Sándor Iván (1930)

Sándor Iván a hatvanas évek színházi kultúrájának eseményeit követte nyomon, a magyar színházi élet nagy egyéniségeiről írott portrévázlataiból állította össze Arcok, szerepek (1971) című kötetét. Korai elbeszélések után színpadi művekkel jelentkezett, 1958-ban A huszonötödik órában című drámával, majd 1959-ben a Kölcsey című történeti játékkal, s ezeket a műveit újabb színjátékok követték: 1959-ben Az R. 34-es repülőjárat című tragédia, 1960-ban a Senkiföldje című egyfelvonásos, illetve az Akinek a visszhang válaszol című "játék és ars poetica", 1961-ben a Két nemzedék, 1965-ben a Faragd meg a fejfád! 1967-ben a Tiszaeszlár, 1969-ben a Kvartett, 1970-ben a Próba, 1973-ban Az áldozat hegyén című darabok. E műveiben a félmúlt magyar történelmének drámai konfliktusait jelenítette meg, s az emberi magatartás etikai integritásának védelmében emelte fel szavát.

Első nagyobb epikus műve 1967-ben Hullámok címmel jelent meg, majd 1969-ben adta közre Földközelben című regényét, ez a műve már a későbbi analitikus elbeszélőt ígérte, aki szociológiai és lélektani módszerekkel alapozza meg azt a regényvilágot, amely egyszersmind egy zaklatott emberi lélek belső drámájának színpada. A regény olyan embereket állít az olvasó elé, akiket – az író nemzedékéhez hasonlóan – alaposan próbára tett a történelem, és akik e próbákat megállották ugyan, mégis nehezen gyógyuló sebeket szereztek a megpróbáltatások során. Sándor Iván történetének záróakkordja elégikus, az elégikus visszatekintés mindazonáltal közösségi felelősségtudatról, a kötelességteljesítés konok moráljáról tanúskodik: elveti a hamis illúziókat, elutasítja azt az emberi magatartást, amely nélkülözi a termékeny kételkedést, s – József Attila máig érvényes kifejezésével élve – a "belülről vezérelt" emberi személyiség, az autonóm erkölcs mellett tesz hitet. Hasonló elvek öltenek epikai testet az M. L. esetei (1972) című kisregényben is, amely egy emberöltő történelmének drámai mozzanatait jeleníti meg. Hőse, Menyhárt Lajos kommunista jogász, aki az illegális mozgalom harcosából ügyész és bíró lesz a felszabadulás után, s miközben a jogrend nevében másokon ítélkezik, lassanként saját emberi integritását s ezzel együtt önbecsülését veszíti el. A regény a hatalom és az erkölcs szembekerülésének következményeiről folyó vitához szól hozzá a maga eszközeivel, s arra figyelmeztet, hogy a feltételek nélkül vállalt {1241.} szolgálat milyen erkölcsi veszélyekkel járhat. Sándor Iván annak az embernek a tragikus magányáról beszél, aki egész életét az igazságszolgáltatásnak áldozta fel, s eközben veszítette el a saját igazát.

Ennek a felelős emberségnek és autonóm erkölcsiségnek a kialakítása foglalkoztatja esszéiben, tanulmányaiban is, így a tiszaeszlári "vérvád" történetét és utóéletét feldolgozó A vizsgálat iratai (1976) című munkájában. Sándor Iván mindig érdeklődéssel és felelősséggel hajol a múlt fölé, a nemzeti történelem eseményeinek pontos értelmét és időszerű tanulságát keresi. Jól tudja, hogy a múlt a jelenben él tovább, s ismeri azt a rejtett hálózatot, amely egymáshoz kapcsolja egy emberi közösség: nemzet és társadalom tegnapi és mai dolgait. Meggyőződése szerint az irodalom egyik fontos feladatát mindig az jelenti, hogy mintegy gondozza és erősítse a kollektivitás történelmi emlékezetét. A múlt vizsgálatának ilyenkor jelenidejű és időszerű értelme van: a történelem tanulmányozása és vallatása írói cselekvést jelent, s ennek a cselekvésnek a jövő alakításában van szerepe. "Nem volt – írja egy tanulmányában – a huszadik századnak sem olyan nemzedéke, amelyik, ha lehetett, a forradalmat, ha nem, legalább a közgondolkodás tisztogatását ne azzal indította volna, hogy próbált elszámolni tapasztalataival. A visszanézés gesztusa ilyenkor cselekvés és nem merengés. A figyelő alkalmassá formálja magát és korát azoknak a hatásoknak megértésére, alakítására, amelyek a mindennapokat irányítják. Mert más az emlék és más az emlékezés. Az emlék, mielőtt emlék lett, esemény volt, az emlékezés tehát a helyreállítás erkölcse; azt az életsűrűséget keresi, amelyből a jelen eseményrendszere is kinő." A "helyreállítás erkölcse" kap regényvilágot alakító szerepet azokban a műveiben is, amelyek a magyar történelem három "kritikus dátumának" – 1849-nek, 1944-nek és 1949-nek – az eseményeire keresnek elemző magyarázatot: ezek A futár (1976), A helyszín (1979) és a Ködlovas (1983).

