2. A tudományos fejlődés

 

A társadalomtudományok fejlődésének
fő jellemvonásai a századfordulón

A középkor világképét a keresztény vallási felfogás foglalta egységbe. Helyét az újkorban - mintegy szekularizált teológiaként - a filozófia foglalta el. Mindazt, amit a létező világ mibenlétéről, az emberi ismeret lehetőségeiről és határairól, a társadalom életét szabályozó értékrendről tudott a korai polgári világ, ebben a keretdiszciplínában összegezte: a filozófia a felemelkedő polgárság világképe volt, a polgári értelmiség termelte ki és ennek közegében élt. Kelet-Közép-Európa hagyományos rendi társadalmából sokkal később kinőtt s attól még teljesen el nem szakadt szellemi életben az általános világképi keretet nem a filozófia, hanem a történelem adta. A nemzeti ébredés korában kiformálódott társadalomtudományok sorában azok játszották a vezető szerepet, amelyek kapcsolódtak a történelemhez és az irodalomhoz. Így a szoros értelemben vett politikai ideológia is nagymértékben táplálkozott a nemzeti múlt idealizált világából. A történeti tudományok összefonódtak a politikai ideológiával s olykor közvetlenül ideológiai funkciót is betöltöttek.

A századforduló Magyarországán szintén előtérben állott a nemzeti múlt közvetlen politikai felhasználása. Azt az eljárást, amellyel egyrészt az aktuális társadalmi és politikai problémákat a történelemből vett példákkal fejezték ki, másrészt viszont a példaként szolgáló történelmi eseményt kiragadták valódi összefüggéséből és a politikai aktualitásokhoz idomították: historizálásnak nevezzük. Ez valójában a jelen látszólagos történeti felfogását és a múlt valóságos aktualizálását jelentette. A historizáló szemlélet középpontjában álló nemzetkarakter mítosz rendszeres kidolgozásának feladata részben a művészetek, főként pedig a történeti tudományok hatáskörébe került. Rájuk hárult az a feladat, hogy a nemzetkarakter kidolgozásával ideológiai kulcstudomány rangjára emelkedjenek és körükbe vonják a "nemzetfenntartó középosztály" eszmei nevelését, s általa az "alsóbb néposztályok" vezetésére való felkészítését is.

A századelő magyar társadalomtudományának nagy része - noha már jelentős valóságfeltáró munka s annak eredményei állottak mögötte - még a tudománnyá szerveződés stádiumában tartott. Ez a körülmény határozta meg a kor tudományos irányzataihoz való viszonyukat is. A század elején a magyar tudományosság jelentős részének fejlődéséből kimaradt a pozitivizmus időszaka. Amit egy történeti korszakkal később a szellemtörténeti irányzat képviselői polémikusan mintegy szakmai szitokszóként minősítettek és bíráltak e korszak tudományosságában pozitivizmusként, jobbára még csak a kezdeti adatgyűjtő időszak naiv faktológiája volt. Egy későbbi, már szorosan szaktudományos fejlődési stádium igényességének mércéjével megítélt gyengeségei innen eredtek. A modern tudományosság előtti - preszcientikus - stádiumban tartó területek természetesen nem vehettek még részt a századforduló nagy tudományos és szellemi lázadásában, amely éppen a pozitivizmus szűknek érzett keretei ellen támadt. Abban a szellemi erjedésben, amely a természeti törvények racionális oksági rendjében immár nem az emberi szabadság megvalósulását élvezte a véletlen és az esetleges önkényének való kiszolgáltatottsággal szemben, hanem éppen az oki determináltságot érezte az emberi szabadság elvesztésének. Míg a kiformálódó magyar társadalomtudományok egy része távol maradt e szellemi forrongástól, mások, éppen mert a pozitivizmus megingása után jutottak tudománnyá érésük korszakába, már a pozitivizmussal szemben fellépő új áramlatok keretében nyerték el első tudományos formájukat. Ide sorolható a lélektan, amelyből szinte teljesen kimaradt a természettudományos pozitivista korszak, s tudománnyá már a századelő mélylélektani irányához felzárkózva vált. Az elmaradottság következtében egyes tudományos irányzatok politikai-ideológiakritikai és tudománytörténeti minősítése nem minden esetben esik egybe és áll összhangban.

Míg egyes társadalomtudományi területek eleve távol estek az intézményesült társadalmi gyakorlattól (nyelvészet, néprajz), más tudományágak szorosan és közvetlenül tapadtak hozzá (jog, közgazdaságtan).

A tudományok intézményi keretei mindenütt előbb alakultak ki, mint maga a szoros értelemben vett tudomány. A társadalom praktikus és ideológiai igényei gyakran előbb teremtettek az egyes diszciplínáknak egyetemi katedrát, mint azok tudománnyá értek. A nemzeti ébredési mozgalmak, a reformkorok korábban teremtették meg az anyanyelvi tudományok ápolására az akadémiákat, mint e tudományok megszülettek. Beszűkült akadémikusság és professzori vaskalaposság nagyobb mértékben jellemzik a preszcientikus időszakokat, mint magát a kialakult tudományosság időszakát. A tudományos élethez ezért mindig hozzátartoznak az akadémián és egyetemen kívül szorult amatőr tudományosság területei is. A századforduló tudományos életében is több tudományág szellemi súlypontja kívül kerül a katedratudományosság körén (neveléstan, filozófia), sőt egyes új tudományágak egyenesen itt alakulnak ki (lélektan, szociológia). A kívül eső területeken született amatőr tudományosság világnézeti összefüggései sokfélék lehettek. Kívülrekedtségük, periferikus helyzetük azonban legtöbb esetben akkor is haladó politikai mozgalmak közelébe sodorja őket, amikor szorosan vett világnézeti indíttatásuk ellentétes a haladó törekvésekkel.
 

A jogtudomány

Az ideológiai kulcstudomány szerepét a dualizmus fennállásának időszakában a jogtudomány töltötte be. A századforduló után, amikor a kialakuló állagőrző liberalizmus központi ideológiai koncepciója a közjogi historizálás lett, ennek kidolgozása és fenntartása a jogi diszciplína egyik sajátos magyar ágazatára, az ún. közjogra hárult. Maga az ideológia elsősorban nem a tudományban, hanem a publicisztikában volt honos. Kidolgozásából azonban a tudomány is kivette részét. A közjogi historizálás vezető ideológusa Timon Ákos volt, 1891-től a korszak végéig a magyar alkotmány és jogtörténet professzora a budapesti egyetemen, aki helyzeténél fogva is kulcsszerepet töltött be a leendő államhivatalnokok világnézeti nevelésében. Hasonló szellemben működött Ferdinándy Geyza és Vécsey Tamás.

