Paris, 1867 május 22.

Engedd meg e megszólítást azon mult emlékének nevében, mely a hosszú számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bú minden súlya alatt előttem mindig szent maradt.

Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében, férfi korunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiui kötelesség ösvényén.

Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-iki válság előestéjén, midőn mint minisztertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy "hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetben, a pénz és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól ment kormányzatát is világosan oda értve, nyiltan elismerve és megóva legyen".

És együtt izentük meg e jogszerű követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: "az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenzékeskedésre jogszerű visszatorlással felelni".

A percz csakhamar elkövetkezett, midőn választanunk kellett, ha beváltsuk-e a jogszerű visszatorlás változhatlannak nyilatkoztatott határozatát, vagy védtelenül fogadjuk a halálos csapást, mit az önkény hazánk nemzeti s állami életére mért.

Te, mert nem biztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad.

Én azok soraiba állottam, kik istenbe, jogaikba s önmagukba bízva, az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek, miként ezt együtt a nemzet nevében, a hatalomnak megizentük volt.

Nem dicstelen a lap, melyet a magyar nemzet ez elhatározás folytán a történelem könyvébe igtatott. S habár egy idegen nagyhatalom jogtalan fegyvereinek súlya alatt sikerült is az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni s a megrendített önbizalommal karját elzsibbasztani; - a hősiességet, melylyel jogait védte volt, s csodálattal kisérte a világ; nem érdemlett bukásának rokonszenvvel adózott, s nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelatiója - melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott - annyit mindenesetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet még bukásában is, azon önczélú életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt igér, ha csak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.

Nagy vivmány ez, barátom, melyet feladni bűn! S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivivni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósítása körül, ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.

A mint akkor e válság perczében elváltak utaink, elválva maradtak tizenkilencz hosszú éven át mind e mai napig.

Nekem hontalan bujdosás jutott osztályrészemül; - neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedül nagy kötelességek is, és roppant felelősség.

Elvált utainkon kiindulási pontunk s utunk iránya külömbözik, csaknem - mondhatnám - ellenkezik.

De nem mondhatod, hogy utadban állottam; nem mondhatod, hogy nehézségeket iparkodtam elődbe gördíteni vagy számvetéseidet megzavarni.

Azonban hazafi vagyok, nemzetem sorsa szivemen fekszik. S ez érdekeltségnél, e kötelességnél fogva szemmel kisértem folyvást polgári működésedet, remélve néha, aggódva sokszor, figyelemmel mindig - de nem szólottam.

Most szólok, s hozzád és nyiltan szólok, mert úgy látom - s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt itélet tekintetével látom úgy, hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.

Midőn 1861-ben felirataidat olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, megnyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal mint bölcsességgel világosságba helyezel, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron.

Mert olyannak ismertelek, ki mérséklettel szab határt kivánalmainak, komolyan megfontolva, a mit követel; de a joghoz, melyet így megfontolva követelt, tántoríthatlanul ragaszkodik.

Engem - ki bizonyos kapcsolatokban az ellentéteket kiengesztelhetleneknek itélem - nem elégített ki a határ, melyet kitűztél; de meg tudtam fogni, hogy, ha nemzetünk vezérleted alatt békés úton eljut azon határhoz, lesz oka többet, nagy szenvedések árán, nem merényleni; ha pedig el nem jut, nyitva maradónak hittem a tért a jövendő számára, mert nem lesz semmi jog feláldozva. - Pedig magad mondád s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.

Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-iki jogalapon vél állani.

Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak meg van a maga kérlelhetlen logikája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladni való a nemzet önállásából? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyzetében még sokkal nagyobb becscsel birnak, mint oly országokban birhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sülyesztessenek?

Épen most látom a hirlapokból a miniszterium által f. hó 18-ikán előterjesztett törvényjavaslatot.

Végig futom elmémben az ezen javaslatok elseje által törvényesítendő közösügyi munkálatot, mely hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti s az osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztja.

Számot adok magamnak a többi öt törvényjavaslat horderejéről. És látom, az ezen irányban nézeteidet képviselő magyar lapokban azon agitátiót, mely a megyei institutiónak - hazánk ezen utolsó horgonyának - elmállasztására, ország-politikai s alkotmányőri állásából kivetkőztetésére és puszta administrationális bureaukká sülyesztésére irányoztatik.

Mindezeket látva és megfontolva, okom van kérdezni: minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosíték marad még fenn, melylyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom vigasztalhatná, hanem legalább mystifikálhatná, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos?

A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decretáltatik, s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik.

A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyüléstől elvonatik, s a birodalommal közös delegátiókra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.

Ez által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpractikusabb életbiztosítékát. Elveszti azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborujogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.

A közösügyi munkálatnak egyéb, nemcsak a nemzet állami életére s önállására, de még anyagi felvirágoztathatására is sérelmes intézkedéseit nem is említve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mindazon magasabb attributumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten önállólag nem intézkedhetve idegen érdekek vontató kötelére akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporított megyegyűlés.

Ezek annyira világos - és semmi legisztikus okoskodás által el nem vitatható tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a te érett bölcsességed és hazafiui érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.

Hanem Te - fájdalom - nem bizol a nemzet erejében, azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, hogy "el kell fogadni, a mi kivihető, mintán többet elérni nem lehet".

De épen ez az, a mi ellen úgy a jog, mint a politika nevében tiltakoznom kell.

Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad.

Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.

De hiba is ezen lemondás, és pedig olyan hiba, mely a körülmények által sem menthető.

Engedd, hogy emlékeztesselek a multakra.

A mit most a közösügyi munkálat az úgynevezett birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz, az lényegében épen az, a mi 1848-ban Jelasich betörését megelőzött ultimatumkép tőlünk követeltetett.

Ultimatum volt, barátom! fegyveréléről nyujtott ultimatum nekünk védteleneknek. És támogatására fel volt szítogatva ellenünk a szenvedelmes belháboru, s határainkon invasionális seregek álltak csatarendben.

És e veszélylyel szemben volt-e a miniszteriumban, melynek mindketten tagjai voltunk, volt-e az országgyűlésen csak egyetlen hang is, mely azon most annyi készséggel elfogadott követeléseket, csak tárgyalásra is méltóknak tartották volna?

Nem volt. Az egész minisztérium, Te és Eötvös ép úgy mint én, s én úgy mint az egész országgyűlés indignatióval utasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kivánó követelést. Te visszavonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult; én védelemre határoztam magamat; de a követelt jogfeláldozást egyikünk sem irta alá.

Jött 1861. Az osztrák hatalom akkor még bizonynyal erősebb volt mint 1867-ben. Mit feleltél a megújított követelésekre? Saját felirataidra utallak. Ugy ismerted akkor is a pragmatica sanctiót, mint most; de megemlékezel az 1790: X. czikkről is, s a jogtalan követelésre a jog, a teljes jog követelésével feleltél; és megmondottad a közös érdekű viszonyokra (melyek hiszen egészen külön álló országok közt is létezhetnek, annál inkább az egy fejedelmet ismerők közt), megmondottad, hogy esetről esetre majd intézkedendik az ország önállólag, miként joga hozza magával, loyalitással, miként mindig tevé.

És most állasz reá, mit akkoron elfogadni sem szabadnak, sem kénytelenségnek nem itéltél?

Most, Szadova után, most mondod azt, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás?

Megfoghatatlan!

Én, ki nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat, mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet épen azon perczet választja kétségbeesni állami jogainak teljes valósíthatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya, s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.

Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközéül szegődtetve, mely szomszédainkat ugy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tűzi ki.

És ha azt kérdem magamtól, mi hát az, a mit nemzetünk ennyi feláldozásért jutalmul kap? látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelességének általánosítását; ezer néhány száz millió forint államadósságot s vele az elviselhetlen tömérdek adók megörökítését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhítésére sem lehet gondolni.

És hogy a pohár csordultig teljék, látom azt, hogy a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok még ama nagy jogfeladások után fenmaradott gyöngyöcskéket is kitépik az 1848-iki törvényekből.

Hazánknak s épen hazánknak alkotmányos biztosítékokra nagyon is szüksége van. Hangosan kiáltja e szükséget füleinkbe saját szomoru tapasztalásunk s negyedfél század történelmének intő szózata. Oda igtattuk egyik biztosítékul a törvényekbe, hogy a költségvetés megállapítása nélkül az országgyűlés el nem oszlattathatik. S a magyar királyi miniszterium ki akarja e biztosítékot is a törvénykönyvből törültetni! És miért? Azért, mert lehet eset, midőn e biztosíték a hatalmat terjeszkedési vágyában genirozhatja.

Ott volt a nemzetőrség. A legártatlanabb institutio a világon, szemben a törvényt tisztelő hatalommal. Sőt a rendnek, a személy- és vagyonbiztonságnak legsikeresb őre, mert azt magának a népnek oltalma alá helyezi. De van ezen institutio eszméjében valami, a mi fékül szolgálhat a hatalomnak, hogy ne merje túlfeszíteni az önkénynyé fajulás hurját. S mert ez van benne, a miniszterium a nemzetőrséget el akarja törölni.

Én nem gondolom, hogy az országgyűlésnek missiói közé tartozzék a hatalom útjából az önkénynyé fajulás akadályait elhárítgatni. - Biztosítékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek; s én nem gondolom, hogy az általános katonai kötelezettség, kapcsolatban a miniszteri felelősség alul elvont rendelkezés hatalmával, biztosíték dolgában a nemzetőrségi institutiót mellőzhetővé tenné.

A törvény némi politikai jogokat ruházott a határőrvidéki lakosságra. A miniszterium, a helyett, hogy - a mint jogszerű is, tanácsos is volna - e jogokat kifejleszthetné, korunk irányának derisiójára eltörültetni indítványozza. És ezt ép akkor, midőn Horvátország, melylyel a kiegyezkedés annyira kivánatos, a határőrvidék politikai állásának biztosítását még az inaugurale diploma feltételei közé is igtatandónak véli!

Általában a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami életföltételeivel; annyira összeütköznek azon politikai iránynyal, melyhez nemzetünk negyedfél századon át jó- s bal-szerencsében mindig tántoríthatatlanul ragaszkodott, s melyhezi hűségének köszönheti nemzetünk, hogy még van; annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjuncturák sugalmaival; horderejükben annyira veszélyesek s annyira nincsenek motiválva sem a szükség, sem a kénytelenség, sem az osztrák uralkodóház helyzete, sem a legegyszerűbb politikai számtan kivánalmai által, miszerint nem győznék eléggé bámulni, hogy akadhat miniszterium, mely ez előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a Te egyetértésedtől s általad az országgyűlési többség támogatásáról magát eleve biztosítottnak tudja.

Lassan-lassan lelebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Ugy látszik, mindez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.

De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. - Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kivánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal erélylyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt.

E kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedvéért, melyből eredett.

Ha siker megnyugvását nem vihetném magammal siromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt.

Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!

Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!

Uram, Barátom!

Igen becses ajándokul vettem Önnek összes közoktatásügyi munkáit, melyeket nekem megküldeni méltóztatott. Nagy érdekkel olvastam és sokat tanultam belőlük. Fogadja Ön e vallomást érdeme elismerésének jeléül s köszönetem őszinteségének tanuságául. Nemzetünk közmívelődési hátramaradása mindig, mióta a sorstól ide-oda hányatva hontalanul, a haladottabb nemzetek közoktatási állapotával közelebbről megismerkedni alkalmam volt, s alkalmam volt többek között megismerkedni Massachusets-szel, melyet népnevelési tekintetben méltán minta-államnak nevezhetünk; és látva, minő művelt nép lakja azon szerencsés államot, megfordulva nemcsak azon osztályok között, melyek másutt értelmiségnek neveztetnek (ott ily "osztály" nincs, mert az egész nép az), hanem a falusi földmívesek és a városi iparosok lakaiban, úgy mint a lowelli gyármunkás-leányok szállásain: meglátogatva különféle tanodákat; tapasztalva, minő gond fordíttatik az állam, a községek, testületek, felekezetek s nemes buzgalomban versenyző egyesek által a népoktatás és közmívelődés érdekeire; minő jutalmazásban részesülnek s minő tiszteletben tartatnak a népoktatók, kiknek sorába számíttatni magas polgári érdemekben megőszült férfiak is dicsőségüknek tartják; s látva, mint sugárzik le még a durva kézimunkával foglalkozó gyármunkások arczáról is, és nyilatkozik szavaikban a nemes önérzet, melyet az értelem, a műveltség nyujt; látva a csinnal s nemesebb élvezetek megszokottságával párosult általános közjólétét, és nem találkozva sehol egyetlenegy koldussal, egyetlen rongyos emberrel, egyetlenegy lakkal, mely nemcsak a kényelemnek s tisztaságnak, de még a csinoskodás egy nemének is hiával volna: mindezeket látva, tapasztalva, megvallom, igen kinos súlylyal borult lelkemre hazánk hátramaradásának emlékezete. - Meg kell mégis vallanom, hogy a baj egész complexiv nagyságában csak Ön nagyon tanulságos munkáinak olvasása után állott tisztán szemeim elé.

A kép, melyet Önnek oly ritka szakképzettséggel s annyi discernens erélylyel folytatott buvárlatai a helyzetről nyujtanak, valóban irtózatos. Tizenhétezer község közől ötezer faluban semmi iskola! Tizenötezerötszáz községben a nőnem semmi^[33] iskolai oktatásban nem részesül! A tanköteles figyermekeknek ötvenkét százaléka, több mint fele, nem jár iskolába! A hazai menyasszonyok sorában, kik a nemzedékek legelső, legmaradandóbb hatású nevelőivé vannak a Gondviselés által rendelve, száz közül 85 nem tudja a nevét leirni! Száz újoncz közt 78, Erdélyben már épen 91 nem tud irni! És mindez, közel ezredéves államélet után, a kereszténység XIX. századában, midőn amott a jeges északon, Norvégiában, hol a mezei nép többnyire nem falvakban, hanem elszórt házakban lakik, s a föld népe gyermekeinek mértföldekről kell egyes gyülpontokra vándorolniok, miszerint az itinerans néptanító oktatásában részesülhessenek, alig van az egész országban egyetlenegy ember, a ki irni, olvasni ne tudna.

Hiszen a kép, melyet Ön fáradalmasan összegyűjtött adatok alapján ekként felmutat, több mint borzasztó. - Egy rémületes bűnlajstrom az, mely az országló hatalmat, a kormányzat közegeit s a nemzet sorsa körüli intézkedést századokon át monopolizált arisztokratiát irtózatos súlylyal terheli! Egy bűnlajstrom, melyet, ha a jogaiba behelyezett demokratia egy nagyszerű erőködéssel nem siet a fatum könyvéből kitörölni, félek, a történelem megkérlelhetlen logikája teljesedésbe fogja rajtunk hozni Mózes haragos, boszus istenének ama rettenetes fenyegetését, hogy megbünteti az apáknak vétkeit a maradékon tizediziglen.

Sőt - félek - nem tized-iziglen, hanem örökre, mert a mindenhol nagy fontosságú közoktatási ügy hazánkra nézve valóságos életkérdés. - Két oknál fogva.

Először azért, mert, a mint Ön is helyesen megjegyzi, nemzeti létünk csak az által biztosítható, ha a súly, melyet a szám, az életrevalóság s a históriai állás nyújt, a közművelődés súlya által hatályoztatik.

Tökéletesen egyetértek Önnel e részben. Teljesen meg vagyok győződve, hogy, ha a Közép- és Al-Duna ethnographiai rendszerében nem sietünk nemzetünk számára kultúrai tekintetben a "primus inter pares" szerepet biztosítani, vagy épen túlszárnyaltatni engedjük magunkat, veszve vagyunk. - Pedig a közművelődés, melynek alapját a közoktatásügyi reform képezi, nem nő fel egy éj alatt, mint a gomba. És a világ mozog, nincs vesztegetni való időnk. De csak egy óránk sincsen.

Másodszor: életkérdés hazánkra nézve a közoktatásügyi reform azért, mert a modern európai társadalom, történelmi progressusában, melynek logikai fejleménye a históriában lépésről lépésre bámulatos egymásutánban észlelhető, a demokratia kora elkövetkezett. Nemzetek már csak egy erőteljes demokratia által igérhetnek maguknak jövendőt.

Igen, de az ész az erő kutfeje. A demokratia csak értelmi fejlődés által válhatik a nemzeti fenmaradás önálló, hatalmas tényezőjévé; különben csak eszköz marad particularis érdekek kezében saját romlására s mert ő a haza, a hazának romlására.

Egyike voltam azoknak, kik munkások valának, hogy Verbőczy nemzete helyébe faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül a nép lépjen. De az 1848-diki törvényhozás csak jogot adhatott, képességet a jog üdvös gyakorlatához nem. - Ezt csak az értelemfejtés adhatja meg.

A józan ösztönszerüség egyes válságos perczekben, midőn az önfeláldozási készség a legnagyobb bölcseség, megmentheti a hazát a haláltól, de az ügyesen komplikált háló veszélyeiből kibontakozáshoz az ösztönszerüség nem elég, ehhez fejlett értelem s képesség kell. És miként tegyen szert a nép e képességre, ha polgárrá nem növeltetik, ha sem az állásnak, mely hazáját megilleti, sem jogainak az államban, sem kötelességeinek az állam iránt, sem az álláspontnak, melyre a társadalomban hivatva van, ismeretére nem oktattatik?

Hogyan igérhessenek maguknak hazánk népei még csak anyagi jobblétet is, ha oktatás hiánya miatt még csak sejtelmével sem birnak azon gazdag kincsforrásoknak, melyek a természetben rejlő erőknek okszerű munkával felhasználásában feküsznek?

Miként remélhessük, hogy hely legyen nemzetünk számára fentartva az európai államcsaládok kerek asztalánál, ha az európai kultura tényezői között meg nem jelenünk, s mint a lusta katona, messze hátul kullogva a haladó sereg megett, nem lesz az ismeretek tág körében egyetlen szak sem, melynek csak egy lépéssel is előbbre vitelét az emberiség a magyar értelmességnek köszönhetné?

Hogyan táplálhassunk ily reményeket, ha nem sietünk kibontakozni azon állapotból, melyben a lakosság nagyobb fele iskolába sem jár; a mely része jár, az nagyon kevésre taníttatik, s azok, kik egy vagy más szakban az ismeretek emelkedettebb fokára küzdik fel magukat, sőt, az Önhöz hasonló szerencsésebbek kivételével, még az úgynevezett értelmiséghez tartozók is csak irtózatos nehézségek közt képesek, az iskolai rendszeres képzettség hiánya miatt, a közszinvonalon felül emelkedni, - miként ezt önnönmagamon is keservesen tapasztalám.

Ily meggyőződéssel vagyok én a közoktatásügyi reform fontosságáról s égető szükségeiről. De épen mert ekként vagyok meggyőződve, mint magyar és hazafi, különös hálára kötelezettnek vallom magamat Ön iránt, azért, hogy közoktatásügyi hátramaradásunk egész complexiv képét teljes meztelenségében felmutatta a nemzet előtt, s ezt terjedt comparativ tanulmányai eredményeinek, s hazánk szükségei, viszonyai és társas elemei analysisének kapcsolatában tüzetesen átgondolt comprehensiv reformtervvel kiséré. Ez utóbbi, nem zárva ki a gyakorlati módokra nézve az eszmecsere kivánatosságát, igen becses támpontokat nyujt a közvélemény megállapodására a teendők körül, támpontokat, minőket csak az Ön ismeretéhez hasonló szakismeret képes nyujtani. Az első pedig a helyzet ismeretével ruházza fel a gondolkozó hazafiságot. - Pedig ez legelső feltétele a javításnak. A bajt egész nagyságában kell ismerni, hogy az orvoslat elkövetkezhessék. És én valódi szerencsének tartom, hogy e súlyos nemzeti kórállapot megismertetését s az orvoslásról független véleményadást egy oly hazafi vállalta magára, ki erre oly jeles szakképzettséggel bir, mint a minőt Önben tisztelni szerencsém van, s ki e mellett kedvezőbb anyagi viszonyai folytán azon helyzetben találja magát, hogy a tárgy körüli buvárlatokra időt s áldozatot is fordíthatott. - Legyen Ön meggyőződve, hogy sem ritka képességének, sem hazafiui tevékenységének méltóbb tárgyat nem választhatott.

Isten adja, hogy az ige testté válása még jó időben elkövetkezzék. De nem tagadhatom, hogy reám e tekintetben is igen aggasztólag, ne mondjam kétségbeejtőleg, hat az osztrák-magyar új államviszony logikájának átgondolása. Hiszen épen abban tűnik elé az osztrák-magyar dualisztikus egységnek egyik legátkosabb következése, hogy a közösügyes quotával s osztrák államadósság-vállalással oly tömérdek teher rovatott hazánkra, hogy még a valóban élet-halál fontosságu közoktatásügy komoly állami felsegélyezhetése iránt is kétségbe kell esni az embernek. Félek - nagyon félek, - hogy a nemzetnek e mértéktelen megterheltetése által a nemzeti közművelődés az osztrák patrimonialis eszmének áldozatul hozatott.

A míg ez állapot tart, míg a magyar nemzet jog- s törvényszerű állami souverainitásába vissza nem helyeztetik, miszerint egész nemzeti háztartását s különösen honvédelmi rendszerét nem egy idegen politika, hanem saját nemzeti érdekei szempontjából, minden idegen avatkozástól menten rendezhesse, s ekként rendezve az egységes nagy osztrák hadsereg fentartásának sorvasztó terhétől megmenekedhessék; a míg hazánk azon állapotban marad, hogy először Bécsbe kell oly mértékben adóznia, hogy ez által már maga a nemzeti vagyontőke támadtatik meg, s csak ezen száraz korcsmának kielégítése után szabad saját nemzeti szükségeire gondolnia, s csak ezután élnie, jobban mondva tengenie, ha még van miből: addig, míg ez így tart, én, megvallom, nem reméllek a közoktatási ügy körül a kormánytól s országgyűléstől egyebet, mint valami félszeg, töredékes foltozgatást; és még ezt is nem állami, nem nemzeti, hanem vallásfelekezeti alapon, tehát egészen hamis irányban. Pedig a ki rossz irányban indul, útat téveszt. Nemcsak tért nem nyer, de sőt időt és czélt is veszít.

Erről tán irok Önnek máskor bővebben, mert szükségesnek tartom felvilágosítani a szempontot, melyből az ide vonatkozó 1848-diki törvényt itélni kell.

Most csak annyit jegyzek meg: miszerint én ugyan nagyon ellene volnék azon gondolatnak, hogy akár a protestánsoknak iskoláik körüli autonómiája korlátoltassék, akár általában a vallásfelekezetek tanodáik birtokában háborgattassanak. Teljes szabadságot óhajtok én számukra, mert a vallást társadalmi érdeknek, még pedig igen fontos érdeknek tekintem, s a társadalmi érdekek egész tág körében az egyesületi szabadságot nemcsak sérthetlen jognak, hanem nélkülözhetlen szükségnek is tartom. Akármely közös érdekű testületnek, legyen az bár például egy vagy több iparággal foglalkozók testülete, szabadságában kell állani a testület érdekében tanintézeteket állítani s fentartani. Mennyivel inkább birniok kell e joggal a vallásfelekezeteknek!

De míg ezt ekként hiszem és vallom, arról is meg vagyok győződve, hogy az államot a közoktatási ügy körüli direct gondoskodás elengedhetlen kötelességétől sem a vallásfelekezetek működése, sem általában semmi társadalmi működés fel nem mentheti nemcsak, de sőt kétségbevonhatlan axiómának tekintem, hogy a nemzeti közművelődés nemzeti közügyét, a minden esetre particularis érdekű vallásfelekezeteknek monopoliumul átadni nem szabad, sem tőlük e nagy állami érdek kielégítését várni nem lehet.

Hiszen hazánkban a népnevelés, a közoktatás ügye mindekkoráig majdnem kirekesztőleg az oly gazdagon dotált katholikus egyház s a magukat dicséretes áldozatkészséggel fentartó többi vallásfelekezetek kezében volt; és mi az eredmény annyi századok után? Ott van a lesújtó felelet Önnek közoktatásügyi munkájában.

Teljesen egyetértek tehát Önnel, hogy az államnak magának kell, minden vallás felekezeti szinezet mellőzésével, közös nemzeti tanodákat állítani, fentartani s a magyar állami institutiók természetében fekvő közigazgatási mechanismusnak czélszerű alkalmazásával vezérelni; mert csak ily tanodák felelhetnek meg azon sokoldalú politikai, polgári, közgazdászati, haladási s kultúrái igényeknek, melyektől az államtest egészsége függ.

Már pedig, ha tiz éven át folyvást bő aratással áldaná is meg isten hazánkat s a többi Európa tiz évi szűk termést szenvedne is, miszerint a mi bő áldásunk értékesíthető legyen, én nem hiszem, hogy a quotás, osztrák adósságos, osztrák politikás közösügyi rendszer mellett az említett alapon oly közoktatásügyi reformra számíthassunk, mely a nagy nemzeti szükségnek csak félig-meddig is megfelelhessen.

Ha Ön velem ebben egyetért, egyet fog abban is érteni, hogy minálunk a közoktatásügyi reform kérdése a kivitel tekintetében nem elkülönzött szakkérdés, hanem a legszorosabban összefügg a politikai nagy napi kérdésekkel.

Ez így lévén, én csak úgy mernék a közoktatás ügye körül sikeres reformot remélni, ha azok, kik az 1790/1: X. s az 1848-diki törvények alapján Magyarországnak minden állami ügyekben, minden idegen avatkozástól ment rendelkezési jogát politikai hitágazatuknak vallják, egy oly zászló körül csoportosulnának, melyre e három jelszó volna fölirva: "függetlenség, demokratia, közművelődés".

E három nagy eszme, melyhez hazánk állami léte, biztonsága, virágzása kötve van, egymást kölcsönösen feltételezi. Mindenik czél, mindenik eszköze a másiknak. A haza független csak a demokratia által lehet, a demokratia hatalmassá csak a közművelődés által válhatik, a közművelődés kellő mérvbeni felemelése csak a független hazában remélhető.

E három eszme egy egész programm, s csakis a három együtt egy egész programm, - nemzeti is, egyszersmind világállásu is, mert a törvényes nemzeti függetlenségért küzdő demokratiát a valódi kulturai párt jellegével ruházza fel.

Politikai tusákban a pártelnevezés nem közömbös dolog. Én megvallom, soha sem szerettem azt a baloldal, balközép, jobbabb-bal, balabb-bal, szélső-bal elnevezést. Ennek az országgyűlési termen kivül nincs értelme; semmi esetre sincs oly határozott értelme, mint másutt Európában. Nem ad a pártnak kézzelfogható jelvényt. Pedig nálunk, hol a nemzettest nagy tömege még csak alig kezd politikai életet élni, szembetűnő, kézzelfogható jelvény kell, hogy magát tájékozhassa. - Én sokkal jobban szeretném a "nemzeti demokrata-párt" elnevezést, "függetlenség, demokratia és közművelődés" jelszóval.

Lehet, azt mondanák túlnanról, hogy hiszen mindnyájan demokraták vagyunk. Hanem én azt tartom, hogy senki sem demokrata, a ki (miként a közösügyes alkuval történt) a nemzetnek mértéktelen s a mellett szükségtelen megterheltetése által legyőzhetlen akadályokat gördít a nemzeti közművelődés elébe, mely nélkül a nemzeti demokratia hivatásának meg nem felelhet.

A mi engem illet, én a demokratia és közművelődés között a válhatlan összefüggést annyira lényegesnek tartom, hogy épen mert csak a demokratia megerősödésével tudok hazánknak jövendőt igérni, azt óhajtanám, hogy az államszervezetben, a politikai institutiókon a közoktatási ügy érdeke, ezen viszont a nemzet politikai érdekei egymásba fonódva, egy szakadatlan fonál gyanánt végig vonuljanak, s egymást kölcsönösen elősegítsék és biztosítsák.

Így például, miután az állam politikai jogokkal ruházta fel a népet, faj-, nyelv- és valláskülönbség nélkül, az államnak kötelessége faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül gondoskodni, hogy a polgárok magukat politikai jogaik gyakorlására képesíthessék, s ha ekként gondoskodott, joga van megkivánni, hogy valósággal képesítsék is.

Innen következik az állami közös iskolák alapítása s fentartása, következik az ingyen-oktatás és tankötelezettség elve, következik az elemi tanodáknak, melyeken túl a polgárok zöme nem megyen és nem is mehet, oly módoni rendezése, hogy a növendékek politikai jogaik és kötelességeik ismeretével felruháztassanak s polgárokká képeztessenek.

Minő áldásos volna így a kölcsönös hatás a politikai institutio s közművelődés között! Nem mondom, hogy a tankötelezettség biztosításának egyéb módjait is mellőzni kellene, hanem meg vagyok győződve, hogy maga a választói jognak az elemi tanfolyamvégzettségéhez kötése, minden ellenszenv-ébresztés nélkül nagyobb sikerrel volna az elemi iskolába járás általánosítására, mint akármi kényszer tehetné. A második nemzedéknél már nem fordulna elő a kényszereszközök, birságok, büntetések alkalmazásának esete. A törvény azon felséges előnynyel birna, melylyel a természet törvényei birnak, hogy magamagát végrehajtaná. Tovább megyek. Én valódi szabadságot jó községi rendszer nélkül képzelni sem tudok. Autonóm, egyszersmind a politikai államorganismus létszerves részeit, és a törvényt (nem az önkényt) végrehajtó hatalom orgánumait képező községek, városok, megyék nélkül az alkotmányos életet még akkor sem tartanám valóságnak, ha hazánk független állam volna. Hát még így, a mint most van!

Ámde a községi rendszer hivatása értelmességet feltételez. Én arra, hogy valamely falu községi joggal legyen felruházva, egyik elengedhetlen feltételnek szabnám, hogy lakosai számának megfelelő elemi iskolát tartson fenn, még pedig nemcsak valami olyasfélét, hogy neve legyen, hanem oly iskolát, mely a törvény által kiszabandó kellékekkel el van látva s tanitói vizsgát kiállott, törvényszabta, tisztességes fizetéssel ellátott tanítókkal bir. És mert vannak számos kisebb falvak, melyek sem a költséget nem birnák, sem az iskolát be nem tölthetnék, nehogy ezek a községi rendszer politikai jóvoltaiból kizárva maradjanak, mely nézetem szerint a megyék képviseleti alapra fektetésénél nem mellőzhető, a hol szükséges, több szomszéd falvai egy cantonalis községgé lehetne egyesíteni.

Nem kell Önt figyelmeztetnem, hogy az ellenőrségnek és fokozatos felügyeletnek szüksége ezen eszmében benn feküdvén, minő hivatás hárulna innen a megyékre, azon magasabb fokozatú direct feladaton kivűl, melylyel ezeknek a másodlagos tanintézetek tekintetéből fel kellene ruháztatniok, s miként beleszövődnék így a saját tisztviselőkkel ellátandott közoktatási ügy, mint egyik fontos közigazgatási szak, a megyei institutióba szintoly áldásos mint elválaszthatlan kapcsolatban. - Hadd említsek még egy példát. A honvédelem minden polgárnak kötelessége. Az államnak joga van megkivánni minden polgártól, hogy a hon védelmére készen legyen, de hát viszont kötelessége is módot nyújtani a polgároknak, hogy magukat a hon védelmére képezhessék, a nélkül, hogy a családi kapcsok megszaggatásával s a közgazdászat irtózatos hátrányára egyenkint elvonja őket béke idején is a polgári élet hivatásaitól. Én a honvédelem ügyét a közoktatási rendszerbe foglalnám bele. Már az elemi tanodákban beletaníttatnám a gyerkőczöket a honvédelmi kötelesség teljesítésének elemeibe s belegyakoroltatnám a katonai mozdulatokba, miként ezt nem egy helyütt gyakorlatban is láttam, különösen Amerikában. Én a honvédelmi képeztetést, a magasabb tanfolyamokon át is, mindenütt részévé tenném a közoktatási rendszernek. - Állandó hadsereget, egész önkénytesekből állót, csak annyit tartanék, hogy keretül szolgálhasson az egész nemzetnek a katonai szolgálatba begyakoroltatására, mire ily erőképzés mellett egy év tökéletesen elég volna, s ez senkinek sem rontaná meg polgári pályáját. Eszembe jutnak itt a bölcs szavak, miket egykor az aradi martyr hősök egyikétől, a szintoly tudományos készültségü katona s jeles hadvezér, mint szilárd hazafi Aulich tábornok hadügyminisztertől hallottam: "Ha egyszer a békés szervezés ideje elkövetkezik - mondá, - ne gondoljunk katonai növeldékre, külön katonai intézetekre, ne emeljünk válaszfalat polgár és katona közt; a honvédelem a legnemesebb polgári kötelesség, ne vetkeztessük azt ki a polgáriasság jelleméből, különben a katona állam lesz az államban, soldatesca-kaszt, a szabadságnak veszélye, a közvagyonosság átka. - Neveljük az egész nemzetet honvéddé, tegyük a honvédelemre képzést nemzeti közoktatási rendszerünk lényeges kiegészítő részévé, a falusi iskolától kezdve fel az egyetemig, miszerint azoknak, kik a katonai pályát életpályájukul akarják választani, alkalmuk legyen a legmagasabb katonai képeztetést is megszerezni; állítsunk egyetemünknél speciális katonai tanfolyamot, mint van speciális hittudományi, orvosi, jogtani tanfolyam, de ne különözzük el sehol a katonát a polgártól."

Mélyen emlékezetembe vésve maradtak az aranyszavak. S ha meggondolom, hogy mennyi mindenféle áldás fekszik a honvédelmi instítutiónak a közoktatási ügygyel ily benső kapcsolatba hozatalában s következetes keresztülvitelében, s miként izmosodnék általa nemzetünk testileg-lelkileg, mennyi munkaerőt nyerne, mely most elvész gyümölcstelenül, mennyi milliókat takaríthatna meg évenként a közjólét, az anyagi gyarapodás, a szellemi emelkedés számára - milliókat, melyek elszivják a nép véres verejtékét, mint szivja a vért a telhetetlen piócza, és mégis minő biztonsággal nézhetne nemzetünk egy ily rendszer mellett minden külveszélynek elébe, biztonsággal, minőt a nemzet csontvelőjét kiszárasztó, állandó nagy hadsereg tartásában sohasem fog találhatni: valóban mélyen elszomorodik az ember lelke, ha meggondolja, hogy a magyar nemzet ügyeit saját érdekei, saját jólétének követelményei szerint nem intézheti, s csak annyiban úr saját házánál, a mennyiben az osztrák birodalom egységének és nagyhatalmi állásának mindent háttérbe szorító tekintete megengedi - mely tekintet (a mint tudjuk) még csak az ártatlan nemzetőrségi institutiót sem tűrte meg, - ellenben a quotát és adósság-részesülést követelte.

Ennyiből áll, a mit szives megemlékezése viszonzásául Önnek azon eszmesorozatból közölni akartam, melyet becses és tanulságos munkájának olvasása agyamban felelevenített...

Végezetül Önhöz - kivel oly sokban egyetértek - azon kérésem van, hogy ne tegyen fel a municipális institutiók s a parlamentáris rendszer között közoktatásügyi tekintetben sem merev ellentétet. - Nincs azok között ellentét, sőt az alkotmányos életet valósággá csak együtt, egymást kölcsönösen kiegészítve tehetik. A mit az állam a municipiumok utján teszen és eszközöl, az is állami cselekvény. Nemzetünknek pedig a municipális institutiókra mindenben reflectálni kell, mert ezen institutiók képezik nemzeti fenmaradásunk reményének utolsó horgonyát.

Fogadja köszönetem megújítása mellett szives baráti üdvözletemet.

Collegno (Baraccone) Olaszország, márczius 17. 1875.

