Az 1956-os válság és a konszolidáció kezdetei

Az 1956-os tragikus események líránk történetében – bár csak ideiglenesen – szépen formálódó fejlődési ívet szakítottak meg. A felszabadulás utáni költészet folytonosságát azonban e tragikus eseménysorozat sem tudta szétrombolni, de az 1945 óta fokozatosan érlelődő – kitérőkön és veszteglési fázisokon át érvényesülő – kiteljesedést egy időre megszakasztotta. Az 1956 őszét közvetlen megelőző rövid időben s az október utáni hónapokban a társadalmi konfliktusok, a politikai események, ideológiai zavarok hatására a költészet életében is válságos helyzetek alakultak ki, bizonytalanság és bénultságot okozó zavar keletkezett. A már néhány éve tartó erjedés, mely a különböző művekben rendkívül erősen drámai tartalmakat szült, ebben a periódusban nemhogy a tisztulás irányába haladhatott volna, hanem éppenséggel megakadt. A lehiggadás helyett az áramlások hirtelen fölkavarodtak, s a bizonytalan, fájdalmas történelmi helyzet jó néhány alkotónkat {93.} tartós válságba sodorta, sokkolta. Még 1957-ben is hiányzik az újra megszólalók soraiból az idősebb és fiatalabb nemzedék megannyi kiemelkedő képviselője. Benjámin László, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, Csanádi Imre, Simon István igazában nincsenek jelen a líra nagyon megritkult mezőnyében; és hallgat Illyés Gyula, Kassák Lajos, miként még annyian mások is. Az újraszólaláshoz szükséges kedv hiányzott, de ha a szituáció bonyolultságát, az alkotást motiváló körülményeket nézzük, érthetjük és magyarázni tudjuk a bénultságot. Az átéltekre a költészet sem reagált azonnal és egységesen, a görcsök itt is nehezen oldódtak. Ugyanakkor a majdani gyógyulás jeleit, az oldódás és újrakezdés gesztusait is ez a műfaj reprezentálta mindenekelőtt.

Abban a vákuumban, mely 1957 elején jellemezte költészetünket, egy újonnan fellépő lírikusnemzedék szólalt meg először. Néhányan közülük már 1957 előtt elkezdték pályájukat, de nem alkottak zárt nemzedéki együttest; ami hasonló vagy közös pályakezdésükben, azt a körülmények hívták életre: a líra eligazító szava iránti általános igény és e költők küldetéstudata. Meglepően eredetit sem hoztak, szavuk sem bizonyult elég erősnek. Csupán arról beszéltek – szerényen megmaradva addigi határaik között –, amiről elsődleges és hiteles élményeket szerezhettek. Közülük talán Györe Imre (Fény, 1956), Garai Gábor (Zsúfolt napok, 1956) beszélt – későbbi pályaszakaszuk felől tekintve – legkevésbé a saját hangján, de Váci Mihály (Ereszalja, 1956) próbaútja sem volt több a szokott átlagnál, miként Szécsi Margité (Március, 1955) sem. A "csoportból" leghamarabb a már 1954-ben kötettel (Felröppen a madár) jelentkező Csoóri Sándor hívta fel magára a figyelmet. A körülöttük gyülekezők – szintén egészen kezdők módjára még – szinte egyöntetűen a paraszti életkörhöz fűző gyerekkori élményvilágról, a tájban s szülőföldön otthonos lélek egyszerű érzelmeiről, meghitt pillanatok varázsáról, rossz emlékekről, nyomasztó múltról meg a líra "örök" témáiról énekeltek, csöndesen, általában szemlélődő modorban (Takács Imre: Zsellérek unokája, 1955; Kalász Márton: Hajnali szekerek, 1955). Jelentkezésük pillanatában nem játszhattak még számottevő szerepet költészetünk akkori szerkezetének formálódásában. Ez a szerep viszont annál lényegesebbé vált 1956 után, amikor az egész líra az újrakezdés gondjával küszködött. Közülük többen – a hozzájuk társuló még fiatalabbakkal együtt – a konszolidáció periódusában úttörő feladatokat vállaltak magukra.

