Kertész Imre (1929)

Kertész Imre későn, negyvenhat évesen jelentkezett első regényével (Sorstalanság, 1975). A könyv igazi felfedezés volt: a Sorstalanságot olyan szerző írta, aki fölényesen birtokolja a modern próza eszközeit, kitűnően szerkeszt, újat tud mondani még az olyan, kimerítettnek látszó témáról is, mint a zsidóüldözés és a koncentrációs táborok. Kiérlelt, egységes, teljes és határozott körvonalú világképe: közvetít, a magyar próza azon vonulatához csatlakozva, melyre a gondolati, az intellektuális megközelítés, a filozofikus általánosítás, az absztrahálás igénye a jellemző.

A regény főhőse fiatal fiú, ő meséli el a történetet; az ő szemszögéből és az ő értelmezésével, kommentálásával elevenednek meg az események. Maga a cselekmény, a mű eseménytörténete a fiú kálváriáját: elhurcoltatását, lágerbeli életét, csodával határos életbenmaradását és hazaérkezését beszéli el; egyes szám első személyben, lineárisan haladva az időben – látszólag egyszerű, minden raffínériától mentes elbeszélő prózában.

A század "botránya" – Pilinszky János közkeletűvé vált szavával – Kertész Imre könyvében épp az ábrázolás visszafogottsága, s a főszereplő gyermeki, ugyanakkor álnaív nézőpontja következtében lesz döbbenetes erejű kordokumentum, s egyben rendkívüli élességű szociálpszichológiai esettanulmány is, mely éles fénnyel világítja meg sokszázezer ember lágerbe hurcolásának és elpusztításának {1239.} pszichikai, emberi hátterét. A lágerből hazatért fiú így próbálja megmagyarázni a mit sem tudó otthoniaknak, miért is volt egyáltalán elviselhető a borzalmak sorozata: "Az idő segít. – Segít?... miben? – Mindenben, – s próbáltam elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is egészen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő."

A regényben ez a folyamat tárul fel, mely a főszereplő által megtett külső és belső út állomásaiban tárgyiasul; a még kedélyesen mosolygó rendőrtől kezdve – akinek a zsidók összefogdosása láthatóan terhes, nemszeretem feladat – a buchenwaldi táborig. Az egyre fenyegetőbbé váló állomásokat a gyanútlan ifjú mindig képes valamiképpen a maga számára megmagyarázni, racionalizálni. "Természetes" – ez a regény kulcsszava, ez a szó tér vissza minduntalan a főhős gondolataiban.

Ez a folyamat egybeesik az elbeszélő felnőtté válásával; a gyermeki állapotból – mely a gyanútlanság és a tudatlanság állapota – a megélt tapasztalatok a tudás birtokába juttatják, mely nem más, mint a felnőttség. A regény hármas tagolású, a nyitányszerű első rész és az epilógusszerű befejezés veszi közre gerincét: a Németországban eltöltött idő történéseit. Az első rész a "normális", racionális világban: az otthon, az iskola – majd később a kényszermunkahely –, a rokonság és a szomszédság emberi közegében mutatja meg az elbeszélőt. A beavattatás szertartása az apa távozásával, munkatáborba indulásával kezdődik: a fiú lesz a családfő, a magára maradt mostohaanya támasza. A felnőtt tapasztalatok körét tágítja az első erotikus-szexuális élmény, az első csók – majd a tanulást abbahagyni kényszerülvén, az első munkahely.

Mindezek a tapasztalatok még beilleszthetők az elbeszélő racionális világképébe. Itt még, ha jogfosztottan és megbélyegzetten is, de emberként, egyénként létezhet és érezhet; ez a fajta létezés szűnik meg, amikor megérkezvén Auschwitzba, megfosztják nemcsak ruháitól, hajától, de nevétől is: ettől fogva csak egy szám s egy test, s hamarosan megtanulja, hogy minden mást alá kell rendelnie annak, hogy élelmet szerezzen e test számára.

A visszafogott tárgyilagosság különösen a haláltáborban játszódó részben válik félelmetes erejűvé. Az embertelen, a kifejezhetetlenül iszonyú válik itt természetessé, emberléptékűvé – legalábbis a főszereplő tudatában. Ez a folyamat egyszerre abszurd – innen a regény kegyetlen iróniája – és emberien szükségszerű. A regény egyik legfontosabb mondanivalója, hogy ehhez a folyamathoz nemcsak a hóhérok, hanem az áldozatok lépései is szükségesek voltak; a haláltáborok gépezete nem működhetett volna az ő készséges belenyugvásuk nélkül. Az elbeszélő nem vállalja az ártatlan, vétlen, passzív áldozat sorsát; nem vállalja e végigélt sors szükségszerűségét. Rájön, hogy "mi magunk vagyunk a sors". Az elbeszélő egy másik lehetséges értelmezés szerint is "sorstalan": a nem zsidó magyarok között a zsidósága teszi őt "más"-sá, idegenné, majd megbélyegzetté; a más nemzetiségű zsidók közt viszont magyarsága lesz a megkülönböztető jegy, a "más"-ság forrása.

Hazatérése után a fiú új életet nem akar kezdeni, mondja, s nem akarja elfelejteni sem – hiszen nem is lehet – mindazt a tapasztalatot és tudást, aminek birtokába {1240.} jutott. "Ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert és ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet."

Ennek a típusú folyamatrajznak és pszichológiai ábrázolásnak a mintapéldája Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon. Nem közvetlen hatásról van itt szó, sokkal inkább az élmények, az átélt és feldolgozott életszelet hasonló jellegéről. A katonaiskola zárt világa és bonyolult, rejtett vagy nyílt erőszakszervezetei, az ott átélt szenvedések látszólag nehezen vethetők össze a náci haláltábor sokkal egyértelműbb és nyíltabb, magát az emberi életet is semmibe vevő apparátusával.

A Sorstalanság után Kertész Imre A nyomkereső (1977) című kötetével jelentkezett, melyben két kisregényt adott közre. Hasonló gondolati és stiláris igényesség, összefogott, feszes szerkesztés, csiszolt és rendkívül árnyalt stílus jellemzi mindkét művet – ám a Sorstalanság rendkívüli érzelmi-gondolati és intellektuális hőfokát, feszültségét nem tudta ismét elérni.