CSEPELI SZABÓ BÉLA (1924)

Csepeli Szabó Béla (1924) költői útja az ötvenes évek elején indult; első kötetei (Lázadóból forradalmár lettem, 1951; Út a messzeségbe, 1956) a sematizmus korszakának jegyeit viselik. Leíró jellegű, sok epikai elemet is tartalmazó látvány- és eseményköltészet ez, melyet idillbe hajló, a világot – a szocializmus világát – egysíkúan rózsaszínűre lakkozó szemlélet hív életre. Ettől a szemlélettől és költői módszertől pályája során soha sem tudott végképp elszakadni; noha látóhatára, tematikája sokat szélesedett, verstechnikája fejlődött. A hatvanas évek költői termése is javarészt falusi és külvárosi élet- és zsánerképekből, karakterrajzokból, alkalmi versekből áll össze. Gondolati igényű költeményei a humanizmus, a népek testvérisége, a Béke és az Értelem szép eszméit hirdetik. A Jó és a Rossz romantikusan egysíkú princípiumai harcában természetfeletti feladat jut magának a költőnek is, aki "ifjú pásztorként" őrzi a Napot, máskor Atlaszként hurcolja vállán az ország gondját-baját. A Ne csüggedj, Atlasz! (1973) című kötetben így foglalja össze ars poeticáját: "... a világot csak akkor tudjuk megtölteni szépséggel, humanizmussal és költészettel, ha ugyanakkor a költészetet is megtöltjük a küzdő ember, a munka világának lüktető és forrongó életével."