3. Politikai gondolkodás 1890-1918 között


A nemesi liberalizmus válsága

Az 1867 után ismét hatalomra került nemesi eredetű földbirtokos osztályok a polgári átalakulás befejezésének megalapozásához a burzsoázia ideológiáját, a liberalizmust vették át és tűzték zászlajukra. A nemesi liberalizmus, noha elveiben nem az adott állapotokat tükrözte, hanem egy jövő programot sejtetett jelenként, nem tekinthető elleplező ideológiának, mivel a fejlett polgárság eszméinek a vállalása a kialakulatlan kapitalizmus helyzetében mintegy automatikusan a társadalom polgári átalakítására mozgósított, és antikapitalista motívumok nélkül kifejezte a nemesi eredetű rétegek törekvését arra, hogy az új viszonyok között is birtokolják a gazdasági és a politikai hegemóniát. A század végére, a polgárosodás alapozó szakaszának befejeződésével, ez az ideológiai egybeesés megszűnt. A polgárosodás elmaradottságát már csupán egy kifejezett polgári reformprogram értelmezhette volna pozitív módon, ennek azonban számos akadálya volt. A munkásmozgalom jelentkezése a társadalom fejlődésének nem tőkés alternatíváját vetette fel, s ezért az egész polgári társadalmat áthatotta a félelem, hogy nincs már mód polgári reformprogram létrehozására. Útjában állott ilyen program vállalásának az újkonzervatív kultúrkritika erősödése, és végül, de talán elsősorban az Ausztriához és a nemzetiségekhez való viszony korlátozta bármiféle elmaradottság beismerését és az uralkodó osztályokat inkább arra ösztönözte, hogy a Millennium során észlelhető eltúlzott mértékben tetszelegjenek az ország elért polgári fejlődésének dicsfényében s szemet hunyjanak a sürgető feladatok előtt. A polgári átalakulás alapozó szakaszának lezárulásával a nemesi birtokos rétegek hatalmi igényének igazolásához nyíltan haladásellenes ideológiára volt szükség, amit az újkonzervatizmus képviselt, a demokratikus reformprogramot pedig a polgári radikálisok neoliberalizmusa alapozta meg.

Az uralkodó osztályok szövetsége nem volt képes arra, hogy célt kitűző dinamikus ideológiát termeljen ki, noha a kialakuló imperializmus uralkodó osztályainak ideológiáját általában ez jellemezte. A polgári átalakulás reformprogramját már nem tűzhette zászlajára, ennek jobboldali tagadását pedig azért nem, mert nem lehetett összhangba hozni a tőkés partner ellentétes érdekeivel. Az osztályszövetség ideológiája tehát nem célt kitűző, hanem status quo ideológia volt, amely az adott helyzet igazolását historizálással leplezte, és a történetmitológia romantikájával tette elfogadhatóvá.

A historizáló ideológia kitermelése és képviselete az "úri középosztály" sajátos feladata volt: ezzel igazolta nem csupán az uralkodó osztályok szövetségét, hanem saját "mérleg nyelve" szerepét is e koalíció fenntartásában s az ezt honoráló privilégiumokat a polgári középrétegekkel szemben. A közvetítő réteg pozícióit, viszonylagos politikai önállóságát az uralkodó osztályok érdekei által megszabott feladatainak roppant aktív végrehajtásával igyekezett elérni. Ez az aktivizálási tendencia kapott politikai formát a korszak végére önálló alakot öltött jobboldali radikalizmusban és ideológiájának központi elemében: a politikai antiszemitizmusban.

Az uralkodó osztályok politikai szövetsége keretében nem volt helye többé a polgári viszonyokat szervesen fejlesztő reformpolitikának. Ennek lehetőségét csupán a földbirtokos-ipari tőkés osztályszövetség felbomlása teremthette volna meg, ez esetben a feudális eredetű nagybirtokkal szembeforduló ipari tőke célul tűzhette volna ki az ország következetes és végigvitt kapitalizálását. Az 1910-es években azonban az osztályszövetség mindkét fél számára kedvezőbb volt a konfrontációnál. Az uralkodó osztályok politikai koalíciója merev politikai-kormányzati rendszerré vált, az ezen kívül rekedt reformtörekvések szükségképpen a rendszert meghaladó, forradalmi programmá fejlődtek. Ezt az utat járta be a polgári radikalizmus. A rendszerrel balról szembekerült erők politikai szövetsége, az általános, titkos választójogért küzdő front forradalmi tendenciájú szövetség volt már akkor is, az első világháború előtti években, amikor ezt még résztvevői sem tudatosították.


Az állagőrző liberalizmus

Ha a 19. században uralkodó nemesi liberalizmus fő jellemvonása az volt, hogy a nemesi eredetű földbirtokos rétegek igyekeztek elsajátítani a polgárság ideológiáját; úgy a századfordulón kialakult új helyzet fordított volt. Az új osztályszövetségbe bekerült polgárság és nemesi eredetű partnere a régi tradíciót tette meg ideológiája alapjává. A burzsoázia uralkodó osztállyá emelésének társadalmi folyamatát a polgárosult országokban is gyakran kísérte a történelmi uralkodó osztályhoz való törleszkedés, túlélő maradványaikkal való társadalmi egybeolvadás, a hűbéri-klerikális eszmevilág adaptálása. Azzal azonban nem lehet a jelenséget kellően megmagyarázni, hogy a gyenge magyar burzsoázia ily módon honorálta a nemesi rétegeknek a számára viszonylag kedvező kompromisszumot, harc nélküli bebocsáttatását az "alkotmány sáncai" közé. Az új ideológia nyersanyagát képező nemesi tradíció amúgy sem a főnemesség, hanem a volt középnemesség, a dzsentri hagyománykészlete volt. Ez a hagyomány pedig nem mint feudális, hanem mint nemzeti tradíció lépett fel a közélet színpadán. A dzsentri értékrendjét átvevő "történelmi középosztály" mint "nemzetfenntartó középosztály" igényelt politikai vezető szerepet; a nemesi múlt ehhez adott históriai dimenziót és romantikus dicsfényt. A századforduló liberális ideológiájában a nemzeti probléma jelentős tért nyert a közvetlenül jelentkező társadalmi kérdésekkel szemben, részben pedig a társadalmi problémák, ahogyan ez számos vonatkozásban eddig is megfigyelhető volt, a nemzeti problematika közvetítésével jelentkeztek. Ez a "feudalizált" nacionalizmus nem progresszista volt, mint a korábbi negyvennyolcas hazafiság, hanem hagyományápoló, romantizáló. A hangsúlyozott tradicionalizmus egy sok vonatkozásban labilis egyensúlyállapotot volt hivatott igazolni és ideológiai eszközökkel megszilárdítani. Ez az egyensúly elsősorban a két fő uralkodó osztály kompromisszumának ingatag egyensúlyát jelentette, másodsorban a soknemzetiségű magyar állam nemzetiségpolitikai egyensúlyát. A politikai események elsősorban a nemzetiségi kérdést és az Ausztriához való viszonyt állították előtérbe, az ideológiának is e problémakör újrafogalmazását kellett kidolgoznia.

A hagyományápoló nacionalizmus új dimenziója, amelyben az újrafogalmazást elvégezte, a történelem volt. Az aktuálpolitikai fejtegetések történeti értekezések köntösébe öltöztek, s ezzel átléptek a história dimenziójába, amely kívül fekszik a napi politika harcain, tanulságai össznemzeti és nem pártpolitikai érvényűek. A történelem manipulálásával tehát arra történt kísérlet, hogy a pártpolitikailag látszólag semleges szférában meghonosodjék egy mindenkire kötelező, össznemzeti világnézetként megjelenő hivatalos ideológia, és a kulcsfontosságú kérdésben, az államegység védelmezésében a vezető réteg álláspontja mint a vitathatatlan hazafias álláspont szuggerálódjék a közvéleménybe, amelynek kétségbevonója magából a nemzetből rekeszti ki magát.

Amint a nemesi liberalizmus nem kötődött a szabadelvű párthoz és egységes világnézete volt mind a hatvanhetes, mind a negyvennyolcas tábornak, az új történeti romantika is átfedte a két történeti dátum politikai táborait. A historizáló tradicionalizmus nem volt koherens, hanem lazán összefüggő koncepciók hálózatából szövődött egybe, amelyek közül egyesek inkább hatvanhetes, mások inkább negyvennyolcas színezetűek voltak.

A századforduló utáni szabadelvű párti szemlélet a nemesi liberalizmus eszmekörének felbomlása után sem tagadta meg korábbi liberális álláspontját, de megváltoztatta értelmét s a szót megtartva sok vonatkozásban konzervatív értelmet adott neki.


A Szabadelvű Párt és a Nemzeti Munkapárt
publicisztikája

A századforduló utáni években a szabadelvű párti liberalizmus vezető orgánuma a Vészi József szerkesztette Budapesti Napló volt. A lap igyekezett megőrizni a párt eredeti liberális ideológiáját és kereste a módot az elavult Tisza-féle szabadelvűség korszerűsítésére. E megújulási szándék jegyében adott otthont a lap éveken át Ady Endre publicisztikájának is.

A liberalizmus pozíciói a századfordulót követő politikai vihar éveiben gyengültek, de az újjászerveződött munkapárton belül a historizáló szemlélet előretörése és mintegy hivatalos állásponttá válása nem jelentette minden további nélkül, hogy a liberális álláspont kifejtésének más formái teljesen kiszorultak volna a pártból. A nagytőkés szárny álláspontját, bármennyire alkalmazkodott is az a nagybirtokos partner konzervativizmusához, még mindig valamiféle halvány liberalizmus fejezte ki a legmegfelelőbb formában. A nagyburzsoá liberalizmus publicisztikai képviselői helyet kaptak a párt vezető garnitúrájában, képviselői jelen voltak Tisza István személyes környezetében. Itt foglalt helyet a Társadalomtudományi Társaság liberális induló szakaszában feltűnt Farkas Pál, személyében is vezető tőkés család fia, aki tevékenyen részt vett a Magyar Figyelő munkájában is; itt található Hegedüs Lóránt, az ipari tőke érdekképviseleti szervezete, a GYOSZ vezető funkcionáriusa.

Liberalizmusuk elsősorban a nagytőkés álláspont közvetlen igazolására irányult a nagybirtokos és a proletár érdekekkel szemben. Érvelésük nem feltétlenül tapadt ugyan a napi politika eseményeihez, de elméleti általánosításaik formája csupán egy, a tőkés ipar össztársadalmi jelentőségét hangoztató, homályos körvonalú "indusztrializmus" volt. A nagytőke érdekeit közvetlenül kifejező liberalizmus nem tudott átfogó koncepciót kialakítani a magyar polgárosodásról; nem tudott állást foglalni a világméretekben válságba jutott liberalizmus egyetemes problémája: a monopolista fejlődés és az arra épülő imperializmus elfogadása vagy elvetése érdekében sem.

Bizonyos ideológiai aktivitást csupán a polgári radikális mozgalom előretörése provokált. Az ő tevékenységük ellensúlyozására, az értelmiségre gyakorolt hatásuk csökkentésére Tisza környezete hasonló jellegű világnézeti-kulturális általános folyóiratot alapított, mint a polgári radikális Huszadik Század: a Magyar Figyelőt. Itt folyt a harc a progresszista értelmiség ideológiai-politikai tevékenysége és a Nyugat irodalmi forradalma ellen. E világnézeti harc során, az ellenérvek formulázásának sodrában tolódik jobbra, a kombattáns konzervativizmus terére, sőt a jobboldali radikalizmus mezsgyéjére a munkapárt szoros értelemben vett ideológus gárdájának jelentős része. A Magyar Figyelő a fóruma Réz Mihály és Szegedy Miklós nézeteinek és az anakronisztikussá vált "népi-nemzeti" irodalmat mint "nemzeti irodalmat" kanonizáló és a Nyugattal szemben kijátszó kísérleteknek.


