltgos elnök úr önmaga kinyilatkoztatá, hogy ő nem b. Wesselényinek említett beszédjét, melyről nem itél, nem is itélhet, minthogy azt nem olvasta, hanem a barsi követnek kijelentését mondotta szabadosságnak, kénytelen vagyok megvallani, hogy ebben az összefüggést én legalább nem érthetem. Ugyanis Barsmegyének követe azt állította, hogy ő b. Wesselényinek a szatmári gyűlésen tartott beszédét, melyet olvasott, hibásnak nem találja, s talán nem vétkezne, ha azokat, mik ott mondva valának, magáéivá tenné. Erre a mltgos úr azt feleli, hogy a Wesselényi beszédjéről nem itél, nem is itélhet, mert azt nem olvasta; azt azonban, hogy Barsnak követe ezen beszédet, melyet a mltgos úr nem olvasott, hibásnak nem tartja, sőt talán magáévá tenni sem vélné véteknek, mégis szabadosságnak nyilatkoztatja. Ez pedig mikép állhat meg együtt, én valóban be nem láthatom. (Átalános harsány kaczaj.) Vagy ha talán a mltgos úr Barsmegye követének kijelentését csak azért mondá szabadosságnak, mert b. Wesselényinek említett beszédét a kormány is kárhoztatja, akkor ezen elnöki kijelentést szó nélkül nem hagyhatom, s kötelességemnek vélem küldőim nevében is kinyilatkoztatni, hogy a kormánynak helybenhagyását vagy helyben nem hagyását olyan zsinórmértéknek, melylyel ellenkező véleményét a követ valamely tettről nyilván ki ne mondhassa, soha el nem ismerem. (Több szó: Mindnyájan! Mindnyájan!) Mert ha ez állana, akkor tanácskozásink megszünnének, sőt még sérelmet sem lehetne a kormány tettei ellen soha felhoznunk, ez pedig csakugyan kétségbe nem vett jussa, sőt egyik főrendeltetése az országgyűlésnek. Egyébkint a mi a fenforgó tárgy érdemét illeti, a feliratnak minden okai ki vannak fejtve a kerületi üzenetben; sérelmünk világos és nem is tartom szükségesnek e tárgyat bővebben fejtegetni; csak azt jegyzem meg, hogy a szólás szabadságát a törvények rendeletén túl, sőt azok ellenére korlátolni s a szóló ellen önkényesen olyan büntetést kérni, melyet törvényeink más vétkekre szabtanak, s így a törvényeket megszegni, önkényesen magyarázni és másra vonni: a végrehajtó hatalomnak jussa nem lehet. Ezt tette a kormány a kérdés alatti pörnek megrendelésével, s ez a valóságos sérelem, melynek orvoslását kivánván, a kerületi üzenetre szavazok. Az elnök kijelentésére pedig fennebbi megjegyzésemet s ellenkezésemet a jegyzőkönyvbe igtattatni kérem. (Mindnyájan! Mindnyájan!)

DEÁK FERENCZ: Hogy sok áldozatai hullottak a szabad szólás és egyebek miatti üldözéseknek hazánkban is, az igaz; de hogy ezeknek sóhajtásai megczáfolnák állításomat, mely szerint törvényeinkre támaszkodva állítom: hogy közgyűlésben mondott beszédért hűtlenségi per alá vonatni nem lehet, vagy hogy ezen állítás ama sohajtásokat szaporíthatná: be nem láthatom. Sőt azt tartom, kötelességünk: alkotmányos úton provideálni, hogy azon áldozatokhoz mások sóhajtási ne csatoltassanak. Ha oly gyáva lesz a nemzet, hogy ezen törvényes gondoskodásunkban minket elhagy, s ennek következésében a fölirást annak ellenzői ellen ki nem fogjuk vívhatni; ha oly gondatlan lesz, hogy jussait kezéből kiragadtatni engedi, arról mi nem tehetünk. De fegyvert legalább ne adjunk a maradék ellen az önkénynek kezébe; ne tegyünk oly lépést, melynél fogva azt mondhassák jövendőben: im szeme előtt történt az 1835-ki diaetának, hogy gyűlésben mondott beszédért nota infidelitatis kereset rendeltetett, s ezt az országgyűlése sérelemnek sem tekintette! Óvjon meg az isten, hogy ezen szemrehányásra alkalmat szolgáltassunk. Minket legrosszabb esetben is meg fog nyugtatni azon érzés, hogy kötelességünknek megfeleltünk, s a maradék jussait meg nem sértettük. De én bizom nemzetemben, hogy be fogja látni, mi nagy tekintetű légyen, nem egyes polgárnak, nem báró Wesselényinek, hanem a hazának eme közügye. Adja isten, hogy felséges fejedelmünket is meggyőzhessük, mennyire igazságos sérelmünk; én ezt teljes hiedelemmel reménylem, s azért előbbi véleményemnél maradok.

DEÁK FERENCZ: Különböző kérdés az, miként kell a fennálló törvényeket, ha nem lennének czélirányosak, megváltoztatni attól, hogy miként kell az élő törvények sértését orvosolni? Azt mondják, homályosan áll ezen állapot, mert nem tudunk törvényt mutatni, a mely világosan kimondaná, hogy korlátlan szabad szólani. Ez az okoskodás fonák tanítása a status tudomány elveinek, mert a szabad szólás oly kétségtelen s elidegeníthetetlen jussa minden embernek, melyet úgy mint a gondolkodás szabadságát a természettől nyerve viszi magával a társaságba, s csak akkor és annyiban lehet annak tilalmáról szólani, ha és a mennyiben positivus törvények által korlátoltatott. A kérdést tehát megfordítva, felszólítok akárkit, mutasson nekem törvényt: hogy gyűlésben mondott beszédért hűtelenségi vád alá vétetni szabad? Ilyes törvényt senki sem képes mutatni, s míg ily törvény nem alkottatik, a kormánynak kérdéses tette valóságos sérelem. De azt mondják, vannak e tárgyban homályos, vannak a jelen időre többé nem alkalmatos törvények. Ha, ez igaz lenne is, mégis tagadom, hogy azokat megtörni vagy önkényesen magyarázni a kormánynak jussa lehetne. Törvényhozás útján kell a hiányon segíteni, mert mi törvény s nem önkény alatt akarunk élni. Ha tehát csak azt akarják némelyek a feliratban kitenni, hogy ha hiányosaknak vélné is a kormány az illető törvényeket, azoknak megigazítása a nemzettel közös törvényhozás körébe tartozik, ezt nem ellenzem. De arra soha reá nem állok, hogy azon törvényeket mi magunk homályosaknak nyilatkoztassuk. Én igen világosaknak látom azokat, a homályt tagadom, s a nemzet nevében kanonisálni soha sem fogom. De különös oldalról is támadtatik meg az a felirat, melyet a szabad szólás iránt a főrendekhez küldöttünk, mert ez és nem az üzenet fog ő felségéhez fölküldetni. Egy szóval sincs abban említve, hogy zabolátlankodni szabad; nincs ott a felségsértésről szó, hanem csak az az elv van kimondva, hogy gyűlésben mondott beszédekre, ha túlhágnak a törvény engedte határokon, széksértés büntetése lévén rendelve, hűtlenségi keresetnek az 1723: IX. esetein kívül helye nem lehet. Egyébiránt az, hogy a gyűlésben mondott beszédért nincs jussa a kormánynak nota actiót rendelni, már bőven meg van mutatva. Én egész Európa itéletét felhíva, megmutatom, hogy nem csak jussa, hanem politikai oka sincs a kormánynak így bánni ezen diaetával, mint a hogy bánik. Ezen thesis bizonyítására a szóló végig futja a jelen országgyűlés munkálódásait. Fölhozza, mint emlegeté a kormány dicséretes szándékkal a nép javát, s első helyre teve propositióba az urbariumot, melyből a követek küldőire csak áldozat s nem haszon háromolhaték. A nemzetnek szíve lelke csüggött a kereskedési munka felvételén, szívszakadva várta a nemzeti jólét bedugult forrásinak kinyitását. És mégis kész volt haszon helyett áldozatra; lemondott az 1825-diki végzésről s az úrbért elsőnek elfogadá. Sőt még abban is megegyezett, hogy az annyira óhajtott commerciale második se legyen, hanem negyedik helyre vettessék. Kivánta a kormány, vegyen részt a nemesség az országgyűlési költségekben. Kivánsága igazságos volt, de szokatlan és érdekeinkkel ellenkező. Mi azonban elfogadtuk s nem részben, hanem egészen fogadtuk el. Az úrbér felterjeszteték. Sok tekintetben nincs azzal a szónok megelégedve. De ha megfontolja, kiknek képét viselői a követek? egész Európa előtt nyugodt lélekkel állítja: adtunk engedményeket s talán annyit szólottunk a nép mellett, hogy tisztán aristokratiai elemekből összealkotott törvényhozó testről hasonlót a historia nehezen mutat. Mi kilencz hónapokig várakoztunk a királyi válaszra. Egy szebb jövendőnek, hazánk egykori boldogságának reményét kötöttük moralis engedményeinkhez. A kormány kivánta, mondjunk le reményeink teljesülése eszközeiről. A többség bizott a kormány tiszta szándékában, s a hő kebellel pártolt ügyről kész volt lemondani. Ellenben az adózó fundus gyarapítására, biztosítására több áldozatokat kivánt a kormány; mi adtunk, s legnagyobb készséggel tán ép azok, kik mivel őszintén kimondják, a mit igaznak vallanak, zabolátlan indulat és anarchiára törekvés vádjával illettetnek. Igen is adtunk, s név szerint a legelő tárgyában készek valánk vagyonunk nagy részét a kormánynak, nem akarom mondani önkényére, de legalább hatalmára bizni, csakhogy a népen segítve legyen. Ellenben ismételve sürgetett előleges sérelmeinkre, hazánknak vérző sebeire, s azon kivánatinkra, melyekhez nemzetiségünket, szívünk legdrágább kincsét csatoltuk, s melyeket egy nemzettől sem tagadott még meg kormánya, harmadfél évek óta egy enyhítő gyógyszer, egy nyugtató, vigasztaló szó után hasztalan rimánkodunk. Érdemlett-e hát a diaeta bizodalmatlanságot a kormánytól? megérdemlette-e, hogy anarchiára törekvés vádjával gyaláztassék? megérdemlette-e, hogy éltető életerében megsebesíttessék? Isten és világ előtt bátran elmondhatjuk nem volt hazánkban diaeta, mely ennyire engedékeny lett volna a kormány szándékai iránt! Nem roppantul fájhat-e tehát, hogy utolsó kincsétől, a szólás szabadságától is meg akarják fosztani? Itéljen közöttünk a nemzet, itéljen a historia. A mi magát a szavazatra tett kérdést illeti, a közbenjárás talán hamarább megszüntetné a sérelmes két actiót; de oly áldozat kivántatik érette, melyet mi nem nyujthatunk. Mi nekünk meg kell mondanunk, hogy a szó szabadsága nem puszta szó, hanem nemzeti jus, melyet oda nem ajándékozhatunk, és meg kell mondanunk, hogy mi őrei, nem pedig tulajdonosai lévén ezen jusnak, azt küldőink nyilvános engedelme nélkül fel nem áldozhatjuk. Ha a nemzet nem gondol kincsével, ha kész azt feláldozni, elvesztegetni, ám lássa. Ő a tulajdonos; de mi, jussainak választott ősei, azt, a mi hűségünkre bizatott, el nem pazarolhatjuk. Én tehát az elvnek fentartása mellett mindenre kész lennék, de úgy látszik, hogy ezzel a közbenjárás nem csak sikeretlennek, sőt lehetetlennek tartatik, és így felirásra szavazok.