Az államjog oktatása nem csupán a historizáló történetmitológia terjesztése révén vált ideológiai kulcstudománnyá, hanem közvetlenül azáltal is, hogy oktatta és nevelte a joghallgatókat, akik zömmel nem a nagyobb igényű büntetőjogi területre kerültek bírónak, ügyésznek, védőügyvédnek, sem az ugyancsak igényes magánjogi területre, hanem a jogvégzettséghez kötött magasabb állami hivatalokba készültek tisztviselőnek. Ez a réteg nem egyszerűen szakigazgatási értelmiségi volt, hanem ezen túl elsősorban az uralmi rendszer politikai funkcionáriusa is. A jogi oktatás politikai tantárgyának budapesti professzora, Concha Győző, politikai ideológus is volt. Az állagőrző liberalizmus fogalmát a korábbi nemesi liberalizmuséhoz képest elsősorban ő értelmezte át. Ez a liberalizmus értelmezés harci frontvonalat húzott a polgári demokratizmus ellen, a konzervativizmus felé húzott határvonalán viszont béke honolt, eleven eszmei "kishatárforgalommal". Concha vezéralakja volt az állagőrző liberalizmus azon - több diszciplínát átfogó - ideológus gárdájának, amely normatív rangra igyekezett emelni a liberalizmus első, klasszikusnak nyilvánított időszakát, s ideálként szembeállítani az ily módon hanyatlónak, elfajzottnak minősített saját korszakkal. Történeti korszakok vagy alakok ilyen célzatú normatívvá stilizálása sok vonatkozásban már a későbbi szellemtörténet gyakorlatát előlegezte. Concha "a XIX. század uralkodó eszméinek" íróját, Eötvöst, igyekezett normatív rangra emelt eszmetörténeti mítoszfigurává tenni, elsősorban "Báró Eötvös József állambölcselete és a külföldi kritika" (1908) című művében. Az államjog mint politikai kulcstudomány a társadalom egyéb szerveződési formáival, elsősorban a társadalmi osztállyal szemben a nemzetet kiemelt jelentőségű társadalomszerveződési formaként értelmezte és igazolta. E felfogás vezető jogi teoretikusa Kuncz Ignác, a kolozsvári egyetem politikai tanszékének tanára volt, elsősorban "A nemzetállam tankönyve" (1902) című művével.

Azok a törekvések, amelyek a liberalizmus megújításának eszmei áramában bontakoztak ki a századfordulón, elsősorban az állagőrző liberális jogi ideológia teorémáit, a historizáló szemléletet, a nemzet kategóriájának misztifikálását és idealizálását vették kritika alá. Ez az irányzat szintén a jogi diszciplínában talált helyet s már a kilencvenes években meghódította a jogbölcselet oktatását. A jogfilozófia lett az a harci terep, ahol az első lépések történtek a későbbi polgári radikalizmus megteremtésére. Elindító szerepe ezekben a törekvésekben a pozitivista jogszemlélet nagy alakjának, a polgári alapozottságú liberalizmus előharcosának, Pulszky Ágostnak volt. Működése javarészt még az előző korszakra esett, a hivatalos nemzetfelfogás elleni harchoz kései munkájával - "Demokrácia és a nemzetiség" - járult hozzá. A neoliberális jogbölcselet, az uralkodó államfelfogással szemben, amely a társadalmat az államból magyarázta, a szociológiai szemléletű államfelfogás alapjait igyekezett megvetni, amely az államot értelmezi a társadalomból. Ezt a törekvést szolgálta Pikler Gyula, Pulszky utóda a budapesti jogbölcseleti katedrán, elsősorban "Az emberi egyesületek, különösen az állam keletkezése és fejlődése" (1897) című könyvével, amelyben az államot az egyének által belátott közös érdek által létrehozott emberi közösségnek tekintette. Ez az érdekközpontú szemlélet éles ellentétben állt a konzervatív szemlélettel, amely szerint az államban politikai formát öltött nemzeteszmény szolgálata nem a belátott érdekből következik, hanem minden megfontolás fölött álló elemi kötelesség. A liberalizmus újraértelmezésén munkálkodott a kibontakozó polgári radikális jogbölcselet harmadik nagy alakja, Somló Bódog. "Állami beavatkozás és individualizmus" (1902) című műve nagyigényű kísérlet arra, hogy a nemesi liberalizmus nem tudatosított modernizációs ideológiája helyére az új időszak igényeinek megfelelően tudatosított liberális modernizációs felfogást állítson. Művében azt bizonyítja, hogy a modernicáziós funkciót betöltő kelet-európai liberalizmusokban - eltérően például az angolszász fejlődéstől - a precíz és részletes kodifikáció szabadsággarancia s nem szabadságkorlátozás. Művében természeti és emberi jogként tételezi a haladás elvét, mint a "változtatás szabadságát".

Ahogy a jogtudomány elméleti diszciplínái közvetlenül ideológiaként épültek bele mind a hivatalos ideológiába, mind annak demokratikus bírálatába, úgy a jog egyéb ágazatai is közvetlenül összefüggtek az intézményesült társadalmi gyakorlattal. Ez az összefonódottság hozzájárult ahhoz, hogy a jogtudomány már a dualizmus előző korszakában kiemelkedett a preszcientikus állapotból. Nagyiramú fejlődését a kiépülő polgári állam kodifikációs alkotásai, a magyar polgári berendezkedés korszakos jelentőségű művei inspirálták. A magyar büntetőjog a dualizmus első korszakában a Csemegi-féle büntető törvénykönyv kidolgozásán fejlődött tudománnyá. A századvég soron következő kodifikációs feladata a polgári törvénykönyv előkészítő munkálata volt, Szilágyi Dezső irányításával. Ez határozta meg a magánjogi viszonyokkal foglalkozó jogi ágazatok: kötelmi jog, szerződési jog, kereskedelmi jog fejlődését is. A polgári törvénykönyv munkálatain dolgozott a magánjogi terület vezető jogászgárdája, műveik e munkálat eredményeit rögzítették.
 

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Az irodalomtörténet-írás mint a nemzeti múlt letéteményeseként elismert költészet gondozója és búvárlója, a századforduló átalakulásai során a jogtudomány mellett igényt támasztott a nemzetkarakter kimunkálásában való részvételre. A nemzetkarakter irodalomban való megragadására és kanonizálására a budapesti egyetem esztétika professzora, a korszak hivatalosnak tekintett irodalomtörténésze, Beöthy Zsolt, "A magyar irodalom kistükre" (1896) című művében tett kísérletet.