Uram! Pusztán lakom, hol nincs postahivatal. A közönséges leveleket rendesen elhozza házamhoz a postás, az ajánlottak ellenben néha hetekig, hónapokig nem jutnak kezemhez, mert azokért személyesen kell mennem s én hónapokon át sem vetődöm egyszer a városkába. Azért szólítottam fel hazámfiait hirlapilag, ne küldjék leveleiket ajánlottan. Mégis teszik. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy ön becses levele márcz. 2-áról tegnapelőtt már kezemhez jutott.

Ön azon felszólítással tisztelt meg, hogy mondjak véleményt az önök által megindíttatni szándékolt iparosmozgalomról. Ez irásban kissé bajos dolog, mert minden részlet fontos a fontos ügyben, s mindenre kiterjeszkedni nagyon sok irást kiván, mi öreg kezemnek nem kis feladat; mig ha valamiről nem szólok, hallgatásom feltétlen helyeslésre magyaráztatik oly dolgok felől is, miket tán nem helyeslek.

De az ügy nagyon belevág hazánk anyagi érdekeibe. S ön és barátai bizalmát nagyra becsülöm. S ezért a csatolványokat kivánsága szerint visszaküldve, neki türkőzöm a feladatnak, bár félek, válaszom a mily hosszú, tán oly kedvetlen is lesz.

*

Ha önök oda kivánnak hatni, hogy a magyar iparosok és kereskedők, mint honpolgárok (Citoyent és nem Bourgeoist értek), kiket egy specziális érdekközösség fűz egy csomóba, sajnálatos ziláltságukból, a kompact testületi súly öntudatára vezettessenek, miszerint érdekeiknek (melyek a hazának is mondhatlan fontosságú érdekei) biztosítására szervesen tömörített erővel, tekintélyes állást foglaljanak a nemzet közéletében; állást, melyre számuknál, értelmességüknél s érdekeik nemzetgazdászati fontosságánál fogva kiválólag hivatva vannak: úgy én ezt lelkemből helyeslem.

És mert ennek valósítására a legközelebbi - mondhatnám döntő - alkalom a közelgő választásokban nyilik: ha önök tömöríteni, szervezni akarják az iparos és kereskedő elemeket, miszerint öntudatos összműködéssel vessék tömör súlyukat a mérlegbe azon akadályok elhárítására s alapfeltételek biztosítására, mely elhárítás és biztosítás nélkül a hazai ipar és kereskedés felvirágoztatása merő lehetetlenség: ugy én önöket e téren örömmel üdvözlöm.

S továbbá mert valóban nagy ideje már, hogy a 48-iki törvények jogegyenlőségi vivmányai igéből testté váljanak az életben, és szokjanak le már egyszer a productiv munka emberei azon antiquált routinról, hogy jobbadán még mindig csak a régi politikiai faktorok körében keresnek törvényhozókat, s még a magyar Szeged magyar iparosai is, kiknek olyan emberei vannak mint Bakay Nándor, egy Horvát Mihály!! által képviseltetik a magyar ipar érdekeit: ha önök oda is kivánnak hatni hazafias discretióval, hogy szakavatott, de egyszersmind független jellemü, magyar hazafias érzelmü férfiak, iparosok és kereskedők is foglaljanak széket a képviselőházban, még pedig tekintélyes számban: ugy én ezen igyekezetükhöz is annál inkább sikert kivánok, minél bizonyosabb, hogy e nélkül a honpolgárok ezen fontos része nem emelkedhetik a nemzet közéletében azon tekintélyre, a melyre hogy emelkedjék, a haza leglényegesebb érdekei sürgetőleg követelik. De ha önök a magyar iparosokat és kereskedőket, mint ilyeneket külön párttá akarják alakítani, ugy én azt nemcsak szükségtelennek, de a hazára nézve károsnak is tartom s határozottan helytelenítem.

Szükségtelennek tartom, mert van párt, melynek programmjába tökéletesen bele illik mindaz, a mit önöknek az ipar és kereskedés érdekében akarniok kell.

Károsnak tartom, mert hazánkban jóformán minden valamire való ember párthoz tartozik, s igy minden új pártalakítás csak egy vagy más párt rovására történhetik. - Sennyei követői, a Deák-párt rovására; az új kormánypárt, mely a "szabadelvü párt" nevet arrogálja magának (mintha bizony lehetne szabadelvü, a ki azt, a mit a józan ész, a logika, az élet, a történelem, sőt a politikának minden elemi tankönyve is a szabadelvüség kardinális feltételének ismer - értem: a minden idegen avatkozástól ment állami önállóságot - a lomkamrába dobja, mint valami Mária Therézia korabeli rozsdás insurgens fringiát), e párt a balközép-párt rovására, annak megsemmisítésével alakult. Ha önök is új pártot alakítanának, ez csak ugy történhetnék, hogy önök a közjogi ellenzéktől vonnának el erőt, vagy annak sorait ritkítva, melyek a balközép országgyűlési képviselőinek tömeges apostásiája következtében amannak sorait szaporítanák.

Adjanak önök kérem maguknak számot a helyzetről. Mihelyt pártról van szó, két párthoz senki sem tartozhatik: vagy - vagy. Ez tény, s mert nálunk csaknem mindenki párthoz tartozik, tehát két dolog közül okvetlenül egy történnék. Vagy az, hogy sok üzletember azt mondaná: nekem van pártom, azt el nem hagyom, s ekkor nem lenne tömörülés, vagy az, hogy azon párt soraiból ujonczoznák az új pártot, a melynek rokonszenvére számíthatnak. Melyik párt ez?

Arról, gondolom, meg vannak önök győződve: hogy a vámterületi közösség felmondása, s önálló magyar vámterület felállítása nélkül a magyar műipart virágzásra juttatni s vele élénk belkereskedelmi forgalmat előidézni merő lehetetlenség. Ez sarkalatos pont is, axioma is. Fel is vették ezt önök programmjokba, bár nem oly nyomatékosan, mint a hogy kellene. De erről majd alább.

No, kérdem én, melyik pártból remélhetnek önök csatlakozást egy oly programmhoz, mely az osztrák-magyar vámterületi összeolvadás felmondását criteriummal mondja ki?

A volt Deák-pártból nem, mert hiszen az hozta nyakunkra ezt a ruinosus összeolvadást. Az fogadta el "en bloc" minden vizsgálat nélkül ama rettenetes vámtarifákat, melyek egyenesen arra voltak s igen sikeresen számítva, hogy a fejlett s mégis a külföldi verseny ellen védvámokkal biztosított osztrák műipar korlátlanul szabad versenye csirájában elfojthassa a magyar műipart, miszerint minél többet legyünk kénytelenek másoktól venni, de akként, hogy ne csak védett műiparunk, de szabad kereskedésünk se legyen, s oda dobták a magyar piaczot monopoliumul az osztrák iparnak, ugy hogy azt, a mit gyártanunk az osztrák szabad versenye nem enged, ne vehessük ott, a hol a legolcsóbban kaphatnók, hanem kényszerítve legyünk drágábban venni Ausztriától, kinek csak ezen a réven ártöbblet fejében oly kényszeradót fizet Magyarország, mely évenként többre megyen, mint az osztrák adósságból pazar bőkezűséggel elvállalt rész.

Rettenetes állapot ez. Romlás, pusztulás kútfeje. Nincs ilyenre példa a világ történelmében, még a gyarmatokéban sincs. Nem lehet ezt sem a védvámrendszer, sem a szabad kereskedés alapján védeni. Mert az sem az egyik, sem a másik, hanem valóságos elvéreztetési rendszer: Ausztria a magyar piaczon a külföldi ipar versenye ellen védve van és Magyarországra szabad kereskedéssel bir, a magyar ipar pedig saját hazájában az osztrák verseny ellen védve nincs, de a külföldről szabad kereskedéssel nem bir. Csak nem várnak önök ez átok vezetőitől csatlakozást? A Sennyei- vagy Lónyai-pártból természetesen szintugy nem. Hisz ezek amazokkal egy követ fújnak - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De az új kormány-pártból szintúgy nem várhatnának önök csatlakozást, mert (és erre különös figyelmet kérek) Tisza Kálmán azon programmbeszédében, mely a bársonyszékhez lépcsőül szolgált, világosan kimondta, hogy a vámterület egységét fenn kivánja tartani.

Nagy szó volt ez, uraim! Halál fekszik e szóban a magyar műiparra s vele a magyar kereskedésre; mert hogy a vámterületi egység fentartása mellett legföllebb csak a fogyasztási adóknál s vámtérítéseknél szenvedett károkat lehetne enyhíteni, de a magyar műipart felvirágoztatni teljes lehetetlenség, az oly kétségbevonhatlan, mint az, hogy a nap világít. - Bizony, bizony, mondom is, hogyha önök akármi név alatt üzletérdeki országos gyűlést hivnak össze, s azon Tisza e veszedelmes szándoka ellen nem tiltakoznak, s tömegesen nem foglalnak ellenében határozott ellenzéki állást, szent kötelességet mulasztanak el, és ép azt mulasztanák el, a mit ez idő szerint a magyar ipar és kereskedés érdeke a legelső sorban követel.

Tehát marad azon párt, mely, hogy az önök programmjának kissé nagyon óvakodó szavaival éljek: "a nemzet önrendelkezési jogát irta lobogójára". Kivéve talán néhány szórványos elemet, mely ha ekkorig közönbös tudott maradni a közügyek iránt, bizony az új pártban sem fog tevékeny érdekeltségre lelkesülni. Önök jóformán csak ezen párt tagjai közül remélhetnének csatlakozást. Az új párt tehát csak ezen párt rovására alakulhatna.

Hazafiságukra hivatkozom: őrizkedjenek árva hazánkat ez új csapással sujtani; ne gyérítsék azon párt sorait, melyről azt mondják programmjukban, hogy a "közjogi téren" (miért csak a közjogi téren? miután annak programmjában az önök által felkarolt speczialis érdek is benne van?) támogatni fogják. Nagyon különös támogatás az, mely azon kezdődnék, hogy annak sorait - s épen most a tömeges defectiók paroxismusa közben - tömörítés helyett megbontják.

Hogy szervezkedni s az üzleterőket (rövidségéért e szót használom, mert a nagy szótár szerint e szónak "üzlet" értelme ez: foglalatosság az ipar és kereskedés valamely ágában) tömöríteni akarják a speczialis üzletérdek biztosítására, ez egész rendén van s tökéletesen helyes. De erre nem új pártalakítást, hanem oly eljárási módot kell választani, mely a mellett, hogy a speczialis érdeknek használ, más közérdeknek nem árt. - Ez nagyon könnyű, mert a mint igaz az, hogy két párthoz senki sem tartozhatik, ugy igaz az is, hogy a pártban groupirozhatnak, szövetkezhetnek, fegyelmezhetik magokat az egy speczialis érdek által összefűzött elemek, miszerint összhangzatos működésük által e speczialis érdekeknek a pártban kiváló figyelmet s általa a törvényhozásban érvényt szerezzenek. Ez nem árt a párt egységének, sőt annak sulyát mind bel- mind külterjileg öregbítheti.

És ez az, a mit javaslok. A mód felől is elmondom véleményemet.

Önök, ugy látom, "közgazdászati congressust" akarnak tartani, s ott tiz thesist megvitatni. Ha csak megvitatásról van szó, erre nem látnék külön mozgalomra szükséget, ezt az iparegyesületben is meg lehetne tenni. Különben a "congressus" czimet kissé pretentiosusnak találom, a mennyiben e szó alatt az egész világon mindig internationalis gyülekezet szokott értetni, legyen a tárgy diplomaticai, vagy forogjon posta-currentia, vagy soczialis érdekek, közgazdászat vagy tudományos kérdések körül, a congressus mindig internationalis. Egyébiránt az ily akadémikus vitatkozás magában igen ártatlan időtöltés. Meglehet, a sok szó között akad egy-egy mag, melyet időjártával valamely ügyes kertész tenyésztésre juttat, de nem tudok esetet, hogy az ily fejtegetések rögtön nyomot hagytak volna maguk után gyakorlati actiók terén a nemzet közéletében. Pedig az ipar és kereskedés érdekei gyakorlati actiót kivannak hazánkban. Nem kétlem, fog a tiz thesis felett tiz talpra esett beszéd tartatni, mit a közönség kisebb-nagyobb érdekkel végig hallgat, ha ugyan lesz közönség, mely mind a tiz thesist megállja. Aztán szétmennek, s mindenki marad, a hol előbb volt.

Én nem gondolom, hogy ez volna az, a mire ez idő szerint szükség van. Valószinűleg azt fogja ön, uram, mondani, hogy nemcsak az akadémikus fejtegetések képezik czélját a tervezett congressusnak, hanem az is: hogy egy erkölcsi egyesülés jöjjön létre egy életerős középosztály létesítésére s ez egy programm alapján párttá alakuljon.

A pártalakulásról már elmondtam nézetemet. Nem helyeslem. A többire is vannak észrevételeim.

Én gyakorlati szempontból szeretvén a dolgok értékét mérni, megvallom: az erkölcsi egyesüléseket, melyek czéljainak "hirdetője és végrehajtója mindenki abban a körben, a melyben él", meglehetősen meddő actiónak tekintem. Nem tudom, hol tegyem rá a kezemet. Nincs teste.

A mi pedig a "középosztály létesítését" illeti: én ismerem az Amerikai Egyesült-Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, - a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót "középosztály" ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabó-mesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, aki "eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis" könyvnyomtató volt. Az én tisztelt és kedves barátom, Wilson alelnök (a Senatus elnöke), mesterségére csizmadia, - de a középosztálynak ott hirét sem hallottam. Az embernek mint az emberiség tagjának keble büszkén kitágul, - bár mint magyarnak görcsösen összeszorul, - ha meggondolja, hogy egyetlen egy városban, mely annyira fiatal, hogy még nem volt, mikor én már férfikorom delén tul voltam (Chicagot értem), azon iparos elemek, a melyeket az aristocratiai kevélység "középosztálylyá" degradál, több értéket produkálnak évenként, mint a mennyit egész Magyarország földművelete előállítani képes; de azt is tudom, hogyha valaki ezen csodatevő elemeket, a nemzet diszét, büszkeségét, a nemzetek hátgerinczét igy szólítaná: "Ti középosztály!" a sértett önérzet indignatiójával utasítanák vissza e degradatiót. Mert hát, a ki középosztályt mond, az felső osztályt, alsó osztályt is mond, valakit maga alá teszen, valakit maga fölébe helyez. Kasztot mond, kaszt maga is, a juliusi Monarchia "Bourgeoisie"-ja, a legitimista monarchia aristokratiának substituálva. Nem democraticus eszme. Soyons Citoyens!

Nem tehetek róla, én igy érzek. Ámde, ha már a vénhedt Európa antiquált hagyományai folytán, még középosztályról beszélni lehet vagy kell, olyan dolog az, mint a forradalom. Nem lehet azt csinálni, az csinálódik. Vagy van, vagy nincs. Ha van, nem kell csinálni, ha nincs, nem lehet létezését decretálni. Annak teremnie kell.

Én azt gondolom, hogy társadalmi elméletek helyett, a közelgő választások gyakorlati terére kellene az egész mozgalmat tervszerüen irányozni; ez az, a mi most időszerü.

És pedig azért: mert sok dolog közrehathat ugyan az ipar és kereskedés előmozdítására, de ezekben bizonyos fokozat van. Mindenekelőtt azon alapfeltételek megszerzését kellene munkába venni, a melyek nélkül az ipar és kereskedés felvirágoztatása teljes lehetetlenség, bármint erőlködjék is a magán és társadalmi tevékenység. S mert ezeket csak törvényhozás utján lehet megszerezni, s mert a törvényhozási sikert csak a választásoknál lehet előkeríteni, s mert a választások a küszöb előtt állanak: hát biz én minden tevékenységet ezen dologra összpontosíttatnék: ezt tűzném ki (hadtanilag szólva) működési objectumul s azt semmi mással nem complicálnám. A ki sokat markol, keveset szorít. - Igenis, én is összehivnám országos értekezletre (nem congressusra) a magyar iparosokat és kereskedőket s az ipar és kereskedés ügybarátait; de csak ugy, ha magamat eleve biztosíthatnám, hogy felhivásomnak sikere lesz. Fiascotól minden áron óvakodni kell.

Kifejteném felhivásomban, hogy, ha közgazdászatilag magunkat a végpusztulásnak resignálni nem akarjuk, miért van itt annak ideje, hogy a magyar iparosok és kereskedők nagy közfontosságu, speczialis érdekek biztosítása végett a nemzet közéletében határozott iránynyal tömörített erővel állást foglaljanak.

Nem gyámkodás alóli emanczipatióról szólanék, mert gyámkodásban bizony a hazai ipar és kereskedés érdekei nagyon mostohán részesültek, hanem szoknék arról, hogy ápoló gyámkodás helyett az ország legfontosabb érdekei a politikai gyávaság vélt exigentiáinak martalékul dobattak, és szólanék a veszélyről, mely Tisza miniszteriális programmjában a magyar ipart és kereskedelmet fenyegeti.

És el nem mulasztanám megemlíteni, hogy az erőtömörítésre annál nagyobb szükség van, mivel a határozottan reactionarius s főkép a magyar kézműiparosok ellen intézett új választási törvény folytán a magyar iparos választók száma keservesen leapasztatott, s hogy e sulyos veszteség hatását csak a megmaradt erők tömörítésével s intensiv erélylyel lehet most ellensulyozni.

Erre azonban nem elég az, a mire a pesti iparoskör szorítkozik, hogy az ipar és kereskedés érdekei szóhoz juthassanak, hanem tisztába kell jönni az iránt, hogy mik ezen érdekeknek leglényegesebb requisitumai? Concret alakot kell adni az érdekek igényeinek, miszerint a kivánt szóhozjuttatásnak határozott iránya s a nemzet közéletbeni állásfoglalása közt összhangzás legyen.

E czélból országos értekezletre hivnám össze az ügybarátokat oly végre:

1. Hogy megállapíttassanak azon cardinalis pontok, melyeket az összeműködésre tömörítendő iparos és kereskedelmi elemek mérvadó criteriumnak, elengedhetlen feltételnek fognak tekinteni a képviselőjelöltek kiszemelésénél, s a választásoknál az ipar és kereskedés szempontjából.

2. Hogy meghatároztassék, melyik azon politikai párt, melynek programmjában és irányában ezen cardinalis feltételek megszerzése körül erélyes törekvésre legtöbb garantia találtatik, s hogy az ahhozi tömeges csatlakozás kimondassék.

3. Hogy a homogén erők szerveztessenek, miszerint az iparos és kereskedő választók azon párt zászlója alatt, speczialis érdekeik alapján tömörülve, ezen érdekek érvényesítését összhangzatos működéssel erélyesen munkába vehessék.

Én, Uram, most ily keretet adnék a mozgalomnak.

A mi azon cardinalis pontokat illeti, melyek a közelgő választásokra mérvadó criteriummal lennének felállítandók, én háromra s csakis háromra szorítkoznék.

Az első és legfőbb az osztrák-magyar vámterület-összeolvadás felmondása s az önálló magyar vámterület felállítása. Ez az alpha; "hinc omne principium, huc refer exitum". E nélkül sohasem lesz virágzó magyar műipar, e nélkül viszont nem lehet élénk belkereskedés, mert ez a nyerstermék, érték s iparáruérték cseréjének közvetítésén alapszik, pedig az élénk belkereskedés oly hatalmas közgazdászati tényező, hogy azzal fontosságban a legterjedtebb külkereskedés sem mérkőzhetik. Ez első pontban oly hatalmas emeltyű áll Önöknek rendelkezésére, hogy meg lennék győződve, miként ezt kellő erővel felhasználva, ha talán nem is absolut többséget az egész országban, de bizonyosan többséget lehet a magyar s különösen a városi elemekből a választási urnák körül összegyüjteni; még pedig tisztán közgazdászati alapon, azon magas politikai tekintetet még csak nem is említve, hogy a mely perczben külön vámterületünk lesz, azon perczben magyar kérdés is lesz az európai politikában (most a boldogtalan fuzió folytán nincs többé!), mert a külön vámterület a külön államiságnak symboluma. Önök e nagy dolognak három száraz szót szántak körlevelükben, mig meddő eszméknek, melyeknek kézzelfogható testük nincsen, vagy épen czéltévesztők, ne mondjam veszélyesek, lapokat szentelnek. - Bocsánatot kérek, ez nem practikus eljárás.

Kapcsolatban az önálló vámterülettel, melynek az önálló magyar kereskedelmi politika természetes következménye, a második cardinális pont, az önálló vámterület vámtarifáinak tisztán hazai érdekek szempontjából osztályozása, oly módon, miszerint ne legyenek ugyan arra számítva, hogy mindent magunk gyártsunk s oly iparágat is meg akarjunk honosítani, melyekre földtani viszonyainknál fogva, szemben más fejlett iparú nemzetekkel, mi hivatva nem lehetünk; ne is arra legyenek számítva, hogy a tespedésnek premiumot nyujtsanak, hanem igenis arra, hogy a műipar azon ágainak életerős kifejtése, melynek geographiai, geológiai és népesedési viszonyaink által természetszerűleg indikálva vannak, a kérdés nehézségeinek legyőzésében mérsékelt védvámok által nemcsak a távolabb külföld, hanem a szomszéd osztrák ipar elnyomó versenye ellen is oltalmaztassék. Minden egyébre nézve pedig, a szabad kereskedés elvének hódolva, a vámok csupán jövedelmi szempontból szabályoztassanak, miszerint a chronikus deficzitekkel küzdő országos financzián segítve legyen s a már a nemzeti vagyontőkének megtámadásáig csigázott egyenes adóterheken könnyítve legyen.

(Anglia most már a szabad kereskedés elvének hódol, de azért roppant bevételi budgetjének 28%-jét a vámok adják, s ez teszi lehetővé, hogy a föld-, ház- stb. egyenes adó annak csak 3%-jére s a jövedelmi adó, mely mellett külön kereseti mód nincs, csak mintegy 9%-jére rug.)

Én azt gondolom, hogy különösen azokra az iparágakra nézve, melyek a hazai nyerstermények értékesítésére vannak irányozva, a mérsékelt véd vám-követelést a czáfolhatatlanságig hatalmas érvekkel lehet támogatni.

Csakugyan irtózatos neme az a gazdálkodásnak, mely szerint (hogy példában szóljak) eladunk egy mázsa nyers gyapjut a külföldre 100 frtért, s aztán ugyanazon mennyiség gyapjut visszavásároljuk posztó alakban 200 frtért, a helyett hogy gyapjunkat saját munkánk által annyira értékesítenők. Ily bolond gazdálkodás mellett lehetetlen el nem pusztulni.

Azután a nemzetgazdászat nem mathesis, melynek minden tétele, minden időben, mindenhol egyaránt áll. A nemzetgazdászatnak is vannak ugyan absolut igazságai, például: hogy a pusztán vagy főkép földmivelő ország meteorológiai esélyek játéka lévén, biztosságra soha sem számíthat, ma saját zsirjában fullad, holnap éhenhalással küzd. Hogy műipar nélkül a nemzeti közvagyonosság sem magas fokra nem emelkedhetik, sem biztosságra nem számíthat. Hogy a nemzeti tőkegyarapodás kútfeje az értelmes munka. Hogy élénk kereskedési forgalom, könnyű s lehetségig olcsó hitel s gyors, biztos és olcsó közlekedhetés nélkül lehetetlen stb. stb. - de mikor aztán arra kerül a sor, hogy hát miként kell a munkának hóna alá nyulni? miként kell a hitelre módot nyujtani? a közlekedési eszközöket létrehozni? itt már megszünik a mathematikai formulák általánosítása, itt korral, viszonyokkal kell számolni, a mi egy helyütt czélszerű, másutt nem az; a mi itt jó, amott rossz.

Ha az egynemű czivilisatio keretébe foglalt világ egy tabula rasa volna, mely csak most rendezné be nemzetgazdászati háztartását, kétségtelenül az okszerű munkafelosztás volna a legjobb rendszer; hadd csinálna mindenik nemzet azt, a mit ő képes legnagyobb bőségben s legolcsóbban előállítani, aztán cserélné ki áruit az egész emberiség szabadon. Igen, de a világ sorja nem igy alakult, a közgazdászati fejlődés különböző irányban, különböző fokon áll. Tehát a tapasztalástól kell tanácsot kérni.

Már pedig tény, hogy nincsen egyetlen egy nemzet sem, melynek műipara védvámok oltalma nélkül fejlődött volna ki életerőssé.

Tény, hogy nincs egyetlen egy nemzet is, mely hamarabb fogadta volna el a szabad kereskedés elvét mint akkor, midőn a védvámok oltalma alatt a kezdet nehézségeit már leküzdötte s magát életerősen, versenyképesnek érezte.

Tény, hogy még oly hatalmas, előretörő nemzet is, mint az észak-amerikai nagy köztársaság, mai napig sem véli elérkezettnek az időt, hogy a mérsékelt védvámrendszerről lemondhasson. És tény, hogy ezen rendszer mellett a nemzeti vagyon tőkéje óriás mérvben növekszik, a közjólét bámulatos fokra emelkedett s a rabszolgatartók szakadársága által előidézett irtózatos belháboruból eredeti adósságait száz meg száz millió dolláronként képes évenként a védvámrendszer segítségével apasztani, mig mi a vámterületi közösség pióczarendszere mellett rendes kiadásainknak béke idején fedezhetése végett száz meg száz millióként növeljük adósságainkat.

E tények tanuságával szemben miként lehetne kétségbe vonni, hogy nálunk a mérsékelt védvámrendszer parancsolólag indikálva van, miután a hazai műipar felvirágoztatása, - a mi védrendszer nélkül soha és sehol e világon el nem éretett - minálunk nemcsak jobblét kérdése, hanem valóságos élet-halálkérdés.

Ha az osztrák monopolium önző ügyvédei azzal akarják Magyarországot megrettenteni, hogy a magyar földmivelést repressaliákkal fenyegetik, ez merő üres hólyagpuffogatás. Semmi nemzet nem oly bolond, hogy puszta daczból ne vegyen tőlünk élelmiszereket és gyártási nyersanyagokat, ha nálunk hasonló árért jobb minőségben, vagy hasonló minőségben olcsóbban kaphatja; ha másutt kaphatja igy, most sem oly bolond senki, hogy tőlünk vegye.

Sőt egyenesen a magyar földmivelésnek van legnagyobb specziális érdekeiben, hogy a magyar műipar felvirágoztassék, mert ez neki élénk és biztos belpiaczot nyujt, mig most bő termés idején nem talál vevőre, ha csak (mint mondani szokás) a világ valamely részét az isten éhségcsapással nem látogatta meg.

És ezen élénk és biztos belpiacz - mint a tapasztalás mindenütt bebizonyította - bizony bő kárpótlást nyujt azon csekély áremelésért, mely a mérsékelt védvámrendszer folytán az iparárukat érhetné, mely azonban saját magunk javára bizonyosan nem volna olyan nagy, mint a melylyel most magunk kárára az osztrákot gazdagítjuk.

Most későn veszem észre, hogy az eszmelánczolat fejtegetésekbe vitt bele, melyekre Önnek sem tőlem, sem más senkitől semmi szüksége. Bocsánat! reménylem, nem fogja Ön a pár percznyi unalmat, melyet ezzel okoztam, oly nagyba venni, miszerint megneheztelne, hogy e szükségtelen fejtegetések kihagyása végett egy új levél irására nem vállalkoztam.

Végre harmadik sarkalatos pont az önálló magyar pénzügy, mely nélkül a magyar ipar idegen kegytől, idegen féltékenységtől nem feltételezett olcsó és könnyű hitellel el nem látható.

Én e három pontot irnám fel a czélzott szervezkedés specziális zászlójára (mely szervezkedést én egyszerűen "szövetségnek" vagy "üzletérdeki szövetkezésnek" neveznék); ezen zászló alá tömörítve állítanám be az iparos és kereskedő választókat azon politikai párt soraiban, a mely a "nemzet önrendelkezési jogát irta lobogójára", mint Önök mondják. E három cardinalis pontot semmi mással nem complikálnám, még az önálló kereskedelmi politikát is csak incidentaliter a második pontban említeném, de külön pontul nem tenném, részint azért, mert a politika concret esetekkel foglalatoskodván, kimerítőleg bajosan generalizálható, részint azért, mert ez a külön pontban felvett vámszabályzatban találja legpregnánsabb nyilvánulását, részint mert egyebekben (például a consulatusok kérdésében) a külön vámterületből önként következik. Az ipartörvények reformját pedig azért nem foglalnám a cardinalis pontok közé, mert bármi fontossággal is birhasson az, ezen három cardinalis pontokkal, melyek nélkül ipar és kereskedési virágzásról álmodni sem lehet, egy fokra, egy categoriába teljességgel nem sorozható. Ez az én véleményem. A többi aztán (s ez a dolog practicuma) az erélyes actio feladata.

Erre nézve kettőt akarok megjegyezni.

Az egyik az, hogy a siker leginkább a fiókbizottmányoknak országszerte berendezésétől függ. Ezeknek nyomban össze kellene vidékeiken gyüjteniök az iparos és kereskedő választókat. Elfogadtatni velök az országos értekezlet határozatait. Kijelentetni velök, hogy a kijelölt párt zászlója alá sorakoznak speczialis érdekök jelzett sarkalatos kivánalmainak alapján; aztán nyomban érintkezésbe bocsátkozniuk azon vidék orgánumaival, a képviselőjelöltnek az igazgató-bizottmánynyal egyetértőleg kiszemelése végett, nehogy ebben megelőztessenek, a miből az erőknek szétforgácsolása következnék; a jelölttel megállapodásra jutniok s aztán a dolgot concret alakban éber agitatióban tartaniok; végre ügyelniök, hogy mindenki helyt álljon a választásnál.

Másik megjegyzésem az, hogy én az igazgató-bizottmány székhelyét a vidékre, Szegedre vagy Debreczenbe s nem a fővárosba tenném. Igen sajnos dolognak tartom, hogy a közösügyes kormány czentralistikus irányának visszahatása folytán a főváros csaknem minden, a vidék úgyszólván semmi. Gonosz franczia tempó ez. Nem szeretem. Szabadság sohasem volt Francziaorszagban. Olyan volt mint egy gyertya. Világít, de maga árnyékban áll. Az angol nem világított másnak, de maga mindig szabad. S ott bizony nem a főváros ad tónust a nemzeti közéletnek, nem az kezdeményezi a nagy mozgalmakat. A gabonatörvény elleni agitatiót Manchester vezette, Birmingham a parlamenti reformot. London semmit.

Aztán a pesti iparoskör programmja nem is programm. Sem hús, sem hal; mindössze annyiból áll, hogy iparosok és kereskedők választassanak képviselőkül. Hiszen én már említettem, miként kivánom, óhajtom, hogy iparosok és kereskedők is foglaljanak helyet az országgyűlésen tekintélyes számban. De ezt, s csakis ezt, venni fel programmal, amolyan "quand méme" alakban bizony furcsa dolog. Mit mondanának azon urak, ha a volt jobbágyok arra szövetkeznének, hogy csak volt jobbágyot, a nemesek, hogy csak nemest, az ügyvédek, orvosok, hogy csak ügyvédet, orvost választanak? Különben ezen exclusivitási irányra talpraesetten megfelelt nem régiben John Bright, az angol munkásoknak adott válaszában. Ismerni fogja Ön. Nem ismétlem.

Hanem nagyon jól emlékezem arra az enquétre, mely a fővárosi kereskedés hanyatlásának okai felől tartatott. Nem volt a kihallgatott fővárosi iparosok és kereskedők közt csak egyetlen egy sem, a ki ki merte volna mondani, miként a hanyatlás főoka abban van, hogy a pesti kereskedelmi piacz hitel dolgában Bécstől függ, s hogy a vámterületi összeolvadás folytán az osztrák műiparnak monopolizált zsákmányul lévén odadobva, a magyar piacz többé nem Pest, hanem Bécs a magyar kereskedés központja. Egy sem merte kimondani. Köszönöm én az ilyen szakképviseletet. Bizzák ezekre bár teljhatalommal a bankkérdést. Lesz magyar bank? Soha! Azt fogják mondani, a mit a különben oly kitűnően jeles tehetségű Wahrmann mondott, hogy a valuta helyreállítása nélkül nem lehet, hogy két kurrentia bajos dolog, hát csak alkudjunk a bécsi bankkal.

Ellenben biznók e kérdést például Mudrony Somára, a ki (nem ismerem, de gondolom) nem üzletember, s lenne magyar vámterület s meg lenne védve a magyar műipar. Igen nagy elismeréssel tanulmányoztam e tárgyróli fejtegetéseit, melyekből szintoly független jellem, mint mély szakismeret szól a lélekhez. Van a fővárosi iparosok és kereskedők közt igen sok derék elem. Ismerem egykori iparegyesületemből, mely legkedvesebb emlékeim közé tartozik. De (a matadorok) bizony nagyon osztrákok. Én nem a fővárosba tenném az igazgatás székhelyét.

És ezzel befejezhetném már is túlhosszu válaszomat, ha még néhány megjegyzést tenni az önmagam iránti kötelesség nem parancsolná, nehogy hallgatásom helybenhagyásra magyaráztathassék.

1. A pesti iparoskör felhivásában ezt olvasom: "a magyar nemzetnek sikerült állami függetlenségét a lehető széles alapokon visszaszerezni".

Nekem, ki akként vagyok meggyőződve, hogy a magyar nemzetnek a borzalomig sikerült állami függetlenségét nem visszaszerezni, hanem feladni, nekem oly mozgalommal, mely ily kiindulási pontot választ, semmi közöm.

Ez határozottan Deák-párti álláspont. Azt ugyan nem értem, hogy miként gondolhatják ez álláspontról a magyar ipart és kereskedést zöld ágra juttatni. De hát ők nem is fordultak hozzám tanácsért.

Hanem Önök, Uraim! hozzám fordultak. Hát álláspontjukat figyelem nélkül nem hagyhatom.

A mozgalom egyik vezére, Bakay Nándor ur (kit bár ismerni nincs szerencsém, közéleti nyilatkozataiból nagyrabecsülni tanultam), B. alatt ezeket mondja: "ne bántsuk egy időre a közösügyes szerződés magasb politikai részét, tegyünk le a magas politikáról".

Már kérem, ugyan miért? Hiszen a közgazdászati érdek előmozdítása ezt nem kivánja. Nincs itt egymást kizáró ellentét. Tehetjük az egyiket a nélkül, hogy a másikról le kellene tennünk.

Ha a pesti iparoskör a Deák-pártéra, Bakay ur a Tisza álláspontjára helyezkedett. Nagyon sajnálom. De ha ez meggyőződése, miként lehet az én ajtómon kopogtatni? Nem értem.

Tisza álláspontja a hazára nézve mondhatlanul veszélyes. Ha egy eventualis európai conflictus alkalmával Európa hazánkat fogja az osztrák cabinet-politika nagyravágyásáért megbüntetni, ezért Tisza lesz felelős a történelem itélőszéke előtt. Hogy "magyar kérdés" nincs többé, az az ő műve. Deák a jelent adta fel, Tisza a jövőt compromittálta.

Ha a közösügyes törvények elfogadása után Tisza nyomban azt mondta volna: "én ezt nem helyeselvén, elleneztem. De a többség elfogadta. Megvan. Hát hagyjuk aludni a magas politikát, "kezdjünk házias életet" (mint Bakay ur mondja), én szögre akasztom a közjogi ellenzékeskedést s kezet fogok veletek házias életünk javítására. Fusionáljunk!" Ha igy szólott volna akkor mindjárt, nekem bizony egy cseppet sem fájna jobban a fejem, mint a miként Deák megfájította. De a mit most teszen, az egészen más, veszélyesen más. Volt volna nélküle kompakt közjogi ellenzék. Nem volt volna töredékre szakadás. Lobogott volna az állami függetlenség zászlója fennen, magasan Európa előtt. Volt volna magyar kérdés Tisza daczára. Nem állanánk Európával szemben mint eventualis bűnrészesei az osztrák politikának, hanem csak mint áldozatai, kényszerült eszközei, miként a multban mindég; és semmi hatalomnak nem jutna eszébe Magyarország felosztásával szegni szárnyát az osztrák kétfejü sas nagyhatalmi ambitiójának, miként a multban nem jutott eszébe senkinek.

