FAZEKAS LÁSZLÓ (1924–1982)

Fazekas László (1924–1982) 1942-ben kezdte közölni verseit. Nem tartozott az Újhold köréhez; témáinak, versformálásának rokon vonásai miatt tárgyaljuk itt. A felszabadulás után elsősorban a Válaszban publikált, majd hosszabb szünet után prózai művel jelentkezett (A megvallatott gyermekkor, 1965), melyben érdekesen villódzó, néhol szürrealisztikus formában igyekezett kiírni magából gyötrő és szenvedélyes emlékeit. Válogatott verseskötete Éjféli nap címmel jelent meg (1967). "Cérnaszálakon" függeszkedve illeszkedett a létbe a zárkózott, befelé forduló költő. Elsősorban a szonettet érezte adekvátnak mondanivalója kifejezésére. Nem volt temperamentumos lírikus, elsősorban pillanatnyi lelkiállapotát rögzítette halk, személyes vallomásaiban, s hangja inkább ott forrósodott föl, ahol a szerelemről, a szívéhez oly közel álló kedvesről írt. Világszemléletét és költői attitűdjét jól jellemzik egyik négysorosának tömör, filozófiailag is átgondolt mondatai:

A kedves völgyön túl, a
sziklák között találsz az útra.
(Kérdi az ostoba: Miféle út?
De aki elindul, mind odajut.)
(Az út)

{644.} Ezen a sziklákkal szegélyezett ösvényen haladt fölfelé. Nem véletlen, hogy második kötetének a Sziklaösvény címet adta (1973). Ebben a kötetben a létezés, az élet és halál végső kérdéseinek megfogalmazására tett kísérletet; s a lecsiszolt, kis formák iránt mutatott vonzódást. (Ikonok a királynő ágyasházának falára, Tizenöt haiku.) Lélegzete néhol elfúlt, hangja is akadozott, de szigorú következetességgel hódította meg az egyre nagyobb távlatokat kínáló kiszögelléseket. Életében utolsó kötete Bölény a falon (1977) címmel jelent meg.