1881-1894.


I.
Előszó az "Irataim" I-ső kötetéből.

Kifejezhetlen érzelem-vihar dulta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett.

Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna.

Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsucsókját; - egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; - még egy lépés, és - - - úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon.[34]

Egy török főtiszt, "Alláh"-t említve, üdvözölt barátságosan; - elvezetett a fekhelyhez, melyet isten szabad ege alatt számomra készíttetett barátságosan, és - - - kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez.

Lekötöttem, átnyújtottam szótlanul, könynyel szememben, és ő, jó nyugalmat kivánva, magamra hagyott bánatommal.

Nyugalom és hontalanság!

Ha tudott-e a hitrege Ádámja nyugodni, midőn mögötte, a kitaszított mögött, Éden kertjének kapuja becsapódott, mivel hogy a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből evett!

Én is ettem abból a gyümölcsből, és felismertem a jót s a gonoszt; és felemeltem kezemet a jónak védelmére a gonosz ellen. A gonosz győzött, és én hazámból, - az én Édenemből kitaszíttattam.

Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba - amonnan felülről, - a magyar nemzet könyeiből ég felé szállott vizpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zugva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemlett végzet ellen.

Én hallgattam e zugást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méltatlanul meghiúsult honfi remények semmiségébe: és arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora ömlött alá.

Minden volt e könyzáporban a mi a hazafi szivének fáj; minden! csak egy nem! a reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.

Ugy tetszett nekem, - még akkor a fájdalom első lázrohamában is úgy tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából, könyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosat fog szenvedni; mert bosszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak, mely a megaláztatás porából nem maga tehetségével emelkedik fel; hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!

Ez akkor az érzelmek lázában csak amolyan sugalom volt, mely átvillan a sziven a nélkül, hogy a gondolkozó agy idegcsövein keresztül venné útját; olyas valami, mint az, a mit a könyörület istene szokott lövelleni a szenvedőnek lelkébe, hogy meg ne őrüljön a bú miatt.

Később a török nagylelkűen megvédte életemet és hontalan társaim életét. Megvédte, nem veszély nélkül magára nézve. A győzelmében elbizakodott két szomszéd hatalmasság háboruval fenyegette, ha ki nem ad. S midőn a helyzet már oly fenyegető szint öltött, hogy a szultán tanácsosai nem vélnék kiadatásunkat kikerülhetni, ha csak a menekvők török vallásra nem térnek át, s ez által török alattvalókká nem lesznek, Abdul Medsid szultán felemelkedett üléséből a Divánban, s kezeit égre emelve, ünnepélyesen ezeket mondá: "Alláh hatalmas. Bizom oltalmában. De ha vesznem kell, vesszek becsülettel. Azt a gyalázatot nem hozom nevemre, hogy megsértettem a vendégjogot, hogy kiszolgáltattam ellenségeik bosszujának a szerencsétleneket, kik nálam oltalmat kerestenek. Akarom, hogy meg is találják. Jöjjön, a minek jőni kell. Én nem adom ki. Igy akarom, Igy legyen. Gondoskodjatok a védelemről."

És nem adott ki. Háboru nem lett belőle. De lett számunkra letartóztatási fogság a távol Ázsiában. Igy látta jónak a dolgot közölni az európai diplomáczia.

És mi ott, a távol magányban gondolkoztunk hazánk multja, jelene, jövendője felett. És én végigtaglalva elmémben 1848-49-ki szabadságharczunk keletkezését, jellemét, lefolyását és az okok kutfejét, melyek a bukást lehetővé tették, minél inkább számot vetettem a helyzettel, minél inkább számba vettem nemzetem életerejének úgy történelmi mint lélektani elemeit, annál inkább megerősödtem azon meggyőződésben, hogy a hit és remény, mely amott a Duna partján, a hontalanság fájdalmának első rohama közben lelkemen átvillant, a higgadt megfontolásban csak megerősítést találhat.

Nemzetem nem halhat meg a szenvedések alatt, melyek reá mérettek. A magyar kérdésnek történelmi alapja is van, jogi alapja is van, földleirati, népességi, politikai, számtani alapja is van; s e kérdés Európa szabadságának, Európa hatalmi sulyegyenének érdekeivel kapcsolatos. Ily kérdések belekiáltanak a világtörténelem logikájába. E kiáltást ideig-óráig az erőszak elfojthatja, de a kérdést ki nem törülheti az események számla-könyvéből, hová azt a történelem beirta. - E kérdés helyet fog magának követelni Európa függő kérdései közt mindaddig, mig vagy jog és igazság szerint meg nem oldatik, vagy a nemzet róla maga le nem mond.

Igy gondolkoztam én, s így gondolkozott az összes magyar emigráczió. Bármi viszályok keserítették is a már magában is keserű hontalan életet; bár elszóródtunk a föld hátán, mint egy második Izrael; bár legtöbbünknek vállait, a hazafi bánat nehéz terhén kivül a becsületes megélhetés bizonytalanságának keresztje is nyomta, a mint tapostuk a nyomoruság változatos utjait, idegenek közt idegenek - e gondolkozásban mindig, mindenhol, mindannyian egyetértettünk: mint akár barátilag összetartva, akár barátságtalanul szertehuzva egyetértettünk abban, hogy a magyar emigráczióra számkivetésében a rendületlen hazafiság tevékenységének szent kötelessége vár.

Élő tiltakozást kell képeznie a magyar haza állami életének eltiprása ellen isten és világ előtt.

Szólania kell a némaságra kárhoztatott, cselekednie a bilincsre vert nemzet helyett, a bilincsre vert nemzet javára.

Fennen kell lobogtatni a zászlót, melyet "névtelen félisteneinknek" honszeretettől izmosult karjai enyészthetlen dicsfénynyel vettek körül, - s melynek bukása gyászoló megdöbbenést keltett a világ népeinél.

Fenn kell tartania a magyar kérdést a világtörténelem azon kérdései közt, melyek annak elmészetétől megoldást követelnek, az erkölcsi világrendet kormányzó örök törvények örök igazsága szerint.

Jelképeznie kell a magyar nemzet politikai vallásának ama hitágazatát, hogy ha a hármas hegy országunk czimerében mártirok vérével áztatott Golgothává lett is 49-ben, mint volt már többször ezelőtt: a kereszt, mely e Golgothán emelkedik, most sem sir fejfája, hanem a feltámadás jelvénye.

Hirdetnie kell hitét nemzete független jövendőjében, miszerint a világ is higyjen benne, s mert hiszen, a magyar nemzetet számba is vegye.

S mig ernyedetlen tevékenysége által a bátorítás delejfolyamát önti haza felé, hogy a nemzet el ne csüggedjen a szenvedések alatt, meg kell magában a magyar nemzet jog és természetszerű aspiráczióit testesítenie, és kapcsot képeznie ezek közt és a világesemények közt.

Nem mondhatom, hogy a magyar emigráczió "házi élete" egészen ment volt azon gyarlóságoktól, melyekkel a száműzetések történelmében mindenhol, minden időben találkozunk. Emberek vagyunk, s az ember gyarló teremtés. És annak a szabályszerűtlen társadalomnak, mely a "száműzöttek nemzetének" lett elnevezve, kényszerű ziláltsága nagyon kevéssé alkalmas az emberi gyarlóságot féken tartani.

De a számkivetettség aprólékos nyomorúságai csak amolyan tünékeny buborékok, melyek a történelem lapjára maradandó foltot nem nyomnak.

Ellenben azon elismeréssel tartozik a magyar emigrácziónak a történelem, hogy a haza iránti hivatásának híven megfelelt, kötelességeit becsületesen teljesítette.

Sőt állíthatom, hogy a magyar emigráczió tevékenysége nem volt befolyás nélkül még a viszonyok azon fordulatára sem, melyet otthon új alkotmányos korszaknak neveznek.

A mi saját személyemet illeti: reám a multaknál fogva fokozatos mértékben hárult a kötelesség, hogy minden erőmből iparkodjam utat egyengetni nemzetemnek független állami létének visszaszerezhetése felé, melyet egy ezredéves mult, az ősök szent hagyománya, az utódok elidegeníthetlen öröksége gyanánt szállított reá.

E szó "útegyengetés" adja meg a keretet azon tevékenységhez, melyet külföldön kifejthettünk. Mi tehetségünket nem becsültük túl. Soha sem ringattuk magunkat azon ábrándos képzeletben, hogy mi szerezhetjük vissza nemzetünk számára a független nemzetek kerek asztalánál azon helyet, melyhez ezredéves történelménél s az európai közjog egészítő részét képező diplomácziai kötéseknél fogva is kétségbevonhatlan joga van. Ezt csak a nemzet maga teheti.

A mi hivatásunk volt oda hatni, hogy ha tenni akarandja, a külviszonyokban oly támaszt találhasson, miszerint - a mennyire emberi számítás biztos lehet - a siker csak saját határozottságától függjön.

E szempontból indulva, én három irányban tartottam kötelességemnek a becsületes igyekezetet.

Az egyik irányt annak tudata szabta elémbe, hogy a kútfő, melyre 49-ben a magyar nemzet óriási erőfeszítésének meghiusulása visszavezethető, az önbizalomban megfogyatkozás volt.

A másikat Európa viszonyainak ismeretéből merítettem, mely vagy egy általános európai rázkódtatás, vagy egyes függő európai kérdések felmerülésénél oly kombinácziók lehetőségére mutatott, melyek az érdektalálkozás alapján nemzetünknek a felszabadítás munkáját megkönnyíthetik.

A harmadik irányt azon szükség érzete jelölte ki, hogy sikerre még kedvező esélyek felmerülésével is csak úgy lehet kilátás, ha egyrészt czélban és szándokban szolidaritás áll fenn a nemzet s az emigráczió között, másrészt pedig a kedvező esélyek a nemzetet készületlenül nem lepik meg.

A mi az elsőt, ama végzetes szerencsétlenséget illeti, melyet az önbizalomban megfogyatkozásnak neveztem: én akként voltam és vagyok meggyőződve, hogy bármi sok összeszivárgás táplálta is azon földalatti folyamot, mely a nemzet önbizalmának partjait aláásogatta, mindez nem volt volna képes a nemzet közszellemét a reménytelenségig megingatni, ha nemzetünk magát az egész világtól oly kimondhatatlanul elhagyatottnak nem érezte volna.

Pedig a magyar nemzet ügye távolról sem volt oly reménytelenül elhagyatott, mint szerencsétlen elszigeteltségünkben képzeltük volt.

Mind inkább tért kezdett nyerni az európai kormánykörökben is azon igazság elismerése, hogy a magyarországi események nem tartoznak az addig nem birt népjogok kivívására intézett forradalmi rázkódtatások rovatába, melyek azon időben Európán végigzugtak. - Be kezdé látni, hogy minálunk nem a nemzet csinált forradalmat az országló hatalom ellen, hanem az országló hatalom, egy oly törvényes állapotnak fegyveres erővel felforgatására, mely diplomácziai kötéseken alapult s az európai közjog integráns részét, az európai egyensúly egyik tényezőjét képezte.

Mind inkább méltatásra kezdett találni azon körülmény, hogy a magyar nemzet s az uralkodóház közti szerződést is nem a nemzet volt az első, a ki széttépte, hanem az, a ki fegyverrel támadta meg a megvédni tartozott országot s azt állami lététől megfosztottnak, egyszerű birodalmi tartománynyá lesülyesztettnek nyilatkoztatta ki.

Az orosz intervenczió felháborodást keltett világszerte. A franczia nemzetgyűlésen a "szabadság jövendőjére veszélyesnek lett határozatilag kijelentve. - Az angol külügyér - bár ügyünknek épen nem volt barátja - a parlamentben hivatalos kifejezést adott a kormány azon nézetének, hogy a mi Magyarországon történik, az fontos európai rendű esemény (an important European transaction), mely elismervénynek a nemzetközi politikában megvan a maga szükségszerű korollariuma. - Az éjszak-amerikai hatalmas köztársaság már épen diplomácziai ügynököt küldött Magyarországra; a mi előkészítő lépés volt függetlenségünk elismerésére és számunkra mindazon politikai és anyagi előnyök felhasználhatására, melyeket a népjog ily esetekre biztosít.

Mindezeken felül pedig hatalmasan kezdett nyilatkozni igazságos ügyünk mellett a mívelt világ közvéleménye. - Bátran merem mondani, miként alig van eset a világ történelmében, hogy egy nemzet szabadságharcza nagyobb rokonszenvet keltett volna fel világszerte, mint a miénk.

De mi el voltunk zárva a világtól. E rokonszenv melege nem hatolt el élet-halál küzdelmet vívott nemzetünk szivéhez s én azon nyomasztó érzéssel fogtam kezembe a hontalanság vándorbotját, hogy az elhagyatottság gondolatja nyitotta meg a tért a fondorkodásoknak, az önbizalom azon aláásására, a mely bukásunknak kútfejévé lőn.

Hazafiúi kötelességemnek tekintettem tehát azon lenni, hogy a magyar szabadságügy iránti érdeklődés oly gyökeret verjen a szabad népnek közvéleményében, miszerint attól ne lehessen tartanunk, hogy ha a magyar nemzet újra kitűzné hazájának vérrel áztatott földjén a szabadság zászlaját, az elhagyatottság érzete erélyét elzsibaszsza.

Feladatom aránylag könnyű volt, mert készen találtam a lelkesedésig fokozott rokonszenvet, melyet "névtelen félisteneink" világszerte felköltöttenek; és készen találtam a fájdalmas részvétet, melylyel nemzetem meg nem érdemlett bukása s bukására következett mártiromsága az emberiség szívét megrázkódtatá.

És e rokonszenv és e részvét nem valamely tünékeny fellobanás volt. Több mint két év mult már el, a mióta Magyarországra az elnyomatás sötét éjjele reáborult, midőn engem a sors, ázsiai letartóztatásomból a szabad Albion partjaira, majd onnan a szabad Amerikába juttatott s e két év daczára, a rokonszenv és részvét még mindig oly eleven volt, hogy tüntetésekben nyilatkozék, minőket a világ még nem látott.

Mondhatom, szabad mondanom, mert én csak alkalma s nem tárgya voltam e tüntetéseknek, e rokonszenvnek; szabad mondanom, hogy az eltiport magyar nemzet egy triumphalis menetet tartott két világrészben, minőt semmi győztes imperátorról nem jegyzett még fel a történelem.

Én e rokonszenves érdeklődést készen találva, feladatomnak tekintettem azt a magyar ügy jogi oldalának, igazságának s hazánk határain messze túlterjedő fontosságának megismertetésével állandóvá tenni.

És én azt hiszem, állandóvá lett. A változott viszonyok hamut hinthetnek a rokonszenves érdeklődés parazsára a magyar név iránt, - mely a szabadság egy istenét imádó népek házi tűzhelyénél - a világ minden részén otthonossá lőn. - Meglehet, hintettek is. A mai magyarban, ki az osztráknak nevezett hatalom politikájának örvényében kering, bajos arra a magyarra reá ismerni, a ki harmincz év előtt elidegeníthetlen ősi jogát ugyanazon hatalomtól, fegyverrel kezében; számon kérte volt. De ha úgy találna megirva lenni ama könyvben, melyet a vallás a gondviselés könyvének nevez, hogy az események kerekének forgása a multat a jövendőben újra jelenné teszi: a hamvaiból feltámadott magyar Phönix meg fogná látni, hogy a világ rokonszenvének behamuzott parazsa újra lángra lobban, s a magyarnak nem lenne oka magát elhagyatottnak érezni.

A mi tevékenységem második irányát, az európai viszonyok ismeretéből merítettet illeti:

A 49-iki forrongásra Európaszerte az a bizonyos állapot következett, melyet az ember a harcztéren lát csata után. Az a bizonyos rémületes csend, mely borzalmat okoz. A halottak ott fekszenek elterülve. A sebesültek nyöszörögnek és nyöszörgésük oly irtózatos! Különben csend van. Csak a dögmadarak sivítnak a megfertőztetett levegőben; csak a halottfosztogatók sürögnek és segítik halottá tenni azt, a ki még él.

Ilyen volt az állapot Európában 49 végével, és 49 után, A ki meghalt, hát meghalt; a kit felakasztottak, hát felakasztottak; a kit börtönbe vetettek, hát ott sínlődött; a ki bujdosott, hát üldözték; a kinek elkobozták vagyonát, hát családja megtanult koplalni; a nép fiát elvitték katonának, hát ment; megrótták a népet terhes adóval "de plenitudine potestatis", hát arczának véres verejtékét elfizette; az árvák, özvegyek sírtak - titokban; a polgárok átkozódtak - titokban, a legrejtettebb kamarákban, jól elzárt ajtók és ablakok mögött - különben csend volt mint a sírban van. - És a hatalmasok ezt a "rend és nyugalom" állapotának nevezték. Nekik saját szótáruk van. "Europa ordini et tranquillitati asserta" 49-ben mint "libertati asserta" 15-ben.

Pedig a 49-ik reakczió sehol sem teremtett oly állapotot, mely tartósságra számíthatna. Sehol az egész kontinensen. Kiütni a kardot a kézből nem annyit teszen, mint a sziveket megnyugtatni. - Az európai kontinens egy vulkán volt. Nem füstölgött, de forrott érezhetőleg. Az embernek csak a földhöz kellett hajolni, hogy meghallja, miként zúg a mélyben alant. - Zúgása még hozzám is elhatott a kutahyai kaszárnyába. - Mikor pedig Marseilleig érkeztem, ott zúgott hajóm körül a Marseillaise viharos akkordjaiban. - Még a levegő is tele volt konspiráczióval. Minden ember konspirált jobbra vagy balra, - még azok is konspiráltak, akik azt gondolták, hogy nem konspirálnak. Még olyan emberek is konspiráltak, a kik ma már irtózatosan csodálkoznak maguk felett, hogy ők valaha konspirátorok is lehettek.

Mi, magyar emigránsok nem konspiráltunk. Nem volt reá szükségünk. A számüzöttek nemzete bizonyos tekintetben szabad nemzet. Szomorú szabadság, de még is az. A politikai számüzöttnek homlokára van irva, hogy minő táborba tartozik. Hite és vallása jelvényét nem kell töltés-táskájába rejtenie. Ha akarná sem rejtheti el. - Csak ne sértse az ország törvényét, mely árva fejének menhelyet adott, - szabadon áldozhatik politikai religiójának oltárán.

Hanem ha nem konspiráltunk is, nekem most a meghiusult remények sivatagában is úgy látszik, hogy nekem, mint a magyar 49-ki zászló egyik őrének, külföldön az akkori viszonyok között hazafiui kötelességem volt az európai vulkán forrongásának fázisait szemmel tartani, nehogy kitörése meglepjen; s a meglepetés folytán elveszszen a nélkül, hogy az lenne, a mi talán lehetne: alkalom szerencsétlen hazám számára.

Az innen eredt viszonyok emigráczionális életem történetébe bele tartoznak. Nem mondhatom, hogy e viszonyoknak hazám javára gyakorlati hasznát vehettem. A világesemények más fordulatot vettek. Az a vulkán, mely egy világraható nagy kitörés előjeleit viselte magán, egy helyütt megkérleltetett, más helyütt szellentyűre talált; harmadik helyütt parcziális kitörésben csillapult le; negyedik helyütt (épen ott, hol érdekeink leginkább találkoznak) a nemzeti aspirácziokkal magát bölcsen azonosító hatalom által, a vulkán tűzanyaga rendezett hatalmi csatornába tereltetett.

Van azonban ez eszmekörbe tartozó tapasztalataim sorában egy vonás, mely sem nem magánjellegű, sem a magyar emigráczió házi életére nem szorítkozik, hanem a magyar nemzet történelméhez tartozik.

A mint Bostonban huszonhét évvel ezelőtt a nagyszerű lépcsőzetre lépnék, mely a Kapitolium büszke épületéhez fölvezet, melynek nyilt oszlopcsarnokában Massachusets állam szenátusa és képviselőháza, elnökeikkel s az államkormányzóval élükön, fedetlen fővel állottak, hogy a népjog megsértésének súlya alatt elbukott magyar nemzetnek megadják - személyemben - a tisztelet és testvéries rokonszenv adóját: szemembe ötlött a homlokzat előtt emelt diadalmi ív: rajta Massachusets állam czimere e körirattal: "ense petit placidam sub libertate quietem"[35] és alatta egyik beszédemnek im e szavai: "There is a community in the destinies of humanity."

Az emberiség rendeltetésében közösség (szolidaritás) van.

És ama szabad, művelt, boldog mintaállamnak (melyben sem irástudatlan ember, sem koldus, sem rozzant ház nincs) kormányzója engem kézen fogott és ama szavakra mutatva, isten szabad egének láttára felhivott, mondjam meg nemzetemnek: "bizzék ama szent igazságban és legyen biztos felőle, hogy az Egyesült-Államok hatalmas köztársasága ama szent igazság szerint fog irányában cselekedni".

És e biztosítást a népnek összesereglett százezrei egeket rázó kiáltásban hangoztatták vissza.

Nekem - a hontalan vándornak - jól esett a népek közötti szolidaritásnak ez ünnepélyes elismerése egy oly állam részéről, melynek törvényhozásában, a magyar ügynek tüzetes megvizsgálása után ki lett mondva: hogy szabadságharczunk jogos és igazságos volt, hogy az orosz intervenczió a nemzetközi jognak vastag megsértése volt, mit az alkotmányos szabadság fentartásánál érdekelt nemzeteknek komoly megfontolás alá kellett volna venniök - s hogy minden alkotmányosan kormányzott nemzetnek kötelessége is, érdekében is van a legbensőbb viszonyba lépni egymással a végett, hogy a kényuralom támadásainak visszaverésére erejöket minél sikeresebben egyesíthessék.

Az oczeánon túl ily ünnepélyességgel hirdetett szolidaritásnak érzetét természetesen feltaláltam Európában mindazon nemzeteknél, melyeknek 1849-ki viszontagságai a "számüzöttek családjának" sorait szaporították. De a mi a magyar nemzet független létének európai súlyát igen jelzetesen illusztrálja, az a kiváló fontosság, melyet a szolidárisnak ismert európai szabadság érdekeinél nemzetünknek mindannyian tulajdonítottak, még azok is, kik földleirati helyzetüknél fogva a magyarországi esélyek közvetlen befolyásának körén kivül állanak. - Mindannyian át voltak hatva annak érzetétől, hogy a magyar szabadságharcz az első percztől, de különösen az orosz intervenczió közbelépése óta, hazánk határain messze túl kiható, európai érdekű volt, - hogy a mi harczunkban - miként én magam is mondám Szegeden - Európa szabadságának harcza vívatott. - Ez - és azon körülmény, hogy az osztrák császár külsegítséghez volt kénytelen ellenünk folyamodni, - hogy két nagyhatalomnak nem csak összes haderejére, de még a lelkek talaját sötétben aláturkáló vakondok-mesterségre is szüksége volt, miszerint az igazság fegyvere kezeinkből kiessék; - és a dicsfény, mely a "Honvéd" nevet körülvette, és végre az, hogy midőn Európaszerte már minden más nép elbukott, mi még állani tudtunk; - s a hős, de elhagyatottságában nyomatéktalan Velenczével utolsónak tartottunk ki a szabadság harczterén; - oly fontosságot adtak a magyar nemzetnek, hogy - mondhatom - egy idősb testvér tekintélyével lett felruházva, a szolidáris európai szabadság családjának táborában, kire mindenki bizalommal, reménynyel tekintett.

Egy megtakarított fillérje ez a multaknak, mely ha a jelenben kiesett is a forgalomból, a jövendőben még értékre juthat.

Az európai viszonyok ismeretéből merített tevékenységi iránynak egy másik lapjára azon összeköttetések tartoznak, melyekbe a krimeai háború alatt a hadviselő hatalmakkal jutni megkisérlettük, az 1859-ki és 1866-ki háborúknál pedig a magyar emigráczió valósággal el is jutott.

A legutóbbi orosz-török háború kimenetele - mely irtózatosan bele fog nyulni Európa jövendőjébe - kézzelfoghatólag bebizonyította, mennyire igazam volt, midőn a krimeai háború alkalmával érvényt iparkodtam szerezni azon politikai axiómának, hogy a keleti kérdést csak a magyar és lengyel ügynek együttes felkarolásával lehet azon - fájdalom elkövetkezett - katasztrófától megóvni, hogy az orosz hatalmi sphaera vészterhes kiterjesztésére ne vezessen. A török porta ezt belátta; és semmit sem óhajtott inkább, mint azt, hogy ez észszerű politikai kombináczió érvényre jusson. - De nyugati szövetségesei - Ausztria iránti tekintetből - megfogták kezét. - Hazámnak a gondviselésszerű alkalomhoz kötött reményei füstbe mentek.

Az 59-iki olaszországi háború szövetséges viszonyba hozta a magyar emigrácziót a francziák - akkor hatalmas - császárjával, mulékonyan; - az olasz királyi kormánynyal tartósabban egész 1867-ig, - az 1866-ki háború a poroszszal is.

Úgy látszott mindkét alkalommal, mintha az isten könyörületének angyala a szabadulás öröm-poharát nyujtaná a sokat szenvedett magyar nemzet felé; - a meghiúsult remény üröm-pohara lett belőle. - Első alkalommal - a véres, nem könnyű, de gyors győzelem az osztrák felett, vette el ajkainktól az öröm-poharat, és a győztes imperátor félelme attól az összeütközéstől, mely tizenkét évvel később elkövetkezett s melynek 59-ben elejét vehette volna. - A 66-ki háborúnál pedig elütötte ajkainktól a poroszok könnyű s gyors győzelme, és még inkább - - - a nemzet maga - - - akkor már az osztrák-magyar dualizmus párája telítgette a levegőt.

De a magyar emigráczió testületi életének e két mozzanata nem érdektelen, nem is fontosság nélküli lap a magyar történelemben; s a világtörténelemmel is kapcsolatos.

Deák Ferenczhez 1867-ben intézett nyilt levelemben ezeket irtam: "A magyar nemzet életrevalóságának óriási revelácziója 1848-49-ben - melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott - annyit mindenesetre eredményezett, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, nemzetünk még bukásában is azon önczélú, életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem fejleményeinél számolni lehet, számolni kell."

Ez így volt, a mig magyar kérdés volt. Hogy így volt, annak nem érdektelen illusztráczióját fogja a történetirás a magyar emigráczió életének e mozzanataiban feltalálni.

Nekem s kik igyekezetem társai voltak, a meghiusult remények éjjelére csak azon egy emlékezet vet egy kicsi halaványka sugárt, hogy nemzetünket önczélnak óvtuk meg a hatalmak kecsegtetései közben is, s hő vágyaink türelmetlenségét is meg birtuk annyira fékezni, hogy a magyar nemzetet idegen czélok puszta eszközévé felhasználni meg ne engedjük.

Jelzettem ezekkel az első két irányban kötelességemnek tartott tevékenység természetét; a harmadik irányról, mely a hazávali összeköttetésünkre vonatkozik, csak keveset kell, s e keveset elég lesz említenem.

Mibennünk, menekültekben, önálló súly nem volt, súlyt csak az által nyerheténk, ha a nemzeti aspirácziók képviselői vagyunk s képviselőinek ismertetünk. - Nekünk tehát, nemzetünk érdekében kötelességünk volt a szolidaritást nemzetünkkel fentartani, de azon is lenni, hogy a nemzet is fentartsa velünk a szolidaritást. E kölcsönhatási gondolat képezi a vezérfonalat, mely összeköttetéseinken a hazával végigvonul. Mihez még csak annyit kell hozzáadnom, miként azt igen is mindig tanácsoltam, lelkükre kötöttem politikai hitvallásom osztályosainak a hazában, hogy intézkedjenek, miszerint az alkalom - ha előadja magát - a hazát ébren találja, s készületlenül ne találja; de arra mindig óva figyelmeztettem, hogy Magyarország függetlenségének ügye nem olyan ügy, melyet utczai torlaszok emelésével kivívni lehetne. - Ez, ha fegyverrel kellend érte harczolni, háborút feltételez, mely nem is csak belforradalom, hanem egy nagy külháború arányaival bir; "emeute-ök"-höz folyamodni tehát sem nem tanácsos, sem nem szabad, mert becses a magyar hazafi vér; bűn volna haszontalanul koczkáztatni. - A magyar függetlenségi ügynek e sajátságát soha sem tévesztettem szemem elől sem otthoni, sem külföldi összeköttetéseim változatos viszontagságai között.

Ez adta meg a magyar emigrácziónak azt a kiváló jelleget, mely még III. Napoleon császárt is arra indította, hogy midőn az 59-ki háború után a német sajtó azt veté szemére: hogy forradalmi elemekkel szövetkezett; a Granier de Cassagnac (nem "Paul" hanem Granier) által kezeltetett közlönyében azt adatta válaszul, hogy "a magyarok nem forradalmárok, hanem hazafiak"[36]

*

Ilyen volt a magyar emigráczió hazafiúi törekvéseinek kerete.

Ma már ez mind csak mult.

A nemzet másként határozott.

Összetörte annak a zászlónak rúdját, melyet mi a hontalanság göröngyös utain fennen lobogtatánk.