DEÁK FERENCZ: A főrendek üzenetét pontról-pontra felvévén, előterjeszti, miket kiván a főrendeknek felelni. Mondják ugyanis 1. a főrendek, hogy a szólás szabadságát az alkotmányos nemzet szabadsága legbiztosabb támaszának ők is elismerendik, mihelyt e magyarázat a törvényes szabadság kifejezését magában foglalandja. Erre feleletül lehet adni, hogy a KK. és RR. előbbi üzenetének homlokirása, s abban a törvényekre történt hivatkozás bőven mutatja, hogy a törvényesen kívül más valami szabadságot nem érthettek, de a főrendek által is nemzeti főkincsnek elismert szabad szólásnak törvényen túli korlátolását fájdalmas sérelemnek tekintik. 2. mondják, hogy a természeti korlátlan szabadságot a társas élet több oldalról fékezi. Ezt a KK. és RR. legkisebbé sem veszik kérdésbe, sőt magok kijelölték azon törvényeket, melyek által a szólásszabadságnak különben közös természeti jussa korlátolva van. De ép ezeknek következtében azt is kell vallaniok, hogy társaságos életben a végrehajtó hatalom csupán a törvény által tulajdonított hatóságot gyakorolhatván, túl a törvényeken szorító korlátokat nem vonhat, s ha teszi, megsérti azon törvényeket, melyeknek végrehajtása reá bizatott. És épen ez a felelet illik 3. azon törvényekre is, melyeket a főrendek bizonyitásul idéznek arra, hogy a szó szabadsága nálunk is korlátoltatik. Mert hogy nem korlátoltatnék, azt a RR. soha sem állították, hanem csak a törvényes korlátokon túl terjesztett önkényes szorítás felett panaszkodnak. A mi pedig különösen a 2. rész 72. czímére, az annak megmutatására tett hivatkozást illeti, hogy birsági büntetés miatt a főügy el nem enyészik, ezen hivatkozást a szónok egyenesen hibásnak tartja. Mi van azon törvényben? Az, hogy a ki saját perében «emenda lingvæ» vétségbe esik, perét folytathatja, a ki pedig «calumniát» követ el, nem folytathatja. Innen a főrendek azt a következést vonják, hogy a ki széksértésben marasztaltatik el, az - saját peréről itt szó nem lehetvén, mert ő pert nem folytat - a királyi fiscus által hűtelenségi perbe vonathatik. A szónok nem tehet róla, de ezen syllogismusban ismét nem lát logikát. 4. hivatkoznak Debreczenyi Györgynek az 1588: XLVIII. czikkelyben foglalt esetére. Meg kell itt jegyezni, hogy a salvus conductus megsértése azon időben az 1. rész 14. czime szerint még hűtelenségi büntetés alá tartozott. Debreczenyi György tehát notoriusnak declaráltatott nem a kormány, hanem a diaeta által, s nem szólás vétkeért, hanem mivel a diaetalis szabad oltalmat (salvus conductust) megbántotta. Úgy de Verbőczynek idézett törvényét az 1723: VII, IX., X., XI. és XII. czikkelyek e részben megváltoztaták s a salvus conductus vétségét, a hűtlenség esetei közül kivették. Debreczenyi György példájára tehát többé hivatkozni nem lehet. 5. a mi legfőbb, a főrendek egész üzenetükben mindig a fejedelem személyét s méltóságát emlegetik. A KK. és R.R. azonban erről egyszóval sem tettek említést; nem felségsértésről, hanem nota eseteiről szólottak, és szólottak köztanácskozások közben a kormány felől történő emlitésekről, már pedig mind ezen tábla, mind a másik tábla is hosszas gyakorlattal több példáját adta annak, hogy alkotmányos országban a kormánynak említése a fejedelem személyétől egészen különbözik, de természet szerint is különböznie kell, különben sérelmeinket elő sem adhatnánk. 6. mondják a főrendek, hogy széksértés mellett a sértett félnek magános keresete fenmarad. De a RR. erről hasonlókép nem szólottak, hanem csak azt állították, hogy egy vétségért két publica actiónak helye nem lehet; már pedig hogy a hűtelenségi kereset nem magános kereset, azt csak senki sem fogja tagadni.

DEÁK FERENCZ: A magános értékbeli perekből vont okoskodást a büntető perekre alkalmazhatónak nem itélte. Amazokra nézve a királyi fiscus a haza polgáraival ugyanazon egy törvények alatt áll; ezek szerint pedig, valamint tetszése szerint kinek-kinek pert kezdeni szabad, úgy arról is gondoskodtak törvényeink, hogy a hazának polgárai haszontalan keresetekkel ne háborítgattassanak, s az alaptalan perlekedést hol költségek megtéritésével, hol reconventió, hol indebita. hol calumniæ súlyával büntetik. De egészen másképen áll a dolog a büntető perekre nézve. Ki merné állítani, hogy a megye fiscusa akárkit tetszése szerint criminalis perbe ad personaliter comparendum et juristandum idézhet? s hogy az idézett fél a birói feloldozás reményével legyen kénytelen magát vigasztalni? Ez szomorú dolog lenne, s valamint semmi jól elrendelt statusban, úgy Magyarországban sem történhetik. Nálunk nevezetesen criminalis pert a vármegyének különös határozata nélkül kezdeni nem lehet; ezen határozatot pedig magistratualis investigatió előzi meg, mely gyakran a terhelt fél kihallgatásával, legalább nyilatkozásának - ha azt be akarja nyujtani - elfogadásával, s mindenesetre bizonyos törvényszerű indiciumok előzményével van összekötve. Ez a legcsekélyebb criminalis esetre is így áll, pedig senki sem fogja tagadni, hogy a hűtelenségi és felségsértési perek a büntető törvénykönyvnek legsúlyosabb részei; hogy lehessen tehát állítani, hogy ezekkel a fiscus tetszése szerint akárkit törvénytelenül háborgathasson, csak azért, mert ha ártatlan a vádlott fél, majd feloldoztatik? E szerint személyünk bátorsága és nyugodalma nagyon szomorú lábon állana. Igaz ugyan, hogy ezen pereknél a megyei határozat előzményének helye nem lehet, minthogy nem a megyei biróságok körébe tartoznak; de vannak az ok nélküli hurczoltatásnak törvényeinkben más korlátjai, t. i. ezen pereket a kir. fiscus csak a kormánynak különös rendelete mellett indíthatja meg, a kormány pedig szorosan a törvényekhez tartozván magát alkalmazni: ezeknek értelmén s rendelésén kívül oly esetben, mely ha egészen a feladás szerint áll is, hűtlenségi per tárgya nem lehet; perkezdést nem is parancsolhat, különben sérelmet követ el, mely viszont a törvényhozó test orvoslása alá tartozik.

DEÁK FERENCZ: Innen koránt sem következtetheti, hogy a fiscusnak önkénye szerint szabad legyen büntető pert is, úgy mint értékbelit, kezdeni. Feloldoztathatik ugyan a criminalis perbe fogott fel, ha bebizonyítja, hogy nem bűnös, az az; hogy a követelt bűn reá nem világosodott. De itt a dolog egészen más, mert itt a RR. többsége azt mondja, hogy álljon bár szóról-szóra a királyi fiscus által prætendalt factum, hűtlenségi pert kezdeni még sem volt szabad; mondja pedig ezt a többség nem azért, mintha b. Wesselényi szavainak taglalásába bocsátkoznék, s különösen a mondott szavakat vétkeseknek tartaná vagy nem tartaná, hanem azon átalános törvényszabálynál fogva, hogy közgyűlési beszédért hűtlenségi pert kezdeni törvénysértés és így sérelem.

DEÁK FERENCZ: A főrendek kérdéses állításának törvényes és gyakorlati szempontokból kiinduló czáfolgatásával foglalatoskodott. Rövid vázlatban ismételé, mint keletkezett ezen vitatás. Miként hivatkoztanak a főrendek sz. István LIII. czikkelyére, azt akarván belőle kihúzni, hogy a fejedelmet szóval is meg lehet sérteni. Erre a RR.-nek felelniök kellett, s feleletjökben elmellőzték az idézett törvény valódi értelmének magyarázatát; nem említék, hogy ezen törvény 1825-ben az anonymus delatió tárgyában provocaltatott, s csupán azt válaszolták, hogy a ki köztanácskozásokban a kormány intézkedései felől szól, az törvény és szakadatlan gyakorlat szerint a felség szent személyét nem érdekli s nem érdekelheti. E mellett kivánna a szónok most is a feleletben maradni. Felhozzák ugyan a főrendek Verbőczy 1-ső része 3-dik czímét, mely azt mondja, hogy a nemesítés hatalma simul cum imperio et regimine a nemzet által a királyi felségre ruháztatott. Bárminő autoritása legyen is Verbőczy törvény erejére emelt munkájának, a szónok mindazáltal úgy véli, hogy a főrendeknek e tárgyban épen nem volt szükségük Verbőczyre hívatkozniok; mert hogy az uralkodás és országlás a fejedelemnél van, ez már magában ezen szóban «monarcha» úgy minálunk, mint a világon mindenütt bennfoglaltatik; de azért korántsem következik, hogy a ki a kormányról szól, az a fejedelmet is érdekli. Átmegy ezután a gyakorlatra. Megemlíti, mit mondottak a KK. és RR. 1825-ben, midőn a constitutió körülsánczolásáról gondoskodva, azon való fájdalmukat jelentették, hogy a diplomatiai esküvel megerősített törvények ellenére polgári alkotmányunk lényeges részeiben megrendíttetett, (pag. acta 35) a mi a királyt világosan hitszegéssel vádolná, ha hogy a kormány képzete a fejedelem személyétől megkülönböztetve nem lenne: De megkülönbözteték a RR., mert az október 22-diki föliratnak Bács követe által felhivott szavaiban az ország roppant sérelmeit nem a fejedelemnek, hanem a százados systémának, s ellenséges tanácsolatoknak tulajdonították. Erre a főrendek (pag. 40) azt mondák, hogy nincs észrevételök, kivánják mind az által, ut quodvis factum observata erga sacram; suæ majestatis sacratissimæ personam homagiali reverentia et filiali devotione exprimantur. A KK. és RR. (pag. 44) azt felelték, hogy ők hasonló tisztelettől lelkesíttetnek, s azért kivánták volna, hogy ha olyasmit gondoltak észrevenni a főrendek, a mi a felség személye iránti hódolatot bánthatná, azt nyilván kijelöljék. Ekként tehát mind a két tábla megegyezett, hogy a mi ő felsége személyét érdekelhetné, a feliratból maradjon ki; az érintett kifejezések mégis ellenvetés nélkül benmaradtak: kétségkívül azért, mivel közértelműleg elismertetett, hogy a tanácsosok összességéről, vagyis a kormányról tett igazságos vádak által ő felségének személye nem érintetik. A törvényes gyakorlat tehát az idegen természetű újítás súlyát teljes mértékben a főrendekre visszatorlasztja, s a főrendek anticonstitutionalis principiumát gyökerestől kiforgatja, annyival inkább, mivel ha a kormányról tett szó a fejedelmet is érintené, azon furcsa következmény eredne, hogy vagy nem sérthetetlen a felség személye, vagy pedig már százszor és ezerszer volt boszulatlan megsértve. Mivel pedig mi a királyi felség személyét sérthetetlennek óhajtjuk, magában következik, hogy a főrendek elveit el nem fogadhatjuk.

