A PIAVEI CSATA

Megírtuk, hogy Hindenburg már március közepén felkérte Arzot az olaszok mielőbbi megragadására, a német támadó hadművelet közvetett támogatása céljából. Március 23.-án a király megadta az engedélyt a vállalkozás kitervelésére, mire Arz közölte Hindenburggal, hogy május végén megtámadja az olaszt. Remélte, hogy visszaüzheti az Etsch mögé és ezzel az olasz haderő felbomlását előidézheti. Természetesen ez volt a lehetőség maximuma. De Arz megelégedett volna szerényebb eredménnyel. Mindenesetre bízott abban, hogy az olasz arcvonalt legalább is a Brenta mögé szoríthatja vissza.

Az osztrák-magyar haderő így azon volt, hogy hosszu idő után újra német segítség nélkül induljon támadásra, bár az eddigi tapasztalatok az ilyen önálló vállalkozás ellen szóltak. A monarchia minden nagyobb, önálló hadművelete eddig azzal végződött, hogy német segítséghez kellett folyamodni. Emlékezzünk Conrad 1915. évi kárpáti és rownoi és 1916. évi déltiroli támadó hadjáratának következményeire. Most azonban a multhoz képest volt némi különbség. Az önálló hadműveletre a német fővezérlet kért fel bennünket. A fegyvertársi kötelesség és a fegyverbecsület a kérés teljesítését parancsolta.

Az erőviszonyok a támadásra nem voltak kedvezőek. A monarchia annak dacára, hogy legtöbb hadosztályát az olasz fronton egyesítette és csupán Dél-Ukraina megszállására hagyott egy sereget és az albán hadszintéren egy hadtestet, az olasz fronton kevesebb haderőt tudott összegyűjteni, mint az ántánt. Számokban: 48 és fél gyalog-hadosztályunk állt 58 és fél ántánt hadosztállyal (köztük 2-2 angol és francia, a többi olasz) szemben. Az ellenség gyalogsági túlereje ugyan még elviselhető lett volna. Ezt már megszoktuk. De különös súllyal esett latba repülőgépekben és nehéz tüzérségben való nagy fölénye. Ez már szinte kibírhatatlan volt. A hadianyag terén mutatkozó erőhiányunkat nem ellensúlyozhatta az a körülmény, hogy a mi harcosaink zöme jobb volt mint az olasz katona, mert magasabb foku harci értékünk csak a kézi tusában vagy a veszteségek elszenvedésében juthatott érvényre. Azt már korábban említettük, hogy mindennemü hadianyagban szükölködtünk. Elég ha még annyit mondunk, hogy 1918 tavaszán már a harcoló csapat élelmi adagjait is az előírt mennyiség szerény töredékére kellett leszállítani. Az emberek éheztek. Az orvosok a legénység átlagsúlyának feltünő csökkenéséről tettek jelentést. A ruházat pótlása már 1917 elején is akadozott. A 18-éveseknek a frontba való állítását csak azzal lehetett elkerülni, hogy a hadvezetőség a csapatállományokat leszállította. Az orosz bolsevik forradalom az emberanyag hiányán 1918-ban annyiban segített, hogy közel 2 milliónyi orosz hadifogságban levő emberünk kiszabadult és megkezdte vándorlását hazafelé. Így 1918-ban már lett volna ember, de ezeknek a hazatérőknek igen jelentékeny hányadát megfertőzte a kommunista téveszme. Sokan nem akartak már harcolni. Természetesen ezen a téren szláv nemzetiségü katonáink vezettek. A szökevények száma óriásira nőtt. Ezek csoportokba verődve, veszélyeztették a közbiztonságot. A szökevényekből alakult "zöld keretek" a háború végéig garázdálkodtak. Az ország belsejében levő pótzászlóaljak fegyelme a hazatérők agitációjának hatása alatt meglazult. 1918 tavaszán rövid idő alatt igen sok pótzászlóaljnál lázadás tört ki. Ezt a lázadási hullámot ugyan megfékezték, de a lázadás ténye azt bizonyította, hogy már erkölcsi erőnk is a végét járja. A monarchia komplikált belső szervezete és tagozása olyan megpróbáltatást, mint a milyent a világháború jelentett, nem is bírhatott el. Inkább az kelthet bámulatot, hogy 1918 októberéig kibírta.

