Sükösd Mihály (1933)

Sükösd Mihály művelődéstörténész, esszéíró és szépíró, s e látszólag egymástól különböző érdeklődési területek írásművészetében szerencsés szintézist nyertek. Ábrázolásmódját megtermékenyítették a modern prózairodalommal kapcsolatos tanulmányai, melyeknek tanulságát szerencsésen kamatoztatta elbeszéléseiben és regényeiben; érdeklődését jelentősen kiszélesítették azok a kutatásai, melyeket a mentalitástörténet terén végzett, szépíróként is a magatartás okait igyekszik feltárni és értelmezni.

Novellistaként az Előjáték (1959) című antológiában jelentkezett, s 1960-ban megjelentette első önálló elbeszéléskötetét, az Ólomketrecet is. Biztos, tudatos íráskészség, modern ábrázoló erő jellemezte a kötet legtöbb írását. Jól szerkesztett, tömör elbeszéléseiben arra a kérdésre kereste a választ, hogy a magyar értelmiség különböző típusai hogyan viselkedtek a történelmi kataklizmák idején. Már ezekben a novellákban szembetűnő volt, hogy nem jellemeket, hanem típusokat teremtett, s bennük igyekezett megjeleníteni egy-egy gondolkodásforma szerkezetét. Hőseinek egyénisége, sajátos jellege némiképp elsikkadt e törekvése megvalósítása közben, az epikus elemeket keresztezték, némelykor gyengítettek esszéírói törekvései.

Személyesebb, élményszerűbb világot teremtett a Fától fáig című regényében (1962). A személyességet a nem palástolt önéletrajzi elemek jelentik. A tizenegyéves Méliusz Péter a regény főhőse, aki 1944 legvégének zavaros, számára alig-alig áttekinthető eseményei között igyekszik fogódzót keresni. A fiú egyedül utazik {1243.} Pestre, átél egy hatalmas légitámadást, majd Muharon húzódnak meg apjával, s ott éri őket a felszabadulás. A regény azt a folyamatot ábrázolja, ahogy a történelem felgyorsult, tragikus eseményeit átélve Méliusz Péter maga is megérik, s tudata peremén homályosan felsejlik, hogy nem elég átélni az eseményeket, nem elég elfordulni a rossztól, hanem a magunk szerény lehetőségei szerint tenni is kell ellene valamit. Finom, allegorikus jelenet segítségével ábrázolja az író hősének e felismerését: Péter apjának segédkezik egy sebesült orosz katona megmentésében, s ekkor ismeri meg a jócselekedet ízét, személyiségformáló erejét. "Eszköztelenül, gesztusokban, félszavakban, hangulatrebbenésekben tudja ábrázolni az emberi kapcsolatokat – írta a regény méltatásában Rónay György –, a kisfiúét anyjához, apjához, a katonához, a kislányhoz, vagy elhurcolt kis barátjához; mélyen, maradandóan belénk tud vésni – de mindig a rézkarc tűjének leheletes könnyedségével, japáni rajzok gyöngéd súlytalanságával – képeket, alakokat, jeleneteket ..." A nagy történelmi események csak hátterét szolgáltatják Méliusz Péter megfigyeléseinek, melyek egy érlelődő gyermek nézőpontjából születnek, e háttér azonban még ezen a szűrőn át is félelmetesen hiteles, drámaian feszült.

