Számvetés az emberi lehetőségekkel: A látogató

A szöveg egyetlen hatalmas ívű monológ: T. gyámügyi főelőadó beszámolója munkájáról, feladatairól, ügyfeleiről, intézkedéseiről, kudarcairól, eredményeiről, kétségeiről, bizonyosságairól, kísértéseiről és megalkuvásairól. Mindent az elbeszélő szemével látunk, kezdetben ironikus-cinikus távolságtartással, amely később átadja helyét a megértő-azonosuló közelítésnek. A látásmód változása arra utal, hogy a történetmondás során – amely egyúttal önmegismerési folyamat is – T. álláspontja részben módosul.

A regény cselekménye néhány mondatban összefoglalható. Megismerkedünk a hivatallal, ahol T. dolgozik, értesülünk napi teendőiről. Elkísérjük útján, amint ellátogat az öngyilkos Bandula házaspár otthonába, hogy gondoskodjék kiskorú gyermekükről, a gyengeelméjű Ferikéről. Minthogy helyhiány miatt nem tudja zárt intézetben elhelyezni, kénytelen átmenetileg az egyik társbérlő, a prostituált pincérlány, F. Anna gondjaira bízni.

Nyilvánvaló, hogy az epikus szerkezet csupán keret. Már a hivatal tárgyszerű leírása is groteszk tragédiák villanásszerű felidézésébe vált át, kiderül, hogy a kapubejárattól az iratszekrényben található fényképekig minden tárgyhoz félresiklott emberi sorsok tartoznak. Az elbeszélés tere kitágul, részben a képzeletben játszódik: a történetmondást ismételten megszakítják, "eltérítik" a kommentárok és fantáziajátékok, T. reflexiói, képzelettársításai, nappali álmodozásai. Az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje is csak részben esik egybe; jóllehet a regénytörténés csupán T. egyetlen munkanapját rögzíti a számtalan közül, ez a nap maga az örökkévalóság, a hivatalnok egész életét reprezentálja.

{1227.} A látogató nem szociográfia, ám társadalomrajza 1969-ben ismeretlen világról adott hírt, és megdöbbenést és elképedést keltett. Budapest elhanyagolt, pusztuló s hovatovább lebontásra váró negyedeinek nyomasztó képe bontakozik ki belőle: a szélsőségesen egyforma, szürkésbarna házak, a nyaktörő, egyenetlen lépcsők, a sötét lépcsőházak és lakások, a málladozó falak, a túlzsúfolt szobák, a közös folyosó végi árnyékszékek, a "se nem új, se nem ódon" utcák, amelyek "újonnan is rondák lehettek, avultan sem otthonosak". A szélsőséges egyformaságnak ezen a terepén nincs más kitüntetett pont, mint a piactér, négy sarkán az "engesztelés" szentélyeivel: a mozival, az áruházzal, a vendéglővel és a kocsmával.

Az itt élő emberekre végzetszerűen nehezedik a környezet: "Az út parancsol a gyalogosnak, a kapu a belépőnek, a lépcső a fölfelé baktatónak, az asztal meg az ágy, a pohár meg a kés a hazaérkezőnek." Az élet "szervezett egyöntetűsége" mellett szükségszerű, hogy "üzemzavar" támadjon. A gyámügyi előadó elsősorban olyan ügyfelekkel kerül kapcsolatba, akiknek egzisztenciális lehetőségei igen csekélyek: kisfizetésű vagy bizonytalan jövedelmű, kisiklott életű figurák – legtöbbjüknek semmi esélye sincs a kilábalásra, helyzete megváltoztatására. A képtelen, tehetetlen lebegés, ahogy a társadalom perifériáján tengődnek, szabályszerűen vált át deviáns viselkedésre, az alkoholizmustól az öngyilkosságig.

A regény jellegzetes építőelemei az "esetek" – ezek az anekdotaszerűen előadott villanásnyi életutak, kis kapszulába zárt tragédiák. A történetmondó hivatalnok időnként deviáns esetek egész sorát idézi fel gyakorlatából, már-már aggályosan szakszerű csoportosításban: az elmebetegekről, az öngyilkosokról, az alkoholistákról. A példák hangsúlyozottan esetlegesek, felsorolásuk tetszőlegesen folytatható. Külön-külön talán csak bizarr, extrém történetek, ám gyakoriságuk komoly fenyegetést jelent.

Történelem alatti világ ez, változatlan, önmagát ismétlő. A középpontban álló eset, az egykor jómódú középpolgár Bandula házaspár sorsa jelzi, hogy a mélyvilági terep sem érintetlen a történelemtől. De Banduláék is csak akkor válnak ügyféllé, amikor már kihulltak a történelemből.