Mind az állagőrző liberalizmus ideológiai kimunkálásában, mind az irodalomtörténet szaktudománnyá fejlesztésében annak az irodalomtörténész gárdának volt számottevő szerepe, amely átvette az egykori nemesi liberális korszak vezető kulturális folyóirata, a Budapesti Szemle szerkesztését és - mintegy a megőrizve meghaladás szellemében - folytatta Gyulai Pálnak, a nemesi liberalizmus irodalomtörténeti és irodalomismereti tevékenysége központi alakjának művét. Ez a gárda, együtt haladva Concha törekvéseivel, a nemesi liberalizmus korának irodalmi áramlatát igyekezett normatívvá stilizálni. Amint Concha Eötvöst, úgy az irodalomtörténész gárda Aranyt avatta mítosszá. Mindebben Riedl Frigyes, a budapesti egyetem irodalomtörténet tanára játszott vezető szerepet. Az irodalmi életrajzok készítésének középpontba állítása még a preszcientikus irodalomtörténet-írás módszerében gyökerezett, azonban nagy életrajzi munkáiban, az "Arany János" (1887) monográfiában, a "Péterffy Jenő" (1900) és a "Gyulai Pál" (1911) életrajzokban a pozitivista irodalomelméletből, elsősorban Taine ismert milieu-elméletéből sajátított el elméleti igényű módszert, s ezzel megtette a döntő lépést a preszcientikus irodalomismeret meghaladására. A magyar irodalomtörténet-írás tudománnyá emelése Horváth János, az Eötvös Kollégium tanára nevéhez köthető, igaz, főként az 1919 utáni korszakában. Horváth János már fiatal tudósként kivette részét a Budapesti Szemle gárdájának irodalomkritikusi munkásságából, s kimagasló szerepet játszott a népi-nemzeti irodalom kanonizálásában, az irodalmi forradalom elleni harcban. Ennek szolgálatában állt az 1910-ben megjelent műve: "Ady s a legújabb magyar lira".

Riedl körétől eltérően az irodalomtörténet-írás egy korábbi időszakból indult gárdája a nemesi liberalizmus irodalmi világának folyamatosságát képviselte. Munkásságukban szerves egységet alkotott az egykori népi-nemzeti korszak eszmevilága és az irodalomtörténet-írás preszcientikus stádiumának életrajz-központúsága. Ebbe a körbe tartozott az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Ferenczi Zoltán, Petőfi és Deák életrajzírója és Voinovich Géza, aki 1911-től a Budapesti Szemle szerkesztője, Madách monográfusa volt.

A preszcientista korszakhoz tartozott az iskolai stilisztikai rendszerezést tudománnyá növelő poétikai munkásságával Négyesy László, a budapesti egyetem tanára. Esztétikai munkásságánál sokkal jelentősebb volt éveken át tartott stilisztikai szemináriuma. Négyesy stílusgyakorlatai fórumot nyújtottak az új - nem csupán irodalmi - szellemi törekvések bemutatására. Szemináriuma rövid idő alatt kötetlen vitafórummá, a progresszív ifjú értelmiség minden áramlata találkozóhelyévé vált, s az irodalmi forradalom egyik műhelye lett.

A századelőn kibontakozó irodalmi forradalom detronizálta a Budapesti Szemlét, mint monopolhelyzetet élvező kritikai fórumot, és kivette a műbírálatot a céhtudomány kezéből. A Nyugat hasábjain nem professzorok, hanem céhen kívül álló irodalomértők, gyakran alkotó művészek írták a kritikát. Velük szemben Horváth János és Riedl képessége és látóköre sem tudta megtartani a nagy múltú folyóirat privilegizált helyzetét. A dolgozatjavítás módjára írt pedáns professzori kritikával szemben a Nyugat az impresszionista irodalmi kritikát honosította meg. Klasszikus képviselői, Ignotus és Osvát Ernő kezében nem a művészeti impresszionizmus doktrinér érvényesítését, ízlésnormává emelését jelentette, hanem egyfajta értékrelativizmust, amely minden felfogású és ihletésű művet belülről szemlélt és élt át.

Az 1910-es évekre az új művészeti törekvések talaján ellenhatás jelentkezett az impresszionista kritika relativizmusával szemben. Megjelent a kötött formákban új művészeti szubsztanciát kereső törekvés, amely mértékét és módszereit nem magából az átélt és bírált műből merítette, hanem filozófiai megalapozásra törekedett. Képviselője a pályakezdő Lukács György volt, elsősorban az 1910-ben megjelent "A lélek és a formák" című esszékötetének kritikai tanulmányaival.
 

A történettudomány

A századforduló történetírásában szemléletileg jobbára az előző korszak nemesi liberalizmusa uralkodott, a tudományág javarészt még preszcientikus stádiumában volt, amelyre a faktológ adatgyűjtés, az elemi rendszerezés, a forrásanyag felmérése, az eseménytörténeti elbeszélés jellemző. Amit az 1920-as évek szellemtörténeti iskolája polémikus éllel "pozitivizmusként" bírált, vajmi kevés rokonságot mutatott a külföld valóságos pozitivista történetírásával. A német pozitivista történetírás vezéralakjának, Karl Lamprechtnek a művei távol álltak a faktológiától, éppúgy, mint Auguste Comte-nak, a pozitivizmus atyjának történetfilozófiai koncepciója; ismert stádiumelmélete a legnagyobb ellentétben állt minden elméletidegen faktológiával.

Maguk a történészek zömmel nem képzett szakemberek, hanem autodidakták, akik eredetileg más pályáról kerültek a történetkutatás területére. Főleg újságírók szerepelnek közöttük nagyobb számmal; így indult Szilágyi Sándor, Acsády Ignác, irodalomtörténésznek pedig Angyal Dávid.

A Millennium idején jelent meg a nemesi liberalizmus hatalmas összegező munkálata, a tízkötetes millenáris "Magyarország története". Ez a mű betetőzése Szilágyi Sándor, a millenáris mű szerkesztője munkásságának. Ez a monstre vállalkozás általános és átfogó felmérő munkálat volt, amely tartalmazta az addigi történészi gyűjtőmunka minden eredményét, mind a politikai események története, mind az állami intézmények jellemzése, mind a gazdasági és társadalmi fejlődés megismerése terén.