A nacionalizmus átalakulása

A századforduló politikai gondolkodásában bekövetkezett másik általános jelenség a közjogi historizálás szerepének módosulásában fogalmazható meg. A változás elsősorban a függetlenségi negyvennyolcas eszmekör konzervatív ihletésű újrafogalmazását jelentette. Gyökerei a nemesi liberalizmus gondolatvilágába nyúltak vissza. Alapját végső soron a közjogi politizálásnak az a sajátsága képezte, hogy az állami önállósággal kapcsolatos parlamenti vitákban az egész magyar történelem törvényekben lecsapódott államjogi termése aktuális jogi anyagként szerepelt: az Aranybullára vagy a Pragmatica Sanctióra úgy lehetett hivatkozni, mint egy napokkal korábban szentesített törvényre. Ez a helyzet azt a hamis képet festette a felületes jogi ismeretekkel rendelkező politikai közvélemény elé, hogy a magyar történelem során az államszervezet alapvető intézményei lényegesen nem változtak. Elsősorban a rendi korszak képviseleti intézményei: a megyegyűlés, a rendi országgyűlés és a polgári parlament lényegi különbsége mosódott el, s adott tápot annak a zsurnalisztikus feltevésnek, hogy Magyarországon Angliához hasonlóan már a középkorban parlamenti demokrácia volt: az Aranybulla a Magna Charta mellett a világ első alkotmánya, s a Tripartitum bevezetőjében, a nemesi nemzet - századokkal megelőzve Rousseau elméletét - társadalmi szerződést kötött az uralkodóval. A hetvenes-nyolcvanas években ez a szemlélet a középnemesi közvélemény körében elsősorban "történelmi középosztály" eredendő polgári alkotmányosságát, tehát a polgárság szerepének betöltésére való alkalmasságát volt hivatott igazolni. Amidőn a századfordulón a közjogi tanszékeken oktatott jogelméletben is helyet kapott ez a felfogás, már nem a történeti Magyarország polgárosodásra érettségét volt hivatott bizonyítani, hanem azt, hogy a magyar államszervezet az ország egész ezeréves történetének tartama alatt Európa legfejlettebb államiságának sorába tartozott, s ezen államiság fölénye indokolja mind a történeti magyar állam önállósági törekvéseit Béccsel szemben, mind pedig a magyar uralmat a nemzetiségek felett. Az "államalkotó képesség" történeti érvekkel történő igazolása a kilencvenes évektől kezdve már nem csupán az angol párhuzamra, a rendi képviselet és a parlamentarizmus vélt hasonlóságára támaszkodik. A historizáló érvekkel manipuláló államjogi, illetve ahogy akkor nevezték, "közjogi" felfogás fő képviselője, Timon Ákos azt igyekezett bizonyítani, hogy a feudális időszakban Magyarországon az uralkodói hatalom erősebb és szilárdabb volt, mint Nyugat-Európában, s kisebb a feudális széttagoltság. A magyar fejlődést a privát főúri érdekek viszálya által jellemzett nyugati hűbériséggel szemben a nemesség közjogi szemlélete határozta meg, amely az össznemzeti érdekeket mindenkor önös érdekei fölé helyezte. A magyar történeti fejlődésnek ez a mindenkori "közjogias" s nem "magánjogias" tendenciája fejlesztette ki a magyar nemesség mindeneket felülmúló politikai képességét, uralomra való alkalmasságát, államfenntartó szerepét. A historizáló közjogi felfogásnak ez a koncepciója az érvelések számos azonossága ellenére fontos eltérő mozzanatot tartalmazott a korábbiakhoz képest. Míg a közjogi historizálás a kiegyezést követő időkben éppen a magyar és a nyugati fejlődés azonos voltát igyekezett igazolni, Timon és tábora érvelésében már a magyar és nyugat-európai fejlődés szembeállítása jelenik meg, méghozzá olyan beállításban, amely szükségből erényt, elmaradottságból felsőbbrendűséget csinálva immár a magyar feudalizmust politikai érettség tekintetében a nyugati fölé helyezi.


A "Magyar Birodalom" és a "nemzeti jellem"
politikai mítosza

Ha a kiegyezés korában a historizáló közjog egyik fő ideológiai feladata az volt, hogy a bécsi udvar esetleges centralizációs törekvéseivel szemben történeti érvekkel igazolja a magyar állami önállóság indokoltságát, úgy a századfordulón kialakult historizáló koncepció már annak bizonyítását tűzte ki feladatául, hogy a magyarság monarchiai vezető szerepe igazolására keressen - elsősorban szintén történeti - érveket. A függetlenségi tábor vezető köreiben a hadseregfejlesztés és a katonai követelések kapcsán kirobbant s 1905/1906-ban tetőzött ún. "közjogi harc" megvívásához kerestek új, méghozzá offenzív ideológiai koncepciót, amely az 1867-ben kialakult erőegyensúly megváltoztatását tűzte ki "maximális programként". Az erősödő magyar ipari tőke bizonyos körei, amelyek a balkáni export fokozásában voltak érdekeltek, egy esetleges Balkán felé irányuló expanzió igazolására kerestek valamiféle "magyar imperializmus" eszmei koncepciót. A nemzetiségek feletti uralom megszilárdításában ügyködő szabadelvű párti és függetlenségi vezető körök pedig egy offenzív magyarosító nemzetiségi politika igazolásához kerestek romantizáló történeti érveket. Az ily módon több irányú uralkodó osztályi törekvést összefogó ideológiagyártás az Árpád-, az Anjou- és még inkább a Hunyadi-kor egykori magyar államhatalmát stilizálta politikai mítosszá. A gondolati kiindulást a Monarchiának, illetve általában egy Duna-medencei, kelet-közép-európai nagyhatalomnak az "európai egyensúly" fenntartásában feltételezett külpolitikai szerepe jelentette. A gondolati továbbfejlesztést pedig annak kifejezése, hogy ilyen egyensúlyozó, békebiztosító, germán és szláv világhegemónia-törekvéseket semlegesítő szerepet a Monarchia csak magyar vezetés alatt tölthet be, mivel a szláv és a germán népek széthúzó tendenciáival szemben csupán a magyar történeti osztály államalkotó képessége, széthúzó tendenciák fölött álló "közjogias természete" adhat olyan politikai kohéziót a széttagolt birodalomnak, amely alkalmassá teszi a nagyhatalmi pozíció méltó betöltésére. A gondolatmenet végkonklúziója viszont oda jut el, hogy a Habsburg birodalom jelen állapotában ekkora feladatra még magyar vezetés alatt sem maradéktalanul alkalmas, ezért expanzív külpolitikával meg kell növelni súlyát olyan mértékben, hogy képes legyen a földrajzi helyzetéből reá háramló nemzetközi egyensúlyozó szerepre. Ezt a koncepciót - amint már a II. fejezetben kifejtettük - a nacionalista publicisztika hangadói: Beksics Gusztáv, Hoitsy Pál és Rákosi Jenő népszerűsítették. Az elméleti igény nélküli politikai érvek mellett megjelent a publicisztikában olyan törekvés is, amely átfogó ideológiai koncepciót kerekített az erőszakos magyarosítás igazolására, s ennek a kiemelt hatalmi törekvésnek a nézőpontjából revideálta a konzervativizmusba fordult egykori nemesi liberalizmus egész eszmevilágát. "A szabadelvűség a kiforrott nemzeti egységnek gyermeke s törvény az államok életében, hogy az államélet liberális átszerveződését a nemzeti állam teljes kifejlődésének kell megelőznie"[1], írta Szegedy Miklós munkapárti publicista. A nemzeti állam kifejlődése a nemzetiségek teljes asszimilációját, a nemzetileg homogén magyar államot jelenti. Különösen indokolatlan a politikai demokrácia követelése abban az esetben, amikor ennek kereteit a nemzetiségi törekvések felhasználhatják. Az újonnan kiformálódó koncepció hívei nem csupán a politikai jogok kiterjesztését ellenzik, mint Tisza és politikusgárdája, hanem a meglevőket is sokallják. "A szabadság csak kiélesítette a nemzetiségi ellentéteket; megmutatva, hogy a szabadság nem alkalmazható másutt, mint egy egységes elvi alapon álló közéleten belül"[2], írja Réz Mihály, Tisza táborának egyik vezető ideológusa, aki minden vonatkozásban végrehajtja a liberális eszmék teljes feladását. Elsajátítja a "történeti középosztály" nemzetfenntartó szerepének historizáló formában kifejtett mítoszát, s eljut oda, ahová az újkonzervatív áramlat agrárius és klerikális korifeusai sem: a polgári szabadságjogok teljes tagadásához. Réz írásaiban vulgármarxista és szociáldarwinista gondolatmeneteket összehabarcsolva fejtegeti, hogy a társadalom lényege az osztályuralom, amely akkor funkcionál optimálisan, ha más osztálytörekvések a demokratikus lehetőségeket kihasználva nem zavarhatják s korlátozhatják. A demokrácia csak arra szolgál, hogy az új fejlődés kiharcolásához gyenge társadalmi erők zavarják az osztályuralom optimális működését. A dualista időszak konzervativizmusa Réz Mihály nézeteiben jut el leginkább a kialakuló jobboldali radikalizmus közelébe.

A rendi intézmények idealizálása és a magyar birodalom mítosza mellett külön elemként jelent meg a magyar nemzetkarakter, a "nemzeti jellem" mítosza. Amint a másik két nacionalista mítoszban is a rendi-nemesi hagyomány minősült át nemzeti hagyománnyá, úgy a magyar nemzet kanonizált jellemvonásaiként is a kis-, illetve középnemesség idealizált képének vonásai jelentek meg. A honfoglalás, sőt az etelközi ősidők óta változatlan magyar alkat fő jellemvonása a politikai érzék, a nevezetes "államalkotó képesség", a nemzeti érzületre való különleges fogékonyság; vagyis az egykori nemesi politikai vezető réteg közéleti hajlandósága és képessége. A nemesi vonásokhoz társultak a patriarchális parasztszemlélet ismert közhelyei: a szemlélődő, szélsőségektől tartózkodó, józan földműves idealizált alakjának jellemzői. A nemzetiségek fölötti hegemónia, a hatalom birtoklására minősítő politikai képességek és a nyárspolgári középszer ismertető jegyei egybegyúródnak egy nemesi pompával szépített konzervatív polgárideállá. Ez az ideál a kanonizált magyar magatartási minta, amelyet a nemzet minden tagjának el kell sajátítania, ami a politikai konformizmus elhatalmasodásával fenyeget. Már nem csupán a politikai alapkérdésekre van kötelező felelet, minden magyarra kötelező "nemzeti" álláspont; van már "magyar észjárás", amely meghatározza a nemzeti tudományosság szellemét, van "magyar ízlés", amelynek át kell hatnia a művészeteket. A művészeteknek amúgy is legfőbb, ha nem kizárólagos feladata a nemzetkarakter ideálképének kimunkálása, propagálása; még "magyar kedély" is van, amely nem tűr német érzelgősséget és szláv melankóliát, s "magyar humor", amely nem szenvedheti az intellektuális iróniát.

A kanonizált magyar vonásoktól elütő jelenségek a nemzeti társadalom kohézióját bomlasztó idegen hatásokként, destrukcióként jelennek meg. Ilyen gyanúba kerül mindenféle polgári magatartás, amely berzenkedik a nemesi hagyomány idealizálásától. Mint fentebb utaltunk rá, a nemzetkarakter kimunkálásának terrénuma a művészet, elsősorban az irodalom volt. A tudományos művészetértelmezés terén születnek meg a századforduló táján a nemzeti jellemvonásokat abszolutizáló művek. Elsősorban Beöthy Zsolt irodalomtörténész munkássága érdemel említést: az 1896-ban kiadott "A magyar irodalom kis-tükre" című munkája bevezetőjében jelent meg a magyar nemzetkarakter "klasszikus" mítoszfigurájává vált "volgai lovas" alakja.


Kísérletek a liberalizmus polgári
újrafogalmazására

A liberalizmus megújítására irányuló kísérletek először a szabadelvű párt 1899-ben háttérbe szorult csoportjától indultak ki. Amikor a Tisza-frakció a Széll-kormány idején elveszítette pozícióit a pártban, Bánffy Dezső új párt alakításával próbálkozott a szabadelvű pártból kiszorulóban levő, következetesen nagypolgári liberalizmus számára szervezeti keretet teremteni. Ezzel egyidejűleg törekedett a liberális eszmekör megújítására is. Evégett 1902-ben Magyar Közélet címen folyóiratot indított és fiatal, liberális, de egyben erősen nacionalista beállítottságú értelmiségiekből szerkesztő és cikkíró gárdát toborzott. Tőlük várta, hogy a kor megváltozott körülményeihez igazodva megújítják a liberális gondolatkört, egyeztetik a szélsőséges nacionalizmust a polgári szabadelvűség álláspontjával. Értelmiségi követőivel Bánffy két lovat akart egyszerre megnyergelni: folytatni a soviniszta magyarosító politikát, de összeegyeztetve az általános, titkos választójogért folyó harccal. Mivel a két törekvés összeegyeztethetetlen volt, Bánffy értelmiségi gárdája nem sokat tudott tenni a nagypolgári liberalizmus újrafogalmazása terén.


