1. A közoktatás fejlődése

---

A Nyugat-Európában a 19. század első felében, Magyarországon a kiegyezést követő időszakban kiépült polgári iskolarendszer hármas társadalmi funkciót töltött be. Oktató funkciót, azaz elsajátíttatta a tőkés termeléshez szükséges elemi és középszintű ismeretanyagot. Nevelő funkciót: a polgári és nemzeti világnézet alapelveinek tudatos elsajátíttatását és a mellettük való elkötelezettség kialakítását. Végül szocializációt, azaz beidegeztette a tőkés munkamegosztás fő szerepköreiben érvényes magatartási normákat. A szocializálás a neveléssel szemben az ösztönössé vált, evidenciaként ható, vagyis nem tudatosított magatartási minták elsajátítását célozta.

A polgári oktatási rendszer e három funkciót egy átfogó oktatási-nevelési eszményben szintetizálta, az elemi műveltség ideáljában. Ez a fogalom tartalmazta mindenekelőtt a polgári társadalom szükségleteinek megfelelő átlagos ismeretszintet. Az ezen ismereteket elsajátíttató didaktikai módszerek elemi szocializáló szerepet is játszottak. Mindezen túl - egy fokkal magasabb szinten - az általános műveltség eszménye nevelő szerepet is kapott azáltal, hogy magát a műveltség ideálját világnézeti elvvé emelte.

Az általános műveltség társadalmi, sőt politikai fogalom volt. Jelentette az ismereteknek és a társadalmi pallérozottságnak azt a standardizált szintjét, amely birtokosát arra minősítette, hogy a polgári társadalom teljes értékű tagjaként ismertessék el. Ez a társadalmi befogadáson és bizonyos munkakörök betöltésére való alkalmasságon kívül az alapvető politikai jogokban való részesedés előfeltételét is jelentette. A választójogot a polgári társadalom kezdetén általában a vagyoni cenzus mellet műveltségi cenzushoz is kötötték. A polgári középfokú iskolázásnak e központi fogalma magában hordta a polgári világ alapvető ellentmondását. Értelmezhető volt az általános politikai és társadalmi egyenlőség szellemében: az elemi ismeretszintet mindeni elsajátíthatja, származásra, sőt vagyonra való tekintet nélkül. Az általános műveltség azonban osztályprivilégium volt, a társadalom tagjai sorában csupán az általános műveltség birtokosai teljes értékűek, az alacsonyabb műveltségűek csekélyebb értékű polgárok. Egy polgári társadalom demokratizmusa mérhető volt - egyebek mellett - azon is, hogy az általános műveltséget alapvető politikai, polgári jogként kezeli, amelyhez minden állampolgárnak kötelezően és ingyenesen hozzá kell jutnia, vagy az általános műveltséget a magasabb osztályok és rétegek privilégiumaként kezeli, és uralmukat éppen ezzel, az általános műveltség birtoklásával igazolja, legitimálja. Ennek megfelelően a polgári demokratizmus fokmérője és harci kérdése volt az, hogy a polgári oktatási rendszer lényegét jelentő kötelező, általános népoktatás csupán a polgári termelésben való részvételhez szükséges elemi ismereteket sajátíttatja-e el, s maga az általános műveltség csupán a - gyakorlatilag az uralkodó osztályok és középrétegek monopóliumát képező - középiskolában vehető birtokba, vagy pedig a kötelező és általános népoktatás elsajátíttatja-e az "általános műveltséget" és a középiskola már a felsőoktatás előiskolájaként erre épülő magasabb speciális ismereteket oktatja. Ez utóbbi - demokratikus - felfogás gyakorlatilag az általános, kötelező és ingyenes nyolcosztályos népiskolát feltételezte volna, azt a népoktatási szintet, amelyre a századfordulóig a fejlett polgári államok oktatásügye sem jutott el. A legfejlettebb angolszász országok iskolarendszere a kontinensétől eltérően nem oktatás-, hanem nevelésközpontú volt. Az iskola az egész személyiséget nevelni kívánta, s a személyiségfejlesztés súlyát nem a tanórákra helyezte. Az angol iskolában a nevelést elsősorban a magasabb osztályok gyermekei számára hozzáférhető bentlakásos kollégiumok valósították meg. A francia nevelés viszont oktatásközpontú volt. Itt elevenen élt a demokratikus erők körében az általános műveltség állampolgári joggá tételének követelése, s az ezt még érvényesítni nem tudó oktatási rendszert csupán kezdetleges, átmeneti stádiumnak tekintették.

A magyar közoktatásban domináló kétszintű műveltségfogalom szülőföldje Németország volt. A csökkent ütemű és viszonylag gyenge bázisú német polgárosodás, a politikai aktivitástól távolabb állván mint francia és angol pályatársai, ezeknél nagyobb mértékben állította középpontba a nevelést. A német polgári nemzet kinevelésének elméleti koncepcióját először Schiller és Fichte vázolták, fő teoretikusa Humboldt volt, ő vetette meg a "humanista műveltségeszmény" alapjait s Herbart dolgozta ki az ennek alapján álló oktatási elveket. A humanista műveltségeszmény német koncepciója kezdettől fogva elsősorban szellemi elitben és középosztályban gondolkodott s nem népben. Iskolarendszerében élesen elkülönült az alapismeretek elemi iskolai szintje az általános műveltséget adó humán gimnázium szintjétől. Ezt követte a dualizmus magyar iskolarendszere is.