A sok hiányosság ellenére az olasz fronton levő seregeink még igen tekintélyes haderőt jelentettek. Megbízható csapatai még mindig halálmegvetéssel rohanták meg az ellenség állásait. De érezni lehetett, hogy a most készülőfélben levő vállalkozás után újabb erőfeszítésre már nehezen lesznek kaphatók. Minden józan tábornokot áthatott az a tudat, hogy döntő győzelem nélkül a haderő felbomlását nem lehet megakadályozni. Egyébként 1918 tavaszán csak a szlávokkal volt baj. Sokan szöktek át az ellenséghez. Ezek közül egy cseh tiszt tájékoztatta az ellenséget a készülő támadás részleteiről és időpontjáról. Hadvezetőségünk tehát a siker egyik fontos tényezőjére: a meglepetésre nem számíthatott.

A monarchia hadereje 1918 tavaszán az olasz hadszintéren két arcvonalra és ezek mindegyike két seregre tagozódott. A hegységben, Tirol nyugati határától a Piaveig, arccal délnek állt Conrad frontja, nyugaton Krobatin 8 gyalog hadosztály és keleten - Brentától mindkét oldalt - Scheuchenstuel 21 gyalog hadosztály erejü seregével. A Piave mentén, egészen a tengerig, a síkságban helyezkedett el, arccal délnyugatnak Boroevic 15 és fél gyalog hadosztály erejü arcvonala, jobbról József főherceg, balról Wurm seregével. Arz rendelkezésére állt 4 hadosztálynyi tartalék.

Ez az erőelosztás már a támadási terv alapján történt meg.

A támadás részletes terve sajnálatos kompromisszum eredményéből született. Érdemes erre részletesebben kiterjeszkedni, minthogy a monarchiának a háború győzelmes befejezésére tett utolsó nagy erőfeszítéséről volt szó.

Még mielőtt Arz a támadás előkészítésére parancsait kiadta volna, Conrad azt a javaslatot tette, hogy az olasz ellen az asiagoi fensík felől döntő támadás intéztessék és ezt tüntető célzattal két oldal melléktámadás és pedig az Etsch völgyében Krobatin seregével, a Piaven át Treviso felé Wurm seregével, kisérje. Conrad tehát alapjában véve visszatért ahhoz a régi tervéhez, amelynek megvalósítása 1916 tavaszán nem sikerült. Nem lehet vitatni, hogy a terv hatásos lehetett. Megvalósításának döntő jellegü előfeltételéhez tartozott a terepadta nehézségek gyors legyőzése a támadásban és az erdős magas hegységben alkalmazásra kerülő nagy tömegek mindennemü hadianyagának az asiagoi fensíkra való szállítási nehézségeinek leküzdése. Nehéz támadásról és hosszadalmas előkészületről volt itt szó.

Boroevic, ellentétben Conraddal, mindennemü támadó hadművelet ellen foglalt állást, mert szükségesnek tartotta, hogy a monarchia a békekötés idejében ép és ezért a béketárgyalásoknál figyelembe veendő haderővel rendelkezzék. Ekkor, 1918 tavaszán még lehetett abban bízni, hogy a franciaországi hadszintéren megindult küzdelem a németek döntő győzelmével és rendszeres béketárgyalásokkal fog végződni. Ezért politikailag fontos volt, hogy az olasszal szemben legalább is veretlen sereg álljon. Már pedig a támadás vereséggel is végződhetett. Mikor aztán Boroevic értesült arról, hogy a támadásnak meg kell történnie, ennek irányát a maga arcvonalából, a Piaven át javasolta, ama helyes megfontolás alapján, hogy a támadás a síkságban könnyebben és gyorsabban végezhető, mint a nehezen járható asiagoi fensíkon keresztül. Boroevic tehát kevesebbet akart kockáztatni.

Krausz tábornok, a Timok-hadosztály tönkreverője és a 12. Isonzo-csata egyik győzelmes hadvezére, aki ebben az időben Conrad keleti szárnyán, a Piave és a Brenta között elterülő Monte Grappa hegytömbén álló arcvonalrészt vezényelte, javaslattételre felszólíttatván, rossznak tartotta Boroevic tervét, elfogadhatónak nyilvánította Conrad tervét, de legcélszerübbnek a Garda tó mindkét oldalán, tehát a legszélső nyugati szárnyról délnek irányítandó lökést vélte. Ez volt a legszellemesebb megoldás.

