A művész és a művészet helye
a polgári társadalomban
Az 1890-es évekre a századon átívelő nemesi liberális nemzeti kultúra kimerült, aláhanyatlott. Amikor a kapitalizmus halálra ítélte a hagyományos gazdálkodási módot és eszközöket, a polgárosodás átalakította az ízlést és életmódot, a nemzeti klasszicizmus és vele ellenpontozottan összecsendülő nemzeti romantika s a népi-nemzeti irodalom értékrendjei és kifejezései elavultak. Ezzel szemben a művész helye és a művészet funkciója is megváltozott az új társadalomban.
A nagyvárossá növekvő Budapest - és néhány vidéki városi központ - arculata a múlt század utolsó harmadában formálódott ki. A jellegadó részeket, a körutakat, sugárutakat és környékét javarészt a nagypolgárság, kisebb mértékben az arisztokrácia és az állam építtette ki; így ezek voltaképpen a nagypolgárság ízlését tükrözték volna, ha lett volna saját művészi ízléskultúrája. A hazai nagypolgárság azonban - akárcsak a Ringstrassét felépítő bécsi - önálló hagyománnyal nem rendelkezvén, a reprezentációs szférában a főnemesi életmódhoz és ízléshez idomult. A főváros építészeti arculatát tehát a feudális kor nagy stílusait utánzó, variáló "historizáló eklektika" határozta meg a kiegyezéstől, a 20. század első évtizedéig. A kezdeteknél még a neoreneszánsz dominált, ezt élénkítette, majd az 1880-as évektől háttérbe szorította a neobarokk, hogy aztán a stílus fénykorában, a Millennium évtizedében helyt adjon a gótika megidézésének is. A neobarokk bérpalotán ütközött ki legszemléletesebben a stílushistorizálás groteszksége: az egykori barokk palota arányai eltorzultak a több emeletes, egymáshoz zsúfolt bérházakon. Az aránytalan homlokzat, a silány anyagból készült, hivalkodó díszítés és a funkciótlan belső térképzés ellenére az eklektikának köszönheti Budapest európai nagyvárosias külsejét, főként az 1876 és 1900 között tervszerűen felépített Nagykörúton és környékén.
Magyarországon a kiegyezést követő negyedszázad irodalmában, zenéjében művészetében az eszményítő témaközpontúság uralkodott amely Európa polgárosultabb részein ekkorra már lehanyatlott.
A festészetben a népi-nemzeti eszményítő témaközpontúság kettős elnyomásként jelentkezett. Nem csupán egy művészeten kívüli rendező elv nehezedett a művészi megformálás önelvűségére, hanem a festészet irodalmassá válását is jelentette, hiszen az eluralkodott témák elsősorban irodalmi és nem festői ihletettségűek voltak. A század végéig ezt képviselte a Magyarországon uralkodó müncheni akadémizmus s annak sajátos magyar ága, Hollósy Simon müncheni festőiskolája. Innen kerültek ki azok is, akik ezt az akadémizmust meghaladták Réti Istvántól és Rudnay Gyulától Csontváryig. A gyakorlatilag kötelezővé magasztosított témakör a sajátságosan nemzeti festészetnek tekintett történelmi képfestészet volt: Madarász Viktor, Székely Bertalan és Benczúr Gyula világa. Mellette jelen volt az uralkodó témák sorában a reprezentatív-idealizáló portréfestészet, a harmonikus kompozíció alá szelídített tájkép és a népies zsánerkép: Munkácsy Mihály világa. A festői megformálást a harmóniaeszményítés vezérelve által szerveződött kompozíció határozza meg.
A század első éveiben önálló művészeti mozgalomként jelentkezett a szecessziós iparművészet. Műhelye az 1901-ben létesült gödöllői művésztelep volt; kezdeményezője és lelke, a telep megszervezője és vezetője Körösfői Kriesch Aladár. Az eredetileg Székely Bertalan tanítvány, történelmi képfestőként indult művész a szecessziós törekvések áramlatába kerülve elsajátította és példázta az áramlat sokarcúságát. A szecessziós irányzat előfutára, az angol "preraffaelita iskola" nyomán iparművészeti törekvésekben kezdte. Tervezett gobleint, megkísérelte újjátermelni a freskótechnikát, készített üvegablakot, mozaikot, bútort. Törekvéseit, eszméit könyvekben is hirdette. Próbálkozásai több ponton rokonvonásokat mutatnak Lechner építészeti törekvéseivel. Körösfői Kriesch is a nemzeti művészetet kereste a szecesszió kínálta lehetőségekben, a sajátosan magyar és modern kifejezési formát. Művészetét több reprezentatív megbízás során is alkalma volt érvényesíteni, részt vett festményével és freskóival az Országház és a Zeneakadémia díszítésében. Hasonló törekvéseket képviselt, hasonló sokoldalúsággal a gödöllői művésztelep másik vezetője, Nagy Sándor is. Művészetében a nemzeti és a népies hangvétel mellett vallásos témák is jelentkeztek.
A modern magyar szobrászat a szecesszió jegyében született s ennek megfelelően kezdetben iparművészeti törekvésekkel fonódott össze. Ez jelentette. Beck Ö. Fülöp művészetét, aki egyaránt művelt kisplasztikát és köztéri szobrászatot, s elsősorban mint a magyar éremművészet megteremtője került be a művészettörténetbe. Törekvései összekapcsolódtak a századelő művészeti forradalmaival. Egyik legjelentősebb érme, az 1908-ban készült "Mikes Kelemen-érme" az akkor indult Nyugat emblémája lett. Nagyobb méretű plasztikái között is jelentős helyet foglalt el a dombormű, ezen nemben legfontosabb művei: Király György síremléke (1913), Szent Ferenc (1908-1933), Judit (1917). Mint köztéri szobrok alkotója már nem történelmi és közéleti alakokat mintázott, hanem díszkutakat. Munkásságával kezdődik a nagyvárost díszítő szobrászat és plasztika átalakulása: az emlékművek helyét nagyrészt parkok, játszóterek szobrai, lakóépületek falait díszítő domborművek veszik át.