A szabadkőművesség és a liberalizmus
polgári újjáélesztése

A tisztán nagypolgári álláspontot tükröző liberális megújulási törekvés hívei nem tudtak uralkodó helyet biztosítani a maguk részére a szabadelvű pártban. Azt nem kockáztathatták meg, hogy feladva a nagybirtokkal való szövetség programját, kivonuljanak a kormánypártból s új liberális pártot hozzanak létre. A Társadalomtudományi Társaság, ez a viszonylag szűk bázisú értelmiségi elitet tömörítő értelmiségi szervezet nem volt alkalmas forma a burzsoá akciók koordinálására. Olyan szervezetre, illetve szervezetekre volt szükség, amelyek tagsága nem összeférhetetlen a szabadelvű párti tagsággal, és szélesebb bázist fog át, mint a szellemi elit vitaköre. Ilyen szervezettel a polgárság a kiegyezés óta rendelkezett: a szabadkőművességgel. A páholyok hálózata legtisztább formája volt a kizárólag polgári, illetve polgári értelmiségi társadalmi és társas életnek. "A királyi művesség templomai" társadalmilag zártkörűek voltak lefelé: a polgárságnál alacsonyabb társadalmi elemet a sokszorosan biztosított szervezeti exkluzivitáson túl kirekesztette egyszerűen az a körülmény, hogy a páholytagság magas összegű tagdíjhoz volt kötve. Gyakorlatilag zártak voltak a páholyok a 19. század második felétől felfelé, az arisztokrácia felé is, mivel a mérvadó katolikus főnemességet szigorú egyházi tilalmak tartották távol a szabadkőművességtől. Ily módon a páholyok a jobb módú polgárság számára bizonyos tekintetben pótolták azt a társasági exkluzivitást, amelyet az arisztokrácia élvezett, s amelyből a polgárság vagyona ellenére még mindig ki volt rekesztve. Páholytestvérnek lenni, ez volt bizonyos értelemben a polgár előkelősége. A szervezetileg laza köteléket alkotó, első látásra határozatlan világnézeti arculatú, a századforduló előtt általában nem politikával, hanem kultúrmecénássággal és jótékonysággal foglalkozó páholyok a felületes vizsgálódó szemében nem tűnhettek a liberális megújulás számára különös mértékben alkalmas fórumoknak. A páholyok politikai passzivitása azonban nagyrészt látszat volt. A szabadkőművességnek a pártoktól való távolsága ellenére volt politikai arculata és programja. Az összekötő program, amely a világ sokarcú szabadkőműves szervezeteit minden különbözőség ellenére egységbe fogta, az antiklerikalizmus volt. Mindazonáltal a szabadkőművesség nem ateista világnézeti mozgalom volt, hanem politikailag antiklerikális. A századfordulón kibontakozott konzervatív offenzíva fő osztaga a politikai katolicizmus volt, ezért az ellentámadás szervezeti kereteként kézenfekvőn kínálkozott a szabadkőművesség. Ennek megfelelően a századfordulótól kezdve nyíltabb antiklerikális politikai arculatot kaptak a szabadkőműves akciók: a páholyok szabadgondolkodó mozgalmakat kezdeményeztek, üléseiken állandó téma lett az egyházi vagyon szekularizációjának követelése. Ez a szellem hatotta át a tekintélyes Eötvös-, a Comenius-, az Archimédesz-páholyokat.

Az erősödő antiklerikális aktivitás tette lehetővé, hogy a tízes évekre néhány páholy a kibontakozó polgári radikális mozgalom irányítása alá kerüljön s a pusztán liberális antiklerikalizmust a Huszadik Század körének politikai vonalán radikalizálja. A páholyok aktív vezető csoportja azonban nem tudta kimozdítani a nagypolgárságot a nagybirtokkal kötött kompromisszum szűk mozgásteréről, antiklerikalizmusuk nem talált érintkezést a liberális világnézet más lényeges elemeivel, így steril maradt, s ez a terület sem vált a liberalizmus eszmei megújulásának talajává.


A polgári radikalizmus ideológiájának
elméleti kérdései

Miközben a századfordulón az uralkodó osztályok a nemesi liberalizmust az ennél konzervatívabb állagőrző liberalizmussal váltották fel, a fiatal értelmiség jelentős csoportjai a liberalizmus polgári alapra helyezésén fáradoztak. Törekvéseik az 1905-1906-os évek harcai idején teljesen elszigetelődtek az uralkodó osztályok fő erőitől. A Társadalomtudományi Társaságban 1906-ban bekövetkezett baloldali fordulat a liberalizmus megújítására irányuló próbálkozásokat jelentős mértékben radikalizálta s kitermelte belőlük a polgári radikalizmus néven ismert baloldali áramlatot.

Az erjesztőanyag, amely a mozgalom kialakulását kiprovokálta, a századforduló újkonzervatív offenzívája, a nemzetiségi kérdés elmérgesedése és a marxizmus "kihívása" volt. Szélesebb politikai horizontként ott volt a háttérben a századforduló Franciaországának nagyszabású színjátéka: a Dreyfus-rehabilitáció győzelmes kiharcolása a francia progresszió részéről, majd ennek folytatásaként az antiklerikális kultúrharc. A példakép a diadalmas francia radikális párt volt, tőle vette a magyar mozgalom nevét.

A liberalizmusból radikalizmusba fordult polgári értelmiségi avantgarde éppen azáltal, hogy elszakadt osztálya fő erőinek közvetlen politikai törekvéseitől, sőt azokkal szembekerült, abba a helyzetbe jutott, hogy az önmagát mind politikai, mind világnézeti téren feladó magyar burzsoázia öntudatává és lelkiismeretévé vált. Abban a történelmi szituációban, amikor a társadalmi fejlődés a polgárosodás alapjait megvetette, fel kellett vetni újra a polgári alapon álló magyar társadalom továbbfejlődésének problematikáját s új választ keresni rá.

A személy szerinti eszmei ösztönző, akinek szellemében a polgári radikalizmus zászlóját kibontotta, a pozitivista filozófia második hullámának vezéralakja, az angol filozófus és szociológus Herbert Spencer volt. Az angol teoretikus hatása Magyarországon a 19. század utolsó két évtizedében kibontakozott, s a Társadalomtudományi Társaság gárdája már kezdeti, még tisztán polgári liberális korszakában is elsősorban az ő befolyása alatt állott. A pozitivizmus még egyszer és utoljára egységes világszemléletet adott a polgári világnak: liberális, radikális vagy konzervatív törekvések egyaránt megfogalmazhatók voltak fogalomkészletében. Utolsó kifejezése volt a szcientista evolúció hitének: a múlt század derekén viruló klasszikus polgári korszak szemléletének. Magyarországon a baloldali értelmiségi mozgalom számára a természettudományos ihletésű szcientizmus a klerikális szemlélet elleni harcnak szolgált általános eszmei keretéül. Nem katedrán termett filozófia volt a polgári radikálisok pozitivizmusa, hanem a szó legközvetlenebb értelmében gondolati fegyver, amellyel valóságos politikai harcot vívtak.

A Huszadik Század köre számára a szociológia is elsősorban egy aktuális harcokban kiforrott politikai ideológia tartozéka volt, amint ennek volt világnézeti kerete a pozitivizmus. A szociológia a historizáló közjog szemléletével, annak tradicionalizmusával szemben adott tudományos vértezetű, a társadalom valóságos viszonyai megismerésére támaszkodó társadalomképet. A szociológiai publicisztika elsősorban a Huszadik Század hasábjain jelent meg, helyt kapott a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör vitáin, mindig politikai aktualitásokhoz kapcsolódva s nem, vagy csak igen csekély mértékben fejtve ki általános szociológiai módszertani vagy fogalomtisztázó munkásságot. A polgári radikális szociológia nem adott számottevő eredményeket az egyetemes szociológia tudományos fejlődéséhez, előfutára lett viszont a két háború között más ihletésű mozgalom áramában naggyá fejlődött szociográfiai módszereknek, a leleplező erejű monografikus társadalomrajznak, amely feltérképezi egy-egy falu, nagybirtok, iskola vagy üzem társadalmi viszonylatait, s az átfogóan leírt jelenséghalmazzal reprezentatív példákat ad az egész társadalomra jellemző, égető szociális problémákra. A publicisztikus jelleg ugyan gátolta a szigorú tudományosság kialakulását, de probléma- és életközelsége révén egyúttal meg is óvta a polgári radikális szociológiát a katedraszociológia néhány jellegzetes fogyatékosságától, elsősorban a történetietlen megközelítésmódtól, az empirikus mikroszociológia jellegzetes hibaforrásától. A Huszadik Század köréből kikerült munkák szemlélet- és tárgyalásmódja mindenkor beágyazta a szociológiai tárgyat a történeti előzményekbe, a históriai fejlődés perspektívájába. Legnagyobb hatást elért írásaik, amelyeket mind maguk, mind a kortársak jellegzetes szociológiai írásoknak tekintettek, vagy kifejezetten történeti munkák voltak, mint Ágoston Péter könyve a magyar világi nagybirtokról, vagy részben történeti munkának tekinthetők, mint Szende Pál nevezetes tanulmánya a magyar adórendszer igazságtalanságairól és Jászi dolgozata a magyar kulturális elmaradottságról, valamint könyve a nemzetiségi kérdésről.


Marxizmus és polgári radikalizmus

Ahogy a polgári radikalizmus 1906. évi különválása után rövid idő alatt zárttá vált a nagypolgári liberalizmus felé, a szervezett munkásság felé kezdettől végig nyitott volt. A Társadalomtudományi Társaság gárdájának mint politikai és világnézeti tábornak a viszonyát a forradalmi munkásság világnézetéhez az a körülmény határozta meg - amennyiben a polgári radikális tábor egészét nézzük -, hogy vezető garnitúrájának mintegy fele a szociáldemokrata párthoz tartozott. A baloldali politikai és tudományos vitakörként tevékenykedő Társadalomtudományi Társaság forma és hitvallás szerint nem kötelezte el magát egy határozott ideológia mellett, vezetői kifejezetten súlyt fektettek az eszmei nyitottságra és a különböző nézetek szabad konfrontációjára, ezért a polgári átalakulás következetes megvalósításának programját kidolgozó neoliberális hangadó szárny vezéralakjainak a marxizmust illető kritikája nem volt akadálya a legszorosabb együttműködésnek.

A neoliberalizmusnak ugyanis a század első éveiben rögtön a progresszív gondolat legmarkánsabb és legkidolgozottabb áramlatával, a marxizmussal kellett a viszonyát tisztáznia. Amint korábban maga a marxizmus is polémiákban nyerte el kifejlett alakját, a századforduló progresszista irányzatai számára a szocialista ideológiával való gyürkőzés és párbeszéd tulajdonképpen a saját gondolattisztázás és a gondolati konzisztencia elnyerésének szükségszerű lépcsőfoka volt. Így a neoliberalizmus irányába tendáló polgári radikális írások első nagyobb szabású szintézistörekvésében - Somló Bódog "Állami beavatkozás és individualizmus" című, 1902-ben megjelent könyvében - fontos helyet foglal el a marxizmussal szembeni állásfoglalás. Jászi Oszkár, egy évvel Somló után könyvet szentelt a marxizmus problémájának: "A történelmi materializmus állambölcselete" címen. Ez a két írás, elsősorban Jászi könyve tekinthető a polgári radikalizmus neoliberális szárnya marxizmussal kapcsolatos reprezentatív állásfoglalásának. Mindkét írásban érezhető, Jásziéban egyenesen dominál a törekvés, hogy a marxi elemző módszert hasznosítsák a kialakuló polgári radikális szociológia számára. Kritikájuk célja is elsősorban a határ megvonása, amelyen belül a történelmi materializmust mint társadalomtudományos módszert alkalmazhatónak tartják. Jászi a határt így vonja meg: "Röviden kifejezve, Marx elméletének örök érdeme az a módszertani elv, mely így volna formulázható: A társadalmi jelenségek magyarázatánál csak az esetben szabad eszmei rugók (vallás, erkölcs, bölcselet) hatását segítségül hívni, ha a gazdasági erők önmagukban az illető jelenség megértésére nem elégségesek,"[3] Azaz Jászi a társadalom értelmezésében a gazdaság primátusát alapjában véve hajlandó elfogadni, de óvakodik e magyarázó elv túlfeszítésétől, érvényének kiterjesztésétől. Mindkét szerző kritikájának magva ilyen abszolutizálási törekvés tulajdonítása a marxizmusnak. Mindketten a szellemi tényezők, a társadalom tudati tényezője autonómiáját igyekeznek megóvni a vulgarizáló ökonomizmus, a közvetlenül a gazdaságból való magyarázás veszélyétől. Somló a szellemi tényezőket közvetlenül kívánja visszavezetni eredendően biológiailag feltételezett emberi szükségletekre s általában óvakodik egy monokauzális magyarázó elv elfogadásától, Jászi a tudatos cselekvés, az erkölcsi faktor szerepének alábecsülését látja a túl determinisztikusnak vélt marxista elméletben. Jászi nem csupán a Kautsky által reprezentált "ortodox" marxizmust utasítja el, kritikája nem kíméli Bernstein újkantiánizmusát sem, mely mélyen idegen a pozitivizmus metafizika-horrorjában felnőtt Spencer-követőtől.