A látogató nem az állam felelősségét feszegeti: egyéni és kollektív lélektani okokat sejtet. A számonkérő gesztus végképp hiányzik belőle – éppen ez állítja szembe a hatvanas évek elejének regényirodalmával, Darvas József, Somogyi Tóth Sándor, Sánta Ferenc vagy Fejes Endre műveivel, s teszi a hetvenes évek új prózavonulatának előfutárává. Konrádot az emberi teherbírás határai érdeklik, s ezek egyénenként mások, tehát túlságosan változóak ahhoz, hogy csupán a kedvezőtlen körülményekkel, elégtelen feltételekkel magyarázhatók lennének. F. Anna például ép lélekkel, már-már gyanúsan sértetlenül kerül ki iszonyú próbatételeiből, melyekbe mások beleroppannának. Azon múlik minden – sugallja a könyv –, hogy mit képes az ember elviselni és mennyire tud másokhoz utat találni.

Konrád regénye mégis aggodalmat váltott ki megjelenésekor. A "történelmi léptékű" világ felől nézve a történelem alatti világnak már a létezése is botránynak számított. Ahogy fél évtizeddel korábban a Rozsdatemető, most A látogató helyzetképe is a kivételesség érzetét keltette. Konrád méltán hivatkozott egyik nyilatkozatában a regény empirikus fedezetére: "Könyvem díszletvilága kopár, {1228.} szegényes; a választott helyzetből adódik ez, s nem mentegetőzöm érte, társadalmunk egyötödéé is az, közeli eltűnésére, folyamataink ismeretében, aligha számíthatunk. Miért nincs benn a négyötöd? Nincs. Regényt írtam, nem rétegződés-tanulmányt."

Félrevezető lenne az is, ha A látogatót csupán a nagyvárosi deviáció látleletének tekintenénk. Sokkal inkább nevezhető szerepregénynek. Az élet peremére szorult emberi sorsok valójában indítékok és érvek gyanánt szolgálnak a T.-t foglalkoztató, személyiségét közvetlenül érintő kérdésekhez. Van-e értelme munkájának, s egyáltalán minek van értelme? Képes-e helyt állni a rá mért próbatételekben? Mit tehet a reménytelenül "kettéhasított" világban? Egész meditációja arra irányul, hogy önmaga lehetőségeit tisztázza, tudatosítsa.

Első mondatai sokat tapasztalt, megkeményedett, elfáradt hivatalnoknak mutatják az elbeszélőt. De hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy közönye csupán póz, cinizmusa pedig kényszerű védekezés. Hivatalnok szerepét sem próbálja ideologikus dicsfénnyel övezni, helyzetét fölöttébb viszonylagosnak fogja fel: "A hivatalnoknak jelen esetben nincs gondja. Higgadtan, tartózkodón, megértő és irgalmatlan fensőbbségébe zárkózva, színe elé bocsátja az ügyfelet, ezt az izgatott és esendő lényt, aki akar valamit, vagy fél valamitől. Ha a hivatalnoknak is gondja lenne, nyomban ügyféllé lágyulna, valahol, egy másik hivatalban, az övéhez hasonló íróasztalok túlsó oldalán."

T. relativizáló szemléletét személyes tapasztalatok alakították, elsősorban a katonaságnál eltöltött évek, a háborúban elesett "győztes halottak és vesztes halottak", s feladatának, az aknamezők tisztogatásának elhanyagolható kockázata a hátországi élet fenyegetettségéhez képest. Pályájának szeszélyes görbéje is (előbb törvényszéki bíró, majd fizikai munkás a marhavágóhíd raktárában, mielőtt a gyámügyi hivatalba kerül) az emberi sors véletlenszerűségéről győzhette meg az elbeszélőt.

Talán ez magyarázza T. ambivalens nézőpontját: sem ügyfeleivel, sem szerepével nem azonosul. Ezért képes a hivatalt többféleképpen láttatni. Egy-egy pillanatra az ügyfelek szemével: nekik (a legelesettebbeknek legalább) valóban kafkai ez az épület, amelynek még a kapuján bejutni is emberfeletti feladat – mint azt az öregasszony groteszk története példázza a regény elején. De az intézmény csak kívülről hatalmas és félelmetes, belülről inkább megkopottnak és működési zavarokkal küszködőnek látszik. A felkötött állú portás is az ügyfél számára megközelíthetetlen cerberusnak tűnik, míg T. szemében csak egy szerencsétlen, szánandó emberi roncs.