De "turpius ejicitur quam non recipitur hospes". Tisza kitűzte a bihari pontok zászlaját s azon bizonyos államférfiú mérséklet mázával, melylyel zászlaja rudját bekente, sikerült neki magához vonni az ellenzék zömét, a szélsőség bélyegét ütni a kisebb töredékre (mely bizony oly ártatlan minden szélsőségi velleitások ellen, mint a ma született bárány - nagyon is "bárány"), sikerült neki a maga zászlajában testesíteni meg Európa előtt az alkotmányos közjogi ellenzék eszméjét s a szélsőbalt forradalmi reputatióba helyezni, egy kis socialistikus ráadással.

S ha ez a Tisza Kálmán, a ki ezt tette, most dob és trombitaszóval "Sack und Pack" egész táborával átrukkol azokhoz, a kiknek ellenében hét éven át ugy figurált Európa előtt, mint a magyar alkotmányos ellenzék vezére, hát biz ennek (hacsak a jövő választások nem változtatnak a dolgon) csak az lehet a következése, hogy Europa azt fogja mondani: lám, lám! a magyar ellenzék mégis csak megadta magát a bécsi burgnak. Egyesültek. Nincs többé magyar kérdés. Nincs magyar állami politika, csak egységes van. A mit ez fog vétkezni, Magyarország fogja vétkezni, s a ki vétkezik, lakolni fog. - Ám jó, hiszen ott van előörsül egy Hohenzollern Bukarestben. Jó lesz neki Erdély, egy darab ráadással. Jó lesz Bánát Szerbiának stb. Hadd ne csattogtassa többé fenhéjázó szárnyait a transigens magyarokra támaszkodó osztrák sas.

Ilyen a kilátás legyőzetés esetében. Győzelem esetében másféle, de nem kevésbbé szomoru.

A Tisza műve.

Az a "én nem adom föl az elvemet" a leglyukasabb mogyoró, melyet államférfiu valaha ropogtatott. Olyan mint a szólásszabadsági sérelem fentartása 36-ban. Nem ad arra senki semmit e világon. Nem is ér semmit.

Az állami függetlenség kérdése nem olyan kérdés, a melyet csak akkor kell előrántani, mikor közvetlen sikerre van kilátás; olyan kérdés ez, melynél "selbst das Streben ist schon Zweck", már a törekvés is czél. A ki ezt aludni küldi, oly álomba küldi, mely tartani fog mint a hét alvó szűz álma, hacsak a rendes combinatiókon kivül eső rázkódtatások nem zavarják fel.

Nincs helye ezt itt tovább fűznöm, csak ennyit mondok: nem látom sem okát, sem logikáját annak, hogy a ki egy speczialis érdeket - itt az ipar és kereskedés érdekét - akarja felkarolni, miért kelljen annak letevésre kárhoztatni a magas politikát. Maradjon speczialis tárgyánál. Ne keverje össze a szerepeket. Midőn Cobden a gabna-törvények elleni agitatiót megindította, nem mondta azt: hagyjunk fel ezzel, hagyjunk fel azzal, ne bántsuk a parlamenti reformot, hanem azt mondta: a kenyér drága, olcsó kenyeret akarunk, le a gabna-törvényekkel! - Ez praktikus eljárás.

Azonban Bakay ur nézete egy kis vidéki lap polemicus hasábjain jelenvén meg - bár tekintve az egyéniséget, azt mindenesetre sajnálnám, - nem untattam volna önt ez észrevételeimmel, ha azt nem látnám, hogy e nézet e mozgalom programmjából is visszhangzik.

Ez aztán már komoly baj.

A 2. §. azt mondja: "a mennyiben e függetlenség (glossa: önállóság) ellenében oly kétoldalú szerződésnek qualificálni" stb. Nagyon sok szó fér e felfogáshoz és nagyon kényes dolog a nemzet törvényeltörlési képtelenségét kimondani.

Ámde hagyjuk ezt. Én csak azt kérdem: mi köze annak a könnyedén odaszőtt előzménynek ahhoz, a mit önök akarnak? Hátha azok az ugynevezett "szerződések" ma eltöröltetnének vagy nem is léteznének, nem akarnák önök, hogy a munka érdekei képviselve legyenek? Bizonyosan akarnák. Mire való tehát az az előzmény?

És mire való a 3-ik §-ban az a merőben inopportunus kikötés, hogy csak annyiban kivánják a termelő osztályok erősödésére vezető intézkedéseket, a mennyiben a "törvényesen fennálló s egyelőre meg nem változtatható kétoldalú állami szerződésekbe nem ütköznek?"

Magamnak tartozom annak kijelentésével, hogyha ilyen irányban vezettetnék a mozgalom, én azzal - legkevesebbet mondva - nem rokonszenvezhetném. És ez első észrevételem.

2. Önök körlevelének bevezető része jóformán egy indulatos requisitorium a bitorló osztályok és bitorlott szabadalmak ellen. Minthogy még "született törvényhozók" vannak Magyarországon s minthogy az uj választási törvény határozottan reactionarius, nem akarom feszegetni, mennyire lehet legitim 1848 után bitorló osztályokról szólani, azt sem akarom feszegetni, hogy miután a törvény a jogot megadta, kié a hiba, kié a mulasztás, ha az ige testté nem vált; csak annyit mondok, hogy én nem látom át, minő gyakorlati czélt gondolnak önök azáltal elérhetni, hogy a productiv munka nevében úgyszólván had üzentetik a meddő fogyasztóknak? Avagy gondolja ön, hogy a productiv munka elélhet fogyasztók nélkül? Avagy gondolja ön, hogy az ipar és kereskedés érdekeinek előmozdítására czélszerü dolog oly invectivákhoz folyamodni, melyek okvetlenül ressensust fognának provocálni, s melyekről saját glossátoraik egyike megjegyezte, hogy "összeveszés a többiekkel?" Én nem gondolom. Nekem ugy tetszik, hogy - fájdalom - igen sok akadályokkal kellend amugy is küzdeniük; teljességgel nem gondolhatom, hogy czélszerü legyen az akadályokat szaporítani. Önérzetre ösztönözni a productiv munka férfiait nagyon jó, de bizony-bizony mondom: a gyűlölet nem jó tanácsadó.

3. A körlevél-javaslat azt állítja, hogy "a küzdelem, mely a nemzet zömében foly, nem a politikai pártok, hanem a társadalmi rétegek küzdelme". Én nem gondolom, hogy ez igy van. Én nem látom annak nyomát, hogy már hazánkban is osztály osztálylyal mint ellenség állana szemben. Ne is adja Isten, hogy igy legyen. Egészben is gyöngék, mint a minők vagyunk, annyi kül- és belellenségtől vagyunk környezve, oly méreg testünkben a nemzetiségi szakadárság, hogyha még a társadalmi rétegek s osztályok is ellenséges állásba helyeznék magukat egymással, nem hiszem, hogy saját testünknek e marczangolását megbirhatnók. De attól tartok, hogy a mi tudtomra még nincs, az lehet, az lesz, ha egy osztály a harczot már létezőnek mondja ki. Az odadobott keztyüt fel szokták venni, s bárki legyen a győztes, a nemzet hal bele.

Én az irás szavaival azt mondanám: "atyám, muljék el tőlünk e pohár".

Vigyázzon kiki, mit cselekszik, mert a késő bánat nem használ.

4-szer és végezetül. Legyen czélzattal, legyen a nélkül, a körlevél-javaslaton bizonyos irány vonul keresztül (nem a végprogrammban, hanem a mi azt megelőzi), mely azon eszmék rendjébe tartozik, melyeket soczialisticusoknak szoktunk nevezni; kell valami ilyesnek lenni benne, mert rám ezen benyomást tette.

Tartozom magamnak, hogy ezzel szemben jelezzem állásomat. Nem lehet tagadni és nem is lenne tanácsos ignorálni akarni, hogy részint a létért küzdelem törvénye folytán, mely az egész természeten végig vonul, s mely kényszerüleg egyenlőtlenségre vezet, részint évezredeknek egymásra torlaszolt bűnei s hibái folytán, a kóranyagoknak oly irtózatos halmaza gyült s folyvást gyül rakásra az emberi társadalomban, hogyha a gyökeres orvoslás biztos módja fel nem fedeztetik, előbb-utóbb egy rettenetes catastrophának kellend bekövetkezni.

S azért valóban méltó és kivánatos, hogy az emberiség legjobb fejei s legnemesebb szivei e társadalmi kórállapot gyökeres orvoslásának felfedezésén fáradozzanak. Nemesebb czélt nem tüzhetnek ki maguknak. Fenségesebb tárgyat nem választhatnak.

Sikerülend-e valaha azt felfedezniük? Hinni szeretném, hiszen még senki sem mérte meg, hogy az emberi ész karja meddig ér. De nem tudom.

Hanem azt tudom, hogy ha én nekem, gyarló, de sokat elmélkedett embernek e gyógykezelésre az egész emberiségtől teljhatalom adatnék, én az értelem azon szikráival, a melyek agyamban pislognak, az emberszeretet minden melegével, mely ereimben kering, a honszeretet egész tüzével, mely szivemben lobog, legfölebb némi enyhitéseket tudnék, de gyökeres orvoslatot nem lennék képes kijelölni.

Én tehát az eddig feltünedezett soczialisticus iskolák egyikéhez sem tartozom. S vannak olyanok, a melyeket veszélyeseknek tartok.

Ennek kijelentésével enmagam iránt tartoztam.

*

És ezzel végére jutnék a feladatnak, melyet önöknek hazafiui érdekeltségemre számított felszólítása elémbe tűzött. Válaszom önök által kedvetlenül fogadtathatik. De én ugy szóltam, a mint lelkiismeretem sugallta s szóltam oly őszintén, amiként becsületes embernek szólani kötelessége. Követik-e önök tanácsaimat s mennyiben követik vagy nem? az önökre tartozik; ha nem követik, nem kell magukat mentegetniök, jogukkal éltek; ha követik, nem kell külön levelezéssel fárasztaniok magukat. Ugyis megtudom. E tárgyban az eszmecserét köztünk befejezettnek tekintem.

Hanem egy kérésem van. A mint itt-ott egy-egy törlésből, egy-egy tollban maradt szó közben szurásából látja ön (s ezért bocsánatot is kérek), e levél nincs letisztázva, tehát első fogalmazás. Irnokom nincs, s öreg kezem kifáradt. De meglehet, szükségem akadhat megemlékezni arra, a mit e levélben irtam. Méltóztassék levelemnek ugy venni hasznát, a mint jónak itélendi hanem nagyon kérem, haszonvét után méltóztassék azt vagy eredetiben, vagy ha ezt meg kivánná tartani, correct átnézett másolatban nekem visszaküldeni.

A növénytanba vágó nyomtatványt köszönöm. Van szerencsém önt honfitársi indulattal üdvözölni.

Kossuth s. k.

Tisztelt Uraim!

Szives köszönetet mondok azon megtisztelő megemlékezésért, hogy pártalakulásukat külön levélben tudtomra adni elrendelték.

Keserédes emlékezetek rezgettek végig lelkemen a kiváló jóakarattal s megható szivélyességgel irott sorok olvasása közben, melyekkel tisztelt elnökük és társai e megbizásnak eleget tettek.

Mert hát bizony nagy idők voltak azok, melyek engem egykor a tettek mezején Debreczennel közvetlen viszonyba hoztak s Debreczen évkönyveibe szerény nevemet bejegyzettek.

Oly idők voltak azok, a minőkkel az, a mit a vallásos ember isten ujjának nevez, a történelemben korszakonként mérlegtálczába teszi a nemzeteket, hogy megmérje, ha megütik-e vagy nem az életrevalóság mértékét.

Nemzetünk megméretett és akkor bizony könnyűnek nem találtatott. S hogy könnyűnek nem találtatott, abban Debreczennek nagy része van. Bécsben azzal kecsegtették magukat, hogy ha a jog és törvény fölibe helyezkedett erőszak fővárosunkat hatalmába keríti, a jogvédő ellentállásnak vége lesz.

Hatalmába kerítette. Országgyűlés és kormány Debreczenben kerestek menhelyet.

Ha Debreczen akkor a romboló vész lehangoló dühöngése közben csak kétségeskedik is a nemzetnek akár erélye, akár határozottsága felett, ha férfia, nője, apraja, nagyja magasztos hazafisággal nem veszi körül a kormányt és országgyűlést, kik nem kegyet oszthatni, hanem áldozatot kivánni jöttek hozzájuk, a honvédelmi erőködés tehetetlen parodiává sülyed s a világ birája: a történelem pálczát tör a magyar nemzetnek nemcsak élete, hanem becsülete felett is.

Hogy nem így történt, hogy a honvédelmi harcz nemzetünk életrevalóságának a világ rokonszenves csudálatától kisért hatalmas revelatiójává fejlődhetett, ezt jórészt azon támogatásnak köszönhetjük, melylyel Debreczen a kebelébe menekült országgyűlést és kormányt körülvette, ez tette lehetségessé azon szerves erőkifejtést, melynek következtében "névtelen félisteneink" a Tisza mögé szorult védelmi állásból rövid pár hó alatt a támadóra mehettek át diadalmasan.

S én, ki ama válságos időkben a kormánynak élén állottam, de nemcsak én, hanem a nemzet is, ezért Debreczennek örök hálával tartozunk.

Hanem a kitűnő történelmi állás kitűnő kötelességekkel is jár.

Önök, Uraim! érezik a kötelességeket. De bizony, úgy látom, vannak Debreczenben olyanok is, kiknek szükségük volna el nem felejteni, hogy Debreczenre, a nevéhez kötött emlékeknél fogva, kiválólag alkalmazható amaz ismeretes mondás: "a nemesség kötelez" (noblesse oblige).

Midőn a haza függetlenségének kérdése forog fenn, Debreczennek történelmi hivatásához tartozik az első helyet igényleni magának e zászló alatt, s azt még akkor sem hagyni el, ha (mitől az ég óvjon) más mindenki elhagyná.

Példátlan - unicum - a parlamentarismus történelmében, a mi legközelebb hazánkban történt.

Egy egész tekintélyes párt, a közjogi ellenzék képviselőinek legszámosabb árnyalata, beolvadt azon pártba (vagy, nehogy tiltakozásokat halljunk, mondjuk inkább: összeolvadt ép azon párttal), melynek ellenében ellenzékül volt az országgyűlésre küldve.

Szomorú jelenet! Tartok tőle, hogy ily példák nagyon meg fogják ingatni nemzetünk érzelmeiben a képviseleti rendszer iránti hitet, s bizonyosan nem alkalmasak arra, hogy megszilárdítsák a politikai erkölcsiséget, mely egyedül képes az intézményekbe életet lehelni.

Hogy a képviselő kötelezve van híven ragaszkodni a programmhoz, melynek alapján képviselőül lett megválasztva, ez oly igazság, mely a képviseleti rendszernek sarkalapját képezi. - E nélkül a "képviseleti kormány" (mint az angolok helyesen nevezik) megszűnik "képviseleti" lenni s parlamentaris formák mezébe burkolt absolutismussá változik; a mi a palástolatlan absolutismusnál még kárhozatosabb, mert mind a kettő nyomás, de az első hozzá még csalás is.

Azonban, ha már arra voltunk kárhoztatva, hogy ezt az imparlamentaris parlamenti unicumot csakugyan megérjük, nekem, nem tagadhatom, különösen rosszul esik, hogy az Debreczen képviselői mandátumának auspiciuma alatt hajtatott végre.

Mert hát "noblesse oblige".

Alig egy éve, Uraim! hogy Tisza Kálmán úrnak már volt alkalma a miniszteriumba lépni. Senki sem állíthatandja, hogy az ország pénzügyi bajai kevésbbé nyomasztók, s velök kapcsolatban a közigazgatás gyökeres rendezésének szüksége kevésbbé szembetünő volt már akkor, mint ma. Hisz' épen e nyomasztó helyzet, e szükség érzetének pressiója alatt lett kiküldve a 21-es bizottmány; s a debreczeni beszéd is azt mondja az akkori helyzetről, hogy "majdnem oda jutott volt már az ország, hogy napi tartozásait ne birja fedezni". És mégis a helyzet ez égető szükségével szemben Tisza Kálmán úr kötelességének ismerte (a mint hogy "képviselői" kötelessége is volt) oly elvi kikötéstől feltételezni a miniszteriumba lépését, melyet a közjogi ellenzék álláspontja elengedhetlenül megkivánt.

És pártja - az akkori balközép - ezen elvhűséget, ezen kikötést hangos helyesléssel fogadta.

Azóta semmi váratlan nem jött közbe, a helyzet ugyanaz, a mi akkor volt; és Tisza Kálmán úr, daczára annak, hogy választóinak tett fogadása most ép úgy kötötte - mint egy év előtt, - mégis megengedhetőnek vélte magának, hogy adott szaván magát túltegye, s a párt jellegét képezett közjogi ellenzéki állást egyszerűen félretéve, minden kikötés nélkül kormányba lépjen.

És követői, a volt balközép, most szintoly hangosan tapsolnak ennek - mint egy év előtt az ellenkezőnek.

Mi tűrés-tagadás, ez aztán bizony ázsiai állapot. Valóságos Mandarin-Wirthschaft.

Én, ki Tisza Kálmán úr egy év előtti eljárásának nagyrabecsülésem kijelentésével adóztam, az igazságnak tartozom kijelenteni, hogy én egy kitűnő államférfiúnál a meggyőződésnek ily minden indokot nélkülöző változását a mily meglepőnek, szintoly szomorítónak találom.

Pedig van még egy súlyosító körülmény is, mely, nézetem szerint, igen nagy figyelmet érdemel.

E körülmény az, hogy a meggyőződés e meglepő változásainak egy oly új párt alakításával nyilvánítása, melynél a közjogi ellenzéki programm egyszerűen félre tétetett, az országgyűlés végén történt, 3-4 hónappal az országos új választások előtt.

Ez, Uraim, tagadhatlanul annyit teszen, mint praeoccupálni egy bevégzett tény nyomása által a nemzet akaratának szabad nyilvánulását. Már, kérem! képviselőknek, a kik, mert képviselők, nem urai, hanem szolgái a nemzetnek, mandátumuk lejáratának előestéjén ily parlamentaris államcsinyt csinálni, egy menthetetlen usurpatio. Nagy szót mondottam, de távol minden indulatos heveskedéstől, komoly megfontolással mondottam.

És hozzá teszem, hogy e szó súlya egyenesen és kirekesztőleg a volt balközéppárti képviselőkre s első sorban azok vezérére esik vissza. Mert a volt Deák-pártiak eljárása tökéletesen correct. Ők a fusio által semmit sem adtak fel, semmit sem tettek félre programmjukból, mely pártjuk jellegét képezte, sőt annak sikerét biztosították. Az usurpatio egyenesen a fusio másik részére esik vissza. Ezeknek tette jogtalan is, illoyalis is.

Nem is lehetne azt mással mentegetni, mint azzal, ha elmondhatnák, hogy azon három hónap alatt, mely még mandátumaik lejárásáig hátra volt, megmentették a hazát azon súlyos bajoktól, melyeknek orvoslását annyira halaszthatlannak itélték, hogy hazafiúi kötelességüknek tartanák a hazát még mandátumaik megszegésének árán is megmenteni.

Ámde mit beszélnek a tények?

Hiszen igaz: midőn, a catilinai összeesküvés elnyomása után Metellus Nepos tribunus azt kivánta Cicerótól, esküdjék meg, hogy megtartotta a törvényeket, nagy hatást idézett elő Cicerónak eme válasza: Juro, quod servaverim rem publicam. (Esküszöm, hogy megmentettem a köztársaságot.)

Fog-e Tisza Kálmán miniszter úr consulatusa végén hasonló esküt mondhatni? nem tudom, sőt minden elismerés mellett, melylyel úgy szándokainak tisztasága, mint kitünő tehetségei iránt viseltetem, nem is hiszem; egyszerűen azért, mert oly rendszer talapjára lépett s oly elemekkel szövetkezett, melyen s melyeknek társaságában a hazát megmenthetni "en principe" lehetetlen. Érezni fogja e talap, e társaság zsibbasztó hatását mihamar. Sőt már is érzi, a mint debreczeni beszéde világosan mutatja.

De akármit is hozzon a jövendő, hogy lefolyt három hónapi minisztersége végén még amolyan cicerói esküt nem mondhatott, azt tudjuk; hogy mondhatni nem is praetendált, azt igéretekben szerény debreczeni beszédéből látjuk.

A mit a lefolyt országgyűlés alatt tett az új fusionális miniszterium, az vagy olyan, hogy leőrlötte a részben meglehet tiszta, de nagyrészben bizony nagyon üszögös gabonát, melyet a volt miniszterium öntött a garadra (ilyen maga a budget is), mit hát bizony nélküle is leőrölhettek volna azok, kik a garadra öntötték, vagy pedig olyan, hogy el lehet rá mondani: adtál, uram, esőt, de nincs köszönet benne.

Ilyen ama két monstruosus felhatalmazás, mely annyira ellenkezik a parlamentáris rendszer természetével, hogy hasonlóra nincs is példa az egész világon a parlamentarismus történelmében.

A mi magát az állítólagos honmentési munkát illeti, az alphától omegáig a jövő országgyűlésre vár. Meg is mondotta dicséretes őszinteséggel a miniszter úr maga is egyik beszédében, hogy az új miniszterium még nem tud tetteket felmutatni, s hogy organikus vagy hosszasabb tanulmányozást igénylő változtatásokat még csak szóba hoznia is egyáltalában nem lehet.

Ez tökéletesen igaz. De mert igaz, mert maguk is tudták, hogy az ország súlyos bajain a mult országgyűlésből még hátra volt három hónap alatt segíteni még csak meg sem kisérelhetik; hát - istenért! - miért nem vártak változott meggyőződésük nyilvánításával a választásokig, mikor már mandátumaik kötelezettsége megszünik?

A képviselői kötelezettség parancsolta, hogy várjanak, ok pedig, mint mondám, nem volt reá, hogy ne várjanak, mert a hazát eddig bizony nem mentették meg. Ha az új választásoknál nem egy bevégzett tény nyomásával, nem a hatalom prestige-ével, hanem csakis okokkal jelennek meg választóik előtt s ezek az ő változott meggyőződésüket helyeslik, én sajnálottam volna, hogy hazánk függetlenségének szent ügye ily kitűnő bajnokokat elveszít, de az eljárás tökéletesen correct és loyalis volt volna; míg így, a mint történt, sem nem correct, sem nem loyalis, sem nem jogszerű, sem a halaszthatlanság tekintetével nem menthető.

Hallottuk ezerféle változatokban magyarázgatni, hogy miért kellett már a lefolyt országgyűlés végén ama csodaszövetségű új pártalakuláshoz folyamodniuk.

E magyarázatokat a képviselőház volt elnöke megéljenezett bucsubeszédében, e szavakban foglalta össze: szükséges volt az új pártalakulás, mert "a volt kormány azon eseményeknek állván előestéjén, hogy a ház többsége ellene fog nyilatkozni, csaknem bizonyosnak látszott, hogy a pártárnyalatokra szétoszlott házban oly többség nem is alakulhat többé, mely bármely kormánynak biztos támaszul szolgálhasson".

Talán a tényt magát is kétségbe vehetném, de ha a dolgok csakugyan akként állottak, hát következik abból, hogy akár szükséges, akár szabad volt magán az országgyűlésen oly pártalakításhoz folyamodniok, mely egy egész tekintélyes párt részéről a választási programm legsarkalatosabb ágazatának félretételére lett alapítva?

Hiszen ez a következtetés egy oly veszélyes alkotmánytani heresis, mely a képviseleti rendszert alapjából kiforgatja!

Hogy a képviseleti rendszer valóság legyen, akkor így nem a képviselőház, hanem a választási urna az ily pártalakulás szinhelye. A képviselőházban gruppirozhatják magukat a pártok, a mint a választási urnákból kikerültek, tömörülhetnek az egyes homogén töredékek, melyek egy alapelven lettek megválasztva, miszerint a megválasztatásuk által hűségükre bizott elveknek tömörülésükkel nagyobb súlyt szerezzenek, de a képviselőház nem arra van szánva, s a képviselőknek nem az a rendeltetésük, hogy ők ott saját képviselői pártjellegük félretételével pártokat alakítgassanak, minőkről megbizóik nem is álmodtak, hanem rendeltetésük az, hogy képviseljék a párt megkülönböztető jellegét, mely őket képviselőül megválasztotta, képviseljék tántoríthatlan hűséggel adott szavukhoz, mely képviselői minőségüknek szolgál alapul.

Ha csakugyan nem volt többség, mely bármely kormányzatnak biztos támaszul szolgálhatandott, ez olyan baj volt, melynek orvoslására fel lehetett találni az utat az alkotmányosság legelemibb fogalmaiban. Szétoszlatni a tehetetlen országgyűlést, hivatkozni a nemzetre, nem vágni elibe határozatának, hanem reá bizni a többség alakítását; a mint joga is, hivatása is. Hiszen a debreczeni beszéd is elismeri, hogy ha nem volt is kormány, mely haladni tudjon (hiszen az új kormány sem tudott azon az országgyűlésen - maguk bevallják), de volt kormány, mely helyét megállani tudta; tehát a mely perczben kitűnt, hogy többség nincs, melylyel akárki is kormányozhasson, meg kellett volna szavazni egy ideiglenes budgetet, miszerint az új országgyűlésig az államháztartás fel ne akadjon s aztán rögtön hivatkozni a nemzetre. Ez lett volna az alkotmányos orvoslat. Nagyon hátra kellett volna esni nemzetünknek az alkotmányos ismeretekben is, érzelmeiben is, ha akadna ember, a ki ez állításom igazságát csak kétségbe is vonná.

Igen, de azt mondta Tisza Kálmán úr Debreczenben, hogy "félni lehetett, miszerint, ha a képviselőház úgy oszlik el, hogy nem lesz egyöntetűség, nem lesz egyöntetű párt sem, hát a legközelebbi választások ismét egy oly házat fognak eredményezni, melyben nem lesz homogén többség".

Ha a dolog oly szomorúan komoly nem volna, hogy a derültséget bizony kizárja, fel kellene kaczagni azon egyöntetűség, azon homogeneitás felett, mely a volt Deák-párt s a volt balközép közt fenforog. Látjuk! - Mikor a korhely Trinculo (a Shakespeare "Vihar"-jában) Caliban mellé kuporodik, imigy kiált fel: "a nyomorúság az embert különös hálótársakkal hozza ismeretségbe". Biz' igaz az!

Hanem Tisza miniszter úr vallomása nagyon épületes vallomás. Itt fekszik a nyul a bokorban, Uraim! Praeoccupálni kellett egy bevégzett tény nyomásával a választók véleményét, miszerint a többség biztosíttassék.

Ez már aztán érthető érvelés. - Nagyon.

De hiszen ez egy felfordított világ, Uraim! Minő alkotmánytan szerinti hivatása az országgyűlésnek kortestanyává lenni? Mióta lett a képviselőház azzal megbizva, hogy a képviselteket vontató kötélre fűzze?

Már most persze mondhatják (a mint mondják is), hogy szabad a választás; senki sem gyakorol hivatalos pressiót, a nemzet szabadon nyilatkoztathatja akaratát.

Ez szóbeszédnek szépen hangzik s egy bizonyos mértékig valóságnak is megjárná, ha nem hagyott volna nyomot hátra a nemzet erkölcseiben azon corruptio, mely nyolcz éven át rendszer volt a hazában. Hanem hagyott! Hogy a mostani miniszterium nem fog oly eszközökhez folyamodni, mint a minőkhöz a Lónyay-kormány idejében folyamodtak, azt reménylem is, hiszem is, de legio azoknak neve, kiknek "elve" az, hogy jó a fölkelő nap melegében sütkérezni. És a bevégzett tényben és a hatalom prestige-ében - akarjuk, nem akarjuk - pressio rejlik, kivált nálunk, hol az iszonylatig kiterjesztett kormány-patronátus folytán annyian élnek a kormány kegyéből, és még milyen azoknak száma, kik abból élni szeretnének! igenis, van pressio. - Tisza miniszter urat fényesen fogadták Debreczenben; hogy ez nem csak a miniszternek szólt, tudom. Ha a miniszter nem volt volna Tisza Kálmán, nem fogadták volna úgy, kétségtelen; de hogy Tisza Kálmánt sem fogadták volna úgy, ha nem volna miniszter, az is bizonyos.

Hanem ez nagyon szomorú surrogatuma annak, a mi a jövő hónapban okvetlenül elkövetkezett volna, ha a volt balközép és vezére néhány évi állhatatosságát még egy pár hónappal megtoldja - elkövetkezett volna az, hogy a közjogi ellenzék azon mérsékelt programmal, melyhez Tisza Kálmán úr neve kötve volt (minő bánatos hang ez a "volt"), többségben került volna ki a választási urnából. Hogyan ne került volna egy oly erkölcsileg tönkrejutott, pozdorjává zilált párttal szemben, mint egykori ellenei, szövetségesei most! És ezzel elkövetkezett volna az, hogy tisztába jöttünk volna a felől, vajjon valóság-e az alkotmányos élet Magyarországon vagy csak áltatás; mert tisztába jöttünk volna az iránt, hogy mi a hatalom szándoka, magatartása azon esetben, ha a közjogi ellenzék többségbe kerül?

Minő tapintatlanság volt ez alkalmat kiszalasztani! Sőt minő bűn!!

Ők ezt azért szalasztották ki, hogy kezet fogjanak elleneikkel azon dolgoknak megoldására, melyeket a közösügyes alapon is megoldhatóknak mondanak. E végett nem volt szükség a közjogi ellenzéki állást feladni. Ennyit az ellenzéki padokról is megtehettek. Az ország függetlenségének visszakövetelése sohasem zárta ki az ország ügyeinek minden irányban rendezésével foglalkozást; sem a pénzügyi bajoknak minden lehető, alkotmányos irányú enyhítését. A közjogi ellenzék programmjában minden jó benne van, a mi a fusionális programmban jó benne lehet; de ebben nincs benne az ország önállása, mely minden jónak alapja.

Hanem ők azt mondják, ez most nincs napirenden, ez a jövő kérdése.

Szerencsétlen, - több! elkárhozott nemzet ez, Uraim! melynél, ha függetlenségét elvesztette vagy eljátszotta, az annak visszaszerzésére intézett törekvés nincs mindig napirenden.

Hogy él magyar, áll Buda még, annak köszönhetjük, hogy ennek megóvása, midőn ez elég volt, visszaszerzése, midőn ez kellett, őseinknél mindig napirenden volt.

"Nincs napirenden! jövő kérdése!" Boldog isten! és ezt most mondják, épen most, midőn azon országgyűlésre választ a nemzet képviselőket, melyre a quota kérdése vár. Hát mikor lesz napirenden, ha ilyenkor nincs? Soha!

És így is van. Ez a manoeuvrek kulcsa. Megadták magukat a közösügyes állapotnak. Népiesen szólva - beadták derekukat.

Hogy erről a kapu előtt álló quota kérdéséről nem szeretnek említést tenni, azt értem, de hogy a választók sem tesznek, a felett bámulok; azt pedig tudom, hogy e derékbeadás igen szomorú kilátást nyújtott a nemzetnek, úgy a quota kérdésében, mint a többi nagyfontosságúakban, melyeknek szerintök egyezkedéssel kell megoldatni. Joggal kapcsolatban az állhatatosság imponál, a derékbeadás fenhéjázást provokál.

"Qui vivra verra."

És most vigasztalásul mindezekért adtak a nemzetnek egy pártot, mely magát szabadelvűnek nevezi. Elménczkedni nem akarok. Nagyon lehetne. Szándokot gyanúsítani nem szokásom. De annyit mondhatok, hogy nem olyan könnyű dolog ám szabadelvűnek lenni, a szabadelvűség conditio sine qua nonját az állami függetlenséget kizáró közösügyes alapon és azon párt társaságában, mely culturállami bravádok hamis czége alatt Napoleon-féle centralisatióval csinált szabadságot Magyarországon. Nézzék Deák Ferenczet. Ő fényes multjában bizony szabadelvű volt, mint jobban senki. Mennyit tanultam tőle, mennyi megnyugvást, mennyi erőt merítettem abból, hogy nézeteim nézeteivel találkoztak. És a mint a közösügyes alapra lépett, reformok helyett mennyi deformot, haladás helyett mennyi reactiót volt kénytelen támogatni, mennyi önkényt védeni, mennyi romlottságot fedezni szeplőtlen neve tekintélyével. Igy jár Tisza is.

Már látjuk a jövőnek előre vetett árnyékát. "Erős kormány" a jelszó.

Erős kormány. Ez volt mindig a jelszó Francziaországban is, de ott sohasem láttam szabadságot, hanem láttam Sedant, Angliában sohasem hallottam erős kormányról, de erősnek láttam a szabadságot; s láttam biztosnak, boldognak a szabad nemzetet az intézményes önkormányzat izmos karjain, mint édesanya ölén az egészséges gyermeket.

Hiszen hallották önök is, Uraim, a debreczeni beszédben említtetni a magyar közigazgatás történelmi fejleményének alapját. S ez igen helyes. De nem hallottak önkormányzatról. És ez már baj. Hogy lesz megye, mely tágított munkakörben képezend engedelmes közeget az "erős kormány"-nak és kivetend adót a házi pénztárra, de e mellett azt az adót is fizeti az ország kincstárába, melylyel eddig onnan a házi pénztár fedeztetett, azaz, hogy egy contóra duplán fizet, azt elhiszem; de vajjon az új szabadelvűség merend-e csak a virilisekhez is, a népképviseleti eszme eme derisiójához hozzányulni? arról kételkedem; azt pedig sajnálkozva bizonyosnak tartom, hogy eme szabadelvű műhelyből nem fog kikerülni azon "megyei intézmény", melyről mi, kik a parlamentaris kormányt megalkottuk, s biz' a szabadelvű haladás útjain sem voltunk járatlanok, azt irtuk törvénybe, hogy az "alkotmányosság védbástyája" s hogy "egész törvényes hatósága ezentúl is teljes épségben fentartandó".

Sokat irtam, de bár csak felületesen is, félig sem futottam be a mezőt, melyet Önök felhivása s a körülmények elémbe tártak. Pedig még egyről kell szólanom. Nagyon fontos dolog.

Hogy mennyire hat már is Tisza Kálmán úr szabadelvűségére az új talaj s új társaság, megdöbbentően mutatja az, a mit Debreczenben a vámszövetségről mondott.

Ő a külön vámterület helyreállításának eszméjét azon odiosus szinben tünteti fel, hogy a vámtarifákkal s más hasonló eszközökkel megindítandó háború akar lenni a szomszéd állam ipara s kereskedelme ellen.

Nagy szó ez, Uraim! S egy képviseleti kormánytag szájában nagyon meggondolatlan szó. Ellenségtől érteném az ily gyűlöletességi imputatiót, de magyar minisztertől meglep.

Nekem e szó ellen tiltakoznom kell a közgazdászat alapigazságai, hazánk érdekei s nemzetünk jó hirneve nevében, és saját politikai becsületességem nevében is.

Én, Uraim! senkinek a hazában nem állok mögötte az osztrák birodalom nemzetei iránti barátságos indulatban. Felemelt fővel mondom ezt s van jogom így mondani. - Én emeltem fel első szavamat a birodalmi nemzetek alkotmányos élete mellett, még mielőtt ők maguk szót emeltek volna a mellett. Sok viszontagságokon mentek azóta ők is keresztül, mint mentünk mi is, de a mi igaz, igaz, azon szó, mely akkor Ausztriában az alkotmányosság érzetét felvillanyozta, végeredményben nyomot hagyott hátra maga után. Ellenséget nem fogadnak úgy, mint engem ott egykor fogadtak. Én külön vámterületet akarok, de azt nem hagyom magamra fogni, hogy ezzel vámtariffaháborút akarok indítani az osztrák birodalom ipara s kereskedelme ellen. Legyenek azon birodalom nemzetei hazánkkal egy fejedelem alatt vagy ne legyenek, a mint a jövendő könyvében megirva lehet, mi mindig szomszédok leszünk irányukban, mint már őseink 91-ben megirták, - csak jó szomszédságra, de erre igenis kötelezettek. Én óhajtom, tanácsolom nemzetünknek, hogy jó szomszédjok legyen, miszerint megvárhassa, hogy ők is jó szomszédaink legyenek. Barátaik legyünk, hogy barátaink legyenek!