A polgári radikalizmus neoliberalizmus felé haladó vezető szellemei láthatóan a vulgármarxista ökonomizmusnak azoktól a visszásságaitól óvakodtak, amelyek a II. Internacionálé időszakának marxizmusában valóban jelentkeztek. Az alkotó marxista gondolatnak azok a koncepciói, amelyek ezeket a hibákat elkerülték s a tudati-szellemi tényezőknek megmutatták valódi helyüket a társadalmi fejlődésben, csak jóval később, már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, elsősorban a kommunista mozgalomhoz kapcsolódó elméleti aktivitás körében jelentkeztek. Somló és Jászi Marx-kritikája nem a kapitalizmus apológiája és nem is a marxista pozícióból való kiábrándulást tükrözi, mint a kor revizionista koncepciói, hanem a marxizmushoz való közeledést, egy kialakuló útitársviszony körvonalait, amelyet a szerzők tudatosan vállaltak. Az együttműködés a marxista munkásmozgalommal a neoliberális szárny részéről sem esetleges és pillanatnyi körülmények által teremtett taktika volt, hanem szerves helyet kapott világnézetükben.


A neoliberalizmus

A liberalizmus megújításának programjával indult irányzatok közül a polgári radikalizmus volt az egyetlen, amely választ keresett és a maga módján adott a liberalizmus általános krízisének alapkérdésére, az imperializmus kialakulására, a monopolista tendenciák értelmezésére, s állást foglalt a szabadpiaci gazdálkodás és a monopolista kötött gazdálkodás felmerülő alternatíváival szemben. A polgári radikális tábor, illetve talán pontosabban a szellemi vezérkar, a Jászi Oszkár és Szende Pál körül tömörült vezetői mag ebben a kérdésben a klasszikus szabadpiaci forma fenntartása mellett foglalt állást. Ezzel a döntéssel tudatosan és tájékozottan csatlakozott ahhoz a szellemi erőkben igen jelentős táborhoz, amely szerte Európában és Amerikában a kialakuló imperializmus ellen a "tiszta piacviszonyok" megőrzése, visszaállítása, sőt tulajdonképpeni megteremtése követelményéből kiindulva vette fel a harcot. Ennek a neoliberalizmusnak nevezett áramlatnak egyik előfutára és anticipálója maga Herbert Spencer volt, ő dolgozta ki főműve egyik fejezetében a kereskedőtársadalom és a katonai társadalom tipológiáját, amelyben a kereskedőtársadalom a tiszta szabadpiaci rendszer ideális képe volt, a katonai társadalom karikatúraszerű képében pedig egységben szerepeltek a porosz típusú későfeudális monarchizmus és a modern imperializmus vonásai. A neoliberális kritika a monopolista tendenciákat, a gazdasági önállóság korlátozására irányuló törekvéseket a feudális gazdasági korlátozások reneszánszának tekintette, az imperializmus politikai jelenségeit: a militarizmust, a végrehajtó hatalom erősödését a törvényhozás rovására, a parancsuralmi tendenciákat a feudális abszolutizmus új kiadású jelentkezéseinek, az imperializmust afféle burzsoá feudalizmusnak.

A magyar polgári radikalizmus számára ez az irányzat olyan koncepciót kínált, amely szerves egységben szemlélte a monopolkapitalizmussal és a polgári társadalom feudális maradványaival kapcsolatos jelenségeket. Abban az országban, ahol a századfordulón az imperialista kor monopolgazdasági tendenciáit kifejező politikai törekvések az újkonzervativizmus ideológiájában, mint az iparszabadság idejét megelőző céhes idők patriarchális szervezeti formáinak modern újrafogalmazásai öltöttek politikai formát, a neoliberális imperializmus-kritika különösen meggyőzően hatott. Jászi és tábora ideológiai koncepciót nyert vele, segítségével a magyar elmaradottságot szerves egységben bírálhatta a modern imperializmussal.

A neoliberalizmus széles áramlatához nem csupán a burzsoá törekvések tartoztak, hanem kezdettől fogva jelen volt benne egymagát "liberális szocializmusnak" nevező kispolgári harmadikutas áramlat is. Ez a monopolkapitalizmus fellépésében annak bizonyítékát látta, hogy az eredeti tőkés társadalom lényege: a tiszta piacviszonylatok, a korlátozatlan gazdasági konkurencia a nagytőkés termelés közegében nem tudtak kibontakozni, mivel a mammutvagyon a maga önsúlyával monopolhelyzet forrása, a tiszta konkurrencia gátja. Igazi kapitalizmus csak egyenlő esélyekkel versenyző kistulajdonosok közegében lehetséges: azaz az "igazi" kapitalizmus voltaképp mint kistulajdonosi szocializmus valósulhat meg. A tiszta piacviszonyok idealizálása köré tehát az imperializmussal szembeni kistulajdonosi-értelmiségi ellenállás egy utópikus harmadikutas ideológiát termelt ki. E szerint tehát a tiszta piaci viszonyok a tulajdon kiegyenlítődése (és éppen nem koncentrálódása) felé tendálnak, a vagyoni koncentrációt nem maga a gazdaság, hanem a politikai erőszak, a nyers hatalom hozza létre, az a bizonyos "gazdaságon kívüli kényszer", amely egyszerre lényege az egykori feudalizmusnak és a modern imperializmusnak. Ennek a harmadikutas "liberális szocializmusnak" volt egyik legkorábbi s legkifejlettebb koncepciója az 1860-as évek Amerikájában Henry George földértékadó elmélete, amely a földtulajdon monopóliumában látta a tiszta konkurencia gátját jelentő monopolhelyzet lényegét s ezt akarta adózási politikával megtörni. George tanításai, mivel rendkívül alkalmasak voltak arra, hogy a nemesi eredetű nagybirtok társadalmi monopolhelyzetének bírálatát szervesen beépítsék a neoliberalizmus eszmekörébe, hamar elterjedtek a junkerbirtok uralma ellen lázadó német értelmiség körében. A georgizmus befolyást nyert a Huszadik Század táborában is. Mellette jelentős volt a tízes években a német "liberális szocializmus" más szerzőinek hatása is. Penetráns antiszemitizmusa miatt nem idézték, de jól ismerték az Engels által is bírált Eugen Dühring tanait; viszont nyíltan népszerű és citált volt Franz Oppenheimer, akinek egyik jellegzetes írását, "Az állam" című könyvét 1912-ben magyarra fordítva megjelentették a polgári radikálisok.

A magyar polgári radikalizmus három nagyobb kitapintható áramlata: a marxisták, a neoliberálisok és a mérsékeltek közül a Huszadik Század hangadó szerzői és a polgári radikális közélet irányító alakjai közül a szociáldemokraták számban talán valamivel többen voltak, mint a neoliberálisok s a kevésbé markáns profiljuk, heterogenitásuk miatt alig észrevett mérsékeltek; az 1906 előtti időszak megmaradt veteránjai talán nagyobb számbeli és jelentőségbeli súlyt képviseltek, mint számontartani szokás, azonban mindezzel együtt is a mozgalom karakterét a neoliberális áramlat, méghozzá ennek harmadikutas zöme adta meg. Ennek az áramlatnak a hangadó voltak egyben az egész polgári radikális tábor vezetői, politikai irányítói.


A magyar polgári radikalizmus és
a hasonló külföldi mozgalmak

A magyar polgári radikalizmussal rokonnak azokat a mozgalomként tevékenykedő vagy kimagasló személyek nevével jellemezhető politikai áramlatokat tekintjük Közép- és Kelet-Európában, amelyek a teljes vagy viszonylagos elmaradottság, a feudális társadalmi-politikai örökség felszámolásának feladatából kiindulva a liberalizmus megújítási kísérleteihez vagy a kispolgári-entellektüel harmadikutassághoz jutottak. Ezeket összehasonlíthatóvá teszi az, hogy törekvéseiket a politikai élet intézményes terepéről kiszorítva, a szellemi élet területén igyekeztek elsősorban megvalósítani. A kiszorulás magyarázata nem szükségképpen a politikai nyilvánosság hiánya, az illegalitás volt, ahogy ez a korszakban a cári Oroszország esetében volt. Nem is feltétlenül azok a doktrinerségre kondicionáló kezdeti körülmények olyan mozgalmak életében, amelyek az eszmei tisztázás elején tartva nem tudnak szerves kapcsolatot teremteni a végső célokat érintő nagy kérdések és a napi politika között, ezért táboruk csupán az elmélet kérdései iránt fogékony magasabb értelmiségből kerül ki. Ez jellemezte szinte mindenütt a polgári radikalizmus világnézetével is rokon neoliberalizmus helyzetét, ami sem Angliában nem vált tömegpárt ideológiává, hanem szervezeti kerete a tekintélyes, de nem parlamenti Fabian Society, sem Németországban, ahol szervezeti kerete elsősorban a Verein für Sozialpolitik volt. A magyar polgári radikalizmusra csak részben, és kisebb részben jellemző már ez a helyzet. Körében a legnagyobb szerepe még az elméleti tisztázásnak, a "végső kérdéseknek" volt, de tevékenységüknek nem kevésbé központjában állottak az időszak legfontosabb napi kérdései: a választójog, a nemzetiségi kérdés, a vámpolitika. Ezeket a kérdéseket a Társadalomtudományi Társaság vitáin szerves egységben tudták tárgyalni a "nagy kérdésekkel", s ezek a viták azért tudományos színvonalukkal együtt napi politikai jelentőségűek és hatásúak is voltak.

A kulturális élet szférájába települt s ott kibontakozott radikális mozgalmak vagy meg sem kísérelték a behatolást a parlamentbe, vagy ilyenféle kísérleteik csekély eredményt értek el, viszont hatalmas tábort nyertek az alkotó értelmiség körében. Ilyen, a magyar polgári radikalizmussal összehasonlító mozgalomnak tekinthető Friedrich Naumann Nationalsozialer Verein-je, melynek vezérkarához nem kisebb szellemi rangú férfiak tartoztak, mint Max és Alfred Weber, Adolf Damaschke; s nem csekélyebb szellemekre hatott formáló erővel, mint Friedrich Meinecke, Thomas Mann és Ernst Troeltsch. Ezt a mozgalmat a kortárs értelmiség ugyanúgy egy reformkorszak megteremtőjének és hordozójának érezte, mint a magyar polgári radikalizmust a hazai progresszió értelmisége. A polgári radikalizmus mellé állíthatjuk a spanyol 1898-as generáció néven ismert kulturális, irodalmi és politikai megújulási mozgalmat, amely hazája egész szellemét átalakította, s a mai napig közvetlen előzménye minden spanyol haladó törekvésnek. Egy sorba állítható még a magyar polgári radikalizmussal Karl Kraus és folyóirata, a Die Fackel Ausztriában; Tomas Garrigue Masaryk első világháború előtti ideológusi munkássága Csehországban és Dobrogeanu-Gherea tevékenysége Romániában. A magyar polgári radikalizmusnak a politikai szférához való viszonyát és politikai stratégiáját Karl Kraus és Friedrich Naumann, mint két pólus között elhelyezve láthatjuk legtisztábban. A politikához való viszonyt tekintve Naumann mozgalma szabályos politikai párt kívánt lenni s néhány sikertelen kísérletet tett választásokon való részvételre, ezzel összehasonlítva a magyar polgári radikalizmus mint kulturális mozgalom bontakozott ki s csak későn próbálkozott a párttá szerveződéssel. Karl Kraus a politikai aktivitástól távol maradó, tisztán erkölcsi tiltakozást képviselte a kor reakciós rendszerével szemben, ahol a morális tiltakozást mozgató erkölcsi felháborodáshoz esztétikai indíttatású undor is erősen társult. Ezzel hasonlítva össze, a magyar polgári radikalizmus publicisztikáját szintén nagymértékben jellemezte az emocionális töltésű leleplező indulat, de munkásságában mégsem a feltűnést keltő korrupcióüldözés s a parttalan kor- és kultúrkritika dominált, hanem inkább a napi politikát szem előtt tartó, szélesebb politikai aktivitás szolgálatában álló politikai elméleti publicisztika.

