Kísérlet az egyetemesség visszahódítására

Az elmondottakból talán már eddig is kiviláglott, hogy mindaz a metaforisztikus körülírás – problémakereső, vita-, meditatív regény –, amellyel eddig próbáltuk a hatvanas évek regényét megközelíteni, a gondolati regény fogalmával is megragadható. Évekkel ezelőtt némelykor még úgy látszott, hogy a gondolati regény az író rejtőzködésének kínál nagyon jó alkalmat. Aki nem akar koráról nyílt egyértelműséggel beszélni, elvontabb formát választ, a gondolatok áttételesebb útjait, a többágú jelentés talányait. A fejlemények azonban arról győzhették meg a kritikát, hogy a gondolati regény megjelenésében más, mélyebb indítékok játszottak közre, a rejtőzködés legfeljebb egy-egy esetre vonatkozott, a folyamatra nem általánosítható.

{38.} A gondolati regény formája az általánosan érvényes, az egyetemesen igaz megközelíthetőségének lehet eszköze. Az elmúlt évtizedben az irodalom ismét sorsfordító történelmi korszakban érezhette magát. Nemcsak szűkebb hazáját, hanem a világ eseményeit illetően is. Ha mindabból, ami az elmúlt egy-másfél évtizedben történt, csupán a szocializmus nagy megújulási kísérletét és több központra szakadását, a nyugati világ erősödő kihívását s a "harmadik világ" megjelenését ragadjuk ki, akkor is nyilvánvaló, hogy a regényírónak új tényekkel kell szembenéznie. S nemcsak történelmi méretekben. Az a történelmi helyzet, amely közelebbről az ötvenes évek derekától számítható, messzebbre tekintve fél évszázadot foglal magába, s az egyes ember helyzetét is meghatározza. Napjaink "sorsfordító" jellege tehát azon mérhető, hogy a gondolkodó író mélyebben, erősebben és több tanulság birtokában nyúlhatott az ember kérdéseihez – históriai és antropológiai szempontból egyaránt.

A valóság és az ember intellektuális oldalról történő megközelítése azt a lehetőséget nyitja meg az író előtt, hogy tárgyát – a létezés értelmét, a technikai és társadalmi változásoktól megbolydult világ új arculatát, a magatartás módozatait – ne csupán leírja, de értelmezze is. Ez az értelmező-igény nem azonosítható még szándékaiban sem a klasszikus regény totalitás-képével, másfelől viszont mindig valami általánosra irányul, az egyetemes érdekűt igyekszik láthatóvá tenni. Még akkor is, ha egy-egy regény bevallottan az író sejtéseiről, feltevéseiről beszél. A gondolati regény a jelenségek új kapcsolatrendszereire igyekszik fényt deríteni akkor is, ha azokat csupán "racionális intuícióval" megsejtette, de teljes egészében, minden vonatkozásában még nem láthatta át. A regények anyaga részint tehát következtetésekből épül, annak megfelelő erősségben, hogy az író gondolatilag mekkora területet képes "beteríteni". Ezzel a módszerrel a múlt átvilágítható, a jövő érzékelhető, a jelen pedig – többé-kevésbé – megérthető.

Nem lehet eleget hangoztatni, milyen nagy érdeme az új magyar regénynek, hogy a gondolatok síkjára emelkedve az írói felelősségnek új rangot adott. De nem lehet említés nélkül hagyni az új regényforma hátrányait sem. Az író az intellektuális értelmezéssel némi egyoldalúságra kárhoztatja magát, többé vagy kevésbé kénytelen lemondani az elbeszélés érzékletességéről, élettel telítettségéről, a cselekmény, a jellemzés, a lélekábrázolás varázsáról, arról, ami a jó regényben a szó nemes értelmében kaland, érdekesség, izgalom. Valami igazát mindig elismerjük annak a mondatnak, melyet Urbán Ernő idézett Tersánszky Józsi Jenőtől: "Az élet nem alkalmazkodik a lélekelemző regények taposómalom szelleméhez. Mert igazibb valója a vadregény, a mese, a babonák bizarr cikázása." Beláthatjuk, hogy Déry Feleletének akárhány jelenete emlékezetesebb a G. A. úr X.-ben egyhangúan dermesztő vízióinál, Sánta Húsz órája jobban megszerkesztett, izgalmasabb regény a tételes Az ötödik pecsétnél. Az új igény műalkotássá érlelése nem megy máról holnapra, ezzel a ténnyel számolni kell.