A századfordulón mutatkoztak a magyar történetírásban a liberalizmus megújítását célzó törekvések lecsapódásai. E szellemi mozgás halvány nyomai érződtek a századvég legnagyobb formátumú és a legmagasabb szakmai szintet jelentő szerzője, Marczali Henrik munkáján, a millenáris mű hetedik köteteként megjelent "Magyarország története. III. Károlytól a bécsi kongresszusig" című könyvén. Marczali kiterjesztette figyelmét, a magyar történetírásban elsőként, a 18. századra, azon belül különös figyelemmel II. József korára. Feldolgozási módján átsejlik a liberális szemléletű kutató tájékozódási szándéka a magyar polgári kor előtörténetében. A korszak legjelentősebb történetíró egyénisége, Acsády Ignác munkássága közvetlenebbül kapcsolódik a nemesi liberalizmus felbomlására reagáló eszmei áramlatokhoz. Acsády a kilencvenes években politikailag is hozzá tartozott az újkonzervatívokat tömörítő, Apponyi vezette Nemzeti Párthoz. A századelőn írt művében, "A magyar birodalom történeté"-ben egyaránt érződik az újkonzervatív ihletésű szociális szemlélet és a századvég harcaiban fogant nemzetiségellenes sovinizmus nyoma, de a könyv már az újkonzervativizmustól érintett szakasz meghaladását mutatja, sőt éles antiklerikalizmusa éppen az újkonzervativizmussal való harcos szembefordulást tükrözi. Acsády az újkonzervativizmus ellen kibontakozott harchoz csatlakozik fő művével, "A magyar jobbágyság történeté"-vel (1906) is. Élete alkonyán a történetíró az induló, polgári liberális szakaszát élő Társadalomtudományi Társaság gárdájának eszmei pozícióját foglalta el. Főműve a liberalizmus polgári alapra helyezésén munkálkodó erők történeti koncepciója kimunkálására tett nagyszabású kísérletnek tekinthető. A kilencvenes évek politikai mozgása befolyásolta Márki Sándort is, azt a nemesi liberális történetírót, aki már a nyolcvanas években monográfiát szentelt Dózsának. A parasztháború vezérét megkísérelte besorolni a magyar nemesi liberális hagyomány ősei közé, annak a történeti eseménysornak az előtörténetébe, amely a magyar nemesi liberalizmus csúcspontjához, az 1848-as jobbágyfelszabadításhoz vezetett.

A történeti múlt tudományos letéteményese, a történetírás természetesen nem maradhatott ki a nemzetkarakter és a historizáló ideológia kiépítésében jeleskedő kísérletekből. Ezek a törekvések a történetírásban pártpolitikai színezetűek voltak: a függetlenségi párthoz kapcsolódtak. A historizálás a történetírásban tehát nem általában az állagőrző liberalizmus egyik áramlataként jelentkezett, hanem a koalíciós kormány garnitúrájának sajátos ideológiateremtő akciójaként. Középpontjában a koalíció Rákóczi- és kuruckultusza állt. Ezt a kultuszt szolgálta a historizálás vezéralakja, Thaly Kálmán, ekkor már nem történeti munkáival, hanem Rákóczi hamvai 1906-os hazahozatalának kiharcolásával.

A preszcientikus korszak történetírásának nem politikai indíttatású elágazásai is voltak. A néprajztudomány előstádiumát képező német romantikus népkutatásból (Volkskunde) két magyar történetírói áramlat is kinőtt. Közvetlenül ide kapcsolódott az ún. művelődéstörténet, amely nevétől eltérően nem a szellemi műveltséget, hanem a szokás- és viselettörténetet kutatta. Ezt a törekvést képviselte két szerzetes történetíró, Békefi Remig és magasabb színvonalon Takáts Sándor, a képviselőház levéltárosa, aki a török idők szokásait, viseletét dolgozta fel anekdotikus szépirodalmi formában.

A romantikus népkutatás ösztönzéséből egy jóval nagyobb tudományos eredményeket hozó törekvés is eredt: a kora-középkori szokások vizsgálatának az az ága, amely az Árpád-kori szokásjog színes világát igyekezett oklevéladatok alapján feltérképezni, s ennek során először tett kísérletet az Árpád-kori parasztság rétegződésének feltárására. E munkák során bukkant a kérdés két legjelentősebb kutatója, Erdélyi László bencés szerzetes, kolozsvári professzor és Tagányi Károly levéltáros - elsősorban "A földközösség története Magyarországon" című művében - a paraszti földközösség nyomaira a középkori Magyarország társadalmában.

A magyar történetkutatás tudományos színvonalra emelésében nagy érdemeket szerzett a bécsi Staatsarchiv tudományos üzemében kitanult történészgárda. Közülük rangban és befolyásban Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök és titkos tanácsos játszott hangadó szerepet; a tudományos vezéregyéniség azonban Károlyi Árpád volt, aki 1909-1913 között a Staatsarchiv igazgatói posztját is betöltötte. Thallóczy és Károlyi szakmai munkássága azokhoz a német tudományos irányzatokhoz kapcsolódott, amelyek középpontba a hivatali intézmények, az igazgatási szervezet történetét helyezték. Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához. A példaképkeresés Széchenyi, Kemény Zsigmond és a kései centralisták felé fordult. Az állagőrző liberalizmus eszmei táborán belül ezek a körök a munkapárti kormányzathoz kötődtek, s annak a függetlenségi irányzattal szemben is eszmei fegyverzetet igyekeztek kovácsolni.

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű Gyulának "A száműzött Rákóczi" című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak. Ez a fegyver azonban nem mutatkozott maradéktalanul használhatónak Tisza István tábora számára. A függetlenségi Rákóczi-kultusz végleteit nevetségessé tenni, ez belefért elképzeléseikbe, de magának a historizáló ideológiának az átfogó bírálata már nem. Hatvanhetes álláspontról igazában nem lehetett bírálni negyvennyolcat, a Rákóczi-legenda valójában a negyvennyolcasság költőiesítése vagy leplezése volt. 1848 korlátait csak olyan álláspontról lehetett bírálni, amely meghaladja magát a negyvennyolc-hatvanhét ellentétpárt, és a magyar történelem alapkérdéseit más szemszögből teszi fel. Ilyen álláspont polgári - tehát nem marxista - bázison nem volt a munkapárt környékén, csupán az újkonzervativizmus táborában. Negyvennyolc konzekvens jobboldali kritikusainak ide kellett eljutniuk. Ezt a lépést megtette Riedl hátrahagyott ideológiai kéziratában, Szekfű pedig a "Három nemzedék"-ben.
 