A színjátszás legrangosabb fóruma a század végén is a Nemzeti Színház volt, de rangját inkább társadalmi színezetűnek kell tekintenünk, mint művészinek. Hasonló szerepe volt a színházkultúra terén, mint a Nemzeti Szalonnak a képzőművészetben. Fellegvára volt a népi-nemzeti irányzathoz tapadó drámaírási és dramaturgiai eszményeknek. A polgári törekvéseket elsősorban a Millennium évében megnyílt Vígszínház képviselte. Már neve is azt jelezte, hogy a nemzeti hagyományok a "nemzeti jellem" őrzőjének tekintett Nemzeti Színház mellett az új teátrum az igényes szórakoztatás otthona kívánt lenni. Ez a jelleg határozta meg műsorát, amelyben zömmel a kor divatos külföldi szórakoztató művei s azok jobb-rosszabb utánzatai szerepeltek, s csak kis hányadban a századelő irodalmi megújulása során született drámai alkotások. Szerepe azonban a polgári ízlés kifejlesztésében mindezek mellett - és sok tekintetben éppen ezek által - igen nagy volt. A fiatal színház gárdája igyekezett lépést tartani a külföld színházkultúrájával, s noha működését elsősorban Sardou és szellemi környékének dramaturgiája uralta, helyet adott a naturalista dráma legfontosabb szerzőinek. A Vígszínház közönsége viszonylag hamar s a külföldi előadásokét megközelítő színre vitelben ismerkedhetett meg Ibsennel, Gerhart Hauptmann-nal; majd később a századforduló sokszínű drámai törekvéseinek képviselőivel: Strindbergger, Wedekinddel, Shaw-val, Gorkijjal. Még jelentősebb, hogy a Vígszínház vált a magyar társadalmi dráma ösztönzőjévé és otthonává.
A zenei élet legfontosabb nyilvános fóruma, az 1884-ben megnyílt Operaház viszonylag kicsiny társulatával be tudta tölteni azt a szerepet a mérvadó külföldi operairodalom hazai színre hozatalában, amit a prózai színházi életben a Vígszínház. Kezdettől ápolta a kor zenei életében oly jelentős Wagner-kultuszt, már 1884-ben az első itt játszott művek egyike Wagner-opera volt. A század végén pedig bőségesen szerepeltette az olasz verista opera klasszikus alkotásait, leginkább Puccini műveit.
A felső körök, a középosztály és az értelmiség szellemileg igénytelen kikapcsolódását szolgáló irodalmi tevékenység elsősorban a szórakoztatásra legalkalmasabb színház világában honosodott meg. A színházi kultúrában nem differenciálódott a magas igényű drámai kultúrától. A kasszaszempontokra is néző színházak műsorában 70-80%-ig a szórakoztatóipar uralta a repertoárt. A szórakoztató színház fő műfaja a "középfajú dráma", nem a tragédia, s zömmel nem is a komédia, hanem a "happy enddel" végződő történet. Kizárólag a "jobb körök" világában, arisztokrata, dzsentri és polgári középosztályi környezetben játszódott, lehetőséget adva a szerényebb sorsú nézőnek, hogy néhány kellemes órát eltöltsön abban a környezetben, ahová mindig is vágyott. A valóságos jelenlét kellemesen elringató illúzióját az azonosulás lehetősége adta, a szórakoztatóipar központi hatáseszköze. A valódi irodalmi alkotás hősével nem azonosulhat a néző, mivel ő ugyanolyan valóságos személy, mint bármely másik ember, sőt valóságosabb, mint maga az olvasó vagy néző. A néző azonban a színdarab hősének bőrébe bújhat, vele izgulhatja át a cselekmény bonyodalmait s élheti át a "happy end" gyönyörűségét.
"Színvonalasnak" a szórakoztatóipar azon területét tekintettük, amely megtartja külső azonosságát az irodalommal: regényt, színpadi művet, novellát hoz létre mint az igényes irodalom. A közönséges szórakoztatóipar már a kulturális szférán kívül eső tömegszórakoztatási formákhoz: kocsmához, táncmulatsághoz, cirkuszhoz közelíti az irodalomból, zeneművészetből öröklött vagy zsákmányolt kultúraanyagot. A magas kultúrához az operett állt legközelebb. Ez volt a Monarchia és Magyarország exportképes, nemzetközi hírű szórakoztató "iparága". Klasszikusai: Lehár Ferenc - főműve "A víg özvegy", 1905 - és Kálmán Imre - főműve a "Csárdáskirálynő", 1916 -. A nagypénzű felső polgári és földbirtokos réteg szórakoztató intézménye a táncos éjszakai mulató, az orfeum, ahol a közbeiktatott tánc-, ének- és artistaműsor színezte a szórakozást; és a kabaré, ahol a közbeiktatott műsorban elhangzó viccek mulattatták a közönséget. Utóbbi ugyan politikai kritika fóruma is lehet - amint volt is a századelő művészeti forradalmának éveiben Nagy Endre színvonalas Modern Színpada (1908-1913), amely közel állott a polgári radikálisok törekvéseihez -, egészében véve azonban a polgári kabaré művészeten aluli, triviális szórakoztatási forma volt.