DEÁK FERENCZ: Kötelességének ismerte s fogja is mindig ismerni a feliratot minden kitelhető erővel utolsó pontig védeni; de mivel a többség mást végezett, bármi szomorú eszköznek tartja is a legelőbb Gömör követe által megemlített depositiót, az intermediatiót mégis oly alakban, mint a minőről itt szó lehet, oly módon, mint a hová az bennünket vezethet, a kegy elem útjára t. i., soha el nem fogadja, mert soha eszköze nem akar lenni, hogy a kormánynak kérdéses tette az ország részéről akármi cselekedet által törvényesnek elismertessék. Tegyen a többség, a mit tetszik, a szónok mindig fel fogja szavát emelni annak vitatására, hogy a kormány cselekedete törvénysértés. Az intermediatió pedig oda vezethetne bennünket, hogy kegyelem útján kérjük a perbe vonatott személyek feloldozását, s ezzel a tett törvényességét elismerjük. S ezt a szónok tenni soha nem fogja. Ha el akar a nemzet önjussától állani, arról nem tehet; de ő neki kötelességében áll az ügyet el nem hagyni, s mintsem a kegyelem útjára vezethető közbenjárást elfogadja, készebb az egész ügyet a nemzet jussainak világos óvásával letenni, oly módon, hogy a főrendi utolsó üzenet egyes pontjaira felelvén, a felelet ily nyilatkozással rekesztesse be: «A KK. és RR. a mltgos főrendeknek nézeteiben nem osztoznak, s a főrendi üzenetekben felhozott okok által állításaik megczáfolva nincsenek; látván azonban eddigi sürgetéseik sikertelenségét, a javaslott felirat további sürgetésétől most elállanak, s egyenesen kijelentik, hogy ők ezen kérdés alatti hűtelenségi perek megrendelését a törvényekkel és a szólás törvényes szabadságával egyenesen ellenkezőnek tartják, s nézeteiknek meg nem czáfolt igazságát a nemzetnek és késő maradéknak igazságos itéletére bizva, ezen egész dolgot ez úttal leteszik».

DEÁK FERENCZ: Az esztergomi követ e részbeli állítására szintén felel némelyeket. Azon constitutionalis elvre emlékeztet, hogy a főhatalmat a fejedelemnek is csak a törvény értelmében adta által nemzetünk, a végrehajtó hatalom tehát valamint egyebekkel, úgy a vádlás hatalmával is csak a törvény értelmében élhet, s önkénye szerint a polgárok személyes nyugalmát, bátorságát, melyet őriznie kellene, a biróság jövendőbeli feloldozásának ürügyével takaródzva nem háborgathatja. Mert hiszen az esztergomi követ értelme szerint akkor sem követne el a kormány törvénysértést, ha p. o. minden embert azért, hogy hosszú vágott dohányt szí, hűtelenségi pörbe vonatna, vagy azért hogy zöld és nem kék mentét hord, felségsértéssel vádolva tömlöczre vettetné, azt adván vigasztalásul, hogy a biró majd absolválhat. Ha ily értelmet lehetne tulajdonítni constitutiónknak, úgy azon köszönő írást, melyet Trencsén követe szavazott meg, a szónok maga is aláírná.

DEÁK FERENCZ: Figyelmezteti a követ urat, hogy más egyes vádat in specie a törvényre alkalmazni, és más átalános jus publicum felett in abstracto itélni. Polgári statusban, a mit a törvény világosan nem tilt, az büntetés tárgya nem lehet, s azt a biró vétekké nem kanonisálhatja. Ez a statustudománynak átalános észlegi axiomája. Vegyük fel az alkalmaztatást. Meri a szónok állítani, hogy nincs itt senki és nincs senki a főrendek között, a ki annak bizonyítását el merné vállalni, hogy Magyarországon világos törvény szerint közgyűlésben mondott beszéd hűtelenségi per tárgya lehetne in abstracto. Azonban a királyi fiscus b. Wesselényit a kir. tábla elé épen ezért idéztette hűtlenségi perbe. Mit tett tehát? A kir. tábla elitélésére bizta, vajjon bűn legyen-e, a mit a törvény bűnnek nem mond, és gyűlésben ejtett szóért lehessen-e hűtelenség büntetése alá jutni? És ki az, a ki a kérdés elitélését a kir. táblára bizza? A kir. fiscus a kormány rendeletéből. És így egy nemzeti nagy jusnak, mely a kormány elleni garantia gyanánt áll, egy fontos juris publici kérdésnek elhatározását a kormány elvonja a nemzettől, a maga kinevezésétől függő bíróra bízza, s bennünket azon karba kiván helyheztetni, hogy a magyar nemzet, mely csak az ő világos megegyezésével hozott törvények szerint kormányoztathatik, egy a törvényeknek subordinált corporatió határozatától várja el nemzeti jussai határának kitüzését.