Ha én elmélkedésekben, tettekben, tapasztalásban és szenvedésekben megőszült agyamnak minden gondolatával, szivem minden lüktetésével gyülölöm a közösügyes állapotot, e gyülöletben nagy része van annak, hogy ez állapotban köztünk s a birodalom népei közt az őszinte, barátságos indulat mindkét oldalról lehetetlen.

Ha külön vámterületet akarok, abban nagy része van annak, hogy közös vámterület mellett köztünk az őszinte barátság lehetetlen.

Ez a szó "vámtariffa" nem harczot és háborút jelent a mai világban, hanem jelenti az érdekek méltányos kiegyenlítését viszonylagosan.

De hogy ily kiegyenlítés csak szóba is jöhessen, arra külön vámterület kell. E nélkül kiegyenlítést megkisérleni is lehetetlenség. Róla beszélni képtelenség.

Külön vámterület mellett igenis, a lehető legnagyobb méltányosságot tanácslom a szomszéd birodalmi nemzetek iránt, a vámtariffáknak kölcsönös egyezkedés útján megállapításánál, sőt ajánlok kiváló kedvezéseket is irányukban, - de külön vámterületet kivánok, mert a közös vámterület eszméjében hazánk közgazdászati megélhetésének oly absolut ruinája fekszik, miszerint e mellett teljes lehetetlenség, hogy köztünk előbb-utóbb az ipar és kereskedelmi érdekek azon elkeseredett harcza ne fejlődjék ki, melyet Tisza miniszter úr a közgazdászati eszmék bámulatos confusiojával a vámtariffáknál keres, melyek ép annak eszközei, hogy az érdekek kölcsönös kiegyenlítésével a háború kikerültessék.

Különben, hogy mik az én nézeteim a vámtariffa-rendszerről, az tudva van. Eszmezavar tisztázása végett itt csak annyit akarok megjegyezni, hogy midőn védvámról van szó, nem prohibitiv rendszerről van szó, hanem arról, hogy oly mérsékelt oltalom adassék a hazai műiparnak a kezdet nehézségeivel megbirkózásnál, mely őt képessé tegye intelligens munka mellett a külföldi műiparral a szabad versenyt kiállani. Midőn szabad kereskedelmi rendszerről van szó, ez alatt nem az értetik, hogy nemcsak az élelmiszerek s gyártási nyers- és segédanyagok, hanem még a kézgyártmányok is vámmentesen hozattathassanak be; hanem értetik az, hogy a vámtariffák tisztán államjövedelmi szempontból szabályoztassanak.

És e megjegyzés után berekesztésül áttérek a vámszövetségi kérdésnek egy oly oldalára, mely hazánk súlyos financziális körülményei közt annyira fontos, hogy szeretném reá pártkülönbség nélkül minden gondolkozó ember figyelmét felhivni a hazában.

És ez a következő:

A hivatalos kimutatások szerint az osztrák-magyar monarchiának (hazánkat is beleértve) összes kereskedelmi forgalma a külfölddel 1872-ben tett 973 millió forintot, behozatalt és kivitelt összevéve.

Tekintve azt, hogy mi jobbadán csak nyers termékeket viszünk ki, s ennek nagy részét Ausztriába, a külföldről pedig a magas vámok miatt csak kevés kész gyártmányt vehetünk, hanem kénytelenek vagyunk jó magas premium mellett Ausztriából venni (ez a prémium többre megyen évenkint 40 millió forintnál, a mit kényszeradóként fizetünk a szomszédba), azt hiszem, inkább sokat mint keveset mondok, midőn állítom, hogy a külfölddeli kereskedés összegéből (973 millió) Magyarországra nem esik több egy harmadrésznél, mondjuk 300-325 millió.

Ámde ugyancsak a hivatalos kimutatások szerint ugyanazon évben (1872) Magyarország összes kereskedelmi forgalma a külfölddel és Ausztriával tett 799,124.055 forintot, kerek számmal 800 milliót; vonjuk le abból a külföldi kereskedésre eső 300-325 milliót, világos, hogy 475-500 milliónyi forgalom az Ausztriávali kereskedésre esik.

Már kérem, minthogy nincs köztünk s Ausztria közt elválasztó vámvonal, ezen egész 475-500 milliónyi forgalom egyetlen egy fillér vámjövedelmet sem hozott s hoz be az ország pénztárába.

Mig ha külön vámterületünk lenne, igen mérsékelt s ha tetszik, tisztán jövedelmi vámtariffák mellett, ez maga annyit hozna be, hogy az egész évi deficzitet fedezné.

No már kérdem én: nekünk, kik a bukás szélén állunk, kik még folyó költségeinket is adósságokkal fedezzük, oly virágzó állapotban van-e financziánk, hogy ezt a jövedelmi forrást önként bedugjuk? Szabad ezt tennünk? Lehet ezt tennünk? - és van-e ok megnyugvással nézni elibe egy oly kormány gazdálkodásának, mely azt állítja, hogy az ország financziális bajai feletti aggodalom birta reá, hogy elveinek félretételével kormányra vállalkozzék, s most mégis világosan azon útra tereli a vámpolitika kérdését, mely okvetlenül ezen roppant jövedelemnek, ezen mentő csónaknak eldobására vezet?

Mert hogy ezen útra tereltetik, az kétségtelen. Minden újabb miniszteriális beszéd, elkezdve a február 3-dikain, arra mutat, mindenik jobban és jobban homloktérbe állítja a vámterületi közösség reconfirmatiójának eszméjét, és a megbotránkozásig arra mutat a kormány közlönyeinek e kérdésben napról napra szinváltoztatóbb sülyedése. Boldog isten! mivé nem lettek ezek a vámszövetség felmondásának hajdan erős bajnokai.

Miserere! miserere!

Pedig a közös vámvonal fentartása mellett absolute lehetetlen e kidobást elkerülni; akár a védvám, akár a szabad kereskedés alapján rendeztessenek a közös vámtariffák a külföld irányában. A külvámokban részesülést lehet igazságosabban repartiálni, a fogyasztási adókat lehet méltányosabban elintézni, de az Ausztriávali kereskedési forgalomtól minden jövedelem elesik.

És ez az, a mit úgy hívnak, hogy "segíteni az ország financziális bajain".

És e segítést az ország választóinak többsége hozsannával fogadja, dob-, trombita-szóval megünnepli.

Lássa. Dem nicht zu rathen ist, ist nicht zu helfen.

*

Feleltem kivánságuk szerint becses levelükre. Terjedtebben tán, mint a mennyit türelmük megbir. De feleltem, Dixi et salvavi animam.

Azt irják Önök, Uraim! hogy Debreczenben nem csalatkoztam.

Hogy Önökben nem csalatkoztam, azt hazafiúi tisztelettel ismerem el. Hogy Debreczenben nem csalatkoztam-e? azt a julius 1-je fogja megmutatni.

Fogadják nagyrabecsülésem s barátságos indulatom kijelentésével legszivesebb üdvözletemet, a ki, bármit hozzon az idő, vagyok és maradok a hazának holtomig hű, Debreczennek örök hálára kötelezett szolgája.

Collegno al Baraccone, Turin mellett, 1875 jun. 15-én.

Édes Barátom!

Tegyen Ön vallomást: azon bizonyos urakat, kik anynyira curiosuskodtak tudni, hogy Kossuth mit érez, mit gondol Deák halála alkalmából, nem Helfy Ignácznak hivják?

Én gyanítom, hogy igen.

Mert ugyan mit érdekelhetné az egységes monarchia Cis-Lajthán felének osztrák-magyarjait az, hogy a hontalan Kossuthnak szivén minő érzelmek, agyán minő gondolatok rezgenek keresztül azon hatalmas ember halálának hirére, a ki tudta, mert maga mondotta, hogy: "a mit erőszak elveszen, azt vissza lehet szerezni, de az veszve van, a mit feladunk", mégis ezt tudva, vallva, feladta Magyarországot s belőle Lajthániát csinált.

Azok részéről, kik erre ráütötték a nemzeti akarat pecsétjét s az alkotónak sirja felett is szent örökségnek vallják, nem tartanám e curiositást sem jogosultnak, sem delikátnak; s minden bizonynyal felelet nélkül hagynám.

A nemzet (hadd nevezzem per euphemismum így azt, a mi nincs) gyászolja legkitűnőbb tagjának, legjelesebb polgárának elhunytát, kiben a hatalmas analytikus észt, a szándok önzetlen tisztaságát, és azt, hogy a depravatio ragályos korában mindig "vir probus et integer" maradt, még ellenségnek is tisztelni kellene, a mi én bizony-bizony sohasem voltam.

A nemzet gyászol, nagyon rendén van. - Én is gyászolok őszinte mély bánattal. A múlandóság érintésére felvonulnak emlékezetemben Schillernek ama szavai: So geht der Mensch zu Ende und die einzige Ausbeute, die wir aus dem Kampf des Lebens wegtragen, ist die Einsicht in das Nichts!" Gyászolom azt, ki egykoron testvéries benső barátom volt; gyászolom azt, hogy nem mindig maradt az; gyászolom annak halálát, kit hajdan - régen volt! - én is mesteremnek s itéletét próbakőnek tekintettem, mely megmutatta, mi volt a nemes ércz, mi az "alliage"; gondolatimban, gyászolom az egykori bajtárst, kivel együtt izzadtuk meg a kötelesség homokát, gyászolom a későbbi nemes ellenfélt. - Én nemcsak mint ember, mint polgár is gyászolok. De mint ilyen nem azt a Deákot gyászolom, a kit amazok gyászolnak, hanem azt, a ki már 67-ben meghalt; gyászolom hagyományát, melyet a pulyák, meg rövidlátók, meg önzők áldanak; gyászolom azon erények lehunytát, melyekkel romlott korának posványa felett magasra kiemelkedett, melyeket ha nem is tőle tanulni el, de példájának varázstüzénél edzeni lelkemnek jól esett, de melyeket ők, kik őt vezérüknek, mesterüknek mondják - fájdalom! - el nem tanultak. Bizony nem! Eszembe jut (jó forrásból hallottam egykor), miként a Deákpárt értekezletén egyvalaki őt "tisztelt vezérünk"-nek szólítván, Deák azt mormogta felé: "az ördög az uraknak vezére". - Hja bizony az.

Miként érezhetnék én hivatást ezek gyász "cultus"-ának lármájába az én szivbánatom tárogatójával bele kiáltani! s curiositások kielégítése végett megtörni a hallgatást, mely "sauf l'imprévu" aligha halálomig nem fog tartani.

Nem teszem.

De ha ama curiosus urakat - a mint gyanítom - Helfy Ignácznak hívják, ő a fentebbi sorokból kiolvashatja, mit érez Kossuth Deák halálának hirére; azonban vele szemben nem vonakodom - in camera sinceritatis - hosszabban is fenszóval elgondolkozni.

Kevéssel azután, hogy Deák halálának hirét vettem, egészen váratlanul betoppant lakomba elsőszülöttem, ki nem rég túlzott kötelességérzetből egy lángtengernek ment neki. - E szavakkal fogadám: "Meghalt keresztapád, ki annyit ringatott karjain."

Mert nem tudom, hogy tudja-e Ön? neki Deák keresztatyja volt; s hogy a kapocs köztünk még bensőbb legyen, a Deák keresztnevét adattam neki, nem a magamét.

Némán borultunk egymás nyakába. És szemeink könybe lábadtak.

Pedig! - - -

Hinné-e Ön, hogy minden hajdani barátaim közt épen Deák volt az, mindenek között épen ő, ki, a mióta számüzöttek vagyunk, irántam, vagy az enyimek iránt (kikkel pedig vérrokonságban is volt) a legkisebb érdeklődésnek soha jelét nem adta? - Kisded gyermekeim tömlöczben sinlődtek. Volt a ki bezáratta magát velük, hogy ápolhassa. Idegenek, politikai elleneim a legszivélyesebb részvétben versenyeztek irányunkban. Deák csak azt sem kérdezte soha, ha élnek-e. Számkivetésbe vándoroltak. A nép, az ismeretlenek ezrei, könyekkel, áldással kisérték hajójukat. Deáknak nem volt számukra a hontalan élet hosszú útjára egy: "Isten veletek" izenete. Két családi gyász súlya nehezedett rám idegen földön. Majd összeroskadtam a teher alatt. Részvét hangzott felém öt világrészből idegenektől. Deáknak nem volt számomra egyetlen részvétszava. Pedig ő, legbensőbb barátom egykor, ismerte lelkemet, mint jobban senki; meghitt tanúja családi életem házias boldogságának, tudta, hogy egyetlen részvétszava mi balzsamír lett volna szivem még most is vérző sebére. De a hazának számüzöttje az ő szivéből is számüzve volt.

Lehet, hogy e közönyben része volt annak, hogy egykor párhuzamos utaink ellentétes szögbe fordultak.

Lehet, csak vérmérsékletének volt természetes kifolyása. Jobbra, mint balra mindenkivel jól tudni lenni nagyon áldott sociális tulajdon, s az értelmi felsőségnek nagyon hatályos auxiliarisa a közéletben. De a ki e tulajdonnal bir, az, a mint senkit sem gyűlöl, úgy senkit sem szerethet igazán. - Az is meglehet, sőt legvalószinűbb, hogy az én hibám volt. Nem vagyok sympathikus természettel megáldva. Tudom. - Legyen akár miként, nekem e hideg részvétlenség fájt.

Hanem "der Tod hat eine reinigende Kraft das Sterbliche zu läutern". Halálának hirére csak egy perczre villant át lelkemen e fájdalmas emlékezet, s azonnal felejtve lett, hogy ama mélyebb, állandó fájdalomnak adjon helyet, melyet bennem azon időknek kedves emlékezete költ fel, midőn köztünk sem a magán, sem a közéletben nem volt boru; és felkölt annak érzete, hogy Deákkal hazánk egéről a legfényesebb csillag tünt le.

Én az ő halála felett igen érzékenyen megilletődtem. Tán érzékenyebben, mint akárki más.

És ez természetes.

Hiszen alig van ember az országban, kinek szivében a legkülönbözőbb érzelmeknek annyi hurjait hozhatná rezgésbe az ő halála, mint az enyémben.

Negyvennégy év óta ismertük egymást.

44 év! és ilyen 44 év "der ewig still stehenden Vergangenheit", mely az öregeknek világa.

Mi tömérdek emlékezet van e keretbe foglalva! Mennyi ész- és szivrokonság előbb; mi benső barátság sok éven át, mi éles ellentét utóbb!

Ez a szó "éles ellentét" logikai kényszerűséggel Deák politikai életének epochalis szabású nagy tévedéséhez vezet.

Miként gondolkozom én erről, megmondtam neki magának Cassandra szózatomban, melynek sejtelmeit az idő oly megdöbbentő mérvben s oly szédítő rohamossággal igazolta.

Hanem ne beszéljünk sirjánál saját szempontunkról; de adjunk számot magunknak sine ira et studio Deákról - úgy, a minő volt - e tévedésében.

Ő nem hitt nemzetünk autovitálitásában. Ez nála nem annyira felfogási hiba volt, mint temperamentum. Ő a bonczoló ész, nem az "actio" embere volt; s mert ez nem volt, nem birhatott mértékkel kimérni, hogy ennek karja meddig érhet el.

Tehát mert e hite nem volt meg, azt vette fel kiindulási pontul, hogy minden áron, áldozatok árán is, ki kell egyenlíteni a differentiákat köztünk és Ausztria közt, miszerint az osztrák monarchiávali benső egyetértés, hogy úgy mondjam: összegyalulódás által külbiztonságunk is erősbödjék, s a Bécsből folytonos áskálódásoknak, támadásoknak is vége legyen. - Ez volt egyik kiindulási pontja.

A másik az: hogy annak árán, a mit a kiegyenlítés fejében részint feladott, részint elvállalt, visszaszerezze hazánknak az alkotmányos életet. Ennek már bizott életrevalóságában. Hitte, hogy ez olyan dolog, a mi "crescit eundo", tehát másként, mint egészséges irányban nem is fejlődhetik. Arra számított, hogyha az alkotmányos érzelem gyakorlat által a nemzet testében vérré válik, lesz elég ereje "józan és független politikával" (mire mint desideratumra utalt is, de nem lévén "actio" embere, nem létesítette), mondom: lesz elég ereje javítani az alkun (melynek tökéletlenségét maga is bevallotta) s feladott jogait kerülő úton realisálni, egyszersmind a szorosabb értelemben vett házi ügyek körül visszanyertnek vélt "független" önrendelkezési jog oly lökést adand az ország jólétének, hogy az Ausztriávali kibékülésért hozott anyagi áldozatokat nem fogja megsinyleni.

Deák jelleme mellett azt, a mit ő tett, csak így lehet megérteni. Ebben áll művének philosophemája.

Ne kérdjük sírja szélén, hogy szabad, hogy helyes volt-e, hogy kényszerűség volt-e, azt a mit feladott, azért, a mit nyerni vélt, feláldozni?

Hanem azt csak kérdhetjük, hogy azt, a mit saját szempontjából jóhiszeműleg czélul kitűzött, elérte-e?

El van-e érve az első czél, a kibarátkozás, az "entente cordiale" Ausztriával?

Feleletül utalok az osztrák parlamentre, az osztrák közhangulatra, az osztrák sajtóra!

Szenvedélyesebb, ellenségesebb az indulat, mint valaha volt.

Az idő meghozta a vám- és bank-kérdést. Csak ezt még s Ausztria a dühig fokozott indulattal kiáltja a világnak, hogy az ő hasznuknak kell mérvadó tekintetnek lenni, s ha Magyarország vonakodik közgazdászati tekintetben Ausztria fejős-tehene maradni, hát nekik a politikai kiegyezés nem kell. Sőt vannak, kik a dualismus helyébe trialismust pengetnek, egy kis "keleti politika" segítségével, még pedig oly trialismust, melynek harmadik numeratora nem az osztrák monarchiából, hanem Szent István koronája feldarabolásából kerülne ki.

Ide "fejlett" le rövid kilencz év alatt az epochális mű, melynek egy hosszú biztos jövőt kell vala megállapítania.

Nekem e le-"fejlődés" nem váratlan. Rég tudtam, hogy a kiegyezés értékét oda át forintokban számítják. Emlékezni fog Ön - rég megirtam, - hogy a közösügyes politikai combinatio csak közömbös accessorium az osztrák előtt, melybe ők teljességgel nem szerelmesek; adósság-vállaláson túl a hanyatt-homlok keresztülhajtott vámügyi szerződésben, az osztrák ipar monopoliumának biztosításában, az olvasatlanul elfogadott vámtarifák alapelvében van a situatio kulcsa.

Hiszen tudom én, hogy a divergentia ki fog egyenlíttetni, ki az által, hogy Magyarország marad Ausztria fejőstehene. A nemzet nagy halottja megteremtette a helyzetet, s ez megteremtette a maga embereit. És ezek "módszeresek", mint Polonius mondja Hamlet őrültségéről. Lesz hangzatos dialectica a fülnek, lesz por a szemnek és - lesz fejőstehén.

Hanem annyi tény, hogy Deák korszakos épületének egyik sarkoszlopa, az "entente cordiale" az egységes monarchia két fele közt - az már nincs meg.

A másik pedig, az egészséges alkotmányos élet, az nemcsak nincs meg, de soha sem is volt; bár ez a "nincs" ez "crescit eundo" - az alkotmányos formák minden mozzanata kilencz év óta egy-egy újabb távozó lépés, mely az alkotmányos élet valóságától elvezet. És ez is természetes, mert állami függetlenség nélkül alkotmányos élet lehetetlenség; s ha megfontolom, hogy a várt egészséges fejlődés helyett a közszellem mennyire veszendőben van az országban, azt kell sejtenem, hogyha az idők kerekének forgása a mostani alkotmányos élet helyébe, melynek áldásai alatt az ország a tönk szélére jutott, egy álczátlan, de szelid absolutismust találna ültetni (álczátlant mondok, mert hiszen álczázott az van, egyéb sincs), csak az kellene, hogy az absolutismus elég okos legyen az anyagi terheken egy kicsit enyhíteni, s Deák nagy épülete második sarkoszlopának névben is eltűnését aligha sok sóhaj fogná kisérni az országban: kivévén talán - de onnan sem. Hiszen "est modus in rebus". A politikai cynismus korát éljük.

Ilyen az epochális mű már tényleg. Az én szempontomból oly jogfeladás, mely a nemzetet előbb anyagilag, majd jellemileg, erkölcsileg, végre nemzeti létében is megöli. Az alkotó szempontjából oly kettős czél, mely már is meghiúsult.

És én mégis azt mondom Önnek, e téves, e meghiúsult mű a legbámulatosabb revelatiója Deák mind nagy eszének, mind nemes jellemének.

Mert mikor a dolgok akként állanak, hogy valakinek nézetei, érzelmei, aspiratiói nemzetének történelmi fejleményű nézeteivel, érzelmeivel, aspiratióival annyira találkoznak, miszerint az ő szavából a nép saját gondolatait, érzelmeiből saját vágyait látja mint egy tükörből visszasugárzani, hogy ily körülmények közt valaki (mint egykor velem is történt) követőkre talál, abban nincs semmi rendkivüli, semmi meglepő - ehhez nem kell nagy ész, nem kell értelmi túlsúly, csak egy kis erély, egy kis tevékenység s jó adag kötelességérzet, - ennyi az egész.

De hogy valaki, mint Deák tevé, igénytelen egyszerű polgár létére, kinek kezében sem a megfélemlítés ostora, sem a kegyosztás bőségszarúja nincs, fellép egy eszmével, mely ellenkezik fajának minden érzelmével, ezredéves történelmének hagyományaival, nemzedékekről nemzedékekre örökségül szállott aspiratióival; ellenkezik magával az anyaföld porával, melybe annyi martyr vére vegyül, az intő szózattal, mely az apák sirjából, az esengéssel, mely a gyermekek bölcsőjéből hangzik; ellenkezik mindennel, a mi egy nemzet lelkében halhatatlan; - és ez eszmét nemzetével mégis el tudja fogadtatni; el tudja fogadtatni mind a mellett, hogy az eszme felállításával maga is ellentétbe jő saját múltjával, s elrúgja saját lábai alul a piedestált, melyen mint általános tisztelet tárgya állott polgártársai bizodalmában; hogy valaki - miként Deák tevé - ma tolmácsa legyen a nemzet eszének, szivének, mint ő a 61-iki felirással volt; s miután a nemzet ezt egyetlen hanggá összeolvadt hálával, hódolattal fogadta, s ő annak holnap ellenkezőjét állítsa fel, mint Deák 67-ben tevé, s ezt a nemzettel mégis el tudja fogadtatni, elfogadtatni mint üdvöt azt, a miben nemzedékről nemzedékre negyedfél századon át mindig kárhozatot talált - ah kérem, ez oly óriási észerőnek, oly értelmi praepotentiának bizonyítványa, a mely valóban bámulatot kelt.

Az értelmi felsőség ilynemű diadalára én nem tudok példát a történelemben.

De ez a csodás diadal még egy más dolognak is revelatiója. Revelatiója annak, hogy a nemzet határtalan bizalommal volt Deák jelleme, becsületessége, önzetlen hazafisága iránt. Most már persze a függetlenség feladása s az annak nyomán logicai következetességgel felburjánzott közszellemölő institutiók, s a "szabad vásár", a hivatalos állás földén emelkedett paloták, szerzett uradalmak s megsokszorozott milliók csábító példái, és annak szemlélete, hogy a köpenyforgatás cynismusa hatalomra vezet, megrontották a nemzet erkölcseit; ma már a pártfegyelem vak engedelmességének segítségével, melyet az önzés sophismái "alkotmányos dogmává" piperéztek fel, az, a ki hatalomban van, a többséggel mindent elfogadtathat, mindent! - Látjuk, a kolomp megszólal s a nyáj fut borura, derüre a kolomp után. Hanem 1867-ben még nem volt a magyar ily szépen disciplinálva. Ám próbálta volna meg azt a közösügyes labdacsot a nemzettel oly ember lenyeletni, a ki felette nem áll a gyanunak, hogy lelkéhez az udvari csábok hozzáférhetnek, megbukott volna okvetlenül. Hanem Deáknak sikerült. - Sikerült azért, mert az ő jellemének szeplőtlen tisztaságához a gyanunak még csak árnyéka sem férhetett. Az ész és jellem összhangzata teszen embert nagygyá. S a nagyság imponál. Az emberek imígy okoskodtak: Deák, az önzetlen hazafi, csak jót akarhat a hazának, annak hát jónak kell lenni, a mit ő nagy eszével jónak lát - és mentek utána.

Nagy észszel csak nagyot lehet tévedni. Deákon is megesett ez az emberi s tévedésének következései irtózatosak. De erkölcsi nagysága oszolhatlan nimbussal veszi körül emlékezetét; mert az ő önzetlen becsületességébe vetett nemzeti bizodalmat ő nemcsak mindig megérdemlette, hanem diadala után is igazolta.

Hiába, barátom! tagadhatlanul szép látvány az: hogy egy szükségtől ugyan ment, az élelmi gondok ellen vagyona által fedezett, de szerény helyzetű, egyszerű polgár, oly szolgálatot tegyen egy császár-királynak szerencsétlenségében, hogy (bármilyen legyen is a végeredmény) pillanatilag megmentőjének nevezhető, és a szolgálat után a megmentett császár-király oly koldus szegénynek legyen magát érezni kénytelen a megmentő egyszerű polgárral szemben, miszerint a fejedelmi kegyosztás egész tárházában semmije se legyen, a mivel hálája jeléül az egyszerű polgárt csak meg is kinálni merhesse - bizony szép látvány ez tagadhatlanul.

Hiszen tudom én, hogy a nagy jellemek fészke az arany középszerűség; ennek lélektani okai vannak. És azt is tudom, hogy önöknek soraiban, sőt azon kivül is vannak, kiknek meggyőződése nem eladó, sőt olyanokat is tudok, kik nem hogy a szerény egyszerűséggel be nem érnék, de még (és ez a jellemesség igazi próbaköve) az inséget is (a mivel Deáknak soha sem kellett megküzdenie) vidoran tűrik, a nélkül, hogy a keserves nyomás miatt magukat árúba bocsátani csak kisértetbe is jönnének.

Hanem eladónak vagy a csábok bármi nemével elszédíthetőnek lenni, egy dolog, s olyannak lenni, hogy még "post factum" se merhessen valakit sem nemzet, sem király valami jutalommal életében csak meg is kinálni - ez más dolog.

Deák szerencsés ember volt, hogy neki alkalma nyilt e republicánus erényt monarchiában revelálhatni. Ha becsületes ember irigyelhetne valamit, ezt a szerencsét irigyelhetné. Oly ritkán nyilik ily alkalom. De mi büszkék lehetünk reá, hogy e romlott korban fajunknak jutott e manifestatio dicsősége; a democratikus elvnek e diadala, mely koronás főknek is imponál.

És én megvallom Önnek, én nem tartozom azok közé, kik ama koszorúkban s könycseppben, melyekkel a Habsburg fejedelmi pár Deák ravatalának adózott, számítást, politikai sakkhúzást keresnek. Dolgoknál, melyek a kedély birodalmába vágnak, nem szeretek játékszini szereplést látni. Hiszen a dolog nagyon egyszerű; az erkölcsi szegénységnek bámulatos szegénysége volt volna, egy koronáért még egy koszorút s egy könycseppet sem adni annak ravatalára, a kivel szemben, mig élt, a kegyosztás királyi hatalmát koldus szegénynek tapasztalák. De ha kegyelet dolgában számításokról szólhatnánk, azt mondanám: "Was kein Verstand der Verständigen sieht, das übt in Einfalt ein kindlich Gemüth." - A királyné megtett mindent, a mi tőle, a koronás nőtől kitelhetett. Becsülöm érte. Megmutatta, hogy női tapintata ösztönszerűleg jobb tanácsot sugalt neki, mint sugaltak férjének tanácsosai - az ügyetlenek. Ennek semmi áron sem kellett volna Deák temetéséről elmaradnia. Az a szárnysegéd - surrogálás... baklövés volt. Hiszen ennyit Victor Emmanuel még Gino Capponinak is megtett. Pedig az neki nem adott koronát.

Különben én azt hiszem, hogy önök mindenkép csak vesztenek Deák halálával. Jobb szeretek egy önérzetes vezért ellenfélnek, ki bár fatális művének exigentiái által magát sokszor feszélyezve érezte is, de tartott becsületére, mint egy tábort, melynek összetartó kapcsa nem meggyőződés. Aztán ő még betegen is genirozta kissé a reactiót. Féltek rosszalásától. Tartottak tőle, hogy túlfeszítik a húrt, türelme szakadhat, s egyszer csak felviteti magát betegen a házba, mint az öreg Chatam, hogy megmondja nekik: "Ez már csak mégsem járja." És ha majd a quota-kérdés előkerül s talán királyi arbitragera kerül, Deák nagyon fog hiányozni a nemzetnek.

Általában én azt hiszem, hogy a kinél, mint Deáknál, az ész és jellem összhangzata annyira megvan, hogy még tévedéseivel is imponálhat korának, annak elhunyta ürt hagy hátra maga után, melyet ismét csak nagy alkalmú idők tölthetnek be.

Hanem Deák nemes jellemével kapcsolatban van egy dolog, a mely felett csodálkozom, egy másik, a mi boszant, s egy harmadik, a mi elszomorít.

Csodálkozom a felett, hogy Deák a függetlenség ösztönét, melyre mint ember annyi becset helyezett, hogy semmiért a világon fel nem áldozná, mint polgár a hazára nem vitte át. Ez csodálatos lélektani ellentmondás.

Boszant az, hogy mert Deáktól nagy tévedése mellett sem tagadhatta meg senki azt, hogy önzetlen, becsületes hazafi maradt, - hát a legcynicusabb apostasiák is arrogálni merik azt a pretensiót, hogy önzetlen, becsületes hazafiságnak tartassanak.

Elszomorít pedig az, hogy Deák szeplőtlen becsületessége nemcsak nem gyakorolt sem vonzó, sem visszatartó hatást korának erkölcseire, de sőt azt lehet mondani, hogy az ő alkotása, a 67-diki mű a depravatio Pandora-szelenczéjét nyitotta rá a nemzetre. Üzérkedési lázragály hullott ki belőle a közéletre s a telhetetlen sáskák, a vérszopó nadályok egész serege. Undorító egy látvány volt. S a vezér jellemének e hatástalansága az őt követőkre egészen megzavarná államtudományi psychologiámat, ha nem tudnám, hogy az institutiók mennyire visszahatnak az erkölcsökre. De mert ez a hatás törvény, és törvény az is, hogy viszont az erkölcsök visszahatnak az institutiókra, én egy oly vitiosus körbe látom terelve a nemzetet, mely jövendője felett kétségbe ejt.

Deák szerencsés ember volt. Őt a hosszas betegség testi kínjai megmentették azon lelki szenvedéstől, hogy realisálhassa elméjében a hatást egész terjedelmében, melyet az általa jóhiszemmel ültetett upasz-fa már is gyakorolt a jelenre, mely a jövőnek méhe. Ő azon hittel halt meg, hogy hazánknak jövendőt biztosított. Ily hittel halni meg, nagy áldás. - Én azon aggodalommal halok meg, hogy a mit Deák tiszta jó lélekkel, de szörnyen tévedve alkotott, egy örvény, melybe e nemzet belevész. - És a fatalitás logikája annyira hajthatatlan, az Eumenidák boszúja annyira kérlelhetetlen, hogy én, a számbavehetetlen véletlenen kivül, ez örvényből nem látok szabadulást. Mert eltiport nemzet újjá születhetik, de öngyilkos nemzetre nincs föltámadás. Ily aggodalommal halni meg, keserves átok. Nekem ez látszik kimérve osztályrészemül.

Nem inopportunus Deák sirjánál részemről ez elmélkedés, édes barátom - bizony nem az!

A halál mysteriosus kaszájának e suhintása azt súgta fülembe: "Memento! most rajtad a sor."

És én azt súgtam vissza a suttogónak: "All right", készen vagyok.

Hát bizony igaz, rajtam a sor. Abból, a mit hajdan vieille gardenak neveztek hazánkban, már csak igen kevesen maradtunk hátra Deák után. Még a botokud is megszámlálhatna, a ki pedig csak ötig tud számlálni. És a hátramaradt kevesek közt, az unghi öreg Bernáth Zsigmondot kivéve, én a legöregebb. S hozzá már is csak egy élő szobor; a megtagadott multnak tragicus emléke egy sivatagon - és semmi más.

Hiszen jó; én készen vagyok. El is megyek helyemre, Genuába, szép csendesen, minden zaj nélkül, úgy, hogy még szomszédom is aligha tudja meg. - És biztosíthatom önt, hogy "the earth will continue to roll round and round nevertheless" és szűk családi körömön túl senkinek sem fog feje fájni miattam. - Ez is vigasztalás; tudni, hogy senkinek nem okoz az ember fájdalmat.

Ime túlkésőn veszem észre, hogy nagyon is hosszúra nyúlt a fenszóval elgondolkozás.

Egy kéréssel végzem. Vegyen Ön kérem időt magának, az ide zárt cupressus funebris ágacskát, a feltámadás jelképét nevemben letenni Deák sírkápolnájának küszöbére, egyedül, zajtalanul, szép csendesen. A szél el fogja kapni, vagy a járó-kelők eltapossák. "Never mind." - Ha az a cosmicus imponderabile, amaz infinitesimalis részecske a "mens agitat molem, et magno se corpore miscet"-ből, mely a phisikai rokonság törvényei szerint testünkben összegyűlt, hogy azt élő, gondolkozó öntudatos lénynyé potenzirozza; ha mondom, ez a durva anyagnak elemeire szétbomlása után is megtartja personalitását (a mit az én tudományom nem mond lehetetlennek, minthogy az ős elemnek felbomlania nem lehet) és ha van kapocs a két lét között (a mit óhajtani természetes, bár hinni nehéz), az, a mit egykor Deák Ferencznek hivtak, meg fogja érteni, hogy mit izen én tőlem ő neki a czipruság.

Fogadja szives üdvözletemet.

Maradok igaz barátja

Collegno al Baraccone, 1876. decz. 3.

Nagyon ideje volt, hogy a magyar képviselőház kellőleg tájékozza Európát, nem a felől, hogy tulajdonképen mi politikát követ, s mi irányt vall magáénak az osztrák-magyar külügyminiszter a mindig megujuló keleti váltóláz jelen paroxismusában (mert mi tagadás benne, föllebbenteni a fátyolt, mikor az lebbenni nem akar, önöknek nem adatott), hanem ideje volt volna, hogy tájékozza az iránt, hogy minő politikai irányt tart a nemzet közvéleménye hazánk s a monarchia érdekei követelményének, minő politika az, a mely nemzetünk lelkesült támogatására bizton számíthat, s minő az, melyet a nemzet magától határozottan elutasít.