A művészet a 19. század eleji témaközpontúsága minden ágazatában a társadalmi tudat egyes területeinek koordináltságát tükrözte: politika, morál, természetszemlélet, művészi ízlés erős összehangoltságát, ahol ezt az egybehangzást azonos irányadó elvek alá rendelés biztosította. A művészet által megjelenített természeti és emberi világ alapvető erkölcsösségének, rendbenvalóságának, normalitásának eszménye nem csupán morális és ízlésbeli volt, hanem ezen túl alapvetően politikai színezetű is. Alapjában az uralmi rend politikai eszményét is jelentette. Közép- és Kelet-Európában éppen ez a politikai irányultság maradt fenn jóval hosszabb ideig, mint Nyugat-Európában. Magyarországon az uralkodó kulturális és ízlésbeli normák a művészet nemzeti elkötelezettsége formájában jelentkezett. A polgári átalakulás befejeződése, a polgári viszonyok kialakulása és megszilárdulása után Nyugaton a szigorú és politikailag ellenőrzött koordináltság fellazult. Ismeretszint, erkölcs, ízlés jóval kevésbé összehangolt területei az életnek, mint a század első negyedében. Nem így volt Közép- és Kelet-Európában, ahol az átalakulási folyamat befejezetlensége idején a kulturális értékrend elemeinek szétválási, önállósodási tendenciái - a nemzeti önazonosság felbomlását előidéző "kozmopolita" tendenciák, a hagyományos erkölcs és ízlés tagadása - közvetlenebb politikai veszélyként jelentkeztek, mint Nyugaton.
A művészet a nemesi - különösen a főnemesi - életforma keretei között elsődlegesen és egyre kizárólagosabban reprezentációs szerepet tölt be. Az életkultúrához tartozott, dekoráció volt, amely a maga szuggesztív kifejező eszközeivel hangsúlyozta-fokozta a mágnás szorosan összefonódó magán- és közéletének fényét. A zene az ünnepélyességet árasztó harmónia eszköze volt, alkalmi muzsika a főúri udvar jeles eseményeinél; az építészet és a szobrászat a hatalmat és a vagyont jelképező kastélyt, palotát, kúriát, középületet emelt és díszített; a neves művésszel festetett portré a családi galériát, tájkép a fogadótermet, a szalont ékesítette. Az irodalom nem kapott szerves helyet ebben a kultúrában: az a felvilágosodás óta a polgári kultúra része, gerince volt. A főúr, a megyei nemes, ha ismerte is az új irodalmat, nem mint megrendelő mecénás, hanem mint közönségnek - a nemesi rendet semmibe vevő kulturális respublikának - egyik tagja olvasta. A 19. század harmincas éveitől ilyen módon polgárosodott a színház is, páholyai már csak a rangsor külsőségeiben különítették el a főurat az úrtól, azt a közrendű nézőtől.
A polgárság kultúrája is betöltött reprezentációs szerepet - különösen a beérkezése után -, fő funkciója azonban a nemesi kultúra tagadása volt, a felemelkedés harcos hőskorában emberi és nemzeti eszmények ihlették: a polgári etosz kifejezője volt. A konszolidálódott polgári világ mindennapjaiban sem pusztán a reprezentáció szolgálata jutott a művészetnek. A polgár munkálkodik, szervez, üzletét vezeti, mindennapja élesen szétválik a kereső tevékenységre és a szabad időre. Az előbbiben nem marad hely és idő műélvezetre, a szabad időt viszont úgy kívánja eltölteni, hogy kipihenje a munka fáradalmait, gondjait. A művészet tehát egyrészt a kikapcsolódást, a szórakozást nyújtja, a magasabb szellemi igényű közönség számára pedig intenzív szellemi élvezetet, elmélyülés, maga és világa megismerését. A műélvező és a szórakozó polgár alkotta az új rendben a közönséget, azt a fórumot, amely meghatározza a mű sorsát, értékét , amely méltányolja és támogatta vagy elutasította és mellőzte a művészt. A tőkés rendben a műalkotás is árúvá vált, a közönség és a mű viszonya bizonyos fokig hasonlított a piac és az árú viszonyához. Az irodalom "árúvá válása" nálunk már a reformkorban végbement. Ettől kezdve vers, tárca, regény a könyvkiadók és a folyóiratok közvetítésével került a fogyasztóközönség elé. A többi művészet ilyetén árúvá válása csak a 19. század utolsó harmadában következett be. A műalkotás azonban mindenképpen különleges "áru", amelynek értékét nem a "termelési költségek", hanem az egyediség, az eredetiség, a művészi erő határozza meg. Ennek megfelelően a művész is - eltekintve a személyes megrendelésre dolgozó kiváltságosoktól - különleges pozíciót foglalt el: "árutermelő" volt, aki a mindig bizonytalan fogyasztóközönségnek dolgozott, de egyúttal alkotó értelmiségi is, és minél kreatívabb, minél eredetibb volt mint értelmiségi, annál bizonytalanabb esélyű mint árutermelő. A művész különleges "árutermelői" és egyben alkotói értelmiségi funkciójából adódott sajátos rétegközi, marginális helyzete: teljesen nem tudott beilleszkedni a polgári társadalom szolíd kereteibe. A művész ábrázolta is, de formálta és megkérdőjelezte is a valóságot, rákérdezett és válaszolt a kor társadalmi és szellemi áramlásai által felvetett problémákra.