A Fától fáigban Sükösd Mihály annak az értelmiségi nemzedéknek a kamaszkorát ábrázolta, amely gyermekfejjel élte át a fasizmus korszakát, a felszabadulás éveit, életkora még nem tette lehetővé, hogy magával sodorja a fényes szelek lendülete, de megélte, teljes drámaiságában és megcsalatottan a személyi kultusz időszakát, s csak 1956 drámai eseményei után kapott szerepet, teret, lehetőséget képességeinek kifejtésére. Elbeszéléseiben (A megérkezett, Útközben) ennek a nemzedéknek a sorsa és érlelődésének folyamata bontakozott ki; ezek, akárcsak regényelméleti dolgozatai, és Értelmiségi terepszemle (1969) című kötetének tanulmányai egy még megírandó nemzedéki regény körvonalai. Sükösd Mihály ideálképe olyan korszerű regénymodell volt, mely megnyugtató egyensúlyát hozza a modern világ- és magyar irodalomnak, s felhasználja a megélénkült szociológiai és pszichológiai kutatások eredményeit is. Fontos feladatának tekintette megválaszolni azt a kérdést, miért és mikor tért el a magyar regény fejlődése az európaiétól, s részben Kolozsvári Grandpierre Emil és Sőtér István regényelméleti tanulmányainak eredményeit továbbfejlesztve és kiegészítve jutott arra a megállapításra, hogy az önéletrajzi jelleg túlhangsúlyozása, a hangulati ábrázolás és a költői stílus erőltetése akadályozta meg a teljes értékű cselekményrajz megvalósítását, az arányos szerkesztést és a reális jellemek megteremtését (Változatok a regényre, 1971; Küzdelem az epikával, 1972).

Regényei és elbeszélései ekkoriban olyan kísérleteknek minősülhetnek, amelyekben egy nagyon tudatos, világirodalmi igénnyel fellépő alkotó igyekszik kipróbálni a teljesség kiküzdésének epikai lehetőségeit. Tanulmányaiban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a magyar regényírás személyességét – melyet túlhajtottnak érzett – a korszerű regényalakzatok meghonosítása, elsősorban a dokumentum- és az esszéregény terelheti a tárgyias ábrázolás irányába. Mindkét lehetőséget kipróbálta. A kívülálló (1968) történetét a terrorista különítményes Prónay Pál naplójából merítette. A regény főhőse azonban nem a véreskezű Prónay, akit Horthy Miklós a nemzetközi felháborodás láttán "ejtett", hanem Vancsura {1244.} Mihály, aki a Tanácsköztársaság idején fontos szerepet kapott, a tanácshatalom bukása után azonban áruló lett.

A kívülálló ebben az alakban modellálja az árulás természetrajzát. Sükösd Mihály választott epikus eszközeivel is érzékelteti ezt, hiszen az események leírásában ragaszkodik a tömörítéshez, ám annál pontosabban és hitelesebben jeleníti meg e figurát, aki félelemből és bőre mentése végett vállalja szerepét. Az első pillanattól kezdve érezzük azonban, hogy csak eszköz, akit manipulálnak fogvatartói szennyes céljaik megvalósítása érdekében. Vancsurának az volna a feladata, hogy az Ausztriába menekült Kun Bélát hazacsalogassa, Prónay Pál ugyanis ezt a "fogást" érezné élete koronájának, nem véletlenül hordja mindig magával Kun Béla egyik fényképét. Üldöző és üldözött esélyei nem azonosak ebben a játszmában, a véletlen – mely ebben a regényben igen fontos tényező – mégis megakadályozza a különítményesek tervének valóra váltását, Vancsura – akit mostanáig hitegettek, azzal ámították, hogy küldetése bevégzésével Olaszországba mehet feleségével – szerepe véget ér, Prónay maga lövi le.

A Vizsgálati fogság (1973) már az esszé- és dokumentumregény megoldásait szintetizálta. (Hogy az író számára elsősorban a regénypoétikai megoldások voltak az igazán fontosak, az is jelzi, hogy a téma kidolgozásánál alig volt figyelemmel arra, hogy hasonló történetet dolgozott föl Thurzó Gábor Az oroszlán torka című kisregényében.) Igen érdekes megfigyelni, hogyan helyezte Sükösd Mihály az előző művében is érintett emberi magatartásmintákat egy merőben új epikai keretbe. Vancsura áruló volt, a Vizsgálati fogság jobboldali miniszterelnöke, Szapáry is az. Vancsura árulása azonban teljesen egynemű, a saját bőrét mentve vált a féktelen terrorizmus eszközévé. Szapáry jelleme jóval bonyolultabb képlet: évszázados hagyományok és beidegződések, osztálya megmentésének vágya állítja a németek oldalára, s ezért vállalkozik arra is, hogy éjszakai órákon felkeresse a nagykövetet, s információkat cseréljen vele. Vancsura és Szapáry is reménykednek, úgy hiszik, hogy küldetésük végeztével megoldhatják egyéni sorsukat, s bevégezhetik történelmi küldetésüket. Valójában azonban, aki árulásra vállalkozik, önmaga végzetét okozza – erre tanít mindkét regény.