A nyelvtudomány és a néprajz

A századforduló nyelvtudománya - számos más tudományterülettel egyetemben - azt a nagyszabású adatfelmérő és rendszerező munkát folytatta, amely a millenáris kiadványszerkesztés során indult meg az ország minden rendű anyagi és szellemi javainak számbavételére. A nyelvtudomány esetében ez egy sor jelentős nyelvészeti szakszótár elkészülését jelentette. A munkálatok irányítására 1898-ban az Akadémia keretében külön szótári bizottság létesült Szily Kálmán vezetésével. Ezt megelőzően és a bizottság munkája nyomán napvilágot látott a Simonyi Zsigmond és Szarvas Gábor készítette "Magyar Nyelvtörténeti Szótár", a Szinnyei József által készített "Magyar Tájszótár", a "Magyar oklevél-szótár", Szamota István és Zsolnai Gyula műve; 1906-ban kezdődtek el egy nagyszabású etimológiai szótár munkálatai. Ezt a munkát a magyar nyelvtörténeti kutatás vezető alakja, Melich János és a későbbi korszak legnagyobb magyar nyelvtudósa, Gombocz Zoltán indította el.

A néprajzkutatás elsősorban a szellemi néprajzot, a folklórt művelte. Tevékenysége nagy részben beletartozott a millenáris adatgyűjtő munkába. Az ezredéves jubileumra zárult le Bartalus István teljességre törekvő népdalgyűjtése, ekkor jelent meg nagy műve, a "Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye" hetedik kötete. A századforduló után a Kalevalát lefordító Vikár Béla igyekezett a gyűjtést folytatni, s ennek során először használt fonográfot a népdalok felvételére. A népdalgyűjtés mellett nagy ütemben haladt a népmesegyűjtés; jeles művelője Sebestyén Gyula és Katona Lajos volt. Utóbbit tekinthetjük a folklorisztika preszcientikus fokról tudományos szintre emelőjének. Nem csupán népmesegyűjtő volt; behatóan foglalkozott a népmesetípusok módszertani kérdéseivel is. A Wundt-tanítvány a kisszámú magyar pozitivista tudósok egyike volt.
 

A filozófia

A filozófia volt az a tudományos terület, amelynek szellemi súlypontja a századforduló után teljes mértékben a hivatalos tudományosság céhkeretein kívülre helyeződött. A katedrafilozófia vezető képviselője, a kantiánus Alexander Bernát főleg esztétikai tárgykörben kifejtett eredeti munkássága jelentéktelen volt. Jelentőséget szerzett azonban a világ filozófiai kultúrájának hazai megismertetésében játszott kiemelkedő szerepével. Ő szerkesztette - Bánóczi Józseffel - a külföldi klasszikusokat publikáló Filozófiai Írók Tárát, ezt a magas igényű és színvonalú sorozatot. A századfordulón felvirágzott fordításkultúráról egyebekben is meg kell emlékeznünk. Alexander Bernát mellett említést érdemel Bergson kitűnő fordítója, a polgári radikális Dienes Valéria és a számos területen fordítóként jeleskedő Szemere Samu. Alexander Bernát Tisza István személyes híve volt, részt vett a Magyar Figyelő szerkesztésében is, azonban szerepe nem volt szorosan politikai. A katedrafilozófia nála eredetibb alakja, Böhm Károly, Fichte nyomán szélsőséges szolipszizmust képviselt. "Az ember és világa" című művével nem saját korában, hanem későbbi, az idealizmusra fogékonyabb időszakban fejtett ki bizonyos hatást.

Az előbbiektől eltérően határozott ideológusi ambíciókat táplált a konzervatív Magyar Társadalomtudományi Egyesület gárdájához, később a Magyar Figyelő köréhez tartozó irracionalista természetfilozófus, Palágyi Menyhért. Filozófiailag a természettudományos világkép, a pozitivizmus és az ortodox kantiánizmus ellen kibontakozott ellenreakció egyik szélsőséges képviselője volt.

Amint a pozitivizmust és az ódivatú természettudományos determinizmust meghaladni kívánó törekvések áramában Palágyi a szélsőséges relativizmus követője lett, úgy egy kis csoport - szintén német filozófiai orientációjú - ifjú filozófus éppen a relativizmustól riadt vissza a pozitivizmusban, s új kötöttséget, szilárd pozíciót keresett. Ide tartozott az első világháború éveiben egymásra talált Lukács György, Fogarasi Béla, Mannheim Károly. A relativizmusból elsősorban Simmel nyomdokain haladva fellelni vélt kivezető ösvény első szakasza maga is a relativizmus bozótján haladt át. Simmel kultúrkritikájának tengelyében a kultúrahordozó értékek kibékíthetetlen ellentétessége állott. Aki egy értéket elfogad, csupán mások kizárásával teheti ezt. Aki az esztétikus magatartást választja életelvéül, elveti a moralitást, aki az erkölcsös magatartást választja, lemond az esztétikus magatartásról, a megformált "szép életről". Kiutat az értékek relativitásából nem adhat egyik érték objektív magasabbrendűsége sem, csupán a szubjektív elkötelezettség, amely aszketikusan választ és elkötelezi magát valamely életelv mellett a többi rovására. A döntés aktusának középpontba kerülése már nem Simmel kultúrkritikájából jött, hanem Kierkegaard eszméiből.

Lukács, Fogarasi, Mannheim szemlélete az eszmetörténeti viszonyításrendszerben jobboldali, s nem baloldali kritikája volt a pozitivizmusnak. Az a közeg azonban, amelyben Magyarországon működtek, a kulturális forradalom világa. Reájuk mindenkinél jobban vonatkozik "a szellem baloldalon áll" tétele. A helyzetüket megalapozó döntést a dolgok pszichológiája alapján csak szélsőséges lehetett. A Heidelbergben átfogó esztétikáján dolgozó Lukács, Max Weber tanítványa, Troeltsch és Thomas Mann vitapartnere a két pólus - az újkonzervativizmus és a szocializmus - közötti feszültség erőterében éli át a háború előtti két évet. Ekkor formálja róla Mann - megalapozottnak látszó vélemények szerint - Naphta páter alakját. A magyar irodalmi forradalom közege azonban gyakorlatilag csak a baloldali, méghozzá a radikális baloldali döntést tette járhatóvá Lukács és budapesti barátai számára. A háborús időszak szellemi erjedésében elkészült mű, a tervezett - és haláláig töredékes kéziratban maradt - esztétikai összegzés első, alapozó része, a "Theorie des Romans" már a baloldali pozíció felé tendál. Módszeréről később Lukács azt írja, hogy "jobboldali módszer, de baloldali etika" jellemezte.
 