Abban a mértékben, amint a művészet a polgári szabadidő-kultúra részévé vált, magas szellemi igényű művészetre és alacsonyabb szintű, igénytelen szórakoztató tevékenységre különült. A közönség az ehhez a szakadáshoz való viszony szerint tagolódott. A magas kultúra, a művészi színház, az opera, a hangverseny, a kiállítás, a rangos szépirodalom közönsége elsősorban a művelt polgárságból és főként az értelmiségből került ki. Művészek, írók, szerkesztők, tanárok mellet az igényes közönség körébe tartozott a szakértelmiség: az orvosok, ügyvédek, mérnökök zöme. A vállalkozó-kereskedő polgárság nagy része műveltségében, fogékonyságában ugyan elmaradt a magas kultúra befogadásának szellemi szintjétől, de a régi nemesség mellé való felzárkózás, a műveltségi presztízs vágya az igényes közönség sorába terelte: sznobizmusból vált kultúrafogyasztóvá. A sznob polgár persze nem csupán a magasabb művészet kenyerével élt. Ő tartotta el a "jobb közönségnek" dolgozó szórakoztató ipart: operettnek, népszínműnek, könnyű lektűrnek is jórészt ő a közönsége. Az alacsony szintű szórakoztatóipart igénylő szélesebb közönség pénzes része zenés-műsoros mulatóba járt, kabarét és orfeumot látogatott, élclapot olvasott; a szegényebbje a cirkuszt látogatta, vasárnap az Angolparkot vagy az Állatkertet; ha olvasott, a krajcáros ponyvaregényeket forgatta.
A szélesebb rétegek kulturális befogadóképessége viszonylag bővült az elemi iskolázás növekedésével, az analfabetizmus csökkenésével. Az újságolvasás elemi információkat adott nem csupán a politika napi eseményeiről hanem a világ mindennemű dolgairól is. A képes hetilapok: a Tolnai Világlapja, a Képes Újság, az Aller Képes Családi Hetilapja a kispolgár-család vasárnapi szellemi tápláléka. Képeikből a kisember ugyan leginkább a sziámi összenőtt ikrekről és hasonló szenzációkról kapott tájékoztatást, de felszedhetett hasznos ismereteket, az általános műveltség morzsáit is.
A természettudományos világkép ebben az évtizedben vált szélesebb rétegek világképévé. Ekkor lett a kopernikuszi kozmogónia szemléleti evidenciává, ekkor terjedt el a felvilágosodás evolucionizmusa és egy jócskán vulgarizált darwinizmus a városi középrétegek és a szervezett munkások körében. Átalakult a vallásosság is. A magasabb polgári-értelmiségi rétegekben ateizmus, szkepszis, vallási közömbösség terjedt, de a vallásos érzéstől el nem szakadt kisember hitvilága is változott. Egyre erősebben távolodott a spirituális vallásosságtól, amely a vallás parancsait, isten szüntelen jelenlétének érzését magánélete minden pillanatára érvényesítette. Ragaszkodott viszont a tradicionális-konvencionális vallásossághoz, amely nem vonta kétségbe a hittételeket, de társadalmi konvenciókként elfogadta, magánéletében már nem tekintette feltétlenül mérvadónak őket.
A nagyváros arculatának átalakulása:
az eklektikától a funkcionalista építészetig
A kiegyezés utáni városfejlesztés, amelyben a közmunkatanács játszott irányító szerepet, nem volt pusztán utánzás és hivalkodás, nem csak reprezentációs palotákat és sivár lakóépületeket teremtett, hanem kezdettől és főként a Millennium konjunkturális évtizedében kommunális, infrastrukturális létesítményeket is: csatornázást, hidakat, kórházakat, villamosvonalakat és a kontinens első földalatti vasútját építette ki.
Budapest városképi szimbólumai, a királyi Vár és az Országház a historizáló eklektika két jeles mesterének műve. A Vár átalakításának tervét még az előző nemzedék nagy építésze, Ybl Miklós készítette el, ezt fejlesztette tovább neobarokk irányba Hauszmann Alajos. Az épülettömb újraformálásával harmonikusan, stílustörés nélkül oldotta meg a nehéz feladatot: a barokk palota kisebb arányait és mozgalmasságát sikerült monumentálissá nagyítva és méltóságteljessé merevítve is valamelyest megőriznie. Más alkotásai, mint a Kúria (ma Néprajzi Múzeum) klasszicista oszlopsorával, funkciótlanul halmozott díszítőelemeivel már hivalkodóbban hat, a New York-palota pedig jövőtlen kísérlet volt a szecessziós elemek eklektikába való beépítésére.
A Várral átellenes Országház a magyarság alkotmányos államalkotó erejét, a politikai vezető réteg históriai elhivatottságát reprezentálta. Alkotója, Steindl Imre, tíz évig dolgozott a terveken és jó másfél évtizedig tartott, amíg 1902-ben befejezték az épületet, bár közben benne tartották a millenáris ünnepi ülésszakot. A tervezet korabeli sikerét a középkori magyar "nagyhatalmat" idéző gótikus alaptónusnak köszönhette, és annak, hogy a londoni parlament és a bécsi Rathaus épületéből nyert inspirációkat szerencsésen egyesítette a barokk kupolával. A Duna-parti klasszicista épületsor mellet alkalmasint túlméretezett és túldíszített kolosszusnak hatott, de városképi szempontból arányosan ellensúlyozta a túloldalon felmagasló barokk várpalotát. A históriázó eklektika másik jelentős alkotása a millenniumi emlékmű és környéke volt. Tervezője, Schickedanz Albert alkotta meg az ünnepségek színterét, a Hősök terét, a millenniumi emlékmű építészeti részét, s a tér két klasszicista múzeum- és kiállítási épületét, az 1899-1907 között felépült Szépművészeti Múzeumot és az 1896-ban elkészült Műcsarnokot.