A hivatalnok szerep alapvető dilemmája, hogy elvont normákhoz kell igazítania a konkrét emberi sorsokat, ami eleve reménytelen vállalkozás: az élet nem terelhető kategóriák által emelt korlátok közé. Mindezzel T. is tisztában van, tapasztalatai alapján nem hisz különösebben a hivatali beavatkozás eredményességében, a "közöny és az átlag ügynöké"-nek mondja magát a szabályozhatatlan emberek között. Még az sem bizonyos, hogy meg lenne győződve a szabályozás feltétlen előnyeiről. A társadalmi mechanizmusok teremtette mesterséges rend határozottan ellenszenves neki, saját szerepét is iróniával szemléli: "S ha az engedelmességnek {1229.} ebben a gyárában valahol üzemzavar támad, s a mozdulattevő eltér a dolgok használatának rendjétől, arra való a sarki rendőr, és arra vagyok én is, hogy néhány gyors, bevált fogással helyreigazítsuk,"

T. mégis komolyan veszi szerepét: eszményien kötelességtudó hivatalnok, egész nap talpal, tájékozódik, telefonál, intézkedik. Megkísérli az aktából visszanyerni az ügyet, az ügyből az embert. Munkaköri kudarcait nehezen viseli el, hiába van tudatában a hivatal korlátainak. Tehetetlensége veti föl a szerepből való kilépés ötletét is, Ferike önfeláldozó gondozásának – Bandula helyettesítésének – képtelen-bizarr átélését. Állandósult szorongásainak egyik fő élesztője éppen az örökös szerepfeszültség, a formális-bürokratikus ügyintézéssel szemben érzett elégedetlensége.

De nemcsak erről van szó. A kísértés a szerepből való kilépésre azért olyan erős, mert – ügyfeleitől eltérően – T. választhat, dönthet úgy, hogy életformát változtat. Elsőként Bandula figyelmeztette önállótlanságra: "Mi ketten, ön meg én, ugyanazt a római jogot tanultuk. Hány alapelv, szabály és büntetés. Nézze, kedves kollégám, ha szabad ezt mondanom, ön még ebbe van belegabalyodva. Csak nagy ritkán gondolkozik függetlenül, ha, mondjuk, a foga fáj." Most itt az alkalom, hogy a hivatal védőszárnyai alól kikerülve, a társadalom jutalmazó és büntető intézkedéseivel nem törődve, kizárólag önmaga legyen.

T. azonban óvakodik erre az útra lépni. Fantáziajátéka felfogható úgy is, mint egyfajta önkompenzálás, kockázatmentes hősiesség. Választását – a szerep vállalását – a "csaló" rabbiról szóló parabolával próbálja indokolni. Miként a hivatását otthagyó rabbi is megtért végül, "szégyenében megizmosodva", mert az ember a semmit nem választhatja, úgy hárítja el T. is a társadalomból való kivonulás szabadságának kísértését.

Nincsenek illúziói, pontosan méri fel helyzetét: "Abban a valószínűtlen, jóra és rosszra, szabadra és tilosra széthasított világban, amelyben minden lélegzetvételt piros és zöld lámpák szabályoznak, abban a mindent, ami van, a legyen, ne legyen akarnok hitvilága szerint csoportosító figyelemben, mely oly tehetetlenül csúszik le az emberi történések vaskos kétértelműségéről ... s amelyben maga az emberiség is két részre oszlik, az egyik ítél, a másikat megítélik, én, mióta eszemet tudom, az ítélkezők sorában álltam, hozzáteszem, bizonytalanul."

Ám ha a világ ilyen, van-e értelme választásról beszélni? T. fölöttébb szkeptikus: "Mákszemnyi befalazott légbuborékok a tehetetlenség mészkőhegyében: íme, a szabad akarat elmulasztott lehetőségei." Végül is az ember vagy a szabályozó (és szabályozott), vagy pedig a szabályozatlan féltekének polgára. Mintha az Oblomov problematikája kísértene: van a "taposómalom" – a tenni, amit lehet – világa és a "szervi lét", a "kötetlen szemlélődés" felelőtlen szabadsága. Itt sem kapunk útbaigazítást arra vonatkozólag, hogy merre található a "cselekvő tudatosság" birodalma.

A látogatóban megjelenő emberi kapcsolatokban a hivatalnok és az ügyfél többé-kevésbé szabályozott viselkedésmintája dominál, márpedig a hivatalnok is, az ügyfél is pontosan tudja, hogy hol a helye. Mindkettő a "normális", "felnőtt" társadalom tagja: megfelelő én-szabályozó mechanizmussal rendelkezik. A szerep {1230.} voltaképp viselkedési utasítás, amely biztonságot ad, nemcsak a szerep viselőjének, hanem a többieknek is, minthogy épp a szerep alapján tudják azonosítani.