Az első időszakban a nemesi liberalizmus oktatási rendszerének megteremtésekor a társadalom legvérmesebb reményeiben sem tűzhetett ki távolabbi célt a népoktatás elé, mint hogy bevezesse az alapismeretek oktatását s ezt a szintet valóban általánossá és kötelezővé tegye. Az éppen kiépülő elemi iskolahálózat adott szintjén reálisan fel sem vetődhetett, hogy ez az iskola általános műveltséget adjon. Ha ki tudta vezetni a néptömegeket az analfabetizmus éjéből, már hatalmas feladatot teljesített. Az általános műveltség eleve a nyolcosztályos, herbati elvek szerint létesült klasszikus gimnáziumban volt honos.

A kettő között a dualizmus korai szakaszán létrejött, s a századfordulón fokozatosan szerephez jutott és tért nyert a magasabb szintű népoktatás, a polgári iskolák hálózata. Már nem egyszerűen az iskolázás elmaradottságát, hanem antidemokratikus struktúráját tükrözte e hármas közoktatási szint zsákutcaszerű egymásra épülése. Az elemi iskola elvégzése gimnáziumi tanulmányokra képesített, a polgári iskola azonban nem minden magasabb oktatási szintre nyitott utat. Ez után különbözeti nélkül nem lehetett a gimnázium felső osztályaiban folytatni a tanulást, de út nyílt belőle a felső kereskedelmi iskolába, amely ugyanúgy a kispolgárság részére létesült, mint a polgári. Nem nyílt út sem a polgáriból, sem a kereskedelmiből a felsőoktatás intézeteibe. Ide automatikusan csupán a gimnáziumból lehetett belépni. Még a középiskolai szintű felső reáliskolák, a későbbi reáltagozatú gimnáziumok elődei is csupán a műegyetemi tanulmányok automatikus folytatására képesítettek. Az általános műveltséget tanúsító érettségi így társadalmi rétegmeghatározó jegy volt és egyben forrása privilégiumoknak: a választójognak, az egyéves önkéntes katonai szolgálatnak.

A polgári iskolaügy szervezete a műveltségszintek államilag kodifikált normáit az ország teljes közoktatása számára kötelezően érvényes vezérelvvé kívánta tenni. Tehát nem csupán az állami és községi iskolák számára, hanem az iskolák abszolút többségét birtokoló egyházi oktatás számára is. A polgári rend teljes kivívásának, a feudális maradványok felszámolásának döntő jelentőségű harci terepe volt a kontinens országaiban az oktatás, az egyház oktatási monopóliumának megtörése és a polgári műveltségeszmény diadalra juttatása az oktatásban. Az általános műveltség normáinak állami kodifikációja az oktatásban a kötelező állami tanterv volt. Az egyházak oktatási monopóliuma elleni harc állásának fokmérője az volt, hogy az állam mennyiben tudta valóban érvényre juttatni az egyházi iskolákban az állami tantervet. Az egész oktatásban kötelező tanterv érvényesítésének ellenőrzésére a polgári állam oktatási szervezete létrehozta az oktatás állami felügyeletének intézményi rendszerét. A tanfelügyelet intézményén nyugodott annak felelőssége, hogy a nem állami iskolákban érvényesül-e az általános műveltség tantervben rögzített színvonala és szelleme.

A dualizmus első korszakában a tanfelügyelet feladatát a liberalizmus közoktatási felfogásának érvényesítése jelentette az egyházi iskolákban. Az egyházpolitikai harc lezajlása után fokozatosan kompromisszum jött létre a szabadelvű kormányok és az egyházak között. Az egyházak fölött érvényesülő állami tanfelügyelet fokozatosan elveszíti korábbi, többé-kevésbé harcos jellegét. Az állami tanterv ugyan a dualizmus korszakában sohasem jut maradéktalanul érvényre az egyházi oktatásban, de a századfordulótól fokozatosan végbemegy az egyházi és az állami tantervi alapelvek közeledése. A századforduló idején az állami iskolafelügyelet figyelme elsősorban más irányba fordul. A fő cél ekkorra a magyar nyelvtudás, a magyar nyelvű ismeretek, illetve műveltség elterjesztése lett a nemzetiségi iskolákban.
 

A polgári oktatásügy gerince: az elemi iskolahálózat alapjait Magyarországon az 1868. évi iskolatörvény rakta le. Az alsó szintű népoktatás a dualizmus későbbi korszakában is az abban kijelölt keretek között folyt.

1890-ben az ország akkori 16 805 népiskolájának 82%-a volt egyházi tulajdonban, 12%-a községi iskola volt, s csupán 5%-a állami. A felekezeti iskoláknak ez az uralkodó aránya a dualizmus korának egész késői időszakában is megmaradt. 1912-1913-ban 16 861 elemi iskola volt, ezek tulajdon szerinti megoszlására lásd az 57. táblázatot.

Az iskolák igazgatása és ezen belül az egyházi iskolák állami felügyelete az 1868. évi törvény által megszabott kompromisszum alapján történt. Az iskolák feletti felügyelet központi szervei a tankerületek voltak, élükön az állami ellenőrzés képviselőjével, a tanfelügyelővel. Mellette iskolatanács működött, amelyben képviseletet kaptak a nem állami iskolafenntartók: az egyházak és a községek. Mivel a tankerület minden iskola felett illetékes volt, az iskolatanács az állam és az egyház egymás feletti kölcsönös ellenőrzésének fóruma volt. Ez a kölcsönös felügyelet érvényesült az egyes iskolák fenntartását intéző gondnoksági szervekben is. A községek egyházi iskoláinak fenntartását az egyházi iskolaszékek látták el, a községi, illetve állami iskolákét az iskolagondnokságok. Ez utóbbiakban helyet foglaltak: a község vezetője, a vallásfelekezetek lelkészei, az iskola igazgatója és a tantestület választott tagjai. Az iskolák másodfokú felügyeleti hatósága az egyházi iskolák felett az egyházmegyei tanfelügyelő; az állami iskolák felett az állami tanfelügyelő volt, ez utóbbi hatásköre és ellenőrzési kompetenciája - mint mondottuk - az egyházi iskolákra is kiterjedt.