Az eklektikus építészet század eleji utolsó korszakát a Bárczy István polgármesteri tevékenysége során emelt középületek, elsősorban az iskolák stílusa uralja. Az olasz nagygótika, a padovai Szent Antal-katedrális vöröstéglás falburkolási módjától ellesett vöröstéglás épületek stílusát akár Bárczyról nevezhették volna el. Mint iskolák, kerületi elöljáróságok, sőt gyárépületek építési stílusa máig rányomja bélyegét a budapesti külvárosok építészeti arculatára. Mestere, Pecz Samu keze alól került ki a stílus néhány reprezentatív és nem kizárólag praktikus célzatú épülete: a Szilágyi Dezső téri református templom és a Műegyetem könyvtárépülete.
A millenáris ünnepségeken mutatkozott először tudatos és koncepciózus törekvés arra, hogy a historizáló eklektikát a "volgai lovas" nemzetkarakter propagálásának szolgálatába állítsák. Ennek legnagyobb szabású kísérlete az 1901-1903 között Schulek Frigyes tervei szerint felépült Halászbástya; tornyocskáinak stilizált fiktív ősmagyar sisakformája a nemzetkarakter szimbólumává vált. Hasonló törekvéseket képvisel a kései eklektika mestere, Alpár Ignác, a millenniumi kiállítás fő épületcsoportjaként épített Vajdahunyad-várával, továbbá a Tőzsde (ma a Televízió) épületével és az Anker-házzal, amelyek máig hirdetik a kései eklektika ízléstorzulását.
Szervesen illeszkedik a historizáló eklektika városképe a kor köztéri szobraival. A klasszicista történeti szobrászat távoli elődökként a reneszánsz lovasszobrok mestereit: Verrocchiót, Donatellót; közeli példaként III. Napóleon szobrászát, Jean Babtiste Carpeaux-t követte. Idealizálás, reprezentatív monumentalitás, klasszicista mérték és méltóság, s a nemzetkarakter jegyeinek kifejezésére való törekvés a közös ismérvei a történelem nagyjait megmintázó köztéri szobroknak. Ezek az ismérvek észlelhetők Stróbl Alajos legjellegzetesebb reprezentatív szobrain, a Múzeumkertben álló Arany János-szobron (1893) vagy a várbeli Szent István-szobron (1906); Zala György művein, a millenniumi emlékmű király- és fejedelemszobrain, Andrássy Gyula lovasszobrán.
A századelőn még mindig domináló historizáló eklektikával szakítást az építészeti szecesszió hirdette meg. Az új stílusban a polgári ízlés emancipálódott a főnemesi eszményektől. Nem történelmi stílusokat utánzott, hanem sajátot teremtett. Az elődhöz hasonlóan monumentális, nem intim stílus, de monumetalitásra törekvését nem a reprezentáció igénye ösztönzi. Az eredetileg iparművészetből, díszítőművészeti törekvésből, belsőépítészetből átplántálódott stílustörekvés, miután a polgár közvetlen élete számára megteremtett egy formagazdag, sodró dinamikával telített dekoratív környezetet, a lakás és a munkahely ilyen környezetét városépítészeti stílussá akarta kitágítani. Evégett a monumentális komponálással a városi környezetet, mint a polgár új életviteli eszményét a nagystílűség rangjára emelte. Az iparművészeti dekoráció építészeti stílussá monumentalizálása hasonló arányfeszültségeket és aránytorzulás-veszélyeket rejtett, mint a historizáló stílusok. Ezek a visszásságok nem hiányoztak a szecessziós építészet produktumaiból, mégis előbbre jutott fantáziátlan elődjénél. A szétburjánzó "Jugendstil", "art nouveau" dekoratív indáit és kacskaringóit architektúrába, kompozícióba fogni és épp ezt a feszültséget tenni a monumentalitás alapjának, nagyigényű művészeti próbálkozás volt. A szecessziós építészet átmenetet alkotott a modern művészeti törekvésekhez, ámbár ornamentális eszményei azokkal ellentétesek voltak. Ezért érzi a rákövetkező Bauhaus-korszak már egy évtizeddel később elviselhetetlennek, ízléstelennek; a belső térképzésben és a klasszikus formák felbontásában mégis az új építészetet készítette elő. A funkció formaelvvé, stílusképző faktorrá emelése a modern építészet eszménye idegen a szecessziótól. Ennek ellenére a szecessziós épületek technikai kidolgozása akaratlanul ebbe az irányba is fejlődött, hiszen a burjánzó dekoráció alatt a modern városi épület praktikus céljai szerint valósultak meg ezek a házak, s megteremtették azt a vázat, amely a szecessziós külső levetése után formaként is megjelenik.
A századforduló művészeti életében egy rövid pillanatra - legalábbis Közép-Európában - az építészet válik fókuszművészetté, amely összefogja a rokon művészetek új törekvéseit és megkísérli átültetni őket a mindennapi élet gyakorlatába. A szecessziós időszak Budapest építészetét egy rövid életű, de koncentrált világtörekvésbe kapcsolta be, s a mindenkit - tehát nem csupán a magasabb művészet közönségéhez tartozókat - elérő külső környezet ráhatásával nagy erővel törte át a nemesi klasszicizmus és historizálás ízlésmonopóliumát, tette nyitottá a nagyváros lakóját más ízléstörekvés számára.