Azt irtam Deák Ferencznek: hogy a magyar kérdés számbavételi ereje egy "nagy vívmány volt, melyet feladni bűn".

Feladatott.

Magyar kérdés lehet, hiszem van, a szivek rejtekében, de a világ előtt nincs.

Magyar emigráczió sincs.

Fiaimmal s pár elvrokon hű baráttal egyedül állunk - elhagyatott, magános vándorok a sivatagon.

Nekem, a sir szélére érkezett öreg vándornak, kinek jövendője nincs s kinek multjában nincs öröm, azt mondja lelkem meggyőződése, hogy miként egykor nemzetem ellenségeivel szemben, úgy most saját nemzetemmel szemben is, én nekem van igazam!

A "világ birája" itélni fog.

Hanem mindaz, a minek keretét e lapokon körvonaloztam, már csak a multnak történelmére tartozik.

S mert oda tartozik, szerződést kötöttem az Athenaeum könyvkiadó-társulattal "Irataimnak az emigráczióból" kiadása végett; mihez e lapok szolgálnak előbeszédül.

Nem nyujtok tökéletes gyűjteményt, részben a diskréczió kötelessége miatt is, de főkép azért, mert hibáimhoz tartozik, hogy a mit tettem, annak irásban megőrzésére alig gondoltam valaha. - A másokét csak megőrizgettem számkivetésemben, - miként az olvasó majd látni fogja - de a magamét csak nagyon hézagosan.

De azt gondolom, emigráczionális irataim még így is nem jelentéktelen anyag lesznek korunk történészének számára.

Mennyit fogok abból magam elkészíthetni? mennyi marad a munkából fiaimra? - az isten tudja.

Óhajtottam volna az egészet fiaimra hagyni, - miként az, a mi több-kevesebb indiskréczió nélkül nyilvánosságra most még nem volna hozható, mindenesetre reájok is marad. Óhajtottam volna, több más oknál fogva azért is, mivel, ha már lelkemtől a haza állapotán megnyughatás megtagadtatott, napom végalkonyán életfáradt agyamnak legalább anyagi nyugalomra volna már szüksége; - ez "Iratok" sajtó alá bocsátása pedig, ha én magam eszközlöm azt, terhes munkával jár, mert (a mint majd látni fogja az olvasó) nem szorítkozom hányt-vetett irataimnak tárgy szerinti összeállítására, hanem az események történelmét, melyekkel ez iratok összeköttetésben állanak, hiteles adatok alapján világosságba is iparkodom helyezni; s itt-ott a bő anyagot viszontagságos életem alkalmi reminisczencziáival is kisérem.

Nem is tartózkodom bevallani, hogy csak azért nem hagytam irataim nyilvánosságra bocsátását fiaimra, mert anyagi körülményeim szigorúsága kényszerített, hogy e terhes munkára vállalkozzam. Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi kenyeremet, de még e kenyérkeresetet is iparkodtam a hazafiúi kötelességgel összekötni. Így akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is, ha lehetséges. "Mint munkás állok előttetek" - mondám az angoloknak, midőn kereseti felolvasásaimat megkezdettem. - Fölemelt fővel, nyilt homlokkal mutatom be magamat mint ilyet a magyar közönségnek is. - Ott és akkor e vallomás nem hogy leszállított volna amaz idegen nemzet jó véleményében, de sőt fölemelt. Most és saját nemzetem előtt emelni vagy sülyeszteni fog-e? azt a közönség itéletére bizom; s itéletében, ha nem kedvező lesz is, annak tudatával nyugszom meg, hogy ha munkám nem vág is annyira össze a kor irányával hazámban, miszerint jelenben érdeklődéssel találkozhatnék, egészen haszontalan még sem leszen, mert korunk hazai történelmének majdani megirásához némi adatokat fog szolgáltatni.

Meg kell még említenem, hogy az irataim sajtó alá rendezését, s a különféle kéziratok irályi szabatosságának gondozását és a korrektségre felügyelést Helfy Igáncz orsz. képviselő úr volt szives elvállalni.

Fogadja e szivességéért köszönetemet. Szintúgy tartozásomnak ismerem nyilvánosan köszönetet mondani a kiadó czégnek az előzékenységért, melylyel ajánlkozásomat fogadta; megbizottjainak pedig azon lekötelező szivességért, melyet a köztünk létrejött üzletviszony részleteinek elintézésénél irántam tanusítottak.

És ezzel útnak eresztem "Irataim"-at - - - sinc me - liber - ibit in urbem.

Collegno (al Baraccone), Olaszország. 1879. november 5.

Kossuth Lajos.

 

II.
Napóleon császárral való második találkozásom.

A császár főhadiszállására tett utamig történtekről hazánkfiai június 22-én irott levelünk által tudósíttattak s a császárral Parisban május elején történt első értekezésemről a honban különös küldött által még bővebb értesítés is ment.

Azoknak, a miket most irunk, megértése végett szükség lesz megemlékezni arra, miként társaim megegyezésével is Magyarországnak a háboruban részeltetésére nézve alapfeltételül kötöttük ki azt, hogy a császár Magyarországra sereget küldjön s ezzel mind nekünk nemzeti erőnk kifejtésére és szervezésére módot nyujtson, mind pedig a franczia zászló becsületének magyar földön mérlegbe vetése által minket biztosítson, hogy a mi feláldozásunkkal s hazánk függetlenségének helyreállítása nélkül béke nem köttetik. Emlékezetben kell azt is tartani, hogy ezen seregküldés főakadályát Napoleon császár Anglia politikájában vélte találni, mert attól tartott, hogy ha ő maga saját felhivásával kezdeményezné a magyar forradalmat, Anglia hajlandó volna a német birodalmat tettlegesen támogatni az osztrákoknak adandó segítségben. Miután Turinban Cavour gróffal s Pármában Napoleon herczeggel értekeztem volt, julius 3-án a főhadiszállásra, Valleggióba megérkeztem, Pietri franczia szenátor társaságában, kinek a császár távirat utján eleve tudtára adta, hogy szivesen lát. És valóban, oly szivesen is fogadott, hogy Pietri szenátor úr, ki értekezésünk alatt jelen volt, nem tartóztathatta magát azon megjegyzéstől, hogy "il vous a recu avec des égards partuculiers et vous a traité avec une considération affectueuse".

Elmondottam Angliában működésem sikerét s bizonyítványokkal győztem meg a császárt, hogy ha sereget küld is Magyarországba s nemzetünket függetlenségi harczra hivja fel, Angolország kormányának semlegességére számíthat, míg Anglia népének rokonszenvét ép ez által biztosítandja. Kérdem tehát, hogy miután az általa kijelölt főakadály ekként el van hárítva, tejesíteni fogja-e azt, a mire kilátást nyujott s el van-e készülve Magyarországba sereget küldeni?

A császár azt felelé, hogy még van egy akadály: Poroszország, mely fenyegető állást von s a német szövetség minden erejét okvetlen magával vonja.

Én azon véleményt nyilatkoztattam ki, hogy félek: a nehézség nem annyira Poroszországban, mint az orosz kormány politikájának változásában keresendő; mert nem gondolhatom, hogy a porosz Anglia támogatására semmi esetben sem számíthatván, fenyegetni merhetné Francziaországot, ha biztos nem volna, hogy az orosztól nincs mit tartania. A császár kért, mondanám el okaimat, melyek gyanittatják velem, hogy az orosz politika változást szenvedett, s én több összevágó tény közt legtöbb sulyt helyeztem azon körülményre, hogy mig a császár első találkozásunkkor határozottan biztosított, hogy az orosz hazánk függetlenné tételét nem ellenzi s az osztrákot semmi kigondolható esetben nem fogná ellenünk segíteni, azóta Gorcsakoff herczeg ismeretes körlevelében az orosz kormányt is a háboru lokalizácziója s az úgynevezett európai egyensúly fentartása mellé láttam nyilatkozni; tudom pedig, hogy ez utóbbi egy erős Ausztriának fentartását jelenti, mig az első a háborunak oly alapon, mint én feltételül szabni hazám iránti kötelességemnek tartottam, Magyarországra kiterjesztését lehetetleníti. Én pedig, bármi nyugtalanul várjam is a perczet, melyben a szabadság harczát ujra felvehetjük, mégis szorult kebellel arra kérem a császárt, mondjon le inkább Magyarországnak a harczba keverése gondolatáról, mintsem hogy orosz intervencziót vonjanak nyakunkra ellenünk, mert ily két ellenkező befolyás alatt hazám népeinek egységére nem mernék számítani, sőt megszakadástól tartanék s inkább számkivetésben halok meg, mint kezet nyujtsak arra, hogy testvérgyilkos belharcz által hazámnak egysége s vele jövendője kompromittáltassék.

A császár határozott szavakban megnyugtatott, hogy az orosz kormány részéről semmi sem jött közbe, minélfogva attól kellene tartania, hogy az orosz akár Magyarország függetlensége, akár Francziaország iránt ellenséges irányt vehet. Csak annyit ismert el, hogy a nemzetiségi harczot nem épen szereti Oroszország, mert attól tart, hogy ha Olaszhonban kezdve, e zászló Magyarországon keresztülvitetik, a lengyel nemzetiségre is ingerlőleg hatand. "J'accepte le fait, mais je n'aime pas le mot" voltak, úgymond a czár szavai; de ellenséges politikájától nem tart, azonban figyelmeztetésem folytán, magának e részben még ujabb megnyugtatást szerezni igéretet tőn.

E szerint a még fenforgó akadály a német szövetségre lévén szorítva, kérdem a császárt, hajlandó-e oly békét kötni, mely az olasz kérdést megoldatlanul hagyja s Európa előtt lekötött szavát, hogy Olaszországnak az Alpesektől Adriáig az osztráktól függetlenné kell lennie, be nem váltja?

A császár azt felelte, hogy ha csak meg nem veretik, ily békét el nem fogad.

E nyilatkozat folytán kértem a császárt, fontolja meg, hogy az osztrák házban fatális szivósság van, a mint ezt a Napoleonok háza a múltban igen is keservesen tapasztalhatta. Nem egyszer volt földhöz sujtva a nagy császár által, de mert e hűtlen fajt jótéteményekkel lekötni nem lehetett, hatalma pedig meghagyatott, minden porbasujtás után felemelkedett, veszélyesebb, mint azelőtt. Végigmentem Lombardián, s megvizsgáltam a magentai és szolferinói csatatéreket, és mély meggyőződéssel mondom a császárnak, hogy a ki ily országot s ily csatákat vesztett, az soha meg nem bocsát. Nincs pedig veszélyesebb hiba politikában, mint valakit halálosan sérteni s hatalmat hagyni kezében a boszura. Ha mondám, most, midőn felséged az osztrák házat markában tartja, annak hatalmát Magyarország függetlenítésével semmivé nem teszi, nemcsak hiában folyandott annyi hős vitézeinek vére, nemcsak az olasz harczot rövid idő múlva, de kevésbbé kedvező feltételek alatt ujra kellend kezdeni, de bizonyossá merem tenni arról is, hogy az osztrák ház nem fog nyugodni, mig egy európai koalicziót nem vezet fegyverben a Bonaparte dinasztia ellen.

A császár illetődötten e szavakra fakadt: "Igaz, igaz, minden szó igaz, mélyen meg vagyok róla győződve."

Én folytatám: Ha meg van erről felséged győződve, miért féljen a porosztól most, midőn Anglia semlegessége biztosítva van, az orosznak pedig barátságos neutralitásában bizik felséged? Én így vélekedem: a lokalizáczió elvéről sok beszéd volt mindekkorig, de én ezt eszményileg a históriában hallatlan képtelenségnek, gyakorlatban pedig teljességgel kivihetetlennek itélem, ha csak felséged egy második campoformiói békére nem hajlandó.

"Arra ugyan nem," vágott közbe a császár.

Tegyük fel, hogy felséged vitéz seregei kivetik az osztrákot Veronából; ha neki csak a Tagliamenton kellend visszavonulnia, s ott biztosan megállhatand s azt mondhatandja: "nem mer felséged követni, mert a német szövetség földjén vagyok", - ugy én nem értem, miért visel felséged háborut, sem vége, sem eredménye soha nem lehet. Nincs nagyobb képtelenség, mint háborus félnek saját földjén semlegességi szabadalmakat biztosítani.

"C'est vrai, c'est parfaitement absurde, - mondá a császár - aussi jé ne n'y soumettrai pas."

Ha igy, - folytatám, - felségednek csak kettő közt lehet választása: vagy német szövetségi földre követni a megvert osztrák sereget, vagy Magyarország felől s Magyarország által vetni véget a háborunak, - első esetben a porosz, ha csakugyan avatkozni szándékozik, okvetlenül provokálva lesz. A második esetben is avatkozhatik ugyan, de avatkozása nem bizonyos, mert Magyarország nem német föld s én valóban azt gondolom, kétszer is meg fogja a porosz gondolni, ha egyrészről a malakoffi herczeg 160.000 francziával a Rhénusnál, másrészről pedig Magyarország felől egy franczia hadsereg s 200.000-re bizton számítható magyar harczos közt látja magát.

Erre a császár igy nyilatkozott: Ön észrevételei alaposak, érdekeink közösségéről meg vagyok győződve s azért szavamat adom önnek, hogy akarom Magyarhon függetlenségét s erősen el vagyok határozva e háboru folytán segédkezet nyujtani a magyar nemzetnek függetlensége kivivására. Ez tény, azért ne szóljunk erről többet, hanem szóljunk a módról, időről s eszközökről. Még mindig azon meggyőződésben van-e ön, hogy franczia seregnek odaszállítása nélkül a magyar nemzet fel ne keljen?

Én felelém: E meggyőződésem erősebb, mint valaha volt, s ha megengedi felséged, okát adom. Két dolog közül egy történnék: vagy olyan volna felkelésünk, hogy mielőtt organizáczió által erőre kapna, az osztrák által elnyomatnék, s ekkor bizonyos vagyok, hogy ha a háboru folytán felséged csakugyan szükségét látná sereget küldeni Magyarhonba, a hasztalan harczkisérletben vére vesztett magyar nehezen hallgatna felséged szavára; vagy pedig olyan volna a felkelés, hogy kezdetben mindjárt az osztrákot komolyan megfélemlítené. Ezt ugyan nehezen hiszem, mert az erő az organizáczióban fekszik s ezt annál kevésbbé volna időnk végrehajtani, mert a magyar nyilt jellemü, nem tud konspirálni. De ha mégis megtörténnék, semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy az osztrák idehagyná Olaszországot, minden áron békét ajánlana felségednek, egész erejét mi reánk vetné; s ha kellene, a porosz is segitségére sietne. Miért ne tenné? hisz akkor csak velünk lenne dolga, nem felségeddel is. És bocsássa meg felséged az ügy nagysága miatt őszinteségemet, ekkor felséged nem lévén még Magyarországban engageirozva, mindaz pedig, a mit Olaszországra nézve kivánt, megajáltatván, felséged a békét okvetlenül elfogadná, és szegény nemzetem volna az áldozat.

Erre a császár kinyilatkoztatá, hogy őszinteségemet őszinteséggel kivánván viszonozni kijelenti, hogy igenis ez esetben a békét elfogadná. Ön is azt tenné, ugy mondá, az én helyzetemben, - mire megjegyzém, hogy épen mert ezt természetesnek találom, hazámat az olaszországi béke könnyitése végett áldozatul ejteni nem akarhatom.

A császár ezen észrevételeket méltányolva biztosított, hogy elhatározta magát Magyarországra sereget küldeni, feltéve, hogy mig ezen szándokát végrehajtani a hadi munkálatok folyama megengedné, időközben egy európai fegyveres mediáczió békére nem kényszeríti; mire én viszont megjegyzem, hogy a fegyveres mediáczió a feltételek el nem fogadása esetére hadizenet kénytelenségét vonván maga után, ezen akadálytól sem Anglia, sem Oroszország részéről nincs mit tartani.

Ezen biztosítások folytán szabadságot vettem magamnak az idő iránt kérdést tenni, midőn ezen expediczióra a nemzetet előkészítenünk kellend. A császár válasza részint rhénusi seregének teljes organizált állapotba helyezésére, részint a véres csaták által megritkított olasz hadsereg kiegészítésére vonatkozott; mire azon megjegyzést tevém, hogy 30 - 40.000 embernek Magyarországra vetése, erőnyerés tekintetéből is a legjobb spekuláczió, mert két hónap alatt 150-200.000-nyi lelkesült magyar szövetséges sereget biztosítand; másrészt azonban a császár válasza egy bizonyos hadmunkálat előbocsátása körül forgott, melyet nem lehet megneveznem.[37] Elég legyen annyit mondanom, hogy oly kikötő forgott kérdésben, mely a Magyarországra szánt hadseregnek hajókra szállítását könnyűvé teendi.

Ezek után a császár figyelmeztetett, hogy érdekünkben van a kijelölt időre minél nagyobb erélylyel itt a foglyokból s átjövőkből magyar sereget alkotni s felszólított, hogy ennek szervezésében minél nagyobb erélyt fejtsünk ki, miszerint mihamarabb egy pár zászlóaljat magyarosan felszerelve s magyar zászló alatt seregéhez küldhessünk, megkisértendők, minő befolyást gyakoroland a magyar zászló megjelenése az osztrák hadseregre. Mire én előterjesztvén az akadályokat, mik eddig organizácziónknak gyors kifejlődését hátráltatták, a császár meghagyá Pietri szenátornak, hogy engem Turinba kisérjen, s adja ott a kormánynak tudtára, miként a császár kivánságainkat mindenben teljesittetni óhajtja s ajánlja, hogy eljárásunk mindenben könnyíttessék, miszerint seregünk tökéletesen magyar alapon s a piemonti király irányábani eskü nélkül mielőbb szerveztessék.

Ezeknek folytán elérkezettnek véltem az időt, hogy az osztrák hadseregben szolgáló magyarokhoz proklamácziót intézzünk, a mi, mig dolgaink ily alapra fektetve nem voltak, sem a Magyar Nemzeti Igazgatóság nevében, sem különösen az én hozzájárulásommal nem történt. Felolvastam tehát a császárnak proklamácziónk tervét, mely oda volt irányozva, hogy a császárt ügyünkkel minél inkább identifikálja. A császár tett némely észrevételeket, de megegyezését adta ahhoz, hogy a háborunak Magyarországra ki kell terjednie, mert Olaszország függetlensége Magyarhonnak függetlensége nélkül nem biztosítható, hogy magyar zászlónk olasz földön a szövetséges hatalmak pártfogása alatt lobog, hogy itteni seregünk nemzeti erőnknek otthon kifejtésére magkövül szolgáland, ha majd zászlónk a győzelmes franczia sas mellett fog lobogni s hogy nemsokára reméljük felhivhatni bajtársainkat, kövessenek minket haza a szövetséges hatalmak segitségével hazánk függetlenségét és szabadságát kivivni.

Ilyen volt értekezésünk; s midőn búcsút vevék, szerencsét kivánva a császár fegyvereinek, ezek voltak végszavaim: Nehogy félreértés legyen közöttünk, engedje meg felséged ismételnem, miként én azon meggyőződésben távozom, hogy ha csak időközben felséged békére nem kényszerittetik, N. N. helynek bevétele után, felséged sereget küldend Magyarországba, nemzetünket fegyverfogásra szólítandja fel s függetlenségünk kivivásában a franczia zászlót engageirozandja, s hogy e nélkül a magyar nemzetet felkelésre birni nem akarandja. Mely nyilatkozatomat, szives kézszorítás között, a császár tisztán megerősítette.

A császári főhadiszállásról Turinba mentem, s Cavour miniszterelnöknek nemcsak Klapka és Teleki társaim, hanem Pietri szenátor ur jelenlétében is a császárrali értekezésemet elbeszéltem s felszólítám a szenátor urat, hogy, mert az értekezésen jelen volt, mondja meg, jól fogtam-e fel annak tartalmát. Mit ő tartózkodás nélkül igenelt, sőt hozzá adá, hogy inkább kevesebbet, mint többet mondék annál, a mi történt.

A jelentés Cavour miniszter urra szembetűnő hatással volt; nemcsak a magyar sereg gyors és magyar rendszerű szervezése iránt előadott kivánságainkat pontról pontra elfogadta, hanem még, úgymond, a diplomatát egy perczre kivetkőzi s mint hazafi azt mondja: Önök garancziát keresnek, hogy nemzetök idegen czélokra nem fog felhasználtatni és a garancziát a franczia és piemonti zászlónak (mit ekkor hallottunk először ily czélból említtetni) magyar földön lobogtatásában keresik: és önöknek igazságuk van. - Mondá még azt is, hogy ő tart az európai diplomácziának Olaszország ügyébe avatkozásától, s azért is kivánja a magyar sereg organizáczióját mindenképen előmozdítani, mert ez őket az európai diplomáczia előtt kompromittálandja, és ő kompromittáltatni óhajt.

Kelt Génuában, 1859 július 8-án.

Kossuth Lajos,

a Magyar Nemzeti Igazgatóság elnöke.

 

III.
Az október 20-ki diploma.

I.
Akkor és most.

"Quisquis patriam carosque penates
"quaerit: ense petat."

Lucanus.


Mialatt mi nemzetünk számára itt künn a segélyt, a támaszt, az eszközöket elkészítők, miszerint siker kilátásával foghasson fegyvert hazájáért: otthon Ferencz József császár "a pragmatica sanctio alapján s teljhatalma erejével" kiadta az október 20-ikai diplomát s azt Benedek táborszernagy ország-parancsnok azon kijelentéssel tette közhirré, hogy "az ország óhajtásai teljesedve vannak, az ország törvényes, alkotmányos szerkezeteinek visszaállítása meg van parancsolva".

Egy országban sok mindenféle ember akad. Lehettek, voltak, kik azt a császári teljhatalommal octroyált chartát is készen voltak elfogadni, bár távolról sem oly sokan, mint azok, kik most semmit sem mernek ellenezni, ha még úgy rosszalják is, a mit a "legmagasabb" helyen akarnak, - még a bosnyák foglalást sem! - és semminek sem mernek "insistálni, ha még úgy esküdtek is, hogy tőle el nem állnak, a mi "legmagasabb" helyen elleneztetik, - még csak a magyar nemzeti banknak sem! - Ez abban leli magyarázatát, hogy a mostani úgynevezett alkotmányos életnek Magyarországon nincs intézvényes biztosítéka: egyedüli garantiája az a személyes akarat, mely a polgári kötelékekből teljesen kiszakított, "közös"-nek nevezett, de bizony még csak nem is "közös", hanem tisztán császári hadsereggel (meine Armee!) kénye-kedve szerint határtalan hatalommal rendelkezik. A kinek markában ily erő van, melynek feltétlen engedelmességét szerkezete biztosítja, az korlátlan ura a helyzetnek. Hanem az alkotmányos alakiságnak sokakra nézve megvan a maga "kényelme"; ezek rémülnek a gondolattól, hogy ez a kényelem megzavartathatnék, ha - tetszik, nem tetszik odafenn - a népakaratnak döntő súlyt követelnének: hát engednek. Ugy vannak vele, mint a mesebeli szegény állat, melyet a vágóhidra vittek. "Az okosabb enged", mondá magának vigasztalásul. Az ily biztosítatlan alkotmányos állapot a legkényelmesebb absolutismus miként ezt a szellemdús Cormenin már rég nagyon mulatságosan megirta XVIII. Lajos franczia király nevében a spanyol királyhoz költött levelében. A "meine Armee" számára megkívánt pénzt és katonát nem merik megtagadni. Hogy is mernék? Mikor az "állam biztonságának" hatalmas érvét dörgik füleikbe! Ez a hatalomnak elég, mert ezzel a "cabinet-politika" uralma minden magasabb állami functiók körében biztosítva van; az apró-cseprő házi dolgok közül aztán hagyják őket úgynevezett autonómiájukban gyönyörködni. Miért is ne hagynák? Praetor minima non curat. Csak valósítva legyen az, a mit "a birodalmi egység mindent háttérbe szorító kivánalmának" tartanak! és valósítva legyen az, a mit az október 20-ikai diploma ekként fejezett ki: "az állami hatalomeszközöknek az európai szárazföld minden országaiban" (azaz: Orosz-, Franczia- és Poroszországban, de nem ám az alkotmányos Angliában) "helytfoglaló összpontosítása folytán a legmagasabb államföladatok összefoglalt kezelése birodalmunkban is szükségessé (??) fejlődött!" - No, ez az összpontosítása a hatalom eszközeinek, ez az összefoglalt kezelése a magasabb államfunctióknak "Magyarország büntetéséül, másoknak pedig rettentő példájára" az 1867-iki nem kialkuvás, hanem Magyarország függetlenségét agyonalkuvás által ugyancsak valósítva lett. A különbség e közt s az októberi diploma között csak az, hogy a "frakk" hajtókája és farka kissé más szabást kapott, de a "frakk" ugyanaz.

És annak az apró-cseprő házi dolgokban gyönyörködhetésnek hatása olyan a közszellemre, mint a mákonyé az emberre: altat. 1860-ban nem így volt. Akkor "törhetünk, de nem hajlunk" volt az éber nemzet jelszava; most "hajlunk parancsra" az altatottaké. És ők sokan vannak és hajlongva rakják a magyart máglyává, melyen az első villanyos égiháború az osztrák sast el fogja égetni.

Mária Terézia simogatásai többet ártottak a magyar nemzetiségnek, mint II. József erőszaka. Igy van a magyar az alkotmányossággal is. Az 1849-1860-iki erőszak ébresztette, - az 1867-iki alkotmányosság elaltatta. Ha felébred-e még?

Innen van, hogy azoknak száma, kik az októberi diplomát hajlandók voltak elfogadni, igen csekély volt, annyira csekély, hogy Deák Ferencznek, ki, midőn a következő márcziusban követté választatott, határozottan kijelentette, hogy "az ország függetlenségét semmi árért sem szabad feláldozni, mert ez nemzeti öngyilkosság volna" s örök emlékezetre méltó május 13-ikai indítványában azon megczáfolhatlan igazságot véve fel kiindulási pontul, hogy "az országnak törvényes önállása és függetlensége a nemzeti létnek alapfeltétele", az októberi diplomát ezen önállás és függetlenség megtámadásának nyilatkoztatta és a nemzet középületének ez arany szavakban adott kifejezést: "szükségesnek látjuk ünnepélyesen kijelenteni, hogy mi (a magyar nemzet képviselői) az országnak állami alapszerződés által, törvények által, királyi hitlevelek, koronázási eskük által biztosított alkotmányos önállását s törvényes függetlenségét semmi érdekeknek föl nem áldozhatjuk s ahhoz, mint nemzeti lételünk alapfeltételéhez, ragaszkodunk": mondom, annak a Deák Ferencznek még 1865-ben is csak egy rögtönzött beszédébe került, hogy az október 20-ikai diplomával kaczérkodó ó-conservativnak nevezett osztrák-magyar pártocskát a szó szoros értelmében pozdorjává törje.

Ki hitte volna, hogy az októberi diploma egy oly tojás "portentum"-nak fog bebizonyulni, melyből (tudva van, minő kotlós szárnyak által melengetve) a kitartást mállasztó időnek nyolcz éves incubatiója az Ur 1867-ik esztendejének csirkéjét költi ki!

Kiköltötte. Dualismusnak hivják. De még csak neve is merő fictio.

 

II.
Az októberi engedmények czélja.

Hanem az októberi diploma keletkezésének indoka egészen más eszmerendbe tartozik.

Az osztrák császár október 20-án kiadta a diplomát s 21-én Varsóba utazott, a forradalmi szellem elfojtására az osztrák-orosz-porosz "szent szövetség" fölélesztését megkisérleni.

Az októberi diploma a varsói úttal causalitási kapcsolatban állott.

Háborút jelentett a forradalomnak, háborút első sorban az újjászülető Olaszországnak.

A diploma lépvesszőnek volt szánva a forrongó Magyarországnak, hogy veszteg maradjon s ne fogjon kezet az olaszszal, ha azt az osztrák megtámadja; a varsói találkozás meg interventiora volt számítva azon esetre, ha a magyar még sem ragadna meg a lépvesszőn. Az orosz majd letartja a magyart, a porosz Csehországot, a hármas szent szövetség parancsainak engedelmes bajor Dél-Tirolt, s az osztrák minden erejével rávetheti magát a vajúdó Itáliára, melynek akkor még Nápoly nem erő, hanem gyöngeség forrása volt. Igaz, hogy a nápolyi király Gaeta erődeibe volt beszorítva, de ott még erőben állt; Gaetát bevenni s a nápolyi királyt capitulatióra kényszeríteni sem könnyű feladat volt, annál inkább, mert Napoleon császár, mig fennen hirdette, hogy nem enged külinterventiót Olaszországban, maga "egy kissé" mégis interveniált, hajóhadat küldött a gaetai vizekbe s annak parancsnoka: Tinan altengernagy, hivatalosan tudtára adta Persano piemonti tengernagynak, hogy Gaetát a tenger felől is ostrom alá venni Francziaország egyenesen megtiltja Piemontnak. Ám döngessék falait a szárazföld felől, de a tenger felől nem szabad bántani. Ezzel egy ostromzár eszméje, a mi várak bevételénél lényeges dolog, ki volt zárva. Napoleon császár e politikája szeszélyesnek látszik; olyformán hangzik, mintha úgy szólott volna Victor Emánuelhez a nápolyi királyról, mint ama bizonyos magyar-görög ismeretes mondata: "üsd ágyun, de ne nágyun". A szeszély kulcsa az volt, hogy Napoleon, ki nem kedvelte az olasz egység eszméjét, azt remélte, hogy ha Gaeta ostroma soká húzódik s a nápolyi király nem lesz egyhamar "emigránssá", talán mégis össze lehet majd gyurni valami európai congressus-félét, a mely egységes Olaszország helyett három vagy négy felé szakított Olaszországot csinál. Az eszme Anglia szirtjén szenvedett hajótörést.

