| AZ IRODALOM FOGALMÁRÓL | TARTALOM | MŰALKOTÁS ÉS TÖRTÉNETISÉG |
Amikor az irodalomtörténész, ha csak gyakorlati megfontolásból, az elméleti rendszeralkotás igénye nélkül arra tesz kísérletet, hogy vizsgálatának tárgyát körvonalazza, egyúttal máris próbálkozni kénytelen – akarja vagy sem – diszciplínája ismeretelméleti és módszertani alapjainak meghatározásával is. Amint ugyanis az irodalomtörténész tudni véli, mi az irodalom, már azt is bevallja, mit tart az irodalomtörténetírásról mint tudományos megismerő tevékenységről. S ha az irodalomtörténetírást most előbb csupán tudományelméleti rendszerezésének gondjai, megoldatlan kérdései, nem pedig elért eredményei felől nézzük, – azt azért tesszük, mert a magyar irodalomtörténetírásra, a belső szakmaiakon túl, sajátos tehertételek is nehezedtek, s ezek sokáig, hosszú időn át hátráltatták, hogy önnön tudományos létjogával, hatókörével komolyan és kritikusan számotvessen – ilyenféle igény csak nemrég, az ötvenes-hatvanas évek fordulójától számíthatóan ébredt benne. Irodalomtörténetírásunkat a múlt század végén és e század elején autochton nemzetközpontú szemlélete szilárd, magabiztos öntudattal látta el – amit a pozitivista alapokon nyugvó ismeretelmélet is támogatott –, saját helyzetét illetően nem támadtak kételyei, sőt, feljogosítva érezte magát, hogy a szellemtudományok sorában kiemelkedő, szintetizáló szerepet vigyen, és programszerűen afféle morális színezetű nemzetkarakterológiát képviseljen. A konzervatív irodalomtörténetírás ideológiai tartalmú nemzeti kultúratörténetté szélesült, illetve ebben a kultúrtörténetben az erkölcsi vezérlő eszméket foglalta össze és hirdette klasszikus irodalmi példák örök mintává nemesítésével. Beöthy Zsolt A magyar irodalom kis tükre (1896) című főművének sokadik, két háború közötti kiadásához Kéky Lajos írt bevezetőt, innen tudjuk, hogy ez a nagy hatású kézikönyv a szerzőnek a millenniumi országos ünnepségek során A magyar szellemi élet fejlődése című egyetemi előadásaiból állt egybe. Beöthy szerint irodalomnak tekinthető a magyar szellem minden olyan alkotása, amelynek felfogása, célzata, tárgya vagy előadása által megnyilatkozik a nemzet lelke, gondolkodása, érzése, képzelete vagy legalább valami belőle. Jellemző ez a – részint Toldy Ferenctől átörökölt – fogalomleírás, de általánosan elterjedtnek már a század elején {16.} sem mondható. Nemcsak Riedl Frigyes haladta túl – mint Németh G. Béla írja – a nemzeti elv egyoldalú mércévé emelését, hanem azok a kevésbé jelentős pozitivista irodalomtörténészek is, akik megpróbálták – német, francia és angol példák nyomán – tudományszakjuk alapjait rendszerbe foglalni. Szigetvári Iván Az irodalomtörténet elméletéről (1905) szóló – főként ismertető jellegű, mesterei nyomdokain haladó – könyve Taine és Brunetiére munkássága bemutatása mellett kevés eredeti észrevételt nyújt. Dézsi Lajos Az irodalomtörténet módszerei (1903) című áttekintése, mely hatalmas anyagismeretet megmozgatva, példaszerű világossággal és logikával rendszerezi a tudnivalókat, lépést tartva a legfrissebb külföldi eredményekkel, oly időben jelent meg, amidőn az irodalomtörténet, "e szép tárgy [...] közel van ahhoz, hogy önálló tudományággá fejlődjék", vagyis olyan pillanatban, amikor az irodalomtörténeti módszertan kiépítése nemcsak hogy lehetségesnek, hanem üdvösnek és kívánatosnak is látszott. Dézsi száraz filológus hangján is átütött a tudós visszafogott lelkesültsége, ahogyan öntudatos biztonsággal könyvének tárgyát pontokba szedve előrebocsátotta. A század elején Lukács György volt az egyetlen, aki esztéta létére érzékelte az irodalomtörténetírás ismeretelméleti és módszertani nehézségeit. Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez (1910) című tanulmánya már kiindulásul azt vetette fel, hogy az irodalomtörténet paradox feladat előtt áll, mivel két szempontot kell egyesítenie: keresnie kell az esztétikai absztrakciókban megfogalmazott formák fejlődési útjait és egyszersmind az egyes irodalmi művek ezerfelé ágazó szövevényében az állandót, a törvényszerűt. A diakrónia és szinkrónia összefüggő és szemben álló, azóta is oly sokat tárgyalt, vitatott kapcsolata ez a paradoxon. Lukács az irodalomtörténetírásnak nemcsak ezt az egy dilemmáját vette észre idejekorán, hanem más érzékeny pontjaira is rávilágított, így az értékelés problematikájára, mondván, hogy az "irodalomban nem választható el soha [...] az észrevevés, a tudomásulvétel, a ténymegállapítás az értékeléstől"; nem értékelt irodalom ugyanis – írja – nem létezik, nem is képzelhető el. S ugyanígy, tiszta endogám irodalomtudomány nincsen és nem is lehet soha, mert az emberrel foglalkozó tudományokat, köztük az irodalomtörténetet sem lehet a történelemtől izolálni. Az irodalomtörténet nem képes tárgyát a többi természeti és társadalmi folyamattól elválasztani, még absztrakciókban sem. Minden irodalmi jelenség ugyanis legbensőbb élettartalmainkkal elválaszthatatlan összefüggésben van, és végső soron ebből a lélekállapotból értékeljük az irodalmi jelenségeket. Azon kívül, hogy hogyan hat ránk, "a mi lényünk centrumára" a művészi alkotás, semmi igazi mértékünk nincs, semmi, ami az értékelésnek nevezett lelki folyamatot irányíthatná. Ilyenformán, mondja Lukács, az irodalomtörténet "élmények referátuma"; kísérlet arra, hogy az élményeket elrendezzük oly módon, hogy azok megérthetőkké váljanak, s kapcsolatok és szintézisek létesüljenek közöttük. A közös alap mindig az {17.} élmény, az irodalomtörténet alapfogalmai élményi, szubjektív természetűek, s ez a szubjektivitás vezet az igazi, használható törvényszerűségek felismerése felé. A tudományos fogalmak csupán azt az illúziót keltik, hogy megragadtuk velük az irodalom elevenségét, valójában mindig egy lépésre vagyunk attól, hogy megfogjuk a dolgokat; fogalmainkkal nem vagyunk képesek feloldani cél és eszköz disszonanciáját. Így jut el végül Lukács a bergsoni intuitív módszerhez, amellyel megszüntetni véli a részek és az egész feloldhatatlannak tetsző ellentétét, leküzdi azt a nehézséget, hogy fogalmaink nem képesek az eleven valóságot befogadni, s végül feloldja a vagy absztrahálunk, vagy csupán leírunk circulus vitiosusát. Az intuíció tehát áthidaló funkciót tölt be Lukács rendszerében: eltünteti az embertudományokban rejlő ismeretelméleti paradoxont, amely a tudományos igényű fogalomalkotás és az irodalom élményi természete, egyéni szuggesztivitása, friss közvetlensége közötti ellentétből fakad.
Lukács gondolatmenete nem áll meg azon a ponton, hogy az irodalomtörténetet az embertudományok körébe utalva, annak csupán élményszerűségét hangsúlyozza, és módszertanát is szubjektivizálja, azaz a szubjektum önkényére bízza, a személyes érzékenység, a befogadás határai közé szorítsa az irodalomtörténeti megismerést. A tanulmány azért rendkívül figyelemre méltó, mert szerzője a szubjektivitást összekapcsolja a racionalizálással, az "élmények referátumát" a fogalmiasítással. Az irodalomtörténetet a szociológia és az esztétika organikus egyesítéseként fogja fel, abból kiindulva, hogy az irodalom szociális jelenség és társadalmilag meghatározott emberi közlés, amelyet az irodalmi forma közvetít; alapkategóriája a stílus, az irodalomszociológiáé a hatás. A formának, stílusnak, hatásnak története van, s az irodalomtörténet ezzel a változással foglalkozik, mely egyszersmind fejlődés is, a stílusok fejlődése, felvirágzása és elhervadása.