Mindhárom javaslatnak, illetve iránynak voltak előnyei és hátrányai.

Conrad terve, ha sikerül a támadásnak a hegységen gyorsan áthaladni, az olaszok piavei arcvonalát hátbatalálja és azt az Etsch mögé való rendetlen, veszteségteljes hátrálásra kényszeríti. De rendkívül nehéz volt az asiagoi fensíkra hadianyagot felhozni, ahová vasút nem vezetett.

Boroevic terve mellett az szólt, hogy az ő arcvonala mögé elegendő vasútvonal torkolt, ami a támadás jó és gyors megalapozását biztosította. Ezenfelül a támadást megkönnyítette a sík terep.

Krausz terve lehetett volna a leghatásosabb, amennyiben az ellenség szélső balszárnyának áttörése után az olasz seregek teljes bekeritésére alkalom nyilhatott volna. Nagy tömegek alkalmazása az itt levő magas hegységben azonban igen nagy nehézségekkel járt volna.

Röviden: a tervek hatásossága egyenes arányban állt a terepnehézségekkel.

Arz egy negyedik megoldásra gondolt. A Brenta mindkét oldalán akart volna támadni, kisebb erővel az asiagoi fensíkról, nagyobb erővel a M. Grappa hegytömb felől. Az utóbbi irány mellett szólt, hogy itt volt a hegység legkeskenyebb. Arz azonfelül melléktámadást kivánt intéztetni Boroevic arcvonala felől a Piaven át Trevisora.

Nehéz eldönteni, hogy melyik terv volt a legjobb. Feltünő, hogy a monarchia négy katonai tekintélye négyféle megoldást ajánlt: a főtámadást Conrad az asiagoi fensíkról, Boroevic a Piave mentéről, Krausz a Garda tónál, Arz pedig a M. Grappa felől javasolta. Az bizonyos volt, hogy a hegységben való támadás gyorsan nem indulhatott meg. Hosszadalmas előkészületre volt szükség, ami valószinüvé tette, hogy az ellenség a támadásról még idejében tudomást szerez. Annyi erőnk meg nem volt, hogy a felkészült ellenséget csupán nyers túlerő alkalmazásával gázoljuk le. Egyébként nem az volt a fontos, hogy melyik terv kerül megvalósításra, hanem hogy a tervek bármelyike váljék - de teljes erővel és gyorsan - tetté, anélkül, hogy az ellenség a kellő ellenrendszabályokat idejében megtehesse, továbbá, hogy elegendő hadianyag rendelkezésre álljon és hogy a vállalkozást hadiszerencse is kisérje. A nagy baj azonban abban gyökerezett, hogy a végleges terv a négy hadvezér elgondolásának összekeveréséből alakult ki.

A megbeszélések során ugyan az igen eszes és a vezérkar főnökségétől való megválása után is osztatlan tekintélynek örvendő Conrad felfogása jutott túlsúlyra. De azért az ő terve is módosíttatott.

A végleges terv szerint a főtámadásnak a Brenta mindkét oldalán, a nagyobb erővel az asiagoi fensíkról, a kisebb erővel a Monte Grappán keresztül kellett megindulni. Ezért került ide a Brenta mindkét oldalára a legnagyobb erő: Scheuchenstuel 21 gyaloghadosztálynyi nagy serege. Conrad itt még nagyobb erőt kivánt alkalmazni. Ahogyan látjuk, a főtámadásnál Conrad nézete győzött, de csak Arz-féle módosítással.

Boroevic déli seregének erőteljes melléktámadást kellett volna a Piave mentéről Treviso irányában intézni. Ezt úgy Conrad, mint Arz terve megkivánta. De Boroevic nem elégedett meg ilyen alárendelt feladattal. Ezért kiegészítette a tervet még egy támadással, amelyet a Piave alsó folyásán át - a torkolat közelében - tervezett. Ezenfelül tetterős alvezérek javaslatai alapján határozatba ment, hogy József főherceg seregének egy erős hadteste a Piave középfolyásán át, a folyó jobb (nyugati) partján a síkságból kimagasló Montello hegyre törjön előre. Ez a vállalat ugyanis jelentékenyen elősegíthette úgy a M. Grappán át, mint a Treviso felé intézett támadást. Látjuk tehát, hogy a csata kitervelésénél Boroevic nézete és ezenfelül alvezérek javaslata is érvényre jutott.

