JANKOVICH FERENC (1907–1971)

Jankovich Ferencet (1907–1971) műveltsége és verskultúrája a Nyugathoz kötötte, világképe, költészetének tematikája és lázadó indulatai vitték a népi mozgalomba. Versei festői pannon tájaktól, idillikus életképektől és derűs játékosságtól kapták fényüket. A természetben és a szerelemben keresett harmóniát, klasszikus hagyományokat követett, meg tudta szólaltatni Csokonai Vitéz Mihály játékos könnyedségét és Berzsenyi Dániel zord erejét. Lírájának derűjét a társadalmi igazságtalanságok sötétítették el: lázadó indulattal formált realisztikus arcképeket a paraszti élet elesettjeiről. A háború közeledtével tehetetlen rémületet érzett, a nemzethalál sötét látomását vetítette verseibe. Életereje és tettvágya mégis a közéleti állásfoglalásban találta meg igazi feladatát, Szántód {457.} partjainál című vallomásos költeményében szociális és kulturális elkötelezettségét fejezte ki.

A háborús években mindent veszni látott, az "öngyilkos civilizációról" írt verseket, e végletes elkeseredést váltotta fel a felszabadulás után a hirtelen öröm. A régi fiatalos derű és bizakodás éledt fel verseiben, mint annyian, ő is történelmi újrakezdést hirdetett: "Csak előre a jobb parancsra, / feledve mindent, ami volt. / A dalra is úgy nyíljon ajkunk, / mint ki soha nem dalolt" (Romhalmok fölött). Hasonló lelkesültség szőtte át Holt táj ébresztése és Nyári út című költeményeit. Ismét idilli fényben ragyogtatta meg élményeit, mint a harmincas években, szinte már vallásos áhítattal hívta és ünnepelte a szabadságot: "Jövel Szentlélek, Szabadság – / Szárnyakon fénylő magasság ..." (Kardal). Ebben a napsugaras hangulatban költötte át a Marseillaise-t, s írta meg az újjáépítés népszerű indulóját, a népi kollégiumok feltörekvő ifjúságának dalát:

Sej, a mi lobogónkat
fényes szelek fújják,
sej, az van arra írva:
Éljen a Szabadság!
Sej, szellők, fényes szellők,
fújjátok, fújjátok –
holnapra megforgatjuk
az egész világot.
(Sej, a mi lobogónkat)

Verseiben az országépítés eltökéltsége, a történelmi vállalkozás szenvedélye jelentkezett: "Tettre, magyar nép!" – kiáltotta az új idők cselekvő szelleme szerint Jelige című versének zárósorában. Ennek ellenére 1948 őszétől vissza kellett vonulnia: Galamb-röptében (1948) című kötetének megjelenése után ő is kiszorult az irodalmi életből, s csak 1954-ben jelenhetett meg Szántód partjainál című válogatott verseskötete. Közben sem hallgatott, magányában a paraszti közösség, a szülőföld és az emlékek megtartó erejéhez folyamodott (A kőmíves, Mit ér a haza?). A dunántúli szülőföld ihlető élménye vezette el a történelemhez is. Gyerekkorától kezdve jól ismerte a Balaton-felvidék történelmi emlékeit, Zrínyi Miklós és Thury György honvédő harcait, a szelíd hegyeket koszorúzó régi várromok történetét. Visszatérve a szülőföldre ismét a hősi múlt emlékeire és mondáira figyelt. Csatatáj című történelmi elégiája a természeti képekből bontotta ki a történelmi múlt emlékanyagát: "Jegenyesor szabdalta sík mezők / s hegyek, egymással meg-megütközők; / körül száz zászló rongyosan lobog, / bújkálnak a hegyek, / mered a táj, mint véres ütközet, / mint török-kori hadmozdulatok." Ez a költemény volt Jankovich Ferenc történelmi regényeinek első jele (e regények elemzésére kézikönyvünk Próza című kötetében térünk ki).

{458.} Ezek a kapcsolatok – a szülőfölddel és történetével átélt termékeny közösség – vezették el újra a bizalomhoz. A néphez című versében már így beszélt: "Nem kétlem én, hogy ez a nép / ne jutna mindig följebb: / ki oly lent volt, mint ő elébb, / az csak magasba törhet." Ez a bizalom vezette vissza az irodalmi életbe, amelynek konszolidációja érdekében értékes munkát végzett 1956 után. Sorra jelentek meg új verseskönyvei is: 1956-ban A fény virágai, 1959-ben Összegyűjtött versei, 1960-ban a Napravárók, 1962-ben a Tavaszidéző. Ez a könyv zárta le költészetének addigi szakaszát. Jankovich Ferenc mindenekelőtt az egyszerű témák, a konvencionális lírai helyzetek költője. Legjobb darabjainak fő erénye a természetesség, amelyet zeneiséggel, egy-egy régies nyelvi fordulattal egyénit ízessé, hangulatossá. Későbbi pályája azonban ezt az alkati lehetőséget nem teljesítette ki. Helyette – láthatóan az illyési példa hatására – a közéleti, nemzeti költő nagyobb igényű szerepét igyekezett betölteni. Szándékához kevés volt a költői teljesítmény fedezete, s e sajátos aránytalanság következtében költészetét fokozott mértékben jellemezték a művészi felhígulás tünetei: a szónokiasság, a mesterkélt harsányság, a magasra emelt lelkesedés. Mindez közéleti idillizmushoz, a jövő boldogságának romantikus pátoszához vezetett. A hatvanas években kibontakozó költészete részben didaktikus, hangjának lobogó szenvedélyessége voltaképpen patriarchális érzelmességet palástol. A költői fegyelem fellazulásához minden bizonnyal hozzájárult ezeknek az éveknek a szinte állandósult írói túltermelése is. Köteteiről szólva a kritika (Rónay György, Koczkás Sándor, Fülöp László) is mind egyértelműbben tette szóvá e negatív sajátosságait.