Ezúttal teljesen mellékes, hogy Lukács György gondolatmenetéből mi maradt meg és mi avult el; tanulmányának jelentősége abban foglalható össze, hogy a magyar irodalomtörténetírás önértéktudatának tetőpontján és a sok tekintetben fölülmúlhatatlan Horváth János pályakezdése idején felvillantotta e tudományág ismeretelméleti problémáit, érzékeltette e tudományszak művelői előtt a megoldásra váró elméleti kérdések sorát, megkísérelte néhány sarkalatos tudományos kategória rendszerbe állítását. Az irodalomtörténetet kiemelte a nacionalista korlátozottságú nemzeti ideológia köréből és filozófiai távlatokkal szembesítette (mint néhány évvel később, 1915-ben Fogarasi Béla is tette Az irodalomtörténet filozófiai problémái című tanulmányában). A megismerés paradoxonjainak és circulus vitiosusainak felvetésével pedig az irodalomtörténet létkérdéseire világított rá; termékenyítő, továbbgondolkodtató kérdőjeleket rajzolt fel, s mint igazolódott, a tudományágnak később ezek mindegyikével foglalkoznia is kellett. Lukács gondolatmenetéből az is kiderült: az irodalom-{18.}történetet nem úgy képzelte el, hogy az csupán a lezárt múlt történetének tanulmányozására hivatott; érveléséből kitűnt, hogy a történeti múltszemléletet programszerűen összekapcsolta a jelen érdekű olvasói befogadással. A lélek és a formák (1910) bevezetőjében – mely a kritika műfajáról szól – ezt írja: "Adatok mindig vannak és mindig bennük van minden, de minden időnek más görögök kellenek, és más középkor, és más reneszánsz. És minden igazi idő megteremti őket magának, és minden újonnan látás újonnan teremtés." Lukács kritikaelmélete sajátságosan egyéni színezettel jelentkezett ebben az esszéjében, összekapcsolta azt az esztétikai kultúra – a hangulat, a pillanat, a véletlen művészete – bírálatával s a kritikának ugyanolyan szerepet szánt, mint a "lényegkifejező" művészetnek: az önmegváltás, a lélekformálás, a szimbolikus élet természetfölötti, misztikus eszközének tekintette. A tragikus izoláltságot eszményítő irodalomértelmezéstől Lukács útja később messze elkanyarodott, ám ez az írása nem állításai, hanem kérdésfeltevései révén megőrizte gondolati elevenségét.
A magyar irodalomtörténetírás Horváth János működésével új szakaszba lépett, s minden őt megelőző eredménynél magasabb szintre jutott. Az a tanulmánya, mely tudományos elveit összefoglalta, a szerény Magyar irodalomismeret (1922) címet viselte, minden fontosabb pontban ellene mondott Lukács tételeinek, anélkül persze, hogy Horváth Jánosnak a legcsekélyebb mértékben is célja lett volna azok cáfolata. A magyar irodalomtörténetírás mint tudományos diszciplína Horváth János szintézisfelfogásában érte el a fogalmi tisztázottságnak és homogén rendszerbe állításnak azt a fokát, melyben egyesült a hazai tudományos hagyomány a külföldi eredmények mértéktartóan óvatos feldolgozásával, s amely egyben az utolsó kísérlet volt arra, hogy az irodalomtörténész magát az irodalmi fejlődés sajátosságait kísérje elsősorban figyelemmel, s az azokból levont általánosítások és következtetések révén alkosson összefüggő tudományos elméletet és módszertant. Horváth János "önelvű"-nek nevezte "irodalomismeret"-ét, s ez az önelvűség két fő felismerésen nyugodott: azon, hogy anyagát "egynemű egység"-nek fogta fel, tárgyát mint "irodalmi" anyagot, mint irodalmiságot kezelte és azon, hogy "irodalmunk saját történeti anyagának vallomására" bízta magát. Nem kívánt mástól kölcsönkérni semmiféle elméleti sablont, "még csak általános filozófiai rendszert sem", mivel a tárgytól idegen minták átvételével – írta – a priori rendszerező elvet erőltetnénk arra az anyagra, amelyet nem lemásolt fogalmi sablonok segítségével, hanem csak egyes-egyedül a tárgyi hűség szemmel tartásával ismerhetünk meg igazán. Az önelvűség mellett a tárgyi hűség szintéziselvének másik vezérszava: a tárgyi hűség követelményéhez való föltétlen ragaszkodásával vélte elkerülni azt a nem szándékolt önkényességet, mely az irodalomtörténetet azáltal fenyegeti, hogy kénytelen az egyedi műalkotásokhoz, folyamatokhoz a fogalmi absztrakciók általános {19.} síkjáról közeledni. A tárgyi hűség követelménye két jelentést rejtett magában. Az egyik irodalomelméleti-módszertani jellegű volt, s azt célozta, hogy Horváth János csökkenteni kívánta a távolságot, mely az irodalomtörténet elvont fogalmi rendszere, az irodalom organizmusát szétdaraboló módszere és az irodalom konkrét világa között szükségképpen létrejön. Másik jelentése az irodalomtörténet vizsgálati körére vonatkozott: a tárgyi hűség ugyanis tiszteletben tartja az irodalom nemzeti sajátosságait, ezzel különbözteti meg a más nyelvű irodalmaktól. A tárgyi hűség a más nyelvű irodalmaktól történeti körülményei folytán elkülönülő nemzeti irodalom egyediesítő jegyeinek összessége. Beöthy Zsolt szintézise "eleve kigondoltsággal" Taine rendszerét alkalmazta a mi irodalmunkra, ami Horváth János szerint megengedhetetlen lépés volt. "Kérdezzük meg saját anyagunkat, akkor lesz irodalomtörténeti szintézisünk nemcsak tárgyi hűségű, hanem magyar is egyúttal." Horváth János azért hangsúlyozza, hogy önelvű rendszerezés elvi alapvetését foglalja össze, mert ezzel is nyomatékosan kifejezésre akarta juttatni: nem áll szándékában a nemzeti, a magyar szempontot kizárólagos vagy értékmérő normává emelni, az irodalmat irodalmi sajátosságai révén óhajtja magyarázni, de ugyanakkor nem kívánja a nemzeti szempontot mellőzni sem, mert ennek kiszorítása magával vonná a történeti egyediség és változás, az időrendi kibontakozás és az irodalmi fejlődés sajátszerű tényeinek figyelmen kívül hagyását.