T. sem tesz, tehet mást, mint hogy – minden kísértés ellenére – alkalmazkodni próbál a nem rá méretezett uniformisként viselt szerepéhez: "A rend, amit védek, durva, s mégis törékeny ... Kiszolgálom mégis, rend, működik, hasonlít hozzám, eszközére, ismerem már a szerkezetét."

Konformista, jólnevelt gyermekeitől éppúgy viszolyog, mint a hivatal portásától, amikor az az érkező Elnöknek gazsulál. De nem említi, hogy kimutatná érzelmeit. A családi boldogság és a hivatali előmenetel olyan értékek számára, melyekért nem lelkesedik különösebben, de elfogadja őket. Igaz, rosszul érzi magát saját bőrében, szorongó lélekkel, gondolat és tett meghasonulásának ismételt bonyodalmaival fizet meg kényelméért. Mégsem rúgja fel, csupán újrafogalmazza a társadalom játékszabályait: a megvalósíthatatlan szeretet helyett megpróbálkozik legalább a jóakarattal, az igazság helyett a méltányossággal, s ha már becsületes nem lehet, igyekszik betartani az illemet.

A világ dichotóm szerkezetét és saját kétértelmű léthelyzetét tudatosító T. voltaképp "antihős". A kortárs művek közül Mészöly Miklós Saulusához (1968) hasonlóan utasítja el a beavatkozás jogosultságának heroikus öntudatát, s kiindulópontja az, aminek fölismeréséhez Kardos G. György vonzó regényalakjának, Avraham Bogatirnak hét nap keserves tapasztalatára van szüksége: az abszurditás és az erőszak kiküszöbölhetetlen a mindennapok világából. T. tehát nem tesz igazságot a Hivatal és az Élet, az erőszakos beavatkozás és az öntudatlan létezés feloldhatatlannak ítélt vitájában. Megkísérli fölmérni lehetőségeit és korlátait, teszi, amit tehet, a kisebb rosszat, állandó kétségek között, de a szembenézés pátoszával.

A szerep bonyolultságával függ össze, hogy A látogató értelmezői különbözőképpen fogták fel a regény műfaját. Az egyik álláspont szerint a hivatalnok-szerep valójában inkognitó, a nagyvárosi nyomornegyed pedig csak ürügy ahhoz, hogy az elbeszélő leereszkedjen én-tudata mélységeibe, s a pikareszk szerkezetből következő kalandokból okulva megismerje-megtalálja önmagát. Egy másik értelmezés azért tartja szükségképpen elvontnak a főszereplő alakját, mert T. nem egyéni sorsot, nem is szerepet, hanem eszmét képvisel, általa a szabadság eszméje indul menetgyakorlatra vagy inkább vesszőfutásra, s A látogató voltaképp menippea, eszmeregény.

Mindegyik megközelítés a mű lényeges vonásait ragadja meg, de ezek a szerep felől is értelmezhetők. Az elbeszélő valóban nagyobb formátumú annál, mint az a hivatalnok, akinek mondja magát. Nyelve, stílusa látványosan más, mint ami egy ilyen figurától elvárható lenne. Konrád meg sem kísérli a hivatali nyelvet imitálni, sőt, egy költői képekben rendkívül gazdag, szakszerű leírásokban és bölcseti igényű megállapításokban bővelkedő szöveget ad hőse szájába. Így óhatatlanul elvonttá, pontosabban: többértelművé válik a történetmondó személye.

Feltűnő az is – a kritika nem egészen alaptalanul rótta fel hibájául a könyvnek –, hogy az elbeszélő túlzottan komolyan veszi magát, túlságosan fölötte áll világának. Még ha elismerjük is a T. helytállásában rejlő bürokratikus ethoszt, a {1231.} korlátokba ütköző, kétségekkel küszködő hivatalnok önértékelése aligha nyújt ehhez kellő alapot. Csak az magyarázhatja a megnövekedett öntudatot, hogy az elbeszélő – mivel képes szembenézni helyzetével – felülemelkedik eredeti szerepkörén: a dolgok kimondásával értelmiségi-emberi küldetést teljesít. A kimondás, a néven nevezés képessége és kockázata növeli meg az elbeszélő súlyát önmaga szemében.

Így a szöveg elsődleges jelentése kiegészül, módosul. A "cselekvő tudatosság", amit hiába keresünk a regény világában, megvalósulni látszik a történeten "túl": magával a történetmondással. Nem véletlenül zárul ezzel a mondattal a könyv: "jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk". Ha többet nem is, de annyit megtehet az ember, hogy kibeszéli a világot.