Németh Andor (1891–1953)

Németh Andor különös, hányatott sorsú író. Rendkívül ellentmondásos alkat volt, aki számtalan irányban tájékozódott, számos műfajjal kísérletezett, irodalmi áramlattal és mozgalommal tartott kapcsolatot, ám semmit sem vitt igazán végig. Ritka irodalmi-esztétikai fogékonysággal és szenzibilitással rendelkezett, még ha képességeit hajlamos volt is könnyen aprópénzre váltani, vagy – mint Déry Tibor emlékezik róla – mintha sokallotta volna azt az árat, amit az írónak önmaga legjobb színvonala kiküzdéséért, megteremtéséért mindenkor fizetnie kell. A kortárs emlékezések keveset szólnak az íróról, ám annál többet az emberről: határozatlan és megértő, rezignáltan mélabús és tüneményesen éles eszű, gyakran léha. Mégis utánozhatatlanul jellegzetes alakja volt a két világháború közötti irodalmi életnek, s abban jelentős szerepet kapott. S ha nem is feltétlenül írásaival, de személyes hatásával – rögtönzött gondolataival vagy elemzéseivel – döntő módon inspirálta és befolyásolta a korszak legnagyobb íróit is: Kosztolányit, Karinthyt, Déryt, mindenekelőtt pedig József Attilát. Érthető tehát, ha a Németh Andorról szóló írások uralkodó szólama jobbára a csalódottságé, sőt szemrehányásé, amely a talentumával rosszul gazdálkodó, azzal szemben felelőtlen írónak címezve talán jogos. Történelmi távlatból nézve viszont ez a kép már {169.} igazságtalan, mert egyoldalúságával elfedte Németh Andor java írásainak megvalósult értékeit, és kialakította körülötte azt az akusztikát, melynek következtében irodalmi köztudatunk munkásságát némiképp alábecsüli.

Igen fiatalon megismerkedett a Nyugat nagy íróival, köztük Adyval, Karinthyval, Osváttal. A Galilei Kör egyik vezetője volt, első művének – Veronika tükre című egyfelvonásos misztériumjátékának – a bemutatása irodalompolitikai vitát kavart. Valójában költőnek készült. Párizsi tanulmányútján is elsősorban az új francia költők társaságát kereste, megismerkedett Apollinaire-rel is. Az ígéretes pályakezdést azonban megszakította a világháború: Kuncz Aladárral együtt a Fekete kolostorba, majd Yen-szigetére került. Fogságuk ötéves történetét Kuncz könyvéből ismerjük, Németh Andor maga később keveset írt erről, s alighanem ez a tény is megerősíti sokak véleményét, melyet Poszler György így fogalmazott meg: "Németh sorsa a Fekete kolostorban dőlt el. Addig részt vett mindenben. Azóta csak ott volt mindenütt ... A részvételből lehetett alkotás. Az ottlétből csak reflexió." A bukás után nem térhetett vissza Magyarországra, bár tevőlegesen a továbbiakban már nem vett részt a kommunista mozgalomban. Érzelmi beállítottsága később is radikális és baloldali, de politikai meggyőződésében és helyzetértékelésében sokszor bizonytalan. Arra a jellegzetes kávéházi életformára rendezkedik be, amelyet hazatérése után is folytatni fog. A bécsi magyar emigráció majd minden csoportjával tartja a kapcsolatot, anélkül azonban, hogy bármelyik tábor mellett ténylegesen elkötelezné magát. Elsősorban újságíróként működött: írt a Bécsi Magyar Újságba, a Diogenesbe, a Vasárnapba, a 2 x 2-t Kassákkal együtt szerkesztette, de közreadott verset és novellát is, dolgozott német nyelvű újságokba és a csehszlovákiai vagy erdélyi magyar folyóiratokba is. Bensőséges és életre szóló barátságot kötött Déry Tiborral és József Attilával. Hazatérése után a Dokumentum, A Toll, az Újság lettek legfontosabb irodalmi orgánumai, és persze a Szép Szó, amelynek megindulásától munkatársa volt. Néhány írása a Nyugatban is megjelent, bár hosszú ideig élesen támadta a véleménye szerint konzervatívvá csontosodott folyóirat irányvonalát. Igazában itthon is az "irodalmi szegénylegény" életét élte. Olvasta és terjesztette a legfrissebb világirodalmi és filozófiai szenzációkat (Kafkát, Proustot, Th. Mannt, Blochot, Heideggert), késhegyig menő kávéházi vitákat folytatott azokról; különösen nagy szerepet játszott Karinthy Frigyes környezetében, a Hadikban, melyről később könyvet is írt (Egy foglalt páholy története, 1942). Sokat fordított – három nyelvből is – Dumas-tól Hemingwayig, útikönyveket és ponyvaregényeket gyártott, az osztrák és francia történelemből írt regényes életrajzokat. A népi írók mozgalmát értetlenül figyelte, s bár Illyést ő is különleges tehetségnek tartotta, a népi–urbánus vita kiélezésében neki is szerepe volt.

