Előzmények a két világháború között

E társadalmi folyamat alapjellegét a húszas években az az ideológia adja, amit neokonzervativizmusnak nevez a történettudomány, s amely a 19-es forradalom bukása, majd a fehérterror után lényegében mindvégig jellemzi a bethleni konszolidáció esztendeit. A neokonzervativizmus iránymegjelölő, szemléletformáló és bizonyos mértékig programadó munkája, Szekfű Gyula Három nemzedéke 1919 őszén készült el, és 1920 elején jelent meg. Az sem véletlen, hogy a történelmi Magyarország összeomlását követő bénultságban épp azok az uralkodó osztályhoz tartozó neokonzervatív érdekcsoportok eszméltek leghamarabb, amelyek már jóval 1919 előtt fölmérték, hogy az ország legsürgősebben megoldandó társadalmi problémája a föld- vagy parasztkérdés. Természetszerűleg, ők a megoldatlan földkérdést s a vele járó társadalmi konfliktusokat nem gyökeresen felszámolni, hanem elkerülni, óvatos reformok útján megelőzni kívánták. Ennek érdekében tervezték meg egész tevékenységüket, ezt szem előtt tartva alakították ki reform-elképzeléseiket. Pozícióféltő, valójában a hatalom megőrzését célzó, a szó eredeti értelmében konzervatív reformpolitika volt ez, amely tényleges változásokat alig eredményezett. Mégis, szociográfiatörténeti aspektusból voltak figyelmen kívül nem hagyható mozzanatai. Igen jellemző például, hogy a politika egyik tipikus képviselője, Heller István miniszter három egymás utáni kormányban is megőrizte vallás- és közoktatásügyi tárcáját, s már 1920-ban meghirdette a népfőiskolák felállításának szükségességét. E tény önmagában is jelzi, hogy a hatalmon maradt arisztokrácia, illetve nagybirtokos osztály felismerte: óvatos {1168.} reformpolitikájának csak úgy szerezhet érvényt, ha mielőbb kiépíti a maga intézményrendszerét. Ez a felismerés, illetve törekvés nyilvánult meg abban, hogy a Falu Országos Szövetség rögtön a huszas évek elején erőteljes szervezésbe kezdett és rövid időn belül két intézetet is létrehívott: a Magyar Társaság Falukutató Intézetét, valamint a Magyar Sociographiai Intézetet. Ez utóbbi alapjait egy 1921-ben indított országos felmérés vetette meg, amely az ország összes magyar falujára kiterjedt. Említésre érdemes továbbá, hogy ugyancsak a Falu Országos Szövetség, követve a háború előtti Gazdaszövetség nyomdokait, számos tanfolyamot, előadássorozatot szervezett. 1925-ös tanfolyamán az alábbi témakörökben tartottak előadásokat: Falupolitika, A falu közigazgatása, Adópolitika és falu, A falusi érdekképviseletek, A falu kultúrája, A falu az irodalomban, A falu és az ifjúság. Természetesen, e témakörök előadói, Steinecker Ferenc, Weisz István, Czirmann Antal, Marschal Ferenc, Czettler Jenő, Budai Barna, Sandó Károly, mind olyan agrárszociológusok, agrárpolitikusok voltak, akik a hivatalos reformpolitika jegyében gondolkodtak, s később sem kapcsolódtak a radikális reformkövetelésekhez. Maga a Szociográfiai Intézet is a hivatalos falukutatás központjává vált, funkciója kimerült az anyaggyűjtésben.