Az ellenfelekkel szembeni összecsapás élességét és az esetleges szövetségesekhez való viszonyt nézve ugyancsak a fenti két pólus közé helyezve vizsgálhatjuk legtermékenyebben a magyar polgári radikalizmus helyzetét. Naumann mozgalmát a végletes taktikai óvatosság és reformizmus jellemezte. Kifejezett szembenállást csupán a junkernagybirtokkal és konzervatív pártjával szemben tanúsított, a másik ellenféllel, a nemzeti liberális nagyburzsoáziával már kerülni igyekezett minden összetűzést. Szövetségeseket a legellentétesebb oldalakon kerestek: egyik oldalon meg akarták nyerni a szociáldemokráciát, másik oldalon viszont leválasztani magát a császárt, a magas szoldateszkát, a felső bürokráciát a junkernagybirtokról s esetleg a burzsoáziáról is. A két ellentétes szövetségesnek ígérgették az egykori Bismarck-Lassalle-paktum újabb összehozását, s ennek során hangsúlyozottan paradox politikai jelszavak sorát dobták forgalomba: a "szociális császárság", a "liberális imperializmus" abszurditásait. A másik póluson Karl Kraus elvi intranzigenciája nem ismert szövetségest. A burzsoáziát, a pénz és az üzlet világát fanatikusan gyűlölte, e téren talán a monarchista reakció elítélésénél is messzebb ment, a szociáldemokrata mozgalom politikáját sem találta elég elvinek, következetesnek, morálisnak. Szenvedélye olykor veszélyes fronttévesztésekre is ragadtatta.

Mindkettővel összehasonlítva a magyar polgári radikalizmus kedvező megítélést nyerhet. A munkapárti reakció elleni harcban soha opportunizmust, taktikázást, megbékélési készséget nem mutatott, az újkonzervatív reakcióban sosem tévesztette el a főellenséget. Szövetségesként a liberális középpolgárság, a függetlenségi balszárny, és a szociáldemokrácia táborát tekintette s velük együtt hozta létre a választójogi harc széles progresszista frontját. A marxizmushoz és a munkásmozgalomhoz való viszonyt tekintve Naumann a szociáldemokrácia befolyásolására törekedett, annak soraiban uralomra igyekezett kívülről segíteni a Bernstein vezette revizionista irányzatot. Masaryk szigorúan polgári liberálisnak tekintette magát s elméletileg élesen szemben állt a marxizmussal. Dobrogeanu-Gherea szerepe Szabó Ervinével hasonlítható össze, az emigráns orosz narodnyikból radikális demokratává fejlődött szociológus munkássága összefonódott a román munkásmozgalom kezdeteivel s attól szétválaszthatatlan. A magyar polgári radikalizmus, számos vezető tagjának ilyen irányú szimpátiája ellenére - legalábbis nyilvánosan - sohasem kísérelte meg a magyar szociáldemokrata párt revizionista irányú átalakítását, szövetségesének a pártvezetés reformizmusba hajló centrizmusát tekintette s a másik oldalon a szoros együttműködés ellenére is megtartotta különállását a munkásmozgalom felé. A konzervatív politikai tradícióhoz és azon belül a konzervatív módon felfogott nemzeti hagyományhoz való viszonyt nézve az összevetés pólusaiként egyik oldalon Naumannt vehetjük, a másikon a spanyol 1898-as generációt. A konzervatív jobboldalról indult evangélikus lelkész, Naumann fő törekvése a porosz militarista nacionalizmus hagyománykincse s a modern liberalizmus és szociálreformer harmadikutasság összebékítése volt. II. Vilmos császárságát úgy akarta modern parlamentáris állammá alakítani, hogy ne szakadjon meg a frigyesi tradíció kontinuitása, és ne menjenek veszendőbe a romantikából örökölt konzervatív hagyomány feltételezett és olykor valóban létező értékei. A másik oldalon a spanyol értelmiségi megújulási mozgalom a 16. századi világbirodalmat visszaálmodó Spanyolország lerombolásának és a 20. századba való bevezetésének programjával lépett fel, viszont ezt a harcot nem a hagyományidegen felvilágosodás álláspontjáról folytatta, hanem a conquistador Hispania elvetett hagyományával szemben a spanyol középkor paraszti világában keresett visszautat és a Cid előtti kezdetek hagyományából lelki megújulást a reformtörekvések számára: azaz egyesítette a magyar polgári radikálisok eszmei motivációját azokkal az impulzusokkal, amelyeket egy generációval később Magyarországon a népi mozgalom hordozott. Velük összehasonlítva: a magyar polgári radikalizmus megalkuvás nélkül szakított a nemesi hagyománnyal és a romantizáló nacionalizmussal, a nemzeti hagyomány kontinuitását azonban nem tudta megteremteni. A kiformálódás időszakában, 1903-1904-ben, amikor a későbbi közjogi koalíció soraiban még demokratikus függetlenségi törekvések is helyet kaptak és ez a tábor nem zárkózott el a választási rendszer bizonyos demokratizálásától, a polgári radikálisok egy részének körében, elsősorban Jászi részéről mutatkozott törekvés a negyvennyolcas hagyomány integrálására a kialakuló polgári radikalizmus ideológiájába. Ezt a folyamatot az 1905-1906-os közjogi harc, majd a koalíciós kormány alatti helyzet megszakította. A negyvennyolcas hagyomány ekkor a polgári radikalizmus számára a nemesi nemzetfelfogás legretrográdabb változataként jelent meg, amellyel szemben csak az éles harcot érezték helyénvalónak. 1910 után, a függetlenségi párt Justh-szárnyának fellépésével - mint láttuk - ez a helyzet fokozatosan megváltozott; Jászi cikkeiben is mind határozottabban mutatkoztak a probléma újragondolásának jelei.


A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A függetlenségi pártnak a századfordulóig ugyanúgy a nemesi liberalizmus volt az általános világnézete, mint a hatvanhetes tábornak. A függetlenségi oldalon ezen az általános eszmei kereten belül a hangsúlyok általában balrább tevődtek, mint a szabadelvűek körében, de ez ideológiai eltérést nem jelentett. A nemesi liberalizmus felbomlása új eszmei orientáció kérdését jelentette a függetlenek számára is. Ez az útkeresés nem hozott új egységes szemléletet a mindig heterogén törekvéseket egyesítő párt számára, hanem a Kossuth-kultusz és a közjogi követelések általános hangulati és stratégiai integrációján belül szinte észrevétlenül bekövetkezett a teljes ideológiai szétesés. A közjogi harc és koalíció idején a párt vezetését kézben tartó nagy- és középbirtokos elem eszmevilága a közjogi historizálás mítoszvilágában fejeződött ki. Ez a szemlélet közvetlenül fejezte ki a közjogi sérelmi érzésvilágot a formába öntötte a párt politikai követeléseit. A közjogi szemlélet újkonzervatív és szabadelvű-munkapárti változatához képest a függetlenségi publicisztikában és a vezetők, Kossuth Ferenc beszédeiben egy jelszóba sűrűsödött ideológiai teoréma jelentett sajátosan függetlenségit, a "nemzeti demokrácia" jelszava. Ez volt a függetlenségi párt ideológiáját összefogó központi jelszó, amely elfogadhatónak látszott mind a párt dzsentri gerince, mind a paraszti és kispolgári tömegei számára. Ez a jelszó - és a mögöttes ideológia - sem integrálta azonban eszmeileg egységgé a pártot. A századfordulótól kezdve a párt jobbszárnyán Bartha Miklós, Holló Lajos, Apponyi Albert nézeteiben erős pozíciókat őrzött az újkonzervativizmus, a párt balszélén pedig jelentkezett az új orientáció igénye, hogy a nemesi liberalizmus helyett megtalálják a kapcsolatot a modern liberalizmushoz és a kor demokratikus törekvéseihez. A század első éveiben a radikális függetlenségi röpiratok lapjain feltűnt a progresszív adó radikális kispolgári-neoliberális programja, sőt a gondolatilag legkiérleltebbekben - mint Pataj Sándor "Magyar socializmus" című írásában - az anarchizmus központi követelése: az örökösödés adózási úton való megszüntetése is. A röpiratot író zombori ügyvéd, a radikális függetlenségi szárny formátumos alakja, aki éveken át igyekezett Igazság című lapja köré gyűjteni a balfelé nyitásra hajló negyvennyolcasokat és negyvenkilenceseket, 1904-ben a függetlenségiek és szociáldemokraták szövetségét hirdette. Az általános választójog elfogadásától a nemzetiségi kérdés sem riasztotta vissza, és - akárcsak az agg Mocsáry - bízott abban. hogy a nemzetiségiek Bécsben és nem Budapestben látják fő elnyomójukat, tehát potenciális szövetségesek.

Ugyanakkor a függetlenségi szellemű értelmiség fogékony volt az újkonzervatív eszmék antiliberalizmusának befogadására is. Hazafias intézménnyé nemesedtek szemükben az agráriusok parasztfogó hitelszövetkezetei és falusi kisiparos "politikus csizmadia" táboruk védelmére gyakran visszakívánták a céheket, és az újkonzervatívakkal együtt követelték az iparszabadság "megszorítását". A négyszáz éven át folyamatosan kamarilla-intrikát szimatoló Ballagi Aladár vagy Kacziány Géza körében könnyen hitele akadt a szabadkőműves világösszeesküvés mítoszának is. A reakciós és demokratikus nemzeti romantika közötti ingadozás, a munkásmozgalomhoz való ellentmondásos viszony, a pántlikás jurátus romantika egybemosódása a kor progresszív ifjúsági mozgalmával, ez jellemezte a közjogi válság előidejének függetlenségi diák aktivistáját. Az Egyetemi Lapok erről a típusról írta: "Ezek a bús magyarok. A hazafiúi bánat mellett, de néha sokszor ellene, ott áll néhány Tolsztoj-Gorkij-embrió, a Nachtasyl-párt tipikus alakja. Ezek tüntetően elhanyagolják különben is elhanyagolt ruházatukat, néma megvetéssel haladnak el a borbélycégtáblák előtt, hajzatukat panyókára csapva. Közben éltetik a köztársaságot, s tanítani igyekezvén a félrevezetett munkáselemet, védeni iparkodván a szocializmus ellen, maguk is proletárokká süllyednek s kéjelegnek abban a tudatban, hogy ők kitaszítottak és apostolai az internacionálénak."[4]

A függetlenségi aktivista fenti karikatúrájában feltűnik egy eszmeileg fontos mozzanat. A negyvennyolcas diákvezér republikánus. Ez bizonyos vonatkozásban új fejlemény. Kossuth halott, halálával nincsen többé negyvennyolcas emigráció. Turinnal megszűnt az archimédeszi pont, amely kívül fekszik a pecsovicsságban megrekedt magyar közélet egész világán, s integráló középpontja annak a radikalizmusnak, amely az egész labanc és álkuruc politikai világon kívül akart maradni. A republikanizmus éles választóvonalat húzott a függetlenségi tábor dualista rendszerbe integrált mérsékeltjei és az intranzigensek közé. Ezt az ellentétet az 1905-1906-os évek eseményei a felszínen elfedték, alatta azonban mélyítették. Az "úri középosztály" vezette nemzeti ellenállás gyatrasága, erőtlensége arra a következtetésre juttatta egy részüket, hogy az úri osztályok ezzel az elpackázott és elárult megyei ellenállással méltatlanná váltak történelmi vezető szerepükre s át kell adniuk a megvívandó új szabadságharc vezetését a "népnek". Másrészt viszont a szociáldemokrácia "paktuma" Kristóffyval elzárta előlük az utat a progresszió fő osztagai felé. Az 1906-os harcok csúcsán megjelent, a búr felkelés és a francia forradalom példájával új szabadságharcra lelkesítő egyik röpirat ugyan leszámol a történelmi osztály vezető szerepével: "Országunk szerencsétlen hátramaradt társadalmi-politikai szervezete és a valódi gazdasági és kulturális erőknek a politikában való csekély érvényesülése következtében még nem játszanak döntő szerepet, mint a modern államokban már mindenütt a belső fajsúllyal bíró termelők és a haladást munkájukkal biztosító, az életben a cselekvést követelő többségek, hanem érvényesül a politikában még mindig a történelmileg a vezetést századok óta markában tartó ún. magyar úri osztályok akarata és iránya",[5] viszont a kívánt új nemzeti felkelésben nem számol a haladás szervezett erőivel, sőt a szociáldemokrata pártot és a "darabont" polgári radikálisokat az ellenség táborához számítja. A koalíciós kormány, majd a munkapárti kormányok idején a radikális negyvennyolcasok ugyanúgy a magyarosító sovinizmus uszályában eveznek, mint a kormányzat politikai erői. Egy Bécsben élő függetlenségi párti csoportnak 1913 decemberében Apáthy Istvánhoz írt levele tükrözi, milyen irányba fejlődtek a nemzetiségi kérdés kiéleződése hatása alatt azok a szélsőséges függetlenségi erők, amelyek az 1905-1906-os nemzeti ellenállás kudarca nyomán szembefordultak a vezetésképtelen úri osztályokkal: "A Monarchia összeomlása előtt állunk. Erdélyben a székely és mezőségi osztály az oka annak, hogy Erdélyt elveszítjük! Az okokat másra tolják egy évszázad óta. Az erdélyi úri nép csak a szájával volt hazafias, birtokaikat elparcellázta a románoknak."[6] A vád tehát az "úri nép" ellen irányul, de ennek fő bűne nem a nemzeti ellenállás, hanem a nemzetiségek magyarosításában mutatott tehetetlenség. A levél más tekintetben is mutatja a félig földalatti negyvennyolcas és negyvenkilences radikalizmus politikai stílusát: új magyar emigráció kialakítását követeli Párizsban, Londonban. Ez azonban már nem a függetlenségi harc centruma volna elsősorban, hanem ellensúlyozó propagandát folytatna Nyugaton a nemzetiségek magyarellenes propagandájával szemben. Általában tekintve, a nemzetiségi kérdés volt a negyvennyolcas radikalizmus esetében is a buktató, amely az eredetileg a progresszív eszmék felé nyitott csoportokat a reakciós magatartás irányába terelte. Ez az ellentmondás jellemezte a függetlenségi radikalizmus egyetlen önálló szervezetét, Nagy György köztársasági mozgalmát is.