Az elemi iskolák száma a korszakon végig 16 ezer körül ingadozott. Az 1891-1892-es tanévben az ország akkori 12 665 községéből iskolája volt 10 690-nek, 1751 község tankötelesei más községek iskoláiba be voltak iskolázva, iskola nélkül volt 214 község. Ebben a tanévben 16 702 népiskolából osztatlan volt 12 872. Az elemi iskolai tantermek száma 1893-ban 25 810 volt. A tankötelezettség a 6-12 éves korra terjedt ki. Az 1912-1913-as tanévben 1 937 814 elemi iskolai tanuló mellett (Budapest kivételével) az országban 396 426 statisztikailag nyilvántartott iskolába be nem iratott tanköteles volt.

Az elemi iskolai oktatás 1908-ban lett ingyenessé. Az egyházakat az elveszített tandíj jövedelemért az állam segéllyel kárpótolta. Ezt a rendeletet a kormány arra is felhasználta, hogy a nemzetiségi iskolákra a segély megvonásával nyomást gyakoroljon.

Az 1893/1894-es tanévben az ország elemi iskoláiban 26 041 tanító működött. Tanítói képesítéssel rendelkezett 23 329, képesítés nélkül működött 2712 fő.

Az elemi iskolák tananyagát előbb az 1869 évi, majd az 1905. évi tanterv határozta meg. A tanítás súlya mindkét esetben az írás-olvasás megtanításán volt. Az 1905. évi tanterv előirányzata szerint az egyes iskolák számára előírt havi 143 órából 48 volt magyar nyelvgyakorlat, azaz írás-olvasás óra. Az 1869. évi tanterv szerint az elemi iskola első négy osztálya megtanított a négy számtani alapműveletre ezerig való számolásnál, és negyedik osztályban tanította a törteket. Az 1905. évi tanterv ehhez hozzáadta még a római számok és a mértékegységek tanítását is.

A dualista korszak elemi iskolai oktatásának feladata tehát lényegében az írás-olvasás és a számolás megtanítása volt. Ennél többre adott lehetőségei között nem vállalkozhatott. Általános műveltséget vagy akárcsak szélesebben alapozott alapképzettséget adni a szélesebb néptömegek részére nem tudott. Eredménye az analfabetizmus csökkenő számában tükröződik. Az 1890. évi népszámlálás szerint az ország hat éven felüli lakosságának 46,8%-a, 1910-ben már csupán 31,3%-a volt az analfabéta.
 

A középiskolák helyzetét e korszakban mindvégig az 1883. évi XXX. tc. határozta meg. Ez a törvény szabályozta a középiskolák típusait, az iskolák szervezetét, igazgatását, felügyeletét, a tanárok képesítését, a tanítás rendjét, az érettségi vizsgákat. Ez utóbbit 1884-ben külön érettségi szabályzat írta elő. A törvény két középiskola-típust határozott meg: a gimnáziumot és a reáliskolát. Előbbi a klasszikus "humanista műveltségeszmény" otthona volt, a reáliskola a mérnökképzés előiskolája. A két iskolatípus nem volt egyenrangú, noha ezt a törvény kimondta. A gimnáziumból automatikusan be lehetett iratkozni minden felsőoktatási intézménybe, a reáliskolából viszont csupán a Műegyetemre, a bányászati, illetve erdészeti és egyéb gazdasági főiskolákra. A két iskolatípust az 1890. évi újabb törvény közelíteni akarta; a reáliskolák tantervébe felvette a "görögpótló" tantárgyat, amely a különbözeti vizsgát könnyítette meg abban az esetben, ha a reáliskolában érettségizett tanuló tudományegyetemre óhajtott menni. A középiskolák felügyelete hasonló volt a népiskolákéhoz: 12 tankerületi főigazgató gyakorolta. A kerületükhöz tartozó egyházi iskolákat mint miniszteri biztosok ellenőrizték, de hatáskörük korlátozott volt. Ha valamelyik egyházi iskola megszegte az oktatási törvényeket, a minisztérium nem a tankerületi főigazgatón keresztül járt el, hanem az iskola felettes egyházi hatóságát kereste meg s azon keresztül intézkedett. Az 1883. évi törvény a középiskolai oktatást csupán fiúk részére biztosította. 1895-ben, amikor az egyetemek tanári, orvosi és gyógyszerészi fakultásai Magyarországon is megnyíltak a nők előtt, a középiskolai oktatás megfelelő korrekciójára is történt próbálkozás, bevezették a leányok középiskolai oktatását.

A tanítás alapjait mind a gimnáziumokban, mind a reáliskolákban az 1899. évi tanterv rakta le, amelyet a gimnáziumokat illetően az 1903. évi végrehajtási utasítás pontosabban szabályozott. Ebben mutatkozott bizonyos törekvés az addig uralkodó klasszikus humán műveltségeszmény módosítására. A gyakorlatiasság követelménye mögött azok a törekvések húzódtak meg, amelyek az általános műveltségeszményben a nemesi liberalizmus nevelési és oktatási ideálját látták, s vele szemben polgári jelleget akartak adni a nevelési rendszernek. Áttörésre nem került sor. Az általános műveltségnek a nemesi liberalizmus korszakában kiformálódott eszménye a közoktatás szellemét az egész korszakon át meghatározza.

