Sík Sándor

Sík Sándor (1889–1963) a század vallásos lírájának és gondolkodásának egyik ösztönző, kiemelkedő hatású személyisége volt. Emberi példája, felvilágosult szemléletmódja, nevelői nyitottsága bizonyos vonatkozásban példaszerűvé tette életművét. Mint a nagy hagyományú budapesti piarista gimnázium tanára az első ösztönzéseket adta Boldizsár Ivánnak és Thurzó Gábornak. A szegedi egyetem professzoraként mestere és társa lett a "Szegedi Fiatalok" körének, atyai barátja és vitázó társa Radnóti Miklósnak, Ortutay Gyulának, Baróti Dezsőnek és Tolnai Gábornak. Mesterei és útmutatói között emlegette őt Szerb Antal is. A két világháború közötti korszak nagy íróival harmonikus kapcsolatot tartott, József Attilának például felajánlotta, hogy nála megszerezheti végszigorlatát, melyet az emlékezetes Horger Antal-affér után nem mert letenni. Tisztelte és becsülte őt Kosztolányi Dezső és Babits Mihály is, aki a Nyugat rokonának érezte Sík Sándor törekvéseit. A felszabadulás után az újrainduló Vigilia főszerkesztője lett, s az is maradt haláláig. Ezzel párhuzamosan a hazai piaristák rendfőnöke volt. Élete végéig megtartotta konferenciabeszédeit, olykor jelentős hatást tett ezekkel a fiatal értelmiségre.

Pályakezdésére Ady Endre gyakorolt elhatározó befolyást, de Harsányi Lajoshoz hasonlóan Adynak jórészt csak költői eszközei hatottak rá, szemléletmódja alig. Ady-képéről, nyitottságáról, de korlátairól is sokat elárult Gárdonyi–Ady–Prohászka (1929) című könyvének a költő életművével foglalkozó fejezete. Ady forradalmisága nála a prohászkai gondolat, a "diadalmas világnézet" patetikus felhangjaival elegyült. Az elsekélyesedéstől azonban megóvta nagy kultúrája, kivételes esztétikai érzékenysége és műveltsége. Esztétikája (1943) az akkori idők jelentős elméleti eredményeit összegezte, s a magyar esztétikai kutatásoknak fontos láncszeme volt.

1945-ben verseskötettel jelentkezett. A Győzöd-e még? versvilága fojtottabb volt az előzőeknél, a világ katasztrófába való zuhanását megborzadva figyelő költő újra és újra Istenhez fohászkodott, benne kereste a reményt és vigasztalást. Már ebben próbálgatta azt a jellegzetes, szerény, a világtól elvonuló és a hajdani időket {139.} visszaálmodó Arany János-i magatartást, melyet öregkori lírájában érlelt egészen magáévá:

Hát ilyenformán élek én:

Fura, félnótás vén legény,

Lézengő, morcos, vérszegény,

Alighogy enni kér szegény.

(A magam módján)

"Embertelenül ember" – ez volt ezeknek a verseknek az alapeszménye, s a kietlenbe forduló tájban magányosan álló költő még egyszer, szívében a kikerülhetetlen vég érzésével vette számba kedvelt témáit, a természet és az emberi érzések erőt adó tárgyi és érzelmi világát.

A megújuló korszakba hibátlanul illeszkedtek régebbi és újabb versei, s ez a kor, mellyel a Vigilia beköszöntő cikkében ő is hangoztatta a jövendő párbeszéd folytatásának szükségességét, azzal is kimutatta Sík Sándor iránt érzett megbecsülését és méltánylását, hogy 1948-ban Kossuth-díjjal jutalmazta tevékenységét. Sík Sándor valóban friss kísérletező kedvvel kezdte új lírai korszakát: az 1947-ben kiadott Tizenkét csillagú korona versfüzérében az ősi magyar Mária-kultuszt igyekezett modern hangszerelésben feléleszteni és korszerűsíteni. A következő nehezebb esztendőkben lényegesen kevesebb verset írt: erejét és idejét lekötötte lapjának szerkesztése és rendje ügyeinek intézése.