E mellett a hivatalos, kormánypárti faluvizsgálat mellett a húszas évek közepén kezdett kialakulni egy másik falumozgalom, amely korántsem a kormány megfogalmazta-előírta elvek szerint kívánt falukutatást művelni. Az irányzat első jellegzetes csoportosulása Szabó Dezső körül verődött össze. Nem véletlenül. Szabó Dezső ugyanis igen gyorsan, a húszas évek legelején felismerte az ellenforradalmi rendszer igazi természetét és elhatárolta magát a kormányzati elittől. Egymagát hitte az Ady nevével jelölt forradalmi örökség letéteményesének s mert az újra berendezkedő államhatalom éppen ezt a forradalmi örökséget vetette el, Szabó Dezső ellenzékbe szorult. A stabilizálódó neokonzervativizmussal szemben vélte megtalálni saját társadalmi pozícióját, és a jobboldali radikalizmus jegyében vehemens kirohanásokban támadta a bethleni konszolidációt, az egész hivatalos Magyarországot. Magától értetődő hát, hogy a rendszerből kiábrándult, új eszmei utakat kereső fiatalság körülötte csoportosult leggyorsabban. Így alakult meg 1925-ben, főleg erdélyi és felvidéki értelmiségiekből, valamint egyetemi hallgatókból a Bartha Miklós Társaság. Jóllehet a csoportosulás kezdettől fogva sem eszmeileg, sem politikailag nem volt egységes, indulásakor mégis átgondolt, célratörő, új, nemzeti radikális programot hirdetett meg. Eszmei nyitottságát jól illusztrálja az a tény, hogy tagjainak egy része Bajcsy-Zsilinszky Endre agrárpártjával állt kapcsolatban, s az Előőrs című lapban publikálta írásait, más része pedig rokonszenvezett a marxizmussal (ekkor, a 20–30-as évek fordulóján kapcsolódott be munkájukba József Attila is).

A falumozgalomnak ebbe a vonulatába sorolható még a Szegedi Fiatalok, a Fiatal Magyarság, a Pro Christo Mozgalom és a Széchenyi Szövetség ténykedése, még akkor is, ha tudjuk, hogy őket Teleki Pál patronálta, és kezdetben valóban a reform-konzervativizmus jegyében működtek. Faluszemléletük azonban lényegesen különbözött a hivatalos kurzusétól: nem csupán a nagybirtok-kérdés, a fokozatokban végrehajtandó földreform érdekelte őket, hanem a paraszti {1169.} életforma egésze. Úgy vélték, a paraszttársadalom hagyományos értékvilágot őriz, amit az iparosodás, a polgárosodás közepette is meg kell tartani, meg kell menteni, mégpedig a jövendő érdekében, hiszen – vélték – a parasztság a nemzeti lét alapja. Néprajzi fogantatású, folklorisztikus szemléletük persze nem volt mentes a szabódezsős parasztromantikától, az "örök paraszt", a "romlatlan őserő", a "magyar faj" mítoszaitól. Mégis: ezek a csoportosulások, társaságok, egyletek fogták össze azt a fiatal értelmiségi réteget, amely a harmincas évek elején határozottan szembefordult a neokonzervatív irányzattal, felmérte a társadalom reális helyzetét és az évtized második felében új, nemzeti radikális programjavaslatokkal állt elő. Igaz, radikális szemléletük érlelődését nagymértékben elősegítették, ha tetszik, siettették külső tényezők. Elsősorban a magyar társadalmat is megrázó világgazdasági válság. Ekkor, a húszas-harmincas évek fordulóján nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományőrző falu korántsem azonos a feltételezett idilli világgal; a parasztság sem egységes, tagolatlan osztály, éles szakadékok húzódnak egyes rétegei között, és