Az általános műveltség alapjait a középiskola alsó négy osztálya rakta le. Ez az alap a rendszerezett ismeret volt. A rendszerezett ismeretek hatalmas és imponáló épülete három erős pilléren nyugodott: Linné botanikai és zoológiai rendszerén, Mengyelejev periódusos rendszerén és a görög, valamint latin grammatikán. Ezekhez járult hozzá a keresztény felekezetek katekizmusa. A rendszerezett ismeretek épülete kisebb léptékben reprodukálta az általános műveltség egész struktúráját. Oktatta a rendezett és áttekinthető ismeretanyagot, rászorított a klasszifikáló gondolkodásmódra, elsajátíttatott egy biztos alapon nyugvó, fegyelmezett gondolkodási módot, amellyel birtokosa biztosan mozoghatott a polgári rend világában. Ez a gondolkodás alapot adott a rendezett viszonyok között való eligazodásra, bizonyos készséget a rendezetlen viszonyokban való rendteremtésre, de nem orientált problémák megoldására. A klasszikus gimnázium állandóan gúnyolt görög és latin memoriter halmaza távolról sem semmire való Homérosz- és Cicero-idézetek fölösleges bemagolása volt. A magolás művelete a diszciplínára szoktatás legfőbb szocializáló eszköze volt: munkafegyelmet is beidegzett a diákokba. A klasszicitás műveltsége a tekintély, a rend és a harmónia eszményeit, a természeti és az emberi világ harmonikus szépségét sugallta. Harmonikus, konfliktusmentes társadalomkép és ennek megfelelő erkölcstudat, disszonanciától irtózó művészi ízlés alapjait vetette meg.

Az iskola oktatás- és nevelésközpontú, tananyag- és nem gyermekközpontú volt. Az ismeret uralkodott s nem a tanuló hajlamai, képességei, igényei. Az ismeretek klasszikus épülete a közvetlen vagy közvetett praktikus társadalmi szükségletek fölé is magasodott. Az ismereteknek a rendszerezettsége és nem a használhatósága volt az ideál. Ezt az oktatáskoncepciót szolgálta a humán tárgyak nagy túlsúlya. A humán tárgyaknak az 1879-es Kármán Mór-féle tantervben rögzített heti 62,2% óraszámaránya megfelelt az alapkoncepciónak.

A gimnázium felső osztályaiban az általános műveltség tetőzeteként másnemű ismeretanyag is ráépült a rendszerezett ismeretek szilárd alapjára. A differenciál-integrál számításba is belekóstoló matematika a klasszifikáló gondolkodáson túlmutató, problémafelvető gondolkodásba vezetett be. A nemzetismereti tárgyak: a történelem és az irodalom a nemzeti öntudat emeleteit építették rá az általános műveltség alsó szintjeire.

Az általános műveltség fent vázolt modellje lényeges különbségek nélkül alapját képezte mind az állami, mind az egyházi középiskolai oktatásnak. Hatását nem csökkentette az a tény, hogy a középiskolák kétharmadát ugyanúgy az egyházak tartották kézben, mint az elemi iskolákét.

1905-1906-ban a 171 gimnáziumból 118 volt felekezetek birtokában, 38 volt állami, 15 pedig magán- és társulati tulajdonban. Hozzátehetjük azonban, hogy a tanulók számarányának megoszlása egyházi és világi iskolák között nem felelt meg pontosan az iskolák arányának. A jelzett évben egyházi iskolákba járt 38 242 tanuló, világi iskolába 25 551.

A középiskolák döntő többsége, mint említettük, gimnázium volt. Az 1894-1895-ben működött 184 középiskolából mindössze 33 volt reáliskola és a gimnáziumok domináló szerepe ilyen arányú maradt a korszak végéig. A botladozva felzárkózó leány-középiskola fejlesztését inkább az állam kezdeményezte. Az 1905-1906-ig felépült 32 felső leányiskolából 16 állami volt. 1912-1913-ban a gimnáziumi tanulók országos létszáma 64 724, a reáliskoláké 12 027 fő volt, a felső leányiskoláké 6456. A gimnáziumi és reáliskolai fiútanulók számarányára jellemzőnek az akkori budapesti adatot vehetjük, mivel a liberális Bárczy-féle városi kormányzat hatáskörében viszonylag a legfejlettebb volt a reáliskolai oktatás. A 12 ezer fővárosi középiskolásból 9000 járt gimnáziumba s csupán 3000 reáliskolába.

Az 1912/1913-as tanévben osztályvizsgát tett 62 912 gimnáziumi tanuló szociális eredet szerinti megoszlását az 59. táblázat mutatja.

Budapesten az 1911/1912-es tanévben a reáliskolai tanulók 48,9%-a izraelita felekezetű; a gimnáziumi fiútanulóknál az izraelita felekezet aránya 35,5%, a gimnáziumi leánytanulóknál viszont 49,9%. Ez az adat mutatja, hogy a reáliskola és a középiskolai leányoktatás elsősorban a polgári származású és polgári öntudatú elem társadalmi felemelkedésének lépcsőfoka volt.