A szecessziós építészet nagyszabású alkotásai, amelyek a stílus európai értékeit leginkább megmutatják, Budapesten az 1903-1906 között épült Gresham-palota - a Quittner Zsigmond építészeti iroda produkciója, Vágó József és László tervezése -, valamint az 1909-1918 között épült Gellért Szálloda, Hegedűs Ármin, Stark Izodor és Sebestyén Artúr alkotása.
Nagyobb igényű kísérlet Lechner Ödön építőművészete, amely a magyar nemzetkaraktert kifejező szecessziós építészet megteremtésére irányult. A szecesszió vonzalma a keleti művészetek egzotikuma iránt más országokban is gyakran a nemzeti stílus megteremtésére irányuló kísérletek talajává vált. Ilyennek tekinthető a spanyol szecessziós törekvések vonzalma az egykori mór stílus, az Alhambra stílusa felé, s még inkább észlelhető ez a törekvés a század eleji Moszkvában, a Tretyakov-palotán, a Vörös tér két múzeumi épületén és a Juszupov-palotán. Lechner céltudatosan munkálkodott sajátos modern nemzeti stílus megteremtésén. Programiratot is adott ki 1906-ban "Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz" címen. Ezt a formanyelvet kívánta megteremteni sajátos szecessziós stílusú épületeivel, amelyek közt legjelentősebbek: az 1893-1896 között készült Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet (1898-1899) és a Postatakarékpénztár (1899-1902). Törekvéseit kiterjedt tanítványi köre is folytatta; közülük Thoroczkai-Wigand Ede, Kós Károly és Zrumeczky Dezső emelkedett ki. A Lechner-iskola legjelentősebb műve az Állatkert (1908-1911), Kós Károly és Zrumeczky Dezső műve.
A Lechner nyomán induló nemzedék legformátumosabb tagja Lajta Béla volt. A századelőn Lechner irodájában, vele együtt dolgozott. Első önálló alkotásai: a Vakok Intézete, az Amerikai úti Szeretetház, a Vas utcai iskola. A saját gyűjtésen alapuló népi motívumok eredeti, az épülettel harmonizáló ornamentikai felhasználásában és a funkcionális szemlélet bizonyos jeleiben Lajta már felülmúlta mesterét. Érett munkája a Martinelli téri Rózsavölgyi üzletház és a Fővárosi Könyvtár - megvalósításra sohasem került - pályadíjas terve eleven bizonyítéka annak, hogy a szecesszióból nyílt út, mégpedig ígéretes, a bécsi iskolával, Otto Wagnerrel és Adolf Loos-szal vetekedő kezdeményezés: a modern funkcionalista építészet egy művészileg is úttörő irányzatához.
Naturalizmus és impresszionizmus
a szépirodalomban
A század derekától Franciaországban, Angliában, Amerikában megindult vele szemben az ábrázolási önelvűség ellenhatása, a művészi megformálás emancipációs harca az eszményített téma uralma alól. Költészetben és irodalomban parnasszizmus, dekadencia, szimbolizmus néven foglalják össze a témauralom alóli szabadságtörekvést; a prózairodalomban az emberi természet rideg természeti voltának és környezete ridegségének felfedezése, a naturalizmus jelenti az ellenhatást. Magyarországon és Európa keleti területein az idealizáló témaközpontúság elve nem csupán elmaradottság okából éli túl jóval nyugat-európai megfelelőjét, hanem azért is, mert nemzeti törekvést hordoz, a nemzeti önazonosság művészi képeként mozdíthatatlanságot, erkölcsi szentesítést élvez. A század végén, a nyolcvanas években a költészet területén hazánkban is meginog a témaközpontúságot nemzeti stílusnyelvként szentesítő népi-nemzeti irány uralma. Reviczky, Komjáthy, sőt már előttük Vajda János kivonják a lírai személyiséget normái alól, kivetkeztetik a eszményítés lagymatag-prűd kényszeréből a szerelmi költészetet, jogot követelnek a modern világ szorongatta személyiség borongásának.
A prózairodalomban elveszti kanonizált helyét a népi-nemzet irányzat regényformája, Jókai romantikus elbeszélő művészete. A regény helyett novella, a prózai kisműfaj nyomul előtérbe, de itt sem a nagy népi-nemzeti mesélők anekdotizálása terebélyesedik novellává, hanem Maupassant, Csehov novellaművészete lel követőkre. A polgárosodó nemesi világ írója belülről ábrázolta társadalmát s az elutasítása is jóízű beszéllyel előadott, azonosuló patriarchális iróniában szólalt meg. A polgári író kívülről, az elidegenedő munkamegosztás más szegmentumából tekinti tárgyát: vagy mikroszkópikus groteszkké zsugorodott Csehov figurák, vitalitásukban is távolságtartó iróniával leírt Maupassant alakok kerülnek ki tolluk alól, vagy önmagukat ábrázolják belső, lélekbe vájó azonosulással, de a világ egyre távolabb kerül a belső élettől.
Ambrus Zoltán, Bródy Sándor a magyar városi polgári világ társadalmi közegében fedezik fel a naturalista irodalom világát, s kivívják ábrázolása létjogosultságát a vidéki kúriák világának irodalma mellett. Törekvésük fellépése mozgalom jellegű, igyekeznek összefogni mindazokat akik hasonló irodalmi újítással próbálkoznak. Tömörítő központjuk az 1890-ben megindult A Hét című folyóirat. Szerkesztője, Kis József mint költő, éppenséggel nem a modern irodalmi törekvések előharcosa, hanem a népi-nemzeti verselés utóvédje volt, de mint irodalomszervező a modern törekvések lelkes és elkötelezett támogatója.