A neveléstan és a lélektan

A neveléstudomány is azok közé a területek közé tartozott, amelyek szellemi súlypontja kívül került a hivatalos tudományosság körén. Ez utóbbi rangos képviselője a dualizmus korában Kármán Mór volt, az általános műveltségeszményre épített magyar oktatási rendszer magas színvonalú teoretikusa. Az oktatásközpontú nevelési rendszert két irányból is kikezdték a századforduló utáni új törekvések. Egyik a nevelésközpontú pedagógia követelése volt, amellyel Imre Sándor tanár lépett fel "Nemzetnevelés" című könyvében. Szemléletét Natorp pedagógiájából merítette, de nem annak harmadikutas liberális-szocialista következtetéseit plántálta át magyar földre, hanem az állagőrző liberalizmus nevelési koncepcióját akarta megalkotni, hangsúlyozott ideológusi ambícióval. Imre Sándor az iskola központi feladatát az egész személyiségre gyakorolt nevelői hatásban, a jellem fejlesztésében látta. A jellem nevelésének ideáit a magyar nemzetkarakterből kívánta meríteni s a nemzetkarakter normái szerint nevelni az ifjúságot. Koncepcióját nem csupán nevelési reformtervnek szánta, hanem a Magyar Társadalomtudományi Egyesület ideológiájának is. A gyermekközpontú pedagógia demokratikus koncepcióját Nagy László képviselte, aki a gyermek életkori sajátosságaihoz és annak megfelelő érdeklődéséhez kívánta igazítani az iskola rendjét. Nevelési alapelve a foglalkoztatás volt, ezért magáévá tette a gyakorlatot a tanításba nevelői funkcióval bekapcsoló munkaiskola eszméjét. Nézetei kidolgozására és terjesztésére 1903-ban megalapította a Gyermektanulmányi Társaságot.

A lélektan azon tudományok egyike volt, amelyek a századelő Magyarországán a céhkereteken kívül születtek meg s váltak tudománnyá. Az újonnan születő pszichológia nem ment keresztül a fiziológiai alapozottságú naturalista-pozitivista lélektan előzményein, hanem a mélylélektan irányzatához való felzárkózással indult útjára. Megalapítója Ferenczi Sándor ideggyógyász orvos nem csupán Freud adaptálója volt, hanem harcostársa is, aki saját kutatásaival aktívan részt vett a pszichoanalízis kimunkálásában. A pszichoanalízis ortodox irányzatához tartozott, amelynek középpontjában a gyermek-szülő erotikus töltésű, Ödipusz-komplexum jellegű kapcsolata áll. A századelő Magyarországáról indult pályájára Róheim Géza, aki elsők között alkalmazta a freudizmust primitív népek etnográfiai kutatásában. A széles bázisú század eleji magyar mélylélektani irányzat ösztönözte a szociálfreudizmus egyik elindítóját, Koltai Aurélt.
 

A közgazdaságtan és a szociológia

A jogtudománnyal ellentétben a közgazdaságtudomány fejlődését inkább hátráltatta, mint segítette a társadalom intézményesült gyakorlatával való összefonódottsága. A századelő közgazdaságtudománya még a preszcientikus szakaszban vesztegelt. Modern kiadású bürokratikus államháztartástan volt, nem elméletileg megalapozott alapvetésű ökonómia: a költségvetési pénzügy, a bank- és iparstatisztika gyakorlatának tárgyhoz tapadt első megközelítésű általánosítása. Művelői maguk is magas beosztású bantisztviselők voltak, mint a tudományos színvonalon álló Fellner Frigyes, a nemzeti vagyon és nemzeti jövedelemszámítás nemzetközileg is számon tartott szakértője; vagy magas beosztású szakminisztériumi funkcionáriusok, mint Láng Lajos, a Széll- és a Khuen-Héderváry-kormány kereskedelemügyi minisztere, a statisztika tanára; vagy Matlekovits Sándor, aki többször töltött be államtitkári posztot, és a vámügyek legfőbb gazdaságpolitikai szakértője volt.

A szociológia megalapozásának legkorábbi lépései szintén a céhtudomány körén kívül történtek. Ezek a lépések csaknem teljes egészében a polgári radikális mozgalom, illetve a radikális jogbölcselet keretében történtek. Legnagyobb igényűnek Somló Bódog módszertani tanulmányát, a "Zur Gründung einer beschreibenden Soziologie"-t tekinthetjük. A századelőn született szociológia egyik ágaként alakult ki a monografikus szociográfia. Egyik keletkezési ágáról, a polgári radikális szociográfiáról már szóltunk. Ezzel párhuzamosan szociográfiai törekvések indultak az újkonzervativizmus körében is. A gazdaszövetség praktikus szociálpolitikai célzatú tájékozódás végett szintén készíttetett szociografikus falumonográfiákat, s így maga is hozzájárult a kutatási technika kimunkálásához és népszerűsítéséhez.
 

A klasszikus fizika és matematika fénykora

A hazai természettudományok - jóval megelőzve a társadalomtudományokat - már a kiegyezés korabeli "első nemzedék" jelentős fizikusainak, matematikusainak, kémikusainak és fiziológusainak munkásságában messze meghaladták a preszcientikus stádiumot. A század utolsó évtizedeiben fellépő "második nemzedék", akárcsak az első, a német klasszikus fizika - Bunsen, Helmholtz, Kirchhoff híres iskolájának - tanítványai voltak. Közéjük tartozott a századforduló két kimagasló tudósa, Eötvös Loránd és Kőnig Gyula. Mindketten Heidelberg és Berlin neveltjei, ott tanulták meg a szigorú elméleti és kísérleti pontosságot, onnan merítették a kutatási témát is. Eötvös két nagy eredménye, a felületi feszültség törvényét leíró képlet s a földi nehézségi és mágneses tér mikrováltozásait feltáró elmélet, illetve módszer a klasszikus fizika utolsó nagy alkotásaihoz tartozik, mind a téma, mind a szemlélet szempontjából. Világhírű találmánya a torziós inga mutatja, hogy a klasszikus fizika gyakorlati alkalmazása még akkor is termékeny volt, amikor az elméletileg már lehanyatlott. Eötvös a föld mágnesességét mérő ingát a századfordulón dolgozta ki, és 1901-ben mutatta be a Balaton jegén.

Kőnig Gyula a klasszikus matematikai ágakat, az analízist, az algebrát és a számelméletet fejlesztette európai színvonalra, és gazdagította az algebrai mennyiségek általános elméletével, továbbá alapvető halmazelméleti kutatásaival. Ámbár mindvégig a klasszikus matematika körében maradt, és annak tételeit igyekezett bizonyítani, munkásságával - így a valós számok halmaza, a kontinuum paradox jellegének kimutatásával - új kutatási irányokat alapozott meg. Mellette a számelméletben és a geometriában nemzetközileg jelentős eredményekre jutott Kürschák József.