Cavour, ki tavaszszal kétszázötvenezernyi sereggel remélt rendelkezhetni, most még mindig kész haderejét csak 100.000-120.000 emberre számíthatta, s ebből Nápoly ötvenezret vett igénybe.

Be kell vallani, hogy ilyen lévén a helyzet, Cavournak volt oka aggodalommal nézni a fenyegető osztrák támadás elibe, ha az octroyált engedmények a magyart meg találnák szédíteni.

Pedig nem lehet tagadni, hogy ez engedményeknek voltak részletei, melyek olyforma változást idéztek elő a magyar nemzet életében, mint mikor a fogoly oroszlán előtt megnyilik vas-ketreczének ajtaja, - igaz, hogy nem a szabadba, hanem csak egy derültebb, tágabb kert-ketreczbe nyilik, melyet a szabadság nyilt terétől magas kőfalak választanak el. De hát nem lehet csodálni, hogy a külföldön kétség támadott, vajjon a szegény megkínzott magyar oroszlán nem lesz-e hajlandó e tágabb, derültebb börtönt, melyben szabadabban mozoghat, a szűk vas-ketrecz poklához képest paradicsomnak üdvözleni?

Tizenegy hosszú éven át külföldről nyakára zúdított idegen poroszlók vagy ezeknél is rosszabb belföldi renegátok németül paczkáztak a magyaron; ha panasza volt, németül határoztak fölötte; ha pere akadt, németül szórták nyakába a német törvényt, Magyarország németül igazgatott, kormányzott, zaklatott, sanyargatott osztrák tartomány volt: most az októberi rendelvények a magyar nyelvet minden közigazgatási hatóságoknál és törvényszékeknél természetes jogaiba visszahelyezték.

Tizenegy hosszú keserves éven át Magyarországon nem volt semmi közélet. A magyarnál oly eleven nemzeti érzelem csak a szemek haragos villámaiban vagy az elreteszelt kamarák rejtekében váltott boszus suttogásban nyilatkozhatott. Az ország egy nagy temető volt, élőhalottak temetője, melynek síri csöndjében csak a conspiratorok mozogtak; a ki nem conspirált, az némán, fogcsikorgatva leste a feltámadás hajnalát. - Most az októberi rendelvények az ország alkotmányos intézvényeit újra életbe léptették; megnyiltak a nemzeti élet palladiumának, a megyei intézvénynek termei; újra felhangzott a szabad szó a magyar szabadság ősi várdáiban, a hazafiság és polgári erény ápoldáiban; a magyar akként kezdte magát érezni, mint a ki egy szénsavgőzzel telített pinczéből a szabad levegőre kerül: fellélekzett s tágult tüdőkkel, feszített mellel nagyokat lélekzett.

Aztán országgyűlést is igértek neki; királyi hitlevelet, koronázást helyeztek közel kilátásba és Benedek uram országparancsnoki székéről annak proclamálásával vett búcsút "szeretett hazájától", hogy a "magyar alkotmány vissza lett állítva, a nemzet ohajtásai teljesedésbe mentek".

Igaz, ez ámítás volt; az az alkotmány nem a magyar alkotmány volt; ennek alapkövére az van bevésve, hogy Magyarországnak szabad és független államnak kell lenni, mely egész kormányzati rendszerére nézve, a had- és pénzügyet is beleértve, az osztrák birodalomtól tökéletesen elkülönített, semmi más nemzet vagy ország avatkozásának alá nem rendelt, saját önálló consistentiával bir, - az az alkotmány pedig, melyet az októberi diploma octroyált, Magyarországot az egységes osztrák birodalom lánczába fűzte; önkormányzatot engedett Magyarországnak, de csak a tartományi ügyek körében s azt is csak azon kikötés alatt, hogy minden állami ügyekre nézve, elkezdve az adómegszavazástól, újonczállítástól, a katonai kötelezettség módjának, rendjének, mivoltának megállapításától, le egészen a postáig, távírdáig, vasutig, Magyarország magát az osztrák birodalom tartományává degradálja, s a birodalmi tanácstól s osztrák császári miniszteriumtól függőnek ismerje el. Szóval: az októberi diploma nem közelítés a történelmi jog felé, hanem attól eltávozás; nem concessio, hanem gyilok, legszelidebben szólva: egy tál lencse volt, melyet a birodalom-egység átkozott hóbortja azon számítással nyujtott a magyar nemzet felé, hogy az, megtörve a tizenegy évi rémuralom zaklatásai által, elég pulya lesz azt a tál lencsét ősi jogának szent örökségeért cserébe elfogadni.

Hanem a magyar államjogban járatlan idegenek, ha még oly éleslátásúak voltak is különben, az előtér csillámainak kápráztató csillogása miatt nem láttak bele a háttér pokoli sötétségébe, tehát lehetőnek vélték, hogy a magyar nemzet elhatározásának mérlegében a megkapottak súlya a meg nem kapottak vagy épen elrablottak tálczáját fel fogja billenteni.

Az ekként támadt kétség folytán Pulszky október 25-én jelentést tett, hogy a magyar concessiók Turinban nagy benyomást tettek a kormánynál. Megijedtek. S a rossz benyomás annyira ment, hogy midőn Pulszky a magyar pénzjegy-készítés költségeinek rendbehozását sürgeté, az megigértetett ugyan, de Cavour megbizottja (Benzi) az igéretet e megjegyzéssel kisérte: "alighanem hiába fáradunk, mert a magyarok ki lesznek elégítve".

A kétség az iránt, vajjon biztosan számíthatnak-e még a "megconcessionált" Magyarországra, - nem csekély aggodalmat okozott Turinban; mert nem ringatták magukat saját erejüket túlbecsülő ábrándokban. Midőn Pulszky (október 22-ikei levele szerint) a legio ügyének s egyéb előkészületeink kiegészítésének sürgetését indokolandó, figyelmeztette Cavour grófot, miként a magyarországi concessiók mindenesetre azt jelentik, hogy Ausztria meg akarja támadni Olaszországot, és figyelmeztette, hogy magyar segítségre mennyire szükségük van, miután a nélkül nehéz lesz az osztrák támadásnak ellentállaniok: Cavour ezt határozottan elismerte.

Hogy az osztrák támadást forral Olaszország ellen, arról Cavour gróf tökéletesen meg volt győződve. Nézete az volt, hogy a magyarországi concessiók egy ügyesen számított előkészület azon támadási szándok valósítására, mely a varsói találkozás javaslatba hozatalára indokul szolgált. De voltak más jelek is, melyek e szándokra mutattak. Ilyen volt az, hogy mialatt a varsói összejövetel alkudozásban volt, a magyar és osztrák lapok szeptember végével oly újonczozás közelgését hiresztelték, a minő kiterjedésű még soha sem volt: öt korosztály hivatnék be, s a hivatalos "Wiener Zeitung" októberben csakugyan rendeletet is tett közzé, melyben a hatóságoknak megparancsoltatott: tegyék meg az előkészületeket, miszerint az 1861-iki seregkiegészítés még 1860-ban eszközöltethessék. Ilyen jel volt az, hogy a császári seregek a velenczei tartományban tetemesen megszaporíttattak. Ez a seregösszpontosítás diplomatiai jegyzékváltásra is adott alkalmat. Ausztria természetesen tagadta, s a mennyiben nem tagadhatta, azzal mentegetőzött, hogy ő csak védelmi gondoskodásra szorítkozik; a mi természetesen mese volt, mert igen jól tudta, hogy ha ő nem támad, Viktor Emánuel ugyan, Nápolylyal levén elfoglalva, 1860-ban nem fog támadni. Különben az osztrák seregszaporításról Velenczében nem hagytak kétkedni a velenczei forradalmi bizottság jelentései. Cavour ugyan panaszkodott Pulszkynak, hogy nem tud megbizható tudósításhoz jutni az osztrák haderő valódi száma felől Velenczében, mert a velenczeiek mindig több osztrákot látnak, mint a mennyi valósággal van. Lehet, hogy úgy láttak. Ez a csapatok mozgása és áthelyezései folytán könnyen megtörténhetett; de az kétségtelen volt, hogy folyvást új meg új seregek vonattak a már is sűrűn megrakott Velenczébe. Mikor aztán e jelenségekhez még az is hozzájárult, hogy Benedek táborszernagy, ki akkor még a legtehetségesebb osztrák hadvezérnek tekintetett, október 20-án, tehát a magyarországi concessiók keltének napján, "a lombard(!)-velenczei királyság[38] mint szinte Karinthia, Krajna, Tirol és a partvidék hadseregi és országos főparancsnokává" lett kinevezve: e terjedelmes parancsnokságnak Olaszország tőszomszédságában egy hadvezér, még pedig épen Benedek kezében felhalmozását, kapcsolatban annak a magyarországi concessiókkal, ezeknek viszont a varsói találkozóval összeesésével, Cavour annak a cseppnek nézte, mely a tölt poharat megcsordítja. Az osztrák támadást immár nemcsak bizonyosnak, hanem annyira imminensnek is tekintette, miszerint a később oly szerencsétlen sorsú Persano tengernagynak, ki akkor a nápolyi vizekben parancsnokolt, október 22-én a következő sürgönyt küldé:

"Tartsa készen a hajóhadat az Adriai-tengerre menni. Hajtson végre erőszakos tengerész-újonczozást (leva forzata) az ottani kikötőkben. Ha a nápolyi törvénykönyv nem bünteti halállal a szökést háború idején, hirdessen ki rendeletet ily értelemben s ha szökevény akad, lövesse agyon. A nagy rendszabályok ideje elérkezett. Mondja meg Garibaldinak, hogy ha megtámadtatunk, felhivom őt Olaszország nevében, szálljon hajóra két hadosztályával s jöjjön küzdeni a Mincióhoz; Türrt pedig mindenesetre küldje hozzám befolyásolni a magyarokat (per influiré sugli Ungheresi)."

Cavour a királynak is írt, tanácsolva: hagyja el rögtön déli tartományokat és jöjjön fel, hogy a sereg élére álljon.

Még ugyanaz nap (október 22-én) Napoleon herczeghez is levelet intézett, melyben előrebocsátva, miként Benedek tábornoknak az olaszországi osztrák hadsereg parancsnokává kinevezése bizonyossá teszi az osztrák támadást, kijelenti, hogy készen vannak a lökésnek erélyesen ellenállani, csupán a felett aggódnak, hogy nem tudják, melyik oldalról fognak megtámadtatni. Ha a herczegségek felől támadtatnának meg, ez nekik előnyükre válnék. Ép azért felkérte Napoleon herczeget, vesse magát közbe a császárnál, hogy értesse meg Ausztriával, miként ha támadásra határozta el magát Piemont ellen, Lombardiát mindenesetre érintetlenül kell hagynia.

Ez a feszült helyzet, melyben az osztrák betörés perczről perczre váratott, csak néhány napig tartott.

Franczia sugalmazott lapok ténynek hirdették, hogy a bécsi cabinet ultimátumszerű megbizatással küldötte Hübner bárót Metternich herczeghez Párisba, melylyel a herczeg utasíttatott Napoleon császárnak tudtára adni, miként Ausztria elhatározta Viktor Emánuel király egységesítési előmenetelét támadó fellépéssel kettévágni, s Metternich herczegnek kötelességévé tétetett, bizonyosságot szerezni: vajjon Napoleon császárnak szándoka van-e ez esetben újra segítségére menni Piemontnak, s ha igen, mit kellene tenni Ausztriának, miszerint Napoleon a tettleges segítségadás szándokától elálljon.

Hogy e fölfedezéseknek volt alapjuk, annak bizonyságát birjuk Cavour grófnak La Marmora tábornokhoz október 20-án irott (azóta Bianchi által nyilvánosságra hozott) egyik levelében, melyben ezeket olvasom:

"Párisból azt a tudósítást veszem, - írja Cavour - hogy a császár ma fogja fogadni Metternich herczeget, ki az osztrák ultimatumot benyujtandja. Ha így van: a háború bizonyos, mert nekem lehetetlennek látszik, hogy Francziaország az osztrák fenyegetéseknek engedjen. Mindenesetre ez az értekezés fogja eldönteni, ha békében hagynak-e vagy háború lesz."

Azonban a párisi sugalmazott lapok ama fölfedezéseiben az is benn volt, hogy Ausztria az elhatározott támadás végrehajtásával várni fog, mig a czár s a porosz kormányzó herczeg Varsóban az olasz félsziget ügyei felől nyilatkoznak.

Hogy a szándokolt, sőt elhatározott támadásnak a varsói találkozás kimeneteléig függőben kellett tartatni, az természetes, minthogy Ferencz József császár egyenesen a végett ment Varsóba, hogy magának a forradalom ellen egy újabb "szent szövetség"-et biztosítson.

De ezt a tervet, melyre Bécsben oly biztosan számítottak, Napoleon komor tekintete és Anglia hatalmas szava tönkre tették. A varsói találka, miként már fentebb megirám, nemcsak Ausztria sovárgásának valósítását nem, de sőt azt az intést eredményezte a minden oroszok czárjától, hogy Ausztria jól fogja tenni, ha békén marad.

Másrészt meg Cavour, ki csak azt kivánta, hogy a francziák császárja Lombardiának érintetlen hagyását biztosítsa, Napóleon herczeghez e czélból intézett levelére azt kapta válaszul, hogy a császár sokkal többet tett: "Ausztria kötelezte magát (s'est engagée), hogy nem fogja Piemontot megtámadni." (Cavour levele La Marmorához október 30. 1860.) Ez a fergeteg tehát elvonult. Cavour már november első napjaiban biztosnak érezte hazáját, hogy tavaszig nem fog megtámadtatni. Addig beveszik Gaetát; a nápolyi király földönfutóvá lesz s ezzel Nápoly egyesítése Felső- és Közép-Olaszországgal oly ténynyé válik, melynek bevégzettsége lesepri a kérdést a diplomaczia akadékoskodásának asztaláról; az ügyek rendezése folytán Nápoly, mely most még erőt vont el, erőforrássá alakíttatik. Cavour (La Marmorához írott egyik levele szerint) arra számított, hogy Olaszország rendes haderejét tavaszig 60 ezer emberrel szaporíthatja a Velencze felszabadítása végett kezdendő háborúra, már akár ő dobja a keztyűt Ausztria arczába, akár (mint Pulszky, november 8-iki levelében jelentette) "akként viszi a dolgot boszantásokkal, hogy az osztrák kezdje a háborút".

Párisi képviselőnk: (Nemeskéri) Kiss Miklós egyik levelében (november 4.) ezeket találom:

"Igen nagy szolgálat tétetett nekünk az által, hogy Ausztria le van kötve, tavaszig nem támadni. Ő csak gyengülhet; zavart financziái seregének hadi lábon tartásával még nagyobb zavarba jönnek; seregében, mely utolsó garasát is felemészti, a demoralisatio terjedni fog: az olasz ellenben, mint egy ifjú erős ember, naponta izmosodik s tavaszig mi is készen leszünk. Itt (Parisban) el is vannak reá készülve, hogy a jövő tavaszszal az egyesült olasz és magyar erő szét fogja zúzni Ausztriát."

Est caeca futuri mens hominum fati. Sok boru torlódott egünkre, a miről nem is álmodánk, addig a tavaszig, mely reményeinknek csillaga volt. De nem lehet mondani, hogy november elején Kiss Miklós ezredes felfogása nem volt indokolt.

 

IV.
Befejezés.

(Az "Irataim" III. kötetéből.)

A magyar emigráczió testületies összetartásának felbomlásáig jutottam - s miért ne vallanám be? megfáradtan jutottam - "Irataimmal".

E felbomlásnál kétségtelenül nem csekély szerepet játszott a régi magyar nyavalya: az együtt meg nem férés s kivált egyes emberek áskálódó természete, kik egész szenvedélylyel üzték a konkolyhintés mesterségét s a legislegnagyobb részben alaptalanokká bizonyult feladásaikkal, vádaskodásaikkal oly czivakodást, annyi botrányos zajt idéztek elő, hogy a pártos visszavonás burjánját az elkerülhetlenné vált becsület biróságok, fegyelmi bizottságok, rágalom-megtorló perek sem voltak képesek kiirtani.

Azonban az Olaszországban szerves testületté tömörített emigráczió testületi szellemének felbomlása végelemzésben mégis csak a politikai viszonyoknak megváltozására vezethető vissza.

A kialkuvási áramlat, mely otthon a hazában mutatkozott, idekünn a magyar menekvő nép politikai momentumát a feltétlen becs fokáról a hypotheticus érték fokára szállította le. Olaszország belviszonyai pedig az olasz kérdés logicai fejleményét megakasztották, ne mondjam: hátralökték. A mint a kora háború kilátásai tünedeztek: szervezkedéseink fejlesztése, melyet az alkalmazást nem nyerhetett feles számú tisztek oly békétlenül vártak, függőben tartatott; készületeink megakadtak; az Igazgatóság által sürgetett intézkedések nem foganatosíttattak; az igéretek be nem váltattak; a segélyezési források kiapadtak. A mindezek folytán támadt aggodalmak és a nélkülözések miatti elégedetlenség csökkentették a bizalmat az Igazgatóság befolyásába, s a mint ez csökkent, meglazult a kötelék, mely az emigrácziót az Igazgatóság köré tömörítette.

Egy oly testületnél pedig, melynél az egységet nem hatalmi tekintély, hanem csak erkölcsi rugók tarthatják fenn, a bomlás, ha egyszer megindul, "crescit eundo", maga magát növeli, mint a hógörgeteg.

Azt hiszem még is, az ide-oda huzás, a cotteriákra szakadozás nem vehetett volna oly arányokat, mint a minőt von, ha nem adatik alkalom azt gyanítani, hogy magában az Igazgatóságban is meghasonlás van. De Teleki László balesete akként hatott reánk, mint mikor egy háromszemü lánczból a középső szem kitörik. A fenmaradt két szem nem össze-, hanem szertehúzott.

Mig engem társadalmi visszavonultságra kárhoztattak a reám nehezült családi szerencsétlenségek, melyek oly letörölhetlen nyomot hagytak hátra egész valómon, hogy engem azóta vidornak ember nem látott soha, addig Klapka tábornokot társadalmias hajlamai oly társas viszonyokba vitték, melyeknek lehetetlen volt azon belmagyarázatra nem adni alkalmat, hogy köztünk nemcsak egységes egyetértés nincs, de sőt ellentét van.

Ama viszonyok közül, melyek az Igazgatóságnak úgy egységét, mint az emigráczió összetartására akkorig gyakorolt forrasztó befolyását compromittálták, kettőt kell azért megemlítenem, mert különösen azok adtak oly balmagyarázatokra alkalmat, melyek a Magyar Nemzeti Igazgatóság feloszlatására vezettek.

Az egyik ama szoros baráti társas viszony volt, melybe Klapka tábornok Pulszky Ferencz úrral ép akkor lépett (mert előbb épen nem voltak nagyon barátok), midőn ez utóbbi s az Igazgatóság közt (melynek Klapka ép úgy tagja volt, mint én) a fentebb (a hatodik fejezetben) előadott szakadás állott be s mely szoros baráti viszonyt, daczára a kimaradhatlan balkövetkezésekre tett figyelmeztetésnek, Klapka tábornok még azután is, sőt jelzettebb bensőséggel folytatott, midőn Pulszky úr a maga politikai programmját e szavakba összesítve: "Vagy Deák vagy Garibaldi" a köztünk fenforgó ellentétet magyar és német lapokba írott leveleivel még határozottabban marquirozta. E viszony természetesen arra magyaráztatott, hogy, mert Klapka Pulszkyval oly nagyon jól van, tehát velem nincs és nem lehet jól.

S e balmagyarázat annyira tért nyert, hogy midőn Benzi, ki Pulszky elfogadott lemondása után érdekeinket a turini kormánynál ideiglenesen közvetítette, Nizzába consullá neveztetvén ki, Irányit, mint a M. N. Igazgatóság képviselőjét, a Rattazzi-cabinet külügyminiszterének, Durando tábornoknak bemutatta, ez, félig kérdőleg, félig kétkedőleg, Irányit e szavakkal fogadta: "Hogyan? Hiszen Magyar Nemzeti Igazgatóság nem is létezik; minthogy Klapka tábornok nem egyez Kossuthtal, hanem Pulszkyval tart, a ki pedig tudvalevőleg Deákhoz csatlakozott."

Ha ez abnormis viszony magára az olasz kormányra is ily hatással volt, el lehet képzelni, minő hatást gyakorolt az emigráczióban keletkezett cotteriákra. A tisztitelepnél ép azon időben oly féktelenség harapódzott el, mely szigorú eljárást, vagy 50 refractarius tisztnek a telepből, többeknek még az országból is eltávolítását tette szükségessé. Ez eljárást az Igazgatóság nevében Klapka tábornok vezette s hajtotta végre; de az ármánykodás a kettőnk közt fenforogni vélt egységhiányra speculálva, Klapka tábornok személyét annak igazgatói állásától megkülönböztette s ez annyira ment, hogy még az ellen is, mit Klapka mint igazgatósági tag büntetőleg, sujtólag tett, Klapka tábornok neve üttetett fel pártoskodási zászlóul s az Igazgatóság el nem ismerése Klapka tábornok dictaturára-hivatottságával köttetett össze.

A másik, ha lehetne az emigráczió összetartására még kártékonyabb hatású körülmény, az a viszony volt, melybe Klapka tábornok az öreg Crouy-Chanel Ágost herczeggel lépett. Elhunyt emberek magán viszonyai, kivált midőn azok a birói hatalom közbelépésével kellemetlenül végződnek: kiméletet is kivánnak, nem is tartoznak munkám keretébe. Azért, nem ereszkedve bővebb részletekbe, csak annyit említek, hogy Crouy herczeg, hű harsonájának, Sarrut Germain úrnak egy könyvét bocsátván előre fullajtárul, melynek czélja volt, az öreg herczeget, mint fiágon egyenes Árpád-ivadékot mutatni be, mint ilyen, czimerpaizsán a "Sanguis Regum Hungariae" jelszóval jelent meg a magyar emigráczió körében Olaszországban. Irányi Dániel barátom fáradságot vett magának Sarrut leszármaztatási fáját bonczolás alá venni s az Árpád-ivadékosságot megczáfolni. Én a dolog ezen oldalával nem igen bibelődtem, hanem az világosan állott előttem, hogy ha mi egy ily apparentiákkal fellépett úri emberrel együttműködési viszonyba lépünk, nagyon sajnos balmagyarázatokra adunk alkalmat, a barátságos hatalmaknak hazánk ügye iránti jóakaratát compromittáljuk s Magyarország függetlenségi zászlaját, melynek, távoltartván azt minden kalandorsági szinezettől, rokonszenvet s tiszteletet sikerült biztosítanunk, azon veszélynek teszszük ki, hogy nevetségessé legyen az egész világ előtt; s azért én a viszonyba lépést Crouy herczeggel, egész illedelemmel, de a leghatározottabban visszautasítottam.

Klapka tábornok másként gondolkozott. Kijelentette ugyan neki, hogy közreműködését nem úgy fogadja el, mintha őt trónkövetelőnek vagy jelöltnek elismerné - mert a koronáról rendelkezni csak a nemzetnek van joga -; hanem közreműködését mégis elfogadta s vele ép úgy, mint Pulszkyval, mindannak daczára is a legbarátságosabb viszonyt tartotta fenn, hogy Napoleon herczeg által figyelmeztetve lettünk: vigyázzunk, nehogy ügyünket nevetségessé tegyük; mert semmi sem öl oly bizonyosan, mint a nevetségesség.

Klapka tábornok e viszonya megkönnyítette Crouy herczegnek azon törekvését, hogy bőkezűsége segítségével maga körül az emigráczióból úgyszólván egy kis "udvart", a "Sanguis Regum Hungariae" jelszó köré pártocskát gyüjtsön, és alkalmat adott neki Sarrut által a lapokban közhirré tenni, hogy Crouy herczeget a magyar emigráczió minden főnökei elismerték, csak épen én nem, mert én köztársaságot akarok! Tudván, hogy mily alapon jöttünk viszonyba mind Napoleon császárral, mind Viktor Emánuel királylyal, ez egyenesen rosszakaratú insinuatio volt.

Én először ápril 19-ikei levelem által figyelmeztettem Klapka tábornokot, hogy minő balmagyarázatokra ad alkalmat s minő politikai ármánykodásokra zsákmányoltatik ki azon viszony, melyben ő Crouy és Pulszky urakkal áll; kijelentettem, hogy mig egy programm alapján állunk, még pedig hivatalos solidaritásban állunk: én szabálynak ismerem senkivel sem lépni barátságos viszonyba, a ki ő neki politikai ellenese; s felszólítottam, nem gondolja-e, hogy jó lenne e szabályt kölcsönössé tenni?

Erre Klapka tábornok ápril 24-ikei levelében azt felelte, hogy a mint a politikai téren minden "járom"-nak örömest aláveti magát, ép úgy a magán viszonyokban (Verkehr) egyéni szabadságához és önállásához rendületlenül ragaszkodik.

E nyilatkozatra, május 15-én adott válaszomban előrebocsátva, hogy a politikai czél-, elv- és irány-egység logicai következményeit az én szótáramban nem járomnak, hanem elvhűségnek és politikai következetességnek hivják, - a dolog genesisének és a fenforgó tényeknek alapján figyelmeztettem Klapka barátomat, hogy vannak helyzetek, midőn a társadalmias és a politikai viszonyok között nem lehet elhatároló vonalat húzni s midőn hiába kecsegtetjük magunkat azzal, hogy társadalmi viszonyaink a politikára nincsenek befolyással. Az Igazgatóság eszméje nem tőlem eredt; nehezen s csakis a kormányok kivánságára fogadtam el; de miután elfogadtam és szerződéses alapjához mindig hűségesen ragaszkodva, az három éven túl fennállott, meg vagyok győződve, hogy annak megszokott fennállásához mind künn, mind a hazában, megmérhetlen fontosságú érdekek kötvék s felbomlása kiszámíthatlan veszélylyel járna. De azt is érzem, hogy oly kétértelmű helyzet, mint a minőbe jutottunk, hosszú időre tarthatatlan. Valaminek történnie kell: vagy az equivocnak kell egy határozott nyilatkozat által megszüntettetni; vagy az Igazgatóságnak megszünni. Ismerve hazafias jellemét, nem kételkedhetem, hogy megfontolva a másodiknak roppant következményeit, az elsővel fogja a hazát újabb hálára kötelezni.

Klapka tábornok a másodikat választotta. Tette azt azon tény befolyása alatt, hogy az enyémmel jóformán egyidejűleg Crouy herczegtől (május 12-ről) levelet kapott, melylyel ő (Crouy) "több száműzött magyarnak" azon nyilatkozatát közlé Klapkával, hogy "vegye át a magyar emigráczió ügyeinek kizárólagos igazgatását".

Volt "módszer az őrültségben", mint Polonius Hamletről mondá. Mert én és politikai barátaim a Crouy-féle kalandorságnak bizony nagyon útjában álltunk. Hanem hogy Crouy akadt emberekre az emigráczióban, kik a viszálynak ily jelét adják s épen Crouy útján adják, ez az abnormis társasviszonyok kimaradhatlan következéseire tett figyelmeztetéseimet nagyon is igazolta.

Klapka tábornok, Crouy herczegnek május 30-án adott válaszában oda nyilatkozott, hogy "megilletődéssel fogadja a bizalom ez új bizonyítványát számüzetése társainak részéről, de másrészt mélyen fájlalja (profondement affligé) szerencsétlenségünk s megpróbáltatásaink közepette oly "hazafíakat" (sic!) látni, kik viszályt és meghasonlást provocálva közöttünk, valódi érdekeinket compromittálják"; kijelenti, hogy a neki tett ajánlatot nemcsak el nem fogadja, de azt még csak tárgyalás alá sem veheti. Hanem válaszul átküldi a herczegnek azon lemondó levele másolatát, melyet ugyanaz napon hozzám intézett. Egyszersmind elérkezettnek látta az időt, emlékezetébe hozni a herczegnek azon igéretét, hogy vissza fog vonulni, ha jelenléte köztünk hivatásunk betöltésében nehézségeket idézne elő.

Ezen emlékeztetés kétségtelenül igen helyes volt, csakhogy későn történt.