A fenti adatok alapján megvonhatjuk a középiskola társadalmi szerepének mérlegét is. A századelő középiskolája oktatási rendjét, tananyagát, szellemét tekintve nem műszaki és szakértelmiségit, nem üzletembert képezett, hanem államhivatalnokot s olyan magatartású értelmiségit - legyen az szabad foglalkozású vagy alkalmazott -, aki társadalmi magatartását a köztisztviselőhöz igazítja, mintegy ezt a csoportot tekinti példaképének. Az oktatási rendszer, amelyet megalkotói a dualizmus első korszakában a magyar polgárság kinevelő műhelyének szántak, az "úri középosztály" iskolájává vált a századforduló idejére. Annak a kormányzatnak a kultúr- és oktatáspolitikai érdekeit képviselte, amely elsősorban államhivatalra politikailag kondicionált, megbízható értelmiségi középosztályt akart nevelni a rendszer számára. Az iskolai tanulók nagyobb részét kitevő polgári rétegek érdekeit ez az iskola nem elégíthette ki: az iskolarendszer nem felelt meg az adott uralmi rend társadalmi tagozódásának, még kevésbé a demokrácia és társadalmi haladás ezen túlmutató követelményeinek.
 

A népoktatás felső szintjét a nyolcosztályos középiskola négy alsó osztályával azonos életkorúak oktatása jelentette. Az ehhez az oktatási típushoz tartozó iskolák két képzési feladatot egyesítettek. Egyrészt rétegspecifikus képzést kellett adniuk az önálló kispolgári réteg: kiskereskedők, kisiparosok gyermekei számára, másrészt szakképzést az alsófokú állami és magánhivatalnokok részére. A mindkét társadalmi elem: az önálló kispolgár és kishivatalnok részére biztosítandó általános képzés lényegében az általános műveltség alapépítménye, a rendszerezett ismeret elsajátításának csökkentett programját irányozta elő. Eltérően a gimnáziumtól, itt a szempont nem csupán az általános műveltség elsajátítása volt, hanem vele egyenrangú súllyal került tervbe ezen ismeretek praktikus társadalmi felhasználhatósága; tehát az a szempont, amelyet a középiskola mellőzött. A redukált általános műveltség itt sem közvetlen termelési célokat kíván szolgálni, hanem elsajátítója társadalmi érvényesüléséhez kívánt gyakorlatias támaszt adni. Ezt a polgári leányiskolák tantervéhez kiadott 1914. évi utasítás félreérthetetlenül megfogalmazta: csak olyan ismereteket kíván nyújtani, amelyeket a tanulók a gyakorlatban felhasználhatnak. Ez az iskola minden látszatosság mellőzésével reális polgári műveltséget akart adni. A középiskola tehát az általános műveltség elsajátítására, a polgári iskola viszont a műveltség látszatának szakszerű elsajátítására oktatott. A helyi érdekű általános műveltség, a "polgári műveltség" elsajátíttatása voltaképp az alsó fokú sznobképzést jelentette. A magasabb szintű népoktatás másik funkciója viszont valóban gyakorlati volt. Lényegében megadta az elemi szakképzettséget az alsóbb fokú hivatali adminisztráció utánpótlása számára. Ahogy az általános képzés követelményei egybeestek kispolgár- és kishivatalnok-jelölteknél, mindkettő számára azonos általános képzési szintet, azonos "polgári műveltséget" irányoztak elő, egybeesett a szakképzésigény is. Az elemi adminisztratív ismeretekre az önálló iparosnak és kereskedőnek éppolyan szüksége volt, mint a leendő gépírónőnek és írnoknak. A redukált terjedelmű, rendszerezett ismeretek mellett a magasabb szintű népoktatás tanított százalék- és kamatszámítást, gyors- és gépírást, kereskedelmi levelezést.

A magasabb szintű népoktatást az 1868. évi népiskolai törvény rendezte. Ámbár ez hatosztályos elemi iskolát kívánt bevezetni, a korszak folyamán csupán a négyosztályos elemi iskola valósult meg. Az elemi iskola magasabb fokozatát jelentő ötödik és hatodik osztály lényegében papíron maradt oktatási forma volt. 1892-ben a 16 917 népiskolából 5-6. osztállyal rendelkezett 55. A század első tizedében ezekbe a népiskolai felső osztályokba a fiútanulók 0,2%-a járt. A polgári iskolák azonban a századfordulótól kezdve fokozatos fejlődésnek indultak. A tendencia a polgárosult társadalomnak az alsó szintű adminisztrációra való növekvő igényét tükrözte. Eltérően a középiskoláktól, a polgári iskolák nagyobb mértékben a városi kispolgárság leánygyermekeinek, a leendő gépírónők és bolti eladók oktató helyei voltak. Az 1912-1913. tanévben - az 1892. évi 186-tal szemben - már 498 polgári iskola működött. A polgári iskolák fejlesztése elsősorban az állam kezében volt, itt nem domináltak a felekezeti iskolák. A 498 iskolából 288 állami és 117 községi volt. Bennük 99 801 tanuló tanult, 57 422 leány és 42 379 fiú, mintegy egyharmaduk járt felekezeti polgáriba.

Hasonló lendületet vett a század elején a magánalkalmazottak szakképzését biztosító kereskedelmi iskolák fejlődése. Arányai és tendenciái megegyeznek a polgári iskolákéival. 1908-ban 37 kereskedelmi iskola működött, csupán 2 volt egyházi, 18 állami, 9 községi és 8 magániskola. A magániskolák magas száma azt tükrözi, hogy tőkés érdekeltségek közvetlenül bekapcsolódtak a számukra szükséges adminisztratív-hivatali munkaerő szakképzésébe. A 37 iskolában 5696 tanuló tanult. A középiskolai négy felső osztállyal azonos életkorra eső felsőkereskedelmi négy osztálya lényegében a polgári iskolák továbbképző fokozata volt. Bennük tanulhatott és sajátíthatott el magasabb adminisztratív ismereteket a polgári iskolát végzett tanuló és az írnoki, kishivatalnoki képzéshez hozzátanulhatta a bank- és biztosítóintézeti hivatalnokságra képesítő alapismereteket. A kereskedelmi iskolák mellett kisebb jelentőséggel működtek szakosított iparági magánhivatalnokokat képző felsőfokú ipari szakiskolák is. Ezek a kereskedelmi iskolában oktatott szokásos adminisztratív ismeretek mellett bizonyos iparágak szerinti áru- és szakmai ismereteket is oktattak. 1908-ban 44 ipari szakiskola működött az országban összesen 3761 tanulóval. Budapesten, ahol a kereskedelmi és ipari iskolák száma meghaladta az országos átlagot, az 1911-1912. tanévben 4221 kereskedelmi iskolai tanulóból 3153 volt fiú és 1068 leány. A polgári társadalmi elem túlnyomó súlyát mutatja, hogy a fiúk 59,6%-a, a leányok 44,5%-a tartozott az izraelita felekezethez.