A kezdeti szimbolista, stilizált-szecessziós kísérletek után Németh Andor művészetfelfogását alapvetően befolyásolták Freud, Bergson és a zsidó misztika okkultista-kabalisztikus tanai, az izmusok teóriái, valamint az avantgárd gyakorlata. A poézis célja számára nem a közlés, a valóság ábrázolása, hanem a kifejezés, melyen át mágikusan felsejlik valami titokzatos, ismeretlen, belső erő, az élt élet mélyebb, fogalmilag megfoghatatlan valósága, álomszerű "szuprarealitása". A {170.} költő eszerint valójában médium: "az olvasó – írja –, ha a verstartalmon, rímen és ritmuson túl meg tudja érezni a vers legmélyebb szándékát, egy akaratot érez magára hatni, egy akaratot, mely nem azt akarja, amit mond ... " Innen érthető, hogy versei – jóllehet az avantgárd költészet minden lehetséges formabontó effektusát felhasználják a szürrealista képzettársításoktól az automatikus írásig – összességükben mégis a hagyományosabb vers benyomását keltik; hagyományosabbak az ismert, eltökélten avantgárd opuszoknál, amennyiben szervesen kötődnek a személyes líra európai tradícióihoz is. Költészetét és novellisztikája nagy részét erőltetettnek és másodlagosnak érezzük. Élete igazi nagy élményeiről alig szerzünk tudomást. Prózája egy része kifejezetten alkalmi, pénzszerzésre szolgáló írásokból állt, ezeket tehát nem az elhivatottság, hanem a rutin, a mesterség dokumentumaiként tartotta maga is számon. Mária Teréziáról, III. Napóleonról, Metternichről, a párizsi kommünről és Teleki Lászlóról (Horváth Zoltánnal közösen) írt korrajzait 1945 után még kettő követte: az 1948-ban kiadott Előhang negyvennyolchoz című, a magyar szabadságharcról szóló, illetve a Misztótfalusi Kis Miklósról írt posztumusz könyv (A betű mestere, 1954). Prózai művei közül ki kell emelnünk az élete utolsó éveiben elkészült Emlékiratait. Ez az önéletrajz bizonyos hevenyészettsége és elkalandozásai ellenére sem csak mint történeti forrás érdekes, de rezignált szemléletével, önironikus fanyar humorával valóságos atmoszférát teremt, helyenként plasztikusan fel tudja idézni azt a réveteg, a világeseményeket (s benne önmagát is) kívülről szemlélő, részvétlen tárgyilagosságot, mely a kortársak számára is alighanem Németh Andor legfőbb, megfejtésre ingerlő titka volt.

Életművének legnagyobb hatású, maradandó értékeit kritikusi és esszéírói munkásságával teremtette meg. A hozzá ízlésben közel álló városi, radikális és polgári irodalom majd minden jelentős képviselőjéről írt bírálatokat, többnyire mélyenszántó és árnyalt megfigyelésekkel, újszerű és originális szempontokat érvényesítve gazdagította irodalmunk e vonulatának önismeretét. Kritikusi teljesítményének különlegessége mindenekelőtt széles körű filozófiai felkészültségében rejlik, illetve, hogy a filozófiai háttérhez szervesen kapcsolódik értelmezéseiben a költő fogékonysága és a művészvilágot belülről ismerő ember értéktudata. Második emigrációjának legjelentősebb alkotásai is esszékönyvek: József Attila (1944) és a Párizsban megjelent Kafka-tanulmány (Kafka ou le mystère juif 1947). Hazatérése után 1947-től 1950 augusztusáig a Csillag főszerkesztője volt. A fordulat éve után kialakult ideológiai gyanakvás őt sem kímélte meg. A nyilvános szereplés szűkre szabott utolsó periódusában, a Forumban és a Csillagban közreadott fontos kritikák mellett jelent meg (a Csillagban, folytatásokban) legértékesebb műve, a Franciaországban írt József Attila-könyv alapvetően kibővített átdolgozása: a József Attila és kora (1948). Ebben nemcsak barátságuknak állít emléket, de minden írói és irodalomértői erényét felvillantja. Néhány tárgyi tévedésével együtt is (ezeket az irodalomtörténet-írás azóta helyesbítette) a József Attiláról szóló irodalom egyik megkerülhetetlen alapművét alkotta meg vele. Könyv alakban csak halála után húsz évvel került az olvasók elé, amikor Réz Pál értő és gondos szerkesztésében A szélén behajtva (1973) címmel megjelentek {171.} Németh Andor válogatott írásai, közöttük először az Emlékiratok rövidített változata is. A késedelem Németh Andor egész pályájára jellemző, amint azt Réz Pálnak a kötethez írt kiváló tanulmányából tudjuk, az író számos értékes műve máig kiadatlan.