Várta e tájékozást az európai közvélemény, mert oly európai probléma forog fenn, melynél geographiai helyzetünknél fogva nemzetünk magatartása mindenesetre oly fontos tényező, hogy azt számításon kívül hagyni nem tanácsos. Parancsolta a tájékozást azon vitális tekintet, hogy hazánk s a monarchia annyira közvetlenül, annyira létkérdésileg vannak a keleti kérdésnél érdekelve, miszerint valóban elmondhatják, hogy "res nostra agitur". Tanácsolta a tájékozást azon körülmény, hogy köztudomás szerint nem alkotmányos természetű, de társadalmi állás, összeköttetések s a multak traditióiból merített támasz folytán, nagyon aggasztó befolyások vannak ez ügynél a döntő körök körül forrongásban, melyeket minden kitelhető módon ellensúlyozni hazánk s a monarchia fönmaradhatásának érdeke int. De indicálva volt a tájékozás azáltal is, hogy a legfonákabb nézetek vannak a magyar nemzet tendentiái felől Európaszerte elterjedve: érzelmei balul fogatnak föl, s félremagyaráztatnak; a mi nem is csoda, minthogy a Pesten megjelenő "Correspondance hongroise" félhivatalos kútfőnek tartatik, s ezért a külföldi sajtó által széltiben idéztetik; ez a kőnyomatu lap pedig a legtendentiósusabb machiavellismussal mindent elkövet, hogy orosz érdekben Európa közvéleményét félrevezesse.

Ön, határozati javaslatának benyujtásával alkalmat nyujtott a nemzet képviselőinek az annyira szükséges nyilatkozásra.

E határozati javaslatot, a bonyodalmak jelen stádiumában, szavazásra bocsátani természetesen nem volt volna tanácsos, még ha bármily többségre lehetett volna is önnek kilátása, hanem én sokkal jobban ismertem önnek parlamentáris jártasságát, mintsem, hogy bizonyosnak nem éreztem volna magamat, hogy ön nem oly czélból nyujtotta be határozati javaslatát, mintha szavazást kivánna provokálni, hanem csak a végett, hogy az ügy "megbeszélését" provocálja, s a közérzület tolmácsolására alkalmat nyújtson.

Ön ezen eljárásának helyességét alig lehetett volna jobban igazolni, mint a ház conservativ töredékének vezére tette, a ki kivánta volna, hogy a kormányelnök felkérte volna a házat, hogy e kérdésnek "megbeszélésétől" tartózkodjék; de e kivánságát maga igen kézzelfoghatólag megczáfolta az által, hogy a szerinte nem megbeszélendő kérdés megbeszélésétől teljességgel nem tartózkodott, sőt azt tüzetesen megbeszélte. Egész programmot adott.

És én szeretem, hogy megbeszélte. Óhajtottam volna, hogy képviselői állásában ne hagyta volna magán annyira uralkodni a diplomatát, a ki megszokta nézeteit akként formulázni, hogy az interpretatió rugékonyságára mindég tér maradjon. De azt megvallom, még is szerettem tőle hallani, hogy minden "terjeszkedési vagy foglalási vágyat" ő is határozottan repudeál; szerettem hallani, hogy míg egyrészt a velünk szomszédos népek polgári állása és sorsa iránti érdeklődésünknek ő is ugy, miként ön kifejezést adott, s azt alaposan indokolta is; másrészt a "fajrokonságok szerinti csoportosulások mozgalmaira" határozott kárhoztatást mondott; és szerettem hallani, hogy "a hatalmi viszonyok" nemcsak nyiltan ellenséges alakulásában, hanem megváltoztatásában is vitális érdekeinknek ő is megtámadhatását sejti, s annak ellenében a monarchia népeinek bátor védelmére hivatkozik.

Ily nyilatkozatoknak kétségtelenül megvan a maguk fontossága. Hanem azt sajnálom, hogy a "megbeszélés" e példája nem fogott a miniszteriális többség padjain. Bámulatos politikai tapintatlanságot követtek el hallgatásukkal. Hiszen nem a kormány külpolitikájának birálata, hanem az ország közvéleményének tolmácsolása forgott szóban: hát ugyan miként mulaszthatták el az alkalmat, hogy pártkülönbség nélküli egyöntetűséget adva a nemzeti érzelem tolmácsolásának, egy erős oszlopot állítsanak a külügyminiszter háta mögé, melyre az ugy az európai hatalmak értekezletein, mint ama bizonyos extraconstitutionalis befolyásokkal szemben támaszkodhassék is, és szükség esetén hivatkozhassék is, valahányszor oly iránylatokkal találkozik - a mint bizony nagyon is találkozik - a melyek hazánk, s a vele ez ügyben tökéletesen solidaris érdekű monarchiának (hogy báró Sennyei szavaival éljek) "létjogát és szív-erének szálait szétrepesztéssel fenyegetik".

Hogy a miniszteriális többség ez alkalmat elmulasztotta, a fölött annál inkább csodálkozom, minthogy saját vezére, a kormányelnök őket a nyilatkozásra úgyszólván invitálta, midőn az ön indítványára közvetlenül adott válaszában csak arra, de csakis arra kérte a házat, hogy ez ügyben, "bármi határozat hozatalától tartózkodjék" (a mi ellen, hiszen önnek magának sem volt kifogása), hanem egyszersmind azt is kijelentette, hogy a "közvéleményt megismerni a kormánynak kötelessége, s a közvélemény megismerésére vezethetnek a házban tett alapos, higgadt egyes nyilatkozatok".

Bizony sajnos, hogy ezt a többség padjain meg nem értették. Minő becses momentum volt volna, ha szemben a bécsi reichsrath azon jelenetével, hogy ott ez ügyben jóformán egygyel több vélemény hallatott, mint a hányan szólottak, a magyar képviselőházban pártkülönbség nélkül mindenki egy véleménynek adott volna kifejezést.

Hanem ők miniszteriálisabbak magánál a miniszternél, a ki pedig ugyancsak mindenáron miniszteriális. "Koste, was es kosten mag." Ők hallgattak. Ügyetlenek!

Én nem tudok esetet a történelemben, hogy a mai világ augurjai, kiket diplomatáknak neveznek, annyi mesterséget fejtettek volna ki arra, hogy valamely kérdést eltorzítsanak, s a természetes alak felismerhetlenségeig agyon tatouirozzák, mint a keleti kérdéssel történik.

Mennyi álcza! mennyi kápráztatás! mennyi por szórva az emberek szemébe!

Nem gondolom, hogy a Sándor utczai "megbeszélés" feleslegessé tett volna egy kis szellőztetést.

Megkisértem.

Hanem egy nyilatkozatot kell előre bocsátanom.

Önök kiváncsiak voltak megtudni valamit az osztrák magyar külügyér politikája felől.

A magyar kormányelnök azt mondta önöknek, hogy semmit sem mond. - Nem csodálom. - És a semmi tudomásul vétetett "of course".

Hanem mondott helyette a már idéztem "Correspondance hongroise" "La Maison d'Autriche" czím alatt, mely czikk, - ha jól tudom - akkor jelent meg, midőn a külügyér Budapesten volt. E czikket a nov. 20-kai külföldi lapok egész kiterjedésben reprodukálták.

E czikk határozottan azt mondja, hogy az osztrák-magyar külpolitika egy követ fúj az oroszszal, s hogy a czár nem fog az "osztrák ház" ellentállásával találkozni. No ha ilyen szél fú Bécsből, elénekelheti az az "osztrák ház" a "De profundis"-t. Az összeesküvésnek keresztelt Martinovicsféle reformaspiratiók tragikus végnapján az áldozatok vesztőhelyre kisért egyike (gondolom: Őz) e szavakkal kopogtatta meg egyik fogolytársa börtön-ajtaját: "Engem már visznek." Ezt Bécsben is elmondhatják, ha csakugyan akként áll a dolog, amint a "Correspondance hongroise" mondja.

Külömben revelatio-e ez, vagy tapogatózás? s mennyiben egyik, mennyiben másik? én nem tudom. Badarságait mellőzöm, hanem mond egyet, a mire nyilatkozni akarok.

Azt mondja, hogy azon "ultra magyarok" (ismer ön ilyen fajt? én nem), kik azt akarnák, hogy Magyarország "anti-szláv" (értsd: anti panszláv, azaz anti-orosz) politikát kövessen, ezt oly számítással teszik, hogy kerülő utakon azon czélhoz jussanak, melyet én tűztem volt ki magamnak. Hanem reményli, hogy a mi nekem nem sikerült, ezeknek (kiket "intrigants de bas étage"-nek nevez) sem fog sikerülni.

No hiszen tudva van, hogy nekem megvannak a magam nézetei hazám állami életének alapfeltételei felől, melyekhez annál hajthatatlanabbul ragaszkodom, minél erősebben hiszem, sőt biztosan tudom, hogy a történelem logikája nekem fog adni igazat, ha nemzetem életszivóssága ki birja állani azon betegséget, melyet az ellenséggel s vaksággal egy gyékényen áruló álhazafiság reá árasztott.

Hanem ki kell jelentenem, miként a lehető legalaptalanabb, de egyszersmind legármányosabb insinuatió az általam is vallott függetlenségi aspiratiókkal akarni összeköttetésbe hozni azon nézetet, hogy Magyarországnak nem kell, nem szabad magát a keleti kérdésben az orosz politika vontató kötelére akasztani engedni.

Hinni merem, hogy annyit ellenségeim is el fognak ismerni rólam, hogy sem hazudni, sem csalni nem szoktam. S én határozottan kijelentem, hogy én e nézetben igen is osztozom, annyira osztozom, hogy minden kigondolható expedienst, még a rettenetes szerencsétlenségnek vallott háborut is kisebb szerencsétlenségnek tartom, mint az orosz hatalom növekedésének megengedését. Hanem e nézetemben annyira nem vagyok ismeretes politikai aspiratióim által befolyásolva, miként ha óhajtom - a mint lelkemből óhajtom, - hogy e nézet döntő körökben is elfogadásra találjon, ezt azon tiszta meggyőződéssel teszem, hogy ez esetben hazánk létérdekei, az osztrák dynastia létérdekeivel tökéletesen szolidárisak.

Én igen is veszélyt látok abban hazámra, ha az orosz hatalomnak (territoriális terjeszkedésről nem is szólva) megengedtetik oly állást foglalni a balkáni félszigeten, mely diktatorialis befolyást biztosít számára azon félsziget szláv faju népeinél s ezeket a szentpétervári "változhatlan gondolat" (pensée immuable) eszközeivé idomítja, le egészen az adriai tengerig; de én azt nem kevésbbé veszélyesnek, sőt mindent (Berlint is) számba véve, még veszélyesebbnek tartom az osztrák birodalomra nézve, melynek területén máris akadnak, a kik az orosz autokratát már is uruknak, czárjuknak üdvözölgetik.

Boldogtalanok! a kik (akár a Száván innen, akár a Száván tul) be nem látják, hogy ily vágyakat táplálni annyit teszen, mint nemzeti individualitásról lemondani, a mi nélkül pedig a nemzeti szabadságnak nemcsak reménye nincs, de még csak alanya, még csak tárgya sincs.

A "Correspondance hongroise" insinuatiója oda megyen ki, hogy azon problematikus lények, kiket ultra-magyaroknak nevez, arra speculálnak, hogy ha az osztrák ház összetüz az oroszszal, megbukik s bukásából egy független Magyarország nőheti ki magát.

Minő badar beszéd! hiszen ily bukás esetében Magyarország volna a máglya, melyen az osztrák sas megégettetnék. S bizony nincs olyan bolond magyar a világon, a ki égő máglyának szeretné hazáját csak azért, hogy rajta s vele a sas is elégjen. - Nem instálunk az ily gyönyörüségből.

Általában igen nagy balitélet azt gondolni, hogy Magyarország teljes - az én értelmembeli - függetlensége, csak az osztrák monarchia romlásán épülhet fel. Ez teljességgel nem áll. Hanem ez a thesis nem e lapra tartozik.

De ide tartozik azt kimondanom, miként igaz ugyan, hogy a háboruk kimenetele mindig kétséges, partem fortuna sibi vindicat, s ép azért csak oly veszély esetén kell ehhez nyulni, mely a háborunál nagyobb szerencsétlenség: de én mindent számba véve, számba véve az erkölcsi rugókat, melyek a szuronyokba lelket öntenek; számba véve azt, hogy mire képes a magyar szív, melynek lüktetéseit én ismerem; mire képes a magyar kar, ha hazája életét kell védeni; számba véve azt a bizonyos beteg embert is, ki - ugy látszik - éppen nem oly beteg, mint a minőnek ellenségei hirlelték, és számba véve azt az "élő szobrot" is, melynek szoborrá tételét Johannes Miller híres szavaival szólva, isten csak azért engedte meg, hogy a királyok erkölcsiségét megmutassa a világnak; és számba véve sok más egyebet, ha mindjárt azt mellőzzük is, hogy ama colossus, mely árnyékot vet a világra, agyag lábakon állónak mondatik, én a mondó vagyok: hogy ha az osztrák-magyar monarchia tekintélyének egész sulyával az orosz hatalom panszlavistikus terjeszkedésének megálljt kiállt; s az orosz elbizakodás ennek békés uton nem enged, s a dolog fegyveres eldöntésre kerül: az eredmény nem az lesz, hogy az osztrák sas elég, hanem az lesz a végeredmény, hogy az orosz hatalom Európa szabadságának ártalmatlan arányokra szállíttatik le.

Nem állítom ezt bizonyosnak. Háboruknál nincs bizonyosság. De valószinű "chance"-nak mondom. S a nem bizonyos "chance" mindenesetre tanácsosabb, mint a bizonyos romlás. Hogy egy régiebb hasonlatommal jelöljem a jelen esetet, az a madár minden bizonynyal a legostobább expedienst választotta, a mely, mert félt a krokodilustól, hát a krokodilus tátott szájába repült.

Ha Ausztria, miként a "Correspondance hongroise" akarja, az orosz politika vontató kötelére akasztja magát, elvész bizonyosan, elvész menthetetlenül. Itt chance nincs többé. Csak bizonyos halál van. A madár a krokodilustóli félelmében a krokodilus torkába repült.

És akármit tegyen is fel akárki a magyar függetlenség hiveiről, már azt a bárgyuságot csak - kérem - senki se tegye fel róluk, miszerint Magyarországot egy égő máglyának kivánhatnák, csak azért, hogy a lángok közt, melyek a máglyát elhamvasztják, az osztrák sas is elégjen.

Ennyit jónak láttam megmondani. Csak bevezetést akartam írni a keleti kérdés szellőztetéséhez, de úgy veszem észre, annyit s olyanokat írtam, hogy a szellőztetés talán már el is maradhat. - Meggondolom.

Addig is fogadja nagyrabecsülésem kijelentését s baráti üdvözletemet.

Collegno al Baraccone, 1876 decz. 12.

Kedves barátom!

Talán még sem lesz egészen felesleges a keleti kérdést kissé megszellőztetni. Nem mintha valami ujat vélnék mondhatni, hanem mert a tisztázott fogalmak az ösztönszerűség sugalmait meggyőződéssé, s az óhajt akarattá szilárdíthatják.

A keleti kérdés európai kérdés. Nincs hatalom Európában, mely nem érezné, hogy annak phasisai kisebb-nagyobb mérvben, közvetve vagy közvetlenül saját érdekeivel kapcsolatban állanak.

Honnan e kérdés fontossága?

Mi által és mióta lett a keleti kérdés európai kérdéssé?

Az által és azóta, hogy az orosz hatalom a török birodalom csonkításaival és Lengyelország felkonczolásával Európa szabadságának veszélyes arányokra növekedett.

Én hálával tartozom a portának. S én a hálát nem mint sokaknál tapasztaltam tehernek, hanem szent és kedves kötelességnek tekintem. És én becsülni tanultam a török nép nemzeti jellemének nemes vonásait. Becsülni tanultam annyival inkább, minél bámulatosabb tünemény az, hogy e szivós erkölcsi népnek társadalmi erényekben gazdag jellemét még azon dögleletes levegő sem volt képes megrontani, mely Konstantinápolyból azon hosszu időn át reá özönlik, hogy a túlsulyért minden eszközökkel versenygő európai cselszövények, e világvárost a corruptió folyton forrongó boszorkány üstjévé alakították. E corruptió az üst körül haszonlesőleg ólálkodó magasabb körökben igen is talált, nagyon is talált fogékonyságra; de a tartományokban a nép zöme tisztán megőrizte az erkölcsök, a társadalmi erények szent ereklyéjét; miként nálunk is a nép zömének házi tűzhelyén lett megőrizve a nemzetiség örök szent tüze, midőn a palotákban kialudott. Igaz, a török nép abban, a mit polgárisodásnak szoktunk nevezni, nagyon hátramaradott. Nem fogékonyságán mult s nem az ő bűne. Hanem a mily kétségtelen, hogy csak a néperkölcs nyújthat a szabadelvű intézvények meggyökerezésére biztos talajt, s ama nélkül ezek elcsenevésznek vagy hazudsággá válnak: oly bizonyos az is, hogy bámulattal látná a világ, mi könnyen vernek gyökeret, mi természetesen meghonosulnak a legszabadelvűbb intézvények a török népnél, ha Európa meg nem engedné, hogy a török birodalom hereditarius ellensége, tendentiósus avatkozásával, a kor intelmei által sugalmazott törekvéseknek utját állja.

Hanem ezek az én egyéni nézeteim, egyéni rokonszenveim. A világ politikájában nem rokonszenv a mérvadó. Az érdek az, s ha nagy idő óta az európai súlyegyen politikájában a török birodalom feltartása dogmává vált, s in foro conscientiae most is az: ez bizony nem onnan van, mintha Európa a törökbe szerelmes volna, hanem onnan van, mert az orosz praeponderantia növekedésétől irtózik. És bizony méltán.

A keleti kérdés orosz hatalmi kérdés. "Hinc omne principium, huc refer exitum." Ez a dolog veleje európai érdek szempontból. Minden politika vagy csalás, vagy csalódás, mely nem ezen tényt veszi kiindulási pontul.

A keleti kérdés orosz hatalmi kérdés. Legyen e vonás kitörölve a keleti kérdésből, s az ipso facto megszünik európai kérdés lenni. Egyszerre leszáll egy tisztán belügyi kérdés szinvonalára, melynek ily vagy amolyan fordulatait rokon- vagy ellenszenvvel kisérhetik az emberek, elveik sugalma, érzelmeik ösztöne szerint, de egy európai hatalomnak sem fogná álmát háborgatni. Sikerüljön a török portának (a mint én lelkemből óhajtom, hogy sikerüljön), különféle faju s vallásu népeit egymással és saját fenhatóságával kiengesztelni, legyen az alkotmányos intézvényekkel körülvett jogegyenlőség alapján, legyen personal unio vagy szorosra fűzött federativ irány alapján; avagy ne sikerüljön, s feldöntött hatalmának romjain emeljék államéleti érvényre nemzeti individualitásaikat birodalmának népei: mindez nem fogja Európa békéjét, Európa szabadságát fenyegetni, mindebből nem fog senki európai kérdést csinálni.

Ellenben mig a keleti kérdésnek orosz hatalmi vonása a situatióban fekszik; a török birodalom akár épségének megtámadására, akár fenhatóságának csorbítására intézett minden merénylet, mindig fenyegetni fogja Európa békéjét, mert minden, akár közvetlen, akár közvetett növekedése az orosz hatalmi túlsulynak Európában, egy-egy lépés Napoleon azon jóslatának teljesedése felé, hogy "Európa kozákká leszen".

Humanitásról beszélnek. Boldog Isten! hát hol van az a keresztény hatalom Európában, mely az emberiségi érzelmeket minden scrupulus nélkül meg nem tagadta volna, nemcsak midőn ezt érdekében lenni vélte, hanem gyakran puszta boszúból is. Beh keserves emlékezetek tolulnak e szónál lázasan agyamba nekem magyarnak! s minő rettenetes példákat idézhetnék máshonnan is; végig a történelmi borzalmak hosszú során, le egészen a commune őrült brutalitásáig, s ez őrültség repressiójánál féktelenedett dühöngésig. És kérdem én, ki? hol? és mikor csinált európai kérdést a humanitás lábbal taposásából, melynek a világ annyi irtózatos nyomát viseli?

Hanem az bizonyos, hogy lehetetlen az emberi kebelben indignatiónak nem gerjedni, midőn azt látjuk, hogy épen azon hatalom burkolja veszélyes terveit a humanismus fátyolába, a mely a Visztulától a Behring-tengerig, a Fekete-tengertől a jegesig a humanitás lábbal tapodásával emelte magasra, s folyvást emeli hatalma colossusát, oly rendszerített consistentiával, oly kérlelhetlen kegyetlenséggel, s oly iszonyatos mérvben, hogy az példátlan a történelemben.

Nem humanitás forog itt kérdésben, hanem az orosz praeponderantia növekedése. Amaz csak por, mely az emberek szemébe szóratik, hogy ezt ne lássák.

És beszélnek szabadságról, önkormányzatról. Pedig a dolog úgy áll, hogy a mig az orosz hatalom Európa délkeletére reá nehezkedhetik, a Török-birodalom keresztény népei sem a porta fenhatóságával állandó kibékülésre soha nem fognak juthatni, sem szabadok és függetlenek nem lehetnek. Csak eszközei lehetnek az orosz politikának. Majd kényszerű, majd önkénytes, de mindig engedelmes eszközei.

Ime Szerbia. A mi a portát illeti, Szerbia szabad volt, mint akár mely nemzet a világon, s bizony függetlenségéhez is jóformán csak a puszta név hiányzott. Függetlenebb volt, mint Magyarország most politikai, közigazgatási, financiális, közgazdászati, szóval minden tekintetben. Még tributarius tekintetben is. Hanem az orosz irányában sem szabad, sem független nem volt, nem lehetett. A kinek patronusa van, ura van. Nem mintha a szerbek nem jobban szeretnének szabad szerbek lenni, mint az orosz dictatura vasallusai: hanem mert az orosz nyomásnak nem képesek ellentállani. Ez a helyzet fatális kényszerűsége. Szent-Pétervárról csak úgy ömlött a szóbeli biztosítás pora Európa szemeibe, hogy a cár tartóztatja Milán fejedelmet a háborútól. De orosz hivatalos ügynökök a háború tüzét fujtatták; Bosnia birtokával, a "Nagy Szerbia" phantasmagóriájával hevítették a szerb nép gyúlékony szenvedelmeit, orosz pénz özönlött Szerbiába; orosz tábornok állíttatott a szerb sereg élére; orosz tisztek, még activ szolgálatban lévő "express" e czélra szabadságolt tisztek is, és orosz fegyveresek ezrei tódultak Szerbiába; és szerb álcza alatt az orosz viselt háborút a török ellen Szerbiában, hogy ürügyöt nyerjen folytathatni a háborút álcza nélkül. A szláv szabadság nagy szavaival (mely szabadság Russiában persze dicsőségesen virágzik), elámított szerb nép nem vette észre, hogy nem a szabadságért, hanem az orosz praeponderantia érdekeiért küzd, vérzik és hal. És mivé lett a "szabad" Szerbia? Ott csüng tehetetlenül az orosz horgon, Russia vasallusává lett, orosz őrjáratok tartják a népet "rendben" Belgrádban. - Nagyon épületes dolgok ezek. És nagyon tanulságosak.

Vagy nézzük Romániát. Nincs helyem kivonatot csinálni történelméből, mit bizony jól tennék a diplomaták, ha kissé tanulmányoznának; megtanulhatnák belőle, hogy mit teszen az, midőn "önkormányzati reformokat" az orosz egy-egy "occupatióval" garantiroz. Csak annyit akarok emlékezetbe hozni, hogy a mióta Mircea és Bajazeth szultán közt Oláhország részéről s II. Bogdán és I. Szelim közt Moldávia részéről capitulatió köttetett, Románia szabadságát, önkormányzatát a porta mindig respectálta; respectálta mind a mellett, hogy hallatlan liberalitással ő a hatalmas, ő a souverain vasallusainak tartományából még saját vallását, még birtokolhatási jogát is kitiltotta. A török soha sem szegett meg frigykötést. Soha! Románia szabad volt, szabadságának minden csonkításait és minden szenvedéseit (pedig beh sokat szenvedett) orosz avatkozásnak köszönhette. És minden román hazafi érzi, hogy ha az orosz hatalom Romániát - e szigetet a szláv tengerben - körülkeríti, hazája összetörik, mint őz a boa constrictor gyűrűi közt. Ezt minden román tudja. És Európa Románia szabadságát, semlegességét garantirozta.

És mégis Románia volt az országút, melyen át Russia szerb álcza alatt a török ellen háborút viselt, és Románia lesz az orosz hadműveletek básisa a porta ellen, mint volt ellenünk 49-ben. A román kormány összetett kézzel esengett a garantirozó hatalmaknál, óvják meg Románia semlegességét. De az orosz nagyon ügyes politikus, nagyon jól választotta meg az időt a keleti kérdést ujból felzavarni.

Anglia hatalmas. Meg tudja óvni Konstantinápolyt, s el tudja seperni az orosz lobogót a tengerekről. De nem continentális hatalom. Egyedül nem küldhet százezrekre menő sereget Havasalföldre.

A franczia most még el van zsibbasztva, üdül, de még zsibbadt. Ha az nem volna, nem merné az orosz azt, a mit mer.

A német birodalmi kormánynak mindenki számára van udvarias szava, de politikája oda megyen ki, hogy senki se álljon a török mellé az orosz ellen; hogy lokalizáltassék a háború. Ez ha sikerül, a legnagyobb szolgálat lesz, mit az orosznak tenni lehet, a ki a török tartományok belbékéjének felzavarásával a tért magának jól előkészítette, miként majd annak során s idején elő fogja készíteni nálunk is, és Austriában is. És mi Bismarck herczeg e politikájának kulcsa? az, hogy fél megbántani az oroszt, nehogy eszébe jusson kezet nyujtani a francziának egy "revanche"-ra.

A szerencsés (de szerencséjét századok kitartásával megérdemlett) Olaszország, mely vesztett csatákkal tartományokat nyert, nézegeti a láthatárt, ha nem tünik-e fel valahol egy complementaris fénysugár a "Stella d' Itália" számára.

Ausztria tanácsában a traditionalis "osztozkodás" démona kisért; s a hol nem kisért, hát a máról holnapra tengő határozatlanság paralysise zsibong.

Magyarország pedig tartomány, nem állam, nem követhet önálló magyar politikát. Feladta magát. Agyon kiegyezkedett.

Szentpétervárott ezt mind jól számba vették, mielőtt a "békés" Sándor czár oly resolutusan "háborussá" lett.

S Romániára nézve a dolog vége az, hogy a "szabad", a garantirozott semlegességü Románia orosz horogra kerül, mint már oly sokszor került. A lapok már ténynek hirlik a szövetséget, melylyel az orosz auxiliarisává szegődött. Ha még nem tette, hát tenni fogja. Mit csináljon? Ő álljon ellent egyedül az orosz pressiónak? Ő nézzen farkasszemet azzal, kire az európai continens oly bárányszeliden mekeg?.... A situatio viszi.

Ilyen a keleti kérdés philosophemája. A mig az orosz birodalom annyira túlhatalmas, hogy egész sulyával reá nehezkedhetik a török birodalomra, ott szabaddá, függetlenné senki sem lehet, urat cserélhet, patronust kaphat, kinek életere a korlátlan autocratia, patronust, kinek kiterjesztett karjai alatt a szabadság elhal, s csak a "nihilismus" burjána kuszik titokban; irtózatos növény, mely csak a reménytelenség, a desperatió földjében tenyészhetik. Ilyen "patronust" kaphat, de szabaddá senki sem lehet "orosz pártfogás" alatt.

És itt helyén lesz arról szólanom, hogy bámulatosan félremagyaráztatik az érzelmek, az aggodalmak áramlata, mely a magyar nemzet idegein végig rezeg. Az hireszteltetik, hogy a magyarok félnek a velök szomszédos szláv faju népek szabadságától. - Ez nem igaz. Csak ármány mondhat ilyet, s csak vakság vagy tudatlanság hiheti.

Magyarország és a magyar nemzet szabadságszeretete "egy napon született iker-testvérek", idősebb emez, mint Shakespeare Césarja magáról s a veszélyről mondja. A magyar sehol és soha nem félt, és nem fél a szabadságtól. És nem volt soha exclusiv a szabadság szeretetében, soha sem szabta fajhoz még a privilegiumokat sem, nemhogy a szabadságot. Keleti szomszédaink szabadságától pedig már épen annyira nem félünk, miként én erősen meg vagyok győződve, hogy ha valaha ezen népek igazán szabadokká lesznek, - de szabadokká, nem orosz szolgákká, Magyarország (ha saját sorsának akkor ura leszen) minden bizonynyal kész lesz velök oly kölcsönös védelmi combinatióra lépni, mely saját függetlenségünk biztosításának is, az európai egyensúlynak is érdekében lesz ugyan, de mely egyszersmind a legbiztosabb, sőt egyedül biztos, egyedül possibilis mód arra, hogy azon népek nemzeti individualitásaikat megóva, kivívandott függetlenségüket fentarthassák.

Én meg is vagyok győződve, hogy ily combinatió, melyben igen természetesen a török nemzetnek is helye van, a történelem logikájának postulatumai közé tartozik, csak ezen eszmerendben találhatják fel a kisebb nemzetek függetlenségük biztonságát a nagy agglomeratiók nyomása ellenében.

Nem a szabadságtól félünk mi, hanem az orosz hatalom növekedésétől féltjük hazánkat. A mitől mi magyarok félünk, ez az, hogy ha a török birodalom épsége felbontatnék, fenhatósága aláásatnék, mielőtt azon veszély elháríttatott, hogy e felbontást, ez aláásást az orosz hatalom idézze elő, az orosz hatalom zsákmányolhassa ki: az eredmény nem az lenne, hogy a török birodalom romjain szabad független nemzetek emelkedjenek fel, kiktől bizonyára nem lehetne okunk saját szabadságunkat, saját függetlenségünket félteni, hanem az eredmény az lenne, hogy akár foglalás által, akár (a mi egyre megyen, sőt veszélyesebb) a szolgaságért, a melylyel jár, compensatióul "nagysággal" kecsegtető fajrokonság mézes madzagával, az orosz hatalom mindezen népeket saját vontató kötelére fűzné; s minket ekként dictatorialis befolyásának vasabroncsával szorongatva, oly sulylyal nehezkednék reánk, a mely irtózatos küzdelmeknek, végtelen szenvedéseknek s meglehet Lengyelország sorsának perspectiváját állítaná szemünk elibe. - És meg kell jegyeznem, hogy ezen veszély, mely minket fenyeget, hasonló, sőt nagyobb mérvben fenyegeti az osztrák birodalmat. Itt tehát köztünk egy oly érdekközösség forog fenn, mely biztosságot nyujt a hatalomnak, hogy e közös veszély elhárítására, a magyar nemzetnél pártkülönbség nélkül, úgy, mintha milliói csak egy férfiú volnának, nem pusztán rideg engedelmességre, hanem mindazon erőfeszítésre számíthat, melyre egy létét, életét védő hős nemzet képes lehet.

Ez a veszély az, a mi rezgésbe hozta a magyar nemzet szív-hurjait. Ez az, a miért minden erőfeszítésre, minden áldozatra kész, hogy a török-birodalom integritása, s a porta fenhatóságának épsége az orosz praepotentiának zsákmányává ne legyen.

Ha ezen praepotentia veszélye elháríttatik, mi magyarok ugyan mindig rokonszenvvel fogjuk kisérni a török birodalom regenerationalis törekvéseit, s lelkünkből örvendeni fogunk, ha e regeneratio, a faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli egyenlő jog s egyenlő szabadság engesztelő áldozatával sikerül; mert mi magyarok ekkor a török nemzetben egy oly barátot nyerünk, minőt rajta kivül e tág világon hiába keresnénk; de ha a fátum, melynek gombolyaga a változhatlan mult szálaiból alakult, úgy hozná magával, hogy ne sikerüljenek ez engesztelő törekvések, melyeknek utjába ármány, önzés, szenvedély és külavatkozás annyi akadályt gördít; mi távol attól, hogy félnénk szomszédaink szabadságától, testvéries érzéssel üdvözölnők őket a szabad független nemzetek kerek asztalánál; nekik kezet nyujtani készek, hogy vállat vállhoz vetve, mindannyiunk szabadsága, függetlensége, minden kültámadás ellen biztosíttassék.

Távol a hazától magányban töltöm és végzem örömtelen napjaimat. De ha sokat el kellett is felejtenem, egyet soha sem felejtek el: ismerni a romlatlan magyar szivet, melynek dobbanásai felett kezem annyit nyugodott.

Én meg vagyok győződve, hogy ezekkel, a miket mondék, nemzetem érzelmeit tolmácsolám.

Fogadja baráti üdvözletemet.

Collegno al Baraccone, 1877 január 5-én.

Tisztelt elnök úr!

Volt szerencsém venni decz. 27-ről kelt táviratát, melylyel értesíteni méltóztatott: hogy a czeglédi választókerület országgyűlési képviselőjévé egyhangúlag én lettem megválasztva.

Mindig a legmélyebb hálára érzem magamat kötelezettnek, valahányszor engem, a több mint egy negyedszázad óta tőlük elszakítottat, bizalmukkal, jóindulatuk kegyével vigasztalnak meg hazámfiai, kiket én, közös édes anyánknak, a hazának egyik igénytelen, de hű gyermeke, testvérileg szeretni soha meg nem szünök.

Kérem is tisztelt elnök urat, méltóztassék hálaérzetem kifejezését a czeglédi választóknak tudomásukra juttatni.

Azonban tudva van országszerte, hogy hazánk államéletének alapfeltételei felől én oly meggyőződést táplálok, mely engem, ki jó lélekkel vallott meggyőződésemet meg nem tagadhatom, s megtagadni soha nem is fogom: eltilt attól, hogy a létező viszonyok közt képviselői tisztet vállalhassak. Én nem is gondolhatom, hogy tisztelt választóim azt várták volna, vagy várnák tőlem, hogy a választást elfogadom.

E választásnak nem személyes, hanem tisztán, határozottan politikai értelme van. - Hogy mi legyen ez? Annak világos magyarázatát birom azon levélben, melyet deczember 25-ikéről többen a választók közül hozzám intéztek s melyben a következőket olvasom:

"Felhasználjuk az első alkalmat arra, hogy a magyar nemzet közvéleményének egy újabb nyilvánulása által azon politika mellett tüntessünk, melyet ön s vele az egész nemzet a keleti kérdésben magáénak vall. Ezen ok indított bennünket, hogy az Ön nevét tűzzük zászlóinkra most, midőn új országgyűlési képviselő választására hivattunk fel."

Ez világos és határozott értelmezés. A decz. 25-ikén irott levél természetesen csak a választás után juthatott kezemhez, máskülönben szabadságot vettem volna magamnak megkérni Czegléd választópolgárait, találjanak politikai nézeteiknek - minden bizonynyal kivánatos - kitüntetésére más oly módot, mely nem vonta volna maga után azon sajnos következést, hogy Czegléd képviselői széke a jelen válságos viszonyok közt egy újabb választásig üresen marad.

Ilyen mód volt volna például: egy kérvény benyujtása a képviselőházhoz, hogy méltóztassék alkotmányos hatóságát a kérelmezők nézeteinek megfelelő politika érvényesítésére felhasználni. Továbbá e kérvénynek Pestmegyéhez is azon kéréssel benyujtása, hogy azt maga is pártolja s pártolására az ország többi törvényhatóságait is felszólítsa, melyeknek e végzetterhes kérdésben hallgatása egy újabb, igen szomorú bizonysága annak, hogy mennyire ki lett irtva minden vitális szikra a nemzetélet ama megbecsülhetetlen szervéből, melynek neve: megyei intézvény.

Én ezt a módot ajánlottam volna, mint czélszerűbbet és foganatosabbat is.

Azonban a választott mód e másikat nem zárja ki s nekem, mint hazafinak, a fenforgó súlyos körülményekből származott aggodalmaim között nyugasztalásul szolgál az: hogy hazánknak minden pártszemponti fölfogáson fölül álló létérdekeire alapított nézeteimet pártkülönbség nélkül egyhangúlag helyeselve látom egy ily nagy magyar város által, melyet a nemzetélet történelmi mozzanatainál tekintélyes tényezőnek ismerünk.