A közvetlen politikai tényezőkön túl még egy lényeges területen ellentmondásos volt a haladás és a negyvennyolcas radikalizmus viszonya. A függetlenségi tábor szociális problémák felé nyitott része is elkötelezettje az anakronisztikus politikai tendenciaköltészetté fajult népi-nemzeti irodalomnak és annak a nacionalista kultúrideálnak, amely a romantizáló szemlélet nemzetkarakter-ideálját is hordozza. Nagy György tábora magáénak vallhatja a népi-nemzeti fűzfapoézis karikatúra-figurává vált megtestesítőjét, Szabolcska Mihályt is. Az utókor szemében visszavonhatatlanul "Költőcske Mihállyá" lett poétáról már senki sem tartja számon, hogy Nagy György lapjának, a Magyar Köztársaságnak az első számában rendkívül éles. demokratikus szellemű szatírát írt, amelyet a következő megjegyzéssel küldött meg a szerkesztőségnek: "A Magyar Köztársaság mustármagja nőjjön terebélyes fává. A lelke mélyén minden 1000 magyar közül 999 republikánus. De mi is lehetne más?"[7] Ez a sovinizmussal terhelt republikanizmus azonban alkalmatlan volt ahhoz, hogy a haladás és a negyvennyolcas radikalizmus erői között tátongó szakadékot áthidalja.


A magyar munkásmozgalom ideológiája

A munkásosztály forradalmi pártjaként alakult MSZDP volt Magyarországon az egyetlen forradalmi ideológiát képviselő párt. A dualista rendszer válsággal terhes utolsó évtizedeiben ez a párt mindvégig megtartotta a magyar társadalom legbaloldalibb társadalmi-politikai és ideológiai alakulatának jellemző jegyeit, ha minden kérdésben nem volt is képes adekvát forradalmi válasz kidolgozására. A marxizmus a forradalmiság új, következetesebb formáját hozta a forrongó agrárproletár és szegényparaszt rétegek számára is.

Ezen túlmenően a marxizmus megjelenésének olyan tekintetben is mozgósító, az egész szellemi élet alakulására mély benyomást gyakorló, vízválasztó hatása volt, hogy elsősorban vele és képviselőjével, a forradalmi munkásmozgalommal szemben megvívandó harcra ösztönözte az uralkodó osztályok minden rendű és rangú szellemi-politikai képviselőit. S ez a szerepe és jelentősége egyenes arányban nőtt a szervezett szocialista munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt tömegerejének növekedésével.

Az 1890-es évek pártot és modern szakszervezeti mozgalmat építő lendülete nem az önálló ideológiai keretek kidolgozásának időszaka volt. A szervezeti és eszmei önállóságra, a polgári politikától való minél teljesebb emancipációra törekvő mozgalom ebben a korai stádiumában a saját arculatot, az önazonosság eszmei és szervezeti megszilárdítását kereste; tehát azt - olykor a szektásságot is megközelítő elzárkózási hajlandósággal - , ami a polgári társadalomtól a munkásságot elválasztja. A munkáspárt azt tudatosította híveiben, hogy nem tartoznak szervesen a polgári társadalom kötelékébe, annak jelenlegi kizsákmányoltjai s majdani sírásói. A politikai öntudatosító munkán túl az élet számos mindennapi területét átfogó mozgalmi önművelő, kultúr-, majd sporttevékenység életformát alakító hatása is céltudatosan munkálkodott azon, hogy a proletariátust disszimilálja a polgári társadalomtól és művelődését - mai kifejezéssel élve - szociológiai értelemben vett ellenkultúrává szervezze. A mozgalmi életnek ebben az elhatárolódási stádiumában a középpontban a közvetlen osztálytörekvések, a szociális problémák álltak, s második vonalba szorult az országos "nagypolitika".

Megváltozott azonban a helyzet a századfordulón. S itt két lépcsőfokot kell megemlítenünk. Egyrészt: az 1903. évi szociáldemokrata program és szervezeti szabályzat az "ortodoxia" magasabb szintjére emelte a mozgalmat, ideológiai tekintetben a korszak egyik markánsan megfogalmazott általános marxista programját nyújtva a mozgalomnak. E program értékére és időtállóságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a szociáldemokrata pártnak egészen a kommunista párttal 1948-ban történt egyesüléséig érvényes programja maradt.

Az eszmei és szervezeti tekintetben megújult marxista tömegmozgalom az 1905-1906. évi politikai válság időszakában érte el nagykorúságát, jutott el a szocialista munkásmozgalom fejlődésének második szakaszába, amikor az addig népszerűsített, adaptált marxista eszmekört megkísérelte a sajátos magyarországi viszonyokra alkalmazni. Itt főleg azokra a vitákra utalunk, amelyek a hazai agrárkérdés megoldási módjait keresték, továbbá azokra a főleg ellenzéki oldalról indított kérdésfelvetésekre, amelyek demokratikus szövetségi politika kialakításának lehetőségeit feszegették mind a párt elméleti folyóiratában, az 1906 őszén indult Szocializmusban, mind pedig a Huszadik Század hasábjain.

Az önálló marxista elméleti eredmények közé sorolhatjuk Varga Jenő cikksorozatát a magyar kartellekről, amely utóbb könyv alakban is napvilágot látott, s amely a magyarországi finánctőke sajátosságait, az agrártőkével való összefonódottságát mutatja ki nagy adatbázison. Ide sorolhatók Kunfi tanulmányai, amelyeket - jórészt Hilferding - nyomán az imperializmus új jelenségeiről felvázolt. E jelentős elméleti munkák ellenére tény, hogy a magyar szociáldemokrácia önálló, új koncepció kidolgozására nem volt képes, gyéren jelentkező teoretikusai nem voltak abban a helyzetben, hogy újraértelmezzék a mozgalom korabeli helyzetét, fejlődési tendenciáit, a kialakuló imperializmus viszonyai között szükségképpen változó feladatait. Kétségtelen az is, hogy a magyar szociáldemokrácia, fejlődésének ebben a második szakaszában sem tudott elszakadni dogmatikus kötöttségeitől, nem tudott elszabadulni Kautsky járszalagjáról, még akkor sem, amikor pedig ezt - éppen az agrárkérdés vonatkozásában - maga Kautsky is javasolta. Ez magyarázza, hogy a magyarországi társadalmi-politikai feszültségek háború előtti magas fokú kiéleződése idején a párt válságba került, nem tudta megoldani az új idők új feladatait. A háború mindent felkavaró viharának kellett eljönnie ahhoz, hogy a mozgalom balszárnya, nem utolsósorban megtermékenyülve az oroszországi proletárforradalom eszméitől, előbbre tudjon lépni a hazai forradalmak előkészítésében.

Néhány szóban itt emlékezünk meg két olyan kérdésről, amelyről a mozgalom történetének tárgyalásakor viszonylag kevés szót ejtettünk. Az egyik: a revizionizmus; a másik a szindikalizmus és anarchizmus szerepe a magyarországi munkásmozgalomban. Ami az elsőt illeti: a magyar szociáldemokrata pártvezetés a revizionizmus körül a nemzetközi mozgalomban folyó elméleti vitában megingás nélkül kezdettől végig a Kautsky-féle ortodox főáramlat mellett, Bernstein irányzata ellen foglalt állást. Az utóbbi nevével szimbolizált irányzat általános szemléleti alapját képező kantianizmus az elméletileg gyenge, értelmiségi gárdáját a filozófiai műveltségéről nem híres magyar értelmiségből toborzó magyar mozgalom számára távoli és életidegen volt. Ugyanígy maradt később hatás és visszhang nélkül az ausztromarxista neokantianizmus is, Max Adler irányzata.

Magyarországon Bernstein táborának az Eduard David körül kialakult áramlata lelt visszhangra, amely kétségbe vonta Marx tőkekoncentrációra és a nagyüzem fölényére vonatkozó tanításainak érvényét a mezőgazdaságra, s azt állította, hogy e téren a termelés optimális kerete a paraszti kisüzem. A magyar szociáldemokrata mozgalomban Dániel Arnold a lehetséges politikai szövetségesként számba jöhető birtokos parasztság megnyerése végett hajlott arra, hogy engedményeket tegyen ezen réteg kistulajdonost idealizáló felfogásának. Elképzelését a Huszadik Században részletes szocialista agrárprogram-tervezetben publikálta. Ez - amint a IX. fejezetben előadtuk - hosszan tartó vitákat provokált a szociáldemokrata pártban. A vitában egyik fő ellenfele, Diner-Dénes József, A Munka Szemléje címmel 1905-1908 között társadalmi-politikai lapot adott ki, amely mindinkább közeledett a hivatalos pártvonalhoz s maga a szerkesztő is "szabad szocialistából" mindjobban vállalta a párt hivatalos képviselőjének szerepét.

Diner-Dénes elméleti működése nem korlátozódott az agrárproblémára. Személyében a korai magyar szocialista mozgalom egyik legfogékonyabb szellemű teoretikusa lépett színre. Az átfogó szemléletű marxista gondolkodót olykor éppen túlfeszített szintéziskeresése, eszmei önkontrollját elvesztett, parttalanná vélt problémaérzékenysége vitte tévútra. A kifinomult problémalátás, az új szempontok iránti kreatív nyitottság nem mindig harmonizált nála az eszmei szilárdság követelményével. Sokoldalú munkásságából kiemelkedik "Leonardo da Vinci és a Renaissance kialakulása" című könyve, ez egyike a marxista művészettörténet korai kezdeményezéseinek. Itt említjük Pogány József színvonalas irodalomtörténeti munkásságát, a Világkönyvtár általa szerkesztett kötetei elé az egyes világirodalmi klasszikusokról írt tanulmányait. Jelentősek a magyar történelem forradalmi korszakairól írt tanulmányai, amelyekben - a polgári radikálisokhoz hasonlóan - a koalíciós kormány időszakában a "tiszta feudalizmus" elméletének kidolgozásához járult hozzá.

A szindikalizmus és az anarchizmus kérdéskörét illetően mindenekelőtt Szabó Ervin nevét kell megemlítenünk, hiszen elválaszthatatlan tőle az a szindikalista színezetű áramlat, amely az 1910-es évek elejéig koordináló centruma lett minden törekvésnek, amely a párton belül - s azon kívül is - a reformista pozíció meghaladását, a magyar munkásmozgalom forradalmi megújítását tűzte ki célul. A szindikalizmus felé tájékozódó szocialista értelmiségi csoport, Szabó Ervin vezetésével, a párt vezérkarától eltérően csak másodsorban tekintette a szocialista mozgalmat a munkásság kapitalizmuson belüli érdekképviseletének. Számukra a mozgalom a politikai cselekvés forradalmi alternatívájának újrafellelését jelentette. Szabó Ervin, a magyar szindikalizmus egyetlen nagy formátumú teoretikusa, más országok szindikalista gondolkodóihoz hasonlóan a mozgalom forradalmasodásának fő akadályát a polgári parlamentarizmushoz való igazodásban vélte felfedezni. Ezt pedig kettős vonatkozásban tekintette veszélyesnek. Egyrészt a fejlett polgári demokráciák példáján úgy látta, hogy a parlamentbe került szociáldemokrata pártok a parlamenti tevékenység korrumpáló hatása következtében vesztenek osztályharcos radikalitásukból. A polgárság politikai képviseleti rendszere elsősorban arra alkalmas keret, hogy integrálja a forradalomra hivatott munkásmozgalmat a burzsoá politikai életbe. Másrészt attól tartott, hogy a szociáldemokrata pártok belső szervezettségükben átveszik a parlamentekben működő polgári pártok belső felépítését, bürokratizálódnak és elpolgáriasodnak. Emiatt a politikai pártot nem tartotta a proletár osztályharc alkalmas szervezeti formájának, csupán a szakszervezetet, a munkásérdekek közvetlen képviseletét. Szabó Ervin a párttal szembeállított s így idealizált szakszervezetben éppen nem a kicsinyes napi érdekekért folyó harc reformista szervezetét látta, hanem kizárólag forradalmi szervezeti formát. A kor szindikalista áramlatai nyomán a munkások napi kenyérharcától közvetlen, spontán forradalmasító erőt remélt, s a rokon francia felfogáshoz hasonlóan a tömegsztrájktól várta az osztályharc forradalmasodását.