igencsak nagy tömegei jutottak az agrárproletárság sorsára. Ha tehát a valóságos falu megismerése és a társadalmi állapot megváltoztatása a cél, akkor új falukutatási módszerekre és a gyökeres változásnak medret szabó programokra egyaránt szükség van. Szintén a radikalizálódásnak kedvezett, hogy a Bethlen-kormány bukását követő pártharcokból éppen az a Gömbös-frakció került ki győztesen, mely maga is az újítás-megújhodás igényével lépett föl, és hivatalos irányzattá látszott emelni a nemzeti radikalizmus gondolatát. A fentiekből mégsem vonható le az a következtetés, miszerint a korszak értelmiségi-szellemi áramlatai automatikusan követték volna az ideológiai-politikai mozgásokat, s hogy a neokonzervatív-radikális hatalmi-politikai váltás egy csapásra maga után vonta volna a szellemi irányzatváltozást is. Ennél jóval bonyolultabb társadalmi folyamatok egymáshoz kötöttségét kell feltételeznünk. Az összetettség jól érzékelhető a korszak egyik legszínvonalasabb folyóiratában, a Magyar Szemlében. Ez a folyóirat a Bethlen-csoport hivatalos orgánuma volt, szerkesztési alapelveit a neokonzervatív ideológia határozza meg. Azonban a Gömbös-kormány hatalomra kerülése után fokozatosan engedett vonalasságából és teret adott a radikálisabb ellenzéki megnyilvánulásoknak, sőt, integrálni kívánta az új nemzedék forrongó eszmerendszerét. Ezzel magyarázható, hogy lapjain nyilvánosságot kaptak a Szegedi Fiatalok írásai, vagy a Fiatal Magyarország körébe tartozó Szabó Zoltán és Kovács Imre cikkei, tanulmányai is. Megintcsak a szellemi mozgalmak árnyaltságát jelzi az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című, Kemséről írt faluszociográfia, amely a Pro Christo Diákok kutatásait összegezte, Teleki Pál indította útjára. Matolcsi Mátyás Az új földreform munkaterve című könyve elé pedig Szekfű Gyula írt előszót. S bár az említett két munka mindenképpen a szociográfia műfajtörténeti előzményei között tartandó számon, az igazán jelentős munkákat termő időszak akkor következett be, amikor a radikális gondolkodású fiatalság csalódott a gömbösi reformígéretekben s elfordult azoktól, és szakított a reformkonzervativizmusban megrekedő ellenzékiséggel is. A Márciusi Front szerveződésének időszaka ez, tágabban a harmincas évek második fele. Ekkorra ertek be, jó tíz esztendős előzmények, kísérletezések, nekibuzdulások után, a {1170.} radikális ifjúság törekvései, és létrehozták a szociográfia műfajának máig reprezentatív műveit. Mindőjüket szemrevételezni ezúttal nem szükséges. Csakis azokat említjük, melyek az új Magyarország felfedezése sorozat egyes alkotásaihoz műfaji mértékül, viszonyítási alapul szolgálnak.

E művek egy része a Sárközi tervezte sorozatban, másik része a Szolgálat és Írás Munkaközösség gondozásában, harmadik része pedig sorozaton kívül jelent meg. Kétségtelen, hogy Sárközi György kezdeményezése ígérte a legtöbbet. Magyarország felfedezésének gondolata azonban nem tőle származik; vallomása szerint "ez a gondolat a magyar sorskérdésekkel foglalkozó írók körében vetődött fel", ő – mint az Athenaeum Kiadó cégvezetője – a sorozat szerkesztését és kiadását vállalta. Az 1936 nyarán kidolgozott felfedezés-koncepció tájegységenként adta volna az egész ország társadalomrajzát, mégpedig tíz író – Boldizsár Iván, Erdei Ferenc, Erdős Jenő, Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kovács Imre, Németh László, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán – részvételével. Sajnos, a tervezett tíz kötetből mindössze három készülhetett el, illetve jelenhetett meg: Erdei Ferenc Futóhomok (1937), Féja Géza Viharsarok (1937) és Szabó Zoltán Cifra nyomorúság (1938) című művei. Ez utóbbi, jóllehet a felfedezés-sorozat számára készült, hatósági beavatkozás következtében már a Szolgálat és Írás darabjaként nyomattatott ki. Ugyancsak ebben a katolikus beállítottságú sorozatban látott napvilágot Szabó Zoltán egy másik műve, A tardi helyzet is (1936), valamint Kovács Imre A néma forradalom című kötete (1937). Sorozaton kívül jelent meg Illyés Gyulától a Puszták népe (1936), Veres Pétertől Az Alföld parasztsága (1936), Darvas Józseftől A legnagyobb magyar falu (1937). Ezek az alkotások a szociográfia különféle változatait képviselik. A Futóhomok és a Cifra nyomorúság állnak legközelebb a tudományos vagy tudósi szociográfiához, míg a Puszták népe a leginkább "költői", a leginkább irodalmi alkotás. De tisztán csak tudományos vagy tisztán csak irodalmi műnek egyik sem tekinthető. Műfajkeverék jellegükkel szemben nem maradt érzéketlen a korabeli kritika. A Futóhomokot méltatva Móricz Zsigmond Erdeit "laboratóriumi kutató tudósnak" nevezte, aki "egy tanult és képzett szociológus agy velejével ... térképfelvételeket ad a meglevőről", s aki – és vele együtt az egész fiatal írógeneráció – "annyira kikapcsolta magából az irodalmi célkitűzéseket, hogy a szépirodalomtól semmi mást nem akar tanulni, csak stílust". Németh László a Puszták népéről és Az Alföld parasztságáról írott kritikai esszéjében arra mutatott rá, hogy bennük "összenőtt esztétikum és szociologikum" ... remekmű voltukat az írói megformálásnak köszönhetik, hiszen Illyés "tiszta, konkrétumoktól csillogó prózát", Veres Péter pedig nem "tudományt"", hanem "bölcsességet" írt. A kortársi vélemények közül alighanem Gaál Gáboré mindmáig az elméletileg legmegalapozottabb s a legáltalánosabb érvényű. "A mai magyar szociográfia – írta 1937-ben – a szó szigorú értelmében nem csak szociológiai diszciplína, nem csak tudománytermék. Ennél jóval több, de ugyanakkor jóval kevesebb. Innen áll a pragmatikus értelemben vett tudományon, ugyanakkor azonban meghaladja a pragmatikus értelemben vett tudományt. Sajátos kentaur. Ugyanolyan mélyen gyökerezik a társadalomtudományi gondolkodásban, mint amilyen mélyen szabad irodalmi alkotás."

{1171.} Műfajjellemzésének – irodalomtörténeti és esztétikai szempontból – legtávlatosabb megfogalmazása az, hogy a szociográfiában "a szociológiai anyagfelismerés és elemzés" ugyanolyan formaelem, mint az "írói divinálás". E sajátos kentaur-műfaj létrejöttében "a módszeres szociológiai, azaz tudományos kutatás ugyanolyan mértékben szerepel, mint az élményeken keresztül fakadó ösztönös irodalmi kialakítás". Továbbá: "alkatában az anekdota, a helyzetrajz, a tájkép, a leírás, a dokumentáció, a riportázs, a publicisztika (csupa irodalmi elem) ugyanolyan súllyal szerepel, mint az empirikus szociográfiai felvétel tárgyleíró, statisztizáló összevetése s a szociológiai empirizáláson kialakuló szociológiai szintetizálás".

