BODA ISTVÁN (1928)

Boda István (1928) 1950 óta publikál verseket; 1954-ben Három költő címmel Petrovácz Istvánnal és Pákolitz Istvánnal közös kötete jelent meg. Hamarosan önálló kötettel jelentkezett (Féltem a világot, 1955); második verseskönyve 1966-ban látott napvilágot (Mint a vándorló madarak).

Versvilága a falusi környezetből érkezett, a paraszti világot megéneklő, a paraszti sorssal, életformával perlekedő költőkével rokon. Hagyományos eszközökkel énekli meg a falu változásait, a táj szépségeit, a boldog szeretem és a hűség adta örömöt. A verseiben uralkodó érzés a részvét és az aggodalom. Hangja csendes, szelíd, visszafogott, gyakran Juhász Gyuláéra emlékeztet.

Leíró versei, melyekben a táj a költői belső világának kifejező eszközeként jelenik meg, sikerrel közvetítik a költő hitvallását: a hazához, a tájhoz, az egyszerű emberekhez való felbonthatatlan kötődés élményét:

Fehér nyírségi éjszaka

itt válok én majd porrá, röggé,

de akkor is még, akkor is

szeretni foglak mindörökké.

(Fehér nyírségi éjszaka)

Második kötetében kísérletet tesz tematikája szélesítésére s a modernebb költői eljárások elsajátítására is. Amikor azonban ki akar lépni a megszokott körből, elveszti természetes egyszerűségét, s hangja görcsössé, bizonytalanná válik. Az emberiség jövőjén töprengő, elvontabb tartalmú verseiben nem tud megszabadulni a költői sablonoktól, didaktikussá, erőltetetté merevedik.

Boda István, bár nem teremtett önálló eredeti költészetet, példaképeitől, a hagyományos, népi ihletésű költészeti mintáktól nem tudott elszakadni, néhány versében mégis figyelemre méltó költői értékeket tud felmutatni: elsősorban a nyírségi tájat, a nyírségi tanyavilágot bensőségesen megjelenítő verseiben.