A századfordulótól lassú ütemben megkezdődött az alsó fokú szakoktatás kiépítése is. Budapesten 1911-1912-ben 91 tanonciskola működött, ezek fele ezekben az években létesült, 17 125 fiú és 2040 leánytanulóval.
 

A század elején Magyarországon két tudományegyetem volt: a budapesti és a kolozsvári. Ezekhez társult a nemzetközi szokásoktól eltérően egyetemi rangra emelt - a doktori fokozat adományozásához való joggal felruházott - Műegyetem és az 1912-ben alapított debreceni és pozsonyi tudományegyetem. Az egyetemek mellett a felsőoktatás legfőbb feladatát jelentő államhivatalnok-képzés szolgálatában működött még egy állami és 9 felekezeti jogakadémia. A speciális szakértelmiségi képzést szolgálta egy sor főiskola: a zeneművészeti (1875-től), az iparművészeti (1880-tól, illetve 1896-tól), a képzőművészeti (1908-tól), illetve a színművészeti akadémia (1893-tól). A mezőgazdasági szakemberképzést szolgálta az Állatorvosi Főiskola (1899-től), a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia (1906-ban 3 éves képzésre tért át) s a vele együtt akadémiai szintre emelt keszthelyi, debreceni, kassai és kolozsvári mezőgazdasági tanintézetek is. A különböző hitfelekezetek lelkészképzését összesen 44 hittudományi főiskola szolgálta. Az ország egyetlen magyar nyelvű katonatisztképző intézménye a Ludovika Akadémia volt (1872-től).

A felsoroltak mellett a felsőoktatási intézményekhez tartoztak a polgári iskolai tanárképzők, az 1899-ben alapított Keleti Kereskedelmi Akadémia, az 1900-ban, majd az 1902-ben létrehozott budapesti, illetve kolozsvári Kereskedelmi Akadémia s az 1912-ben létesített fiumei Kiviteli Akadémia a gyorsan növekvő gazdasági-kereskedelmi élet speciális káderszükségleteit volt hivatva kielégíteni.

A felsőoktatási intézmények számbeli növekedése együtt járt nagyszabású épületcsoportok kialakításával, új egyetemi és főiskolai épületek megépítésével. A századfordulón épült fel - Wlassics Gyula kultuszminisztersége idején - a budapesti egyetemi klinikák tömbje. 1909-1910-re készült el a Műegyetem lágymányosi épületcsoportja; a korábbi műegyetemi épületeket a Múzeum körúton és az Esterházy utcában a tudományegyetem kapta meg. A fejlesztés azonban mindig elmaradt a rohamosan növekvő szükségletektől; az egyetemi-főiskolai oktatásnak szinte állandó problémája volt a helyhiány, a túlzsúfoltság. A növekedés gyors ütemére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a századforduló után mind határozottabban vetődött fel második, sőt harmadik műegyetem felállításának terve (Temesvárott, illetve Kassán), továbbá közgazdasági egyetem és főiskolai szintű mezőgazdasági szakemberképző intézet létrehozása is. A tervek megvalósítását azonban az első világháború meggátolta.

A fejlődés növekvő ütemét jól mutatja az egyetemi és főiskolai hallgatói létszám gyors emelkedése (60. táblázat).

Az 1890-es évek elején a hallgatóknak mintegy a fele, a világháborút megelőző években pedig már több mint 60%-a folytatta tanulmányait a főváros valamely felsőoktatási intézményében. Az egyetemi fakultások között hagyományosan a jogi kar dominált; jelentősebb volt még a hallgatók száma az orvosi karon, a Műegyetemen, továbbá a bölcsészkaron.

A jogi karok súlyát elsősorban politikai jelentőségük adta. Itt képezték az államigazgatás, az igazságügy szakembereit; a hivatali pályákra aspirálódó dzsentri-utánpótlás itt volt a legszámottevőbb. Országosan - amint a 61. táblázat mutatja - a jogászok a felsőoktatási intézmények hallgatóinak több mint harmadát tették ki. A jogászok mintegy harmada tanult az országban szeszélyesen szétszórt 10 jogakadémián. Ezek az intézetek egy korábbi oktatási rendszer csökevényeiként maradtak fenn; számuk és jelentőségük rohamosan csökkent. A jogakadémiák csupán a jogi alapvizsga letételére voltak feljogosítva. Nem szigorlatoztathattak és nem adhattak jogi doktori fokozatot.

A szakemberképzés szempontjából utánuk legnagyobb jelentőséggel az orvosi karok szerepeltek a két tudományegyetemen. A budapesti egyetemen a második legnépesebb hallgatói csoport a medikusoké volt. A századelőn kezdődtek meg az orvosképzés szigorlati rendjének reformmunkálatai, 1901-től, illetve 1906-tól kezdve lényegesen megszigorítva nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati képzés követelményeit is. A dualizmus időszakának végére a magyarországi orvosképzés zömmel Magyarországon folyt, visszahódítva a hallgatókat a bécsi egyetem híres orvosi fakultásától.