Mindazonáltal a "második nemzedék" a klasszikus fizikai világkép kutatási szférájában maradt, idegenül fogadta Maxwell és Boltzmann elektrodinamikai és termodinamikai elméleteit, Lorentz matematikai-fizikai felfedezéseit és Einstein relativitáselméletét. A fokozatos lemaradást példázza a hazai fizika neves tudósa, fél évszázadon át professzora, Fröhlich Izidor, aki akkor is a hagyományos fénytan tételeit magyarázta, amikor a szobájában már a rádió szólt, a kórházak röntgenkészülékeket használtak, a tudósok a radiaktív sugárzást kutatták és eljutottak a modern kvantumelmélethez. Az új fizikai világkép iránt nagyobb megértést tanúsított a 20. század elején fellépő új nemzedék, amely azokat a témákat kutatta, amelyek az új fizikai világképhez vezető vizsgálatok homlokterében álltak. Az egyik ilyen terület a függvénytan volt, ebben Fejér Lipót és Haar Alfréd alkotott újat. A függvényterek általános elmélete utóbb nagy szerepet játszott Neumann János kvantummechanikai tételeinek kidolgozásában. A másik új területen, a halmazelméletben főként Riesz Frigyes emelkedett ki, többek között a halmazelméleti topológia kimunkálásával.

Amíg a matematikában valóságos iskolák alakultak ki a budapesti és a szegedi egyetemen, a fizikában nem volt ilyen nagyívű fejlődés. Eötvös örökségét a századelő kimagasló tehetségű tudósa, Zemplén Győző vitte tovább az áramló gázokban és folyadékokban fellépő erők mérését szolgáló általános matematikai modell megalkotásával. Zemplén értette és érdeklődéssel követte a fizika korabeli forradalmi megújulását, de nem azonosult Einstein és Lorentz elméletével, még a klasszikus fizika talajáról bírálta bizonytalannak tartott tételeiket. Zemplén tudományos válaszúthoz érkezett, amikor a háborúban elesett.

A fizika új irányai sem maradtak visszhangtalanok. Nem sokkal Röntgen nagy felfedezése után Schuller Alajos műegyetemi tanár felállította az első hazai röntgenfizikai laboratóriumot, Lengyel Béla intézetében pedig a századelőn megkezdték a radioaktivitás vizsgálatát.
 

Egyéb természettudományos ágak

Az elméleti jellegű természettudományos kutatás mellett a természettudományos kutatómunka jelentős része akörül a nagyszabású felmérő munka körül összpontosult, amely a kiegyezés utáni korszakban azonnal megindult az ország természeti állapotának pontos felmérésére. Ez a sokágú felmérő tevékenység nem csupán a tudományok kialakulása, intézményesülése és fejlődése szempontjából volt jelentős, hanem létfontosságú része volt a polgári átalakulásnak is: a térképezés, a geológiai helyzetmegismerés, a növény- és állatvilág számbavétele a korszerű közigazgatás és infrastruktúra kiépítésének is, a tőkés gazdálkodásnak is fontos feltételét alkotta. E munka zöme az előző korszakra esik, de jelentős része a századfordulóig elnyúlott. Nagy jelentőségű kutatásnak tekinthetjük a Lóczy Lajos földrajztudós vezette Balaton-kutatást a kilencvenes években, amely komplex módon fogta össze a tó és vidéke földrajzi, geológiai, meteorológiai, botanikai, zoológiai, néprajzi, történeti, gazdasági állapotát, s rögzítette háromkötetes nagymonográfiában. 1891-ben készült el az ország első geológiai térképe; a földtani felmérések a század elején nagy ütemben folytak. Ebben a korszakban épült fel e kutatások otthona, a Földtani Intézet reprezentatív épülete is.

A Than Károly által lerakott szolid alapokon fejlődő kémiában a korszak gazdasági igényei kiváltották a sokáig késlekedő fordulatot: a szerves kémia előretörését. Jelentős eredmények születtek a századforduló elején az analitikai kémiában, amelyet a szén- és érckutatás, a mezőgazdaság és az élelmiszeripar vegyi problémái ösztönöztek. Az egyetemeken jeles műhelyek alakultak ki Lengyel Béla, Winkler Lajos, Liebermann Leó, Fleischer Antal körül, a Műegyetemen az 1913-ban felállított, Zemplén Géza által vezetett tanszéken, az Állatorvosi Főiskolán Bugarszky István vezetésével. A preparatív szerves kémia egyik központja Fabinyi Rudolf kolozsvári, a másik Konek Frigyes budapesti tanszéke volt. Ezeken a tanszékeken, valamint az Udránszky László által vezetett élettani laboratóriumban eredményesen kísérleteztek a szerves kémia orvosi alkalmazásával, ami több fiatal fiziológust, biológust vonzott e kémiai műhelyekbe. A szervetlen kémiai kutatások jelentős része ugyancsak élettani alapkutatásokkal foglalkozott, különösen akkor, amikor Bugarszkyt a budapesti tudományegyetemre nevezték ki. Tanszéke sokat tett a gyógyszervegyészet és az agronómia terén.
 

A biológia és az orvostudomány

A századforduló idején a biológia, a fiziológia és az orvostudomány már jelentős hazai hagyományokkal, kiépült intézményekkel rendelkezett. A nagy nyugati mesterek, Darwin, Claude Bernard és Pasteur mellett elsősorban a bécsi egyetem híres orvosi iskolája befolyásolta a magyar tudományos életet. Ott tanultak a magyar fiziológia megalapozói: Jendrassik Jenő, Balogh Kálmán, Margó Tivadar és Entz Géza - a darwinizmus magyarországi úttörői -, akik egyrészt a materialista alapon álló zoológiát és fiziológiát, másrészt a pontos mikroszkópi kutatást meghonosították. Munkájukat a századelőn tanítványaik - részben fiaik - folytatták: a Balaton ökológiájának feltárása az ifjabb Entz Géza, a pozitivista neurológiai szemléleten alapuló ideggyógyászat Jendrassik Ernő nevéhez fűződik. Hasonló szemlélet vezette a kiváló kolozsvári tudós, Apáthy István biológiai és fiziológiai kutatásait, főleg az idegszövettan terén. A hazai anatómia kifejlesztésében érdemes szerepet játszott a Lenhossék család. A korszakunkban induló Lenhossék Mihály anatómus nevét elméleti szövettani és embertani kutatásai tették híressé.