Munkássága jóval szélesebb volt a szindikalizmus által felvetett problémák körülhatárolta tartománynál. Az egész magyar társadalomfejlődés marxista értelmezésére törekedett. A Marx és Engels válogatott művei I-II. kötetéhez írt jegyzetei a marxista elmélet magyar problémákra alkalmazásának első igazán nagyigényű kísérletei. Posztumusz munkája, a "Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban", a magyar polgári átalakulás kulcsát jelentő történeti csomópont, az 1848-as polgári forradalom értelmezése s egyben az egész újabb kori magyar történelem átfogó marxista koncepciója; habár egyoldalúsága az, hogy a magyar társadalmat még feudális jellegűnek ábrázolta, amely polgári forradalom előtt áll.

A kilencvenes években jelentkezett egy tolsztojánus színezetű intellektuális anarchista áramlat is, Schmitt Jenő Henrik filozófus vezetésével, aki újgnoszticizmusnak nevezett tanrendszerével mintegy hidat igyekezett verni a századfordulón elterjedt vallási megújulási mozgalmak és a paraszti szektavilág közé. Tolsztojt követve az erőszakról való lemondást hirdette s ezen belül elsősorban a hatalmi erőszak szervezetét, az államot vetette el. Nézeteit nem csupán rövid életű folyóiratában, a jellemző című Állam Nélkül-ben terjesztette; bekapcsolódott az agrárszocialista szervezkedésekbe és személyesen agitált, parasztpróféta ambíciókkal a falusi szegények között. Tanításai itt-ott valóban leszivárogtak a "néma forradalom" mélyvilágába, helyenként maguk is paraszti egyenlőségtanná alakultak, s mint politikai folklórnak, még a két világháború között is voltak nyomai.


Az újkonzervativizmus

A 19. század utolsó évtizedében a liberalizmus mint a polgári törekvéseket egészében összefogó ideológiai felbomlása új életre keltette a konzervativizmust. A 19. század első felének a francia forradalomra reagáló restaurációs, romantikus-feudális konzervativizmusa, az első valóságos elvi alapokkal rendelkező politikai konzervativizmus az 1848-1849-es évek megrázkódtatásai során visszaszorult. A liberalizmus fénykorában, az ötvenes-hatvanas években a konzervatív pártok már nem különböztek elvi alapjaikban a velük szemben álló liberális pártoktól. Adaptív konzervativizmusuk azokhoz képest nem más minőséget, csak az azonos polgári követelések és értékek megvalósításának más, lassabb ütemét jelentették, "fontolva haladást" ugyanabba az irányba. A század végén újra jelentkezett, szerte a polgári világban, a liberalizmussal elvileg szembeforduló újkonzervativizmus. Megjelenési formáiban úgy tűnhetett, mint az egykori restaurációs maradiság reneszánsza, azonban a megtévesztő forma csupán a század végén divatozó "újromantika" históriai köntöse volt az új törekvéseken.

Legáltalánosabb politikai tartalma a gazdasági liberalizmus, a szabad verseny elutasítása. Az ideológiában ez mint a feudális-nemesi rétegek és a patriarchális kötöttségű kispolgári-paraszti elem társadalmi kivételezettségi követelése jelentkezik, ennek új formájaként azonban már elsősorban nem múltba forduló restaurációs, hanem a kialakuló monopolista kötött gazdaság eszmei anticipációjaként jelenik meg. Az újkonzervativizmus nem egyszerűen a feudális maradványok védelme, hanem polgári alapokon álló konzervativizmus, amelyben a polgári keretek között működő volt nemesi és patriarchális rétegek érdekeinek képviselete mellett a legkorszerűbb nagytőkés követelések is kifejezésre jutnak. Ezt egészíti ki a politikai eszköztár korszerűsége: tömegmozgalom szervezésére való törekvés, szociális demagógia, modern propagandatechnika.

Az 1880-as években jelentkező magyar újkonzervativizmus a nemesi eredetű birtokos rétegek, kezdetben elsősorban az arisztokrácia reakcióját jelentette a polgárság gazdasági és társadalmi erősödésére. Legradikálisabb szárnya az 1867-es osztályszövetség elleni földbirtokos ellenállás politikai-eszmei formáját képviselte, a tisztán nagybirtokos hegemónia alternatíváját. Olyan kötött gazdálkodási programot kívánt, amely nem csupán állami védelmet ad a földbirtokosi privilégiumok számára, hanem politikailag igyekszik bebiztosítani a nemesi eredetű agrártőke teljes kontrollját az egyéb tőke felett. Az új osztályszövetség kialakulása által felbomlasztott nemesi liberalizmust - mint már láttuk - az állagőrző liberalizmus váltotta fel, amely historizáló nemesi romantikus formában kifejezte és igazolta az uralkodó osztályok szövetségének alapját jelentő közös érdekeket, és bizonyos eszmei igazolást adott a földbirtokos szerződő fél politikai túlsúlyának. Az újkonzervativizmus a felbomlott nemesi liberalizmus helyébe a liberalizmussal teljes egészében szakító konzervativizmus alternatíváját állította.

Elsősorban az agrárius mozgalom munkálta ki az 1848-as forradalommal megalapozott, majd az 1867 után nagy ütemben megindult és az 1870-es években fő folyamataiban lényegében lezajlott polgári átalakulás újkonzervatív kritikáját. A kiinduló feltételezés az volt, hogy Magyarországon a liberalizmus anorganikusabb, "pusztítóbb" volt, mint a fejlett nyugati államokban. A koncepció gondolati vonalvezetése így rekonstruálható: az 1848-as jobbágyfelszabadítás elhamarkodott volt. A nemesi rétegeket olyan helyzetben fosztotta meg ingyen munkaerőtől, amikor azok még tőkeszegények voltak s nem voltak képesek állni a tőkés piaci versenyt; amikor birtokukat felfogadott munkaerővel kellett műveltetni. Ez a helyzet a történeti földbirtokosság hatalmas részének tönkretételét okozta. Nem járt azonban jobban a parasztság sem; szintén tőkeszegény volt, azaz "készületlen" a tőkés versenyre, a tőkés árviszonyok és a drága hitel, az uzsora úgyszintén a tönk szélére juttatta. A patriarchális rétegek a nemesi osztályokhoz hasonlóan hátrányos helyzetbe kerültek a tőkés verseny viszonyai között. Az újkonzervatív koncepció magva annak megállapítása és kifejtése volt, hogy az éppen pályája végéhez ért nemesi liberalizmus programja nem valósult meg: a nemesi rétegek egyike sem szerveződött burzsoáziává. Nem termelte ki magából a magyar bank- és ipari tőkét s egészében elévesztette uralmát a kibontakozó tőkés átalakulás felett. A volt nemesi birtokos osztály érdekeit tehát a folyamat befejeződése, a polgári indíttatású és eredetű ipari tőke kialakulása és megerősödése után a nemesi liberalizmus nem fejezheti ki többé. Ennek helyébe olyan ideológiának kell lépnie, amely megfogalmazza a nemesi eredetű rétegek állami támogatást igénylő törekvéseit.


A politikai katolicizmus.
A Néppárt és az újkatolikus irányzatok

Az 1896-os választásra alakult katolikus párt ideológiai alapként átvette a magyar tőkés fejlődés és a nemesi liberalizmus fent ismertetett kritikáját s általában az agrárius mozgalom ideológiáját és politikai módszereit. Elsősorban ez jellemezte és nem a Rerum novarum enciklika liberalizmus felé kompromisszumot kereső szelleme. A Néppárt újkonzervativizmusát, sajátos színezetét elsősorban fokozódó antiszemitizmusa adta meg. E tekintetben a párt jobbszárnya - különösen a Magyar Állam című lap és köre - az Istóczy-féle antiszemita mozgalom utódjának is felfogható.

A politikai katolicizmuson a századfordulót követő két évtizedben két ellentétes tendencia harca uralkodott egész Európában. Egyik oldalon állt a modern polgári viszonyokhoz való alkalmazkodás, a polgári liberalizmus kereteibe való beilleszkedés programját hirdető ún. ralliement-politika: a konkordátumok XIII. Leó által kezdeményezett gyakorlata. Ezzel szemben állott a hangsúlyozott klerikális intranzigencia programja, az ún. integralizmus.

A ralliement-politika legnagyobb formátumú hazai képviselője Prohászka Ottokár volt. A politikai pályája első lépéseit a Néppárt sorában megtevő főpap-teoretikus a századfordulón még nem helyezkedett az újkonzervativizmus eszmei alapjára. A kor uralkodó áramlatának a liberalizmust tekintette s nem hitt az újkonzervatív korszak küszöbön állásában. Kibontakozó elméleti munkássága minden lépésével a liberalizmushoz és annak ideológiájához való alkalmazkodást kereste, nem a vele való konfrontációt, a szembeállítható konzervatív alternatívát. Mottójának tekinthetjük a "Diadalmas világnézet" c. műve bevezetésének mondatát: állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb a mai kor érzéseihez s mi is föllendítettük a vallásosságot. Ez a szándék hatja át korai írásait. Keresi a közeledést a természettudományos világképhez (Ég és Föld); a modern művészetszemlélethez, amelynek lényegélt éppen nem új spiritualizmusban látja, hanem új reneszánsznak, újabb természet felé fordulásnak tekinti (Diadalmas világnézet). Közeledett a liberalizmushoz, sőt a munkásmozgalomhoz is. A polgári radikalizmus kibontakozása idején agitációjával igyekezett elhódítani az értelmiséget a hangsúlyozottan antiklerikális mozgalomtól, de a vele folytatott vitái során is kerülte az éles összecsapásokat. Módszerét mai kifejezéssel úgy jellemezhetnénk, hogy a dialógus vitamódszerét igyekezett alkalmazni. Liberális hírének köszönhette 1905-ben a püspöki szék elnyerését is. Kinevezése a "darabontkormány" politikai sakkhúzása volt.

Sorsának iróniája, hogy a magyar katolicizmus integralista szárnyának ellentámadása éppen arra a művére csapott le, amely fordulatot, méghozzá újkonzervatív fordulatot jelentett szellemi fejlődésében. Egyházi indexre tett akadémiai székfoglalója, az 1910-ben megjelent "Az intellectualizmus túlhajtásai", abban a tekintetben jelenti új szakasz kezdetét eszmei fejlődésében, hogy ebben már ő is az újkonzervativizmus eszmei alapját is képező új spiritualizmusban látja a beköszöntő új korszak ideológiáját. Ebben az írásban is csatlakozást keres a korszellemhez, de most már ő is James pragmatizmusát és Bergson intuicionizmusát látja az új szellemiség képviselőjének, nem az intellektualizmusként bírált racionalizmust. Az első világháború idején azután a katolikus teoretikus eszmei fordulatának politikai konzekvenciáit is levonja. 1918-ban csatlakozik az antiszemitizmushoz és megalkotja a "hungarizmus" vészterhes jövőjű jelszavát.

A ralliement-politika reakcióját, a XIII. Leó vonalával szembeforduló X. Pius pápa modernizmusellenes kampányát, új ellenreformációs szellemélt Magyarországon az 1910-es évek elejétől egy Innsbruckban tanult jezsuita gárda képviselte, élén Bangha Bélával. A Mária-kongregációk ellenőrzése folytán jelentős társadalmi befolyással bíró Jézus-társasági vezérkar nem csupán a ralliement-politika magyar híveivel szemben vette fel a harcot, hanem feladatának tekintette azt is, hogy az értelmiség körében visszaszorítsa az előretörő polgári radikalizmust. Az ellenük folytatott harc céljára indította Bangha 1913-ban a Magyar Kultúra című folyóiratot, a magyarországi egyházi integralizmus orgánumát. A folyóirat igyekezett versenyre kelni a modern kultúrához való idomulásban ellenfeleinél, de e téren nem bizonyult versenyképesnek. A szellem ezekben az években a katolikus értelmiség körében is "baloldalon állt". Az integralista prüdéria, a teológiai szigor nálunk nem termett Claudeleket és Péguyket. Politikai vonalát tekintve a folyóirat szélsőségesen képviselte a "keresztény középosztály" jobboldali radikalizmusba forduló, élesen antiszemita újkonzervativizmusát. Hangoztatta a magyar polgári fejlődés agrárius eredetű bírálatának sztereotípiáit és követelte a dzsentroid magyar középosztály "megmentését", azaz szanálását a zsidó polgárság és középréteg terhére.