Végül pedig Krausz tervének megfelelően, de tüntetési célzattal, egy osztrák hadtestnek a legszélső nyugati szárnyon, a Garda tó és a svájci határ között vonuló magaslatokon át kellett erőteljesen támadni.

Ha most a tervet összegezzük, feltünik, hogy a támadások tömkelegéről volt szó:

főtámadás Conrad arcvonalán nagy szélességben (Asiago - M. Grappa), tulajdonképpen két helyen, kiegészítve melléktámadással a Garda tótól nyugatra; utóbbinak a főtámadást két nappal kellett megelőznie;

melléktámadás Boroevic arcvonalán három helyen és pedig a Montellora, Treviso felé és a lagunák szélén.

Az erőknek ez a szétforgácsolása nem lehetett üdvös. Egyik irányban sem volt elegendő erő. A főtámadás helyén sem voltunk túlerőben az ellenség fölött.

A főtámadás előkészítése nagy nehézségekkel járt. A hadianyagot, nehéz tüzérséget, lőszert, eleséget a Brenta-völgyi keskenyvágányu vasut kirakodó állomásairól két-három napi járásnyira kellett az 1.500 m viszonylagos magasságu asiagoi fensíkra felszállítani. Ezért nem is lehetett a kitüzött határidőre: május végére elkészülni. A támadás kezdete előbb egy, majd megint egy héttel azaz június 15.-re odázódott el. Ez az időpont, bár egyes alvezérek újabb halasztást kértek, véglegesen megmaradt.

Ami a magyar csapatok elosztását illeti, azok kétharmad része Boroevic arcvonalában, egyharmad része Scheuchenstuel arcvonalában állt, vagyis előbbinél a magyar csapat, utóbbinál az osztrák csapat volt túlnyomó számban.

Említést érdemel, hogy Windischgraetz herceg, magyar közélelmezési miniszternek sikerült a támadás előtt két héten át a csapatok élelmezését annyira feljavítani, hogy a napi adagban fél kg kenyér és 120 gr hús is lehetett. Jegyezzük meg, hogy a békeadagnál ez is kevesebb volt!

Lássuk most, hogy a terv milyen eredménnyel valósult meg.

Június 13.-án, a szélső nyugati szárnyon egy osztrák hadest - a haditerv értelmében - megkisérelte a Garda tótól nyugatra, a Tonale hágón keresztül az előretörést az olasz síkság felé. A vállalkozás eredménytelen maradt. A behavazott hegységben irányított támadó hadoszlopok megakadtak. A vállalkozás tehát rossz előjelek között kezdődött.

A nagy támadás a terv szerint június 15.-én hatalmas pergőtűzzel és gázlövéssel kezdődött. Conrad gyalogsága reggel 7 órakor indult rohamra, Boroevic gyalogsága reggel 8 órakor kezdte meg az áthajózást az áradásban lévő Piaven.

Délig minden jól ment. Conrad arcvonalában Scheuchenstuel hadtestei - nagy ködben - az asiagoi fensikon több kilométernyi mélységben elfoglalták az olasz-francia-angol állásokat. A Monte Grappa területén egy magyar hadosztály gyönyörü lendülettel egészen az olasz síkság szélére jutott, a többi csapat is kissé tért nyert. Ekkor fordult a kocka.

Az ellenség a Pétain-féle védekezési módszerrel élt. Minthogy árulás folytán és telefonbeszélgetéseink lehallgatásából tudta a mi támadásaink időpontját, kiürítette első és második állását és tüzérségét a támadás előtt új állásokba vonta vissza. Gyalogsága és tüzérsége így a mi pergőtüzünktől nem szenvedett, hanem várta az ellentámadásra kedvező időpontot. Különben is gázlövésünk hatástalan maradt. Rossz volt a gázlőszer.

Az ellentámadás délben bekövetkezett. Előrenyomult csapatainkat a tüzérség a köd miatt nem támogathatta. Ennek következtében gyalogságunk az asiagoi fensíkon eredeti állásaiba való gyors visszatérésre kényszerült. Csupán Asiagotól délkeletre tudtuk az első olasz állásokat megtartani. A véres veszteség igen nagy volt. A döntő támadás frontján a csatát elvesztettük.