Hozzám intézett hivatalos levelében egyszerűen oda nyilatkozott, hogy mert "egészségének hanyatlása és személyes ügyeivel elfoglaltsága miatt politikai érdekeinknek magát ezentúl csak igen tökéletlenül szentelhetné, tehát kényszerítve van magát a M. N. Igazgatóságból egészen visszavonni s a magánéletbe vonulni, kijelentvén, hogy a magyar emigráczió ügyeinek további vezetésébe magának semmi befolyást nem tart fenn s újabb politikai tevékenységre csak akkor leend ismét kész, midőn arra hazánkból jövend a felszólítás".

Hanem június 6-ról kelt magánlevelében, melylyel hivatalos lemondását nekem átküldé, odanyilatkozott, miként (az említett magántermészetű okokon kivül) "lemondását azon szükség parancsolta, hogy minden áskálódóktól és cselszövőktől (Wühlern und Intriganten) egyszer-mindenkorra elvétessék az alkalom (Anlass), az ő nevével az Isten tudja minő czélok végett visszaélni".

Hát ezen kapocs is széttörött.

Az Igazgatóság feloszlásával az emigráczió politikai testületiessége is felbomlott. A légiót (s egy kis ideig még a bizony-bizony nem nagy becsületünkre vált tiszti-telepet) kivéve, ezentúl már csak emigránsok voltak; emigráczió, mint szerves testület, nem létezett. Nekem pedig sokkal inkább számban maradt annak ize, hogy minő falat az, a mit emigráczionális ügykezelésnek hivnak, mintsem hogy annak, a ki nekem emigráczió-szervezésről kezdett beszélni, mást válaszolhattam volna, mint azt, hogy "nem instálok belőle". Különben is, ha a haza érdekében alkalom nyilandott a cselekvésre, a tisztességes, hasznos, hazafias elemek (voltak számosan!) mindig könnyen összegyüjtethettek; a szemét (fájdalom, ez is volt bővében!) jobb ha elszórva marad, mert így kevesebbet árthatott.

A főérdek a légió fentartása volt. A világ minden népei között egyedül a magyarnak jutott azon szerencse, hogy száműzött fiai idegen földön, egy barátságos hatalom pártfogása alatt, nyiltan felüthették s fennen lobogtathatták hazájuk függetlenségének zászlaját egy fegyveres sereg élén, mely nem zsoldos csapat volt, hanem az olasz és magyar nemzet közti szövetségnek nemzeti jelleggel felruházott képviselője, jelképe gyanánt állott a világ előtt. Ennek fennállása tartotta fenn otthon a hazafiakban a hitet, hogy hazájuk függetlenségének kivivásánál Olaszország segítségére számíthatnak; az tartotta fenn a világ közvéleményében a magyar kérdést az actualitás európai súlyú kérdései közt, mert a mig a magyar zászló olasz földön ekként lobogott, mindenki meg volt győződve, hogy az olasz kérdés végmegoldása a magyar kérdés megoldásával kapcsolatos.

Fájdalom, azon okok, melyek oly bomlasztó hatással voltak az emigráczióra általában, a légiót sem hagyták érintetlenül. S annak soraiban a bujtogatások annál termékenyebb talajra találtak, minthogy a mint bizonytalanokká kezdettek válni azon eldöntő harcz kilátásai, melynek reménye a vitézlő népet a légió zászlaja alá sorakoztatá, a remény megfogyatkozása a türelmet is megfogyatkoztatá. Hozzájárult ehhez, hogy bár a király nápolyi útjában a légió vitézsége felől nyiltan a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott (s ezt a légió meg is érdemlette, mert a harcz mezején akként viselte magát, hogy csak egyetlenegy - a montemiletoi - csata alkalmából tizenhét érdemkeresztet s vitézségi érmet vívtak ki maguknak magyarjaink) s bár a nápolyi hatóságok, városok, községek hála és bizalom nyilatkozataival halmozták el a légiót: az mégis, anyagi tekintetben, a kormány részéről elhanyagoltatás felől panaszkodhatott. A tisztikarban egy egész éven át egyetlenegy előléptetést sem eszközölhettek; a királytól és minisztereitől kieszközlött igéreteknek teljesítése a végrehajtó-közegek szövevényes hálóiban fenakadt. S hogy e bomlasztó okokból semmi sem hiányozzék: némely tiszteknek alárendeltjeik irányában gyakorolt önkénye reactiót keltett a legénységben s oly fegyelmetlenség fejlődött ki, hogy a légió valósággal a felbomlás szélére jutott. Többen mint négyszázan jelentkeztek, hogy tovább szolgálni nem akarnak. Ily körülmények közt jött közbe Klapka tábornok lemondásával a M. N. Igazgatóság feloszlása. Ez kimondhatlanul leverőleg hatott a légióban még a legjobbakra is. Általánossá lett a meggyőződés, hogy ez által a légió elvesztvén hivatalos közvetítőit az olasz kormány irányában, - a szerződéses alapot is elvesztette, melyre mint az eventualis magyar szabadságharcz előharczosának s a magyar seregalakítás magkövének szervezete az Igazgatóság által fektetve volt, úgy, hogy a légió egyszerűen zsoldos csapattá válik, ez pedig oly szerep, melyet sem a tisztikar, sem a legénység el nem fogad.

Ezen bajon azonban segítve lett az által, hogy Ratazzi miniszterelnök engem forma szerint felhatalmazott, a légió irányában saját személyemben mindazon feladatot, kötelességet és hatóságot egyénileg gyakorolni, melyet előbb az 1860. szeptemberi megállapodás alapján az elnökletem alatt constituált M. N. Igazgatóság gyakorolt.

Ezt Svájczból (hol akkor tartózkodtam) 1862. augusztus 8-án azon biztosítással adtam a légiónak tudtára, hogy a magyar segédseregnek sem rendeltetésében, sem politikai viszonyaiban semmi változás nem történt. Ez megnyugtatólag hatott a vitézlő nép szellemére.

A szolgálatot felmondott négyszáz ember közül százharmincz visszatért a zászló alá, a többiek (többnyire nem igen megbizható, új, jövevény elem) időközben már szétszóródott; de Türr tábornoknak, kit a szükséges intézkedésekre úgy az olasz kormány, mint én is, hivatalos megbízással láttunk el, szokott erélyével és tapintatával sikerült a légiót reconstituálni és fenmaradását biztosítani. Ihász ezredes, egészségi tekintetekből, beadván lemondását, a légió parancsnoksága Telkessy ezredesre ruháztatott. Őt a következő deczemberben Földváry Károly ezredes váltotta fel s tisztében a légiónak az 1866-iki háború berekesztése után lett végleges feloszlatásáig folyvást megmaradt.

Az annyi bajt okozott tiszti-telep Szodtfriedt ezredes parancsnoksága alatt ugyancsak 1862. deczemberben tisztiszázaddá alakult és sok botránynyal vegyes viszontagságok között még tengett egyideig Cuneoban, nem mint katonai, hanem mint polgári testület, a belügyminiszter fenhatósága alatt. Azonban ott a kezelés körül rendetlenségek, ne mondjam: visszaélések fordulván elő, melyek a kormányt a büntető igazságszolgáltatásnak igénybevételére indították: Peruzzi belügyminiszter a különben is merőben haszontalannak bizonyult tiszti-századi intézvényt 1863. októberben megszüntette és azontúl a volt tiszti-század bármi más nemzetbeli menekültekkel egy categoriába helyezett tagjainak szabadság adatott az olasz kormány liberalitása által a menekülteknek engedélyezett másfél franc-nyi napi segélypénzt igénybevenni.

A légió ellenben, mint az olasz és magyar ügy közötti érdekközösség jelvénye, minden miniszterválságokon keresztül megtartotta az olasz kormány appreciatiójában a maga eredeti fontosságát; meg még akkor is, midőn 1864. szeptemberben Lamarmora tábornok állíttatott az olasz kormány élére, ki minden más tekintetben valóságos iszonynyal volt eltelve a forradalmi elemek iránt.

Hogy minden bomlási processusok, minden politikai viszontagságok daczára mennyi becset helyezett az olasz kormány a magyar légió fentartására, annak tanuságául megemlítem, hogy 1863-ban a légió szolgálati ideje lejárván, Della Rovere olasz hadügyminiszter engem felszólított, hatnék közre, hogy a légió legénysége a szolgálatra ujabban vállalkozzék. Én ezt megígértem, hanem egyszersmind kijelentettem, hogy közbenjárásom sikerét hathatósan előmozdítaná, ha a kormány nekem módot szolgáltatna, a légióban mindazokat, kik az 1848-49-iki magyar honvédseregnek tagjai voltak, ezüst emlékéremmel feldíszíteni, mely nekik tanuságul szolgáljon, hogy nemzetünk akkori szabadságharczában részt vettenek. Az olasz kormány teljes készséggel eleget tett óhajtásomnak. Magára vállalta az érembélyeg-vésés s a légiónál és tiszti-századnál levő honvédek számának megfelelő ezüstérem verése költségeit (a bélyegvésés ezer frankba került) s rendeletet adott a turini pénzverdének, hogy annak első vésnöke, aztán a pénzverde is, megrendelésemnek eleget tegyenek. Az érem fiaim rajza szerint művészi tökélylyel van kiállítva. A hátlapon Magyarország czimere s alatta e szavak: "Függetlenségi harcz MDCCCXLVIII-IX." koszorúval kerítve; az előlapon szintúgy koszorúban e felírás: "Hű honvédjeinek a magyar nemzet." Alatta hadijelvények.

Talán nem fog a nemzet neheztelni, hogy a nemzet adományakép osztattam ki, a mit nem a nemzet adott.

Az érembélyeg birtokomban van. Örömömre válnék, ha az tőlem bekivántatnék, miszerint a kegyeletes elismerés e csekély jelével maga a "magyar nemzet" derítsen a nemzeti igéretek be nem váltásáért egy kis vigasz-sugárt "hű honvédjeink" romjaira.

Azon szent ügy érdekében, melyért egykoron "hű honvédjei" annyi önfeláldozással s dicsőséggel küzdöttek, a magyar nemzet nem akarta hasznát venni az érdekközösségnek, melynek jelvénye gyanánt állott az olaszországi légió a nemzet s világ előtt.

A mint az olasz megkapta Velenczét, a magyar légió létoka megszűnt.

Nekem jutott a szomorú feladat azt feloszlatni! Feloszlásával reményeimnek napja leszállt. És nekem még azt is meg kellett érnem, a mi azután bekövetkezett! Sőt még azt is meg kellett érnem, hogy még magyarnak sem szabad magamat neveznem, hacsak lelkem szent meggyőződését meg nem tagadom.

Nem tagadom meg.

S a mint én, idegen, idegenek közt rideg magányomban, elmémmel hosszú keserves életem örömtelen küzdelmein végigfutok: nem tudom elfojtani azt a fájdalmas sóhajtást, hogy azok közé tartozom, kiknek az élet nagyon szomorú adomány volt.

*

A Magyar Igazgatóság feloszlatására következett években, egészen addig, mig a nemzet (a hamisan úgynevezett "dualizmus" alapján) ki nem egyezett, reánk nézve még csak két oly nevezetes mozzanat adta magát elő, mely történelmi érdekkel bir. Az egyik az 1863-iki lengyel forradalom. Annak alkalmából viszonyom a lengyel forradalmi kormánynyal, s értekezéseim az olasz királylyal és miniszteriummal, mik azon esetre, ha a lengyel forradalom consistentiát nyer, az európai hatalmi körökben megállapított tervekre is világot vetnek, melyeknek a körülményektől feltételezett alternativái között egy olasz háború s a magyar szabadságharcz újból felvétele is kiegészítő részét képezték. A másik az 1866-iki porosz-olasz-osztrák háború, a mennyiben annál a magyar ügy is "szerepeltetett". Érdekes, de bizony inkább szomorú mint épületes történelmi adalék azon themához, hogy miként lehet egy szent közügy nyomatékát önző czélokra felhasználni.

A mint szemeimnek a lámpavilágnál megerőltetését egy kissé kipihentem, időmet (ha még van e földön számomra idő fentartva) azon irataim összeállítására fogom fordítani, melyek e nagyérdekű két történelmi eseményre vonatkoznak; miszerint azok, kik utánam következnek a közzétételre, rendben találják az adatokat. Időközben annyit jegyzek meg hogy a magyar szereplésre nézve az 1866-iki háborunál (mely Európa újabb történelmében egy korszakias mozzanat súlyával bir) nemeskéri Kiss Miklós, Simonyi Ernő és Irányi Dániel sok igen érdekes felvilágosításokkal szolgálhatnának a magyar közönségnek s hogy miként "kezelődtek" ez alkalommal a haza érdekei, arról (ha nem csal emlékezetem) tudomásra méltó adatok bocsáttattak közre az 1867-ben kiadott "1849." czimű folyóirat 3-ik számában ily czim alatt: "Egy fejezet a mult háború történelméhez."

Az Igazgatóság feloszlásának időtájára esik az a bizonyos dunai confoederatio-terv is, melynek kellő kifejtés nélkül tévedésből történt nyilvánossá tétele akkoron annyi zajt ütött az országban. Szándokom volt e tárgygyal tüzetesen foglalatoskodni e kötetben, de szem előtt tartva az actualitási körülményeket, talán jobb, hogy beható érdemleges tárgyalás helyett e berekesztő fejezet technicája inkább csak a dolog történetének előadását engedi meg.

Durando olasz külügyminiszter, azon alkalommal, midőn Irányi barátom, mint a M. N. Igazgatóság képviselője, neki bemutattatott (ápril 1862), azon nézetét fejezte ki, hogy "Szerbiával confoederatio alapján kellene egyetértésre jutnunk". - Emlékeztetek: azon időben reánk nézve a situatio kulcsa Napoleon császár által Belgrádba lett áthelyezve. Az olasz kormány tehát a Szerbiával való egyetértésre igen nagy súlyt helyezett, elannyira, hogy a rendes hivatalos úton kivül még az "officiosus" működést is szükségesnek tartá. Klapka tábornok (akkor még igazgató-társam) adta tudtomra, ápril 24-én, hogy Canini úr (előbb a "Tribuno" szerkesztője) a keletre küldetik a kormány által a végett, hogy az egyetértésre jutás érdekében működjék a fejedelemségekben és Szerbiában s hogy elutazása előtt be fogja magát nálam mutatni. Én májusban leányom sírjától jőve, útban Svájcz felé, hol beteg nőmmel az anyai szív fájdalmára enyhülést mentem keresni, - Turinban néhány napra megállapodtam s a nálam jelentkező Caninit (minthogy akként volt bemutatva, a mint említem) még ily állapotban sem vonakodtam elfogadni. Értekeztünk. Nekem régi-régi meggyőződésem, hogy Magyarországnak a keleti szomszéd népek szabadságában s nemzeti individualitásuk szabad fejlődésének biztosításában kell az orosz hatalmi terjeszkedés, nevezetesen a panslavismus ellen biztosítékot keresni s csakis abban lehet feltalálni. (Utalok Irataim I. kötetének azon fejezetére, melyben értekezésem Obrenovics Mihály herczeggel van előadva.) Amott keleti szomszédunkban a Dunán alul szláv népek vannak, tehát azon oldalról (mint nem épen szabatosan mondani szokás) szláv gyűrűvel vagyunk körítve. Tetszik, nem tetszik: a geographiát nem lehet megváltoztatni. De ezen szláv gyűrű reánk csak azon esetre lehet veszélyes, ha azt az orosz forgathatja mutatóujja körül; ha pánszláv gyűrű s nem szerb, bolgár, bosnyák, herczegovcz, montenegrin gyűrű. Ezek a népek nekünk sem külön-külön, sem együttvéve nem lehetnek veszélyesek, ha szabadok; erre döntő érvet nyujt a népességi statisztika. A ki szabad lehet, az jószántából nem lesz orosz szolga. Hogy mindazon apróbb népek külön-külön vagy kisebb-nagyobb csoportulásban akarták-e nemzeti egyéniségük szabadságát élvezni? - azt én reánk nézve közömbös dolognak itéltem. Én teljességgel nem fáztam azon gondolattól, hogy az 1 millió s 6-7 százezer főnyi Szerbia (ha ugyan szomszédjainak úgy tetszenék) dél felé óhajt terjeszkedni; mert hiszen ha egész Bosznia, Herczegovina, még akár ha Montenegró is egyesüle vele, mindössze is 3 millió s pár százezer lélekre menne. No, ez, mint független állam, maga erejéből csakugyan nem oly rémületes aggressiv hatalom, hogy egy független Magyarországot veszélylyel fenyegethetne; sőt a józan politikai arithmetica alapján a független Magyarországnak (mindig ilyenről beszélek) inkább érdekében volt volna, hogy Szerbia 1,600.000-nyi népességből három millióra emelkedve, oly nemzetté legyen, mely a független nemzeti individualitásra a kellő elemmel bir; mert ha ilyennel birva, a független Magyarországra, mint kültámadás ellen szövetségesére támaszkodhatik, nem bolond, hogy magát orosz horogra akaszsza. Független szerb akarand lenni s nem pánszláv, azaz orosz szolga. Nekem tehát az volt kiindulási pontom, hogy a franczia hatalom őrködése mellett a keleti kérdés, mint tisztán házi kérdés kerüljön megoldásra a török hatalom s annak keresztény népei között, a nélkül, hogy ezek orosz avatkozás folytán orosz horogra kerüljenek (a mint, fájdalom, Ausztria "bölcs" politikája folytán odakerültek), s ha a keleti kérdés, mint tisztán házi kérdés, ama népek felszabadulásával találna megoldatni, én nemcsak a legnagyobb örömmel kész valék közreműködésemet arra felajánlani, hogy a felszabadulandó szomszéd Magyarország s a felszabadulandó szomszéd oláh és szláv népek között minden külellenség elleni kölcsönös védelem végett szövetség jöjjön létre, de sőt e szövetséget mind a mi függetlenségünk, mind az ő függetlenségük biztosítékának tekintettem s az egyedüli gyakorlatias módnak arra, hogy ama szláv gyűrű pánszláv gyűrűvé ne változzék.

Ily szempontból váltottam eszmecserét Caninival a confoederatio felett. Kérdezett, nem akarnám-e gondolataimat discret használatul irásba tenni. Ezt azon kijelentéssel tagadtam meg, hogy a családi szerencsétlenség miatt, mely reám nehezedett, erre nem ajánlkozhatom; tehát azzal ment el, hogy ő fogja megkisérteni papirosra tenni a beszélgetésünkben előfordult eszméket, tájékozásul magának a kormány által reá bizott eljárásban. Másnap csakugyan el is hozott egy fogalmazást, mely nagyjában véve a mult napi megbeszélésnek hű resuméja volt; kért, irjam alá, mert az nagyban elő fogná mozdítani eljárása sikerét, ha megmutathatná, hogy én hajlandó vagyok az ott foglalt eszméket további értekezés alapjának tekinteni. Mire azt jegyeztem meg, hogy az bajos dolog, minthogy egyik-másik vázlatos eszme bővebb kifejtés nélkül fonák magyarázatra szolgáltathat alkalmat s egyik-másik eszmét én magam is csak azon esetben fogadhatnám el, ha a részletes kifejtés hazám jogos érdekeivel megegyeznék s méltó igényeinek megfelelne. Hanem Canini becsületszavát adta, hogy ő azt kezéből ki nem adja, sem közzé nem teszi, sem mását venni nem engedi, hanem a legdiscrétebb modorban csak annak jeléül használandja, hogy én a confoederatio eszméjének alapján kész vagyok értekezésbe bocsátkozni. Ekként biztosítva minden visszaélés ellen s a discret használat feltételei alatt aláirtam, a mint hogy Klapka tábornokot 1862. május 15-én irott levelemben (a szavakat nyomaték jeléül aláhúzva) értesítettem is, hogy ez iratot csak discret magánhasználatra irtam alá.

Nem is mondhatom, hogy Canini adott szavát megszegte volna. Hanem történt, hogy az iratnak egy másolatát nálam hagyván, én azt Helfy barátomnak adtam vagy küldöttem át oly czélból, hogy abból a confoederatio eszméjével megismerkedve, arra lapjában (az "Alleanza"-ban) a közvéleményt előkészítse. Alkalmasint nem eléggé szabatosan fejeztem ki magamat, a minek az lett a következése, hogy Helfy - tévedésből - magát a csak magán discret használatul, tehát teljességgel nem kellőleg kifejtett iratot tette közzé, a mi nekem meglehetősen sok kellemetlenséget okozott. Kénytelen voltam magyarázatokba bocsátkozni; de megelégedésemre szolgált, hogy miután e magyarázataim az "Alleanza" 1862. 16-dik számában megjelentek, számos tanuságát vettem annak mind hazulról, mind az emigráczióból, hogy a confoederatio eszméjét, miként azt kifejtettem, még olyanok is örömmel helyeselték, kik a nem eléggé szabatos elővázlatnak némely pontjain fenakadtak volt.

A dunai confoederatio csak független Magyarországgal volt volna lehetséges. Magyarország függetlensége feladatott s ezzel az a confoederatio eszméje is, mint igen igen sok egyéb, a "pium desiderium"-ok közé került. Pedig a részletek vitatás tárgyát képezhetik, de az eszme maga annyira a helyzet logicájában fekszik, annyira parancsoló követelménye Magyarország biztonságának s a keleti népek nemzeti szabadságának, hogy ha engem a magyar nemzet a haza függetlenségére intézett törekvéseimben el nem hagy: az eszme magát okvetlenül kivivta volna s a magyar haza irtózatos megpróbáltatásoktól, Európa jövendője catastrophalis rázkódtatásoktól lett volna megkimélve.

Meg akarom még jegyezni, hogy azon irat, melyet Canini hozzám hozott s én aláirtam, Pulszky Ferencz úr saját kézirása volt. Ő fogalmazta, a mit neki Canini értekezésünkről elmondott.

*

Mielőtt tollamat letenném, egy nyilatkozatot kivánok tenni minden fejtegetés nélkül, szárazan, egyszerűen s ez az: hogy ama bizonyos fegyverszállítási mozgalom 1864-ben, mely a fegyverek lefoglalásával s néhány elfogatassál végződött az országban, kezdettől végig, tudtom, hírem nélkül, a szó szoros értelmében hátam mögött történt. Sem a tervbe nem voltam beavatva, sem a kiviteli kisérletben részem nem vala. Teszem e nyilatkozatot azért, mert tudtomra esett, hogy vannak az országban, kik ama mozgalomban azon hiszemben vettek részt, hogy az tudtommal s jóváhagyásommal történik, s minthogy részvétük folytán kárt szenvedtek, ezért nevemre némi erkölcsi felelősséget hárítanak. - E balvélemény ellen a leghatározottabban tiltakozom.

*

És most leteszem tollamat.

Ha van valami tanulság Irataim három kötetében elszórva, a nemzet - ha úgy akarja - hasznát veheti; ha van nyom, melyre az események fordulatai még talán reá fognak egykor mutatni, a nemzet feltalálhatja.

Azonban nekem azt írta egy jó barátom Irataim két első kötete felől, hogy a mai Magyarország nem ért meg engemet.

És igaza lehet. Hiszen én sem értem a mai Magyarországot.

De a sors kereke forgandó. Még jöhet idő, a mikor megért. S ha jő, lesznek fiai, kik a most megtagadott irányhoz visszatérve, oly önzetlen hűséggel, de nagyobb tehetséggel és több szerencsével szolgálandják a magyar hazát, mint én igyekeztem szolgálni.

Hanem mint író, én nagyon éreztem e kötet megírásánál, mennyire igaz az, hogy

- - tarda senectus
debilitat vires animi, mutatque vigorem.

Legyen az olvasó elnézéssel irántam - a nyolczvan éves öreg ember iránt - írói gyarlóságomért.

 

V.
A dualizmus értéke.

(Az Iratok V. kötetéből.)

Még számot kell adnom magamnak a dualizmus értéke felől is, minthogy a magyar nemzet megnyugtatására, e szónak azt kellene jelentenie, hogy a birodalom-egységesítés életczélül kitüzött eszméje, melytől a magyar nemzet irtózott, a bécsi udvar által feladatott.

Tetszelgő szó az a "dualizmus"; hanem Magyarországnak két betegsége van: az egyik az, hogy a mit a "legmagasztosabb államfeladatok kezelésének neveznek" (én dynastiális hatalmi vágynak nevezném), abban a körben a dualizmus nem igaz; a többire nézve pedig nincs következetesen keresztül vive.

Irataim I-ső kötete franczia fordításához előszót fogalmazva, azt írtam volt, hogy "l'Autriche dualiste n'est que l'Autriche unitaire déguisée" (a dualisztikus Ausztria nem egyéb, mint álczázott, egységes Ausztria). A párisi szedő "unitaire" helyett "militaire"-i szedett, s a javító úgy hagyta, úgy is maradt. Nagyon találólag lett e nyomtatási hiba által mondatom igazsága illusztrálva, mert a németül vezénylett sárga-fekete zászlós császári királyi "Autriche militaire" valósággal megtestesítése az Autriche unitaire-nek.

Itt hát dualizmus nincs, a borzalomig nincs.

Hanem van közös osztrák-magyar miniszterium; dualizmus ez?

Vannak közös követek, diplomatikai képviselők, még közös consulok is, dualizmus ez?

Van osztrák és magyar delegáczió, a mely egységesebb testület, mint a magyar országgyűlés két háza, mert ez nem szavaz együtt, az osztrák és magyar delegácziók igen; dualizmus ez?

Ki állapítja meg, úgy a magyar, mint az ausztriai törvényhozó testület felülvizsgálatától függetlenül, a közterhek legsúlyosabb rovatát, a hadi költségvetést? A két delegáczió együtt! Dualizmus ez?

S ha ennek a két teremben tanácskozó, de együtt szavazó, tehát egységes testületnek együttes szavazatából többség nem kerülne ki, talán nem egységes magyar és osztrák országgyűlések nyilatkozhatnak a vitás kérdés felől? Vagy választhatnak s legalább ez esetben utasíthatnak új delegátusokat, hogy a képviselőházakban nyilatkozó nemzeti akarat szerint határozzanak a kérdésben? Nem, hanem az egységes Österreich-Ungarn egységes uralkodója dönt, a nemzetek megkérdezése, beleszólása nélkül, abszolút hatalommal; dualizmus ez?

Hol van hát az állami kormányzat, az állami ügyvitel keretében az a hiresztelt dualizmus? Ott nincs, hanem megvan (mondják) a belügyi önkormányzatban. Államtani bölcselet kérdéseivel s nem személyek gyarlóságaival foglalatoskodván, nem feszegetem, hogy a gyakorlati téren mennyire önálló ez az alaki önkormányzat, ámbár meg vagyok győződve, hogy az a kérlelhetlen támadás, mely a rend s jogállam! eszme hamis czége alatt, a miniszteri mindenhatóságra törekvés által, Magyarország megbecsülhetetlen önkormányzati intézvényei ellen folytattatik, végelemzésben az 1867-ben megvalósított "életczél" logikájára vezethető vissza, mert minél szabadabb kéz adatik lefelé a magyar miniszteriumnak, melynek 1848-ki minőségéből 1867-ben a függetlenségnek még a czime is kitörültetett, annál szabadabban függhet a birodalom egységesítésének "minden háttérbe szorító tekintetétől" felfelé. Ezt mellőzve, elégnek tartom annyit említeni, hogy valamint a községi, megyei stb. önkormányzatok tökéletesen megférnek az ország egységével, úgy a provincziálisnak nevezhető körre szorított országos beligazgatás autonómiája is megfér az osztrák-magyar monarchiának állami egységével. Hiszen nem is szólva az 1861-ki október 20-ikai diplomáról, a mely képviselőket akart küldetni a magyar országgyűlés által az egységes birodalmi Reichsrathba, de e mellett a magyar közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat helyreállításával kérkedett, még a Magyarországot az államok sorából rideg brutalitással kitörlő birodalom-egységesítési első kísérlet, az 1849. márczius 4-én octroyirozott birodalmi alkotmány is engedélyezett Magyarországnak, szabott határok közt, nemcsak tartományi önkormányzatot, hanem még tartományi országgyűlést (Landtag-ot) is. A hatáskör mennyisége nem változtat a minőségen.

De még ha a beligazgatási önkormányzat állami dualizmus jelének vétethetnék is, a mit én az előadott tényállásnál fogva kereken tagadni vagyok kénytelen, még akkor is megvolna azon gyönge oldala, hogy nincs következetesen keresztülvive. Elég e részben utalnom a Magyarország iparának s vele anyagi jólétének akadálytalan fejlődését lehetetlenítő vámközösség rendszerére, melyről hiába tettetik, hogy azért fogadták el, mert jónak tartják, mert lehet valaki őszintén a szabad kereskedés, lehet a védrendszer barátja, de hogy a világkereskedelem történelmében hallatlan egy oly rendszert tarthasson jónak, a mely sem az egyik, sem a másik, hanem az osztrák birodalmi iparnak ad minden ármérséklő külföldi verseny ellen, magas véd-, sőt részben prohibitiv vámokkal fedezett monopoliumot a magyar piaczon, hogy valaki ily közgazdászati abszurdumot őszintén jónak tarthasson, az teljes lehetetlenség.