Öregkori lírájából adott keresztmetszetet az 1959-ben megjelent Őszi fecske és 1963-ban kiadott Áldás című gyűjteménye. Ezekben az öregedő ember nosztalgikus életérzését fejezte ki egyszerű, csendes szavakkal. Költészetét mindig is jellemezte, hogy az élet jelenségeiből az isteni világrend létezésére következtetett, s annak fénytöréseiben igyekezett feloldani a való világ drámai ellentéteit, tragikus jelenségeit. Ezért az élményéért nem kellett megküzdenie, mint a világirodalom nagy íróinak, papi hivatásának természetes velejárója volt. Életének kisebb-nagyobb válságai sosem kezdték ki gyermekien áttetsző hitét, alázatát. Mindig alázatos hittel és törődött lélekkel tudott kapcsolatot teremteni az általa eszményített transzcendens életértékek legfőbb hordozóival. Ez az egyszerűség némiképp egyszerűsítő: kifejezésmódját a nemzeti klasszicizmus formavilágához közelítette. Majdnem mindegyik költeményére jellemző, hogy az élmény szintjétől igyekezett elvonatkoztatni, s a látvány leírását önnön reflexióinak hálójából egy spirituális világrend örök igazságaival szembesítette. A magyarázó, igazoló szándék olykor feleslegesen terjengőssé tette verseinek zárlatait, a szabályos formára való fokozott figyelme pedig aránylag kevés változatosságot engedett számára. A hagyományokhoz való kötődése, a hagyományos életértékek védelmezése tudatosan vallott és megvalósított költői programja volt. Versfordulatai, rímei, képei Arany Jánosra utaltak vissza, s Arany mintájára találta meg a maga Margit-szigetét a Mátrában, ahol a természetben igazán otthonosan érezte magát, s annak ezernyi szépségéből következtetett az alkotóra. A füvek, fák, virágok idilli {140.} nyugalmában, távol a világtól elmélkedései közben feltámasztotta a múltat, s költészetének tudatosan alkalmazott archaizmusaival is az általa oly kedvelt 19. század érzésvilágára, kifejezésmódjára utalt vissza.

Kései természetlírája legszemélyesebb vallomásait rejti. A "hetven felé", majd azon túl ballagó költő azonban sosem lelke háborúságairól, az emberi személyiség sokszor tragikus ellentmondásairól rajzolt képet, hanem arról a folyamatról, ahogy a végletek között mindig rátalálhat az egyensúlyi pontra, Istenre:

Hetven felé,

Mint felhőn át az esti napkorong,

Mindenfelé

Egy fényességes árny borong:

Az Istené.

(Hetven felé)

Mozart hegedűversenyének hallgatása közben ugyanez az arc sejlett föl "lelke vásznán", s ugyanezt érte tetten egy játszi szellőben, a virágok színpompájában, tűnő mosolyban. Krisztus mindenfelől – írta egyik versének címéül, s öregkori lírájában valóban az a legjellemzőbb, hogy minden élethelyzetben kapcsolatot tudott teremteni az égi világgal. Feladatának is érezte, hogy a maga egyszerű módján közérthetően valljon e megtalált kegyelmi élményről, annak valóságáról. Ahogy a Jeromos a barlangban befejezésében írja, önmagára, küldetésére is átértelmezve a hajdani példát:

Elhallgatott. Nézett a súlyos éjbe

Egy miatyánknyit, aztán megrázta

Hószín sörénnyel üszkös fejét,

Kezébe fogta íróvesszejét

S folytatta ott, ahol elhagyta tegnap.

Isten tolmácsa, írt és írni fog

Ma is, holnap is, és holnapután is

Isten öreg cselédje, hajnalig.

Ekkori lírájának kulcsszava a "szolgálat". Példájával, tanításával és verseivel is tanítani akarta embertársait, hogy a megértés és szeretet jegyében szolgálják a világot, s így teremtsék meg a keresztényi élet eszményeinek becsületét.

Sík Sándor a két világháború közötti korszak jelentős irodalomtörténésze volt, kiadatlan, tanítványai által lejegyzett egyetemi előadásaiban végigtekintett a huszadik századi magyar irodalom történetén. Irodalomtörténeti tárgyú írásainak sora nem szakadt meg a felszabadulás után sem. (Jó néhányat olvashatunk közülük a Kettős végtelen (1969) című kötetben.) Ilyen tárgyú műveinek középpontjában is az értékek őrzése áll, különösen érdekesek azok, amelyekben századunk nagy {141.} lírikusainak a hitről vallott véleményét és Istennel való küzdelmét ábrázolja. Műfordításai közül kiemelkedik a Zsoltárok könyve (1955) új változata, amelyben az analitikus fordítás eszményét követve igyekezett minél teljesebben visszaadni az eredeti versek hangját és mondanivalóját.