Jelentősen fejlődött a mérnökképzés is. A budapesti Műegyetem, miután már egyetemi ranggal büszkélkedhetett, 1901-ben megkapta a doktori cím adományozásának jogát is. 1916-os szabályzata értelmében a Műegyetem rendelkezett a műszaki főiskolák szokásos 6 fakultásával, ezek: építészeti, mérnöki, gépészeti, vegyészeti, közgazdasági és egyetemes kar. Falai között 1896-ban 138 mérnök kapott oklevelet, 1913-ban 251. A Műegyetem erőssége a mélyreható matematikai-természettudományos alapképzés volt, amely széles elméleti bázist nyújtott a szaktárgyi képzés részére, bár az utóbbi gyakran elszakadt, nem épült rá kellőképpen erre a bázisra. A képzés másik gyenge pontja - kortársi vélemények szerint - az volt, hogy a gyakorlati képzésben a megismert technika alkalmazásának gazdasági vonatkozásai, egyáltalán: közgazdasági megalapozása elmaradt a gyakorlati élet követelményei mögött.

Fontos szerep hárult az egyetemek bölcsészkaraira a középiskolai tanárképzés ellátásával. Ennek azonban csak részben s igen gyenge hatásfokkal tudtak eleget tenni. A hiányosságok fő oka a tanszabadság anarchisztikus gyakorlatában rejlett; ennek következtében valójában nem folyt tervszerű, rendszeres szaktárgyi képzés az egyes tanszakokon. A pedagógiai ismereteket nyújtó tanárképző intézet foglalkozásainak látogatása ráadásul nem volt kötelező. Így előfordulhatott, hogy a hallgató teljes sikerrel befejezte egyetemi tanulmányait anélkül, hogy középiskolai szaktárgyi oktatásra akár a legcsekélyebb mértékben is előkészítették volna.

A magyar felsőoktatás nem rendelkezett elit egyetemekkel és elit fakultásokkal. Az uralkodó osztályok azon fiai, akik magasabb színvonalat igényeltek, néhány szemeszter erejéig a nagy külföldi egyetemeket látogatták. Egyedül a középiskolai tanárképzés színvonalának emelésére létesült egy magas színvonalú kollégium, az 1895-ben alapított Eötvös Kollégium, amely évtizedekre a társadalomtudományok elitképző központja lett. Alapításakor mintául éppen nem a nyugati világ arisztokratikus oktatási intézményeit vették, hanem a nagy múltú francia tanárképző főiskolát, az École Normale Superieure-t, amely fél évszázadon át volt a francia baloldali értelmiség kohója.

A viszonylag későn létesült tudományegyetemek szervezeti felépítése és tananyaga aránylag korszerű volt. A kolozsvári egyetemen nem működött hittudományi kar, a matematikai és természettudományi oktatás a bölcsészeti kartól elkülönített önálló fakultáson folyt. Az 1912. XXXVI. tc. által létesített két új egyetemen is különálló természettudományi kart terveztek. A pozsonyi egyetemnek nem volt teológiai fakultása, a debreceni egyetemen - a város hagyományainak megfelelően - református teológiai fakultás létesült. Az önálló természettudományi karokkal a magyar tudományegyetemek világviszonylatban élen jártak.

A tudományegyetemi oktatás a tanszabadság elve alapján folyt. E fogalom kettős értelmű volt. Egyrészt jelentette az egyetemi professzor politikai és világnézeti értelemben vett szabadságát a tananyag megválasztásában, másrészt az egyetem tanulmányi rendjének kötetlenségét mind az oktató, mind a hallgató számára. A professzor viszonylag nagy szabadsággal választotta meg az oktatott anyagot, az alapelv az volt, hogy köteles átfogó oktatást nyújtani hallgatói számára, melyben azok a szakterületek egészében tájékozódhatnak. A hallgató bizonyos kereteken belül szabadon válogatta össze a hallgatni kívánt tananyagot, maga döntötte el, hogy bizonyos előírt óraszámon belül mely professzorok milyen tárgyú előadásait kívánja látogatni. A felső szintű szakképzettség hatalmas, tágas birodalom volt, amelyet szabadon barangolhatott be professzora mentori irányítása alatt a diák. A tanszabadság elve azt is kifejezte, hogy a tudományegyetemek nem csupán felső szintű szakembert óhajtanak képezni, hanem tudóst, a tudomány területén szélesen tájékozott és ott önállóan tevékenykedni képes kutatót. Ebből a kettősségből olyan ellentmondások keletkeztek, amelyek a korszakban megoldhatatlanoknak bizonyultak.

A tanszabadság elvével szorosan összefüggött az egyetemek autonómiája. Noha Magyarországon a tárgyalt időszakban a felekezeti jogakadémiák kivételével a felsőfokú oktatás állami kézben volt, az egyetemek és a főiskolák megőrizték belső önállóságukat. Az egyetemek oktatói karának törzsállományát a rendes és rendkívüli egyetemi tanárok alkották. Őket az uralkodó nevezte ki. Az állam ezen a kompetencián keresztül gyakorolta fenntartói jogait. A professzorok testülete irányította az egyetem belső életét, ez alkotta a kari, illetve az egyetemi tanácsot, amely megválasztotta az egyetem élén álló rektort és a karok élén álló dékánokat. Az egyetemi tanács és az egyes kari ülések döntöttek minden oktatási kérdésben. A nyilvános és rendes, valamint a rendkívüli tanárok voltak jogosultak kötelező egyetemi előadások tartására. Az oktatói személyzet másik jelentős elemét alkották a magántanárok. E rang birtokosai lényegében tiszteletbeli tudományos címmel rendelkeztek tudósi munkásságuk alapján, amely feljogosította őket, hogy az egyetemen előadásokat tarthassanak. A magántanári címet, hasonlóan a doktori fokozathoz, az egyetemek adományozták. Az egyes egyetemek és karok belső vitalitását, szellemi élénkségét azon lehetett lemérni, hogy a magántanárok, a tudományos terület élénkebb, adminisztratív kötöttségekkel kevéssé korlátozott tagjai milyen szerepet játszottak benne.