A Grappa hegytömbön ugyanez történt. Itt az a magyar hadosztály, amely a síkság szélére jutott, a Monte Grappán lévő olasz nehéz tüzérség oldaltüzébe került és ezért veszteségteljes visszavonulásra kényszerült. A többi csapat is visszavonult a heves ellentámadás elől.

A főtámadás ilyenformán alighogy megindult, máris súlyos kudarccal végződött. Csapataink nagyon megritkult sorokkal és a hiábavaló véráldozat felett érzett csalódásukban megrendült lélekkel helyezkedtek el régi állásaikban.

Nagyobb eredménye volt Boroevic támadásának. Csapataink mindhárom kiszemelt helyen átjutottak, illetve áthajóztak a megáradt Piave folyón. A Montellot József főherceg seregének egyik erős hadteste (2 magyar és 1 osztrák hadosztály) bámulatos lendülettel foglalta el. Wurm serege négy hadtestének élcsapatai a Piave túlsó partján, helyenként igen nehéz harcok árán, befészkelték magukat. Az ellenség ugyan itt is várta a támadást, de nem tudta az áthajózást megakadályozni. Ellentámadásai azonban válságos harcokat idéztek elő. Ezek során Wurm seregének északi szárnyát az innenső partra kellett visszavenni. A déli szárny - amely a Piave torkolata közelében ment át a túlpartra - szilárdan kitartott. Nagyban és egészben a hadihelyzet Boroevic arcvonalán nem állt rosszul. Itt az első napon 7.000 foglyot ejtettünk és 100 ágyut zsákmányoltunk. De sokkal szebb eredményekre számítottunk.

Nagy nehézségekbe ütközött a támadás folytatásához szükséges hidak építése a Piavén, mert az ellenség érintetlenül maradt tüzérsége és fölényes repülőflottája ágyutűzzel, golyózáporral és bombákkal árasztotta el a rohanó folyó medrét. Műszaki csapataink nagyon sok vért vesztettek itt, miközben a hidverést a legnagyobb önfeláldozással erőszakolták.

Boroevic már az első csatanap szerény eredménye alapján javaslatot tett a harc félbeszakítására, illetve a haditerv módosítására. Javaslatának lényege az volt, hogy a Montello és a Piave deltájának tartása mellett, ujabb felkészülés után, a döntő támadás összefogott erőkkel az ő arcvonaláról intéztessék. A fővezérlet is nagyban ezen a nézeten volt, de megujítani kivánta - négy heti előkészület után - a Grappán át intézett támadást is.

Június 16.-án, a csata második napján aztán Hindenburg fordult Arzhoz és utalással arra, hogy most már nagyobb eredmény az olasz ellen nem érhető el, minden felesleges csapatunknak - de legalább 6 hadosztálynak és erős tüzérségnek - a franciaországi hadszintérre való küldését kérte. Tudjuk az előző fejezetből, hogy ott a németek negyedik, június 9.-én kezdett támadása igen szerény eredményeket hozott. Ez a kérés elárulta azt, hogy a német támadás a háború sorsát már aligha dönti el.

Arz a király jóváhagyásával úgy döntött, hogy Conrad arcvonala most már csak a védekezésre szorítkozzék (támadni úgysem tudott volna), míg Boroevic azt a parancsot kapta, hogy az eddig kivívott eredményeket aknázza ki. A hadvezetőség tehát a Piave mentén a csata folytatását rendelte el. Politikai megfontolások ugyanis nem engedték, hogy a nagy csata kézzelfogható eredmény nélkül végződjék. Tartani kellett a monarchia lakossága hangulatának teljes leromlásától és ennek súlyos következményeitől. A monarchia már ekkor szétesőben volt. Ily megfontolás folyományaképp a véres harc a Piave mentén még néhány napig tovább dúlt. A Montellon, ahová még egy magyar gyalog és lovas hadosztály jutott, előrehaladtunk. Tért nyertünk az alsó Piave túlpartján is. Közben azonban a Piave annyira megáradt, hogy rohanó vize a nagy áldozatokkal megépített hidakat elsodorta. Ujraépítésükre minden elképzelhető erőfeszítés megtörtént. De egy-egy híd alig állt pár óráig. Ha nem az árvíz, akkor az ellenség messzehordó tüzérsége vagy repülőflottája - megfelelő ellenhatás hiányában - rombolt szét minden hidat. Végül is hadihídanyagunk elpusztult, műszaki csapataink a szó szoros értelmében elvéreztek. A hihetetlen nehézségek dacára június 20.-ig 14 hadosztályunk és némi tüzérségünk állt a túlsó parton, de ez a vitéz haderő ekkor már gyalogságban is kétszeres túlerőt talált maga előtt.