Az új prózaíró áramlat vezéralakja Bródy Sándor volt. Személyében az életet minden téren: érvényesülésben, sikerben, szerelemben birtokba venni vágyó literátus-polgár megtestesítője. Regényírói ambíciói szerint ő volna a magyar Zola. Művelt minden műfajt: írt regényt (legsikeresebb "A nap lovagja", 1902), színdarabot, elbeszélést. Írói élharcosságát politikai ügynek is tekintette, a polgári irodalom kivívását nem választotta el a polgári liberális Magyarországért folyó politikai harctól. 1902-ben indított, egyedül írt Fehér Könyv című folyóiratával műfajt teremtett a magyar irodalmi-politikai prófétaság sajtótörténetében.
A festészeti impresszionizmus megjelenése:
Nagybánya
Az impresszionizmus a festőiség szabadságharca volt az irodalmi témanyelv és a festészeten kívüli elvek szerint szerkesztett kompozíció uralma ellen. Az átlényegítést túlhajtó kompozícióval szemben az impresszionizmus ellenvégletet, a jelenségmegragadás végletét jelentette. Az impresszióban újfajta kapcsolat létesült a személyiség egy sajátos átélési módja, a hangulat és a bizonyos pillanatban átélt külső világ, elsősorban a természet között.
A magyar impresszionista festészet első nagy jelentőségű kiformáló műhelye közvetlenül elődjéből, Hollósy müncheni magániskolájából született. 1896-ban Hollósy Nagybányán nyári telepet létesített iskolája részére. Itt gyülekeztek: Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla, a modern magyar festészet úttörői. Nagybánya elsősorban a festőiség, a "plein air" hazai meghonosítója lett. Ezt a törekvést képviselte elsősorban Ferenczy Károly legjelentősebb századfordulói képeivel: Hegyi beszéd (1896-1897), A három királyok (1898) s Józsefet eladják testvérei (1900), Iványi Grünwald Béla Itatás (1902) és Tavaszi kirándulás (1903) c. képeivel. Átalakult a festészet tematikája is, fokozatosan teret vesztett a történelmi képfestés: a reprezentatív portré helyébe a hangulatot kifejező impresszionista portré került. Új karaktert kapott a csendélet és még inkább a tájkép. A francia impresszionizmushoz legközelebb Vaszary János festészete állott.
A szecessziós festészet és iparművészet:
Gödöllő
A modern szobrászat kezdetei
Más utat jár a modern szobrászat másik úttörője, Vedres Márk. Munkásságában korai impresszionista kezdetek után mesterei, Rodin és még inkább Adolf Hildebrand görög ideálokat, szilárd formákat követő szobrászati eszménye érvényesül. A köztéri szobrászat új alapokra helyezésében hasonló szerepet játszott, mint Beck Ö. Fülöp. A század első két évtizedében Hildebrand mellett működött Firenzében, de képviselete magát a Nyolcak 1911-es kiállításán.
A magyar képzőművészet kiállítási fóruma a századfordulón a Műcsarnok volt 1896-ban pompás új épületet kapott, de szellemében nem újhodott meg, maradt a historizáló akadémizmus fóruma és szimbóluma. Elevenebb szellem jelentkezését jelentette 1894-ben a Nemzeti Szalon egyesület megalakulása. Újat elsősorban abban hozott, hogy érdeklődést mutatott a nemzetközi képzőművészeti élet újdonságai iránt, s ezzel a rokon magyar törekvéseket is segítette.
A polgári színház
Zenekultúra és zenei ízlés
A koncertzene középpontja s egyben a zeneművészképzés színtere a Zeneakadémia volt. Szellemét a Bécsből kisugárzó Brahms-kultusz határozta meg. Ennek szellemében nőtt fel a magyar koncertzene-alkotók első generációja. Egyike volt a fővárosi kultúra kisszámú intézményének, amely a századfordulóig sem "asszimilálódott"; a zeneelméleti tárgyakat ekkor még németül adták elő. A kialakuló magyar zenei kultúra személyeken keresztül is szorosan kapcsolódott a német-osztrák zenei élethez. Az osztrák posztromantika egyik legjelentősebb komponistája, a modern zenei törekvések előfutára Gustav Mahler 1888-1891 között az Operaház igazgatója volt.
A színvonalas szórakoztatóipar
Az ilyen szerepet betöltő polgári színdarab mestere Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc volt. Mindketten a középosztály szórakoztatására írták műveiket: Herceg Ferenc az "úri" világ szórakoztatója lett s mellette politikailag is elkötelezte magát; Molnár Ferenc a polgári középosztálynak nyújtotta a kellemes kikapcsolódás lehetőségét, e polgárság liberalizmusával azonosult. A francia Sardou-iskola színdarabgyártási technikájával készített, a monarchiai-magyar miliőbe állította színdarabok cselekménybeli fordulatosságukkal hatottak, zömmel szerelmi háromszög történetek voltak, amelyeket szcenikai bravúrötletek élénkítettek. A társadalomkritikát olykor az arisztokraták és a gazdagok gőgje és kapzsisága feletti érzelgős moralizálás helyettesítette. Herczeg Ferencnél ez inkább dzsentrisirató nosztalgiával, Molnár Ferencnél a kisember erkölcsi tisztaságának magasztalásával, a Mammon-imádat bírálatával párosult.