DEÁK FERENCZ: A kerületi üzenetet, melyben eddigi feliratunk helyett közbenjárás javaltatik, el nem fogadhatom, míg a felirattól a világos többség határozata el nem vet. Küldőim a felirást és az abban kifejtett nézeteket állandóul pártolják, mert keserű érzéssel töltötte el keblüket a kormánynak azon váratlan cselekedete, melylyel hazánk két polgárát törvények ellenére hűtelenségi per alá vonta; de még súlyosabb fájdalmat fog bennök gerjeszteni az; hogy önpolgártársaink, a mltgos főrendek, vetnek gátat ezen föliratnak, melyet a szólás törvényes szabadságának megsértett ügyében a királyi szék igazsága elé kivánunk terjeszteni. Sértve van igenis törvényeink szentsége, mert önkény gyakoroltatott, s a szólás szabadságát veszély fenyegeti. Szabad alkotmányú országban a polgárok természeti jussait csak világos törvény korlátolhatja, a szabad szólás pedig mind az egész nemzetnek, mind az egyes polgároknak természeti kétségtelen igazuk, s a ki köztanácskozások folytában akár a törvényhozás, akár a közintézkedések tárgyairól szabadon kimondja véleményét, az önjussában a nemzet közös jussát gyakorolja; ha tehát ebben törvényen kívül gátoltatik, vagy a mondott szóért a törvény világos rendeletén kívül fenyíték alá vonatik, ő benne a nemzet közös jussa van megsértve. Törvényeink, melyekre a felirati javaslatban hivatkoztunk, kijelölik a szólhatásnak egyedüli korlátait, s világosan megszabják a büntetést azok ellen, kik e korlátokon netalán túl mennek; ezen korlátokat tehát törvényhozás útján kívül szaporítni nem lehet, s a szólót más perbe, súlyosabb büntetés alá idézni annyi, mint törvényt szegni. Az 1723: IX. cz. nyilván meghatározott minden esetet, melyet hűtelenség büntetése követ, s ezen esetekhez még egy újat toldani nincs a kormánynak törvényes hatalmában; azt pedig, hogy e törvényczikkelynek ezen szavai: «evidenter semet erigenetes et opponentes contra statum publicum sacræ coronæ regiæg majestatis et regni» akár betűszerinti magyarázat, akár egyéb hazai törvények értelmében a puszta és következés nélküli szóra, még pedig köztanácskozások folytában a kormány ellen mondott szóra is, szintén hűtelenségi büntetést rendelve, kiterjedjenek, úgy hiszem, senki bebizonyítani nem fogja. Sőt még a gondos előrelátásnak s józan politikai fontolgatásnak itélő széke előtt sem helyeselhető a kormánynak cselekedete. Hány hazai lakós fogja magában elmélkedve kérdeni, honnan eredtek e törvénysértések? s annak, ki az egymást váltott esetek fonalán visszamegy, nem fog-e szemébe ötleni, hogy a beszéd, mely hűtelenségi per tárgyává tétetett, egy oly törvény mellett vala mondva, melyet a nemzetnek nem csekély része forrón óhajtva várt és kért tőlünk, s melynek elhalasztását is sok ezerek keserű könnyei kisérték? Elfogják-e majd átalában hinni, hogy azon polgárnak, ki a köztanácskozásokban nyilván emelte fel szavát a szegény adózó nép jobb sorsa mellett, melyet elhúnyt fejedelmünk atyai gondoskodása is oly hathatósan szívünkre kötött; azon polgárnak, ki a törvényhozás rendes útján oly törvényt kivánt alkottatni, mely a birtok becsét és biztosságát emelve, a nemzeti szorgalmat és mívelődést kifejtve, földesúrra, jobbágyra, s az egész hazára egyformán boldogító lett volna: akkor, midőn egy megyének törvényes gyülekezetében törvényes jussánál fogva e tárgy felett szólott, épen ezen beszéde által fejedelme, vagy hazája ellen feltámadni szándéka lett volna? el fogják-e hinni, hogy ezen polgár hazáját akarta elárulni? Fájt a nemzet nagy részének, hogy azon törvény, melyet képviselői a jobbágyok tartozásainak szabad megválthatása iránt javaslatba hoztak, elfogadva nem lett, s végre a többség azért nyugodott meg a felsőbb akaraton is, mert erősen hitte, hogy a kormány csak a nemzet boldogságát óhajtja, s a mi most meg nem adatott, az végképen megtagadva nincs, csak elhalasztatott. Ez volt a népnek erős hiedelme és legszebb reménye. Most azonban, midőn ezen óhajtott törvénynek pártolásából hűtelenségi pert, és a szárnyaló hírek szerint más kedvetlenségeket is vélnek származni sokan, nem fog-e sokakban ezen hiedelem s ezen reménység megcsökkeni, sőt elenyészni? Még inkább neveli a keserűséget a második eset. Mert midőn azt látja a nemzet, hogy még a törvényhozói állás sem nyújt biztosságot a nemzet képviselőinek; midőn látja, hogy azon követ, ki nyilván kijelentette, hogy azt, a ki csak egy tűt emel is a status ellen, szigorú büntetésre tartja érdemesnek, de a szólás szabadságának önkényes korlátolását sérelemnek véli, ugyanakkor szintén néhány következés nélküli szóért országháborítónk s a haza és fejedelem iránt hűtelennek mondatik és hasonló per alá vonatik: lehetetlen a bizonytalan jövendő felett keserű aggodalomba nem merülnie. Hiszen a kormány csak a status hatalmánál fogva, csak a status nevében intézkedik: szükséges tehát, hogy a törvényhozás szabadon kimondja véleményét az iránt, a mi a status nevében történt; pedig ha a szólhatás korlátait a kormány maga kivánja kijelölni, sőt még ezt is nem előre, hanem a kimondott szó után, a szólót perbe vonva, cselekszi; ha a beszélőnek feje felett czérna szálon függ a hóhér pallossa, és még ezen czérnaszálat is elvágni annak van hatalmában, kinek tetteiről szólani kell: akkor megszünt a köztanácskozás, megszünt minden törvényhozás. Felelősségnek minden szabad nemzetnél kell divatozni. Nem szólok én itt a felelősségnek azon részéről, mely a kormány tagjait, ha azok törvényt és nemzeti just sértenek, büntetés alá vonja; szólottunk erről máshol, és szólani fogunk még; de azon még fontosabb moralis felelősség, mely alatt minden kormány van, midőn tetteinek, intézkedéseinek s javaslatinak helyes vagy helytelen volta felett szabadon és nyiltan szólanak a nemzet képviselői, a nemzeti törvényhozástól nálunk is, úgy mint máshol, elválaszthatatlan, s azzal mindenkor együtt gyakoroltatott. Ez a felelősség nyujt biztosságot a fejedelemnek, hogy tisztjei s tanácsosai az ő érdekét a nemzet érdekétől, melylyel az szorosan össze van szőve, el nem szakasztották, hanem a közös érdekre, igazságra és törvényre figyelmezve, pontosan teljesítették kötelességöket. Csak ez által tudja meg tisztán a fejedelem a nemzet méltó panaszait, hogy azokat orvosolhassa; csak ez ismerteti meg vele a nemzetnek közóhajtását, hogy azt királyi tiszte szerint betölthesse. Csak ez nyújt a nemzetnek is biztosságot, hogy törvényei, gyakran fejedelmének szándéka nélkül is, el nem tapodtatnak. Pedig ez a felelősség is semmivé lenne, ha a kormánynak önkényes hatalmában állana, valamely köztanácskozási szabad szót, ha netalán az neki kedvetlen, hűtelenségi per alá vonni. De egyébiránt is mi lehet a kormánynak czélja ezen lépésnél? Tudom én azt, hogy ártatlan véráldozatokat nem kíván, és hiszem azt, hogy ítélő székeink az ártatlant kárhoztatni soha sem fogják, s ép azért nem értem, boszulni akart-e a kormány, vagy félelmet gerjeszteni? Hiszen egyes polgárok ellen, kik a nép boldogításáért, s a nemzet ügyében szólottak, czéljok tehát épen csak az vala, minél egyebet a kormány sem akarhat, t. i. a haza boldogsága: egyedül azért, mert véleményben a kormánytól különbözve, annak intézkedéseit talán keményebben gáncsolták, a végrehajtó hatalomnak legsúlyosabb boszuját használni akarni, talán magára a kormányra nézve sem egészen hasznos; mert gyakran ugyanazon szó, mely egyébkint hatás nélkül hangzott volna el, ugyanazon előadás, melyet hideg egykedvűséggel hallgatott a sokaság, ép az által nyer fontosságot, ha a szóló üldözés tárgyává tétetik; az üldözött hőse lesz a közvéleménynek, s az ilyen eszköz nem czélra, hanem a czéltól elvezet. Puszta szótól a kormány soha ne tartson, mert a valóságos elégedetlenség csak tettekből eredhet, s a szónak is csak akkor lehet hatása, midőn halmozott igazságtalanság és törvénysértések a népnek kebelét erre előre elkészítették; hogy pedig ez soha ne történjék, a kormánynak erőszak nélkül is hatalmában van, mert a nemzet boldogságát eszközlő czélirányos intézkedésekkel minden vádat tettleg megczáfolhat. Rettegést gerjeszteni és félelem által korlátolni a köztanácskozásokban fenlevő szólás szabadságát, alkotmányos országban még helytelenebb módja lenne a kormányzásnak; mert azokban, kik erős lelkűek és a félelmet nem ismerik, minden fenyegető veszély inkább exaltatiót szül, az exaltatió pedig jeles, sőt szükséges tulajdonság ugyan, midőn a hazáért és a közügyért vívni kell, de törvényhozásnál, hol csendes nyugalom, és hideg megfontolás szükséges, az exaltatió nem mindenkor czélirányos. Azok ellenben, kiket félelem fog el, még kevésbbé vannak oly állapotban, hogy törvényhozói kötelességöket teljesíthessék; s valóban egy oly törvényhozás, melynek egy része retteg a végrehajtó hatalomtól, más részét épen annak fenyegetései exaltálták: furcsa organikus törvényeket készítene a haza és király közjavára. De az ilyen félelemnek még rosszabb következése az, hogy a kormány iránt a közbizodalmat és jó véleményt egészen elfojtja, mert bizodalom és rettegés együtt meg nem állhatnak. Az iránt, ki hatalmának egész súlyával akarja gátolni, hogy a minket és sorsunkat érdeklő tettekről nyíltan és szabadon szólhassunk, még a magános élet viszonyaiban is hamar csökkenik bizodalmunk, s a kétkedést szeretetlenség szokta követni; még inkább lehető pedig, és még veszedelmesebb ez a fejedelem és nemzet közötti viszonyokban. Egyes ember a magányos élet ösvényén könnyebben megelégedhetik, ha önmeggyőződésében és lelki ismeretében megnyugtatást talál; de a kormánynak ez elég nem lehet: neki a közbizodalom és közvélemény legnagyobb kincse, s hatalmának ezek a legbiztosabb támaszai. Mert csak akkor képes magas feladatát, a közboldogság eszközlését, teljesíteni, ha a nemzet bizodalma s a közvélemény kisérik lépéseit; s a történetek évkönyvei számos példákat mutatnak, hogy a legjobb szándék, a legczélirányosabb intézkedés, a leghasznosabb törvény sikeretlenek, midőn a kormány elvesztette a közbizodalmat, s hogy a legerősebb hatalom idővel öszszeroskad, ha azt a nemzet bizodalma elhagyta. Rómának hatalmas senatusa világot hódított, míg Róma népének bizodalmát birta; de a mint ezt elvesztette, ő is, a nép is a cæsarok rabszolgái lettek. A hierarchiának egykor határtalan hatalma csak addig állott fenn, míg azt a közvélemény s a nemzetek bizodalma támogatta. Míg a népek áhítatos buzgósággal hitték, hogy csak az egyházi rendnél találnak mindenkor igazságot, segédet és oltalmat, a hierarchiának egy szava trónusokat rázkódtatott, országokat osztogatott és császárokat büntetett. De későbbi félrelépések elenyésztették ezen közvéleményt, elölték a népek bizodalmát, s velök együtt a határtalan hatalom is elenyészett. Napoleont, kinek nagyságát a késő maradék is bámulni fogja, idegen hatalom csak akkor vala képes megbuktatni, midőn a nemzet bizodalma csökkeni kezdett iránta, s a szövetségesek diadalmas zászlói a francziák fővárosában soha nem lobogtak volna, ha Páris, ha Francziaország azon lelkesedéssel védette volna császárját, melylyel őt a főhatalomra emelte. Őrizni kell tehát minden kormánynak a nemzet közbizodalmát, mint legfőbb kincset, melynek elveszténél nagyobb csapás nem érheti. Azt fogja talán valaki mondani, hogy a kormánynak czélja e lépéseknél a fejedelmi jussok erősítése vagy talán terjesztése lehetett. De megvallom, nem szeretem a nemzetet és a fejedelmet kölcsönös viszonyaikban úgy tekinteni, mint egy más ellenében álló, s egymás kárával önhatalmukat nevelni törekvő feleket, mert ha ez így volna, akkor a polgári társaság főczélja csakugyan el lenne tévesztve. Én constitutonalis monarchiában e kettőnek érdekét egymástól elválasztani nem tudom, s el merem mondani, hogy minden új fejedelmi jus, még a határtalan uralkodói hatalom is, drága áron volna a fejedelem részére megvásárolva, ha érette a nemzeti közbizodalomnak enyészni kellene. Nekünk is szivünkön fekszik a kölcsönös bizodalom fentartása, mert ezen alapul közboldogságunk. S midőn képviselői állásunkban a nemzet nevében szabadon szólva, őszinte egyenességgel felfedezzük, hogy mi koczkáztathatná ezen közbizodalmat? s mi által lehet csökkenésének elejét venni, sőt azt még inkább erősíteni? legszentebb kötelességünket teljesítjük, s magának a fejedelemnek is hasznosabb szolgálatot teszünk, mint azon tanácsosa, ki talán a királyi jussok iránti buzgóságból azok terjesztését a közbizodalom gyengítésével is hajlandó volna, eszközölni. Bizodalomból eredt azon felirat is, melyet a szólás szabadsága ügyében javaslatba hoztunk. Azon törvényhozás kiván e felirat által fejedelmével nyilt egyenességgel szabadon szólani, mely e három év alatt többször megbizonyította, hogy fejedelmének atyai gondoskodásában teljes bizodalmat helyheztet, midőn önhasznának feláldozásával is kész volt az adózó népen segíteni, melynek sorsát rokonérzés, kötelesség és fejedelmének királyi szava kötötték szivére; s azon fejedelemhez kiván szólani, kinek esküje és ismételt nyilatkozata törvényeinknek és törvényes igazinknak megtartását biztosította. Ezen bizodalom kiömlését akarják-e tehát a főrendek gátolni? azt kivánják-e, hogy az égető fájdalmat keblünkbe rejtve hallgassunk? s az aggodalomnak maró férge királyunk iránti forró érzéseinket, s bizodalmunkat lappangva eméssze? azt akarják-e, hogy panaszinkat az előtt, kitől orvoslást reménylünk, ki ne önthessük, csak azért; mert nekik - mint mondják - panaszaik nincsenek? azt kivánják-e velünk elhitetni, hogy nekünk sincs aggodalmunk? vagy azt akarják, hogy mivel ők nem aggódnak, mi se óhajtsuk, mi se kérjük súlyos aggodalmunk megszüntetését? Ők mindezt nem akarhatják, mert ők is e hazának polgárai, s az ő jövendő sorsuk is össze van kötve a mi sorsunkkal. Azt mondják a főrendek, hogy e jelen esetekben sérelem nincs, mert törvényeink szerint is a végrehajtó hatalomnak jussaihoz, sőt kötelességéhez tartozik, a közbátorságra felügyelni, s a vétkek megbüntetését eszközölni: e két esetben pedig az egész dolog rendes biróság előtt van, s annak kell, sőt csak annak lehet itélni felette. De épen azért, mert a közbátorság fentartása a végrehajtó hatalomnak jussa, sőt kötelessége, méltán megkivánjuk, hogy e kötelességet a törvények szerint teljesítse. Az által pedig, ha valamely polgárt világos törvény rendeletén kívül ily súlyos közfenyítéki perrel megtámad, s ekképpen a polgárok nyugodalmát és biztosságát ő maga; kinek azt oltalmazni kellene, önkényesen háborgatja, nem a törvények értelmében teljesítette kötelességét, s ez valóságos sérelem, mert ily módon ugyanazon hatalom sérti a közbátorságot, melytől annak hív megőrzését várja a nemzet. Sérelem az is, midőn a kormány oly esetet, mely ha elkövettetett is, a királyi fiscus közfenyítéki keresetének törvényeink szerint tárgya nem lehet, s melyre, ha bebizonyíttatik is, hűtelenségi büntetést semmi világos törvény nem szab; olyan esetet, mely egy közös nemzeti jusnak, a szabad szólás jussának gyakorlásából eredett, s mely felett csak azon tanácskozó gyülekezet, hol a beszéd mondva volt, hozhat itéletet: hűtelenségi per útján terjeszt a rendes biróság elébe, s ez által az itélő székeket mintegy kényszeríti, hogy oly tárgyaknak vizsgálgatásába ereszkedjenek, melyek felett itélni hatóságuk nincs. Mert azt csakugyan senki sem tagadja, hogy a szólás szabadságának korlátit, melyeket csak a törvényhozás határozhat meg, kiszabni, vagy bármely nemzeti jus felett biráskodni, az itélőszékeknek hatalmához nem tartozhatik. De meg van mindezekre bővén felelve üzeneteinkben; csak még azon állításaikra, melyeket a kormányról és fejedelem személyéről hoztak föl a főrendek, kivánok tenni rövid megjegyzést. A fejedelem feje a statusnak, s személye szent és sérthetetlen. A kormány a status minden tisztségeinek összessége, s reá a fejedelmi személynek sérthetetlensége ki nem terjedhet. Európa történeteinek bizonyítása szerint valamikor és valahol átalános elv gyanánt felállíttatott, hogy a kormány és fejedelem személye mindenben egy, s a mit a kormány tesz, az teljesen és egyenesen a fejedelem személyétől ered, s a mi a kormányról mondatik, az a fejedelem személyéről van mondva: mindannyiszor és mindenhol rettenetes anarchia következett. Ezen elv vagy absolutismusra, vagy még hamarább anarchiára vezet; mivel pedig meg vagyok győződve, hogy a m. főrendek sem az egyiket, sem a másikat nem akarják, hiszem azt, hogy ezen elvet felállítani magok sem óhajtják. Végre mivel azt vélem, hogy a kormány e törvénysértéseket csak azért követte el, mert a dolog fejedelmünk előtt tökéletesen kifejtve nem vala, szükségesnek hiszem ezt felirat által teljesítenünk. Ugyanazért a feliratra szavazok.