A futár az 1848–1849-es magyar szabadságharc lefolyásának és elbukásának bonyolult szövevényét közelítette meg, ahogy a végeredmény: a vereség az egymással birkózó érdekek és egymást semlegesítő erők küzdelméből végül is kialakult. Ez az írói szándék szabta meg a regénykoncepciót. A forradalomtól távol: Temesvárott indul a történet és mindvégig Erdélyben folyik, nemzetiségi vidéken, nemzetiségi ellentétek, gyűlölködések és küzdelmek keresztezési pontján. E küzdelmeket a kor történeti dokumentumaiból ismerte meg Sándor Iván, főként Csutak Kálmán honvédezredes Adatok az 1848/49 évi szabadságharc-, különösen az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról című, 1868-ban megjelent emlékiratából, amely a román felkelők és a magyar sereg között az Erdélyi Középhegységben folyó harcokról számolt be. Az egymás ellen feszülő erők, az egymással vetélkedő érdekek, az egymást keresztező és kioltó történelmi akaratok bonyolult szövevényét Erdély "kísérleti telepén" vizsgálja. Az 1848–49-es események: a temesvári zsidók kiűzése, a magyar sereg harcai, a román felkelés, a magyar-román megegyezés kísérlete és végzetszerű kudarca, a tragikus abrudbányai események és végül a vereség, amely magyarnak és románnak egyaránt szolgaságot hozott, az egymás ellen viselt küzdelemben kis híján elvesző kelet-közép-európai népek közös történetét mutatja be. A "történelmi térnek" azonban általánosabb jelentése van. {1242.} Ebben a regényben valóban a Duna-völgyi népek sorskérdéseiről esik szó; arról, hogy külön érdekeiket milyen makacsul, milyen végzetes következményekkel próbálták egymás ellenében érvényesíteni, hogy a történelem "ravaszsága" és a nagyhatalmak fondorlatos politikája következtében hogyan lehetett kijátszani őket egymás ellen, arról a szerencsétlen és csak közös bajokat okozó helyzetről, amelyet – Bibó István nyomán – a Dunatáj "történelmi nyomorúságának" nevezhetünk.

Sándor Iván nagy erénye, hogy az általános kelet-közép-európai történelmi igazságot úgy volt képes példázatos módon megfogalmazni, hogy nem csorbította közben a történelmi kép épségét. Hogy a célzatosság és a parabolaalkotás érdekében nem tett a tényeken, a történelmi rekonstrukción és a regényvilágon erőszakot. Ezt a regényvilágot nagyrészt a főhős: Eősi János rokonszenves és eleven emberi egyéniségének ábrázolása teremtette meg. Eősi a "történelmi térhez" tartozik, de némiképp a felrajzolt modellen kívül áll. Családja a "zsidózó" székelyek közül származott, akik a szombatosok ivadékai voltak, és valóban kívül álltak valamennyi erdélyi nemzetiségi-vallási kategórián. Erdélyi-bánsági zsidó-magyar identitása révén Eősi János is némiképp kívül áll a nemzetiségi hovatartozás által determinált történelmi helyzeten: csatlakozása a magyar szabadságharchoz személyes választás eredménye, szabadon választja elkötelezettségét, a küzdelmet, végül a vértanúhalált. Alakja nem tipikus és nem általános, hanem "különös", ezért az ő sorsából jobban beláthatók és értékelhetők a "történelmi tér" meghatározó ellentmondásai. A történelmi vizsgálat következetessége és az elkötelezett cselekvés hiteles ábrázolása emeli Sándor Iván regényét a hetvenes évek jelentős epikai eredményei közé.