Nem közgazdászati tévelygés anyától született az osztrák-magyar vámközösség, megvan annak eredete hitelesen írva gróf Beust Erinnerung-jai 2-ik kötetének 83-ik lapján. 1866. november 17-kén a császár elnöklete alatt minisztertanács tartatott Bécsben azon kérdésben, hogy mit lehet concedálni Magyarországnak s mit kell feltartani a birodalmi egység számára, s fentartandóknak ezek határoztattak: "Einheit der Armee und der auswertigen Fragen, Gemeinsamkeit des Zollwesens, und der Behandlung des Staatskredits".

Az osztrák császári és magyar királyi minőségnek egy személybe csoportosítása szülte a birodalom egységesítését s a birodalom egységesítése szülte a vámközösséget; ez annak eredete s nem közgazdászati elméletek.

Elég továbbá annak bizonyságául, hogy a dualizmus még a szorosan belügyi téren sincs következetesen keresztülvive, utalnom az iparral kapcsolatos közvetett adók rendszerére, mely az idegen avatkozást még az önkormányzat leglényegesebb ágából, a nép megadóztatásából sem zárja ki; elég a bankközösségre utalnom, mely a kisipar és kis mezőgazdaság hitelszükségleteinek szövetkezetek útján kellő mértékben elláthatását lehetetlenné teszi; minthogy az ily szövetkezetek áldásteljes hatása egy nagy pénzintézetre támaszkodhatást feltételez; - és más sok egyebek mellőzésével elég a biztos alapra fektetett papirpénz-kibocsátás jogáról lemondásra utalnom, a minek rendkívüli körülmények előfordulásának esetén, az országra nézve kiszámíthatlanul szomorú következése lehetne.

Nem kerülte el figyelmemet, hogy a vámrendszerre, bankra stb.-re nézve Magyarország önrendelkezési joga papiroson fentartatott; ez a fentartás azonban a mult idők nagy ábrándjának, az írott malasztoknak rovatába tartozik, melyeket az élet kinevet.

Ilyennek látom én azt a hirhedt dualizmust, s minthogy részint nem igaz, részint pedig nincs keresztülvive, én azon kérdésre, hogy hol vette hát magát az a nem igaz szó? más feleletet nem tudok, mint azt, hogy miután 1849-től 1867-ig minden szépítgetés nélkül többször brutális nyiltsággal megkisérlett birodalmi egységesítésnél tapasztaltatott, hogy az ellen a magyar nemzet legyőzhetlen undorral viseltetik, hát miként a gyógyszerész ostyába takarja, vagy izelítővel hinti be az "assa foetida" labdacsot, hogy bevételétől a beteg ne undorodjék, minthogy a szadovai mindenható összerecscsenés után, azt a bizonyos "cadavert" csak a magyar nemzettel kiegyezés által lehetett életre galvanizálni, hát 1867-ben a birodalmi egységesítés "assa foetida" labdacsát a dualizmus ostyájába takarták, vagy czukrával hintették be, miszerint azok a jó magyarok lenyeljék azon hiedelemben, hogy a birodalmi egységesítésnek életczélul kitüzött eszméje feladatott. - És azok a jó magyarok le is nyelték. Hanem a legmagasabb állami feladatoknak az egész monarchiára nézve egybefoglalt kezelése meg lett valósítva. Magyarország államközösségbe lépett Ausztriával, s minthogy abba lépett, megszünt önálló, megszünt állam lenni.

Ez tagadhatatlan, kétségbevonhatlan, elleplezhetlen tény.

*

Nem szükség újból bizonyítgatnom, hogy ez a tény a legkiáltóbb ellentétben áll Magyarország közjogi önállóságával, melynek kiterjedését az 1790: X-ik alaptörvény szabatosan definiálja s melyről maga a mostani uralkodó még az 1867: XII-ik törvényben idézett felszólításában is elismerte, hogy az a pragmatica sanctio által is biztosíttatott; önként következik tehát, hogy annak, a mit az idézett állambölcs tökéletlen uniónak nevez, az osztrák-magyar monarchiában alkalmazásba vett pseudo-dualisztikus formája teljességgel nem tekinthető kivételnek azon kárhoztató itélet alul, hogy az ily viszony "perniciosus", mert sérti a nemzetek jogait és szabadságukkal ellenkezik.

Hát feltehető-e, hogy e perniciosus formával a negyedfél század óta vitatott nagy történelmi probléma meg lett oldva?

Hosszú életem tapasztalatai s tanulmányai otthonossá tettek a történelem logikájának törvényeiben, melyekben, mint az anyagi természet örök törvényeiben, az istenség ujja nyilatkozik; és én ismerem a magyar nemzetet, mint jobban senki, megfigyeltem szivének dobbanásait a vész és vihar napjaiban, midőn gondjaimra bízta a magyar haza megtámadott szabadsága megoltalmazásáról gondoskodást, mert tudta, hogy azok közé tartozom, a kik szabadnak akarják megtartani a szabad nép számára a magyar hazát s annak szabadságát sem el nem alkuszszák, sem fel nem adják; és ismerem azt is, a mi jó s balszerencsében e nemzet állandó jellemvonásának bizonyult Árpád korától a 48-49-ki korszakig; s mert mindezt tudom és ismerem, én, ki már mindkét lábammal a sírban állva, lesem a billentést, mely belefektet, hiú ábrándnak nyilatkoztatom azt a feltevést, hogy a magyar nemzet negyedfél százados probléma megoldásának tekinti, vagy fogja valaha tekinteni azt a derékbeadást, mely az Árpád által szerzett, Szent István által a keresztény Európa államrendszerébe független államul beigtatott magyar hazából "Österreich-Ungarn"-t csinált. Tűrheti s mert az intézvények visszahatnak az erkölcsökre, talán engedékenyebben tűri mint kellene, "várva a jó szerencsét", de hogy abba mint megoldásba valaha belenyugodhassék, az lehetetlen, mert annak ellene mond a nemzeti jogérzet, ellene mond az ezeréves történelem; ellene mond a nemzeti önérzet, mely még csak azon nem oly rég mult időben is, melynek emlékeit ünnepi kegyelet veszi körül, erejének s életrevalóságának dicsőséges revelácziójával kivívta magának a világ rokonszenvét és tiszteletét; ellene mond a megtörhetlen szivósság, melylyel annyi ellenséggel szemben helyét az európai nemzetek kerek asztalánál egy ezredéven át fentartotta, ellene mond a szent pietás, melylyel az ősök hagyományai iránt viseltetik és ellene mondanak a nemzetek szivvérével összeforrt aspirácziók, melyek kiirthatatlanok.

Mit hoz a jövendő? nem tudom: de hozzon jót, hozzon gonoszat, kettőt tudok, az egyik az: hogy a magyar nemzet soha sem fogja az 1867-ki "praktikát" megoldásnak tekinteni. Soha! A másik az: hogy soha sem fog hazája függetlenségének aspirácziójáról lemondani. Soha!

De hát nincs-e mód az osztrák császári és magyar királyi minőség egybecsoportosításához kötött érdekellentétek kiegyeztetését akként megkisérleni, hogy abban mind a dynastia, mind a magyar nemzet megnyugodhassanak?

Jó lélekkel mondhatom, hogy politikai barátaim által támogatva, 1848-ban minden gondolat nélkül tiszta, őszinte loyalitással megtettem e kiegyeztetésre a kisérletet.

Azon nézetből indultam ki, hogyha oly intézvényes biztosítékokról gondoskodunk, melyek Magyarország törvényes önállóságát a birodalmi egységre törekvésnek nemzedékről-nemzedékre folyton megujuló támadásai ellen mentté teszik, a magyar nemzetnek soha sem jutand eszébe szakítani akarni a pragmatica sanctióval, mert meg lesz valósítva annak azon alapfeltétele, hogy Magyarország egész kormányzati rendszerében független és saját önállással biró oly szabad ország, a mely semmi más országnak vagy népnek nincs lekötve; más részről pedig arra számítottam, hogy az uralkodó hatalom saját érdekében meg fogja tudni becsülni azon semmi mással nem pótolható biztonságot, melyet trónjának a jogai felől megnyugtatott magyar nemzet loyalitása nyujt, és én ezen egymást kölcsönösen kiegészítő biztonságtól nemcsak a negyedfél századon át folyvást megujuló küzdelem megszűnését, hanem azt is reméllettem, hogy ezen az alapon Magyarország és az osztrák birodalom népei közt a kölcsönös függetlenség tiszteletben tartása mellett oly forma szövetség fog kifejlődhetni, mint a minő Svédország és Norvégia közt fenforog.

Reméltem ezt, mert ugyanazon egy uralkodóval biró nemzetek közt államközösségi alapon (Bundes-Staat) szövetségről beszélni, bizonyosan képtelenség, mert hiszen ha államközösség van, ipso facto nincs szövetség; de államkülönségi alapon egy meghatározott czélra (mondjuk kültámadás elleni védelemre) a szövetkezés (Staaten-Bund) nem lehetetlen.

Figyelmet kérek olvasóimtól e két szó: szövetséges állam (Bundes-Staat) és államok szövetsége (Staaten-Bund) közti különbségre. Az első több államokból egyet csinál, tehát az alkatrészeket államiságukból kivetkőzteti, a másik meghagyja a szövetkezők államiságát, önállóságát, de erejöket egy közös érdek biztosítására szövetkezteti.

Az 1867-ki jogelalkuvás Ausztriából és Magyarországból egy államot (Bundes-Staat-ot) csinált, tehát megsértette mind a kettőnek államiságát; az 1848-ki törvények intézvényes biztosítékokkal vévén körül Magyarország állami önállóságát, s az idegen avatkozás kizárásának elvét felállítva, szabad kezet hagyván Ausztriának is a maga államiságát tetszése szerint biztosítani, lehetségessé tette volna, hogy Magyarország és az ausztriai birodalom közt egy meghatározott czélra államok szövetsége (Staaten-Bund) jöjjön létre, a mi nemcsak nem sértette, de sőt kölcsönösen biztosította volna államiságukat.

Az 1867-ki dualizmus hazugság, mert álczázott államegység, az 1848-ki alapon valóság lehetett volna s csakis olyan alapon lehet valósággá.

Felemelt fővel mondhatom, hogy e nézetek tiszta, őszinte loyalitással számba vették azon helyzetet, melyet őseink a Habsburg-háznak a magyar királyi székbe ültetésével s a pragmatica sanctióval örökségül reánk hagytak; rosszul tették, hogy hagyták, de hagyták; az 1848-ki törvények egy becsületes, loyalis kisérlet voltak az osztrák császári és magyar királyi hatalom cumulatiójával járó ellentétek kiegyeztetésére.

Keservesen csalódtam számításomban. S miért csalódtam? Azért, mert a bécsi udvar (hogy I. Napoleon szavával éljek) "infidéle à ses traités" nem akart a Bundes-Staat eszméjéről, Magyarországnak az osztrák birodalommal egy állammá összeforrasztásáról lemondani, s mert ennek az 1848-ki törvények útját állták, hát - - no nem akarom feltépni a fájdalmas sebeket, nem bocsátkozom annak elszámlálásába, hogy mit mindent elkövetett, csak az emlékezetre hivatkozom és annyit mondok, hogy bizony nem én rajtam s nem is a nemzeten mult, hogy az érdekek kiegyeztetésére tett becsületes, loyalis igyekezetünk meghiusult. Én, a ki megírtam a függetlenségi nyilatkozatban foglalt rettenetes, de rettenetesen igaz bűnlajstomot; én, a ki nem tudom magamnak megparancsolni, hogy felejtsek; én, a ki, ha ma helyreállíttatnék is törvény által Magyarország függetlensége, azt nem hihetném biztosnak, a míg oly hatalom uralkodik felette, a melynek a nemzet ellenőrzésén kívül fekvő idegen erőforrásainál fogva módjában van a törvény fölibe emelkedni, ha kedve tartja; én, a ki egy halandó embernek, a ki minél hatalmasabbnak érzi vagy véli magát, annál inkább alá van vetve az indulatok hullámzásának, személyiségét, még ha merő angyal volna is, biztosítéknak a nemzeti jogokra nézve már csak azért sem tekinthetem, mert az angyalra ördög következhetik; hanem abban keresem a biztosítékot, hogy ne legyen hatalmában, idegen erőforrásaiban elbizakodva, a jog és törvény fölibe emelkedni; én saját személyemre nézve levontam az 1848-ki loyalis igyekezet meghiusulásából a tanulságot: az összeférhetlenséget; állok is mellette meghajthatlanul mind halálomig.

De én tehetek vallomást Isten és világ előtt, politikai religióm e hitágazata felől és bizhatok annak jövendőjében, ha nincs is többé tehetségemben annak az életbe átvitelét megkisérleni. Meghalok hontalanul; nem akarom e mondattal magamat a martyromság szerepére játszani, de meghalok hontalanul s fütyöljenek vagy tapsoljanak életem tragédiájára, ezzel a függöny legördül örökre.

Hanem a nemzet más helyzetben van. Nála, osztoznék bár politikai religiómban (a mint egykoron osztozott is) az incompatibilitás zászlajának kitűzése cselekvést jelentene, a melynek neve: forradalom. Ez pedig a népek ultima ratioja, melytől, bárminők legyenek is a viszonyok, nem lehet visszariadni, ha mint egyedül lehetséges oltalom az életre-halálra megtámadott nemzetre reákényszeríttetik; alkalmazásához folyamodni, a vele összekötött áldozatok és szenvedések miatt csak akkor szabad, csak akkor kell (de akkor kell), ha a jog védelmére, a történelemben gyökerező kiirthatlan nemzeti aspirácziók megvalósítására a békés eszköz kimerítése sikertelennek bizonyult.

Magyarországon - miután Ferencz József fejedelemnek magyar királylyá megkoronázásával a nemzet a Habsburg-házzal a kiengesztelődés útjára tért - ez az eset még nem forog fenn; az ellentétes érdekek kiegyeztetésére 1848-ban megkisérlett mód sikerülhetése felől az utolsó szó még nincs kimondva, minthogy az akkor hozott törvények erőszakos hatalommal megtámadtatván, hatályosságukat ki nem fejthették.

Az én általam összeférhetlennek tartott osztrák császári és magyar királyi cumulatio ellentéteinek az 1848-ki alapon a nemzet megelégedésére kiegyeztethetése, vagy ki nem egyeztethetése olyan kérdés, a mely még gyakorlatilag nincsen eldöntve.

A logika mellettem szól, de a nemzetek élete bonyodalmas tünemény, nem mindig a logika útján jár, mégis megtörténik, hogy czélhoz ér. Hát én, "ki törhetek, de nem hajlok meg", önzetlenül számot vetve a magyar nemzet helyzetével s természetével, Deák Ferencz-hez írott ismeretes nyilt levelemben, még a koronázás előtt oda nyilatkoztam, hogyha a 48-ki alap helyreállíttatik, a nemzetnek lesz oka nagy szenvedések árán többet nem merényleni.

Váczi választóimhoz intézett válaszomban pedig (magam mondván ki magamra, felhivásom meghallgatása esetére az örökös számkivetést) egyenesen felhivtam, saját érdekében hivtam fel a bécsi udvart, czáfolja meg álláspontomat azáltal, hogy visszaállítja a 48-ki törvényeket csonkítatlanul és megtarthatja hűségesen; és hozzáadtam, hogyha ezt megteszi, akárminő legyen is az én személyes meggyőződésem, a nemzet meg lesz elégedve.

Álláspontomnál fogva nem ismerem hivatásomnak aggódni a felett, hogy mi jövendő várhat a habsburg-lotharingiai házra, ha kezet nem nyujt a loyalis hajlamú magyar nemzetnek, hogy az osztrák császári és magyar királyi érdekellentétek kiegyeztetésének ezen még ki nem próbált módja gyakorlatilag alkalmazásba vétessék; hanem azt tudom, hogy igazat mondtam, midőn idézett válaszomban oda nyilatkoztam, hogyha felhivásomnak enged, szerencsésebben fog gondoskodni házának jövendőjéről, mint minden által, a mit birodalom-egységesítési rögeszméjének hizelgő tanácsosai javasolhatnak. A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonlíthatlanságok együvé forrasztása, hanem a harmónia a különféleségekben.

Igazán meglephet minden részrehajlatlan szemlélőt, hogy a bécsi udvar mennyire nem tud, vagy nem akar okulni saját történelmén. Nagyon sajátságos történelem az. Én tanulmányoztam s azt találtam, hogy jóformán minden veszteség, mely az ausztriai házat érte (pedig bizony sok érte) a birodalom-egységesítési irány felülkerekedésével esik össze és találtam azt, hogy az egységes Ausztria megtestesítését, az egységes császári hadsereget (Meine Armee) jóformán mindig megverték, ha csak vagy aránytalanul gyöngébb ellenséggel, vagy pedig oly hadvezérrel nem volt dolga, a ki (mint Lamarmora Custozzánál) oly bámulatosan feltalálta a mesterséget: úgy vezérelni egy derék, vitéz hadsereget, s oktalan rendelkezéseivel (helyesebben szólva rendetlenkedéseivel) akként paralizálni seregének számelőnyét s erejét, hogy igazán Isten csodája volt volna, ha meg nem veretik.

No, már, ha egy történelmi tény különböző időkben, különböző körülmények közt, különböző emberek mellett mindig állandóan akként ismétlődik, mint a miként azok az egymást követő veszteségek s katonai kudarczok a bécsi udvar történelmében ismétlődtek, az nem lehet véletlen, nem lehet balsors, fatalitás, annak okának kell lenni, van is; az ok az, hogy a bécsi udvar nem akarta számba venni a nemzeteknek, különösen a magyar nemzetnek szerződésileg kikötött jogát s egy ezredév történelme által szivvérével összeforrasztott kiirthatlan aspiráczióját, hanem nagyhatalmi állásának biztosítékát egy vagy más alakban mindig a hatalmi eszközöknek az egész monarchiára nézve együvé foglalásában, az egységesítésben kereste. Már pedig oly uralkodó háznál, melynek két oly különféleséggel van dolga, mint az osztrák császárság és a magyar királyság, a nagyhatalmi állás biztosítékát az államegység elvének akár leplezetlen, akár álczázott formájában keresni a mellett, hogy Magyarországra nézve kebellázitó erkölcstelenség, minthogy ellenkezik az eskü szentségével megtartani fogadott szerződéssel, melyre a magyar királyi szék birtoklása alapítva lett, még épen az uralkodó hatalom érdekének szempontjából igen koczkáztatott merénylet is, mert akár sikerül, akár nem sikerül az egységesítés végrehajtása, lélektani okoknál fogva végeredményben okvetlenül dissolutio veszélyével jár, azonkívül még igen rossz számítás is, mert az erő leghatalmasabb tényezőjét, az erkölcsi rugókat megernyesztve, erő helyett gyengeség forrásává lesz.

Csakugyan hová is jutott a hatalmi eszközök egybefoglalt kezelésének oktalan hóbortjával az a nagyhatalmi állás, melynek eredetét bizony nem valami világot reszkettető "virtusság", hanem amaz ismeretes mondat jelzi: "tu felix Austria nube" (te szerencsés Ausztria házasodj), hová jutott az a nagyhatalmaskodás? Eljutott oda, hogy csak a mostani uralkodás alatt már háromszor megtörtént, hogy az a nagyhatalmi állás nem birt a maga lábán megállani, hanem mindig más valaki mentette meg. A történelem logikája végre megunja ezt a misericordianus baráti szerepet.

Ha már az ősök történelmét nem érnek rá a Burgban tanulmányozni, jól tennék, ha nem restellenék, egy kissé legalább a maguk saját történelme felett elmélkedni. Alig hiszem, hogy legyen ember a most élők között, a kinek nagyobb módja volna a saját kárán tanulni, mint a bécsi Burg jelenlegi "nagyhatalmának" van.

Hanem én reám e fejtegetéseknél csak két kérdés tartozik; az egyik az, hogy vajjon Magyarországnak 1861-ben határozottan visszautasított, de 1867-ben elfogadott szorosabb kapcsolata az osztrák birodalommal a "tökéletlen szövetkezeti uniónak" oly formája-e, a mely kivételnek tekinthető azon kárhoztató itélet alul, hogy az ily állapot pernicziózus.

A helyzetet minden oldalról megvizsgálva, azon következtetésre jutottam, hogy nem tekinthető kivételnek, mert Magyarországot államközösségbe juttatta Ausztriával, tehát eltörölte Magyarország államiságát, semmi más népnek le nem kötött saját consistentiáját, annálfogva nem egyéb, mint a birodalmi egységesítésnek egy megaranyfüstözött ujabb kiadása. Ha ez "megoldás", hát bizony olyanforma megoldás, mint a melyet Bismarck egyik politikai levelében akként jelez, hogy egy orvos azzal oldotta meg patiensének megszabadítását csúzos karjának fájdalmaitól, hogy a karját levágta. Nem gondolom, hogy a magyar nemzet az ily megoldásba belenyugodhassék. Nem fogja tenni; ha még oly megsokszorozottan hangoztatja is vissza a tihanyi sziklák echoja a csuszó-mászó hyperloyalitásnak minden irányból feléje hangzó zenéjét.

A második kérdés az: hogy van-e hát az osztrák császári és magyar királyi minőség összeegyeztetésének más oly módja, mely (engem ugyan nem, de) a magyar nemzetet kielégítené, tehát a kárhoztató itélet alól kivételnek tekinthetvén, a történelemben megoldás gyanánt szerepelhetne?

Nem igen sűrűn fordulnak elő a "tu felix Austria nube" történelmében a nagyoknak nevezhető személyiségek, József császár e tekintetben "ritka raritás", mint Virgil Eneisének pompás magyar paródiájában Didó ritkaságai közt az a könycsepp volt, melyet egy bizonyos király népének siralmai felett ejtett, "nagyon ritka raritás". József császár önfejű, akaratosan ambicziózus ember volt; de ambicziója nem olynemű családi hatalomvágy volt, melyet a francziák "mesquin" szóval jeleznek, ambicziójának fenekén ott volt az, a mit Barsmegye egykori híres felirata: "praeceps boni publici fervor"-nak nevez; nem akarta, hogy népei mezitláb járjanak, de azt akarta, hogy apraja, nagyja mind olyan mértékű, szabású, nagyságú csizmát viseljen, mint a minőnek egyetlen kaptafáját ő látta jónak kiczirkalmazni. Szóval a birodalmi egység elvét vette alkalmazásba, s ezzel anynyira meggyengítette birodalma erejét, hogy egyik oldalon még a hanyatlott török által is megveretett, másik oldalon családja egy gazdag tartományból kilöketett, Magyarországot pedig birodalom-egységesítési hóbortjával oda vitte, hogy daczára késő megtérésének, halála után az "interruptum est filum successionis" hangzott végig az országon. Mivel kérlelte meg utódja a nemzet haragját? Azzal, hogy az 1790/91-ki X-ik törvénybe iktatta annak a dynastia részéről ünnepélyes elismerését, hogy noha a trónöröklés ugyanaz Magyarországban mint Ausztriában, de azért Magyarország szabad és egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját consistentiával és alkotmánynyal bir.

És az "interruptum est filum successionis" nem volt többé hallható. A nemzet megelégedett.

No már mi 1848-ban egy hajszálnyit sem nyirtunk le azon jogokból és szabadalmakból, melyekkel a magyar nemzet felruházta királyait, hanem csak intézvényes biztosítékokról gondoskodtunk, hogy azon szabadság, függetlenség, önálló consistentia és alkotmány, melyet az 1790/91-iki törvényben a dynastia nemzetünk jogának elismert, az életben is valóság legyen.

E két tényből én azon hitre jutottam, hogyha a magyar nemzet 1790/91-ben jogai elismerésének törvénybe iktatásával megelégedett, azon elismerésnek az 1848-ki törvények helyreállítása és becsületes megtartása által megvalósításával még inkább megelégednék.

Nem gondolom, hogy e nézetben csalatkozhatnám; hát nekem úgy látszik, hogy a bécsi udvar saját érdekében nagyon okosan cselekednék, ha nem késnék a magyar nemzet e megelégedési készségének a 48-ki alaphoz visszatéréssel hasznát venni, mert Európa helyzete példátlanul anomális; hogy mit fog magával hozni a közel jövő, azt senki sem mondhatja meg, de azt mindenki érzi, látja, tudja, hogy a császárok, királyok csillagának fénye az emberiség fejlődésének egén nagyon meghalványult. A keresztény időszámítás XX-ik századához jutott nemzetek, öntudatával birva a teremtőtől nekik jutott magasabb rendeltetésnek, magukat tekintik czélnak, nem a dynastiákat, ezeknek kell a népek jogos aspiráczióihoz alkalmazkodniuk, ha létokuk felől nem akarnak kétséget támasztani, nem pedig azt követelniök, hogy a nemzetek alkalmazkodjanak az ő hatalmi vágyaikhoz. A magyar nemzet állam akar lenni, önálló, független, saját consistentiával biró állam, a minővé hazáját a honszerző ősök megalkoták. Voltak, vannak s meglehet még lesznek is gyönge perczei, midőn a körülmények nyomása alatt megfogyatkozván lelkében az önbizalom, a leélt szenvedések emlékezete befátyolozza agyában egykori (akkor még meg nem hajlott) vezérének azon bölcs intését, hogy az elkövetkezhetőnek vélt nehéz időket nem szabad a megszegett polgári kötelesség árán megváltani, - ilyenkor aztán úgy látszik, hogy beadja derekát, pedig nem adja be, csak meghajlik; az emberi dolgok változatos szelének egy fuvalata lefujja emlékezetéről azt a fátyolt, megdobban szivében az ősök szent hagyománya iránti pietásnak, az utódok iránti szent kötelességnek ütere, a meghajlott derék felegyenesedik és ő ismét azzá a nemzetté lesz, melyet egy ezredév viszontagságai sem törhettek meg; birodalmak törtek körülte, hatalmak keltek, hatalmak tüntek, a magyar nemzet megállta helyét. Soha sem fog az arról lemondani, hogy Árpád honának egy gyönge perczben feladott függetlenségét visszaszerezze, soha! soha! és vissza is fogja szerezni a Habsburgokkal, ha lehet, nélkülök, ha kell; meg van benne a hajlam e kiirthatlan aspirácziót a Habsburg-ház iránti hűséggel összekapcsolni, de a kinek családi érdekében áll, hogy e hajlamon az eshetőségek semmi fordulata ne változtathasson, annak meg kell őt a felől nyugtatnia, hogy a magyar haza állami önállósága és saját consistentiája a magyar királyi minőségnek és az osztrák császári minőségnek egybecsoportosítása miatt csorbát nem szenved. Ezt a megnyugtatást Magyarországnak az osztrák birodalommal 1867-ben kieszelt államközösségbe hozása nemcsak nem adhatja meg, de sőt egyenesen kizárja, ellenben a nemzetet a fent előadott okoknál fogva arra látom disponálva, hogy a 48-ki alap helyreállítását és hűséges megtartását megnyugtatásnak venné.

Ebből arra nézve, hogy mit javasol a bécsi udvarnak saját házias érdeke, a következtetést levonni nem az én hivatásom; hát én, ki már rég leszámoltam az élettel, mely nekem egy sírgödrön kívül semmit sem adhat, azzal végezem e nagyon komoly tárgyú, lehet, hogy az olvasóra nézve unalmas, de azt hiszem, nem éppen haszontalan államtanbölcseleti fejtegetéseket, hogyha a bécsi udvar nem késik megnyugtatni az engesztelékeny magyar nemzetet a felől, hogy hazája az osztrák császári és magyar királyi minőség cumulatioja mellett is idegen érdekeknek alá nem rendelt önczélú, önálló állam lehet, úgy az én álláspontom el lesz azon sírba temetve, mely visszaadja az örök természetnek azon atomokat, a melyeket bennem az életnek nevezett ismeretlen erő gondolkozó lénynyé csoportosított; de ha azon megnyugtatás a magyar nemzetnek meg nem adatik, az én álláspontom, mint egy ezredév történetének szent hagyatéka, oly aspiráczióként fog lüktetni a magyar nemzet szivében, melynek megvalósulása csak alkalomra vár. És kinek adatott számba venni az alkalmak esélyeit? halandó embernek nem, még ha Felségnek czímezik is.

Az én hangom, a kitagadott szegény hontalan hangja elhangzik, mint a pusztában kiáltónak szava. Tudom. De az igazság szava nem hangzik el, még ha én tolmácsolom is. Pedig úgy legyen velem közel halálom órájáig az irgalom istenének kegyelme, a mint igaz, hogy igazat mondottam.