A színdarab prózai megfelelője a "lektűr", a színdarabéhoz hasonló elvek szerint készített regény és novella. Színvonala az esetek egy részében magasabb volt, mint a színdarabé, átmeneti formák is jelentős számmal előfordultak a lektűr és igényes irodalom között. Igénytelen művelői között a prózairodalom terén is ott szerepelt Herczeg Ferenc, elsősorban a dzsentri életformát romantizáló "Gyurkovics fiúk" című regényével, amely a népi-nemzeti iskola nagyregény stílusát silányította szórakoztató irodalommá. Igényessé a lektűrt a humor tehette, művelői közül azok emelkedtek ki a szórakoztatóipari produktumok szintjéről, akik iróniával művelték a szórakoztatást. Ilyenek Heltai Jenő, valamint Szomory Dezső, aki mind novelláiban, mind színdarabjaiban sajátos affektált modorossággal növelte az öniróniát. A humoros lektűr szerepe nem jelentéktelen a népi-nemzeti ízléskultúra polgárivá alakításában. A humorérzék jellege és helye az ízlésen belül az ízléskultúra szocializációs funkciójának lényeges területe, hiszen a társadalom - a polgári nagyobb mértékben mint nemesi - a szociális kontrollt jelentős mértékben a kinevettetés útján gyakorolja. A polgári lektűr nem keveset tett a népi-nemzeti ízléskultúra patriarchális kedélyességének, az anekdotázó kedv forrásának iróniává való áthangolásáért.
A közönséges szórakoztatóipar
Az irodalom alatti tenyészet alacsonyrendű műfaját, a "ponyvairodalmat" már a rendi korszak létrehozta a városokon "ponyván" árult kalandregény-füzetecskéivel, kalendáriumi rémtörténeteivel. A századfordulótól ennek is változtak a műfajai. Az egykori romantikus történetek helyébe a gengszter- és cowboyregény lépett, az értelmiség gondűzőjeként megjelent a detektívregény, a nők számára pedig a "limonádé" szerelmi történet. Ízlésromboló és demoralizáló hatása leginkább ez utóbbinak volt, mert látszólag rokonságban állt az álirodalmi lektűrrel. A beházasodás útján való feltörés lehetőségének illúzióját sugalmazta boltilány és kishivatalnoknő olvasóinak a gépírólány-vezérigazgató, házitanító-úrikisasszony szerelmek legendáival, s ezzel erkölcsileg és társadalmilag egyaránt ártott. Az irodalmi ízlés szempontjából kevésbé ártalmas a detektívregény. Lényegénél fogva ki kell kapcsolni eszközei sorából az emberábrázolást, a jellemek megformálását, hiszen ezáltal konszenzus keletkezne az alakok és az olvasó között, ami lehetetlenné tenné, hogy az olvasó a gyilkosságot ne tragikumként, hanem szórakoztató fejtörésként élje át. A század első évtizedében magyar fordításban is megjelent Sherlock Holmes figurája, s a neves liberális újságíró, Bíró Lajos személyében hazai művelője is támadt az értelmiségi szórakoztató irodalom e műfajának.
Mindezek alatt virult a legszegényebbek vasárnapi időtöltése, a közönséges népszórakoztatás. A főváros millenáris kiépítése kis kombináttá varázsolta a Városligetet, ahol reprezentatív épületben állandó cirkusztársulat működött, mellette a bécsi mintára épült nagy népszórakoztatási üzem, az Angolpark és a vurstli állandósítja és koncentrálja a vásári, búcsúbeli szórakozás minden fajtáját: céllövöldét, hintát, ringlispílt, kiegészítve a többi világvárosban már működő vásár-nagyüzemek produkcióival. A népszórakoztatás színtere a századelőn felépült Állatkert is, amely tömegszórakozássá szélesítette a természettudomány népszerűsítését.
Az ízlésváltozás politikai összefüggései
Példaként utalhatnánk mint a művészi ábrázolás autonómmá válásának tendenciáját kifejező áramlata: az impresszionizmusra. Hazájában, Franciaországban a festészeti imperializmus, ahogyan Manet, Monet, Renoir műveiben megnyilvánul, olyan újfajta természetlátást hoz, amely csökkenti a városlakó polgár elidegenedését a tájtól, a vidéktől s ezzel előmozdítja az alkalmazkodást a modern - és gyorsan változó - társadalmi állapothoz; szocializációs szerepe tehát funkcionális. Magyarországon azonban az impresszionizmus a nemzetiként kanonizált népi-nemzeti festészet egyeduralma ellen irányult, és elve politikai színezetet is kapott. A festőiség szabadságharca a kompozíció uralma ellen közvetlenül összekapcsolódott a polgári értelmiség szabadságharcával a nemesi hivatalnokrend, az arisztokrácia, a klérus politikai uralma ellen.
A századforduló idején a társadalmi munkamegosztás Magyarországon differenciálta a társadalom életét. Itt is fellazult a kulturális értékrend összehangoltsága. A nemesi rétegek számára ez azt a veszélyt idézte fel, hogy a morális és kulturális értékrend fellazulása politikai privilégiumaikat érinti a polgári rétegekkel szemben. Reakcióként jelentkezett az a tendencia, hogy az ízlésbázisában megingott népi-nemzeti művészetet politikai eszközökkel tartsák életben, sőt uralkodó helyzetben. Amíg 1890 előtt a politikai kontroll csupán közvetetten jelentkezett a harmóniaközpontúság követelményében, az eszményítő tematizmusban, a századfordulón a vezető réteg a művészetet a nemzetkarakter-mítosz szolgálatában álló kötelező politikai konformizmus ideológiai eszközévé kívánta változtatni.
Amíg a polgári oldalon az ízlésváltás forradalmiságba torkollt, vele szemben a dzsentroid "középosztály" frontján a kibontakozott újkonzervatív politikai reakció ízlésbeli maradiságot, majd agresszív reakciót vont maga után.