Az 1956-os tragédia után a költészet életében az első igazán jelentős, demonstratív esemény a 15 fiatal költő 105 verse című – 1957 tavaszán szerkesztett – antológia megjelenése volt. A fiatalok seregszemléje ez a kötet, azoké, akik közül többen (Csoóri Sándor, Garai Gábor, Szécsi Margit, Takács Imre) már az ötvenes évek elején jelentkeztek első verseikkel, s az ötvenes évek közepén már jórészt tehetséges lírikusok hírében állnak; de sem ők, sem az egy-két esztendővel mögöttük járók (Bede Anna, Demény Ottó, Csanády János, Hárs György) igazában nem tudták még kibontakoztatni tehetségüket a gyűjtemény megjelenéséig. Egyébként az együtt szereplők nem tekinthetők zárt nemzedéki csoportnak, alkatuk és művészi színvonaluk tekintetében is szembeötlő különbözések tapasztal-{94.}hatók köztük. Annyiban mégis volt bizonyos érdekessége együttes fellépésüknek, hogy valamelyest hírt s választ adott arra, miként élte át a legifjabb évjárat a közelmúlt idők kataklizmáit, hogyan reagált a bonyolult történelmi helyzetre, milyen magatartást alakított ki. A kritika vegyes érzelmekkel fogadta ezt a demonstrációt, nem jutott egyezségre az antológia megítélésében. Némelyek a veszteglés, az elbizonytalanodás, a bezárkózás, a válságérzet jeleit olvasták ki a kötetből, a költői világ beszűkülésére figyeltek fel. Mások is észlelték a gondolatszegénység, az átélt események lecsapódásaként felfogható zavarodottság, s a rossz közérzet tüneteit, ugyanakkor a fiatalok még tétova gesztusaiban az "új nép, másfajta raj" készülődését érezték, a szocialista líra friss költőnemzedékének formálódását látták, bizakodva, szemben azokkal, akik úgy ítélték meg a csoport helyzetét, hogy előre nem lehet eldönteni, útjuk valóban a szocialista líra felé halad-e majd, avagy visszafelé, a "népi" és "polgári" epigonizmusba. Az antológia jellegzetesen átmeneti állapotot tükrözött. Szereplői elkerülték a sematizmus hatásait s következményeit. Újfajta líra igénye élt bennük, de szándékuk egyelőre csak féleredményeket hozott, maguk sem látták még a biztos irányt, nemigen tudták kialakítani saját líraviláguk alapjait. Az irodalmi élet konszolidációja csak a kezdeteknél tartott. A bizonytalansággal küszködő fiatalok nehezen igazodtak el az új helyzetben. Közéletiségük félszeg volt, hajlottak a visszahúzódásra, inkább a redukált bensőség övezeteiben próbáltak otthonosan berendezkedni.

A 15 fiatal költő 105 versét rövidesen követte a lényegesen nagyobb – és egyöntetűbb – visszhangot keltő új gyűjtemény, a Tűz-tánc (1958), mely a konszolidálódó irodalmi élet eseménye lett, az előző antológiánál sokkal erősebb figyelmet ébresztett. A szereplő fiatalok mezőnye lényegesen megváltozott, az amott is jelentkezők (Garai Gábor, Papp László, Kalász Márton, Hárs György) mellett új nevek bukkantak fel: Ladányi Mihályé, Váci Mihályé, Györe Imréé, Mezei Andrásé, Maróti Lajosé és másoké. A névsor változása egyben új tendenciákat is jelzett. Ez a válogatás sok tekintetben más hangú, új karakterű fiatal költészet bontakozását mutatta. Az előszó írója így fogalmazott: "Magától értetődő feladatunknak tekintettük, és legfőbb célunk az volt, hogy számos ellenvetéssel szemben bemutassuk: létezik máris és létezett 1957-ben is olyan költői kórus hazánkban, amelyik egészséges-természetes alkatánál fogva nem riadt vissza a politikától, a nagy társadalmi kérdésektől, a rázúduló történelemtől, nem menekült rezignált befeléfordulásba, mert hiszen nem illúziókra építette meggyőződését, hanem – a megrázkódtatásokat kibíró – lényegében szocialista világnézetre. Éppen ezért 1957-et sem tartotta a határozottabb kiállás alól mentesítő időszaknak, hanem éppen ellenkezőleg, a harcbaszállás kötelező időszakának." A Tűz-tánc kórusa valamivel vegyesebb volt annál, hogysem ezt a jellemrajzot és programot egyhangúlag bizonyíthatta volna. Egységesebben szerveződött ez az együttes az előzőnél, ha nem tekinthetjük is a szó szoros értelmében szervezett, mozgalomszerűen jelentkező generációnak, mélyben feltűnően rokon, közös vonások alakítanák ki a szigorú összetartozás alapját. "A kötet költői nem egy nemzedék zárt egységében lépnek elénk" (Bóka László). A {95.} színvonal sem egyenletes. A vitathatatlan tehetségek s ígéretek közt valóban voltak "rég megrekedt, kallódó költők és néhány-verses kezdők" is (Kiss Ferenc), s ez kétségtelen fokozta a könyv elegyességét, egységlazító tarkaságát, belső értékfeszültségeit. Ugyanakkor a kritika (például Szabolcsi Miklósé) joggal hívta fel a figyelmet némelyek indokolatlan mellőzésére, a válogatás fogyatékosságaira is. Nem lehet tehát a Tűz-tánc-ot tökéletesen kiérlelt költői teljesítmények homogén együttesének tekinteni. Szerepe – mindezek ellenére – irodalomtörténeti, s az 1956 után újraéledő költészet fejlődési folyamatában határkövet jelent. "Költői gyengeségek, a modernizmus körüli problémák s az egyenetlen színvonal ellenére a Tűz-tánc-nak le nem tagadható jelentősége van irodalmunk fejlődésében ... eszmeileg szilárd, a mában élő, a szocializmus ügyéért lobogó korszerű líra megteremtésének kezdete" (Szabolcsi Miklós). A már ekkor legjelentősebbnek mutatkozó egyéniségek a politikus-közéleti költőmagatartás igényével léptek fel, a forradalmiság eszméjét s programját fogalmazták, a kombattáns költőiség példáit hozták. Megküzdöttek a "kizökkent idő" élményével, emlékeik közt ott kavarogtak a közelmúlt események, melyek az eszmei határozottság, a helytállás parancsát sugallták, a szocializmus ügyének védelmét állították előtérbe. A korszerűség követelménye is új életre támadt ars poeticájukban. Arról vallottak, hogy a művésznek át kell éreznie – s értenie kell – a kor mélységeit, bonyolultságát, ki kell fejeznie a kitágult világ élményét, szembenézve az emberiséget fenyegető veszedelmekkel is, harcolva a rendért, az értelem uralmáért, az összhangért. Egyértelműen hitet tettek a szocializmus mellett, szenvedéllyel szóltak 1956 drámájáról. A 15 fiatal költő 105 verséhez képest különösen szembetűnő volt a politikus szemléletmód erősödése, a szocialista költőszerep tétovaság nélküli vállalása, a történelmi-közösségi élmények versbe áramlása. Esztétikai értelemben nem hoztak versforradalmat, de az új tájékozódás szándékát bizonyítani tudták, elsősorban az avantgarde irányok bizonyos vívmányainak áthasonítása révén.