A Vizsgálati fogság nemcsak Szapáry miniszterelnök regénye, hanem a két világháború közötti magyar politikai életé is. E politika külső és belső összetevőiről és meghatározóiról, mechanizmusáról analitikus mélységgel és pontossággal adott számot az író. Szerkesztése tömör és ökonomikus: az események két síkon peregnek, a múltban és a felszabadulás után, amikor Szapáry börtönében, tárgyalása szüneteiben újra szembesült tetteivel és azok következményeivel. Sükösd Mihály kitűnően érzékelteti, hogy ezt a fajta gondolkodásmódot, ezt a történelmi szerepértelmezést nem lehet igazolni, de megváltoztatni sem. Szapáry eleve téves pozícióból szembesül önmagával és nemzetének azzal a múltjával, melyet részben ő teremtett. Nem képes megérteni, hogy felelős a történtekért, nem érez lelkifurdalást, mert olyan hamis tudattal rendelkezik, mely nem egyetlen személyt és nem egyetlen vezetőt jellemzett abban a meghaladt korban, hanem mindenkit, aki akkor vezető szerepre vállalkozott. Az általánosítás lehetősége mindvégig bennerejlik a Vizsgálati fogságban, s megvalósulása annál hitelesebb, mennél egyénibb, {1245.} karakterisztikusabb vonásokkal jeleníti meg Sükösd Mihály e politikust, akinek személyében egy tragikus, úttévesztett politika is inkarnálódik. Abban a döbbenetes, rendkívül feszesen szerkesztett pillanatban, amikor ráébred, hogy csak eszköz volt a szövetséges kezében, nem kiabál, nem tiltakozik, nem omlik össze. "Fegyelmezi magát", ahogy ősei – akik Dózsa Györgyöt hajdanán kivégezték a szegedi piacon – is tették. Hiába tűnik fel mellette időről időre a regényben a "fiatalember", aki alighanem a lelkiismerete, vagy a személyiségében rejlő jobbik lehetőség, Szapáryban az évszázados beidegződések, elhárító ösztönök működnek, s ezek determinálódnak. Részvétlenül figyeljük sorsa végkifejletét, de nem feledjük léte tanulságait.

Hogy Sükösd Mihály számára milyen fontos az elbeszélő modorral való kísérletezés, s mily makacsul igyekszik meglelni az egyéniségéhez leginkább illőt, az általa kifejezni vágyott valóságanyaggal adekvátat, talán az is jelzi, hogy Ítélet előtt (1975) című kötetének prózai írásait két csoportba gyűjtötte. Az elsőben közölte az "elbeszéléseket", melyeket a "szövegek" követnek, e vallomásokból, fantáziából egybeállt, a múltat és a jövőt egyaránt idéző alkotások, melyek közül kiemelkedik az Ítélet előtt. Ebben sikerült legteljesebben megvalósítania ideálját, a nyitott elbeszélést, melyben legalább olyan fontos az a kérdés: mi lett volna, ha ...?, mint az: mi volt, amikor ... ? Egy sajátos, befejezetlen és befejezhetetlen idődimenziót teremtve, megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések sorával orientálja az olvasói tudatot, hogy az az övéhez hasonló nyitottsággal és felelősséggel keresse a választ a sors kihívásaira.