Költészete az évtized végén – a betegség és az öregség hatására – alakult át; Parázs (1966) és Idők szálltán (1968) című versesköteteiben a visszatekintés és a számvetés kapott nagy szerepet. Az élet szomorú tűnékenységét panaszolta (Az elmúlt jövőről), döbbent rémülettel ismerte fel azt, hogy az élet egyszer véget ér (Az élet valóságai). Magányos volt, nemegyszer elhagyatottságáról panaszkodott (Magánosság korában). A múlandósággal vívódva kifosztottnak és tanácstalannak érezte magát:

Kozmikus iszonyom van; még soha
nem volt itt oly szaharai az ég
vakító, rőt korongos magassága:
mint a porszemet, szív a messzeség.
Szemem kiugrik, bőröm szétreped,
fülem bong, idegeim foszlanak
milliónyi asztrál-fonálra:
és a világból kiüldöz a nap.
(Kozmikus iszony)

A "kozmikus iszonyt" nemcsak a hanyatló testi erő és a beteg szív okozta, hanem az az új viszony is, amelybe a költő a külső világgal került. Jankovich Ferenc az emberiség történelmi kudarcain töprengett, s e töprengések nyomán fogalmazta {459.} meg kiábrándító kételyeit: "mennyi megsemmisülés, temetés, siránkozás – / mikor a történelem szól, a föld zokog" (Szökőár). Kései költészetében e kételyekkel vette fel a küzdelmet, ez a költészet egészében mégis a belső biztonság és a bizalom terepén halad. A természetnek a belső világra sugárzó meditatív jelképessége olyan versekben jelenik meg, mint a Szikkadt ősz, a Télelőn, a Tavaszidéző vagy a Nyaras őszön. Az ifjúság emlékei és ideáljai olyan költeményekben jutnak szóhoz, mint a Figyelőtorony és az Égett nádas. A parasztság iránt érzett hűség, egyszersmind a változó falusi élet iránti figyelem derűs-játékos sorokban kap kifejezést (Folklór).

Jankovich Ferenc ezekben a versekben gyűjtött friss erőt, hogy eredményesen vessen számot magányos töprengéseinek zaklató felismeréseivel. Az emberiség jövőjét, amelyet előbb szorongó érzéssel szemlélt, végül is a nagy történelmi küzdelmek majdan beérő eredményének reményével ragadta meg: "Az ember marad a jövő! / A rendtartó, az értelem-szövő. / A szépet-hivő, a szikrát vivő. / Az igazság-kereső" (Ember és jövő). Személyes sorsának vizsgálata is nyugalommal zárult, a "kozmikus iszony" rossz közérzetét bölcsességgé békítette életszeretete. Az emberi létben végül is egyféle kiegyenlítődés eredményét látta, úgy gondolta, hogy a kiábrándulás és a bizalom, a szenvedés és az öröm végül nyugalommá és méltósággá válik az önismeret egy magasabb szintjén. "Vagyok, mint szirtté vált falomb. / Nyugalmam ősi, mindörökre / csend koronáz: ez mindenem" – tett vallomást Szirtté vált falomb című költeményében. E nyugalom alapozta meg kései költészetének poétikáját: versei ellentétes szólamokat fogtak egységbe, elégikus hangját a lélek derűje hatotta át. Erről a későn érkezett megnyugvásról beszélt azokban a költeményeiben is, amelyek az alkotó munka humánus értékét hirdetik (Beszélgetés egy tűzhányóval, Emberhegedű, Liszthez).

A nyugalom benső biztonságában végezte el írói pályája végső szemléjét. Visszatekintve munkásságára, megalapozott önérzettel jelentette ki: "nem hiába volt az ének" (Nem hiába volt). Eleitől kezdve című versében pedig e szavakkal vonta meg alkotó életének mérlegét: "hajó szemhunyásom, akkor sem kár értem: / nyugodtan halok meg, mert erősen éltem, / és kemény csontokkal pihenek a sírban, / hamis harcot soha semmiért nem vívtam."