Kapcsolatban különböző oldalról hallatott nyilatkozatokkal, melyek közt örömömre szolgált Somssich Pál képviselő úrnak nem régiben a képviselőházban kifejezett szintoly bölcs, mint hazafias nézeteit olvashatni: Czegléd városa nyilatkozatának kétségtelenül megvan a maga nyomatéka.

És én, tekintve a magyar időszaki sajtó által a keleti kérdésben pártkülönbség nélkül elfoglalt s fentartott állást, tekintve a közvéleménynek minden oldalról összhangzó nyilatkozatait, és tekintve azt is, hogy minő fogadtatásban részesült az én nézeteimnek nyilvánosságra hozatala, még azon oldalról is, melyről különben csak ellenszenvvel, gúnynyal, megtámadásokkal szoktam találkozni; nem tarthatom alkalomszerűtlennek kifejezést adni azon ohajomnak, hogy bár kellőleg fontolóra vennék a döntő körökben azt: hogy oly kérdéseknél, melyeknek mérlegében a jövendő létérdeke méretik, mindenek előtt és mindenek fölött a népérzelemmel számolni nagyon tanácsos; mert minden politika, mely ezzel ellentétben áll, okvetlen bukásra vezet. Igaz, a népek nagyon türelmesek, s a magyar különösen az. Talán ennek tudata teszi néha túlbizakodottakká a hatalmakat. Azt gondolják, a mienk a "parancs" szava, a nép talán zúg, talán morog, de végre is engedelmeskedik, s nekünk ez elég. Nem akarom feszegetni, ha nincs-e oly vonal, melynél az önfeltartás ösztöne a legtürelmesebb nép engedelmességének is határt szab. Midőn engedelmeskedni annyi, mint a hazát megölni, a történelem azt mutatja, hogy a népek meg szokták kisérleni, ha nem lehet-e a megölettetést kikerülni, mert végre is ilyenkor még a meghiusult kisérlet sem hozhat a nemzetre végeredményben nagyobb állandó bajt, mint az engedelmesség hozott volna. - Számítás dolga az egész. Hanem ezt nem feszegetem. De arra igen is helyén látom figyelmeztetni, hogy vannak helyzetek, midőn maga a rideg engedelmesség nem ad sikert. - 1859-ben is parancsoltak, és parancsoltak 66-ban is korlátlan hatalommal, feszélyezetlenül, - és volt engedelmesség is, a mennyit csak parancsolhattak. Hanem az anyák, a nép leányai azt kiálták utána a harczba vitt hadfinak: "aztán kéznél tartsd a fehér zsebkendődet!" És e pár szó elvezette a "parancsot" Solferinóhoz, Szadovához! - Mire való a történelem, ha nem tanulságnak?

Bizony, bizony mondom, ha a "traditiók" tévcsábjai a "parancsot" az orosz vontató köteléhez csatolnák: az a magyar nemzet részéről legfölebb is csak amolyan "fehér zsebkendős" engedelmességre számíthatna. Legfölebb is. Mig ha - mit ne adjon Isten - az orosz hatalmi túlsúly terjeszkedését békés uton (más egyebek közt Romániának európailag garantirozott semlegességű keleti Belgiummá alakításával) elhárítani nem sikerülne, s a kérlelhetlen szükség a fegyver itéletét tenné kénytelenséggé, a magyar anyáknak honszerelemtől lángoló hős fiai nem fehér zsebkendőt lobogtatnának szuronyaikról, hanem a "Hazádnak rendületlenül"-t énekelve, "balance"-ba fogott fegyverrel mennének neki diadalmasan, mert rendületlenül, a halált okádó ütegek kereszttüzének - - a mint Szolnoknál tevék.

Pedig végre is a monarchia minden országa és tartománya közt a "legcompactabb" erő mégis csak Magyarország. Jó lesz ezt megfontolni.

Hanem az minden esetre bizonyos, hogy midőn ily válsággal áll szemben a monarchia, a minő most kelet felől fenyegeti, a kormányzati mesterségnek nem lehet sürgősb, nem életbevágóbb feladata annál, hogy a monarchia két fele közt villongó viszályokat elenyésztesse, miszerint a "viribus unitis" cselekvés a lehető legnagyobb belterjes erőre emeltethessék. Mert 36 millió alattvalónak uralkodója bizony "nagy hatalom", ha trónját népeinek elégedése s a közszellemnek egy érzelembe összeforrása veszi körül; de ha népei (melyek hiában a "Knout" alul bizony már mind kinőttek) egymással viszálykodásban élnek, mert érdekeik kölcsönösen összekoczczanásba hozatnak, hát akkor hiszen lehet "nagyhatalmasdit" játszani, de "nagy hatalom"-nak lenni bizony nem lehet, sem Európa tanácsaiban, sem a harcztéren. - Az itélet oda megyen ki, hogy a kinek háznépe saját magával villongásban él, az barátnak bizonytalan, ellenségnek nem félelmetes.

Ámde a viszálykodások elenyésztetését mondottam, nem eltakargatását. Ez semmit sem ér. Olyan, mint mikor a szolgáló hamut szór este a parázsra. Reggel izzónak találja. Vagy a ki úgy vél a kigyótól szabadulni, hogy a gyepü alá kergeti. - Előjön és mar. Hiszen "okkal, móddal" mindent keresztül lehet kergetni a törvényhozáson. Bécsben és Budapesten is. Hanem ez csak "hamu", csak "gyepü". A parázst nem oltja ki, a kigyót nem öli meg. - A nép érzelmén mit sem változtat. - Válságok idején nem az a fődolog, hogy a parlamentek valamit határozzanak, hanem az, hogy olyat határozzanak, miben a népek innen is, túl is a Lajthán megnyugvást találhatnak, mert érdekeiknek megfelel.

A viszályt csak a viszály forrásának kiszárításával lehet elhárítani.

Hát lássuk "quo fonte derivata clades in patriam populumqne fluxit". Lássuk a forrást.

Deák Ferencz halála alkalmából irott levelemben azt mondottam: ne kérdezzük ravatala fölött, hogy szabad volt-e azt, a mit feladott, azért a mit nyerni vélt, feláldozni? hanem nézzük csak azt: vajjon elérte-e azt a czélt, a melyet magának kitűzött, a melyért oly sokat áldozott? elérte-e azt, hogy viszály ne legyen Ausztria s Magyarország közt?

Boldog isten! hiszen már csak a bankkérdés is (nagyon fontos kérdés, mind hazánkra, mind Ausztriára, az bizonyos, de végre is, bankkérdés) olyan indulat-vihart költött föl a két "örökre kiengesztelt szövetséges jó barát" közt, hogy mérgesebb akár a török és orosz közt sem lehet. Rablóknak, fosztogatóknak nevezik egymást; vérszopó pióczáknak, kik egymás vérén táplálkoznak.

Pedig (hogy jogról, melynek megsértése magát előbb-utóbb mindig megbünteti, s hogy magasb állam-életi érdekekről ne is szóljak) ez mindig, de mindig így lesz, valahányszor egy-egy zseb-kérdés fordul elő; mindig így lesz, mert czáfolhatlan igazságot irt le európai hirű államgazdánk, Horn Ede, midőn ezeket irta: "Ausztria és Magyarország két külön gazdasági egészet képez, külön érdekekkel, külön viszonyokkal, külön iránylatokkal."

Ez tagadhatatlan tény, melyet dissimulálni hiába való törekvés, mert minden közgazdászati kérdésnél utat tör magának az életbe.

S mert tény, hát ugyan miként lehetett arról ábrándozni, hogy Ausztria s Magyarország közt viszály nem lesz, ha ez különböző érdekű, különböző viszonyú, különböző iránylatú két külön gazdasági egész, ugyanazon egy kereskedelmi politika, ugyanazon egy jegybank-társaság monopoliuma, ugyanazon egy közgazdászati rendszer keretébe erőszakoltatik?

Miként lehetett be nem látni, hogy két ily külön gazdasági egész egy vámterületbe össze nem füzettethetik a nélkül, hogy egyiknek vagy másiknak, sőt mindkettőnek érdekei érzékenyen ne sértessenek? Hisz ez gondolatnak is merő őrültség, mint Mudrony képviselő helyesen megjegyezte Szegeden. - S azt mondám: "mind a kettőnek", mert annak a bizonyos kecske is jóllakjék, káposzta is épen maradjon mesterkélésnek, mit kölcsönös temperamentumnak neveznek, soha, de soha sem lehet más eredménye, mint az, hogy mind a két félnek fájdalmat okoz, s egyiket sem nyugtatja meg. - Ausztriának drága magyar kenyér, Magyarországnak drága osztrák iparczikk: s mind a kettőnek financiális nyomorúság és pangó kereskedés - aztán legyen "béke" közöttük! - Uram bocsáss!

Miként lehetett be nem látni, hogy a két külön gazdasági egész, ugyanazon egy közvetett adózási sajtóba nem préselhető a nélkül, hogy mind a kettő ne szenvedjen?

Miként lehetett arról álmodni, hogy a külön két gazdasági egész hitelszükségletei ugyanazon egy bank útján elláthatók? mikor már magában az egy bank eszméjében kikerülhetlenül benne fekszik az a fatális kényszerűség, hogy a mit az egyik fél kap, az a másik fél szükségleteinek fedezésétől vonatik el.

Ezek mind merő lehetetlenségek s mennyit lehetne még mondanom, a mi mind onnan származik, hogy e szerencsétlen rendszer miatt egyik fél sincs azon helyzetben, hogy közgazdászati háztartását, financziáit, adózási rendszerét, kereskedelmi politikáját saját érdekeinek kivánalmai szerint rendezhesse be.

Aztán ne legyen kölcsönös gyűlöletesség, ne legyen örökös viszály Ausztria és Magyarország közt! Hiszen egyéb sem lehet, mint viszály. Ha a közösügyes terheket kell megosztani, Magyarország azt mondja: én nem birom a reám mért terhet, Ausztria meg azt mondja: Nem oda Buda! paritásunk van a delegácziókban, hát viseld a paritást a terhekben is. És milliók torkával kiáltja: "Keine Mehrbelastung". És mind a kettő védi indulatosan a maga álláspontját. De hát el lesz a viszály hárítva, ha a kormányzati "bölcseség" akár egyiknek, akár másiknak ad igazat, vagy hagyva a dolgot, a mint van, mind a kettőt fölboszantja? Ha közös vámtariffáról van szó, az osztrák ipar természetesen magas védvámok által kiván külföldi verseny ellen fedezve lenni a magyar piaczon; a magyar meg azt mondja, hát még sem eléggé élődtél rajtam, te fosztogató! még sem eléggé szívtad véremet, te nadály! - és éljen a kiengesztelő 1867-iki bölcseség! - Ha bankról van szó, a rendszer fatális logikája oda tereli a kormányokat, hogy egy bankból akarják ellátni a két külön gazdasági egész hitelszükségletet. Tehát repartiálni kell kettő között, a mit az egy bank nyujthat. És mi a kikerülhetlen következés? az, hogy mind a két fél sokallja azt, a mit a másik kap, és kevesli, a mit maga kap, és nehezteli a befolyást, melyet a másik igényel. - És ez így megyen, és így fog menni, mert máskép nem is mehet, mindig és mindenben. És a szerencsétlen rendszer egy kiapadhatatlan forrása az örökös viszálynak.

Megmondjam-e, hogy hova fog ez vezetni, ha a hatalom nem okul a tapasztaláson, s nem tér vissza az okszerű történelmi alapra, a mig nem késő? - Én nem negélyzem a jóst, s nem is akarom senki loyalitását gyanusítani; hanem megtanultam felismerni az örök törvényhozó ujját a történelemben; a ki meghozta a törvényt: "ilyen okra, ilyen okozat" s ezzel logikai összefüggést hozott be az események lánczolatába. - A dolog végső vége az lesz, hogy az osztrák elmegyen németnek, a szláv elmegyen orosznak, - Magyarország pedig miután koldus iszákot hordott, elmegyen az enyészetbe.

Hja! ha azok az üres nagyszavak nem volnának, melyeknek kongása miatt nem hallják a csepphullást, a mely sziklát váj. - "Birodalmi egység!" - És ugyan mi tényleg ez a "pengő czimbalom?" - Kifelé impotentia; mert bent "Domus se ipsa divisa", a miről meg vagyok irva, hogy "desolabitur".

A 67-diki rendszer a viszálkodás forrása Ausztria s Magyarország közt, viszályt csak a viszály forrásának bedugásával lehet elhárítani.

És, mert most a viszály különösen a bankkérdés körül forog, legyen nekem szabad elmondanom, hogy hol van e viszály fészke s mi az egyedüli lehetséges mód azt megszüntetni.

A kormánynak bámulatosan sikerült egy olyan tervet gondolni ki, a mely senkinek sem tetszik sem a Jordánon innen, sem a Jordánon tul. Magyarországon egy hang sem emelkedett, mely azt jónak vallotta volna. Még védelmezői is bevallják, hogy az irtózatos áldozatokba kerül. Még a budapesti kereskedelmi kamara (még az is!) csak nagyon savanyu képpel resignálta magát reá, hogy elfogadja. Ausztriában pedig senkinek sem kell, senkinek. Még magának a törvényesítendő monopoliummal megkinált osztrák banknak sem.

Hogy ennek miért nem kell? Ahhoz semmi közöm. Nem vagyok részvényese. Nekem a bankkérdés nem "dividenda"-kérdés. S gondolom a nemzetnél sem ez a tekintet lehet mérvadó.

De miért nem kell sem osztráknak, sem magyarnak?

Azért, mert a két miniszterium azt vette fel alapul, hogy lakjék jól tizenkét ember egy oly tál paprikásból, a mely hat embernek is szűken elég.

Az osztrák nemzeti bank, vagy hozzá hasonló bármely társulat nem képes az osztrák-magyar államcomplexum hitelszükségleteinek megfelelni.

90 millió alaptőke (legnagyobb részben depreciált ezüstben) árfolyam szerint kevesebb, mint a mennyivel a kis Piemont bankja bir, melyhez még más négy vagy öt bankot kellett hozzáadni, hogy a csak 25 millió lakosú Olaszországnak elég lehessen; 136 millió érczfedezet, mely csak épen arra elég, hogy a bank azon adósságát (jegyeit, mely nem hitelezésképen forog a közönség kezén) fedezze, úgy, hogy az, a mi hitelezéskép forog a közönség kezén (kivéve a devisekre adott 12 milliót), bankszerű fedezettel igen, de érczfedezettel épen nem bir; kerekszámmal vagy 300 millió adósság (bankjegyforgalom), melynek aránya, disagiója 29 százalék, mig a szintúgy kényszerforgalmu olasz bankjegyé csak 9-10 százalék és a 300 millió bankjegyből csak 140-177 millió olyan, a mi a közönség hitelszükségleteinek ellátására fordíttatható.

Hát egy ily jegybank láthassa el egy oly államcomplexum hitelszükségleteit, melynek 36 millió lakosa van, kik több mint 360 millió adót fizetnek, melynek adósságai milliárdokra mennek, külkereskedelmi forgalma 800 millió körül jár, a monarchia két fele közti forgalma majd ismét annyi, s melynek mezőgazdasági, ipar- és belkereskedelmi hitelszükségletei kiszámíthatlanok?

Egy ily jegybankkal érhesse be egy ily államcomplexum? képtelenség azt csak gondolni is. Hat emberre való étel, tizenkét embernek.

S mert a 12 ember "par force" erre a szűk elemósinára szándékoltatik szoríttatni, hát lehet-e csodálni, hogy az osztrákok e koplaltató vendégségnél maguknak minél tágabb rendelkezési szabadságot követelnek? Természetes ez. Hisz az övék, nem magyar-bank az, hanem "Oesterreichische Nationalbank". Igen, de ha ez az ő természetes követelésük elfogadtatik, Magyarország koplalni fog. Hát a józan ész nevében kérdem, miként lehet egy ily absurd alaphoz ragaszkodni, melyen mind a két fél érdekeinek kielégítése mathematikai lehetetlenség.

A kormány ragaszkodik. Azt mondja, ebből a szűk elemósinából te osztrák kapsz hét kanállal, te magyar három kanállal.

Erre a magyar azt mondja: ez a három kanál az én hiteléh-gyomromban meg sem kottyan. Az osztrák meg azt feleli: ha te ebből a szűk közös tálból, az én szám elől csak három kanállal is elveszel, én éhen maradok.

Mind a kettőnek igaza van. A magyarnak is kevés a 30 százalék, az osztráknak is kevés a 70 százalék.

A magyarnak is kevés a 30%. Mert: hogy az, a mit Magyarország ekkorig kapott, hitelszükségleteinek csak a legtávolabbról sem felel meg, azt elég tisztán bebizonyítja az általános panasz, a vidék általános ellátatlansága, a pénzszükség, a hallatlan mérvü kamatláb, a rettenetes uzsora, az ipar szánalmas nyomorúsága, a kereskedés pangása, az általános nyomor. - 30%? A "Hon" államgazdászati rovatának vezetője (ki pedig, gondolom, képviselő is) kiszámította, hogy 29-30 millióval - ez bizony távolról sem volna elég, de mégis valami volna, ha igaz volna. De nem igaz! Im e számítás szóról szóra: 290 millió bankjegy van kibocsátva (akkor annyi volt), ebből levonva a 80 millió államadósságot, marad 210 millió a bank birtokában. A 30-as arány szerint jutna Magyarországra 64 millió, kapott csak 34 milliót. Helyzet - javulás 29 millió. - Igen, de ez az arithmetica abban a kis(?) hibában szenved, hogy a bank adósságát a bank birtokának veszi. A 210 millió a bank adóssága, azzal ő tartozik, a közönség viszont neki nem 210 millióval, hanem csak annyival tartozik, a mennyi hitelezésképen lett kibocsátva, s mint ilyen visszakerül a bank birtokába. Csak ez a bank birtoka. Pedig ez milliókra és milliókra megyen, a mi nem hitelezésképen (jegykészítésre, építkezésre, házbérekre, üzleti költségekre, dividendákra stb.) ment ki a bank kezeiből, tehát a bank birtokában nincs. - Ilyen nem hitelezéskép kibocsátott bankjegy például a szeptemberi kimutatás szerint 64 1/2 millió volt forgalomban, mig a hitelezhető s valóban hitelezett összeg csak 145 1/2 milliót tett. - Ez szolgál a repartitió básisául, nem a 210 millió. S ebből egész praecisióval számítva, a 30% arány szerint Magyarországra jutott volna: 43 millió, 694.214 frt 30 kr. - Kapott 37,443.409 frtot, tehát a 30% arány szerint az egész helyzetjavulás tenne 6,250.805 frt 30 krt. Magának Budapestnek is csak nyomorult helyzetjavulás. A "Hon" államgazdásza 23 milliót tévedett. - Tanulság: hogy Magyarországnak igaza van, hogy a 30%-kot keveseli.

De Ausztriának is igaza van, hogy a 70%-kot keveseli; mert ámbár ekkorig Magyarország nem kapott 30%-kot, mégis az egész osztrák császárságnak, Bécset kivéve, a szeptemberi kimutatás szerint, csak 43 millió, az októberi (rendkivülileg magas) kimutatás szerint 51 millió jutott (csak 11 millióval több, mint a kevesebb népességű Magyarországnak); első esetben 21, a másodikban 32 millióval kevesebb, mint magának Bécsnek. Már ki merné azt állítani, hogy az osztrák császárság Bécsen kivüli összes munkás tevékeny népessége, fejlett iparával s terjedt kereskedésével ily nyomorult hitel-ellátással beérhesse; vagy pláne annak még reductiójában is megnyugodhassék.

Hiában, a számok kérlelhetlenek. Bécset igenis mindig el fogja látni ez a bank. Ez a situatióban fekszik. Ott van részvényeseink nagy többsége, mely Tisza Kálmán úr terve szerint a budapesti directiót is választaná; ott székelne a "központi orgánum", mely a kamatlábat, a lombardirozandó értékpapirokat, a reájok adandó kölcsönmérvet, az üzlet kitágítását, vagy megszorítását, az üzletágak közti arányt, a jegy tartalék szaporítását vagy kevesítését, szóval mindent, a mi normativ, a mi lényeges, elhatározná. Igen, - Bécs elláttatnék, de hogy az osztrák császárság is, Magyarország is elláttathassék, az lehetetlen.

De a miniszterek, úgy látszik, nem értek reá tanulmányozni a kérdés számtani oldalát. Még mindig abban törik fejüket, hogy igy vagy amúgy csak lakjék jól a tizenkét ember a hat emberre sem bő ebéddel.

Ennek e kérdésnél csak egyetlen egy módja van.

Hagyassék meg az osztrák nemzeti bank egészen Ausztriának. Szüksége van reá. Ne kivánjon Magyarország Ausztria hitelszükségeinek ellátásától egy fillért is elvonni.

És állítson fel Magyarország magának önálló jegybankot vagy inkább jegybankokat; mert erre nézve gróf Lónyayval (Bankügy) tökéletesen egyetértek. Javaslata helyes, gyakorlatias és nehézség nélkül kivihető, mint általában, a mit az osztrák banknak infeudálása ellen, a magyar bank-rendszer mellett, s a felhozni szokott nehézségek megczáfolására felhoz, ha nem is kimerítő, de alapos és nagyon figyelemre méltó.

Amott az osztrák-bank, imitt a magyar bankok két külön téren működve, nem hogy ellenségei lehetnének egymásnak, de sőt kölcsönös támaszai lesznek. Ezt mutatja az élet a világon mindenütt. És áldás forrásai lesznek Ausztriára is, Magyarországra is. És szent lesz a béke közöttük e kérdésben.

Értik is ezt Ausztriában igen jól. A jeles "Öster. Oekon." határozottan kimondta szeptemberben, hogy: nagy előny lenne, ha két teljesen független bankot nyerne a monarchia két fele.

Sőt még az alsó-ausztriai alkotmányhű párt is kimondta Bécsujhelyen, hogy egy teljesen elkülönített önálló magyar bank felállítása még Ausztria érdekei szempontjából is többet ér, mint a miniszteri tervezet; és kimondták, hogy nem bánják, ha az osztrák nemzeti bank hatásköre kizárólag Ausztriára lesz szorítva.

Magyar kormány-lapok nehézségeket hoztak fel az önálló magyar bank ellen, de azokat nemcsak gr. Lónyay czáfolta meg, hanem a mióta a viszály kitört, ők maguk is megczáfolták.

Bevallják, hogy azok tulajdonkép nem is nehézségek, hanem csak legyőzhető alkalmatlanságok. És úgy is van. Minden változás alkalmatlansággal jár. Még az uj ruha is. De azért adott isten értelmet az embernek, hogy megfontolja, több-e a haszon a változásban, mint kár az alkalmatlanságban: s ha a mérleg a hasznot infinite nagyobbnak mutatja, ne dobja ki a hasznot az ablakon csak azért, hogy a mulékony alkalmatlanságot kikerülje. Itt ilyen az eset: Ha az önálló magyar jegybank vagy bankok tömérdek áldásai közül csak azt az egyet tekintem is, hogy a kamatlábat leszállítaná, s az uzsorát lefegyverezné, lehetetlen a haza elleni véteknek nem tartanom, ha a viszály megszüntetésének ezen egyedül lehetséges módja foganatba nem vétetik.

Hanem Tisza Kálmán úr, még a bankkérdésnél is, az összetartozandóság tekintetét emlegeti.

Különös! az osztrák "alkotmányhű" párt nem talál semmi összetartozandóságot a bankkérdésben, sőt gr. Lónyay sem, a ki pedig az "összetartozandóság" egyik fatális kovácsa volt. - Tisza Kálmán úr, a ki annak ellenzője volt s ki "elveit nem adta föl", ő már talál.

Thiers minap e kérdésre: mi a különbség az ellenzéki s kormányi álláspont közt? ekként felelt: a mig az ember oppositió, magát vágatja kétfelé elvéért; - ha pedig kormányra jut, elvét vágja négyfelé. - Szomoru, ha igaz. De hát legalább legyen valami ok reá. A bankügyben nincs.

*

Tisztelt elnök úr, a miket irtam, nem pártszempontból irtam. Én kivül állok a mostani parlamentáris pártokon. Polgári pályám sok mindenféle fokain át, nagy alkalmam volt tapasztalásokat szerezni. Ezeknek világánál számot vetettem a tényekkel s a viszonyok logikájával. Számvetésemben nem indulatoskodás, hanem a kötelességérzet lelkiismeretes szigora vezetett, s az eredmény azon változhatlan meggyőződés, hogy miután a balsors számüzötté tett, nekem nem szabad megtagadnom nemzetem viszontagságos életének egyik leglogicusabb, legmagasztosabb momentumát, nekem nem szabad újra fölvennem az alattvalói viszonyt oly uralkodó irányában, a ki egyszersmind osztrák császár is. - Isten a bizonyságom, én hazám jogos vitális érdekeinek keretében minden emberileg lehetőt megkisérlettem, hogy e viszony megszakadása kikerültessék. De megszakadt. És személyemre nézve megszakadva marad, ha mindjárt - a mi kimondhatlanul fájna - egész nemzetem neheztelésével találkoznám is. "Nec civium ardor mentem quatit solidam."

Ha engem pártos indulat vezetne, nem emelnék fel intő szózatot a mellett, hogy a hatalom térjen el a tévesen választott ösvényről, mely hazámat is, Ausztriát is szenvedésekbe bonyolítja, érdekeit összekoczczanásokba hozza, s a kölcsönös jó egyetértést lehetetlenné teszi, mely pedig a trón biztonságának, hatalmának feltétele. Pártos szempontból inkább azt kellene ohajtanom, hogy csak maradjon a hatalom a rossz ösvényen, hisz' az az én programmom malmára hajtaná a vizet, ha a nemzet életszivóssága a kiaszásnak talán ellentáll, mig a jobb útra térés a vizet elvezetné, mert a magyarnak nincs természetében, hogy a türhető jót egy lehető jobb reményében koczkáztassa.

Hanem hazám szenved, s ez fáj lelkemnek. Hanem kiapadhatlan viszály-forrást látok a felvett rendszerben hazám és Ausztria között, s e viszályt én minden körülmények közt sajnálatosnak tartanám, mert bárminő politikai változást rejtsen is méhében a jövendő akár Ausztria, akár hazánkra nézve, én lelkemből ohajtom, hogy mindig szives barátságban, kölcsönös jó egyetértésben éljünk nyugoti szomszédainkkal, de a mindenha sajnálatos viszályt most, szemben a válságos külpolitikai helyzettel, már még veszélyesnek is tartom.

A két külön gazdasági egésznek érdekei nagyon eltérők, de ez nem zárja ki azt, hogy legyenek oly politikai érdekek, melyek Magyarország és Ausztria közt solidarisak. Ily érdektalálkozás még egészen idegen államok közt is, melyek egymáshoz semmi kapocscsal nem kötvék, gyakran előfordul. Még inkább ott, hol a fejedelem egysége kapcsot képez.

Ily solidaris érdek hazánk s Ausztria közt az, hogy az orosz hatalmi túlsúlyt nem kell hazánknak, nem kell Ausztriának fejére nőni engedni.

Ez most az imminens veszély. Ennek elhárítása most a legfőbb feladat.

És e feladat élénk viszályban találja Magyarországot s Ausztriát. Ezt meg kell szüntetni. De ne gondoljuk, hogy meg lehet szüntetni az által, ha hazafiságra s nem tudom én mire hivatkozva azt kiabáljuk: engedjen mindenik fél, hallgassanak el az érdekek. Azok nem fognak elhallgatni. Ennek ellentmond a természet és a lélektan. És az elhallgatás nem megnyugvás. Pedig megnyugvást kellene előidézni.

E szempont vezérlett jelen válaszom megirásánál, melynek terjedelmét mentse ki az hogy megválasztásom ünnepélyes alkalmából sokféle tárgyról véltem tanácsosnak szólani.

És most nincs egyéb hátra, minthogy megújítva hálás köszönetem az irántam tanúsított jóindulatú kegyért s bizalomért, tisztelettel kijelentsem - a mint ezennel ki is jelentem, - hogy képviselővé választatásomat el nem fogadom.

Tisztelt elnök úrnak

alázatos szolgája

(Elmondatott Baracconéban, 1877 január 24-én.)

Kedves hazámfiai!

A mióta Olaszország nemzetközi viszonyai akként alakultak, hogy az itteni államférfiakkal érintkezésemre sem tárgy, sem ok nincsen, én akként élek, mint az a hajótörött, kit a habok egy lakatlan szigetre dobtak ki; egészen kivül állok az emberi társadalmon, nincs e népes országban egyetlen egy ember is, a kivel nem hogy baráti viszonyban, de csak ismeretségi érintkezésben is állanék; a társasélet mindazon mozzanatai, melyek embert emberhez közel hoznak, reám nézve nem léteznek; annyira természetemmé vált az örökös magány, miszerint megvallom, napok óta lázas idegességben tart e tömeges látogatás kilátásának már csak gondolata is.

És önök, uraim! kik engem most körülvesznek, hazámfiai! véreim! fiai közös édes anyánknak, a hazának, melyet én huszonnyolcz év óta nem láttam.

Elgondolhatják önök, minő rohamát az idegrázó emlékezetnek költi föl agyamban e találkozás! minő viharát az érzelmeknek e búbánatos öreg kebelben.

És van e találkozásnak egy különösen megindító vonása.

Önök barátaim! (engedjék meg, hogy így szólítsam önöket) elhagyták ily számosan házi tüzhelyeiket, hogy télnek idején, messze idegen földre, egy több száz mértföldnyi, költséges, fáradságos utat tegyenek; csak azért, hogy nekem - az önöktől oly rég elszakítottnak - meghozzák a kegyeletes megemlékezés üdvözletét, s engem hontalan magányomból szülőföldemre visszahivjanak.

Ha megfontolom, ki és mi vagyok én, kit önök ily rendkivüli megtiszteltetésre méltatnak, - ha számba veszem a körülményeket, én nem gondolom, hogy egy ily jelenetnek egy másik példájáról tudjon a történelem.

Méltóztassanak is meggyőződve lenni, hogy, bár nem remélhetem e találkozás közvetlen eredményével önöknek várakozását kielégíthetni, én ez indok nemességét, mely önöket e lépésnél vezérelte, teljes mértékben méltánylom s teljes mértékben érzem a hála szent kötelességét, melylyel önöknek tartozom.

Adta volna isten, hogy a szives megemlékezés kelyhének, melyet önök felém nyujtanak, fenekén üröm ne legyen.

Fájdalom, van.

Én ismerem nemzetemet s ép azért már egy alkalommal kijelentettem: miként én tudom, hogy ha a hatalom, a jog, a történelem s a nemzet érdekei által követelt alapra visszatérne s azon hűségesen meg is maradna: a magyar nemzet ebben teljes megelégedését találná, bármi legyen is az én véleményem.

S ha most önök, kik engem hazahivnak, ekként szólnának énhozzám: ime lásd, mi elégedetteknek érezzük magunkat az intézvények oltalma alatt, melyeknek alapját egykoron te vetetted meg, a csemete, melyet ültettél, sok zivatarral találkozott, de gyökeret vert, megnőtt, gyümölcsöt hozott; jer megpihentetni a sir felé hanyatló ősz fejedet az elégedett haza kebelén; jer, nemzeted elégedésének szemléletében vigasztalást találni, te sokat hányatott szegény száműzött.

Ha önök én hozzám ekként szólanának - lelkemre mondom - én nem zavarnám önök megelégedését kételyeimmel; én tudom, hogy az ember hite az ő mennyországa; tehát azt mondanám: most bocsássad el uram! a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim hazám megelégedésének hirnökeit.

De önök, fájdalom! így nem szólhatnak, sőt azt mondják: a haza bajban van, a hazát veszély környezi, s ennek súlyát annyira érzik, hogy menekvés után sovárogva, még az én gyönge tehetségem közreműködését is ily rendkivüli módon igénybe venni akarni nem restellenék.

Ez nagyon keserű ürömcsepp, az idők minden viszontagságait tulélt bizalom és ragaszkodás becses kelyhében, melyet önök felém nyújtanak.

E megtisztelő bizalom igen kedves vonása gyanánt veszem tisztelt szónokuknak azon nyilatkozatát, hogy méltányolják meggyőződéseim őszinteségét, s hogy nem oly szándokkal jöttek hozzám, mintha reám nyomást akarnának gyakorolni: hanem különféle kútfőkből vett értesítések után azt látom, hogy az én eljárásom indokai sok oldalról a hazában, nem akarom mondani, hogy szándékosan félremagyaráztatnak, hanem csak azt mondom, hogy félreértetnek. Azért élni kivánok ez ünnepélyes alkalommal arra, hogy azt a hazameneteli kérdést tisztába hozzam.

Midőn néhány év előtt a váczi választók ugy, miként a czeglédiek most, engem bizalmukkal tiszteltek meg, én válaszomban egy kifejezést találtam használni, melynek közzététele miatt szegény Böszörményi börtönbe vettetett s börtönben hagyatott meghalni.

Azért említem ezt, mert rectificálni kivánom ama kifejezést.

Én azt mondottam volt, hogy az osztrák ház uralmát Magyarország állami s alkotmányos életével összeférhetlennek tartom.

Ez a kifejezés nem volt szabatos. Ugy kellett volna mondanom, hogy Magyarország állami s alkotmányos életével nem fér össze oly fejedelmek uralkodása, a kik egyszersmind osztrák császárok is.

Az incompatibilitás ebben van s nem abban, hogy a fejedelem az osztrák ház ivadéka. Mert ha ez egyszersmind osztrák császár is nem volna, neki magyar királyi minősége keretén kivül nem volnának érdekei, ha alkotmányos szellemű s ha jó indulatú volna; ennek gyakorlati becsét nem korlátozná az osztrák érdekre való tekintet kényszerűsége; ha jelleme nem felelne meg a nemzet jogszerű várakozásának, a baj csak mulékony lehetne, mert csak személyességből eredne s nem a helyzetből, mely a bajt minden személyes tulajdonoktól függetlenül állandóvá teszi. A magyar király, ha csak magyar király, nem üzhetne mást, mint magyar politikát; nem lenne azon helyzetben, hogy Magyarország érdekeit osztrák érdekek miatt háttérbe szorítani, vagy politikájában speciális osztrák érdekektől is tanácsot kérni kénytelen legyen. A magyar állam kormányoztathatnék jól, kormányoztathatnék rosszul, de mindenesetre mint önczél foglalna helyet a történelemben. S nem mint oly tekintetek érvényesítésének factora, melyek érdekei körén kivül állanak, vagy azokkal épen ellenkeznek is. Szóval nem a személyben, nem a családban van az incompatibilitás, hanem az osztrák császári minőségben.

E tekintetek által vezéreltetve tettem én már egyszer azon nyilatkozatot, hogy ha még az én életemben akként alakulnának a viszonyok, - a mint egykor valószinűleg alakulni fognak - t. i. hogy Ferencz József császár és király fején nem lenne többé az osztrák császári korona, hanem csak Szent-István koronája: engem a kormányformák iránti igen határozott nézeteim nem akadályoznának abban, hogy haza menjek, habozás nélkül megtenném és minden tartalékgondolat nélkül letenném kezébe a hűség esküjét és meg is tartanám becsületes loyalitással mind halálomig.

Nagy szó ez én tőlem uraim! én tőlem, ki indítványozója valék annak, hogy a nemzet a trónvesztést elhatározza, én tőlem, a ki közt és azon kéz között, melybe a hűség esküjét leteendő volnék, egy iszonyatos vértenger áll, melynek képét az én szemeim elől az idők folyásának semmi fátyola sem képes elfedni, mert az emberi lélek szerencsétlenségeihez tartozik, hogy mig azt, a mire emlékezni szeretne, igen könnyen feledi, az nincs tehetségében, hogy magának feledést parancsolhasson ott, a hol a megemlékezés egy örökös lelki kin.

És én mégis szavamnak állanék és haza mennék és hűséget esküdném nemzetem királyának.

Ezeket azért tartottam jónak ily határozottan elmondani, mert a nyilvánosságnak némely tekintélyes közlönyei az országban azt vetették szememre, hogy az én haza nem menetelem az "engesztelhetlenség" bélyegét viseli magán.