DEÁK FERENCZ: A dolgot igen egyszerűnek látja. Két út állott a RR. előtt szabad választásra: közbenjárás és fölirás. A szónok ugyan az első iránt nem nagy vonzódással viselkedett; de a KK. és RR. többsége be akarta bizonyítani, hogy minden közelítő lépésre kész, mely által a nélkül, hogy a nemzet jussai föláldoztatnának, az egyesülés eszközöltethetik; a nemzet bizodalmánál fogva tehát jónak látta a főherczeg nádort törvényes közbenjárásra fölszólítani. A nádor ezt el nem fogadta; erről a szónok nem tehet, s a KK. és RR. sem tehetnek. Annyi mindazonáltal igen természetesen következik, hogy már most nincs miben válogatniok, hanem a felirathoz kell ragaszkodniok. A mi az 1807-diki esetet illeti, igaz ugyan, hogy akkoron két oka volt az aggodalomnak, az egyik, hogy országgyűlési tag gyűlésben mondott szóért büntetésre vonatott, a másik, hogy ez birói itélet nélkül történt. De korántsem áll, mit a főrendek mondanak, mintha t. i. csak abban találtak volna a KK. és RR. sérelmet, hogy b. Vay Miklós idézés és itélet nélkül büntettetett, hanem találtak abban is, hogy a szólás szabadsága megsértetett, különben józan logika szerint nem azt kellett volna kivánniok, hogy b. Vay a büntetés alól fölmentessék, hanem azt, hogy a kir. tábla elé idéztessék, s a nádor is nem azt nyerte volna feleletül a fejedelemtől, hogy semmit sem akart tenni, a mi a szabad szólást korlátolhatná, hanem azt, hogy itélés nélkül büntetni senkit sem akar. Ezeket csak azért hozta föl, hogy elismerni ne látszassék, mintha 1807-ben a szólás szabadságát nem találták volna megsértve az ország rendei. Most egyébiránt nincs más hátra, mint a föliratnál maradni. Elveink ellen a főrendek okokat nem mondanak, s a semmire igen könnyű a felelet. Az intermediatió el nem fogadása fölött a szónok nem igen sokat tépelődnék; az 1507-diki példára pedig röviden feleletül adná, hogy a szólás szabadságát akkor is megsértve találták az ország rendei.

DEÁK FERENCZ: Minthogy az üzenetekben bőven ki vannak fejtve az okok, melyeknél fogva a KK. és RR. historiai valóságra támaszkodva, nemzeti függetlenségünk tekintetéből kivánták, hogy ő felsége mint magyar király V. Ferdinand nevezettel éljen, s az ország által is e czímmel tiszteltessék, a kérdés most csupán és egyedül a körül forog: ha vajjon változtak-e a fölolvasott királyi rescriptummal az eddigi körülállások? E kérdésre az a felelet, hogy az I. Ferdinand nevezet a RR.-nek aggodalmat szerzett, ezen aggodalmat pedig a rescriptum nem csak el nem oszlatja, sőt neveli, mert ő felsége magát ismét csak I. Ferdinandnak nevezi, s az V. Ferdinand czímezet, mely őt, mint magyar királyt illeti - pedig csak mint magyar király vehet részt törvényhozásunkban - egészen elmellőzi. És ámbár ő felsége a czimzet iránt diaetalis tractatus tudomásán építi rescriptumát, a dolog érdeméről mégis semmit sem szól, és legkisebb biztosítást sem ad, mely nőttön nevekedő aggodalmainkat enyhítené. Felséges atyja, midőn az ausztriai császári czímet felvevé, minden felszólítás nélkül adott megnyugtató biztosítást az ország törvényhatóságinak; most együtt van az országgyűlése; ő felsége tudja, mik aggodalmaink, s csak ily megnyugtatást sem lehetett szerencsének vehetni! Mind azért tehát, mivel a körülmények nem változtak, mind azért is, mivel aggodalmunk a kir. rescriptum által nem enyhült, sőt súlyosodott, attól, hogy leirataink V. Ferdinand czím alatt küldessenek, annyival inkább el nem áll, mivel ez ő felsége előtt sem lehet kedvetlen, minthogy számos törvényhatóságoknak hasonló czímű felterjesztéseit minden ellenvetés nélkül elfogadta és elfogadja.

DEÁK FERENCZ: Úgy hiszi, törvényes úton jártak a RR., midőn indítványba hozták, hogy ő felsége mint magyar király V. Ferdinand nevezettel éljen, a miből természetesen következett, hogy a RR. maguk is e czímmel akartak élni, mert valóban igen csodálatosnak látszanék, ha magokkal annyira ellenkeznének, hogy a fejedelmet megkérjék, magok pedig ne tegyék, a mi hatalmukban van. Átfutja ezután a szónok az e tárgyban lefolyt értekezések rendjét. Előadja, hogy a főrendek ellenzésének következésében mindenféle középútak terjesztettek elő, a többi közt az is, hogy a nádor adja kezéhez ő felségének boríték és czím nélkül a feliratokat. A főrendek ellenkező okai azonban a RR.-et meg nem győzhették s ezen indítványnak is elfogadására nem birhatták. Végre érkezett egy királyi rescriptum, melyben teljességgel semmi sincs, a mi már itt előadva, okokkal meghányva, s igen nagy többséggel elvetve ne lenne. Mivel változott tehát a körülmény a rescriptumban foglalt javaslat iránt? Csupán és egyedül az elébe vetett név méltóságával. Hát vajjon meg történhetik-e, hogy a RR. a kik okoknak nem engedtek, egy puszta név, legyen bár a fejedelmi név, méltóságának engedjenek? Megegyezik-e ez a törvényhozás díszével s kötelességével, hol minden lépésnek okokra kell épülni? elvállalják-e a RR. azon szemrehányást, hogy a mire okok nem valónak képesek e táblát reábirni, azt egy elébe vetett név méltósága miatt elfogadták? Bizonysága lesz-e ez a nemzeti erőnek, mely nélkül nemzeti függetlenséget képzelni sem lehet? A szónok legalább önállása méltóságáról annyira meg nem feledkezhetik, törvényhozói kötelességét annyira nem mellőzheti, hogy a mire okok nem vezérelhették, a fejedelmi név méltósága által engedje magát vezéreltetni. Nem engedheti pedig annyival kevésbbé, mivel azon rescriptumban még ama csekély megnyugtatás sem adatott, melyet üdvözölt királyunk 1806-ban, midőn fölvette az ausztriai császári méltóságot, önként adott az országnak, ámbár akkoron a császári névsor a magyar királyi névsor számától nem különbözött; sőt megnyugtatás helyett ismét egyedül császári nevével szól a fejedelem a magyar diaetához, kihez csak mint magyar királynak lehet szólania! Az említésbe hozott fenyegetődzésekre, hogy t. i., ha az ezen kir. levélben foglalt mód nem fogadtatik el, az országgyűlés el fog oszlatni, s az urbarium provisoriummal fog behozatni, a szónok mást felel, mint Trencsén követe. Nem mondja, hogy nem lenne súlyos a törvény nélküli eloszlatás és nem mondja, hogy a provisorium súlyos nem lenne. Hanem azt mondja, hogy a kormány nevében így fenyegetődzni azoknak, a kik fenyegetődznek, hatalmukban nincs, hatalmukban nem lehet; és azt mondja, hogy az ily lépés törvénytelen lenne, s hogy a törvénytelen lépés, mely egyszersmind inpolitikus is volna, anarchiára vezethet. Azt sem állítja tehát, hogy a provisorium csapás nem lenne, hanem állítja azt, hogy a provisorium törvénysértés és így nem szabad. A mi pedig nem szabad, azt a fejedelemről, ki a törvényekre megesküdött, s ki a nemzet boldogságát esküje szerint a törvény ösvényén köteles eszközölni, fel sem teheti. A provisoriumot tehát, minthogy nem szabad, moralis lehetetlenségnek nyilatkoztatja.

DEÁK FERENCZ: Igen dicséretesnek ismeri el azon intést, hogy audiatur et altera pars, de azt a kérdéses intimatumban épen nem találja föl. Mert azt kéri a nagyváradi egyesült püspök, hogy a maga papját lelki verbungra kiküldhesse, a nem egyesült pap pedig ettől eltiltva legyen, s egyikre azt mondja az intimatum: indulgetur, a másikra: inhibetur. Itt hát oly furcsán van az audiatur utraque pars valósítva, hogy a helytartó tanácsnak ezen tette valóságos satirája a 19-dik századnak. Azon amplecti volentem communitatem is oly határozatlan kifejezés, hogy csak tömérdek visszavélésekre ád alkalmat, mert ki fogná megmondhatni, a lakósok hányad részének kell az egyesülés óhajtására nyilatkozni, hogy amplecti volens communitasnak neveztethessék? Egyébiránt arra ugyan van normalis rendelet, hogy a hol 130 háznál nincs több, ott egy parochiánál többet a görög nem egyesültek ne tarthassanak; de hogy 130 házon alól templomot építeni, papot tartani szabad ne legyen, ez nem csak nem áll, nem csak a vallásbeli szabadsággal össze nem fér, hanem a józan kormányzási elvekkel is ellenkezik, mert valóban minden józan kormányzásnak érdekében van, hogy a nép lelki tanítás nélkül ne legyen. Ha tehát valamely helységben nem épen 130, p. o. 125 háznép marad meg csak a görög nem egyesült hiten, hogy ezektől már ne csak elvegyék a kész templomot, de nekik még mást építeniök, s papot tartaniok se legyen szabad, valóban nem kevésbbé borzasztó, mint inpolitikus erőszak. Végre a szerkezet kifejezéseit meg kell tartani, mert a főrendek ép azt látszanak hinni, hogy ez a térítés igen szépen és rendében történik, s csak az így szerkesztett előadás győzheti meg őket, hogy ezen térítésre a hitegetésnek, erkölcstelenségnek, csábításnak és kényszerítésnek gyalázatos eszközei használtatnak.