Az önelvűség és a tárgyi hűség fogalmában az irodalomtörténet módszertanának leglényegesebb vonásai összpontosultak, ezzel szemben az irodalmi stílus és az irodalmi tudat azt foglalta magába, amire a vizsgálatnak elsősorban irányulnia kell: az irodalomtörténet tárgyát jelölte. E két fogalom közül az irodalmi tudatot ruházta fel Horváth János tágasabb, szélesebb jelentéstartalommal. Az irodalmi tudat mindenekelőtt azt fejezte ki, ahogy az irodalom önmagát szemléli, ahogy önmagáról koronként változó képet fest. De nemcsak ez és ennyi: az irodalmi tudat összegezés, a fejlődés eredője, kiteljesedése; mindaz, ami a történetileg változó irodalomban fejlődés és érték, benne halmozódik fel. Az irodalom minőségfogalma és világos öntudata, a kollektivitás történeti önismerete e tudatban nyeri el legtisztább megvalósulási formáját. Az így értelmezett irodalmi tudatnak része az irodalomtörténet és a kritika, de el is különül tőle: az irodalomtörténet "az irodalmi tudat genetikus önismeretének tudományos szerve". Az irodalmi tudatnak ily módon kettős értelme van, "belső" és "külső" jelentéssel rendelkezik: magának az irodalomnak mintegy a lényege és sűrítménye és egyszersmind a róla szerzett tudományos ismeretek foglalata. Ez a fogalom közvetítő szerepet tölt be: az irodalmat és az irodalomtörténetet szorosan összekapcsolja, sőt, e kategóriában egymásba is olvasztja a vizsgált tárgyat a róla szóló diszciplínával. A "szép tárgy" Horváth János szintéziselvében így jutott el a betetőzéshez, önnön méltóságtudatának csúcspontjára: az irodalomtörténet, miközben meg-{20.}alkotta logikailag tisztázott, összefüggő rendszerbe állított tudományos fogalomkészletét s ezzel igazolta saját különlétének jogosultságát, ugyanakkor az irodalommal egyenrangú szerepet vívott ki magának, és vele eszmei párost alkotva, ugyanazt vizsgálta és tartotta számon, amit az irodalom hordozott: a nemzeti szellem írásban megnyilatkozó lelki és erkölcsi értékeit. Ennélfogva lesz, lehet "nemzeti önismeretünk ösztönét is legméltóbban hevítő tudományos feladatok egyike" az irodalomtörténészi munkálkodás, s ennek a felfogásnak köszönhette az irodalomtörténetírás, hogy szaktudományos hatáskörén túllépő megbecsültséget mondhatott sokáig magáénak mind a tudományos életben, mind pedig az oktatásügyben. Az irodalomtörténet töretlenül megőrizte eme kitüntetett helyét 1945 után, a változott körülmények között is; sőt, ha lehet, jelentősége még inkább tovább nőtt az irodalmi irányultságú kulturális politika által ráruházott ideológiai, tudatformáló funkció révén. Az irodalomtörténet helyzete a hatvanas évek folyamán alakult át, de akkor gyökeresen: míg ugyanis Horváth János szintéziselmélete az irodalomtörténetet irodalomtudományi szerepkörűvé tágította, s rendszerében az irodalomtörténet bekebelezte a történeti mellett az elméleti és poétikai szakágakat is, addig az új irodalomértelmező és műelemző módszerek beáramlásával az irodalomtörténet fokozatosan háttérbe szorult, az irodalomtudományon belül másodlagos feladatkörök ellátására kapott csupán megbízatást. Az irodalomelmélet az irodalomtudomány "filozófiája" rangját követelte magának, az irodalom non plus ultrá-jának, a művek ontológiájának egyedül hivatott magyarázójaként, ezzel szemben az irodalomtörténet az empirikus leírás szintjén végezhetett, a voltaképpeni irodalmi "lényeg"-től távol, külsődleges adatfeltárást, életrajzi és textológiai kutatást, s módszeréből következően csak hézagos műjellemzésre merhetett vállalkozni.
| AZ IRODALOM FOGALMÁRÓL | TARTALOM | MŰALKOTÁS ÉS TÖRTÉNETISÉG |