Remélem azok után, a miket elmondék, meg fognak önök győződni, hogy ez nem igy van. Szavamat is adom önöknek uraim! hogy engem nem engesztelhetlenség, nem szenvedély, nem személyes tekintetek vezérelnek.

Én képviselővé lett megválasztatásomra adott válaszomban csak azért s egyenesen és kirekesztőleg csakis azért ismételtem azon nyilatkozatomat, hogy én nem léphetek alattvalói viszonyba egy oly fejedelem iránt, a ki egyszersmind osztrák császár is, mert én a fejedelmi souverainitásoknak egy személyben ily cumulatióját hazánk állami jogaival, jólétével, alkotmányos életével merőben összeférhetetlennek tartom.

Nem is hiszem, hogy e nézetem alaposságát kétségbe vonni lehessen: oly tény ez uraim! melynek sulyát az ország minden közérdekű kérdésénél, a nemzetélet minden mozzanatánál mindennap keservesen érezi: a közjognál, az országlati rendszernél, a közigazgatási szervezkedésnél, a fináncziáknál, az adózási systemánál, a vámkérdésnél, a bankkérdésnél, a közgazdászat egész terén, a nemzeti háztartás minden ágánál.

És ez másképen nem is lehet. Mert azon egy körülmény folytán, hogy a magyar király egyszersmind osztrák császár is, idegen érdekek keverednek az országlati politikába; idegen érdekek, melyek - kivéve az érdektalálkozásnak oly igen, igen ritka esetét, mint a minő a keleti kérdésnél előfordul - Magyarország érdekeitől jóformán mindég eltérők, velünk igen gyakran ellentétesek. Pedig nincs az a bölcsesség, nincs az a hatalom a világon, mely az eltérő vagy ellentétes érdekvonalakat párhuzamosan egymás mellé coordinálni képes lehetne. Ezt még az isten sem teheti, mert mathematikai absurdumot ő sem tehet.

A helyzet e fatális összeférhetlenségéből elkerülhetlenül ki kellett fejlődni azon végzetteljes iránynak, melylyel szemben nemzetünk századok óta egy sysiphusi küzdelemben áll, örökké abban izzadva, hogy a töméntelen sziklát fölhengerítse a meredélyen: ha irtózatos küzdelmekkel pár ölnyire föl lökte, a szikla ujra visszagördül; azt az irányt értem, melyet az utóbbi szerencsétlen eredményű alkukisérletnél a hatalom akként formulázott, hogy a "birodalom egységének és nagyhatalmi állásának tekintete előtt minden más tekintetnek hátra kell vonulni" - jognak, igazságnak, önállásnak, önkormányzatnak, a történelem ölén kifejlett nemzeti szellem követelményeinek, az anyagi jólét szabad fejlődésének; - mindennek.

Ez incompatibilitás következtében hazánk nem önczél; s az nem is lehet. Ha és a mikor ama mindent háttérbe szorító tekintet nem állná utját annak, hogy a nemzet saját javának mint önczélnak eszközlésében szabadon mozoghasson, akkor Ausztria érdekei állják utját; s ezeket, ha a hatalom, mint magyar király mellőzni hajlandó lenne is, mint osztrák császár nem mellőzheti. Ez a helyzet fatális kényszerűsége, melyen személyiségek nem változtathatnak; ha és a mikor pedig Ausztria érdekei nem állanak útját nemzetünk szabad mozoghatásának, akkor elé áll ama mindent háttérbe szorító tekintet, és azt mondja: nem az a mérvadó, hogy mit kiván a te javad, te Magyarország! hanem az, hogy mit enged meg a birodalom egységének, nagyhatalmi állásának tekintete, mely előtt a te javadnak háttérbe kell állani.

Ha e fatális helyzetnek még szüksége lehetett volna valamely nagyon kézzelfogható illustratióra, azt megadta önöknek a legutóbbi napok történelme a bankkérdésben. E kérdést már csak még a legengedékenyebb hunyászkodás sem merte a "közösügyek" rovatába beleirni; hangosan kiabálják, hogy Magyarországnak joga van önálló nemzeti jegybankot állítani; és mégis akadályt akadályra gördítenek elébe; mert az "összetartozandóság" vontató kötele még azt is oda ránczigálja annak a mindent háttérbe szorító tekintet molochjának áldozatai közé.

Ilyen a helyzet. No már uraim! én ezzel az incompatibilitással szemben hontalanságommal egy élő tiltakozást képezek. Én a magyar nemzet állami függetlensége nagy elvének jóformán utolsó képviselője vagyok az élők között. - Minden igénytelenségem mellett is egy kapocs vagyok az elévülhetlen jog s az esélyek változandósága között; letéteményese vagyok egy szent ereklyének, mely az ősök, és a velem egykorú nemzedék vérrel pecsételt hagyományaiból szállott kezemre, hogy annak az utódok számára rendületlen őre legyek. Istent hivom bizonyságul, hogy e helyzetemre, melyet a változhatlan mult jelölt ki számomra, s a hazafiui kötelességre, mely e helyzethez kötve van, nincs és nem lehet semmi befolyással semmi abból, a mi bennem emberi; nem azért állok én meg őrállásomon, melyet a történelem parancsolt reám, mintha nekem abban kedvem telnék, hogy a jellemsilányság satnyaságaival szemben rendíthetlen következetességet fitogtassak; nincs bennem semmi hajlam ágaskodni, hogy másoknál magasabbnak hazudjam magamat. Ezek hiábavalóságok, mint a prédikátor mondaná. - Hogy mit mond, vagy mit nem mond a történelem annak nevéről, ki porrá lett, arról az a por semmit sem tud. S én hetvenöt évemmel e porráléthez már nagyon közel állok. A hiuságok hiuságai számára nem lehet hely annak keblében, a ki fél lábbal már sirban áll. Ha én őrállásomból senki kérésére meg nem szököm, azt azért teszem, mert helyt állanom a kötelesség parancsolja.

Vajjon azon kevés homokszem legördülése közben, mely az én életem homokórájában még hátra lehet, előadja-e még magát a viszonyok oly fordulata, hogy a történelem logikája az alkalmiságot beleakaszthassa azon kapocsba, melyet az én őrállásom képez? Azt nem tudom; ámbár hitem erős, hogy az isten nem halt meg, azért, hogy oltára elhagyatott; hanem azt tudom, hogyha az esélyek változandósága, mely gyakran igen váratlan fordulatokban mozog, ily alkalmat hozna elő, s az nem találna kapocsra, melybe magát beleakaszsza, mivel hogy én őrállásomat hűtlen elhagyám: ennek hazánk jövendőjére oly balvégzetü következései lehetnének, miszerint én megérdemleném, hogy nevem emlékét nemzedékről nemzedékre átok terhelje, a mig magyar él!

Hát kérem önöket, hazafi barátaim! ne akarjanak engem kisértetbe hozni. Méltóztassanak megfontolni, hogy végtelenül nagy a különbség az önök helyzete közt, kik a hazában benlaknak, s az enyém között. - Önök, bármi legyen is keblük hite, sziveik aspiratiója, az által, hogy az incompatibilis helyzetet türik, s annak keretében iparkodtak a haza bajain enyhítgetni, nem adnak fel semmi hitet, semmi aspiratiót, nem zárnak ajtót semmi alkalom előtt, melylyel a jövendő kinálkozhatik. De én feladnám, én ajtót zárnék; mert az én hazamenetelem formális erkölcsi kötelezettséget róna reám, hogy bármit hozna is a jövendő, én mindenesetre respectáljam és sérthetlennek tekintsem azon kapcsolatot, melyet én hazánk állami létével, s alkotmányos életével összeférhetlennek ismerek. Az én helyzetem uraim! még azokétól is különbözik, kik az emigratióból hazatértek. Nem akarom ezt bővebben fejtegetni, nehogy arrogansnak látszassam, a mi bizony nem vagyok, csak annyit mondok, hogy én hazamenetelemmel nemcsak magam hajlanám meg (a mi nem sok tárgyilagos nyomatékkal birna), hanem az ügynek, melyet képviselek, zászlóját is letenném azon viszony zsámolya előtt, a melyet nemzetem állami életével incompatibilisnek tartok.

Hosszasabban időztem álláspontom politikai természetének fejtegetésénél; mert az én hazamenetelem kérdéséről sokan akként beszélnek a hazában, mintha az személyes áldozat kérdése volna. Ha ilyen volna, önöknek, uraim! joguk volna azt tőlem feltétlenül megkövetelni. De itt nem személyes áldozat kérdése forog fenn, hanem az, hogy én lemondjak hazám azon jövendőjéről, melyre nemzetünket jogosultnak is tudom, képesnek is tartom, lemondjak annyiban, a mennyiben arra befolyással lehetni a történelem logikai folyama tán képesíthet.

No már én azt gondolom, hogyha ilyesmit csak kivánni is általában valaha lehetne, a kivánat csak azon esetben birhatna indokoltság szinével, ha a körülmények akként állanának, hogy az én hazamenetelem nyomatékosan segítségére lehetne a nemzetnek az ország szomoru helyzetében oly változást idézni elő, a mely hazánknak úgy jelenére, mint jövendőjére határozottan üdvös befolyást gyakorolna.

Hát méltóztassanak kérem nem határozatlan sejtelmek, hanem gyakorlatiasság szempontjából maguknak számot adni, hogy mi lenne annak eredménye, ha én önök kivánságát teljesíteném.

Arra, hogy én haza menve, a helyzet megváltoztatására sikerrel közreműködhessem, kettő közül egy okvetlenül megkivántatnék. Vagy az, hogy a képviselőház kifolyása legyen a nemzet elhatározott akaratának, visszatérni azon jogos történelmi alaphoz, mely ha nem is enyésztethetné el egészen az incompatibilítástól elválaszthatlan bajokat, de azokat legalább gyakorlati minimumra szállítaná le; vagy pedig megkivántatnék rendelkezési hatóság.

A mi az elsőt illeti, kérdem én, mit tett a nemzet, miként készítette elő a talajt az említett irány valósíthatására, mely nélkül pedig az ország súlyos helyzetén segíteni lehetetlen? A boldogtalan közösügyes alku megkötése óta háromszor volt a nemzetnek alkalma a felett itéletet mondani, s az itélet mindig a jogos történelmi alap megtagadására ütött ki. Nagy felelősség terheli ezért a történelem, az utókor előtt a jelen nemzedéket. Önöknek uraim! nagy lelki megnyugvásukra szolgálhat, hogy Czegléd e felelősségben nem osztozik: de Czegléd még nem a nemzet; s ez háromszor reá ütötte pecsétjét a közösügyes alkura, mely a nemzetet az alkotmányos élet puszta látszatának maszlagával elszédítve, az országot irtózatos nyomoruságba sodorta, a nélkül, hogy még csak annyit is eszközölne, hogy e nyomoruság árán béke legyen Magyarország és Ausztria közt. Hát miként lehet azt gondolni, hogy, nem mondom, egy ily közönséges ember, mint én, de akárki is segíthetne a nemzeten, a mig az saját vesztébe ily megátalkodottan rohan?

A mi pedig a hasznos müködhetés másik alternativáját, a rendelkezési hatóságot illeti: valami oly ábrándban csak senki sem ringatja magát, remélem, hogy ha én haza mennék, a bécsi udvar hajlamot érezhetne magában engem felszólítani, hogy csak méltóztassam a dolgokat elrendezgetni legjobb belátásom szerint; ők mindent aláirnak, mindenre megesküsznek, mint 1848-ban tevék (persze azon tartalékgondolattal, hogy majd keresnek módot a kibuvásra, ép úgy, mint akkor tevék). Sőt remélem, még csak azon ábrándban sem ringatja magát senki, hogy a bécsi udvar, ha nem is kinálna meg rendelkezési hatósággal, de legalább alkuba bocsátkoznék velem, mint bocsátkozott Deákkal tiz év előtt. Ily ábrándhoz sok más egyeben kivül, a mi nincs és nem is lehet, a körülményeknek olyatén pressióját kellene feltenni, mint a minő akkor fennforgott, de minőnek most hire sincs. Mert a keleti bonyodalmak nagyon veszélyesen fontosak ugyan, de nem oly természetüek, hogy az országlati rendszer megváltoztatására pressiót gyakorolhatnának. Mert e kérdésben a dynastia hatalmi állása s jövendője és hazánk s a birodalom érdekei közt találkozás van; - ha tehát a hatalom oly politikát követ, mely ez érdeksolidaritásnak megfelel, nincs azon helyzetben, hogy engedményekkel legyen kénytelen e politika számára nemzetünk lelkesült támogatását megszerezni, mert ez a nemzet létfentartás-ösztöne által számára biztosítva van. Ha pedig ellenkező politikára határozná magát, azt lehetetlen nem tudnia, hogy ilyennek lelkesült támogatására a magyar nemzet semmi áron meg nem nyerhető; azt pedig, úgy hiszem, mégis csak senki sem teszi fel én rólam, hogy én akármi engedmények árán is segédkezet nyujthatnék arra, miszerint a nemzet ily öngyilkos politikának támogatásába beleszédíttetni csak meg is kiséreltessék.

Az én hazamenetelemnek tehát ily ábrándos suppositiói magukban elenyésznek. - Hát mi maradhatna fenn? Egyedül az: hogy én elfoglalva a képviselői széket, melylyel Czegléd megkinált, egy kis gyakorlattal ismét beletanulnék a szónoklás rég elszokott mesterségébe; hát hébe-korba felszólalnék; s tegyük fel, hogy tán figyelemmel meg is hallgatnának. - És aztán? - aztán szépen leszavaznának; és maradna minden, a mint van; és a nemzet látná, hogy biz az én hazamenetelem is csak amolyan üres hólyag, a mely kisebb-nagyobb zajjal elpattant, nem hagyva hátra nyomot maga után; és én pár hónap alatt tökéletesen lejárnám magamat; tökéletesen nullifikálnám magamat, még csak azon kis befolyást is eljátszva, melyet egy vagy más kérdés felvilágosításával a közvélemény tájékozására innen, távol magányomból tán néha gyakorolhatnék.

Ez volna a gyakorlati eredmény. No már én ugyancsak nem vagyok nagy véleménynyel tehetségeim felől, de álszerénykedésből azt még sem akarom dissimulálni, hogy a kinek egykor a viszonyok megengedték hatályosan belenyulni nemzete történelmébe, az bármi közönséges ember legyen is különben, a körülmények kedvező alakulása mellett, meglehet, még nyomhatna valamicskét a mérlegben. S azért azt mondom: kár azt a kártyát, melyet Kossuth Lajosnak hivnak, elvesztegetni akarni. Jobb azt nyugodni hagyni, mig a viszonyok akként alakulnak, hogy kijátszásának megkisérlésével a nemzet tán még nyerhet is valamit.

Vajjon, ha ily eset előadná magát, nekem mit parancsolna a hazafiui kötelesség? E felett most hasztalanság volna elmélkedni, mert a számbavételt igényelhető körülményeket nem ismerjük. Arról méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy az én eljárásom felett, a miként most, ugy a mig élek, mindenkor nem személyes tekintetek, hanem a józan politikai számtan, s a gyakorlati szempontból jól átgondolt hazafiui kötelesség érzete határoznak.

Ezeknek sugallatából teszem most azon nyilatkozatot, hogy önök megtisztelő kivánságának engedni nekem sem nem szabad, sem nem tanácsos.

Avagy azt gondolják önök uraim! hogy ha én édes hazánk nagy érdekeinek megsértése nélkül hazamehetnék, én meghivást várnék arra, hogy a hontalanság sivatagját szülőföldem viszontlátásával felcseréljem?

Tudják-e önök, mi az, a mit honvágynak hivnak? Mi az a rettenetes állapot, melyet az, a ki benne szenved, csak az által fejezhet ki, hogy "fáj szivem, lelkem, fáj minden tagom".

Oh! én ismerem! velem jár magános bolyongásaimban, melyeknek fáradalmában az érzékek eltompulását keresem; velem viraszt az éjnek csöndében éjféli mécsem mellett; velem fekszik le, hogy csak szakgatott kábulást, de üdítő álmot alig hagyjon szállani fáradt tagjaimra; velem kél fel, hogy mellemen üljön a napnak foglalatosságai közben, és megkeserítse ételem szük falatját, ürmöt vegyítsen italomba, és elhomályosítsa még azt a gyönge örömsugárt is - az egyedülit, mely bús magányomat még kissé felderíthetné - azt, melyet a nyugodt elmének a tudomány, s a természetbeli társalgás adhat.

Igen, én tudom, mi a honvágy; s kifejezhetlen hálával áldanám a perczet, mely fel hagyna lélekzenem a nélkül, hogy lélekzetembe a honvágytól elszorult kebel tompa sóhaja vegyüljön.

Hanem volt nekem egy öreg barátom: Ujházy László. Mig én a népes Olaszországban száműztem magam az emberek társaságából, ő száműzte magát Amerika rengeteg vadonjaiba. Erőt vett rajta a honvágy. Kezeit tördelve járt fel s alá kalibájában búsan, szomoruan, mint a fogoly oroszlán, és fel-fel sóhajtott: Könyörülj rajtam, jóságos Isten! ne hagyd lelki erőmet összeroskadni a lelki kin alatt! És gyermekei, látva, hogy mennyit szenved, azt mondák neki: menj haza, édes jó apánk! És az ősz száműzött öklével mellére ütött és imigy felelt: "Menjek haza! Hát ez a kisbiró itt! Azt akarjátok-e, hogy miután más mindent elveszítettem, még önérzetemet, lelkiismeretem tisztaságát is elveszitsem?" Nem ment haza. De nem birt a honvágygyal tovább küzdeni. Főbelőtte magát.

Nemde tragikus legombolyítása az élet tragoediájának!

Hanem mivé lennének a nagy elvek, ha martyrjai nem akadnának!

Én kérem az istent, tartsa meg, a miként eddig tevé, lelkemben az erőt, hogy a búbánatnak semmi terhe miatt ne vágjak elébe a halandóság törvényeinek; de bármit hozzon is a jövendő, azt tudom, hogy, miként Ujházy nem tevé, úgy én sem fogok a honvágy kinjaitól lelkiismeretem tisztaságának árán szabadulni.

Higyjünk barátaink! Várjuk el, mit hoz a jövendő; várjuk el azon türhetlen elhatározással, hogy jó mint balsorsban, rendületlenül megálljuk helyünket, mely számunkra kijelöltetett.

Jézus egykoron ekként szólott keresztelő Jánosnak: "Hagyj békét most nekem, mert igy illik nekünk, a mi tisztünknek minden igazságát betöltenünk."

Én is azt mondom önöknek: Hagyjatok most engem békével atyámfiai, mert illik nekem az én tisztemnek minden igazságát betöltenem.

Fogadják önök mély hálámat rendkivüli szivességükért.

Tartsanak meg engem, öreg szolgájukat, jó emlékezetükben. Engedjék remélenem, hogy neheztelés nélkül válnak meg én tőlem. Isten áldja meg a hazát! Isten áldása legyen önökkel!

Collegno al Baraccone, 1877 aug. 12.

Tisztelt képviselő úr!

Midőn hónapok előtt Czegléd polgárai engem nagybecsű bizalmuknak egy rendkivüli nyilatkozatával tiszteltek meg, t. képviselő úr volt az, ki számos polgártársa élén engem e bizalmi nyilatkozat politikai értelme felől akként világosított fel, hogy Czegléd azon politika mellett kivánt tüntetni, melynek a keleti kérdésben kifejezést adtam.

Akkor önök helyeselték az én nézeteimet; most rajtam a sor kijelenteni, hogy én a czeglédi népgyűlést, s annak t. képviselő úr indítványára hozott határozatait mind tartalmukban, mind formájukban határozottan helyeslem.

Vannak tudtomra tekintélyes körök Európában, melyek a politikai combinatióknak hazánk érdekeivel összhangzatos alakulására akarattal is birnak, befolyással is lehetnének.

Ezeknek tevékenységére zsibbasztólag hatott az, hogy a magyar országgyűlésnek igen tendentiosus modorban történt elnapolása után nemzetünk közvéleményének előbb oly erélyes nyilvánulásában szünet állt be ép akkor, midőn az erély folytonosságára kiválólag szükség volt volna, minthogy az országgyűlés bezárt termeiben sem a nemzet kivánatainak kifejezést adni, sem a kormány politikáját ellenőrizni nem lehetett.

Ily körülmények közt a közvélemény nyilvánulásának szünetelése, ha nem is változásra, de lankadásra magyaráztatott, s ez azon aggodalomra szolgáltatott alkalmat, hogy a bécsi cabinet tanácsaiban döntő súlyra emelkedhetnek ama bizonyos befolyások, melyeknek létezése nyilvános titok; iránya hazánk s a monarchia jövendőjére a legnagyobb mértékben veszélyes, s melyeknek tulajdoníttatik az, hogy a török birodalom vesztére törő orosz törekvésekkel szemben az osztrák-magyar monarchia trinitarius kormánya ekkorig (nehogy többet mondjak) oly nyomorúságos szerepet játszott; holott, mint a válságnál legközvetlenebbül s legsúlyosabban érdekelt fél, a politikai combinatióknak tengelyét képezhetné.

Ez aggodalmak, fájdalom, nagyon is indokoltaknak bizonyultak. A prédában osztozkodhatást előkészítő "állásfoglalás" már-már ténynyé vált, midőn szerencsére a török győzelmek "megállj"-t kiáltottak a veszedelmes "Bereitschaftok"-nak, s egyidejűleg országszerte felhangzott a magyar honszeretet őrkiáltása: "Ébren légy magyar! őrt ki fog állni, ha nem te hazádért." Felhangzott s körben fut a hazán hatalmasan, tudtul adva barátnak, ellenségnek, hogy a magyar nemzet ébren őrködik hazája felett.

Midőn magyar nemzetet mondok, nemcsak magyar fajt mondok, hanem mondom hazánknak faj, nyelv, valláskülönbség nélkül minden hű fiait, kik honszeretettel ragaszkodva azon államéleti typushoz, melylyel Magyarország az európai nemzetcsaládban egy ezredév óta helyet foglal, Magyarországot jövendőre is Magyarországnak, s e minőségben egységesen épnek és épségében biztosnak akarják.

Ez adja a criteriumot annak megitéléséhez, hogy melyik vélemény a magyar nemzet közvéleménye. Ez, és nem érzelgési lob, nem rokon- vagy ellenszenv a kiindulási pont azon meggyőződéshez, hogy az orosz hatalom terjeszkedésének gátat kell vetni, mert ha ezt nem teszszük, hazánkat s a vele e tekintetben érdek-egységes osztrák monarchiát azon kimaradhatlan következésnek teszszük ki, hogy a Lengyelország felosztásával már is veszélyes arányokra duzzadt orosz hatalom ez újabb erőgyarapodás folytán az osztrák-magyar monarchiát két módon szorongathassa, - mint boa constrictor, mely gyürüzeteibe szorít, s mint százkarú polyp, mely csápjaival testünkbe ragad.

Hogy ez volna az orosz terjeszkedés kimaradhatlan következménye, arról az osztrák-magyar monarchia földrajzi fekvése s ethnographiai viszonya kétségbevonhatlan bizonyságot tesznek.

Hát itt nemcsak a magyar faj, melyet az oroszbarátok már csak négymillióra szeretnének összezsugorítani, - itt az forog kérdésben: hogy Magyarország Magyarország maradjon-e? A kik az orosz terjeszkedést vágyaik közé számítják, azok arra speculálnak, hogy e terjeszkedés Magyarországnak vagy feldarabolására, vagy ezredéves állami typusából kivetkőztetésére fog vezetni.

És itt szükséges egy veszedelmes hálóra reá mutatnom, mely már körültünk lebeg. Ez a háló azon fonák fogalom szálaiból van kötve, hogy az orosz hatalom csak földfoglalás útján terjeszkedhetik reánk nézve veszélyesen.

Azt mondják: a czár szavát adta, hogy foglalni nem akar; és a czár emberséges ember (Brutus is an honourable man), hát hagyjuk gazdálkodni (majd azt irám garázdálkodni) amott Keleten; az osztrák-magyar monarchiának most csak az a feladata, hogy magát "Bereitschaftba" helyezze (ezt is persze csak amott dél felé, a hol a töröknek igen is árthatunk, de az orosznak semmi kigondolható esetben nem); hanem actióba lépni majd csak akkor lesz idején, ha a békekötési alkudozások alkalmával kitünnék, hogy a czár be nem váltja szavát s foglalni akar. Oh! akkor kardunkra ütünk és Európa velünk lesz, s aztán így lesz, amúgy lesz.

Óvakodjék a nemzet e hálótól. Nagyon veszélyes háló ez. Először, én azt mondom: ha a czár győzelmesen lép ki e háborúból, akkor már a bécsi cabinet nem a végett üt majd kardjára, hogy a czárt a foglalásban meggátolja; hanem a végett, hogy a prédában részt követeljen. Csak a "Bereitschaftba" helyezkedés terére kell nézni, s vak a ki nem látja, hogy mi gyékényen árulnak. - Az isten óvja meg szegény hazánkat az ily öngyilkos kardcsörtetéstől, melynél az öngyilkosságot még becstelenség is tetézné. De tartsuk eszünkben, hogy Isten csak azt óvja, a ki maga is óvakodik. - Másodszor azt mondom, hogy ha mégis meg akarná a bécsi cabinet akkor az orosz foglalást akadályozni, akkor egyetlen egy szövetségessel sem lehetne többre kilátása a bevégzett tény felforgatásának nehezebb feladatánál, mint a mennyit most biztosíthatna magának - ha akarna - azon könnyebb feladathoz, hogy a dolog bevégzett ténynyé ne váljék. A porosz egy okból, a franczia egy másik okból, az olasz egy harmadik okból akkor sem húzna kardot az orosz ellen. Ez bizonyos. Tehát nem lenne több szövetségese a bécsi cabinetnek, hanem lenne egy hatalmas szövetségessel kevesebbje, mely az adott viszonyok közt minden képzelhető szövetségesnél többet ér; és ez a török. Ezt azzal a hálózó politikával mindenesetre elvesztenők, a nélkül, hogy helyébe valakit nyerhetnénk. Elvesztenők azért, mert a czár szavának be- vagy be nem váltása csak két eset közül egynek bekövetkeztével lehetne constatálható. Vagy akkor, ha sereget sereg után zudítva a mindenkitől elhagyott törökre, azt elvégre is tönkre tette, ekkor a török szövetség lehetősége természetesen elesnék; vagy akkor, ha a török türelmét vesztve a kutjáték felett, melyet vele Európa s különösen a bécsi cabinet űz, azt találja mondani, ha velem nem gondol Európa s különösen a bécsi cabinet, hát én sem gondolok ő velük; és separat békét köt az oroszszal, - akkor aztán bámulhatja a bécsi cabinet politika-bölcsesége a faképet, melyet magának faragott; és firkálhat protocollumokat, miket a "világ birája", a történelem szépen "ad acta" teszen, mint tette mindekkorig.

Hát ez a czár szavatartását lesegető politika: vagy gonosz számítás, vagy rossz számítás. Vagy bűn, vagy ügyetlenség. - Tessék választani.

Hanem van egy még ennél döntőbb tekintet reánk nézve. S ez az: hogy az osztrák-magyar monarchiát fenyegető veszély teljességgel nem volna az által elhárítva, ha a czár adott szavát beváltaná és nem foglalna; mert ha nem foglalna is, de győzelemmel végezné a háborút, maga az, hogy győzött, biztosítaná számára azon vezéri hatalmat, azon dictatori befolyást, melyet a "szláv ügy" zászlajának kibontásával czélul tüzött ki magának. Az osztrák-magyar monarchiára pedig az nem nagyobb veszély, ha a czár foglalás útján terjeszkedik a Keleten, mint az, ha győzelmével megmutatja, hogy ő erős vára tud lenni a "szláv ügynek ", s hatalmát, befolyását ekként terjesztve ki, a keleti szlávokkal, s kik velök egy táborba szegődnek, mind szomszédunkban balra, mind szomszédunkban jobbra, mind saját hazánkban is mint vezér, mint úr, mint pártfogó rendelkezhetik. - A moszkva lapok már nem is csinálnak titkot abból, hogy a "szláv ügy" zászlaja ki lévén bontva, a török "szláv ügy" után az osztrák-magyar monarchia "szláv ügye" következik. - És ez nem handabanda. Ez logika. - Valóban reánk s az osztrák birodalomra az orosz terjeszkedés emez utóbbi neme még veszélyesebb, mint a föld-foglalás. Ez itt nem nyeri meg, sőt elidegeníti azt, a kit elfoglal. Orosz alattvalónak lenni nem kivánatos állapot s a foglalás a legrosszabb esetben boa constrictor, melylyel végre is küzdeni lehet; de az a másik, az a polyp, mely ha testünkbe ragad, csápjai közül ép testtel nincs menekülés.

Tehát az orosz törekvésekből hazánkra s az osztrák birodalomra háruló veszély elhárításának sikeres módja nem a czár szavatartásának élhetetlen lesegetésében, nem a béketárgyalások zenezunás fináléjánál található fel, hanem abban s egyedül csak is abban, hogy a mig nem késő, kezet fogjunk a törökkel, miszerint az orosz támadás győzelmes visszautasításával az ottoman birodalomnak épsége és függetlensége is megóvassék s az orosz hatalmi terjeszkedés minden alakban meggátoltassék.

Ha ezt nem teszszük, ha az oroszt a jelen háborúból győzelmesen kilépni engedjük: a czár, akár tartja szavát, akár nem, mindenesetre mint a panszlavizmus győzelmes vezére foglal állást a történelem piedestálján; a világuralmi szláv aspiratiók a czárizmus körül összpontosulandnak, az lesz a csillag, mely útjukat vezérlendi, az lesz a Messiás, melynek hivását lesik; istenük, a kit imádnak; uruk, ki nekik parancsol, és ők az uruknak engedelmes szolgáik; és a panszlavizmus panszlavo-czárizmussá evolválódik.

De ha a pánszláv zászlót lobogtató czárt győzelem nélkül küldjük haza, Dsengisz kháni röptének szárnya lesz szegve, a varázs törve lesz, s a pánszláv aspiratiók elvesztik fullánkjokat. A szlávok látni fogják, hogy nem jó dolog maguknak bálványt faragni, miszerint a szabadság istene helyett azt imádják. A támasz gyarlónak bizonyulván, mint bontott kéve hull szerte a mi reá támaszkodott. A különféle szláv nemzetek nem a czárizmus cultusában, melynek russificatióra s vele a szolgaság béklyóiba és ezzel a pálinkás nyomor és brutalitás útjára vezet, hanem saját nemzeti individualitásaik fentartásában, emelésében, saját nemzeti önérzetük Vestatüzének ápolásában fogják üdvöket keresni. Ez az út az, mely a szabadságnak megszerzésére vezet, a hol még nincs; megtartására, fejlesztésére, a hol már van. És mi magyarok őket mindannyiokat ezen az úton barátilag üdvözölendjük és meleg rokonszenvvel kisérendjük, miként kisértük a multban és kisérendjük a jövendőben, s a mennyire rajtunk áll, támogatandjuk is a kiirthatatlan életerőnek minden lüktetését ama bámulatos szláv "élőszobornál", melynek nemzeti önérzetét sem üldöztetés, sem csáb, sem a hosszas szenvedés tengerárja nem törhette meg.

Valóban, ha valaha helyzet világos volt, a mostani az.

A török megértette az időnek jeleit. Alkotmányt adott birodalma minden népeinek, faj, nyelv, valláskülönbség nélküli jogegyenlőség alapján. Felvilágosodott államférfiai hozzáfogtak, hogy a multak sirjába temessék azon exclusivitási kinövéseket, melyeket a hódítások rég elmult korszaka fűzött az alapelveiben oly egyszerű, oly erkölcsileg tiszta s a civilisatiónak semmikép útjában nem álló mohamedanismushoz. - A minden oroszok czárja közbevetette fegyvereit, hogy a török ne valósíthassa a szabadságot. Mert félt, hogy ha még a török félhold is a szabadság napjának fénycsomóját tükrözi vissza, annak fénye behat saját szolga birodalmának sötétségébe, a mint behatott a magyar jobbágy-felszabadítás fénysugara az orosz rabszolgaság éjjelébe. Hát félre azokkal a szabadsággátló fegyverekkel, melyek autonómia czime alatt orosz mintára, orosz nyelven készítenek kényszeringet a bolgároknak.

Az osztrák-magyar kormánynak tisztában kell az iránt lenni, hogy mit lehet még a török kormánytól jogosan, méltányosan kivánni keresztény alattvalóinak érdekében a nélkül, hogy az ottoman birodalom állami életképessége aláásatnék. Siessen ez iránt egyetértésre jutni a török kormánynyal. - A dolog nem lesz nehéz, mert megvan a portánál az értelem is, a jóakarat is. Ez egyetértés alapján kössön szövetséget a törökkel az orosz támadás visszautasítására, mely következéseiben hazánkat is, az osztrák birodalmat is irtózatos veszélylyel fenyegeti. E szövetséggel kezében mondja azt az orosznak: im a török igazságot szolgáltatott népeinek; ha mégis folytatnád a háborút, ennek más értelme nem lehetne, mint az, hogy hatalmadat akarod kiterjeszteni. Ezt én saját monarchiám életérdekeinek tekintetéből nem engedhetem; s el is vagyok határozva nem engedni. Hát legyen vége a vérontásnak.

És vége lenne. Az orosz nem fogná magát annak kitenni, hogy mig szemben vele a török oroszlán áll, háta megett az osztrák-magyar haderő foglaljon állást és utját vágja. - A haza s a monarchia valószinűleg kardcsapás nélkül, mindenesetre aránylag kevés áldozattal meg volna mentve, az áldozat jobbadán egy tekintélyes haderőnek összpontosítására szorítkozandván; természetesen a Duna körül és Erdélyben, nem pedig amott Dalmácziában és a horvát határőrvidéken, a mi oly nevetséges volna, ha oly igen-igen gyanús nem volna. S a haza és a monarchia megmentésével kapcsolatban egyszersmind elég tétetnék a humanitás követelményeinek, mert az mégis csak rettenetes dolog, hogy a XIX-ik században irtóháború viseltessék, mely borzalmakban még a XIII-ik század tatárjárásán is túlteszen; és gondoskodva volna a keleti keresztény népek jobb sorsáról is, a nélkül, hogy a török birodalom épsége, függetlensége megcsorbíttatnék, vagy állami méltósága megsértetnék. Oly eredmények, melyek a csak így, de így teljes sikerrel biztosítható monarchiának súlyát, tekintélyét, fényét, dicsőségét nagy mérvben növelnék.

Politikai irányt akartam jelölni, nem végrehajtási részleteket. Arról meg vagyok győződve, hogy hazánkról s a monarchiáról csak ily irányt tartó politikával lehet a fenyegető veszélyt elhárítani.

És az bizonyos, hogy ily irányban a kormány pártkülönbség nélkül az egész magyar nemzet lelkesült áldozatkészségére a legbiztosabban számíthat.

Hát mért nem siet azt felhasználni? Ritkán adatik kormánynak ily szerencse. Miért nem veszi hasznát? Gróf Andrássy Gyulának nagy, maradandó dicsőségre nyujtanak alkalmat a körülmények. Hazájának, a birodalomnak, az uralkodóház jövendőjének megmentőjévé lehet, ha az alkalom intését fel tudja fogni. - Sirásójává lesz, ha vagy nem tudja, vagy nem meri.

Mi akadályozza, hogy merje.

A poroszt hallom emlegettetni. Igen, tiz év előtt a közösügyes alkuba ijesztgették be a nemzetet az oroszszal, most meg az orosz karjaiba ijesztgetik bele a poroszszal.