DEÁK FERENCZ: Nem fogadhatná el minden feltétel nélkül a tanácskozás alatt levő kir. válasz tartalmát; azonban szükségesnek látja emlékezetbe hozni, miként született a junctim ideája. Született az 1825-ben, midőn az ország rendei nyilván kijelentették, hogy a rendszeres munkálatokat «ne uno quidem excepto» együtt fogják felvenni. A kormány erre észrevételeket tett, de az ország rendei végzésüknél megmaradtak és a kereskedési munkát első helyre tüzték ki. Valának e részben a tanácskozás alatt oly okok előhozva, melyek a törvényhozás magas szempontjával össze nem egyezhetők. Ilyen volt, hogy tudnunk kell előbb, mit kapunk, aztán majd meglátjuk, hogy mit adhatunk. A szónok úgy hiszi, nem ily szempontból kell a törvényhozásnak kiindulni, melynek kötelességében áll az ország lakósinak boldogságát szűkkeblű mellékes tekintetek nélkül előmozdítani. Megemlíti tovább az egyezkedések folyamát, melyek a sorozat és együtti sanctió iránt ez országgyűlésén közbe jöttének, s melyeknek resultatuma az lőn, hogy az 1833-dik áprilisi resolutióban ő felsége kijelentette megegyezését, hogy a sanctió minden operatumokra együtt történjék, úgy mindazáltal; hogy resolutió végett egyenkint terjesztessenek ő felsége elé. Kérdi azonban, minő alapon épült e vélemény úgy 1825-ben, mint most? volt-e valaki, a ki csak gondolta is, hogy magának az egy urbérnek elintézése közel 3 évbe kerül? s kérdi a RR.-et, vajjon ha közelítőleg számolva, aránylag számba vennék az időt, mely mind a kilencz munkának elvégzésére kivántatnék, a junctimhoz ragaszkodás mellett nem terjedne-e ez annyira, hogy midőn a 9-dik elvégeztetnék, már az urbért ismét igazítani, e végett az elsőre visszamenni, s így törvény nélkül örökös tanácskozó országgyűlést tartani kellene? Igaz ugyan, hogy a törvényhozásnak kötelességében áll az egész országnak javára törekedni, s ezért, de csak ezért, nem pedig a fenemlített szűkkeblű tekintetből Zala rendei is a commercialet kivánták első helyen felvétetni; a többség azonban mást végzett, s annyi mindenesetre igaz, hogy ha az egész ország javát kivánjuk előmozdítani, valamelyik osztálynál csak el kell a munkát kezdenünk; s addig, míg mindenkin nem segíthetünk, egyrésznek sem akarni segítséget nyujtani, nem csak fonák számítás lenne; de még az is czáfolhatatlan, hogy magából a kereskedési munkálatból remélt kedvezések is hamarébb létesülnek, ha egyenkint, mint hogy ha csak mind a kilencz berekesztése után történik a sanctió. Hozzájárul a «nihil per excerpta» szerencsétlen gondolatja, mely által a legüdvösségesebb intézeteket kiszalasztottuk kezünkből. Végre pedig fontos tekintet az igazság kiszolgáltatása is, a minek megnyílását számos törvényhatóság sürgeti; s lehetne-e a hon polgáraitól áldozatul kivánni, hogy az igazságszolgáltatás mindaddig megakadva maradjon, míg a bár mindjárt meghozandó, de csak diaeta végével sanctiónálható törvény, mely által elrendeltetnék, hogy minden polgári perek diaeta alatt is folyjanak, mind a kilencz munkálat berekesztése után foganatba jöhetne? Szóval a junctim ideáját a tapasztalás megczáfolá s alaptalanságát, sőt lehetetlenségét bebizonyítá. Ebből azonban korántsem következik, hogy az eloszlatásba minden feltétel nélkül megnyugodjunk. Az urbéren kívül semmi mást nem végezve eloszlani, nem csak meg nem felelne a közvárakozásnak és a közreménységnek, de a kir. szó szentségét is megsértene. Az 1833-ki válaszban ünnepélyes biztosítást vettünk a fejedelemtől, hogy határozatlan időre - ad indeterminatum tempus - a többi munkálatokat elhalasztani maga sem akarja. Ez fejedelmi szó; ennek teljesülése felől nekünk biztosítás kell, s midőn egy részről az eloszlást a nép java s az igazságszolgáltatás tekintete sürgeti, másrészről a biztosítást úgy érhetjük el, ha a jövő diaetának mihamarábbi határnapja törvénynyel fog meghatároztatni. És ez az első feltétel, melyhez a szónok a diaeta eloszlatását köti; a második, hogy úgy azok, melyek nélkül az úrbért tökéletesen foganatba venni nem lehet, valamint más egyebek is, miket az ország rendei hazánk javára mulhatatlanul szükségeseknek, s azért halasztás nélkül elintézendőknek itélnek, per excerpta még ezen az országgyűlésen elhatároztassanak; 3-szor említeni kivánná, hogy az ország igazságos sérelmeit minden országgyűlésen egytől egyig orvosoltatni rendelő 1791: XIII. t.-cz. szerint a már felterjesztett s még felterjesztendő sérelmeink orvoslását kivánjuk. Ezen feltételek mellett kész a junctimtól elállani, s csak így fogadja el a kir. resolutiót.

DEÁK FERENCZ: Abban talál legfőképen aggodalomra okot, a mit megnyugtatásunkra akar ezen kir. válasz mondani. Érti ezen záradékot «prædicti regni, in quo successio eundem, quem in reliquis regnis et ditionibus hæreditariis, in et extra Germaniam sitis, juxta stabilitum articulo I. et II. 1723 successionis ordinem inseparabiliter ac indivisibiliter possidendis principem concernit». Van ezen záradéknak egy helyes és törvényes értelme, melyet senki kétségbe nem vesz, t. i. hogy jelenleg, valamint a III. Károly, I. József, I. Leopold királyok egyenes maradékinak magvaszakadtáig, Magyarországnak törvényes királya ugyanazon fejedelem, a ki egyszersmind Ausztriának is uralkodója; ez benne van a pracmatica sanctióban, s ezt kétségbe senki nem veszi. De ha az idézett záradékot a kir. válasznak egyéb tartalmával egybevetjük, vagy azt kell mondani, hogy nem látjuk, mi végre szolgáljon a jelen kérdésben ezen emlékeztetés; vagy pedig nem csak homályosnak kell azt hinnünk, sőt kénytelenek vagyunk gyanítani, hogy ő felsége az inseparabiliter et indivisibiliter szavaknak oly értelmet kivánna tulajdonítani, mintha Magyarország más nemzet vagy tartomány iránt nem kötelezett, független ugyan, hanem mégis egészítő része lenne az 1804-ben alkotott ausztriai császárságnak. Ezt pedig a szónok és mindenki, a ki magát magyarnak vallja, örökön örökké kereken fogja tagadni. Hogy ilyes valamit akar a kir. válasz érteni, csak abból is hihető, mert elismeri ugyan hazánknak függetlenségét, de azért törvényes kivánatunkat el nem fogadja; azt hiszi tehát, hogy más valamely viszonynál fogva oka van ezt el nem fogadni, s ezen viszonyt az inseparabiliter et indivisibiliter kifejezésben látszatik keresni. Ez fonák, bal s hazánk önállásával teljességgel össze nem illeszthető magyarázat. Az, hogy Magyarország más tartományoktól független, még nem fejezi ki azon önállást, melylyel hazánk az ausztriai ház örökös tartományainak ellenében bir, s birnia is kell. Csehország is független Ausztriától, Ausztria is független Lombardiától, és viszont; de azért mindnyáján egészítő részei az ausztriai. császárságnak, sőt ezen egymástól független tartományok összesége teszi az ausztriai császárságot. De mi magyarok nem csak függetlenek vagyunk a nevezett és a többi örökös tartományoktól, hanem része sem vagyunk az ausztriai császárságnak, még pedig semmi tekintetben. Szükségesnek tartá itt a szónok kifejteni, mi az inseparábilis és indivisibilis szavaknak eredeti értelme? Az t. i. hogy az ausztriai ház uralkodása alatt levő tartományok fel ne osztassanak, s ekkint az a «securitas contra vim externam», mely a pragmatica sanctió elfogadásának alkalmasint főbb indító oka volt, ne gyengíttessék. Ezen értelem bővebb kifejtése végett emlékezetébe hozza a rendeknek amaz önkény s erőszak szülte balvéleményét a sötét századoknak, miszerint a nemzeteket és országokat úgy tekintették volt a fejedelmek, mint sajátjokat, mikkel, mint valami majorsági birtokkal, tetszésök szerint rendelkezhetnek, s osztály alá is bocsáthatják. Ily osztálynak nyomát látjuk a habsburgi anyaág történetében is, midőn V. Károly Ferdinanddal osztozván, Spanyolországot kapta. De ezen balvéleményt napról napra gyengíté a nemzeti jussok fejleménye és gyengíté a fejedelmeknek saját érdeke, úgy hogy a pragmatica sanctió behozatalakor már közönségesen elhatalmazott Európában azon idea, hogy a tartományokat felosztani nem lehet, elhatalmazott pedig a fejedelmek közt is, még pedig, a mint gondolható, nem a nemzetek jussainak respectusából, hanem mert érezék, hogy csak úgy tarthatják fel házaik hatalmát, ha tartományaikat osztályra nem bocsátják gyermekeik között. A magyar nemzettel kötött pragmatica sanctióban tehát ezen szavak: «inseparabiliter et indivisibiliter» azt teszik, hogy mi ugyan a habsburgi ház leányágára is kiterjesztjük az örökösödést; de oly föltétel alatt, hogy mivel vis unita fortior contra externam vim, az örökös tartományokat felosztani szabad ne legyen, hanem azok elválaszthatatlanok, s feloszthatatlanok legyenek. Ez az inseparabilitásnak valóságos értelme, mely az örökös tartományok feloszthatatlanságát garantirozza. Midőn tehát a szónok a resolutió ellen s a felirat és a tettleges gyakorlat mellett szavaz, egyszersmind ünnepélyesen kijelenti, hogy Magyarország nem csak független, de semmi tekintetben sem része az ausztriai császárságnak. Jól tudja ugyan a szónok, hogy van érdeke a miniszteriumnak azon gondosan ápolt s elhatalmazni engedett balvéleményt fentartogatni, mintha hazánk az ausztriai monarchiának integrans része lenne. De tudja ellenben azt is, hogy a magyar nemzetnek is van érdeke, ezt örökké tagadni és soha meg nem engedni. A mint nem is kételkedik, hogy ezen véleményben a KK. és RR. is közértelműleg osztoznak.

DEÁK FERENCZ: Nem akar ezen törvényczikkelyben a nemes és nem nemes között az alimentatióra nézve különbséget tenni, hanem azt kivánja, hogy a deperditák terhétől egyik úgy mint a másik mentessék fel. Ugyanis akkor, mikor a regulamentális ár meghatároztatott, az az ország legnagyobb részére, nézve jelentékeny volt, de az időnek változásai, a kereskedésnek előhaladása és a népesedésnek szaporodása oda vitték a dolgot, hogy már most ezen ár főkép némely megyékre igen terhes és felette káros, mit a nemzet tovább el nem nézhet. Akkor, mikor ezen országgyűlés elején tanácskozni kezdettünk a sorozatról, nem épen megvetendő kisebb szám volt az, mely sürgette, hogy oly munka vétessék fel, mely az egész hazára nézve egyformán hasznos. Ilyennek mondatott a kereskedési munkálat, mert sokan voltak, kik attól tartottak, hogy a kormány egyedül a földesúr költségén fog segíteni akarni az adózón, a többi túlnyomó terheket pedig, melyeket még súlyosabban érez a jobbágyság, de a melyek iránt a kormánynak kellene engedményeket adni, nem hárítandja el. Erre akkor azt mondá a RR. többsége, hogy ez nem fog megtörténhetni, és mindenekelőtt szükség figyelemmel lenni az adózó nép iránt, mely számosabb, és főleg érzi a nyomasztó terhek súlyát. Ezen okok oly fontosak valának, hogy a többség az úrbért első helyre tette, s ennek folytában nem volt egy eset is, midőn a kormány engedményt kivánt a jobbágyokra nézve, hogy a KK. és RR. közűl az számos pártolókra ne talált volna, sőt a többség többnyire elfogadta, mert szükségesnek látta, hogy az adózón segíttessék. Már most nem vonná-e a kormány azon vádat magára, hogy a jobbágyon más költségén akar segíteni, ha a deperditák úgy mint eddig létben maradnának? Ha ezen teher első állásától fogva nem helyes, nem törvényes, törekednünk kell azon, hogy alóla az adózót felmentsük. Mennyi nyomorgással és keserűséggel van az összekötve, ezt előszámlálni nem szükséges, mert tudjuk, hogy minden közterhek között, melyek az adózót nyomják, a földesuri adózásokat és a közadót is ide számítva, súlyosabb és igazságtalanabb teher nincsen, mint a deperditák terhe. Kötelességének tartja a szóló azon végzésnél fogva, mely szerint némely tárgyaknak kiszakasztásképeni felvétele elhatároztatott, minthogy az adó biztosságbeli munkálat a maga egész kiterjedésében fel nem vétethetik, ezen deperditák kérdését mindenekelőtt sürgetni, s a tanácskozás alatti törvényczikkelylyel szorosan összekötni, mert az hiszi, hogy ha átalában kimondatik, hogy az alimentatióra úgy fog adózni a nemes, mint a nem nemes, ezzel kimondatik, hogy a deperditák terhét is fogja viselni, ezt pedig kimondani nem akarná. Azért a mostani szerkezetbe inkább azt látja szükségesnek tenni, mit Sáros vármegyének követe előhozott, hogy t. i. utaljunk azon törvényczikkelyre, melyet készítendők leszünk, azt mondván, hogy a katonaság élésére épen oly módon, mint egyéb jobbágyok fognak a jobbágytelken lakó nemesek hozzá járulni, azon törvényczikkelyt pedig, mihelyt ezt elvégeztük, tüstént vegyük tanácskozásba, s minthogy úgyis az a végzésük a rendeknek, hogy az excerptákat egyszerre fogjuk felküldeni, kössük ezen kérdést szorosan és elválaszthatatlanul össze ama törvényczikkelylyel, t. i. hogy valamint ezen törvényczikkely nélkül urbariumot sanctionálni nem lehet; úgy a deperditák elhatározása nélkül ez se sanctiónáltassék. Előre kimondá itt küldői abbeli akaratát is, mely szerint ők azt óhajtják, hogy miután a katonaélelmezés a regulamentális ár csekélysége miatt az adózóra nézve igen terhes, ez átalában megszüntessék s elhatároztassék, hogy a kormány arról maga gondoskodjék, a nélkül, hogy alimentatióval tartozzék az adózó; vagy a mennyiben ez meg nem történhetnék, a termesztményeket a kormány egyenesen piaczi áron tartozzék megtéríteni. Ezt világos törvény által meghatároztatni s elválaszthatatlanul a jelen törvényczikkelylyel öszszekapcsoltatni kívánván, újabban is határozottsággal azt nyilatkoztatja ki, hogy a nemes és nem nemes jobbágy között ezen szakaszban különbéget tenni nem kiván.