*

Mondják, hogy én a multnak vagyok embere. Hát igaz, hogy a jelennek nem vagyok embere; az oltár, melynél ez imádkozik (rosszul beszélek, nem imádkozik, hanem számolgat), nem az én oltárom. A jelen az idealizmus rovatára írja az én aspirácziómat; én az isten ujjának a történelem logikájában nyilatkozó törvénykönyvéből olvasom ezt; s azt az istent, mely e logika törvénykönyvét egy ezredév történelmében megírá, a magyarok istenének hivja a magyar nép szelleme, nem osztrák-magyar istennek, a ki azon bálványok sorába tartozik, a melyekről meg vagyon írva a parancsolat, hogy ne legyenek te néked idegen isteneid én előttem. - Igen, én a multnak vagyok embere; de az a mult, a melynek embere vagyok, olyan mult, a melynek jövendőnek kell lenni, ha a magyar nemzetnek még van jövendője. S én számot vetve azon életerővel, mely a magyar nemzetet annyi balszerencse közt, annyi viszály után egy ezredéven át fentartotta, hiszem, hogy még lehet jövendője, hiszem, hogy van, s hát azon multnak is van, a melynek én embere vagyok.

Mondják, hogy az a kegyelet, mely nevem említésénél a magyar nép szivében fel-fellobban, nem fér meg azzal, a mit loyalitásnak neveznek. Loyalitás! mi annak értelme? hűség. Minek tartozik a nép hűséggel mindenek felett? hazájának. Adassék meg mindenkinek a tisztelet, a ragaszkodás, mely a haza iránti hűséggel összefér, de a hűséget a haza iránt más hűségnek alárendelni annyi, mint hűtlenné lenni a haza iránt. "Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar." - Ez az a mult, melynek embere én vagyok; ez az a mult, a melynek emlékét feleleveníti a magyar népnél az én nevem; kegyelete nem nekem, a szerény munkásnak a haza iránti hűség multjának mezején, kegyelete a kiirthatlan nemzeti vágynak, kegyelete az elveknek szól. Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi; az én nevem óramutató; jelzi az időt, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség.

*

Még egy szót az eszmetársulás befejezéséül.

Engem sokan a Habsburg-ház ellenségének mondanak; pedig én, a ki törhetek (már meg is tört saját nemzetem), de nem "hajlok", én nyiltan kijelentettem, hogyha Magyarország mostani uralkodója az én életemben megszűnnék, vagy megszüntetnék osztrák császár lenni s csak magyar király maradna, azt ugyan nem igérhetném, hogy felejteni akár tudom, akár akarom a felejthetlent, de ha nem zárnák el az ajtót előttem, "haza" mennék s elvállalnám és minden "reservata" nélkül teljesíteném a kötelességeket, melyekkel egy becsületes polgár hazája uralkodójának tartozik; most már, - igaz - ha a mondott esetet megérném is, nem foganatosíthatnám e nyilatkozatomat, mert polgári kötelességeket csak polgár teljesíthet; engem pedig a magyar nemzet kilökött polgárai sorából, s én nem azon emberek közé tartozom, a kik bekopogtatnak egy oly ház ajtaján, a melyből őket kilökték; de ama kijelentésemmel annyit mindenesetre bebizonyítottam, hogy nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe cumulatiójának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig.

 

VI.
Levél Kis-Kun-Félegyházának.

Tisztelt városi tanács és képviselőtestület!

Pontosan kezemhez lett juttatva a díszesen kiállított oklevél, mely által engem derék magyar városuk polgárjogával megajándékozni méltóztatott.

Akadályozva voltam hamarább teljesíteni hálás köszönetem kijelentésének kedves kötelességét. Elnézésükért esedezem.

Ha engem, a nemzet által törvényhozásilag megtagadott multnak 38 év óta hontalan roncsát, hazámfiai ott a távol hazában, idők és viszonyok minden változata daczára, kegyeletes megemlékezésükre méltatnak s jóakaratuk tanusításával fel-felderengetik életem szomorú végalkonyát: ez reám nézve nem csupán megtiszteltetés, hanem erkölcsi jótétemény becsével bir.

Érthetővé teszi ezt az én helyzetem sajátlagossága és az ellentét, mely hazánk mostanlagos állapota és az én viszontagságos életem czélja és iránya közt fenforog.

Messze túlhaladtam az emberélet rendes határát, anynyira messze, hogy szinte nevetséges. Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek - a tehetetlenség ürjének - komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.

Minő álmokat álmodtat az oly öregekkel az emlékezet, a kiknek több virágot, mint tövist szórt a sors életutjokba? Nem tudhatom, mert nekem sokkal több tövis, mint virág jutott; s a tövisek közt mint embernek igen fájdalmasan szúrók is jutottak, mint polgárnak pedig, ki hazáját hőn és hűn szereti, kijutott a legkínosabb tövis is: a hazátlanság tövise. Minők lehetnek azon öregek emlékezetének álmai, a kiknek életczéljuk csak az volt, a mit személyes boldogulásnak szokás nevezni? Azt sem tudhatom, mert az én életczélom nem ez vala...

Ha szerény nevem emléke túl találná élni halálomat, habár csak úgy is, a mint a virágot túléli illatja, midőn szirmai földre hullanak, azt az egy elismerést - úgy hiszem - nem fogná emlékemtől megtagadhatni még ellenségem sem, hogy nem magamnak éltem, hanem hazámat igyekeztem legjobb belátásom és tehetségem szerint szolgálni, becsületes szándokkal, önzetlenül.

Az előttem fekvő díszpolgári oklevél szövege is, bár túlzó beszámítással, mert érdemmé minősíti, a mi csak kötelesség volt, arra látszik mutatni, hogy a szives jóindulatú megemlékezést is, a melylyel önök engem megtisztelnek, életem ez igyekezetének köszönhetem.

Ámde az ember fiának igyekezete csak amolyan váltólevél, mely értékképviselővé csak akkor válik, ha azt mint elfogadó a siker írja alá.

Az én becsületes igyekezetem váltólevelétől a sors ezt az értékesítő aláírást megtagadta; hát bizony nekem az életczélvesztés érzetének keserűsége jutott ki, egy hosszú élet küzdelmeinek azon bérében, melyet a végzet az aggkornak fentartott s a melynek neve: emlékezet.

Ne gondolják önök, tisztelt uraim, hogy midőn életczélvesztést mondok, egyedül azon álláspont meghiúsulása lebeg szemem előtt, melynek az ármány és erőszak által reánk kényszerített honvédelmi harcz folytában elfoglalása azon iszonyatosságoknak volt logikai következménye, melyeket, bármennyi fátyol boríttassék is reájuk, lehetetlen felejteni.

Igy, hogy engem azon állásponthoz, melynek isten és nemzetem szine előtt hűséget esküdtem, nemcsak hazánk államiságának s önczéliasságának szempontjából, hanem, tekintve különösen a magyar nemzet jövőjére nézve mérhetetlen horderejű keleti kérdés mikor, akkor kikerülhetlen végleges megoldásának hazánk érdekeivel megegyező kellékeit s biztosításának feltételeit, még nemzetközi s általános európai szempontból is oly erős meggyőződés köt: hogyha hazánk önállásának s egész kormányzati rendszerében minden idegen avatkozástól ment függetlenségének feladása helyett oly alku köttetett volna is, mely megfelelne azon államjogi feltételnek, a melyet őseink a magyar királyi szék öröklésies birtoklásához szerződésileg hozzákötöttek, az uralkodóház elfogadott s megtartására az utódokat is kötelező királyi eskük szentségével kötelezettséget vállalt: én ugyan elismertem volna, (a mint Deák Ferenczhez intézett nyilt levelemben el is ismertem) hogy békés úton ennyit elérve, volna oka nemzetünknek többet, nagy szenvedések árán nem merényleni. De azért az én álláspontomnak még ily alkuval mellőzése is reám nézve ostracismus lett volna, mely engem arra kárhoztat, hogy hontalanságban kínlódjam le életem hátralevő napjait s még csontjaim is idegen földben porladjanak el.

Igen, de ez esetben a hontalanság nem hárította volna reám a teljes életczélvesztés érzetének kifejezhetlen keserűségét, hazátlanságomtól nem lett volna megtagadva az a vigasztaló öntudat, hogyha mindent nem érhettem is el, vagy nem érhettem is meg, életem még sem volt egészen haszontalan.

Mert hiszen (s úgy gondolom, ennek köszönhetem a jóindulatot is, melyet önök irántam tanúsítottak) sok más jobbak között nekem is volt részem (s fenhéjázás nélkül mondhatom, nem hatálytalan részem volt) a 48-iki törvényeknek minden utógondolat nélkül, becsületes, őszinte loyalitassal megalkotásában is, mely alkotást nemzetünk az újjászületés egy oly kiindulási pontja gyanánt üdvözölte a magyar haza történelmi fejlődésében, a mely korszakalkotó kezdetnek igyekezett egy biztos, jobb jövő felé, sokat hányatott életében.

És minden pusztító merényletek daczára, a nyomorgatókra érzékenyül visszapattant nyomorgatásokon keresztül gázolva, annak is bizonyult volna, a minek igérkezett, ha fel nem adatik s feladásával nemzetünk a történelem logikájának önálló tényezői közül ki nem töröltetik.

Ha ez meg nem történik, lettem legyen bár örök hontalanságra kárhoztatva, feccsent volna bár ostracismusom csordultig telített poharából az a maró csepp a szemembe, melyet az 1879: L. törvényczikk csakugyan szemembe fecscsentett, én vigaszt kereshettem volna a gondolatban, hogy ama korszakalkotó kiindulási pont megalapításában nekem is részem volt.

De hát a feladás, a kitörlés megtörtént; s minthogy ez is megtörtént, hát én ezen szomorú helyzetben találom magamat, tisztelt uraim! hogy a mint egybevetem az 1848-iki törvényhozás vezérelvét, czélját, irány ádázon álláspont vezérelvével, a mely 67-ben elfogadtatott, a mint meggondolom, hogy az államjogi önállás feladásának fatális logikája menynyire érezteti az idegen érdekek nyomását, még az országos háztartás berendezésének közgazdászati terén is, s a nemzet minő szenvedőleges beletörődéssel engedi magát az önállásból kivetkőztetés lejtőjén lejebb és lejebb sodortatni, hát oly rikító színben tünik fel szemeim előtt a merev ellentét 1848 és 1867 közt, s az ellentétet oly vastagon akczentuálják ez utóbbinak 20 év ótai termékei, hogy a mint felvetem magamnak a kérdést, hogy mi maradt fel vagy kitörületlenül vagy megnyirbálatlanul, meghamisítatlanul abból a 48-ból, melyet hazánk a nemzeti újjászületés korszakalkotó kiinduló pontja gyanánt üdvözölt: a mérlegezés értékmaradványát egy nagy semmiben, egy irtózatos zérusban vágja szemem közé a tagadás szelleme.

Mondhatnák önök, tisztelt uraim, hogy azon vívmányok közül, melyeknek keresztülvitelében egykoron nekem is részem vala, ha más nem is, de a jobbágyság felszabadítása, a polgári szabadságnak a népre osztálykülönbség nélkül kiterjesztése s ezzel kapcsolatban a rendi alkotmánynak népképviseleti rendszerré fejlesztése a 48-iki alkotások hajótöréséből megmenekültek s hogy ezek a multaknak oly hagyatékai, a melyekért élni, küzdeni mégis csak méltó vala.

Igaz, hogy ezek a hajótörésből névleg megmenekültek, de értékükből annyira kivetkőztetve menekültek meg, hogy a teljes életczélvesztés érzetének keserűségét, mely lelkemet eltölti, nem enyhíthetik.

A jobbágyság felszabadítása nem; mert a közterhek óriási növekedése, a birodalmi egység mindent háttérbe szorító tekintetének az államháztartásra s az ország közgazdászati viszonyaira gyakorolt nyomása s ezzel kapcsolatban a keresethiány a jobbágy-felszabadítás kihatását a nép gyarapodására keservesen megfogyasztották, sőt az ország némely részeiben teljesen elenyésztették, elannyira, hogy egyenesen azon néposztály soraiban, a mely már több mint egy emberöltő óta tulajdonául birja a földet, melyet előbb csak jobbágyul mívelt, ezerekre megyen azoknak a száma, a kik indíttatva találják magukat az inség ellen, melylyel a hazában küzdeniük kell, Amerikába kivándorlásban keresni, ki állandó menekülést, ki segítséget.

Hogy oly gyér népességű országban, mint a minő hazánk, a tömeges kivándorlás oly mérveket ölthetett, a minőket különösen az utóbbi években öltött, az mindenesetre megdöbbentő esemény, mely az ország közgazdászati helyzetére nagyon jellemző világot vet s a haza érdekeit pártérdeknek alá nem rendelő hazafiak komoly figyelmét a legnagyobb mértékben megérdemli. De én csupán helyzetem konstatálásával foglalatoskodván, a kivándorlási ügy tüzetes taglalásába s a tekintélyes helyről hangoztatott szépítgetések, elsimitgatások megrostálásába e helyütt nem bocsátkozhatom, s csak annyit akarok említeni, a mennyi érthetővé teendi, hogy nem tudhatok az életczélvesztés keserűségére a jobbágy-felszabadításból enyhítést meríteni.

Ilyen tény az, hogy ama megyék, melyekben az Amerikába kivándorlás a legnagyobb hullámokat verte fel, a belügyminiszterium által formulázott kérdésekre adott hivatalos feleleteikben világosan és határozottan akként jelezték a tényállást, hogy: "a kivándoroltak legnagyobb kontingensét első sorban az úrbéri telkes osztálynak eladósodott része szolgáltatta" és ismét, hogy: "a kivándorlottak zömét elszegényedett, eladósodott fél- és negyedtelkes gazdák képezik". Ez hivatalosan konstatált tény, és méltóztassanak figyelembe venni, hogy itt nem néhány léha, könnyelmű emberről van szó, hanem munkaszerető, takarékos ezrekről, a kik egyetlenegy évben egymillió forintnál többet küldtek haza Amerikából családjaiknak, keserves munkájuk megtakarított keresményéből.

No már a mikor ezeknek itthon még robotot, hosszú fuvart kellett szolgálniuk, füstpénzt fizetniük, egész "brutto" termésük kilenczedét földesuraiknak átadniok, a mi "netto" számítással nem kilenczed volt, hanem a tiszta haszon harmadát, felét, sokszor egészét is elvette tőlük: azok a telkesgazdák, a kik most ezerenként vándorolnak ki, a szó szoros értelmében az voltak, a mint őket a törvény nevezte (nyomorult adózó nép = misera plebs contribuens), de azért mégis megélhettek a hazában, hát nem költöztek el, nem vándoroltak ki; pedig törvényes akadály ép úgy nem állott útjokban, mint most nem áll, mert nemcsak a szabad költözködés jogával, hanem azon joggal is fel voltak törvény által ruházva, hogy a telkeikbe fektetett beruházásaikat, a jobbágyi állomány haszonvételével együtt, szabadon eladhassák. De azért kivándorlásnak, tömeges elköltözéseknek híre sem volt. S im most, midőn a terhes jobbágyi szolgálatok, adózások, kötelezettségek alól már több mint egy emberöltő óta felszabadítvák, most, midőn szabad tulajdonul birják telkeiket, s minden idejüket, minden munkájukat saját gyarapodásukra fordíthatják, ezer meg ezer számra vándorolnak ki Amerikába, mert nem képesek a hazában, maguk és családjaik számára, a megélhetést biztosítani.

Hogy ilyen a valódi tényállás, hogy a túlnépes országok társadalmi betegségének, a tömeges kivándorlásnak gyér népességű hazánkban ily mérvben elharapózása, mint kútfőre egyenesen az inségre vezethető vissza, ez nem rémlátás, nem kósza hírekből merített feltevés, hanem hivatalosan megállapított, kétségbevonhatlan tény, a minek bebizonyítására elég arra hivatkoznom, hogy azon 16 megye közül, melyekhez a kormány 1882-ben a kivándorlási ügy állására nézve formulázott kérdéseket intézett, nyolcz megye (közel 1,700.000 lakossal) egyenesen azt jelentette a kormánynak, hogy "a kivándorlást főképen a nép elszegényedése, az elszegényedést pedig főkép az állami és községi közterhek s a munka- és keresethiány idézték elő".

Hogy hivatalosan konstatált ténynyel szemben mennyi értéke lehet annak a nagy garral hangoztatott üres frázisnak, hogy Magyarországon népelszegényedésről nem lehet beszélni, azt nem szükséges fejtegetnem. A pártérdekű taktikának sokat el lehet nézni, de az országos bajok leplezgetéséből csak még sem kellene politikai tőkét csinálni.

Nem tett engem sem az aggkor annyira gyarlóvá, sem a kedélykeserűség annyira elfogulttá, miszerint ne ismerném, hogy bizonyos tekintetekben nagy haladás, nevezetes fejlődés jött közbe hazánkban, a mióta én hontalan vagyok. Nagy a haladás kulturális tekintetben, nevezetes a fejlődés különösen azon a téren, melyen a kor igényeihez, a tudomány vívmányaihoz, az emberiség haladásának folyamsodrához alkalmazkodás nélkül a mai időben nemzet már el nem lehet. Hogy ne volna fejlődés? Hiszen a korunkon uralgó eszmeáramlat világraható befolyása elől lehetetlen elzárkózni, nincs oly otromba államszervezet, oly szolgaság, oly rossz kormányzat a világon, mely az áramlat befolyásának ne volna kénytelen kisebb-nagyobb mértékben meghódolni. Kihat az mindenhová, még azon világrészekre is bámulatos mérvben kihat, a hol pár emberöltő előtt még emberhúst ettek. Hát bizonyos, különös volt volna, ha ez áramlat befolyása elől épen a mi nemzetünk zárkózott volna el, mely saját jellegének szivós megőrzése mellett, az európai eszmeáramlatokhoz alkalmazkodásra mindig oly fogékony volt.

De a ki figyelembe veszi, hogy mivel az ország önállásának feladása folytán a kellő óvatosság és biztos alapra fektetés mellett megbecsülhetlen jótékonyságú pénzjegy-kibocsátási jognak hasznos beruházásokra felhasználhatása is áldozatul dobatott a birodalmi egység telhetetlen molochjának, a létrehozott fejlődés drága külföldi kölcsönökkel lett megvásárolva, melyeknek terhe érezhetőleg zsibbasztja s nemzedékeken át fogja zsibbasztani a közgyarapodást, a ki számba veszi a folytonos adósságcsinálással tengődő, az örökös deficzit süppedékében kínlódó államháztartás siralmas állapotát, s úgy az ország, mint a magánosok eladósodásának óriási progresszióját, nem lehet az iránt kétségben, hogy megbocsáthatlan ámítást követne el, a ki azt akarná elhitetni, hogy a létrejött fejlődés közben a nemzet vagyoni ereje növekedett. Ha tárgyam kivánná s terem engedné, a számok kérlelhetlen tanubizonyságával mutathatnám ki, hogy a nemzet vagyoni erejének mérlegében a fogyás a szaporodást, a teher a szerzést, a passzivum az aktivumot aggasztó mérvben meghaladja, de nemzetünk ez életérdekű ügyének fejtegetése más lapra tartozván, itt tárgyamra szorítkozva csak annyit jegyzek meg, hogy a kivándorlási ügynek azon állása, melyre hivatalos adatok alapján hivatkoztam, mindenesetre igen komoly közjel, mely arra mutat, hogy (Hamlet szavaival szólva) valami rothadt van a mi Dániánkban, hogy Magyarország pénzügyi és közgazdászati állapota nem egészséges állapot, hogy a rettenetes áldozatokba került fejlődés nem áll arányban a növekedett szükségletekkel, melyek földadóban magának az országos földadó-bizottságnak 1885-iki beismerése szerint már magát a tőkét is megtámadják, hogy a megélhetés általában is, de különösen a földmíves népnél még oly termékeny s kedvező fekvésű megyékben is, mint a minő Moson megye, a helyett, hogy megkönnyült volna, megnehezedett s hogy irtózatos súlylyal kell a 67-iki alapon kínlódó államháztartás abnormitásának s az ország nyomasztó közgazdászati helyzetének a földmíves népre reá nehezkedni, miszerint a jobbágyfelszabadítás jótékonysága annyira elpárologhasson, s a volt úrbéri telkesgazdák közt ezernyi-ezerek oly nyomorúságos állapotba kerülhessenek, mint azt a kivándorlási ügy megdöbbentő adatai mutatják.

Méltóztassanak ezek után megitélni, tisztelt uraim, ha nincs-e okom azt mondani, hogy a jobbágy-felszabadítás emlékében nem találom meg azt a vigasztalást, melyre életem szomorú végalkonyán oly igen nagy szükségem volna.

De a mint ebben nem, úgy a 48-iki alkotások hajótöréséből megmenekült polgári szabadságban s népképviseleti rendszerben sem tudom azt megtalálni.

A kik azt gondolják, hogy a 67-iki közjogi alapon álló Magyarországban van, vagy csak lehet is, polgári szabadság a szó államtani értelmében, nem adnak maguknak számot a szó valódi értelme felől, ép úgy, mint a magát szabadelvűnek nevező párt nem ad magának számot arról, hogy mi az értelme ennek a szónak "szabadelvűség", különben nem szavazna meg oly törvényeket, melyekben a miniszteri hatalom köre kitágításának szabadelvűtlen fonala vonul végig.

Még csak képzelni sem lehet szabadságot a maga teljességében, ha a nép, mint egész, a haza, a nemzet, a kormány minden idegen avatkozástól teljesen nem független; autonomia nélkül, minden idegen avatkozástól ment önkormányzat nélkül nincs szabadság. Igy ír Lieber tanár híres munkájában: "A polgári szabadságról és önkormányzatról."

Ez nem vélemény, melyhez szó férhet, nem elmélet, a mit az élet gyakran kinevet, ez nyilvánvaló axioma, mely nem szorul bizonyításra, mert ki ne tudná, ki ne érezné, hogy ez a szó "szabadság" a mint egyeseknél, úgy nemzeteknél is egyenesen azt a fogalmat fejezi ki, hogy saját ügyeiket idegen avatkozástól menten intézhetik.

Már most méltóztassanak végig gondolni hazánk jelenleges közjogi, politikai, nemzetközi, kormányzati, pénzügyi, államháztartási, közgazdászati egész rendszerén. Minden lépten-nyomon idegen avatkozással találkozandnak. Tényeket konstatálok.

A legfontosabb államügyekben közös osztrák-magyar miniszterek kormányoznak. - Idegen avatkozás!

E közös minisztereket a magyar országgyűlés, mely a magyar szabadság intézményes közege volna, még csak felelősségre sem vonhatja: csakis a magyar és osztrák delegácziók közös - s mert közös, tehát illuzórius ellenőrzése alatt állanak. - Idegen avatkozás!

A képviseleti kormányrendszer legfontosabb attributumának - a mely egyszersmind az alkotmányos életnek semmivel sem pótolható biztosítéka - a hadi költségek megszavazásának s hovafordításuk ellenőrzésének jogát, a magyar és osztrák delegácziók úgy előleges utasítás, mint utólagos megbizatás nélkül közösen gyakorolják. - Idegen avatkozás!

A hadsereg kérdését a mostani válságos körülmények miatt nem akarom ezúttal feszegetni, még csak annak jelzésére sem terjeszkedem ki, hogy mi sajnálatosan más jellegű a viszony a katonaság és polgárság közt Magyarországon, mint az, a melynek itt Olaszországban tanúja vagyok. Csupán általánosságban azon egy megjegyzésre szorítkozom, hogy a nemzeti önállás és önkormányzat feladásának ezen egyik legfájdalmasabb ágazatában, a 67-ben még magyar hadseregnek nevezett, de 69-ben már csak magyar sorhadi csapatokká minősített, németül oktatott, sárga-fekete zászló alatt németül vezényelt s az alkotmány iránti hűségre fel nem esketett magyar haderő kérdésében, az idegen avatkozás, a magyar nemzeti (nem nemzetiségi, hanem nemzeti) jellegéből teljesen kivetkőztetésig megyen.

Magyarország és az osztrák birodalom két egészen különböző gazdászati egész, melynek egymástól teljesen különböző érdekei különböző kereskedelmi politika szükségére utalnak. Ausztriának van fejlett műipara, Magyarországnak nincs, annyira nincs, hogy csak maga az, a mit szövő iparczikkekért évenkint a külföldnek (és pedig több mint kilenczven századrészben egyenesen Ausztriának) fizet, a magyar nemzet összes földbirtokának, a kataszteri munkálat 156 1/2 millió forintban megállapított összes tiszta jövedelmét nemcsak teljesen felemészti, hanem még 30 millió forinttal meg is haladja. Ez hivatalos kimutatásokkal konstatált tény. Ha ez a helyzet feltartatik, lehetetlen hazánknak közgazdászatilag el nem pusztulni. És mégis az úgynevezett új "alkotmányos aera" a helyett, hogy hazánk életérdekeinek megfelelő önálló magyar kereskedelmi politikával örvendeztetné meg nemzetünket, az osztrák ipart a magyar piaczon minden ármérséklő külföldi verseny ellen magas vámokkal védő közös vámterületet varrt nemzetünk nyakába, mely ezt a pusztító helyzetet megörökíti. - Vannak, a kik a védvámrendszert tartják jónak, vannak, a kik a szabadkereskedést: ám legyen; de ha védrendszer, hát legyen védrendszer, mely a magyar iparnak minden idegen ipar ellenében, az osztrák ipar ellenében is, mérsékelt védelmet ad; ha szabad kereskedés, hát legyen szabad kereskedés, mely szabadságot nyujt a legolcsóbb piaczon venni; de hogy sem az egyik, sem a másik ne legyen, hanem a magyar nemzet a maga piaczán egy szomszéd nemzet iparát védje magas vámokkal minden verseny ellen, hogy a magyar nemzet a maga piaczát se maga ne használhassa, sem olcsító versenynek ne nyithassa meg, hanem egy szomszéd nemzetnek monopoliumul szolgáltassa ki, - ezt, ha minden önérzetet feladó politikai szervilizmus műve nem volna, oly égbekiáltó képtelenségnek kellene neveznem, melyhez hasonlót az emberi eszmeficzamolások egész történelme fel nem mutat. Rosszabb ez a gyarmat-rendszernél, hiszen Anglia gyarmatainak joguk van a maguk műiparát még az anyaország műiparának versenye ellen is vámokkal védeni, többen teszik is. Magyarországot ennek a jognak Ausztria irányában gyakorolhatásától a közös vámterület megfosztotta, pedig bármennyire lesiklott is az 1791: X-ik alaptörvény álláspontjáról, annyira talán csak még sem jutott, hogy anyaországa Ausztria legyen. Terem nem engedi, hogy azon álokoskodások tarthatatlanságának kimutatására e helyen kiterjeszkedjem, melyekkel bizonyos körökben a nemzetet a közös vámterülettel kibékíteni s a külön vámvonal eszméjétől elriasztani törekesznek. Erre vonatkozó jegyzeteim, melyeket alkalmilag papirra vetettem, majd csak nyilvánosságra kerülnek; itt tárgyamnak tartozólag elégnek tartom arra hivatkozni, hogy valamint a közös miniszterek, közös delegácziók, közös hadsereg és mindenféle más közösségek hosszú sora, úgy a közös vámterület is, a magyar haza állami önállása kérlelhetlen nagy ellenségének, a birodalmi egység eszméjének szülöttje, mely eszmének különösen a 67-iki dualizmus csak a szabását módosította, de a köntös kelméje a régi maradt. Közös vámterület, idegen avatkozás, a magyar nemzeti vagyontőke megtámadásának egyik elszegényítő kútfeje.

Önálló magyar nemzeti bank nélkül a földmíves nép s a kisiparosok személyes hitellel még a kölcsönös jótállású szövetkezetek közvetítése mellett sem láthatók el kellő mértékben; ily ellátás pedig az egyedüli biztos mód arra, hogy a föld népe az uzsorának ne essék áldozatul. De a birodalmi egység eszméjének még a magyar nemzeti bank ellen is "skrupulusai" támadtak, s így nemzeti bank nincs - még csak ez sincs! - hanem van helyette nyerészkedő alapra fektetett osztrák-magyar jegybank, melynek székhelye Bécs, működése a jelzálogüzleten kivül természetesen csak a kereskedő világ körére terjedhet ki, a magyar pénzjegy-kibocsátási jog használatának útját vágja s a pénzügy önálló szervezését meg nem engedi. Idegen avatkozás a magyar nemzet háztartásába.

Általában Magyarország még csak annyi önkormányzattal sem bir, hogy saját háztartását saját érdekeinek megfelelőleg rendezhesse be függetlenül; minden lépten-nyomon a birodalmi egység mindent háttérbe szorító tekintetével kell számolnia, még csak közvetett adórendszerét, a só- és dohányjövedéket, a pálinka-, sör- és czukoradót sincs hatalmában önállóan megállapítania, mindezek iránt Ausztriával kell egyetértésre jutnia. - Idegen avatkozás!

A közös vagy közösen intézendő ügyek lajstroma oly hosszúra nyult, mint a Szent-Iván éneke: s hogy a sok mindenféle közösségből még az "absurdum" közössége se hiányozzék, hát van a magyar országgyűlésnek nem felelős osztrák-magyar közös miniszter által, nem tudni ki számára, adminisztrált osztrák-magyar közös birtoka is, neve: Bosznia. Nagyon helyesnek ismerem el azon legújabban nyilvánított politikai irányt, hogy a Balkán-félszigeten élő népek egyéniségüknek megfelelő független államokká fejlődjenek. (Tisza miniszterelnök szavai.) Ugy tudom, hogy Bosznia is a Balkán-félszigeten fekszik. Miként szándékoznak ezt a compossessorátust abba a helyes politikai irányba beleilleszteni? Azt nem tudhatom, de a családi kabinet-politika hagyományait ismerem és nagyon tartok tőle, hogy ez a közbirtokosság előbb-utóbb igen keserves bajokat fog idegen avatkozások által annyira zaklatott hazánkra hárítani.