Én nem tagadom a berlini kabinet oroszos hajlamait. Része van ebben Vilmos császár személyiségének, mely a berlini politikában kétségtelenül nagy súlylyal bir s van része azon fonák positiónak is, melybe Elszasz-Lotharingia elfoglalásával bonyolódott s melynek feszélyező befolyása pillanatilag még azon magasabb tekintetet is háttérbe látszik szorítani, melyet a német birodalomnak, mint jelenben Európa első hatalmának soha sem kellene szem elől téveszteni, s mely abból áll, hogy az orosz hatalomnak minden további növekedése okvetlenül compromittálja a német birodalom primatusi állását Európában; véganalysisben pedig logikai kényszerűséggel (mely ellen személyes hajlamok hiában küzdenek) a német és szláv faj közt egy oly irtózatos összeütközésre kell hogy vezessen, a minőt még tán soha sem látott a világ. Róma és Carthago egymás mellett soká meg nem állhat.

De bárminők legyenek is a röppenő percz feszélyező hatása alatt a berlini kabinet hajlamai, azok odáig nem mehetnek, hogy az oroszt patronusává fogadja, maga pedig cliensévé szegődjék. S végre is a német császári politikának a német fejedelmekkel s a német nemzettel is számolnia kell, s amazok közt, és ennek soraiban bizony még vannak, a kik emlékeznek, hogy mit jelent az orosz patronatus, az orosz cliens Németországnak; és a kik erre emlékeznek, bizonynyal emlékeztetnék a berlini cabinetet, hogy a német vér Németországé s nem az oroszé.

Engem a történelem logikájának azon ismerete, melyet ősz fejemnek a komoly tanulmány és szenvedések közt gyűjtött tapasztalás szereztek meg, a felől biztossá teszen, hogy a német császár adhat az osztrák császárnak oroszos sympathiák által sugallott tanácsokat, de bárminő politikát kövessen is a bécsi kabinet a keleti kérdésben, e miatt ugyan a német birodalom az osztrák-magyar monarchiának háborút izenni soha sem fog.

Én a poroszszali ijesztgetést egyszerűen fogásnak nyilatkoztatom azon camarilla részéről, mely oda működik, s fájdalom hatással működik, hogy a bécsi cabinet ép azt tegye most a török birodalom vesztére törő orosz törekvésekkel szemben, a mit tett a Lengyelország vesztére irányzott orosz törekvésekkel szemben, t. i. hogy szegődjék az orosznak osztályos czinkosává a rablásban, a helyett, hogy a törökkel kezet fogna, mint kellett volna a lengyellel kezet fognia, hogy a rablást meggátolja.

Ez a veszély az, melyet mint egy halálmadárt látok kiterjesztett szárnyakkal lebegni hazám felett, s azért a honszeretet ösztönöz, hogy erről még emlékezetbe hozzak némelyeket, kapcsolatban egy pár szerény figyelmeztetéssel a nemzeti közvélemény megindult nyilatkozatait illetőleg.

Ezt, tisztelt képviselő úr engedelmével, egy második levelemben fogom elmondani. Addig is fogadja tiszteletem nyilvánítását s barátságos üdvözletemet.

Collegno al Baraccone, 1877 aug. 30.

Tisztelt képviselő úr!

Igazán nagyszerű egy jelenet a magyar nemzet közvéleményének legújabb nyilvánulása.

Van abban két vonás, mely különösen jellemző. Egyik az ösztönszerű, józan felfogás a szomszédunkban dúló háború politikai értelme és hordereje felől, a másik a pártszenvedélyeken felülemelkedett hazafiság, mely a nézeteltérést csak is a kifejezésekre szorítja, de a dolog lényegére nézve az egész nemzetet egy testté, lélekké forrasztja össze.

Mégis csak sajátságos egy nép ez, a mi áldott jó magyar népünk. Másutt egyesek ütik reá saját egyéniségük bélyegét a nép érzelmeinek irányára. Nálunk meg fordítva van. Másutt a nép lelkesedése az óramutató, mely jelzi az időt, melyet egyes emberek csinálnak. Nálunk egyes emberek az óramutatók, a nép az idő. - Voltak, vannak és lesznek emberek hazánkban, kik olyanok, mint az üveglencse, melyben a hő sugárcsomó összepontosul, de a hő sugárcsomó a nép ösztönszerű érzelme.

Ez mindig így volt és most is így van. - Örömmel tapasztalom, mennyi jeles, tárgyavatott tolmácsa akad hazánkban pártkülönbség nélkül a történelem logikájának, mely a jelen bonyodalmakhoz fűződik. De ha az úgynevezett döntő körökben azt hinnék, hogy ez a mozgalom hazánkban csak amolyan izgatottság, a mely fellobbant egyesek gyújtó szavára, s a mint fellobbant, úgy el is alszik, hát én azt mondom nekik, vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalatkoztak. Ez a mozgalom a magyar nép józan eszének, ösztönszerű tapintatának s az áldozatkészség legmagasb fokára emelkedett honszeretetének revelatiója. Amaz ezredéves tölgy ép, egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellentállt, s ellent fog állani ezentúl is "veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell" - ellent fog tudni állani, mert gyökerei a honszeretetnek, a minden ösztönök legerősbikének, a nemzeti önfentartás ösztönének szivós talajában állanak megrendíthetlenül.

Istenemre mondom: e tölgygyel számolnotok kell - "au bon entendeur, salut!" (vegye hasznát, a ki megértett).

*

A fenforgó kérdésnél a magyar nemzet kiindulási pontja az: hogy a szomszédunkban dúló háborúban úgy hazánk, mint Ausztria létérdekei koczkán forognak.

Én súlyt helyezek arra, hogy ez alkalommal Ausztria létérdekei hazánk létérdekeivel összhangzanak.

Nézeteim Magyarországnak Ausztriával kapcsolatáról ismeretesek. Mind állami lét, mind közgazdászat tekintetében az érdekeknek oly és annyi ellentéte forog fenn a kettő között, hogy teljes, absolut lehetetlenség a kapcsolatnak oly formuláját csak képzelni is, mely mind a két felet kielégíthesse. Ezért képezek én hontalanságommal egy élő tiltakozást a kapcsolat ellen.

Én hát bizony nem tartom hivatásomnak aggódni Ausztria speciális érdekei felett, ha s midőn azoknak veszélyeztetése hazánknak érdekeit nem veszélyezteti, de midőn egyiknek veszélye a másiknak veszélyével karöltve jár, nagy fontosságot helyezek arra, hogy a veszély közösségét mind Ausztria, mind Magyarország átérezzék.

Egy háborúval állunk szemben, mely hazánkat is, Ausztriát is eventualis halállal fenyegeti, ha nem segítjük a törököt, hogy az orosz terjeszkedési politikának gát vettessék. Ez a háború Magyarországot Ausztriával állami kapcsolatban találja. Nem hiszem, hogy az orosz sokat hajtana szavunkra, ha azt kivánnók tőle, hogy várjon ezzel a háborúval, míg ez a kapcsolat feloldatik. Biz' ő nem vár. Hát a dolog úgy áll, hogy az a magyar király, a kitől nemzetünk azt kivánja, hogy az orosz terjeszkedési politikának gátat vessen, egyszersmind osztrák császár is. Ez az osztrák császár nagyon gyakran ellentétben van a magyar királylyal. Ez alkalommal nincs. - S én azt gondolom, nemzetünk kivánata csak nyerhet súlyban, ha midőn azt kivánja fejedelmétől, hogy teljesítse a honmentés kötelességét, melylyel mint magyar király Magyarországnak tartozik, egyszersmind reá mutat arra is, hogy ez neki mint osztrák császárnak is létérdekében áll. - Ezért szeretek én ez ügyben Ausztria érdekeire is hivatkozni. Ezért emelem ki azt, hogy a jelen háborúban ugy Ausztria, mint Magyarország létérdekei vannak veszélyben.

E nézet tökéletesen indokolva van a keleti kérdés politikai értelme és nemzetközi hordereje által, a miként a jelen háborúnál előttünk áll.

Ha a török birodalom ment volna azon nyomástól, melylyel a Lengyelország romjain Európa szabadságának veszélyes arányokra duzzadt orosz hatalom reá nehezedik: a keleti kérdés tisztán belügyi kérdés volna a török és birodalmának más fajú, vallású népei közt.

És ha a kérdés ily alakban, akár a török birodalom épségének a közös szabadság forrasztó kötelékeivel megszilárdításában, akár szétbomlásában találná végmegoldását, ez nemcsak Európának távolabb fekvő részeit, de még minket s Ausztriát is, kik tőszomszédjai vagyunk, csak humanitás, vagy rokon- avagy ellenszenv szempontjából érdekelhetne, de politikai szempontból nem.

Mi megtanultuk igazságosan méltányolni a török népjellem tiszteletreméltó alapvonásait. Mi tudjuk, hogy az ottoman nemzetben egy oly megbizható barátot birunk, minőt a föld hátán többet nem találhatunk, mert érdekeink annyira összhangzók, hogy nemcsak érdekellentét, de még csak eltérés sem foroghat fenn közöttünk. Mi hálával emlékezünk a nagylelkűségre, melyet a törökök irántunk tanúsítottak a mi szorongattatásaink napjaiban, és bizonyosan csakis becsületére válhatik nemzetünknek, hogy oly meleg érzettel emlékezik épen most, az ő szorongattatásuk napjaiban (bizony, bizony mondom is, jó politika a magyarral jót tenni, mert a magyar nemzet hálás egy nemzet, - az Isten áldja meg az ő jó szivét). Mindezeknél fogva bizonyos, hogy mi magyarok mindig a legmelegebb rokonszenvvel, a legőszintébb jókivánattal kisérnők a török nemzet regenerationalis törekvéseit, melyeknél sikerhez csak a szabadság útja vezethet; de ha az nem állana előttünk, hogy az orosz nyomás következtében a török birodalom minden megcsonkítása egyértelmű az orosz hatalom terjeszkedésével, nem volna magyar ember, a ki a török birodalom úgy területi, mint függetlenségi épségét saját hazánk biztonságára nélkülözhetlennek itélné s azt saját nemzeti ügyünknek tekintené.

Senkinek sem jutna közülünk eszébe annak fentartásáért nemzetünk véráldozatát felajánlani, minket teljességgel nem aggasztana az, ha a szomszédunkbani szláv népek szabad nemzetekké fejlődnének.

De a dolog teljességgel nem ebben a karban van. Internationalis és politikai szempontból a keleti kérdés, az orosz nyomás folytán, már nem a török birodalom belügyi kérdése, nem török, szerb, bolgár, bosnyák stb. kérdés többé, annyira nem az, hogy ha ma sikerülne az orosznak Európából minden törököt az utolsó emberig elpusztítani, ha Törökország minden európai tartománya ma felruháztatnék oly "autonómiával" (?!), a minőt Cserkaszky herczeg a bolgároknak készít orosz mintára, orosz nyelven: mindezek által a keleti kérdés nemcsak nem lenne megoldva, de még csak akkor állana Európa előtt, s különösen előttünk és Ausztria előtt oly irtózatos arányokban, mint még soha.

Igen, mert a keleti kérdés orosz hatalmi kérdés. Tisztán, határozottan orosz terjeszkedési politika kérdése.

És az is marad mindaddig, mig Európa sokáig, késő bűnbánattal azon határozatra nem jut, hogy Lengyelország helyreállításával elhárítsa magáról azt az átkot, melyet Lengyelország felkonczolásának bűne reá hárított.

Csak ha Lengyelország helyreállításával az orosz hatalom azon határok közé utasíttatott, melyek közt tág birodalma népeinek szabad emberekké emelésével, egy mindig nagy, fényes és dicső helyet biztosíthat ugyan magának a polgárosult nemzetek kerek asztalánál; de mely határok mögül többé minket, Ausztriát, Európát a pánszláv czárizmus világuralmi ambitiójával nem fenyegethet; csak ha a Visztula partján biztosítva lett az, hogy az orosz hatalom a török birodalomra többé ne nehézkedhessék, csak akkor száll ismét vissza a keleti kérdés egy tisztán belügyi, vagy ha úgy tetszik humanitárius kérdés szinvonalára, mely bármely irányban oldassék is meg, sem Európára általában, sem különösen miránk és Ausztriára veszélyt nem hozhat.

De a mig ez meg nem történik, a keleti kérdés orosz hatalomterjeszkedési kérdés lesz mindig; s a mig ilyen, a dolog mindig akként fog állani, hogyha a török birodalom az orosz nyomás folytán szétbomlanék, vagy csak meg is csonkíttatnék, minden talpalatnyi tér, melyet a török elveszítene, az orosznak már is veszélyes arányokra duzzadt hatalmát növelné; a török fenhatóság függetlenségének minden csökkentése, az orosz hatalomnak, reánk és Ausztriára, dissolvens méreg gyanánt ható befolyását gyarapítaná; s ennek kimaradhatlan következése az volna, hogy az orosz nyomás által megbomlasztott török birodalom szláv népei nem lennének szabad nemzetek, hanem lennének orosz eszközök, lennének orosz szolgák, lennének a boa constrictor farka, melylyel az minket körülszorít, lennének a csápok, melyekkel a polyp testünkbe ragad.

*

Ezek azon tekintetek, melyeknél fogva a magyar nemzet azon nézetből indul ki, hogy a szomszédunkban duló háborúban hazánk létérdekei forognak koczkán.

És e tekintetek annyira fontosak, hogyha mi magyarok a török birodalom romlását vagy megcsonkítását s a mi ezzel egyértelmű, az orosz hatalom bármi alakban terjeszkedését gyáván, tétlenül elnéznők, ha néznők gyáván, tétlenül, miként a boa constrictor a mi vesztünkre magának a keleti szlávokból farkat növeszt: a polyp csápokat ereszt: ez az öngyilkosságnak oly őrültsége volna, melynek jellemzésére szót nem találok. Rosszabbak volnánk a földön csúszó férgeknél, ha az ellen magunkat nem védenénk.

Szomorú időket élünk. Annyi vér után, mely azért folyt, hogy a népek egyszer már önczélokká legyenek, még mindig ott vagyunk, hogy két-három biboros halandó szeszélye, hajlama s nem a népakarat az irányadó. De a magyar nemzet élni akar s nem fog a resignatióban annyira menni, hogy bármi halandó személyes hajlamai kedvéért öngyilkossá legyen. Gátat kell vetni az orosz hatalom terjeszkedésének, s mivel gátat kell vetni, hát fel kell tartani a török birodalom épségét s függetlenségét, mert ez idő szerint ez a gátvetés practicuma. Ez a magyar nemzet elhatározott akarata. Bármi kifejezést használt is ez akarat formulázására, ebben az egész nemzet pártkülönbség nélkül egyetért; egyetért azért, mert pártkülönbség nélkül meg van győződve, hogy ez hazánk létérdekét képezi. S ép azért indignatióval utasítja vissza az összes magyar nemzet azon szint oly erkölcstelen, mint improvidens gondolatot is, hogy az osztrák-magyar monarchia a török birodalom bármely részének elfoglalása által hazánk létérdeke megsértésének czinkosává szegődjék.

Kormánynak sohasem tanácsos, ha alkotmányos tógát visel, magát a nemzet akaratával ellentétbe helyezni. Ez alkalommal a nemzet akarata annyira félremagyarázhatlanul világos, hogy azt holmi parlamentáris fogásokkal kijátszani akarni veszélyes merénylet volna. Létérdek forog fenn. A nemzet tudja, hogy ez forog fenn. És e nemzet loyalis nemzet. Hát teljesítsék akaratát. Ne kényszerítsék oda, hogy létének biztosítását maga legyen kénytelen kezébe venni. Tenni fogja, ha kénytelen lesz, mert nem akar meghalni. A magyar nemzet nem lesz féreg, mely ellapul a taposónak sarka alatt. Senki kedvéért nem fogja eltűrni, hogy a szivélyesen egyetértő czárok és caesarok tekintete előtt meghunyászkodó august diplomaták a magyar hazát puskaporos hordóvá alakítsák, melyet az orosz ármány pánszláv kanóczczal légbe röpíthet.

Azt mondták neked édes magyarom! békülj ki Ausztriával, miszerint biztosítva légy az orosz ellen - kibékültél. - Hát lássuk azt a biztosítót! Hol van ő?

Irgalomnak Istene! Ha a magyar most független volna!

De profundis ad te Domine clamavi! (A mélységből kiáltok hozzád Uram!)

*

Tudom, hogy azokkal, a miket nemzetünk álláspontjának indokolásáról mondék, újat nem mondottam. De mégis jónak láttam elmondani, mert Magyarország miniszterelnöke nem régiben egy igen megdöbbentő nézetnek adott kifejezést.

Az egri népgyűlés oda nyilatkozott, hogy a török birodalom épsége minden eszközzel, még fegyveres hatalommal is megóvassék.

Erre Magyarország miniszterelnöke azt adta válaszul, hogy a magyar vért nem szabad semmi más hatalom érdekében igénybe venni, s hogy a kormány soha sem fog abba beleegyezni, hogy a magyar nép hősies önfeláldozása mások miatt igénybe vehető legyen.

Tehát Magyarország miniszterelnöke a török birodalom épségének fentartását, még most, a pánszláv zászlót lobogtató orosz invasióval szemben is csak "más hatalom", csak "mások" érdekének tekinti!

Magyarország minden lakosa, azok is, kik hazánk fenmaradását óhajtják, azok is, kik bukására speculálnak, mindannyian tudják, hogy itt hazánk létérdeke forog fent. A miniszterelnök - talán maga az egész hazában - a dolgot nem így látja.

De mig a török birodalom épségének megcsonkítása egyértelmű az orosz hatalom terjeszkedésével, senkinek a világon nincsen joga magyar embert azzal gyanúsítani, mintha mások miatt akarná a magyar vért igénybe venni, midőn azt: a török birodalom fentartásáért ajánlja fel. Miniszter úrnak, tudnia kell, hogy azon áldozatkészség, melynek az egriek kifejezést adtak, oly virág, mely a nemzeti önfentartás talaján termett s a legtisztább honszeretet napsugarában nyilott ki.

A magyar miniszterelnök megdöbbentő nagy szót mondott. Ha ez a kormány politikájának akarna kiindulási pontja lenni, úgy határozottan azt kellene mondanom, hogy Magyarország kormánya veszedelmes kezekben van.

A ki most ebben a háborúban a török birodalom épségének fentartását csak amolyan idegen érdeknek tekinti, az nem akar gátat vetni az orosz hatalom terjeszkedésének: mert talán nem idegen azon gondolattól, hogy megosztozzék a török prédán az oroszszal.

*

De én hinni szeretem, hogy ama szerencsétlen kifejezés csak amolyan elhirtelenkedett pisztolydurranás volt, mely messzebb lőtt, mint a hová czélzott. Én nem mondom, hogy Magyarország kormánya már elhatározott szándokkal oda dobta magát ama veszedelmes hajlamok karjaiba, melyek a döntő körök vidékén tagadhatlanul mozgásban vannak. Lehetnek kételyeim, vannak aggodalmaim, de nem mondhatom, mert nem tudom. Hanem azt, fájdalom, tudom, hogy sem a magyar kormánynak eddigi hivatalos nyilatkozataiban, sem a külügyi politika vezetőjének eddigi eljárásában magyar hazafi megnyugtatást nem találhat.

Nem lesz felesleges ezeket kissé emlékezetbe hozni most, midőn az ország képviselői újra egybegyűlnek, kiktől a nemzet pártkülönbség nélkül azt várja, hogy párttekinteteken felül emelkedett hazafisággal biztosítani fogják a nemzet akaratának teljesítését.

Magyarország miniszterelnökének legnyomatékosabb nyilatkozata az volt, melyben - szóról szóra idézek - a felől biztosította a képviselőházat, hogy: nincs a döntésre hivatott körökben senki, a ki külügyi politikánk feladatának azt tartaná, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltozzanak.

E nyilatkozat akkor zajos tetszéssel fogadtatott, mert (a mint positiv ténynek tudom) a ház minden oldalán sokan voltak, a kik egyszerű hallás után e diplomatikai ügyességgel összeállított szóalkatot oly értelemben vették, mintha a felől nyertek volna biztosítást, hogy a monarchia külügyi politikája feladatának tartja azt, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok meg ne változzanak.

Fájdalom, a magyar miniszterelnök ezt nemcsak nem mondta, nemcsak mondani nem akarta, de sőt, midőn pár nappal később két képviselő a miniszteri nyilatkozatnak ily értelmet tulajdonított, a miniszterelnök úr szavainak ily értelmezése ellen ismételten tiltakozott.

"Quaesivi lucem, ingemuique reperta."

A miniszteri nyilatkozat eme hirhedt passusa ide megyen ki: Szomszédunk háza oly viszonyban áll saját házunkhoz, hogy ha amaz lángba borul, a mi házunk is utána ég. És ama szomszéd házát lobogó fáklyákkal rablók, gyujtogatók rohanják meg. Ez a mi háznépünket aggodalomba ejti saját házának biztossága felett. És a magyar háznép felelős őre azt mondja: ne aggódjatok, én biztosítalak, hogy köztünk, őreitek közt nincs senki, a ki feladatának tartaná, hogy a szomszéd ház felgyujtassék.

No hiszen csak az kellene még, hogy ezt pláne ők tartsák feladatuknak. - Szépen köszönöm a biztosítást. - Tartsák feladatuknak segíteni a megrohant szomszédot, hogy a gyujtogatók elüzessenek: ez az, a mi a magyar háznépet megnyugtathatja.

A miniszterelnök másik nyilatkozata az volt, hogy: "a kormánynak senkivel szemben és semmi irányban arra nézve, hogy mit fog tenni, sem szövetsége, sem kötelezettsége nincsen, hanem teljes mértékben birja önelhatározásának szabadságát".

E nyilatkozatból két dolgot tanultunk, de bizony egyik sem megnyugtató. Tanultuk azt, hogy a kormány még maga sem tudja, hogy mit akar. Nincs szabott czélja. Politikájának nincs határozott iránya. Compas nélkül hajózik. Várja a jó szerencsét, hogy merre fogják a szelek terelni. Ha ez politika, bizony improvidens politika. - "Jön idő, jön tanács." (Kommt Zeit, kommt Rath.) - Ennyiből áll az egész. Az önelhatározás szabadsága kétségtelenül nagyon jó dolog arra nézve, hogy miként jussunk el a czélhoz, melyet magunknak kitűztünk; de nem gondolom, hogy az ország létérdekeit veszélyeztető ily nemzetközi bonyodalommal szemben a politikának irányát is (nem a mikéntet, hanem a mit) a jövendő elhatározás szabadságára delegálni akár tanácsos, akár szabad legyen.

És én tartok tőle, hogy a miniszter úr nagyon is igazat mondott. Én úgy látom, hogy a monarchia külügyminisztere - a két fél miniszteriumának beleegyezésével - csinált magának egy keretet, melybe sok minden belefér, de hogy mit fog belefoglalni? ennek meghatározását az időre bizza. "Kommt Zeit, kommt Rath." - A keretnek pedig értelme ez: "Hagyjuk az országot tenni a mit akar. - Állásunk az ő irányában egyelőre a barátságos neutralitás." (Neutralitás! és barátságos! fából vaskarika, contradictio in adjecto. Hanem, fájdalom, mégis igaz. Barátságos az orosz iránt. Ellenséges a török iránt. De nem neutralitás. Mikor egy ország oly létérdekileg érintve van egy háború által, mint most hazánk, a neutralitás teljes lehetetlenség. - Inactio, nem neutralitás. Hogy az eddigi inactio nagy szolgálat volt az orosznak, az égre, földre kiáltó tény. - De folytatom a keretet.) "Ha a török találna győzni, marad minden a réginél - s mi a végtárgyalásoknál közbejárandunk, hogy a győztes török ne nagyon szorongassa az oroszt, kivel mi a "szivélyes egyetértést" fel kivánjuk tartani; ha ellenben az orosz halad előre győzedelmesen, mi "állást foglalunk" a vert török hátán, iparkodunk a végtárgyalásoknál mérsékelni az orosz exactiókat; mindenesetre pedig, ha az orosz rabol, hát rabolunk mi is; ha lehet, le egész Szalonikiig!! s azt mondjuk Ausztriának és Magyarországnak: im! érvényesítettük a monarchia érdekeit szemben az orosz terjeszkedési politikával; - az orosz terjeszkedett, de terjeszkedtünk mi is; a rablással megzavart egyensúlyt rablással helyreállítók.

Ilyen keretje van annak az "önelhatározási szabadság" politikájának, melylyel a miniszterelnök dicsekedett. Mondhatlanul fogok örvendeni, ha az ország képviselőinek hazafisága a nemzeti akarat teljesítésének oly biztosítást szerzend, mely ezen gyanumat (csaknem azt irám: tudomásomat) megczáfolandja.

Második, a mit az idézett nyilatkozatból tanultunk, az: hogy a kormánynak nincs szövetségese. Én azt gondolom, hogy ily körülmények közt, minők a mostaniak, a kormánynak két dolog főképen kötelességei közé tartozik. Egyik az, hogy tisztában legyen politikájának iránya, czélja, feladata felől - erről már szólottam; - másik az, hogy ennek érvényesítése végett szövetségesekről gondoskodjék. Baj, hogy nincs a kormánynak szövetségese. Kötelességmulasztásnak is nevezhetném, mert lehetne szövetségese, ha jó politikája volna.

De még ennél is nagyobb baj az, hogy a szabad kéz, melylyel a miniszterelnök dicsekedett, az orosz felé hajlik. Hiszen a bonyodalmak kezdete óta semmit sem hallottunk annyiszor s több emfázissal hangoztatni, mint a három császár szövetségét előbb, "szivélyes egyetértését" még mindig. E szivélyesen egyetértő három császár egyike orosz. Bizony veszélyben vagy édes jó hazám azzal a szabad kézzel, a mely az oroszszal szivélyes egyetértésben működik. - Eddig így működött. - Sok bizonyítványt idézhetnék, hanem csak egyre szorítkozom.

Azt mondja a kormány, nincs semmi kötelezettsége. Mit? hát nem vállalta el azt a kötelezettséget, hogy szabad kezet enged a szláv ügy zászlaját lobogtató czárnak, megszállani s hadműveleti alapjává átalakítani Romániát, melynek sértetlensége szerződésileg Európa védnöksége alá volt helyezve? Elvállalta s még pedig nem is hallgatagon, hanem formális alkuval vállalta el, mert köztudomás szerint bérül kötötte ki magának, hogy a czár ne vonja bele Szerbiát a háborúba.

Ez ádáz kötelezettség-vállalás a kútforrása mindennek, a mi eddig történt, mindennek, a mi még történni fog s minden veszélynek, a mely hazánkat fenyegeti.

S itt a dolognak még nincsen vége. Tele van a világ azon aggodalmas hírrel, hogy már ama kikötés is elesik, hogy a bécsi cabinet már azt sem ellenzi, hogy a czár Szerbiát bele vonja a háborúba. Hja! mert a török oroszlán oda legyintett a czár körmeire. A nagy czárnak szüksége van a kis Szerbia hitszegésére, kinek a török csak épen tegnap kegyelmezett meg. Hát a "szabad kéz" újra egyet hajlik az orosz felé.

Magyarország képviselői bizonyosan érezni fogják pártkülönbség nélkül a kötelességet, melyet a hazánkat fenyegető veszélynek ez ujabb aggravatiója reájok hárít.

Még egy harmadik kormánynyilatkozatra kell reflectálnom, és erre különösen súlyt helyezek.

A politikájának iránya felől interpellált kormány a helyett, hogy irányt vallana, mindig azzal ütötte el a dolgot, hogy az osztrák-magyar monarchia érdekei vezették és vezetendik politikájukat s hogy a monarchia érdekei minden körülmények közt érvényesíttetni fognak.

Mindig ezt az ételt tálalta, melyről senki sem tudja "hus-e vagy hal", még maga a tálaló sem tudja. Hiszen ép az a nagy kérdés, hogy minő irányban (nem minő eszközökkel, hanem minő irányban) keresi? s vajjon a nemzet akaratának megfelelő irányban keresi-e a monarchia érdekeinek érvényesítését?

Ha a képviselőház elébe ismét csak ez a "sem hús, sem hal" étel tálaltatnék, s az beérné azon biztosítással (melyet a parlamenten kivül csakugyan hallottunk is), miként "a kormány szem előtt tartja a nemzet azon kivánatát, hogy a monarchia érdekei - szemben az orosz terjeszkedési politikával - érvényesíttessenek", a helyzet kétértelműsége nem változnék, s az ajtó nyitva maradna arra, hogy ha az események fordulatai ama bizonyos "osztozkodni vágyó befolyások" malmára találnák a vizet hajtani, nemzetünk egy reggel arra ébredjen fel, hogy a monarchia érdekei érvényesítésének czimén oly dolgok történtek, melyektől a nemzet mint kárhozattól irtózik.

Nem könyv nélkül beszélek. Nem szándékom principialis fejtegetésekbe bocsátkozni. Nem akarok saját történelmünk annyi szomorú lapjaira, nem Polignac, Mac Mahon sok példáira hivatkozni, annak illustratiója végett, hogy nem volt: s nincs istentelenség, melynek elkövetésénél a hatalommal való visszaélés nem az ország érdekeire hivatkozott volna; hanem mert orosz terjeszkedés veszélyével állunk szemben, kérem t. képviselő urat, méltóztassék a történelem azon lapjait felütni, melyeken meg vagyon irva, hogy miként szokta a bécsi cabinet a monarchia érdekeinek érvényesítését érteni szemben az orosz terjeszkedési politikával? Ez anynyira actualitási érdekkel bir, hogy szinte borzadok, a mint reá gondolok.

A ki e lapokat felüti, meg fog győződni, miként a bécsi cabinet a monarchia érdekeinek érvényesítését soha sem értette akként, hogy az orosz terjeszkedést nem kell megengedni, hanem mindig akként értette, hogyha az orosz rabol, hát raboljon Ausztria is; ha az orosz terjeszkedik, terjeszkedjék Ausztria is.

Ekként értette Lengyelország felosztásánál, ekként mindig, kivétel nélkül mindig az egész múltban, szemben az orosz terjeszkedési politikával.

Irtózatos "memento" ez!

S ezt az "egyensúly helyreállítása" politikájának nevezik!

És mit felel ez irtózatos politikára a történelem! Moralitásra, becsületességre - mely végre is mindig a legjobb politika - már nem is utalok. - Ez a diplomatia szótárából már rég kitörültetett. - Tényekre utalok.

E politika mellett az orosz hatalom világveszélyes arányokra duzzadt. E politikának következése a mai háború is. Ennek következése az, hogy az orosz, a török "szláv ügygyel" magának a magyar és osztrák "szláv ügyhöz" utat egyenget.

Ellenben ez az osztozkodási politika az osztrák ház uralmát a zsugorodástól nem mentette meg.

Az orosz nőtt, az osztrák fogyott.

Hát még ha most is e kárhozatos expedienshez nyúlna a bécsi cabinet?!

A múltban ez a politika borotvát adott az orosz kezébe, most e borotvát torkára vinné Magyarországnak is, Ausztriának is.

"Duo cum faciunt idem, non est idem."

A mit az orosz rabolna a töröktől, a mely tért az orosz befolyás nyerne az Al-Duna mindkét partján, s a balkáni félszigeten, az neki hatalmi gyarapodás, erőnövekedés volna; s az ekként gyarapított befolyás, mint mágnes a vasra, úgy hatna az osztrák birodalom, és a magyar korona szlávjaira. A mi szlávot az orosz fogna, azt vinné is.

De a mit az orosz utonálló árnyékában a bécsi cabinet elcsenne a monarchia biztonságára annyira szükséges török birodalomtól, az nekünk s Ausztriának gyöngeséget s eventualis halált hozna, mert megszaporítaná kivülről, forrásba hozná belül a már is forrongó dissolvens elemeket. - A mi szlávot a bécsi cabinet fogna, az őtet vinné.

És a kimondhatlan végeredmény? - A talió büntetése. Ha most Szent-Pétervár és Bécs a török birodalom szétszaggatott rongyain megosztozkodnának, nem telnék bele 25 év, hogy orosz, porosz, olasz Ausztrián s Magyarországon osztozkodnának; juttatva a prédából az orosz fensőség árán az oláhnak is. - Oly igaz, mint a hogy Isten él. No hiszen nekem teljességgel nem hivatásom Ausztria szétbomlása felett aggódni - hogy helyébe szabad nemzetek lépnek. - De igen is hivatásomnak tartom aggódni az oly felbomlás felett, mely az orosz hatalmat s befolyást terjesztené. Annyira hivatásomnak tartom, hogyha hazánkat s Ausztriát semmi más kapocs nem kötné is össze, mint a jó szomszédság viszonya, s Ausztriát az orosz fenyegetné, szintoly elhatározással mondanám nemzetemnek: védjed osztrák szomszédodat utolsó csepp véredig az orosz ellen; mint a miként most mondom: védjed török szomszédodat utolsó csepp véredig az orosz ellen.

Az uralkodóház pedig vessen számot a történelem logikájával. Elkövetkezhetik az idő - el fog következni midőn német tartományai - - - haza mennek. - Bizony, bizony mondom: Budavárának királyi széke dicső egy szék. - Jó lesz arról gondoskodni, hogy ennek sem épségét, sem ezredéves történelmi typusát az orosz szörny sem boa constrictor, sem százkaru polyp alakjában ne fenyegethesse. - Itt van az idő, itt az alkalom e gondoskodásra: amott az élet-halál harczot oly dicsőségesen vivó török oroszlán oldala mellett. Ne szalaszszák el az alkalmat! "Sero medicina paratur! Mene! Thekel! Upharsin!"

*

Én nem mondom, hogy a magyar kormány az osztozkodási hajlamoknak már megadta magát. - Csak azt mondom, ez sincs kizárva "keretéből". - Ez a lidércz ül agyán, mellén, karjain. Rázza le a lidérczet. Tegye szabaddá kezét a nemzet élére állani. Dicsőséges egy állás ez. Egy nemzet hálája jár vele. - Egy nemzet átka, ha nem teszi. - Ily nagyszerű körülmények közt nagyon kisszerű ambitio volna azt tűzni ki czélul, hogy egy ügyesen összekerekített frázis "tudomásul vétele" által magának pártja által bizalmat szavaztasson. - Excelsior! Tegye, hogy az összes nemzet bizalma vegye körül. - Megteheti. - Fogja fel az irányt, melyet az összes nemzet kijelölt. Hiszen nem jő magával ellentétbe, azt mondá, hogy keze szabad.

A nemzet képviselőinek pedig azt szeretném távol magányomból kiáltani: A haza veszélyben van! melyhez hasonlóban, tekintve a helyrehozhatatlan következéseket, még soha sem volt. Hát ne legyen a "Haza" pártkérdés köztetek, atyámfiai. - Lebegjen felettetek a kölcsönös engesztelődés angyala, a mint kart karba öltenek a Haza oltára körül. - Nem arra kérlek én, hogy buktassátok meg a kormányt, hanem arra kérlek, tegyétek oly helyzetbe, miszerint megértse, hogy állásának biztosítása a nemzet világosan kifejezett akaratának teljesítésétől függ. - Szerbia készülődései megadták erre az alkalmat, mely még a diplomatikai tekinteteknek is megfelel; ne legyen ez alkalom elszalasztva.

A nemzet akaratának teljesítése, a legtisztább loyalitás is. Ezt én mondom, a ki nem tágít. És nem sajnálom, hogy mondanom kell. Én nem szeretem az osztrák sast "hazánk"-ban; de azt nem akarom, hogy e sast az orosz égesse el, attól pedig borzadok, hogy hazám legyen a máglya, melyen a sas elégettetik.

Nagyon öreg ember vagyok. Rég túlléptem a vonalt, melyet az irás az emberéletnek határául jelölt. Ki tudja, nem utolsó szavam-e ez? Hadd ne legyen a pusztában kiáltónak szava!

Fogadja képviselő ur, s adja át az én kedves jó Czeglédemnek szives üdvözletemet.

33. Semmi iskolai, azaz semmi nő-iskolai oktatásban nem részesül, 15.500 községben nem külön tanteremben, hanem ugyanazon teremben a fiukkal elegyest oktattatván a leánygyermekek.        K. L. ^[VISSZA]

---