Előző fejezet
TARTALOM
Következő fejezet

 

HETEDIK FEJEZET



VILÁGHÁBORÚ A TENGEREN

A MONARCHIA HADITENGERÉSZETE


A VILÁGHÁBORÚ kitörése előtt a hármas szövetség tagjai között egyezmény szabályozta az osztrák-magyar és az olasz flotta, valamint a földközi tengeri német hajóosztály (2 hadihajó) támadó jellegü együttműködését közös osztrák-magyar fővezérlet alatt. A támadás hálás tárgyai a francia flotta, a délfrancia és algiri tengerpart és a francia gyarmatokról az anyaországba irányított csapatszállítmányok lehettek volna.

Minthogy Olaszország a világháború kitörésekor semleges maradt, az együttműködés sem valósulhatott meg. A Földközi-tengeren levő nagy francia-angol túlerő elől a német hajóosztály - a Goeben és a Breslau hadihajók - Konstantinápolyba menekült és ott a török flottába lépett át teljes személyzetével együtt. A Goeben nagy csatacirkáló egymagában sakkban tartotta az egész feketetengeri orosz flottát. Az osztrák-magyar flotta pedig kénytelen volt kezdettől fogva védekező magatartást tanusítani és ehhez képest működési területét az Adriára korlátozni, ahol flottabázisai: Pola és Cattaro a védelem céljait jól szolgálták.

Ezt a védelmet egyrészt az erőviszonyok, másrészt az előrelátás parancsolták. Franciaországnak és Angliának a Földközi-tengeren együttesen 20 nagy hadihajója volt 10.000 tonnán felül, míg a monarchia csak 9 ilyen hajóval rendelkezett. Ezért a monarchia flottája csak arra szorítkozott, hogy az Adria északi részében a tengeri forgalmat: a vízi összeköttetést a monarchia tengerpartja mentén biztosítsa és innen az ellenséget távoltartsa. Ezt a feladatot az e célra szolgáló kisebb cirkálókkal és torpedó-flottillákkal hiánytalanul megoldotta. A tengeri csata megvívására alkalmas nagyobb hajók (és pedig 3-3 darab 20.000, 14.500, 10.600 és 8.300 tonnás, összesen 12 csatahajó) egyelőre háttérbe szorultak, mert a flotta harci erejét meg kellett óvni arra az időre, amikor Olaszország is a monarchia ellen fordul, amit meglehetősen biztosra lehetett venni. Elsősorban ezért nem volt szabad tengeri csatát kockáztatni, annak ellenére, hogy flottánk hagyományai erre utaltak. Egyébként az osztrák-magyar flotta általános harci érték tekintetében a franciát határozottan felülmulta.

Az első hadiévben ismételten sor került kisebb hajóegységeink tengeri ütközeteire a Montenegroba mindenféle hadianyagot szállító, illetve kisérő ellenséges hadihajókkal, amelyek a dalmát partokig is merészkedtek. Az ütközetekben a monarchia flottája mindig igen jól megállta a helyét. Az első évben csak egy kis cirkálót vesztett, de tengeralattjáróról lőtt torpedóval megrongált egy 23.000 tonnás francia csatahajót, elsülyesztett egy 12.000 tonnás francia cirkálót és ezenfelül elfogott egy tengeralattjárót.

Erőviszonyok tekintetében természetesen sokkal nehezebb helyzetbe került a flotta, mikor Olaszország is az ántánthoz csatlakozott. Az olasz haditengerészetnek egymagában volt tizenhat 10.000 tonnán felüli hadihajója. Ennek dacára a mi teljes létszámu flottánk az olasz hadüzenetet követő hajnalban megrohanta az adriai olasz tengerpartot, behatolt némely kikötőjébe, bombázta a katonailag értékes telepeket, szétlőtte a tengerparton futó vasutvonal fontosabb műtárgyait stb. Mindez az olaszoknak nagy anyagi kárt okozott és a lakosságban óriási riadalmat keltett. A tény az, hogy a fölényes erejü olasz flotta nem tudta tengerpartját megvédeni. Ez a vállalkozás - Haus tengernagy műve - huzamos időre megakasztotta az olasz tengeri forgalmat az Adrián és jelentékenyen késleltette az olasz szárazföldi haderő vasúti felvonulását.