Ami az egyetemi és főiskolai hallgatók összetételét illeti, mintegy negyede került ki paraszt- és egészen kis számban munkásszülők gyermekeiből. Ezek viszonylag nagyobb számban a teológiai és bölcsészeti karokon tanultak, mivel az egyházak lelkészi és pedagógusi utánpótlásuk érdekében tandíjmentességet és ösztöndíjakat kínáltak. Az uralkodó osztályok politikai pályára készülő fiai és az "úri középosztály" köztisztviselőnek tanuló gyermekei a jogi karokra jártak s nagy számban látogatták ezt a jogtanácsosi, ügyvédi pályára készülő polgári ifjak is. Az orvoskar hallgatói hozzávetőleg egyenlő arányban oszlottak meg az "úri középosztály", a polgárság és a polgári értelmiség gyermekei között. A Műegyetemet elsősorban a polgári elem látogatta.

A hallgatók összetételével kapcsolatban említést érdemel, hogy a nők egyetemi tanulmányainak kezdete Magyarországon - az 1870-1880-as évek elszigetelt kísérletei után - 1895-re esik, amikor is miniszteri engedéllyel nők is beiratkozhattak a bölcsészeti és az orvoskarra. Számuk 1899-1900-ban 31 volt, 1909-1910-ben elérte a háború előtti legmagasabb szintet, a 326 főt. A női emancipáció csak keservesen jutott előre; 1904-ben még szigorították is a felvételi feltételeket.

A felsőoktatás antidemokratizmusa a szociális származás kiáltó aránytalanságai és a nők rendkívül kismérvű részvétele mellett a nemzetiségi hallgatók alacsony arányszámában is kifejezésre jutott. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon a nemzetiségek aránya 45,5% volt. Az állami felsőoktatási intézményekben tanuló nemzetiségi anyanyelvű hallgatók aránya viszont 1897-1898-ban 16,8%, 1913-1914-ben pedig 10,8% volt. Az arány a hittudományi karokon ennél kedvezőbb, a jogi és a bölcsészkarokon az átlagnál is lényegesen rosszabb volt. A kedvezőtlen arányok összefüggtek a nemzetiségek társadalmi rétegződésének a magyarénál fejletlenebb szintjével, de egyszersmind a nemzetiségek kulturális elnyomásával is.

Mindezek a jelenségek összefüggtek azzal a retrográd irányzattal, amely a századforduló után, s különösen a koalíció hatalomra kerülésével a felsőoktatásban is előretört. Apponyi Albert, majd Zichy János kultuszminisztersége a korábbi viszonylagos liberális oktatáspolitika végét s a klerikalizmus megerősödését hozta magával. Ez a felsőoktatásban elsősorban a professzori kar kinevezésének megváltozott szempontjait: a rangos tudósokkal szemben a buzgón hazafias és vallásos elemek előtérbe helyezését jelentette, ami csak ritkán kapcsolódott össze valódi szakmai értékekkel. Az új szellem megmutatkozott abban is, hogy a tanügyi kormányzat mind egyértelműbben támogatta az egyetemi hallgatók nacionalista és klerikális egyesületeit. Míg a század első éveiben Wlassics kultuszminiszter a tanszabadság nevében megvédte - amint erről már a polgári radikalizmus kibontakozásának ismertetésekor szó volt - Pikler Gyulát az ellene tüntető klerikális ifjúsági szervezetekkel szemben, s 1903-ban Somló Bódogot is védelmébe vette a nagyváradi jogakadémia reakciós tanáraival szemben, a Pikler ellen 1907-ben kirobbant második hecckampányt Apponyi Albert már nem intette le, sőt 1908-ban kilátásba helyezte, hogy Pikler kollégiumát, a jogbölcseletet törölni fogják a doktori szigorlati tárgyak közül.

A reakció előretörése megmutatkozott abban is, hogy míg a századforduló előtt az egyetemi ifjúsági szervezetek jobbára a nemzeti ellenzéki pártok fiókszervezetei voltak, addig a század elejétől e szervezetek jobbra tolódtak, egyre határozottabban kapcsolódtak a tőkés fejlődéssel szembeforduló újkonzervatív irányzatokhoz. A türelmetlen nacionalizmus és a reakció terjesztésében különösen aktívak voltak a különböző klerikális szervezetek: a Szent Imre Kör, a Bethlen Gábor Kör. Ezek alakították ki a jobboldali hallgatók körében azt a közszellemet és azt a vezető garnitúrát is, amelyből az ellenforradalmi korszakban a keresztény nemzeti kurzus értelmiségi-politikusi törzsgárdája kikerült.

A század elejétől fogva ellenkező, pozitív irányú fejlődés is tapasztalható volt az egyetemi hallgatók között. 1902-től Szabó Ervin eszmei irányításával a szocialista diákok mintegy 100 tagú művelődési köre tevékenykedett a budapesti tudományegyetemen, amely intenzíven bekapcsolódott a szociáldemokrata párt propagandamunkájába, a munkásság oktatásába, majd 1905-től a választójogi harcokba is.