Az idegen avatkozások e hosszú rovata csonka volna, ha általában meg nem említeném, hogy a mi alkotmánya van 1867 óta az osztrák-magyar monarchia egyik felévé átalakított Magyarországnak, az, a mennyiben állami jellegű, nem magyar, hanem osztrák-magyar, a mennyiben pedig magyar, nem alkotmány, hanem csak amolyan tartományi jellegű statutórius hatóság, melybe azonban, még mint ilyenbe is, az idegen avatkozás varjuja a rekedtségig belekárogat. Sokszor van szerencsétlenségem olvasgatni a lapokban, hogyha a magyar miniszterek figyelme egyre vagy másra felhivatik az országgyűlésen, a mit tenni jó volna, azt adják feleletül, hogy hiszen iparkodnak, de a dolog nemcsak tőlük függ, ahhoz az osztrák kormánynak is szólása van.

Hát biz' én, tisztelt uraim! úgy látom a dolgokat, hogy a 67-ki alapra helyezkedett magyar nemzet, elkezdve a magyar állami politikán, le egészen a találmányok szabadalmáig, az idegen érdekek nyomásának, az idegen avatkozásnak gályarabszerű vasgolyóját vonszolja lábain. Nagyon szűk tér az, melyen így szabadon lehet mozogni.

És ezt szabadságnak nevezik!

Én megmértem annak a vasgolyónak súlyát hazám ezer éves államiságának, nemzetem létérdekeinek mérlegén, én megkérdeztem ettől a 67-iki magyar népszabadságtól, mit csinált a nemzetünk által isten és világ előtt tett ama szent fogadással, melynek megszegett oklevelét, az 1861-iki felirást, a világ birája, a történelem magasra emeli a magyarok istenéhez, mint Murád szultán emelte Várnánál a megszegett békekötést a keresztények istenéhez; s bizony-bizony mondom, a különbség olyan a 48-iki és 67-iki szabadság közt, hogyha a 48-iki népszabadság geniusa megszólalhatna, azt mondaná ennek a 67-iki szabadságnak: "Nem ismerlek".

Nem, uraim! én ebből a népszabadságból nem tudok vigaszt meríteni, s minthogy ebből nem, hát bizony abból sem, hogy ennek a szabadságnak országos közege: a népképviseleti rendszer, a 48-iki alkotások hajótöréséből is megmenekült, mert csak alakja menekült meg, lényege odaveszett.

Nem az az intézmény ez, melyet 48-ban megalkottunk, midőn szemünk előtt tartva az uralkodóháznak az 1791: X. alaptörvénybe igtatott azon elismerését, hogy "noha a trónöröklési rend ugyanaz Magyarországon, mint az (ma ausztriai birodalomnak nevezett) örökös tartományokban, Magyarország mindazáltal szabad s egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más népnek vagy országnak le nem kötött, saját önállással bir. Hazánk ez ősi szent jogának intézményes biztosítása végett feltártuk az alkotmány kapuit az egész nép előtt s behoztuk a népképviseleti rendszert, hogy a szabad hazának szabad népe e joghoz híven képviseltetve magát az országgyűlésben, megtegye azt, a mit a nemesség egyedül nem volt elég erős megtenni, megvédje, megőrizze minden csonkítás ellen a haza szabadságát, függetlenségét, semmi más népnek vagy országnak le nem kötött önállását.

És a 48-iki népképviselet helyt is állott e hivatás, e kötelesség mellett vészben, viharban rendítethetlenül, (népiesen szólva) nem adta be derekát, noha a haza szabadságának megrontására törő hatalmi diktátumok fegyverrel szórattak szeme közé.

És a 61-iki népképviselet is helyt állott s (jegyezzük meg jól, Deák Ferencz vezérlete alatt állott helyt) e szent hivatás, e kötelesség mellett, midőn, noha csak csonka volt (mert Erdély hiányzott soraiból), s noha még keservesen sajgott a sebek fájdalma, melyekkel 12 rettenetes év a nemzet testét elborítá: közakarattal, egy szívvel-lélekkel kijelentette a hatalomnak, hogy a 48-iki törvényekhez egész kiterjedésükben ragaszkodik; azokhoz a 48-iki törvényekhez ragaszkodik egész kiterjedésükben, melyeknek közjogi alapvonása ép abban állott, hogy minden idegen avatkozásnak az ország bármely közügyeibe útját vágták.

Korunk nagyon hajlandó felejteni. Legyen nekem, a sír szélén merengő hontalan öregnek megengedve felfrissíteni a magyar országgyűlések történelme egyik legszebb lapjának, azon nyilatkozatnak emlékezetét, melylyel a 61-iki népképviselet pártkülönbség nélkül azon elhatározását kisérte, hogy hazánk jogaiból semmit fel nem ad. A bárcsak kötelességhű, de épp azért dicsőséges nyilatkozat ekképen szól:

"Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; s hitünkre bizta a nemzet annak hű megőrzését s mi felelősek vagyunk a haza és lelkiismeretünk előtt... Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt, tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessek az ország jogait."

Én uram! én istenem! borzongás fut végig idegeimen, a mint ezeket írva hazám jelenére gondolok! Minő változás a nemzet lelkületében! 61-ben még a haza szabadságának fényes csillaga világított érzelmeinek útjain, most két lidérczláng lebeg; a nevök: üzlet és élvezet.

Elkövetkezett a 67-iki népképviselet, és mit tett az a népképviselet? Ugyanazon vezérlet mellett, mely 61-ben tolmácsa volt a nemzet azon elhatározásának, hogyha tűrni kell, tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessek az ország jogait, de azokból semmit fel nem ad; 67-ben megtette azt, a mit az ősök soha nem tettek, a mit az aránylag erőtlen nemesség soha semmi nyomás alatt, semmi szenvedések, kilátások miatt soha meg nem tett: feladta az ősök szent hagyatékát, az utódok elidegeníthetlen örökségét, az ország függetlenségét!

És most a népképviseleti rendszer Magyarországon ezen jogfeladó alapon áll, s e jogfeladásnak, mely az országgyűlési intézmény fenségét, hatóságát puszta statutórius hatósággá szállította le, következéseit még megsúlyosbítja azon körülmény, hogy az e rettenetes árért kárpótlásul elfogadott csonka alkotmányosságnak sincs semmi reális biztosítéka, minthogy az ország hadereje nem teszen esküt az alkotmányra, tudtommal még csak a honvédség sem! Az 1848: IV. tv.-czikk 6. §-a pedig eltöröltetett, mely 1848-ban az országgyűlés törvényes önállása bevehetetlen védsánczának bizonyult. E biztosítékhiány teszi érthetővé azt a megdöbbentő tüneményt, hogy 20 évi "parlamentáris(??)" működés igazolja egy párton kívüli, tehát teljességgel nem ellenzékies szinezetű fővárosi nagy napilap azon minapi mondását, hogy az országgyűlés most Magyarországon nem egyéb, mint kényelmes eszköz oly dolgok keresztülvitelére, a minőket abszolutisztikus eszközökkel keresztül vinni soha sem birtak. Valóban úgy van. A biztosítékhiány lidércznyomása oly súlylyal nehezedik a 67-iki alaphoz ragaszkodó országgyűlési többség mellére, hogy a döntő tekintet, mely számerejének kiméletlen kifejezésénél vezeti, nem az, hogy a nép óhajai megvalósítassanak, hanem az, hogy a nemtetszés odafenn mindenáron kikerültessék. Miként találhatnék én ebben vigasztalást? Hisz' ez nem folytatása, hanem egyenes megtagadása a 48-iki népképviseleti rendszernek.

*

Megfárasztottam türelmüket, tisztelt uraim, oly dolgok hosszas fejtegetésével, melyek önök előtt is ismeretesek; de szükségét éreztem egész nyiltsággal feltárni önök előtt helyzetemet, miszerint kitünjék, hogy minő nagy okom van nekem hazámfiai szives megemlékezéseit valódi jótéteménynek tekinteni.

Nagyon keserves állapot az, uraim, midőn egy öreg ember, ki sohasem kért a sorstól más kegyet, mint azt, hogy tehessen valamit, a mi hazájának maradandóan javára válik, hosszú élete végén hiába keres hazája helyzetében egy megváltó vonást, mely elűzhetné agyából azt a gyötrelmes gondolatot, hogy hiában élt.

Ez a gyötrelmes gondolat üldöz engemet, mert, kivéve talán a sajtószabadságot - s több oknál fogva ezt is csak talán, és semmi esetre sem úgy, hogy mindazt, a mi elpusztult, pótolhatná, - hiába keresem a hazai állapotokban azt a megváltó vonást.

Hát bizony nagy jótétemény reám nézve, ha találkozom valamivel, a mi elűzi agyamból azt a gyötrelmes gondolatot, s én hálás szivvel vallom be, hogy ilyen jótékonyság rám nézve annak tapasztalása, hogy hazámfiai az én szerény nevemet még mindig kegyeletes megemlékezésükre méltatják.

Mert ez nem szól, nem szólhat személyemnek. Eltűnőben vannak velem együtt utolsó gyér maradványai azon nemzedéknek, melylyel egykoron együtt izzadtam meg a hazafiúi kötelesség pályahomokját; helyébe új nemzedék lépett, más idők, más viszonyok növendéke, mely engem nem ismert, melyet hozzám semmi személyes viszony emléke nem csatol; és 38 éves távollét áll köztem és nemzetem közt; és köztünk áll ama körülmény, hogy valamint egykor nem hagytam magam a hatalmasok komor tekintete által visszariasztani attól, a mit hazafiúi kötelességemnek ismertem, úgy most saját nemzetem jogfeladó határozata ellen is tiltakozni merek hontalanságom által, mert azt a jogfeladást bűnnek, hazámra romlásnak, nemzetemre átoknak, s ha le nem rázza magáról ez átok lánczait, lassú, de bizonyos halálnak tudom. Mind oly körülmények, melyek mintegy kihívják hazámban nevemre a feledést.

S ha mindezek daczára a változhatlan jóindulatnak nemcsak magán természetű, de még oly ünnepélyes jellegű tanúsításaiban is szerencsém van részesülni, mint a minővel pár év előtt hazám törvényhatóságainak jelentékeny többsége megtisztelt, most pedig önök, tisztelt uraim! a magyar hazafias érzelmű Kis-Kun-Félegyháza városának érdemes elöljárói s képviselői és (a mi irántoki lekötelezettségemet megsokszorozza) az önök kezdeményezése nyomán hazánk számos más városai is megtisztelnek: hát ez nem szólhat, ez nem szól jobbadán ismeretlen személyemnek, hanem szól a czél, az irány, a törekvések emlékének, melyekhez szerény nevem fűzve van; tulajdon azon kútfőből erednek a jóindulat e tanusításai, a melyből ered azon mind szélesebb körre terjedő, mindegyre jelentékenyebb alakot öltő kegyelet, mely a szimbolikus jelleggel felruházott márczius 15-ikét pártkülönbség nélkül nemzeti ünneppé avatta.

Ezért érzem én hazámfiai kegyeletes megemlékezéseit oly jótéteménynek, mely elűzi agyamból azt a gyötrelmes gondolatot, mely végnapjaimat megkeseríti, mert arról győznek meg, hogy ha a mult nagy idők törekvéseinek zöldelni kezdett vetését az önbizalomvesztés egy gyönge perczének égető szele leperzselte is, de a vetés gyökerei épségben maradtak a nemzet szivében, elpusztíthatlanul, kiirthatatlanul. És ez a remény sugarával világít be a jövendő homályába is. Nem hiába véste be egy ezredév Magyarország állami függetlenségét az európai államrendszer egyik lényeges alkatrészéül a történelem ércztáblájára, nagy érdekek őre volt az a multakban, nagy érdekek őréül van az hivatva a jövendőben; és nekem úgy látszik, hogy van egy húr a romlatlan magyar nép szivében, melynek rezgése helyet fog még követelni annak a függetlenségnek a történelem logikájában, hűséges loyalitás alapján, ha a hatalom saját biztonsága feltételeinek helyes felfogására felemelkedik. De bizony jó volna illető helyütt megfontolni, hogy nem jó politika a magyar nemzetet - az egyedülit a monarchiában, mely kifelé nem gravitál - válút felé tuszkolni, mert Magyarország állami önállása azon kérdések közé tartozik, melyekre ráillik az, hogy "veletek, általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell". - "A leányzó nem halt meg, csak alszik."

Hálás érzettel maradok

Turinban, 1887 márczius 20.

A tisztelt városi tanács és képviselő testület
lekötelezett szolgája és polgártársa

Kossuth Lajos.

 

VII.
Kossuth Lajos utolsó nyilvános beszéde
1889 június 5-én, a Turinba jött 845 magyarhoz.

Mély megilletődés veszen rajtam erőt, hölgyeim és uraim, a mint az önök sorain végig tekintek. Nyolczszáznegyvenöt magyart látok körülöttem, a kik Párisba menve, nem sajnáltak Turinba kerülni, hogy engemet üdvözöljenek; engemet, hazájuknak 40 év óta hontalan, elaggott fiát, engemet, a kit hazájuknak, hazámnak törvénye még a magyar polgári jogból is kitagadott. Mennyi sok mindent mond e három szó, - engemet Turinban üdvözöljenek! Minő irtózatosat kellett Magyarország történelmi szekerének zökkenni, hogy ilyesmi megtörténhessék. Mennyi változás, mennyi szenvedésnek! mennyi honleányi, honfiúi búnak emléke, a sorsnak minő iróniája lappang e pár szóban! Egy, a tengeren elsülyedt hajónak kapitánya, kit szive végdobbanása közben mentett meg a hullám sírjából a véletlen, beszélte nekem, hogy midőn már haldoklott, haldoklása közben, mintegy ködfátyolkép vonult el szemei előtt egész élete. Én nagyon öreg ember vagyok, és a késő öregség egy folytonos haldoklás és bennem az öregség haldoklójában az, hogy engem 845-en Turinban üdvözölnek, föleleveníti emlékezetemben életem viszontagságait; feltűnnek szemeim előtt a multak képei, s körülöttük a jövőnek szellemei lebegnek, a gondolatoknak egész áramlatát sugdozva agyamba. De tartok tőle, hogy ajkaim megtagadják a szolgálatot. Rideg magányomban nagyon elszoktam a beszédtől. Terhemre van. A lassan mozgó toll még igen, de a röpke szó nem felel meg gondolataimnak. Aztán meg engedjék meg nyiltan bevallanom, hogy önökkel szemben kissé különös helyzetben találom magamat. Önök nagyon sokan vannak, annyira sokan, hogy e tisztelt gyülekezetnek mint egésznek nincs s nem is lehet pronuncziált politikai szinezete.

Ezt már az a szándékuk, hogy a párisi kiállításra tömeges látogatást tesznek, magában is kizárja. Önöknek ez a látogatása nem politikai programmot jelent, hanem jelenti a rokonszenv és tisztelet adóját a franczia nemzet iránt, mely daczolva a sors reá mért csapásaival, ily bámulatos módon revelálta eltiporhatatlan életerejét; jelenti elismerését ama ténynek, hogy a franczia nemzet a társadalmi tevékenység terén kifejtett szellemi fensősége és kitartó munkássága által visszaszerezte magának már is a nemzetek kerek asztalánál azt a primátusi helyet, a melyről úgy látszott a hadi balszerencse őt egy időre leszorította, és jelent hódolatot ama eszmék iránt, melyeknek pronuncziálásával a mai czivilizácziónak, kulturának s a népek szabadságának nemzőjévé lett. A franczia történelem ama korszaka, melynek százados megünneplésére a franczia génius oly látványt mutatott fel a világnak, mely leküzdhetlen vonzerővel vonja az egész világot Parisba.

És mindezek mellett, s a tudvágy mellett, mely a haladás bölcsője s az önök tömeges megjelenése a párisi kiállításon egyszersmind a magyar becsület nevében tiltakozást jelent az ellen az inzultus ellen, melylyel egy magas állású magyar államférfiú a franczia nemzetet megsértette. (Igaz! Úgy van!) Tiltakozást jelent e sértésnek feltett indoka ellen, melyet a franczia nép érettsége és műveltsége, rendszeretetének oly kitűnő kitüntetésével czáfolt meg, hogy pl. pünkösd másodnapján 400.000 ember látogatta meg a kiállítást, a nélkül, hogy a néphömpölygésben csak egyetlen egy akczidens is előfordult volna, vagy a személyes és vagyoni biztosság rendőri közbelépésre szorult volna. És megczáfolták a tudománynak a világ minden részéből Párisba összesereglő képviselői, kik a tudomány minden ágának 30 internaczionalis kongreszszuson való megvitatására épen azt a Párist és ott épen azt a kiállítási időt választották, a melyről az volt mondva Budapesten, hogy nem tanácsos a magyar iparosoknak a párisi kiállításban részt venni, mert ott személyük és vagyonuk nem lenne biztosságban. Én mint magyar ember, szégyeltem ezeket az inzultusokat, és most mint magyar ember, a magyar becsület nevében mondok önöknek köszönetet, hogy ez ellen tömeges megjelenésükkel tiltakoznak. A fennálló szövetségek becsének érzete egy dolog, a nemzet becsülete egy másik dolog. (Élénk tetszés.) Ilyen lévén utazásuk végczéljának jellege, természetes, hogy ez magában is kizárja annak lehetőségét, hogy e megtisztelésnél, melyben engem részesítenek, önök gyülekezetének egészben véve egy határozott politikai szine lehessen. De nekem nagyon határozott politikai szinezetem van ám! (Hosszantartó éljenzés.) Oly politikai szinezetem van hölgyeim és uraim, mely lelkembe, testembe be van illesztve, be van kovácsolva, mint a kardvas markolatába. Önök, tudom, nem kivánnák tőlem, hogy bármily körülmények között is fátyolt borítsak erre a szinezetre. (Zajos helyeslés.) Önök tudják, hogy mindig birtam és remélem, felteszik rólam, hogy a míg élek, mindig fogok birni meggyőződésem nyilt bevallásának bátorságával.

Önök, azt hiszem, tudják, hogy ez a roskatag öreg ember, ki szóra nyitja attól rég elszokott ajkait, a végett, hogy önöknek háláját és köszönetét fejezze ki azért a megbecsülhetetlen és kimagyarázhatlan becsű megtiszteltetésért, melyre méltattak, önök, azt hiszem, tudják, hogy e roskatag öreg ember, bármennyire megfogyott is életkorának súlya alatt lelki és testi ereje, fölemelt fővel, s duzzadt karizmokkal mondhatja: Megtörhet a sors, de meg nem hajlíthat. (Hosszantartó tetszésnyilatkozatok.)

Ez az én helyzetem. De másrészről nemcsak a hála és tisztelet, melylyel önök iránt személykülönbség nélkül tartozom is, viseltetem is, hanem az egyszerű illem is eltilt attól, hogy ez alkalommal összekocczanásba hozzam magamat azokkal a nézeteltérésekkel, melyek köztem s e gyülekezet egyik-másik tagja közt talán nemcsak a nemzet közéletének irányára s a haza nagy érdekei által parancsolt politikára nézve, hanem magának a tüntetésnek értelmezésére nézve is fenforoghatnak.

Mert hisz ez tüntetés, hölgyeim és uraim, még pedig oly tüntetés, mely a magyar közérzület revelácziói közé tartozik. (Zajos helyeslés.)

Így fogván fel a helyzetet, természetesnek fogják találni, hogy ezt az alkalmat részemről valami politikai pronuncziamentóra alkalmasnak nem találom. Azért meg fogják engedni, hogy hálám és köszönetem kifejezését csak oly észrevételekkel kísérjem, melyekre az épen most hallott köszöntő által felhíva magamat érzem. (Halljuk! Halljuk!)

Ha netalán ez eszmetársulás lökése ebből a kerékvágásból kitalálna zökkenteni, tessék engem rendre utasítani. (Élénk derültség. Hosszantartó zajos éljenzés.)

Valami, nem tudom micsoda szónoki hírről hallottam beszélni. Sohase vitassuk a multakat. (Lelkesült éljenzés.) Ha volt, oly régen volt, hogy már nem is a regék, hanem a mesék körébe tartozik. (Szűnni nem akaró éljenzés.) Azért engedjék meg nekem, hogy a mit gondolataim ajkaimra hoznak, azt önöknek egyszerű társalgási modorban mondhassam el s kíméljék meg öreg csontjaimat a fáradtságtól, hogy az ékesszólás magas szekerének saraglyájába kapaszkodni iparkodtam. (Zajos éljenzés.)

Az önök szónoka, hölgyeim és uraim, a kit a mellett, hogy mint elvrokonomat jellemszilárdságáért és jeles tehetségeiért tisztelek, egyszersmind szerencsém van, mióta ismerem őt, nemcsak a szó szoros értelmében hű, hanem hűségének tettleges tanúsításában fáradhatlan barátomnak is tudni, (Éljenzés.), az önök szónoka hivatkozva ama alkotások közül, melyekben egykor munkás valék, némelyekre, melyek életem törekvéseinek hajótörését úgy a hogy túlélték, annak a nézetnek adott kifejezést, hogy én hibázom, ha magamat életczélvesztettnek tartom. (Halljuk! Halljuk!)

Nagyon örvendenék, ha nézetében osztozhatnám; de fájdalom, nem osztozhatom.

Kétségtelenül nagy alkotások azok, melyekre hivatkozott, a magyar nemzet történetében korszakot képező alkotások. Ismertem én azoknak becsét, midőn megalkotásukban munkás valék. És megvallom, éreztem ama munkának is értékét, mely azoknál osztályrészemül jutott.

E napokban írtam meg nyilvános köszönő levelemet - ma érkezett meg a hírlapokban ama 31 városnak neve, melyek engem diszpolgárukká való megválasztás által tiszteltek meg. (Zajos éljenzés.)

Irás közben homályosan emlékezetembe jött, hogy engem Nagy-Bánya már az utolsó rendi országgyűlés végnapjaiban 1848-ban hasonló kitüntetésben részesített, a mi az egyik kerületi űlésben az elnökség által lett bejelentve. Nem biztam emlékezetemben, utána néztem. Csakugyan úgy van. És utána nézés közben rábukkantam akkori köszöntő nyilatkozatomnak következő szavaira: "Az isteni gondviselés, mely a népek sorsa fölött őrködik, néha csekély eszközöket használ, nagy czélok kivitelére. Ő, a ki a pásztor Dávid kezével sújtotta le az óriás Góliátot, kegyelmesen reám tekintett és megengedte, hogy csekélységem daczára eszköze lehessek Magyarország átalakításában. - És e kegyelem nekem oly örömet adott, minő csak kevés embernek jutott a történelemben." Az öröm rövid és tünékeny volt. De hagyjuk ma a szenvedések emlékezetét. Csak azért hivatkoztam e szavakra, nem a bizonytalan visszaemlékezések, hanem a tettek korában mondott e szavaimra, hogy bizonyságul szolgáljanak önöknek, hogy valamint nincsen természetemben a kötelességet érdemmé felfuvó hiuság, úgy az az álszenteskedő hipokrizis sincs, mely azt tetteti, hogy nem bir a maga tettei értékének tudatával. (Zajos éljenzés.)

Én tudom, hogy ama alkotások, melyekben munkás voltam, nagy alkotások voltak; én érzem, hogy azokban nagy részem volt. (Hosszantartó zajos éljenzés.)

De tegyük fel, hogy a mi azokból az alkotásokból törekvéseim hajótörését túlélte, teljes erejében s ép oly alakban, hatályosságban szállott át a jelen korra, mint a minőknek én azokat megalkotásukkor gondoltam. Tegyük fel ezt. Vajjon elegendő volna-e ez arra, hogy engem az élet-czélvesztés keserű érzetétől megmentsem?

Nem, uraim, azt a vigasztaló érzést megadhatná nekem, hogy nem egészen hiába éltem, de azt, hogy magamat életczélvesztettnek ne tekintsem, nem tehetné meg. Miért nem? Azért, mert a jobbágyság felszabadítása, az osztályszabadalmaknak jogegyenlő népszabadsággá fejlesztése, a rendi alkotmánynak népképviseleti rendszerré való átalakítása és a felelősség nélküli kollegiális kormányzatnak felelős miniszteri kormányzattal való felcserélése, gondolom, körülbelül erre megy ki az, a mi a sajtószabadságon kívül amaz alkotásoknak hajótöréséről fenmaradt, - ezek kétségtelenül önmagukban is nagy vívmányok, olyanok, hogy oly nemzetnél, minő például a franczia, melynek állami létét, önállását és függetlenségét a sors semmiféle csapásai közepette soha még csak kérdésbe sem vonta senki, méltán életczélnak tekinthetők.

De, fájdalom, Magyarország, mint most nincs, úgy 1848-ban sem volt ilyen állapotban. Magyarországon ezeknek az alkotásoknak egy összevágó orgánumul, eszközül is kellett volna s kellene szolgálni egy minden más tekintetben fölülálló czélnak, a haza szabadságának, önállásának, kormányzati függetlenségének biztosítására. Ez volt a kiindulási pont, a melyből mi 40 év előtt kiindultunk. Ez volt a vezéreszme, a mi vezetett, a mely lelkesített, ez volt a kezdet és a vég a "hinc omne principium, huc refer exitum"; ez volt a czél, mely életem minden törekvéseinek irányt adott. Ez a czél 1867-ben feladatott s e feladásra van fektetve 22 év óta Magyarország állapota. Isten őrizzen annak gondolatától, hogy e feladás által ez a czél hazámra nézve végkép elveszett. Ismerem a nemzetemet, gyakran volt alkalmam nehéz időkben megtapintani életének üterét; ismerem történelmét s tudok számlálni logikájával; tudom, hogy ha ez nem mindig egyenes vonalban halad is, hanem fel és le kanyarodva spirálokban, mint a planéták, de ezért mindig kivívja a maga elutasíthatlan kényszerűségét. Rendíthetlenül meg vagyok én győződve, hogy az a czél hazámra nézve még a feladás által sem veszett el (Élénk éljenzés.), de rám nézve, 87 éves öreg emberre bizony elveszett, s a czél reám nézve elveszvén, vajjon az, ha a czél eszközei közül egy és más épségben fenmaradt volna, megmenthetne-e engem az életczélvesztés keserű érzetétől?

Lehetetlen az.

Hozzájárul ehhez, hogy ezek a fenmaradó alkotások nem is olyanok, mint a minőknek mi gondoltuk. Legelöl áll a jobbágyság eltörlése, a földmivelő nép felszabadítása, melyhez még a rémuralom korában sem mert hozzányúlni a hatalom.

Ennél a jobbágy-felszabadításnál, a mely - elismerem - kiválólag az én művem volt (Éljenzés.), a mi szemeink előtt az a remény lebegett, hogy az a közjólétre - nemcsak az ország egyik-másik részében, hanem az egész országban - oly hatást fog gyakorolni, hogy az erősíteni fogja a szülőföldhöz való ragaszkodást, a haza szent szeretetét, melynek a mi népünk történetében oly szívemelő példáit tudjuk még azon időkből is, midőn az a nép még szolga volt s a nemzet zászlajára a haza szabadsága igen, de a nép szabadsága a szabad hazában nem volt felírva. - Az én koromban pedig, akkor, midőn a népnek még nem is volt ideje élvezni a felszabadítás jótékonyságát, s nekem ki kellett mondanom azt a rettenetes szót, hogy a haza veszélyben van, a magyar és a magyar érzelmű német, ruthén és tót nép szivében oly hatalmasan lobogott a hazaszeretet lángja, hogy fejet hajtva kell leborulnom emlékének oltára előtt.

És hogy állunk most, 40 évvel a jobbágyság eltörlése után, a szülőföldhöz való ragaszkodás érzetével? Állunk úgy, hogy már Magyarországra is találnak egy német költőnek emez irtózatos gúnyszavai: "Vaterland, was Vaterland? Der Topf, der Topf ist Vaterland! Das übrige sind Fratzen!" - Nem tudom, tudnak-e önök mindnyájan németül (Felkiáltások: Hiszen tudnunk kell? kényszerítenek!); már bocsássanak meg, ha azt gondolom, hogy mindazon lázas buzgalom mellett is, melyet a magyar közoktatási miniszter a német nyelv érdekében kifejt, s a miben neki az a bécsi eredetű s következéseiben vészszel, veszélylyel terhes új véderőtörvény ugyancsak káplárpálczásan kezére jár, mégis lehetnek e gyülekezetben némelyek, a kik azt mondhatják, "nix dájcs". Elmondom tehát magyarul is: "Haza, mit haza? a fazék, a fazék a haza. A többi fintorkép!"