A "keresztény középosztály" újkonzervativizmusa

Az Új Nemzedék című havi folyóirat 1913 decemberében indult a függetlenségi párt Károlyi-szárnyának elméleti orgánumaként. A dzsentroid indíttatású értelmiség egy baloldali elkötelezettségű elit csoportja kívánt itt osztályos társainak útmutatást adni. A folyóirat gárdája: Milotay István, Lendvai István, Pethő Sándor rétegüket a magyar nemzetkarakter képviselőjének s ezáltal a magyarság társadalmi összefogása letéteményesének tekintették. Vállalták az egykori középnemesség tradícióját, de úgy vélték, hogy ennek megkopott és elüresedett hagyománya magában kevés arra, hogy a réteg kulcsfontosságú társadalmi feladatát a kor színvonalán ellássa. A megoldást két irányban keresték. Szakítottak azzal a magyarságideállal, amely a magyar nemzetkarakter művészi kifejlődését a fűzfapoézissé süllyedt népi-nemzeti versfaragásban látta. Nem vállalták Szabolcska Mihályt és Rákosi Jenőt, hanem Ady nyomdokaiban haladva a hagyomány megújítását akarták mélyebb, eredetibb, nép- és életközelibb hagyományrétegekhez való visszanyúlás, valamint hagyományteremtés által.

A megoldás másik útjának kínálkozott a nemesi származású dzsentroid középosztály felfrissítése a parasztságból, a másik nemzettudat-hordozó réteg soraiból. Ezt a később a népi mozgalomban folytatást talált gondolatot a lap hasábjain elsősorban Milotay képviselte.

Az induló Új Nemzedék gárdája lényegében az egykori nemesi liberalizmus megújításához keresett visszautat: a nemesi hagyományú nemzetkarakter-koncepció melletti elkötelezettséget a polgári demokratizmus programjával kívánta összekötni. Ezt a programot a folyóirat beköszöntő cikke így fogalmazta meg: "Az ország politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásában együtt akarjuk járni a demokratikus haladás útját más kultúrnépekkel, de nem a magyar nép kipróbált lelki és erkölcsi tulajdonságainak lebecsülésével, vagy aláaknázásával, hanem éppen ezek minél teljesebb kifejtésével."[8] A folyóirat a háború első két évében élesen harcolt a háború ellen. Ebben a harcban a lap kezdettől erőteljes nacionalizmusa demokratikus tartalmat nyert, amikor azt hangoztatta, hogy a függő helyzetét Ausztriával szemben és vele együtt az erősödő német imperializmus csatlósává süllyeszti. A nacionalizmus itt bizonyos tekintetben helyesen orientált, amikor éppen a kezdeti győzelmek tetőpontján féltette a függetlenséget a megerősödött Németországtól.

Annak a feltétele azonban, hogy Milotay gárdája következetesen végigküzdje a harcot a "keresztény középosztály" demokratikus nemzetintegráló elitté szervezéséért, az lett volna, hogy a két fő uralkodó osztály reakciós politikájával szemben e réteg a néptömegekre támaszkodjék: a munkásságnak, a parasztságnak és a demokratikus érzelmű kispolgárságnak arra a frontjára, amely a választójogi harc során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok és a függetlenségi balszárny együttműködésében testet öltött. Amennyiben ugyanis a csoport, megfelelve a képviselt réteg adott társadalmi és politikai elhelyezkedésének, a két fő uralkodó osztály közötti "mérleg nyelve" szerep szituációjában próbálkozik valamiféle demokratikus reformpozíció érvényre juttatásával, ez a törekvés halálra van ítélve. Korán megmutatkozott, hogy a lap gárdája elsősorban a nagybirtok felé volt hajalmos engedményeket tenni. Már 1915 nyarán a földreform kérdése jámbor instanciaként merül fel az arisztokráciával szemben, mely a lap reményei szerint követni fogja az ősök 1848-as áldozatkészségének példáját és önként lemond földjei egy részéről. Az Új Nemzedék abban a mértékben csúszott át az újkonzervativizmus táborába, ahogyan a függetlenségi balszárny szószólójából a "keresztény középosztály" társadalmi kivételezettségi programjának szócsöve lett. 1916 júliusában Milotay már bírálja a függetlenségi párt agrárprogramját, mert nagyobb mértékben nagybirtok-, mint tőkeellenes: felfogása szerint Lánczy Leó van olyan "kerékkötője az ország demokratikus átalakulásának mint Zselénszky Róbert", sőt a nagybirtok javára a legkárhoztatóbb ítélet mellett is marad egy bizonyos plusz a serpenyőben, s ez az, hogy "a legrosszabb akarattal sem tud egészen nemzetközivé lenni, a kapitalizmusnak azonban ez szinte alapvető tulajdonsága"[9].

A függetlenségi balszárnytól való további távolodás során, amit a nacionalista válságérzékenységet erősen izgató 1916. évi erdélyi román betörés traumatikus hatása is meggyorsított, szaporodott az agrárius érvelés a folyóirat cikkeiben. Az újkonzervatív kötött gazdaságszemlélet fogalomnyelvén formálódott ki a folyóirat cikkeiben a protekcionista "államsovinizmus" programja, amely a polgárság rovására szanálja és felemeli a tisztviselő réteget. 1918 elejére a lap gárdája nyíltan is szembekerült a függetlenségi párt Károlyi-szárnyával, s a forradalom kialakuló táborával szemben az ellenerők egyik tömörítő centrumává vált.


A jobboldali radikalizmus kezdetei

A szövetkezett uralkodó osztályok politikáját közigazgatási szinten képviselő, s az uralmukat igazoló és konszolidáló nemzetkarakter-ideál képviseletével az össztársadalmi integrációt garantáló tisztviselői és értelmiségi középréteg saját társadalmi elitigényét nem csupán a "történelmi középosztály" nemzetfenntartó szerepét hangoztató ideológiával juttatta kifejezésre, hanem részletesebb programként is tekintett követelésrendszert is megfogalmazott, amelynek summája az volt, hogy ez a középréteg is hasonló társadalmi kivitelezettséget igényel, mint a nemesi eredetű birtokos rétegek. Ily módon az újkonzervatív frontnak egy sajátos arculatú osztaga lett. A "középosztályi" újkonzervativizmus két vonatkozásban jelentett új színt az eredeti, századvégen kialakult újkonzervativizmushoz képest. Egyrészt, míg az agrárius újkozervativizmus saját antidemokratikus, társadalmi kivételezettség megszerzésére irányuló követeléseit konzervatív tömegszervezetek, érdekképviseleti mozgalmak, szövetkezeti hálózat útján, ellenzéki pozíciókból gyakorolt politikai nyomással kívánta megszerezni s nem kizárólag felülről kiinduló kormányintézkedésekkel, annál kevésbé, mert a kormány nem agrárius körök kezében volt; a középosztályi színezetű újkonzervativizmus kezdeteiben is már etatista színezetű volt, s terveit széles körű állami intézkedési rendszer, felülről kezdeményezett dirigista szisztéma keretében kívánta megvalósítani. Ez a beállítottság kézenfekvő volt a hivatalnokelem részéről, amely maga alkotta az államapparátust s annak minden hatalmi növekedése magától jelentette saját társadalmi és politikai súlyának növekedését. A "középosztályi" újkonzervativizmus állami beavatkozási elképzeléseit a németből kölcsönzött "államszocializmus" kifejezéssel körvonalazta. Ez az államszocializmus elsősorban ugyancsak a nemesi eredetű nagybirtok érdekeit szolgáló és az ipari és pénztőkét korlátozó gazdaságpolitikai modellt jelentett, mint az agrárius koncepció, de kiépítésével a végrehajtó apparátus maga is bizonyos önsúlyt remélhetett nyerni a társadalom minden rétegével szemben és korlátozott mértékben magukkal az uralkodó osztályokkal szemben is. A saját előjogok szerzésére törő tisztviselő elem bürokratikus utópiája tehát lényegében az agrárius újkonzervatív program radikalizálásában jelentkezett. Ahol az agráriusok a lecsúszó dzsentri gyakorlati pályákra tanácsolásával igyekeztek értelmiségi pozíciókat biztosítani táboruknak, ott a "középosztályi" radikalizmus publicisztikája a numerus clausust pedzegette. Társadalmi-gazdasági felemelkedéséhez adminisztratív úton végrehajtandó redisztribuciós programot, a társadalmi termék adminisztratív kényszerrel történő újrafelosztását hirdették meg. Ezek a tervezetek túllépték az agrárius antiliberalizmus határát, mélyen belegázoltak a jogegyenlőségbe és a jogbiztonságba. Ezen a ponton az újkonzervativizmus jobboldali radikalizmusba váltott át. A századfordulótól jelentkező szórványos etatista törekvések határozott formát a háború idején öltöttek a Magyar Kultúra, az Új Nemzedék, az Élet című katolikus folyóirat és részben a Budapesti Hírlap hasábjain. Hangot kapott az a törekvés, hogy a hadigazdálkodás ideiglenes kötött gazdasági rendszerét a háború után is tartsák fenn, belőle fejlesszék ki a tervezett államirányítási rendszert. A követelések megvalósítására a háborús körülmények eleve alkalmasnak mutatkoztak. A javak újrafelosztását célzó propaganda felhasználta a hadiszállítók, a feketézők iránti széleskörű ellenszenvet s bennük jelölte meg azt a társadalmi csoportot, amelyen a kisajátítást meg lehet kezdeni.

Ezen a ponton eljutunk a másik jellemzőhöz, amivel a "középosztályi" újkonzervativizmus továbbfejlesztette az agrárius újkonzervativizmust. Az újkonzervatív program radikalizálásának leghatékonyabb ideológiai és propagandaeszköze az antiszemitizmus volt. Ez még inkább szerepet kapott adminisztratív újrafelosztás programjában. Az újkonzervatív ideológia radikalizált középosztályi változata képviselte - az Istóczy-párt intermezzója után - a modern politikai antiszemitizmust. Ennek középpontba kerülését mutatta, hogy a "történelmi" vagy "úri középosztály" elnevezés a tízes évek végére fokozatosan átadja helyét a keresztény középosztály elnevezésnek, ahol a vallásfelekezeti megjelölés már nem vallást jelent, hanem a zsidó középosztálytól való elhatározódás szándékát jelzi.

A modern politikai antiszemitizmus nem azonos a zsidósággal szemben érzett mindennemű elfogultsággal, előítélettel és babonás vallási ellenszenvvel. Ezek az előítéletek csupán előzmények. A politikai antiszemitizmus akkor jelentkezett, amikor a zsidóság asszimilációja már nagymértékben előrehaladt. A modern politikai antiszemitizmus ugyanis az asszimilált zsidóság ellen lépett fel. Asszimilációjukat tekinti felszínesnek, formálisnak vagy éppen egyszerűen imitáltnak, s ebben a körülményben a nemzetkarakter által integrált nemzeti társadalom önazonosságának veszélyeztetését látja. A politikai antiszemitizmus tehát a nemzetkarakter koncepciói tartozéka: lényegében a nemzetkarakter, a nemzeti integráció veszélyeztetésének etnocentrikus, illetve "faji" fogalmazásban előadott ideológiája.

Kiélezett politikai harc, az osztályrend vagy az osztálykoalíció, az előjogokkal rendelkező középosztály kiváltságos helyzetének veszélyeztetése esetén a lappangó ellentét aktualizálódik. A polgári radikalizmus elleni harc során a középosztály nemzetfenntartó szerepének hangsúlyozása, a dzsentrimítosz a középosztály előjogait legitimáló hangoztatásának során a propaganda antiszemita formában jelentkezik, s ezzel jobboldali radikális színezetet kap. Ezt a koncepciót tűzte ki vitára 1917-ben a Huszadik Század antiszemitizmusra vonatkozó kérdése; ez a koncepció vált prefasizmussá 1918-ban, a forradalom előestéjén, mint a forradalmi érlelődéssel szembeszegülő "preventív ellenforradalom" ideológiája.


JEGYZETEK


1. SZEGEDY Miklós, Magyar holnapunk. Bp. 1917. 40.

2. RÉZ Mihály, A magyarság uralma és a kor szelleme. Bp. 1909. 29.

3. JÁSZI Oszkár, A történelmi materializmus állambölcselete. Bp. 1903. 7.

4. Ifjúsági közélet. Egyetemi Lapok, 1904. március 19.

5. GERSTER Béla, Magyar kérdés és vezetőosztály. Bp. é.n. 24.

6. Ismeretlen szerző levele Apáthy Istvánhoz, 1913. december 15. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Apáthy István iratai. Fol. Hung. 1673.

7. SZABOLCSKA Mihály, A királyokért. Magyar Köztársaság, 1911. október 14.

8. Új Nemzedék, 1913. december 25.

9. MILOTAY István, A függetlenségi párt programjához. Uo. 1916. július 23.




Hátra Kezdőlap Előre