Orvostudományunk a század végén főként a klinikai gyógyászat alapvetésében és kifejlesztésében ért el kimagasló eredményeket. Ebben a Korányi család játszott kezdeményező szerepet. Korányi Frigyes a klinikai belgyógyászat, elsősorban a tüdővész elleni védekezés úttörője volt. 1876-ban alapította meg kis kórházát, amelyből az Üllői úti tankórház keretében kiépült a korszerűen berendezett belgyógyászati klinika. Ezt követte a századunk elején alapított tüdőszanatórium. Sokoldalú tevékenységének köszönhető mind a tüdőgyógyászati kutatómunka kiszélesítése, mind a társadalmi méretekben kifejlesztett tüdőgondozás. Mint kutató, különösen a mellkasi betegségek diagnosztikai eljárásainak tökéletesítésében ért el jelentős eredményeket. Munkáját részben fia, Korányi Sándor folytatta a belgyógyászatban.

Korányi Frigyeshez hasonlóan fontos tevékenységet fejtett ki Fodor József a közegészségügyi hálózat, a megelőzés és a gondozás, továbbá az orvosi továbbképzés kiépítésében.

Az orvostudományi kutatás nagyjai közé tartozott korszakunkban is Hőgyes Endre, aki a korszak klasszikus biológiai és fiziológiai irányzatait honosította meg. Elsősorban az osztrák idegfiziológia eredményeit vitte tovább a központi idegrendszer kutatásában, de Pasteur felfedezései után ő is az új irány hívévé szegődött. Nevéhez fűződik a Pasteur-oltás tökéletesítése és magyarországi bevezetése. A klinikai sebészetben Balassa János úttörő tevékenységét jeles sebészek folytatták: Pólya Jenő, Verebély Tibor, Hültl Hümér, majd Hüttl Tivadar.

Az orvosi gyakorlatot elméleti kutatással és egészségügyi alkotásokkal összekapcsoló magyar orvosnemzedékek munkássága nyomán Budapest a világhírű bécsi orvosi iskolához zárkózott fel.
 

A műszaki tudományok

A műszaki tudományok fejlődése szorosan a gyakorlathoz, a 19. század végének mezőgazdasági, ipari és közlekedési fellendüléséhez kapcsolódott. Az elméleti kutatás és a gyakorlat összekapcsolásának fő műhelye a Műegyetem volt. A grafosztatika hazai kifejlesztője, Kherndl Antal elméleti munkássága nyomán nevelkedett fel a jeles hídépítők gárdája, Czekelius Aurél, Beke József és Gállik István. Ők tervezték többek között a Ferenc József- (ma: Szabadság) és az Erzsébet-hidat. A modern közlekedés másik ágának kutatója, Lipthay Sándor, elméleti munkásságával a korszakunkban elsőrendű fontosságú vasútépítést támasztotta alá. A vaskohászatban Kerpely Antal vívott ki nemzetközi hírnevet, és - mint az állami vasművek vezérigazgatója - a gyakorlati kohászat fejlesztésében is jelentős szerepet játszott.

Korszakunkban is folytatódott a nagy múltra visszatekintő vízügyi tudományos építőmunka. A munkálatok élére 1889-ben Kvassay Jenő került. Az általa szervezett Országos Vízügyi Igazgatóság vezette be a vízjelző szolgálatot, tökéletesítette az árvízvédelmet. Kvassay érdemeket szerzett a kultúrmérnöki és a közegészségügyi mérnöki hálózat kiépítésében is. Ezek az új ágak és szolgáltatások részben következményei, részben előmozdítói voltak a mezőgazdaság intenzív fejlesztésének, amelyen széles körű agronómusgárda munkálkodott. A kutatás egyik központja Magyaróvár maradt, innen indultak ki a korszak jelentős kezdeményezései, az agrogeológiától a talajjavításon át a növénytermesztés és a korszerű állattenyésztés kísérleti és elméleti megalapozásáig. Sokoldalú, úttörő szakember volt Cserháti Sándor; a szőlő- és borkutatásban és a korszerű trágyázás bevezetésében nagy érdemeket szerzett Kosutány Tamás; a vetőmag-nemesítésben Dégen Árpád; a hazai tarka szarvasmarha kitenyésztésében Újhelyi Imre és Wellmann Oszkár; az agrogeológiában nemzetközi hírre tett szert 'Sigmond Elek. A mezőgazdasággal kölcsönhatásban fejlődött az állatorvosi szak is, főként a budapesti főiskolán. A szakág tudományos kifejlesztésében kiemelkedő szerepet játszott Hutyra Ferenc, Rátz István és Marek József.

A közlekedéssel, a bányászattal és kohászattal, a mezőgazdasággal kapcsolatos tudományágak fellendülése a kapitalizmus magyarországi menetének és igényeinek szükségszerű következménye volt. A hazai nagyvállalatokat és kiváló műszaki szakembereket dicséri azonban egy teljesen új ág, az elektrotechnika gyakorlati továbbfejlesztése és elméleti megalapozása. A Ganz-gyár erősáramú osztályán a korszak számos találmánya született, többek között Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó Titusz párhuzamos kapcsolású transzformátora, amely először oldotta meg a váltóáram elosztó rendszerét. Zipernowsky elméleti munkássága a villanyvilágítás bevezetését támasztotta alá. Kandó Kálmán sikerrel oldotta meg a vasutak váltóáramú villamosítását és a modern elektromos meghajtású mozdonyok gyártását. Bánki Donát a gázmotorok elméletével foglalkozott, olyan sikerrel, hogy a századelőn - Csonka Jánossal együtt - kidolgozta a benzinporlasztót (karburátor). Az ipari kémia területén mind elméleti, szakírói, mind gyakorlati tevékenységével Wartha Vince emelkedett ki, elsősorban kerámiai kutatásaival és a világítógáz gyártását tökéletesítő eljárásaival. A hazai gyógyszervegyészet fejlődését Winkler Lajos kutatói és oktatói munkássága alapozta meg. Az Egyesült Izzó kutatómérnökei a század első évtizedében jelentős eredményt értek el az izzólámpagyártásban és a kísérletek elméleti megalapozásában.

A műszaki tudományok javarészt a Műegyetemen, egyes főiskolákon és nagyvállalatokban, tehát az akadémikus tudományosság keretein kívül fejlődtek ki, s a gyakorlatban elért kiváló eredményeik ellenére is kevéssé tudták befolyásolni a jogi és történeti alapozású közgondolkodást.




Hátra Kezdőlap Előre