Micsoda tényből merítem én elszomorító állításomat, hogy ezek a szavak már Magyarországra is találnak? Merítem abból a tényből, hogy ma már nem is csak ezerekben, hanem, hivatalos adatok alapján mondom, százezrekben járja Magyarország ama többnyire földmívelőkből álló lakosának száma, a kik szabad földbirtokos létükre megteszik azt, a mire a jobbágyság még csak soha nem is gondolt, megteszik azt, hogy megszöknek szülőföldjüktől, kivándorolnak Amerikába.

Van egy más szomorú kép is; úgy hallom, hogy Bukarest utczái hemzsegnek a hazájukból megszökött magyaroktól; a bérkocsisok, pinczérek, nőcselédek többnyire magyarok, s még a prostituczió tanyáin is magyar nők árulják oláh pénzért bájaikat; ezt fájós érzéssel ugyan, de a tőszomszédságnak tekintetbevételével, csak mellékesen említem; a fősúlyt az amerikai kivándorlásra fektetem. Már törvény is hozatott, hatalmi eszközök is vétettek alkalmazásba, megakadályozni, hogy Magyarország lakói megszökjenek bizony nem épen túlnépes hazájukból, - nem használ!

Van ennek a szomorú állapotnak előidézésében része a változásnak, mely a kor irányában világszerte tapasztalható, de vannak Magyarországra nézve annak külön okai is, melyek, mint kútfőre, egyenesen hazánk önállása feladásának fatális logikájára vezethetők vissza.

A mi az elsőt illeti: nagyot fejlett is, terjedt is a czivilizáczió, a mióta én hontalanságban töltöm napjaimat, de az emberi dolgoknak az a végzete, hogy a fényt árnyék kiséri. A czivilizáczió terjedése nagyobb arányokban megszaporította a köz- és magánszükségleteket, mint kielégítésük módjait, s a versenytorlódás a keresetnek minden terén úgy megnehezítette a boldogulást, ne mondjam megélhetést, hogy a természet ama törvénye, melyet Darwin küzdelemnek a létért nevez, annyira felülkerekedett az erkölcsi rugókon, melyeknek ezt az embernél mint társas lénynél mérsékelni kellene, hogy immár az önzés legridegebb formulájává válik. A fazék, a fazék uralkodik a világon.

Ha ehhez hozzávesszük a mértéktelen áldozatokat, melyeket annak a rengetek kaszárnyának, melynek neve Európa, példátlanul abnormis állapota, s a telhetetlen molochchá fajult állameszme követelnek, és hozzávesszük a történelem nagy problémáját képező társadalmi kérdések duzzadozó dagályát, hát egészben véve oly kép áll előttünk, a mely bizony nem kedvez az eszményiségek kultuszának. Abból a világon uralgó fazékból gőz jő fel, a mely elhomályosító ködöt gyűjt az eszményiség csillagának fénye elé, a mely eddig bevilágítá, a mi nemes van az emberiség történetében. Míg az önző én ama nagy legyezője, melynek álneve: "Haza", még ez is veszít varázsából. (Gyönyörű! Élénk éljenzés. Viharos taps.)

Hát ez az általános ok, a mely visszahat Magyarországra is. De ennek Magyarországra nézve külön oka is van. Hallottam állítani, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodásnak megfogyatkozása lelkiismeretlen üzéreknek a műve. Kétségtelenül ezeknek is van részük benne.

Mindig voltak emberek, a kiknek mesterségük a mások bajával nyerészkedni; de ezek csak kizsákmányolják, nem teremtik a kizsákmányolható helyzetet. Ugy van azzal a dolog, mint a szavazat vásárlásokkal a képviselő választásoknál, a mi, fájdalom, Magyarországon már megdöbbentő mérveket öltött. Kettő kell ahhoz, egy a ki veszteget, a másik, a ki magát megvesztegettetni engedi. (Úgy van!) Nagyon kevésre olvadt le már ama kerületek száma, melyekben a képviselői bokréta pénzbe nem kerül, de néhány mégis csak van, és fajunknak becsületére válik, hogy azok éppen a magyar vidéken vannak. Ám próbálják meg azok a Duna-Szerdahelyi-féle népboldogítók, ott magukat pénzzel honatyákká felavattatni, nem fognak boldogulni. Próbálják meg azok az emigraczionális üzérek, olyanokat csábítani Amerikába, a kik Magyarországon jól érzik magukat, - nem fognak boldogulni.

Hiába csűrik csavarják a dolgot, nagyon sújtó kritika van abban Magyarország mostani kormányzati rendszerére, mert azt bizonyítja, hogy Magyarországnak közgazdasági állapota nem egészséges, annyira nem egészséges, hogy nyomása miatt még a jobbágy-felszabadítás sem volt képes oly mérvben, oly kiterjedésben s oly hatással a közszellemre megfelelni a várakozásoknak, mint azt 1848-ban reméltük. És miért nem? Először azért, mert az országnak kevésbbé termékeny vidékein a nép nem képes oly keresetre szert tenni, hogy munkájával szükségét megszerezhetné; másodszor azért, mert a közterhek elviselhetlen mérveket öltöttek. Ezt említve, Mészáros Lázár egy mondása jut eszembe, a kivel Amerikában a polgáreskü letétele alkalmával egy piszkos bibliát csókoltattak meg. A mint az eskü után zsebkendőjével ajkairól a piszkos-csók izét letörölgeté, azt kérdezte, van-e még valami megcsókolni való?

Önök Magyarországon régen túl vannak azon a kérdésen, hogy van-e még valami megadóztatni való. Végig csókoltatott már a pénzügyminiszterség minden lehetőt és lehetetlent; szigorú adólajstromot tart "de omni scibili et de rebus quibusdam aliis". De nem engedem gondolataim barna verebeit e rengetek mezőre kikószálni. Csak egyet jegyzek meg azért, mert nem emlékszem, hogy a felhozandó szempontból azt említeni hallottam volna. Tudva van, hogy az a folytonos deficzit, a mely ellen Magyarországnak annyit kell küzdenie, a katonai költségeknek és a biztos érczfedezetű pénzjegy kibocsátási jognak feladása folytán drága kölcsönökkel könnyelműen túlhajtott befektetéseknek rovására szokott felmetszetni. És bizony van is ok reá, nagyon van.

De én egy más kútfőről is tudok, még pedig olyanról, a mely a deficzitek patakjának tulajdonképeni forrása.

Átvizsgáltam a költségvetéseket 1869-től 1886-ig és én egyetlen egy évet sem találtam, a hol az előirányzott deficzit annyira ment volna, mint a mit az ország, az osztrák birodalom, - tehát nem magyar adósságokhoz járulékul fizetett. 1869-ben a deficzit 4.327,499 frtban volt előirányozva. Az osztrák adósságokhoz járulás pedig 32.723,200 frtot tett: ha ez nincs a kiadások közt, Magyarország költségvetése nem négymillió deficzittel, hanem 27 millió fölösleggel inauguráltatott volna. Nem ilyen mértékben, de így ment az évről-évre e 18 év alatt. A preliminált deficzit 285.656,047 frtra ment, az osztrák államadósságban fizetett összeg pedig 464.452,538 frtot teszen, 178 millió 796,492 frttal többet, mint a preliminált deficzit. E többlet nemcsak azt a különbséget fedezhetné, a melylyel a valóságos deficzit az előirányzottat meghaladta, hanem még fölösleg is maradt volna. Ez a magyar financziák deficzitjének a kútfeje.

Hazánk szabadságharczának költségei kamatlan kölcsönnel, magyar pénzjegyekkel fedeztettek. Ezeknek egy része a pesti bankba letett ezüsttel volt fedezve, ezt a fedezetet az osztrák hatalom elkobozta, de a pénzjegyeket, melyeknek az elkobzott érczalap fedezetét képezé, nyiltan tett igéretét megszegve nem váltotta be. Az összes magyar pénzjegy-kibocsátás - körülbelül 60 millió - Magyarország oly adósságát képezi, melyért a magyar nemzet becsületével kezeskedett, e kötelezettségnek a nemzet nem tett eleget; a mivel tartozik, azt nem fizette meg, de az osztrák birodalmi adósság fejében, a mivel nem tartozott, mai napig már fél milliárdnál többet fizetett. Hja! generosa gens hungara vagyunk. Ha legalább méltányolnák amott a Lajthán túl ezt a méregdrága generositást. Teszik?

A szülőföldhöz való ragaszkodás megfogyatkozásának másik oka a keresethiány, a mely onnan ered, hogy Magyarországnak sem oly terjedt, sem úgy kifejlett ipara nincs, a minő a közjólét biztosítására elkerülhetetlenül szükséges. Nem hunyok én szemet a haladás előtt, mely éppen e téren is, mint némely máson is tapasztalható. Olyan dolog ez uraim, a minek útját még az önállóság feladásával sem lehetett egészen bevágni. Benne van ez a progresszió törvényében, mely azt az angyali és ördögi elemekből összegyártott problematikus lényt, melynek neve ember, - abból az állapotból, midőn körmeivel előbb, kőbaltával utóbb küzdötte ki magának a barlangi medvétől szél és eső ellen fedett fekhelyét, abba az állapotba vitte előre, hogy mesterévé lett a villanyáramlatnak s azt hangcsőül használja, melylyel a tengereken túlra átkiabál. A progresszió eme törvénye fel s le imbolyog, de megállapodást, stagnácziót nem tűr.

Van Magyarországon is haladás, és én becsülöm nemzetem erőfeszítését, melylyel a fennálló mostoha viszonyok körmei közül is haladást tud kicsikarni. De erre a fényre homályt vet lelkemben az a gondolat, hogy ha az idegen érdekek uralmának gályarablánczával s vasgolyójával lábain is bir haladni, hol volna majd a haladás útján, ha szabad lábbal járhatna, és kötetlen kézzel dolgozhatnék! (Élénk éljenzés.)

Van haladás az ipar terén is Magyarországon, de végre is miként vagyunk ezzel az iparhaladással? Engedjenek egy tényre hivatkoznom, mely nagyon jelzetesen illusztrálja a helyzetet; unalmas lehet, de tanulságos.

Magyarország a nyolczvanas évek egyikében eladott Ausztriának 90,674 mm. gyapjut, kapott érte 23.348,514 frtot. Visszavásárolt gyapjúszövetek alapjában csak 70,670 mmázsát, s ezért fizetett Ausztriának 55.371,544 frtot; tehát nemcsak oda fizette ezért összes gyapjúkivitelének egész árát, hanem még 32 milliót ráfizetett. Vagyis eladta gyapjúja mázsáját 255 frtjával, visszavásárolta feldolgozva 788 frtjával; tehát minden mmázsáért 529 frtot fizetett az idegen szorgalomnak, a mi ezen egyetlen iparczikknél egy évben 38 millióra ment. Tessék elképzelni, ha ez a 38 millió a mi népünk kezeibe jutna, évenkint amott a felföldön, a hol a keresethiány még a jobbágyfelszabadítást is meddővé tette, merem állítani, hogy ez egymaga elég volna arra, hogy ne legyen Magyarországból tömeges kivándorlás. (Úgy van!)

Talán elég volt ebből ennyi annak megértésére, hogy a jobbágyfelszabadítás fenmaradása nem menthet meg engem az életczélvesztés keserű érzetétől. A másik nagy alkotás, mely a hajótörést túlélte, a népképviseleti rendszer. Alig szükség mondanom, hogy én erre vigasztalódási szándékkal még csak nem is gondolhatok, hiszen épen ez cselekedte meg azt, a mi engem az erőszak száműzöttjéből hazánk száműzöttjévé tett, ez hárította reám azt a csapást, hogy életczélvesztettnek kell magamat tartanom.

A mióta az osztrákház uralkodik Magyarországon, minden lehetőt elkövetett arra, hogy Magyarország szünjék meg magát önálló és egész kormányzati rendszerében függetlenségre jogosított nemzetnek tekinteni; megpróbált mindent, erőszakot, rémuralmat, csábítást, az ármány minden nemeit; elnyomhatott, de feladásra nem mehetett rá. És ime, a mit sem ármány, sem erőszak nem tudott kivinni, azt a magyar népképviseleti rendszer maga tette le lábaihoz. Maga mondotta ki, hogy Magyarország lemond semmi más országnak le nem kötött önállóságáról, hogy neki nem kell egész kormányzati rendszerében a függetlenség.

Az tény, hogy azok a népképviselők, a kik ezt megcselekedték, nem képviselték a nemzet akaratát, mert hiszen egytől-egyig mindannyian Deák 1861-iki programmjának alapján lettek megválasztva; de ezt most nem akarom feszegetni, valamint azt sem, hogy minő eszközökkel lett e feladásnak már több képviselőválasztásokkal rekonfirmácziója keresztülvive; csak annyit akarok megjegyezni, hogy az életczélvesztés fájdalmát, mely ebből reám hárult, csak növelhette annak tapasztalása, hogy azon a siklón, melyet a feladás vezére csodálatos optikai lábtónak nézett, a nemzet lépésről lépésre közelebb siklik a birodalmi egység tárt karjai felé, sőt az új véderő törvénynyel jóformán már bele is siklott. Hanem ez engem nem ingat meg hazám jövője iránt táplált reményemben, s én ezt nem is írom az intézmény rovására. Az emberi institucziók csak amolyan szobrok, mint a minőt Pigmaleon mesterkeze alkotott; gyönyörű szobor volt, annyira, hogy alkotója még bele is szeretett.

De csak szobor volt, életet bele csak isteni kegy lehelhetett. Annak az isteni kegynek, mely a magyar parlamentarizmus szobrába életet lehelhet, neve: közszellem.

Meglehet, hogy fog még születni bölcs, a ki hatályosabb módját fogja feltalálni az imperium és libertás összeegyeztetésének mint a parlamentarizmus; én gyarló eszemmel ilyet nem tudok. Magasra emelkedett az értelem Magyarországon azon kor fölé, melynek én romja vagyok; és ez jól is van így, természetes is. Minden letűnő nemzedék egy lépcsőfok, melyről az utána következő magasabbra emelkedik.

Talán mondhatnám, hogy az én koromban egy kissé általánosabb volt a jellem, s valamivel kevesebb volt a röppenő percz érdekeivel való számolgatás, de a mai korban több az értelem, a tudomány; pedig az ész: erő. Hát én szeretném felkérni a magyar értelmiséget, hogy őrködjék annak a parlamentáris szobornak biztossága felett, élessze a nemzet közszellemét, hogy életet leheljen a szoborba; tartsa szem előtt, hogy kölcsönös visszahatás van az institucziók és a közszellem között. Az életet lehel az institucziókba, ezek pedig visszahatnak az erkölcsre.

Én szeretném, hogy a magyar értelmiség szokja meg elméje gondolatait a tettek mezejére a szíven bocsátani keresztül, melyet a lelkesedés fészkének szoktunk tartani. Szeretném tapasztalni, hogy megfeszíti minden erejét, hatalmas lüktetésbe hozni minden magyar szivében a magyar becsület érzetét, hogy le legyen köszörülve erről a szoborról minden folt és le legyen mosva minden piszok. (Élénk éljenzés.)

Helfy barátom még azzal is akart vigasztalni, hogy hivatkozott az erkölcsi hatásra, melyet még a megdöntött alkotások is gyakorolnak a közszellemre.

Erkölcsi hatás! Lehet, a távolság miatt nem látom, de nem látom, hanem a távolság daczára is látok helyette korrupcziót és még látok egy más dolgot is, a mely azoknak az alkotásoknak szellemével is homlokegyenest ellenkezik.

Említettem, hogy a kor szellemének irányában változás jött közbe, és pedig olyan, a mely az eszményiség kultuszának nem kedvez, és említettem e változásnak legdurvább, de mert a gyomornak szól, leghatalmasabb vonását, azt a bizonyos fazekat. Hanem van egy más vonása is, a mely nemesebb érzelmekkel, az önérzettel, a szabadság érzetével jő összekocczanásba, és ez annak, a mit államnak neveznek, omnipotencziára való törekvése.

A mult században az a fogalom uralkodott az államtani bölcsészetben, hogy az államok egyedüli hivatása, a társadalmi rend biztosítása, a többit hagyni kell menni, a mint tud. De a társadalmi viszonyok annyira bonyolódottakká lettek, a mechanikai és természettudományok oly új meg új tényezőket vittek be az életbe, melyeknek igényei az egyéni tevékenység által ki nem elégíthetők, hogy a mult század elve a mai viszonyoknak már nem felel meg, tehát előkerült annak érzete, hogy az államnak nemcsak a rend őrének, hanem a haladás emeltyűjének is kell lennie.

És ez igaz, hanem a baj az, hogy ez állameszme álarczul használtatik, mely mögül az ambiczió és a hatalmi terjeszkedés vágya ólálkodik, és ez az állameszmét a semmit nem tevés nyugágyáról a mindenbe avatkozás, a mindent markába kerítés taposó malmába lökte és az állami attribucziók oly mértéktelen kiterjesztésére, az állameszme oly mindenhatóságra törekvésévé fajult, hogy ha ennek az iránynak az emberi önérzet még idején útját nem állja, végeredményében okvetlenül a szabadságérzet paralizisébe s a népek politikai kiskorúságába fog kilyukadni.

Furcsa frázisok vannak a történelemben. Khina ezredévekkel előzte meg az európai czivilizácziót s azután megkövesedett s népe kiskorú gyermekké lett. Mi ennek az oka? Az, hogy társadalmi intézvényeit az állameszmének, az államfőben s annak orgánumaiban összpontosított mindenhatóságára alapította. Most a szabadság eszméjéből kifejtett európai czivilizáczió kezd visszahatni Khinára, ellenben Khina a maga állam-mindenhatóságával vissza kezd hatni Európára. Hasonló ok, hasonló okozat, ez a természet törvénye. Még meg fogják önök érni, hogy gyermekeik vagy unokáik lesznek valódi khinézerek.

Ennek a törekvésnek monsum szele sehol sem kavarog ármányosabban, mint épen Magyarországban, a hol - valljuk meg az igazat - az állameszmének megerősödésével való kérkedés átkozottul hasonlít ahhoz, a mit az egykori magyar emigráns mondott pajtásának: Tudod mit? Csináljunk magunknak egy jó napot, nagyságoljuk egymást. Abban a Magyarországban az állami eszme, a mi ott nem egyéb, mint a kormányhatalom omnipotencziája törekvésének eszméje, a maga mindenbe avatkozásaival, mindent a maga markába kerítésével már valóságos Figaróvá lett; Figaró itt, Figaró ott, Figaró fent, Figaró lent, Figaró mindenütt, s ennek mindenüvé betolakodása már oly kábulatba ejtette a közérzületet, hogy úton-útfélen hangzik a kiabálás: Figaró jer ide, Figaró menj amoda, itt van még az önkormányzatnak egy kis serteszakálla, borotváld le. És ugyancsak rajta van, hogy leborotválja. Aggasztó változás ez a közérzületben, nagyon aggasztó, mert arra mutat, hogy megfogyatkozott nemzetünkben az önkormányzati intézmények becsének érzete, pedig azok nélkül a szabadság csak üres szóvá válik. A mely nemzet beéri azzal, hogy öt évben egyszer egy-egy szavazatjegyet vet a választási urnákba, s nem vágyik arra, hogy a szabadságot fokozatosan egymás fölébe helyezett önkormányzati intézvények pezsgő életében megtestesítse, az maga szolgáltat ki szegénységi bizonyítványt vagy érettsége vagy erkölcsei felől. Félek, hogy Magyarországon ez utóbbi szó a találó szó. S ez engem annál inkább aggaszt, mert másutt az a Figaró legalább önczél, a mi Magyarországon ellenben oly érdekeknek szolgája, melyek nem a nemzet érdekei.

Az önkormányzati elv elpusztítására intézett törekvésnek most az úgynevezett állami adminisztráczió a jelszava. Nem ereszkedhetem e kérdés tüzetes vitatásába, csak arra kivánok figyelmeztetni, hogy szükség van ugyan a közigazgatásban reformokra, hogy ne volna! de a reformokat hazai talajon kell termeszteni, történelmi alapról kell kiindulni, fejleszteni kell az elvet, melyen a nemzet ezeréves élete nyugoszik, nem megtagadni, berendezni kell az ősi házat, hogy a haladott kor szükségeinek megfelelhessen, - nem lerontani.

A magyar nemzet ezeréves életének fundamentumát az képezi, hogy adott hatalmat, hatóságot királynak, kormánynak - ő adott, mert Magyarországon a nemzet a hatalom kútfeje; de az állami attributumok minden ágában, nemcsak a törvényhozásban, hanem mindenben a magyar nemzet, épúgy mint az angol, részt tartott fenn magának s azt saját maga által választott közegek által kezelte. Ez a magyar alkotmányosság lényege; sok csorba üttetett már ez alapelven; ne adja Isten, hogy végkép elpusztítassék, mert a magyar szabadság palládiuma lenne vele elpusztítva. Nem a kinevezés, vagy választás határoz a közigazgatóság jósága felett, választással is lehet jó közigazgatás, kinevezéssel is lehet rossz, hanem határoz a közszellem s a nemzet erkölcsi érzete; ha ez egészséges, választással is lesz jó közigazgatás, ha ez korrumpált, kinevezéssel is rossz lesz.

Vigyázzon a nemzet, hogy mit cselekszik. Ne izolálja a közigazgatás kérdését a még ennél is magasabban álló politikai tekinteteknek számba vételétől. Ne terjesztgesse a kormányhatalmat mértéktelenül. Ne felejtse, hogy oly kormánynyal van dolga, melynek a függetlenség még cziméből is kitöröltetett, s melynek eljárására bizonyos, sem nem magyar, sem nem alkotmányos katonai körök még oly dolgokban is befolyást gyakorolnak, melyek a magyar nemzet legszentebb érdekeibe, nemzetiségébe s alkotmányosságának biztosítékaiba belevágnak. Jó lesz erről meg nem feledkezni.

Kifárasztottam az önök türelmét, pedig egyre még észrevételt kell tennem:

Helfy barátom még azt is említette, hogy én nem tekintettem magamat száműzöttnek, mert engem egy nemzet kegyelete vesz körül. Ebben talán egy kis nagyítás is van, mert bizony vannak nekem a hazában ellenségeim is, (Közbekiáltások: nincsenek!) Névvel is tudnám megnevezni. (Perczekig tartó éljenzés.) De hát én alázatos szívvel ismerem el, hogy 40 év óta nem látott hazámból a szives visszaemlékezésnek, a jóindulatnak, rokonérzetnek, sőt szabad mondanom a szeretetnek pártkülönbség nélkül igen sok tanusításával találkozom.

Hanem Magyarországnak két arcza van; az egyik az, a melyet a közélet hivatalos tükre mutogat, a másik pedig az, a mely az érzületek világának nyilatkozásaiban tűnik elő.

Mély hálával ismerem el, hogy ez a második arcz jóakarattal mosolyog ősz fejem felé, de az első oly kényszerhelyzetbe juttatott, hogy kénytelen vagyok magamat a haza száműzöttjének tekinteni.

Az a második arcz, az ő kedves mosolyával enyhíti ennek fájdalmát, az isten áldja meg érette, de azon a kényszerhelyzeten, hogy én a haza száműzöttjének vagyok kénytelen magamat tekinteni, nem változtathat. Én 22 év óta a nemzet száműzöttje vagyok.

Ezekkel elmondtam, a mivel helyzetemnek ez ünnepélyes alkalommal konstatálása végett önöknek is, magamnak is tartozni véltem.

És most engedjék meg, hogy a sziv minden melegével, a melyet embernek érezni megengedtetett, szívem hő hálaérzetével mondjak önöknek köszönetet ezért a rendkívüli, ezért a példátlan megtiszteltetésért, a melylyel hontalan ősz fejemet viszontagságos életem örömtelen végalkonyán megörvendezni méltóztattak. Példátlant mondtam azért, mert tekintve azt, hogy ez az ősz fej, melyet önök előtt tisztelettel és hálával hajtok meg, nincs körítve a siker nymbusának fénye által, hanem csak a becsületes igyekezet halvány csilláma rezeg felé, és tekintve azt, hogy ez az ősz fej, - melynek jelene nem számít, jövője pedig más nincs, mint a közel sír - 40 év óta távol szeretett hazájától hontalanságban viseli az életterhet, - én nem tudok példát a történelemben, hogy ilyen ember ily körülmények közt honfitársai részéről ily megtiszteltetésben részesült volna valaha, mint a minőre önöknek gyarlóságaimat elnéző kegyessége engem méltatott. (Hosszas éljenzés.) Kimagasló helye lesz ennek, a mig csak élek, legbecsesebb emlékeimben.

Valóságos erkölcsi jótétemény gyanánt hat az rám, melynek derűje be fog világítani hátralévő napjaim borujába.

A szeretet istene halmozza el önöket összesen s egyenként e jótéteményért, atyai kegyelmének legjobb áldásával. Fogadják érte szivem mélyéből fakadó köszönetemet. Ezen áldással és köszönettel hajtok fejet különösen a hölgyek előtt, a kik ily számos megjelenésükkel felmagasztosították ez alkalomnak megbecsülhetlen diszét és becsét. Azt mondtam, felmagasztosították, mert az önök nemének, hölgyeim, magasztos hivatása van az életben. A szeretet istene önöket rendelte alkotóivá és védangyalaivá a családi életnek, mely az emberiség erkölcsiségének bölcsője és palládiuma. Önök képezik ki az ifjú nemzedék szivét, jellemét. Azon nyom, melyet az anyai kéz a gyermek szivén és jellemén hagy, kitörülhetetlenül ott marad az egész életen át. Önök a haza oltárának papnői, kiknek hivatásuk éleszteni és fentartani rajta a hazaszeretet Vesztatüzét. Önök kezeibe adta isten a lelkesítés fáklyáját, és a legnagyobb örömök kincstárát, a melyből a becsületesen teljesített férfiúi, családfői és hazafiúi kötelességnek jutalmat osztogatnak.

Isten áldása kisérje önöket e nemes hivatások útjain, engedjék remélnem, hogy egy kis helyet feltartanak emlékezetükben e szegény öreg ember nevének számára, a kit ez ünnepélyes alkalomhoz való csatlakozásukkal boldoggá tettek.

Bevégzem beszédemet. Önök bennem, a hivatalos Magyarország száműzöttjében nem azt a jóra tehetetlenné züllött öreg embert üdvözlik, a ki hálával és tisztelettel hajt fejet önök előtt, hanem üdvözlik annak a multnak egyik munkását, a melynek emlékei, és hagyományai bele világítanak minden becsületes magyar ember szivének rejtekébe és aspirácziókat hoznak dobogásba, melyek kiirthatatlanok. Pártról-pártra, sőt egyénről-egyénre is különbözhetnek a nézetek ezen aspirácziók megvalósításának útja, módja, s a megvalósításukra való törekvés ideje s alkalomszerűsége felől; de én tudom, hogy nincs; tudom, hogy nem lehet oly magyar kebel, mely ezen aspirácziókban nem osztoznék. (Hosszas helyeslés.)

Hát azzal az intéssel, melyet a párisi kiállítás csodás sikere hoz ajkaimra: "tu ne cede malis, sed contra audentior ito" a mindnyájukkal közös érzelem nevében hivom fel önöket hölgyeim és uraim, hogy nem a puszta vágyódás sopánkodásával, hanem a jog magaslatára emelt akarat hazafiságával ürítsenek velem poharat a minden magyar szivében dobogó aspirácziók megvalósításának reményére. Jobb jövendőt a sokat szenvedett hazának! Éljen a magyar haza!

(Szűnni nem akaró s folyton kitörő zajos éljenzés.)



Jegyzetek

34. Kevéssel azután, hogy hontalanná lettem, az európai sajtóban egész körutat tett egy búcsú-szózat nemzetemhez nevemben. Az költött szózat. Én sem azt, sem mást nem irtam. [VISSZA]

35. Egy kardot markoló kéz van a czímerben s köriratul az idézett jelszó, Algernon Sidney jelszava. Egészen így szól: "Manus haec inimica tyrannis, ense petit placidam sub libertate quietem." [VISSZA]

36. "Ces messieurs ne sont pas des révolutionnaires, ce sont des patriotes illustres" - így szól a válasz. [VISSZA]

37. Velencze bevétele, minthogy e nélkül (az ádriai tengerpartokon nem lévén kikötő a császár rendelkezésére) Génuában vagy Livornóban kellene a Magyarországra szánt sereget hajóra szállítani, a mi a távolság miatt végtelen nehézséggel járna.

Utójegyzék, 1859. szept. [VISSZA]

38. Ez a czim az angol kormány figyelmét is már előbb magára vonta; meghagyta bécsi követjének, kérdezze meg gróf Rechberget, hogy mi ennek a czimnek az értelme? minthogy az ellenkezik (is inconsistent with) a zürichi alkukötéssel (lord John Russell, lord Loftusnak 1860. julius 4-ikén). Rechberg azt felelte, hogy Zürichben a czim iránt semmi sem lett határozva; aztán Mantua, Peschiera s a Po déli oldalán fekvő kis terület, melyek Ausztria birtokában hagyattak, Lombardiához tartoztak. A czim tehát helyes. (Loftus Russelnek, július 12-én.) [VISSZA]




Hátra Kezdőlap