A Tűz-tánc egymagában nem állíthatta vissza a líra folytonosságát. Költészetünknek ezek a jobbára kezdő fiatalok csupán egyetlen részét alkothatták, s a teljes mezőny még 1957 után is hiányosnak mondható egy ideig. A "tűz-táncosok" kiállása, kórusban való jelentkezése jótékonyan és erőteljesen hatott, de nem helyettesíthette a még jórészt hallgatók külön számvetését; az előző nemzedékek visszahúzódásából adódó nagyon érzékeny hiányt nem tölthette be. A nagy dilemmákkal küszködő lírikusok viszont csak lassan tértek vissza az irodalmi életbe. 1957 táján már nem lehetett kétséges, hogy az oldódási folyamat megkezdődik, s a líra kilábal a válságból, ám a tényleges eredmények és demonstrációk még várattak magukra. Hosszan tartott a feszültségekkel terhes átmenetiség állapota, lassan ment végbe az újrarendeződés folyamata. Csak 1960–1962 körül beszélhetünk arról, hogy a líra színképe fokozatosan gazdagodik, amikor újra megszólal Illyés Gyula, Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László; publikálni kezdenek mások is a bénultsággal küzdők közül. Először csupán elszórtan jelennek meg verseik (Benjámin László: Vérző zászlók alatt, Juhász Ferenc: Tűzliliom az éjszakában, Nagy László: Szépjelű május), az egyes kötetek {96.} lassabban érlelődnek. A jelzett időben egyelőre továbbra is a Juhász Ferencék utáni nemzedék fiataljai haladnak elől, ők azok, akik gyors egymásutánban adják ki versesköteteiket (Váci Mihály: Mindenütt otthon, 1961; Garai Gábor: Ének gyógyulásért, 1958, Emberi szertartás, 1960; Ladányi Mihály: Az út kezdete, 1959, Öklök és tenyerek, 1961; Fodor András: Józan reggel, 1958, Tengerek, dombok, 1961; Csoóri Sándor: Menekülés a magányból, 1962; Kalász Márton: Ünnep előtt, 1961; Györe Imre: Zuhogj csak, ár, 1958; Korbácsos ének, 1959). Érthető a fiatalok termékenysége, hiszen az ő helyzetük kedvezőbb, mint azoké, akik igen mélyen átélték az 1956 előtti bonyolult történelmi időszakot is. Számukra a konszolidációval, a bontakozó új távlatokkal való azonosulás, a múltból való továbblépés korántsem jelentett olyan küzdelmes vállalkozást, miként az előttük járóknak, akiket személyesen meggyötörtek a társadalmi konfliktusok. Benjáminéknak, Juhászéknak saját ars poeticájukkal, korábbi útjukkal kellett szembenézniük, s csak a korántsem egyszerű számvetés és önelemzés végeredményeként küzdhették ki a folytatás új szemléleti alapjait. A katarzist azonban nemsokára fontos eredmények tanúsítják.