Ezután még több tengeri ütközetet vívtunk meg tengeri forgalmunk biztonságáért. Ezekben az ütközetekben a mi flottánk harci fölénye igazolódott be. Elsülyesztettünk több hadihajót, köztük egy 10.000 tonnás olasz csatahajót, egy 7.000 tonnás olasz cirkálót, míg magunk csak 2 torpedórombolót vesztettünk. Az ütközetek legjelentékenyebbike 1917 nyarán az otrantói szorosban zajlott le, ahol jelenlegi kormányzónk, Horthy vezérlete alatt 3 kis cirkálónk és még néhány kisebb egységünk a szorosban levő ellenséges záróvonal megsemmisítése után hazatérőben reábukkant egy sokkal erősebb olasz-angol hajórajra és fölötte szép győzelmet aratott.

Az olasz fronton küzdő seregeinket flottánk nem tudta tüzérségével támogatni, mert az olasz síkságot szegélyező sekély tenger a szárazföld kellő megközelítését nem engedte meg. Ehelyett tengerészeti repülőink működtek közre szép eredménnyel a szárazföldi haderő harcaiban.

Tevékeny részt vettek azonban a flotta egységei az Adria keleti partjáig terjeszkedő balkáni hadműveletekben, nevezetesen Montenegro meghódításában. Hadihajóink bombázták a Lovcent és döntő szerepük volt annak 1916 elején történt elfoglalásában, majd szerepeltek a montenegroi és albán kikötők megszállásában. Ezután azonban a biztosító szolgálat elvégzésén kívül nagyobb működésre alkalom nem nyilt. Az olasz flotta nem kereste a csatát.

A háború vége felé a hadiszerencse a tengeren ellenünk fordult.

Egyik torpedócsónakunkat cseh altisztjei, miután a tiszteket megkötözték, az olaszokhoz vitték át.

1917 decemberében elvesztettük - olasz torpedólövés következtében - a "Wien" nevü régi csatahajót.

1918 áprilisában flottánk Polából kifutott, hogy az otrantói szorosban újból létesített ellenséges záróvonalat megsemmisítse. Útközben azonban az olaszok - motorcsónakról adott torpedólövéssel - elsülyesztették a flotta egyik legnagyobb és legújabb - a háború alatt elkészült - csatahajóját, a 20.000 tonnás Szent Istvánt. Ez volt a legsúlyosabb csapás, ami haditengerészetünket érte. A flotta ezután már nagyobb vállalkozást nem végzett.

A tétlenség a flotta harci szellemének ártott. Már 1918 elején a cattaroi öbölben, három hadihajón, cseh és szlovén bujtogatásra, lázadás tört ki. Ezt hamarosan elfojtották. A lázadások okát a háborúellenes propagandában és a flotta kényszerü mozdulatlanságában kell keresni.

Erősen megrendült a flotta fegyelme, mikor a bolgár front összeomlása után Albániát és ezzel együtt a flottának az albán, majd a montenegroi kikötőket ki kellett ürítenie. Végül október 28.-án, mikor a szárazföldi arcvonal a Piavenél csatát vesztett, a flottán teljesen forradalmi hangulat vett erőt. Egy szláv nemzetiségü tengerésztiszt ragadta magához a flotta vezetését. Minthogy a háború ekkor már elveszett és bizonyos volt, hogy a monarchia tengerpartjai olasz és szláv kézre kerülnek, a király elrendelte, hogy a flotta Szerbiának adassék át.

A következő éjjel két vakmerő olasz tisztnek sikerült a pólai öbölbe jutni ás itt a vezérhajót, a 20.000 tonnás Viribus Unitist elsülyeszteni. Az osztrák császárság pusztulását misem jelképezte jobban, mint a volt császára jelmondatát viselő büszke csatahajó megsemmisülése.

Említsük itt meg újból, hogy a flotta kiegészítő része, a dunai flottilla dicsőséges szerepet játszott a szerbek és a románok ellen viselt hadjáratainkban. Sikerteljes közreműködése nélkül Belgrád elfoglalása 1915-ben sokkal több vérbe kerül és az Al-Duna mentén, a románok ellen 1916-ban végzett hadműveletek sem vesznek oly kedvező fordulatot.

A monarchia haditengerészete minden várakozásnak megfelelt. De sorsa nem lehetett más, mint a szárazföldi haderőé.

 

Előző fejezet
TARTALOM
Következő fejezet