Boroevic június 20.-án reggel újabb javaslatot tett. Most már az egész vállalkozás gyors felszámolását kérte, mert egyébként helyrehozhatatlan katasztrófa is történhetnék. Ezt a javaslatot - egész napi ingadozás után - fővezérletünk elfogadta abban a lesujtó tudatban, hogy az innenső partra való visszatérés úgy a külföld, mint a belföld előtt a csata elvesztésének beismerését jelenti, annak minden következményével együtt.

A visszavonulás a MontellonáI teljes rendben, az ellenségtől észrevétlenül, az alsó Piaven azonban az ellenség nyomása alatt, azaz veszteséggel történt. Június 24.-én már az innenső parton, a régi vonalban állt Boroevic arcvonala.

A csata azonban ezzel még nem ért véget. Conrad arcvonalán az ellenség június 20.-tól kezdve nagyarányu ellentámadásba ment át és hosszantartó, nehéz harcok között csapatainkat a hó végéig mindenütt a régi állásba szorította vissza. De tovább nem jutott.

Ebben a szerencsétlen piavei csatában 50.000 foglyot ejtettünk, de elvesztettünk 150.000 embert és ami még súlyosabb volt, elvesztettük a hitet a végső győzelemben, pedig ez a hit tartotta fenn erkölcsi erőnket a négy év óta tartó, balsikerben bővelkedő háború alatt.

Nem nyujthatott vigaszt az, hogy a csatatér gyúpontjain, a Montellón, ahol majdnem kizárólag magyar csapatok harcoltak, a Grappa területén, ahol magyar hadosztály nyerte a legtöbb tért, az alsó Piaven, ahol ismét csak magyar csapatok tüntették ki magukat, a magyar vitézség csorbítatlanul őrizte meg régi hirnevét. A nagy csatát elvesztettük. A monarchia hadereje további nagyarányu támadásra képtelenné vált. Az utolsó nagy erőfeszítés után megkezdődött a haderő lassu haldoklása.

A bűnbak Conrad lett. Július közepén állásától felmentették. A világháború egyik legmarkánsabb és legtöbbet bírált tábornoka befejezte szerepét. Eltekintve az 1914. évi első haditervétől, melynek bukása okait részletesen kifejtettük, mindig ötletes és merész haditerveket szerkesztett. Megvalósításukban azonban nem volt szerencsés. Emellett seregeitől általában többet követelt, mint amennyit azok egyrészt nemzetiségi összeállításuknál, másrészt hadianyagbeli szegénységüknél fogva teljesíthettek. De a legutolsó csatavesztésben nem egyedül ő volt a hibás. A támadások túlságosan szétágaztak. Seholsem voltunk elég erősek. Ezenfelül az ellenség tudta, hogy mikor, hogyan és hol fogunk támadni. Elég ereje volt ahhoz, hogy a védelmet a legjobban megszervezze. Tüzérségben és repülőkben való óriási fölényét semmivel sem egyenlíthettük ki. Hozzájárult ehhez a köd a hegységben, az áradás a síkságon. Röviden: véglegesen elhagyott bennünket a hadiszerencse. A sors nyilván nem akarta, hogy a monarchia ezt a szerencsétlen háborút túlélje.

A CSATA UTÁN Arz közölte Hindenburggal, hogy a legközelebbi időben 6 hadosztályt bocsájt a nyugati front rendelkezésére. Júliusban aztán két - vegyesen magyar és osztrák csapatokból összeállított - hadosztályunk oda el is indult, ahol néhány heti szoktatás után Verdun környékén az arcvonalba kerültek. Augusztus végén aztán még egy magyar és egy osztrák hadosztály ment utánuk. Ezek a csapatok ott nagyon jól beváltak.

Talán a háború sorsa más fordulatot vesz, ha elmarad a piavei csata és nem 4, hanem 15 hadosztályunk és nem július-augusztusban, hanem márciusban indul utra a francia csataterekre. Ott már későn jelentek meg. Július folyamán a nyugati fronton fordult a kocka. Július 18.-án megkezdte Foch az ellentámadást.