DEÁK FERENCZ: A liberalismus elveiről vetélkedni senkivel sem szeret; átalában a gyakorlat mutatja azt ki, t. i. a törvényhozás ösvényén a vélekedések előadása és a voksolás, mert egyes emberek elveiről szó nincs. Azt hallja Pest vármegye követének szemére hányatni a szepesi követtől, hogy akkor, midőn földesuri jussokról volt a szó, nem kötötte hozzá semmi kárpótló válasz megnyerhetését, most azonban hozzá köt feltételeket, s jó királyi választ óhajt. De vajjon mi nemesebb? Mikor a földesurak hasznairól volt a szó, a pesti követ nem kivánt semmi concessiót, mert akkor maga volt kész adni; ellenben most, mikor leginkább az adózó terheltetéséről van a kérdés, akkor a kormánytól kiván concessiót. Nemde nemesebb ösvényen jár ezen követ, midőn részrehajlás s önhaszon vadászás gyanuja nélkül sürgeti annak könnyebbítését eszközöltetni? Habár óhajtja is a szóló indítványának pártolását, de alig remélheti, mivel tudja, hogy vannak a hazában oly megyék, melyek az eddigi alimentatióval s az eddigi mód által nyomást nem szenvednek, mert kebelökben tanyázó katonaság nincs. Azon okoskodás, melyet Trencsén vármegyének követe előhozott, nem egészen alkalmazható az indítványra, mert a tornai és sárosi követek vele nem azt mondották, ne adózzék a nemes ember, és csak egyedül az adózó nép viselje továbbra is a deperditák terhét, hanem az adóbeli terheknek tisztábahozására törekednek s annálfogva kivánják: hogy a kormány is a maga részéről hozzájárulván, a deperditák terhét, mely nem igazságos, nem törvényes, nem helyes, megszüntesse. Ez igen egyenes. Azon ellenvetésre, hogy ha a kormány e kivánatot el nem fogadja, mi lesz belőle, azt jegyzi meg, hogy ezen okoskodás, habár sokszor használtatik is, mindenkor valami morális gyengeségnek jele. Maga az ellenvetést tevő követ megegyez a deperditák megszüntetése eszközlésében, s nem teszi hozzá, «hogy ha a kormány el nem fogadja, annak mi káros leend következése!»? Már a kettő közül mi sikerülhet inkább, akkor fogadja-e el a kormány az alimentatiónak megszüntetését, ha a mi kivánságunkhoz képest azt mint feltételt kimondjuk? mert ez oly dolog, mi a kormánynak is szívén fekszik egy jól elrendelt státusban; vagy akkor, ha ahhoz simpliciter semmi feltételt sem kötünk? Melyik esetben lehetőbb, hogy félre vesse azt, miután nemcsak a nemességnek, hanem átalában az adózó népnek sorsáról van szó? Vajjon melyik vélemény megy egyenesebben azon ösvényen, melyet a többség követett az urbéri munkálatnak felvétele kezdete óta, az-e, ha bizonytalan időre s minden feltétel nélkül halasztatik el a deperditák iránt az intézkedés, vagy ha oly feltételekkel köttetik össze, melyeknél fogva a kormány kénytelen alkudozásba bocsátkozni? azt a szóló a KK. és RR. itéletére bizza. Azon észrevételre, hogy a küldők utasításai hiányzanak, azt feleli: épen azért tanácskozunk, mert azoknak hijával vagyunk; ha hogy beérkezendnek, azon esetben úgyis az fog történni, mit azoknak összehangzó többsége tart. Mi a szepesi követnek abbeli ellenvetését illeti, hogy ez indítványnyal az úrbér behozatala elhalasztatik, erre azt feleli a szóló: hogy igenis; de kérdi, nem ugyanazon adózó nép javára-e, kinek javára kivántuk az úrbért alkotni? Midőn nem magunk hasznáért, hanem egyedül az adózó nép kedveért teszszük ezt, akkor tisztán áll a dolog isten és világ előtt, mert részrehajlás nélkül cselekszünk. Azon vádakozásra, ha nem sikerülend az indítvány, az adózón fogna maradni továbbra is az egész teher, azt viszonozza, hogy ugyanaz a czélzás és törekvés; hogy ne maradjon, s ép azért gondolja szükségesnek a jelen tárgy összeköttetését az urbáriummal; hogy annyival bizonyosabb alkalma legyen a rendeknek a körülállások kivánata szerint czélirányosan intézkedni. Midőn erről egy külön törvény készítését hozá javaslatba, indító oka csak az volt, mert úgy vélekedett, hogy a nagy fontosságú tárgy felett bővebben kivánandnak tanácskozni a KK. és RR.; de minthogy javaslatának veleje csak az, a mi a tornaié, azt egészen elfogadja. Nem is áll Szepes vármegyének azon ellenvetése, hogy ebben nincs meg a conditio sine qua non, mivel tettleg már magában foglalja azt; a mit szóló kimondatni óhajtott; egyébiránt nevezze azt valaki liberalismusnak vagy másnak, ő meg van győződve, hogy semmi sem segít jobban az adózón, mint ezen deperditák kérdésében a tornai inditvány értelmében hozandó igazságos törvény.

DEÁK FERENCZ: A KK. és RR. gyülekezetében felolvasott körlevelet lázítónak s nyugtalanság és bizodalmatlanság magvait hintegetőnek ugyan nem találja; de úgy látja, hogy némi jövendölési erővel bir. Azt mondják ugyanis benne Békés rendei, hogy létezett-e az urbéri V. és VIII. czikkelyek elejtésére nézve az oligarchiának térítő propagandája? s kik és miként hatottak törvénytelen mellékes befolyással törvényhozásunkra? azt elhatározottan csak azért sem akarnák állítani, hogy találva magát senki se érezze. De biz a főrendek üzenetéből úgy látszik, hogy valaki magát találva érzette. A végzés, melynek törvényhozás útján illető helyütt megváltoztatására Békés vármegye az ország törvényhatóságait felszólította, ezen táblának is végzése, úgy valamint a főrendekének, s itt magát mégis találva senki sem érzette; de igenis a főrendeknél, s ők igen iparkodnak magukról a bizodalmatlanság súlyát elhárítani. De a bizodalom kényszerítést nem fogadhat el; meg kell azt érdemelni, s annak önként magától kell teremni, mint az égi harmatnak. Ha valahol, itt áll az «non fit hoc verbis Marce». Tetteket mutassanak a főrendek, ha bizodalmat akarnak nyerni, ha capacitálni akarják a nemzetet, hogy bizodalmatlanságot nem érdemlettek. Reményli a szónok, fel fogja még a KK. és RR. bölcsesége. a nem elvetett, csak a junctimra bizakodásban elhalasztott V. és VIII. czikkelyeket e diaetán ébreszteni. Ott lesz az alkalom, hogy Békésnek bizodalmatlanságát tettleg megczáfolják a főrendek. Fogjanak velünk kezet, iparkodjanak összevetett vállal a haza méltó kivánatait sikeresíteni; de puszta szavakkal azt a bizodalmatlanságot eldisputálni annál kevésbbé lehet, mert az ily szólítgatások az emberi elmét hasonlítgatásra ingerlik, s ha üzenetük olvasója megemlékezik, kik által s mi miatt estek el e diaetán nemzetünknek legforróbb kivánatai, oly resultatumok őrlődnek ki, melyeket puszta szavakkal akarni eldisputálni nevetséges igyekezet. Beszéde folytában több egyebek után a főispán itteni jelenléte szükségét taglalgatván, csudálkozék, hogy felejtkezhettek el a főrendek mindazon számos szerencsétlen példákról, melyekben a főispánok diaeta alatt, sokszor önindulatjokból, sokszor a politika, az admistratió örve alatt, sokszor kormányparancs következésében Pozsonyból el-eltávoztak. Azt mondják a főrendek, hogy a békési főispán megyéjébe le nem mehetett, mert a főispánokra a diaetán törvényes kötelességök szerint is szükség van. Hát Bars vármegye főispánjára nem volt szükség, midőn elment Barsba erőnek erejével követet választani, a mikor, mint a következés fényesen megmutatta, követválasztásra szükség épen nem vala? vagy azon más főispánokra, kik le-leszaladtak restaurálgatni, s az isten tudja minő gyűléseken præsideálgatni, a hol bizony nem igen vívták ki magoknak a RR. tetszését, nem volt itt szükség? Mindezek nélkül a diaeta ellehetett, tanácskozhatott, végezhetett; de mikor Békést comissióval akarták megajándékozni, már a békési főispán nélkül a diaeta annyira el nem lehetett, hogy készebbek valának, csakhogy ő valamikép el ne távozzék, mást, t. i. más főispánt leküldeni, a ki nem is diaetai foglalatossága, hanem csak vérségi összeköttetése miatt nem vállalta el a derék megbizást. A szónok ezeket, s miket az előtte szólók mondottak, minden, most legalább helyt épen nem fogható, kimélgetés nélkül a főrendeknek tudtul adatni kivánja, és kivánja nekik magyarázgatni, hogy a statusok által pártolt sérelem abban áll, a mire ők egy szót sem felelnek. Azt is szeretné nekik kereken megmondani, hogy soha se képzelgessék biz ők magokat a haza s a megyék ellenében a közrend egyedüli oszlopainak, mert ez ugyan nevetséges képzelgés, s hogy iparkodjanak inkább velünk egyesülve a nemzet kivánságait előmozdítani: így az irántok tán már létező bizodalmatlanság megszünhetik, de szóval, ellenkező tetteik ellenében, bizodalmat bizony ez életben soha sem nyernek.

DEÁK FERENCZ: Igen különösnek látja, hogy harmadfél évig fontolgaták a nemzetnek legtermészetesebb kivánatát, fél év óta igérik, hogy a választ minden órán leküldik, s úgy megfontolták, hogy végre alig maradt egyéb satiránál; mert valóságos insultatió azt megengedni, a mit nem kértünk de a nélkül, hogy magunkat nevetségessé tegyük, nem is kérhetnénk, t. i. hogy szabad legyen a törvényt magyarra fordítanunk; s ezen nem kért engedelemhez még az csatoltatván, hogy nyelv legyen a másik nyelvnek birája, következésképen a szegény jobbágy, ha az 1-ső rész 40. czímére való hivatkozást, vagy az irtásokról szóló törvényt nem érti, a latin textus megolvasására utasíttassék: valóban, valóban nem csak kevesebb az 1805. törvénynél, de azzal egyenest is ellenkező, mert akkor korántsem mondatott, hogy a latin szerkezet a magyarnak ura legyen. Megmutogatja továbbá, mint lőn hajdan azon két elv felállítva, hogy a közigazgatás ne szenvedjen, s kényszerítés a dologban ne legyen, s hogy kivánatunk egyikbe sem ütközik. Ellenben a nemzetnek, melynek közepette latinul értőnek senki sem születik, anyja tejénél pedig azzá csak igen kevés neveltetik, folyvást holt latin nyelvü törvényeket akarni nyakára tolni, hasonlít ama tyrannus cselekedetéhez, a ki magas tornyok tetejére iratá apró betűkkel parancsait, hogy puszta szemmel olvashatók ne legyenek, s mégis megbünteté az áthágót. A szónok tehát már azt is nagyon különös feltevésnek látván, hogy lesz eset, midőn a két nyelvü törvény egymássál nem fog megegyezni, a komáromi követ indítványát, hogy t. i. mi csak a magyart fogjuk eredetinek tartani, annyival inkább két kézzel fogadja, mert az csakugyan igaz, hogy mi a törvényt magyarul hoztuk s vitattuk. De a bihari követ javaslotta tettleges lépéshez is örömest hozzá áll, mert ha a kormány az 1805 törvényt hátralöki, nincs ok, mely miatt mi nagy gonddal őrizgessük, a mi bennünket természetellenesen annyira korlátoz.