Igaz, a harmincas évek minden jelentős szociográfiájára elsősorban a tematikus kötöttség jellemző, hiszen valamennyinek tárgya a falu, valamennyi a parasztság helyzetét, valóságos életviszonyait tárja fel. Csakhogy a parasztság szociális helyzetében e művek szerzői mielőbbi orvoslásra szoruló országos bajt láttak. Bármennyire egyetlen településre, régióra vagy társadalmi rétegre irányították is figyelmüket, az egész ország, a magyarság, a nemzet jövője lebegett szemük előtt. Számukra a konkrét vizsgálódás egyrészt anyaggal, dokumentációval szolgált a leleplezésre, a részletes argumentációra, másrészt teret és lehetőséget kínált arra, hogy élesebb megfogalmazásban vigyék nyilvánosság elé az országosan megoldatlan parasztkérdést. Jóllehet számos különbség mutatható ki közöttük, mindannyiukban közös az írói magatartás irányultsága és a célkitűzés távlatossága. Az írói magatartás irányultságán azt kell értenünk, hogy e szociográfiák szerzői nem csupán cáfolhatatlan tényállást kívántak felmutatni, hanem egyúttal a tettre serkentés, a változtató cselekvésre ösztönzés feladatát is vállalták. Műveiket felelősséggel kimondott beleszólásnak szánták a kormány meghirdetett reformpolitikájába. Ebből adódik s ezzel magyarázható e munkák erős társadalomkritikai, sőt ellenzéki hangvétele. Célkitűzésüket tekintve pedig nem akartak kevesebbet, mint a fennálló társadalmi rend megváltoztatását, a létező "rossz" Magyarország felváltását egy jobb Magyarországgal. Innen érthető, hogy adat- és tényértelmezéseikben, következtetéseikben általános érvényűségre törekedtek. Okkal írta róluk megintcsak a Korunk szerkesztője, Gaál Gábor: "anyagát mindig, mindegyik az irodalmi formákat jellemző totalitással és lezárással próbálja megközelíteni. Valamennyi zárt világ s mint minden forma: hasonlat az egészről. Egy mai rész-Magyarország képe valamennyiben az egész Magyarországra utal. Mind kompozíciós egység ..."

Nos, az ilyen értelmű "totalitás", mondjuk inkább: teljességigény mindenekelőtt visszavonhatatlan műfajelméleti következményekkel járt. Egyfelől a szociográfiának mint tudományos diszciplinának megszüntette ama belső ellentmondását, hogy amennyiben teljességre törekszik, nem jut tovább a folyamatos tény- és adathalmozásnál. Ebben a vonatkozásban a két világháború közötti szociográfia meghaladta mind a századelő Jászi Oszkár, Somló Bódog, Braun Róbert nevével jelölt progresszív örökségének pozitivizmusát, mind a kortárs Dimitrie Gusti-féle román szociológiai iskola eredményeit. Másfelől viszont, éppen a teljességigény érdekében, le kellett mondania a tisztán tudományos kifejezésformáról, s a szigorúan fogalmi kifejtés helyett az irodalmi formateremtés eszköztárához {1172.} folyamodott. Tudomány jellegét csak annyiban őrizte meg, amennyiben az összeegyeztethetőnek bizonyult az irodalmi kifejezésmóddal. Nem véletlen, hogy az előbbiekben tudós szociográfiának nevezett Futóhomok szerzője, Erdei Ferenc 1941-ben már azt tette szóvá a Kelet Népében, hogy a magyar szociográfiákból hiányzik a tudományos rendszeresség és módszeresség, és ennek következtében a harmincas évek társadalomvizsgálata "nem tudott az irodalmi érvényességnél mélyebbre ereszkedni". Ez az "irodalmi érvényesség" azonban időtállónak bizonyult, és ma éppenséggel a Viharsarokban, a Puszták népében, A tardi helyzet, Az Alföld parasztságában látjuk az irodalmi szociográfia első és igazán jelentős, mértékadó példáit. Természetesen, a felsoroltak mellett számon kell tartanunk a kevésbé irodalmi jellegűeket is, a Cifra nyomorúságot, a Futóhomokot vagy Erdei rendszerező, szociológiai alapozottságú monográfiáit is, a Magyar falu, Magyar város, Magyar tanyák, Magyar paraszt társadalom című műveit.

A két világháború között kialakult magyar szociográfia eme két alaptípusa, illetve típusváltozatai mintegy tovább élnek az új Magyarország felfedezésében. Az új sorozat darabjai közt is vannak olyanok, amelyeknek alapjellegét a tudományos módszeresség adja, s vannak, amelyeknek fő sajátosságait az írói, sőt szépírói formaalakításban kell keresnünk. Ezt megelőzően azonban célszerű röviden vázolnunk a műfaj 1945–1969 közötti alakulástörténetét.