DEÁK FERENCZ: Bármennyire szoktatott is a kormány, hogy legigazságosb reményeink teljesületlen maradjanak, lehetetlen mégis, hogy a kir. válasznak ezen pontja váratlan ne legyen; mert olyakat tagadott meg, miket a kir. szó szentségére támaszkodva követelénk, s mit áldozat nélkül megadhatott. A négy operatum iránti junctim királyi hozzájárulással megerősített végzés volt. Fejedelmi szó szentsége biztosított tehát, hogy az úrbéren kívül az ország lakósinak többi osztályaira is kedvező törvények nélkül haza nem megyünk. Később gyakorlati nehézségek miatt elállottak a RR. a junctimtől; de nem a czéltól, melyből a junctim született, t. i. hogy ne csak az úrbért vigyük haza küldőinknek, kikre ebből csak terheltetés háramlik. A teher mindig teher marad, bárt azt az igazság parancsolta, s a nép és hon java kivánta. A czél tehát állott akkor is, midőn már a junctim elesett, s biztosításul a diaeta eloszlásához feltételeket kötöttünk. Mondhatná valaki, hogy a diaeta eloszlatása királyi jus, ahhoz tehát feltételt kötni nem lehet. Nemcsak nincs világos törvényünk, mely e just a királynak tulajdonítaná; de sőt ilyen törvény nem is lehet, mert egész rendszerünkkel ellenkeznék. Nálunk ugyanis tevőleges törvények szabják ki, mit kell okvetetlen minden diaetán elvégezni t. i. a királyi terjesztvényeknek pertractáltatni, s minden sérelmeknek orvosoltatni. Ha hamarébb eloszlik a diaeta, mintsem ezek elvégeztetnek, törvénytelenül oszlik el; ha pedig megtörténik, a minek történni kell, magában el kell oszlania, mert nincs, miért együtt maradjon. Ezekből világos, hogy nálunk eloszlatási jusról szóló törvény nem csak nincs, hanem nem is lehet. Ezekbe azonban most nem ereszkedem; csak azt mondom, hogy e diaeta mindenesetre más tekintetbe jő, mert a junctim fejedelmi szóval erősített végzés volt; ahhoz tehát jussunk volt ragaszkodni, s ha nem ragaszkodunk, szintén hatalmunk van kiszabni, hogy mily feltétel alatt állunk el. S mik voltak feltételeink? Először, hogy a jövő diaeta helyét Pestre, napját törvénybe iktattatni kivántuk. A kormány az elsőre három év óta hallgat; a másodikra átalánosan felel, hogy megtartja a diaetáról szóló törvényeket. Én kételkedni nem akarok, ámbár a mult idők tapasztalása, s hogy béke idején 1812-től 1825-ig diaetánk nem vala, kételkedésre is okot nyujt. De hiszen három év alatt országgyűlésnek törvény szerint különben is lenni kell, s ezt a junctimtól elállás feltételeül kikötni szükséges nem vala. Mi pedig feltételül tettük, hogy a diaeta Pesten s a törvényben kiszabott napon tartassék. Különös okunk az volt, hogy a junctim czélja bizonytalan időkre, de még három évre is el ne vettessék. Ez az ok most is áll, a kivánatot tehát annyival inkább meg kell újítani, mert számtalan példa van törvénykönyvünkben, hogy a diaeta napja s helye törvényben lőn kiszabva. Azt sem hallgathatom el, hogy ő felsége a jövő diaetáról szólva, a systematicus munkák folytatását említi. Megmarad-e a nemzet a rendszeres munkák általi semmit vagy keveset tevés ösvényén? vagy nem fog-e mostani tapasztalása után más ösvényt választani? azt mi nem tudjuk. S én soha el nem ismerem, hogy akár mi, akár pedig a kormány a jövő diaeta intézkedésinek elébe vághasson. Második feltételünk volt, hogy minden sérelmeink orvosoltassanak. Igéri a kormány, hogy fog adni resolutiót. Valóban ideje, hogy adjon; de ha csak olyat ád, mint szokott, nem nagy örömünk lesz belőle, s feltételünk sem teljesül; mert mi nem csak resolutiót, hanem orvoslást sürgetünk. Harmadik és negyedik feltételünk az volt, hogy el akarjuk végezni nem csak azokat, mik az úrbérrel szoros összeköttetésben vannak, hanem egyebeket is, miket hazánk javára mulhatatlanul szükségeseknek itélünk. A kormány azt feleli: kedves előtte a T. t.-cz. s a proportionalis perről való intézkedésünk szándéka. Mi előttünk az lett volna kedves, ha fölszólít, hogy mihamarébb adjuk elő, miket a hon javára halasztás nélkül megkivántatóknak gondolunk. De ő ezekről hallgat. A T. t.-cz. kedves, hihetőleg azért, mert neki hasznosa többivel nem gondol. Én pedig azt hiszem, hogy ha a RR. az excerptákból magukat kinulláztatni engednék, megcsalnák a nemzet méltó reményeit. És miután ez a resolutió a világon senkit sem capacitálhat az ellenkezőről, nem csak arra szavazok, hogy előbbi feliratunk tartalma élénken megújíttassék, hanem mellőzve a diaeta berekesztése végett engedtetni mondott két hónap kérdését, azt is kivánom, hogy az excerptákba nyomban bemenjünk. Tegyük félre a T. articulust; másról ne tanácskozzunk, és míg az excerptákkal kerületileg el nem készülünk, addig sem a T. articulust, szóval semmit országos ülésbe ne vigyünk. Én legalább ezeket az excerpták nélkül nem csak felterjeszteni, de országos ülésbe vinni sem akarom.

DEÁK FERENCZ: Nem akar ez úttal annak vitatásába bocsátkozni, mennyire lehet s mennyire nem lehet az emberiséggel ellenkező verést, ütést a büntetések sorából kitörölni? Ámbár átalában el lehet mondani, hogy ha bot nélkül in thesi nem lehetetlen a kormányzás s rendfentartás, Magyarországon sem az. És valóban, a ki állítja, hogy nálunk nincs még a nép oly míveltségi fokon, hogy a botot eltörölni lehetne, állitásában circulus vitiosus van. Mert alkalmasint azért nem emelkedett még fel itt-ott a nép keblében a magasabb emberiségnek szelidebb érzelme, mivel úgy bántak vele, mint barommal. El meri a szónok mondani, hogy a mely vidékeken, sőt egyes helységekben is, földesuraknak, tisztviselőknek személyessége ama baromi büntetést nem gyakorlá, annyira emelkedett a szelid szemérem érzelme, hogy a megsikamlott emberre jobban hat a pirongás, mint másutt, hol felemelt bot s korbács díszlik a büntető tisztviselők kezében, az emberiséget borzasztó botoztatás. Aztán, hogy ezek szám és vég nélkül ne botoztassanak, ez már nem is új indítvány. Normalis rendelete a helytartótanácsnak, hogy 12 botnál többre a szolgabirák nem büntethetnek, s így a törvény hiányát a végrehajtó hatalom pótolá; csakhogy Máramaros követe bizonysága szerint némely megyében ez meg nem tartatott. De ha törvénynyé tétetik, bizonynyal országunk legtávolabb részeiben is tiszteltetni fog.

DEÁK FERENCZ: A nádori közbenjárás törvény által kitüzött módja lévén az egyezkedésnek ott, a hol nemzet és fejedelem közt nincs egyesség, nem akarja fejtegetni, vajjon theoretice tekintve, alkalmazható-e a nádori közbenjárás a jelen esetre vagy nem? Csupán gyakorlatilag kivánja megvizsgálni, ha tanácsos-e elfogadnunk, a mit Sopron követe javasolt. Ezen szempontból kiindulva, kifejté, hogy a RR. e részbeli cselekvésének három ága van, t. i. hogy a fölirat, kir. válasz és törvényczikkely mind magyar legyen. Mind a háromra megtagadó kir. válasz érkezett, még pedig olyan, melyet legforróbb kivánataink ellenébe vetett gúnynak méltán nevezett Torontál követe. Mit tettek a RR.? A föliratra nézve kivánatjuk megújítását határozák; de bármily fájdalmas lett légyen is természeti jussukat nem gyakorlani, az 1805-diki törvény ösvényét szorosan megtartották. A kir. válasz hatalmukban szintén nem vala, s erre nézve is csak a kérelem ösvényén maradtak. De már a t.-czikkelyek magyarul megalkotása tiltva nem volt, s itt, miután a kérés szelid útját hasztalannak tapasztalták, élni kivántak természeti jussukkal, melynek gyakorlatba vételét törvény nem tiltotta. A főrendek a két elsőben megegyeztek, az utolsót ellenzik. És ez a dolog jelen állása. Most azt vallják némelyek: térjünk le a tapodott ösvényről, s kérjünk nádori közbenjárást. Ez háromfélekép történhetik. Először eddigi fölirataink elvei szerint. Így azonban sem a főrendek hozzájárulását, sem elvállalást nem remél, s még kevésbbé sikert; a RR. részéről pedig ennek még azon kedvetlen oldalát is látja, hogy eddigi lépésüket tettleg maguk rosszalnák. Másodszor; lehetne a közbenjárást csak átalában, minden elvekhez kötés nélkül kikérni. Ennek könnyen az lehetne következménye, hogy az oly nagy elszomorodást gerjesztett kir. válasz végső záradékától, mely szerint eredetinek a latin szerkezet nyilváníttatik, a felség elállana, s helyébe vagy semmit sem mondana, vagy pedig azt, hogy a magyar is eredeti legyen. De meri állítani, hogy ez a kerek megtagadásnál sokkal rosszabb lenne, nem csak azért, mivel kétség esetében egyik fél a magyarhoz, a másik a latinhoz ragaszkodván, kimagyarázhatatlan baj, s homály helyében valóságos setétség keletkeznék, hanem azért is, mert a dolgot felületesen tekintők véleményét zavarba hozná, sokan azt előlépésnek tekintve, elfogadnák, s ekkép nem csak fönnakadás, hanem valóságos hátralépés következnék. A harmadik mód lehetne a soproni követ minimuma. Ezt a szónok el nem fogadhatja; először, mert kimondva, hogy mi a legkevesebb, a miben megnyugszunk, ezzel magunk magunkkal alkudnánk; másodszor, mert eddigi kivánatainknál kevesebbel is megelégedve, elveinket megtagadnók; harmadszor, a jövő diaetának előhaladását bevágnók. És ha csak az a czél, hogy latin törvényünk is legyen, de a magyar az eredeti, ez akkorra is fönmarad; ha a törvény-czikkelyekre nézve határozott lépés elesik, s ekkor nincs szükség intermediatióra, mert a fölirás útjában sem lesz akadály. Ha pedig végre ismét csak az a czél, hogy a két tábla közti egyenetlenséget akarják közbenjárás útján bármi szín alatt kiegyenlíteni, úgy a szónok ahhoz, s átalában az intermediatióhoz nem járulhat, hanem marad az előbbi végzésnél.