Tényirodalom

Bármennyire is központi jelentőségre tett szert ez a nemzedéki közérzet, a korszak új prózatörekvéseinek leírásakor célszerűbb figyelembe venni a hagyományos esztétikai-poétikai kategóriákat. Részben, mert maga a prózatermés is eleve sokrétűbb és gazdagabb, részben, mert a nemzedéki vallomások közül is csak a művészileg hitelesek maradhattak fenn az időben, csak azok a művek, amelyeknek vonatkozásrendszerét érvényes világkép szervezte meg. Prózánk hagyományosan valóságábrázoló törekvései számára – az irodalomtörténet tanúsága szerint – szinte mindig az össztársadalmi felemelkedés értékszempontjai szolgáltatták ezeket a világképszervező "szilárd pontokat": a polgárosodás, újabban a szocialista eszmények, általánosabban: egy határozott, racionális-humanista fejlődéseszmény. A magyar valóság súlyos gazdasági és kulturális elmaradottsága, ellentmondásossága, erkölcsi-társadalmi feszültségei ezen a világképen belül is nemcsak lehetővé, de kívánatossá tették az extenzív tájékozódást: az egyes jelenségek szociografikus feltérképezését, problémaérzékeny feltárását, a nemzeti fejlődés számára nélkülözhetetlen, tényszerű, emberi információk gyűjtését. Ugyanakkor a folklór és a tényirodalom korjelenség is, számos egymástól is alapvetően különböző modern prózai irányzat él a dokumentatív ábrázolás eszközeivel.

{1258.} Annál meglepőbb, hogy erre a nagy múltú műfajra kezdetben alig vállalkoztak a nemzedék írói, sőt, elmondható, hogy a periódus első felének prózája "tény-szegény", a magyar társadalom állapotáról, szociális viszonyairól kevés adatot, szociográfiailag értékelhető információt tartalmaz.

Ördögh Szilveszter írói jelzései a mai paraszti életről, parasztszülők és értelmiségi fiaik összeütközéseiről frisseségük ellenére sem közelítik meg súlyban és hatásban a népi írók korábbi, majd Csoóri Sándor, Galgóczi Erzsébet kortárs látleleteit (A csikó, 1973). Csörsz István talált ugyan egy periférikusságában is jelentős csoportot – félig hippi, félig bűnöző fiatalokat –, mentalitásuk, ideológiáik elemzésével a nemzedéki élmény mögé is konkrétabb és szélesebb társadalmi hátteret rajzolhatott volna, nála azonban az értelmezés elfogultsága a dokumentáció érvénye ellen dolgozott (Sírig tartsd a pofád, 1971). Czakó Gábor szintén az ifjúság erkölcsi tudatosságát szondázta riportkönyvében, de az albérlet, korrupció, párválasztás, a fiatalkori bűnözés morális zavar-jelenségei nála is megmaradtak a veszély-jelzések szintjén, sem valódi arányaik bemutatására, sem mélyebb általánosításukra nem vállalkozott (Indulatos jelentések, 1973).

A hetvenes évek közepétől azután a tényfeltáró irodalom fellendülésének s egyre szélesedő térnyerésének lehetünk ismét tanúi. Nem annyira a Magyarország felfedezése sorozat keretein belül, bár itt is születtek figyelemreméltó művek. László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben (1973) című könyve például egy munkásközösség belső életéről szól, Berkovits György: Világváros határában 1976-os felmérésében pedig a Budapest körüli népességtömörülés, negyvennégy község szociális problémáit elemzi. A megújuló szociografikus érdeklődés számára néhány irodalmi lap adott műhelyt; a Valóság, a Forrás, az Élet és Irodalom és legmerészebben a Mozgó Világ vállalta föl a valósággondokat, közölt mélyfúrásokat és riportokat. A fiatalokat, érthető módon, a legfeltűnőbb társadalmi anomáliák vonzzák, a beilleszkedés akadályai, a hátrányos helyzetű öregek, fiatalok, szegények vagy betegek sorsa, de szó esik a fogyasztói életvitel, a pénz utáni hajsza züllesztő hatásairól, a becsületes munkavégzés rangvesztéséről, a hagyományos értékorientációk érvényt vesztése következtében előállt mentális zavarokról. Berkovits következő, Terepszemle (1980) című könyvében sokféle témával és módszerrel kísérletezik, írásai egységét nemcsak a dokumentáris hitelesség, hanem az elkötelezetlen és elfogulatlan ténytisztelet erkölcsi követelménye is szavatolja. A szociográfia magatartása című elméleti tanulmányát a Folyamatos jelen (1981) című szociográfia-antológia közölte.

A műfaj legjelentősebb művésze Csalog Zsolt. Művészt mondunk, mert az ő kezében a tényfeltárás megszokott kellékei és módszerei – a magnó, a kérdezés, problémalátás, vágás és szerkesztés tudománya – egyszersmind művészi eszközök is. Valóságábrázolása, legjava munkáiban, nemcsak a dokumentumanyag szintjén hiteles, hanem sajátos esztétikai holdudvarral is rendelkezik, képes a katarzisra Igazi hangját Csalog is nehezen találta meg. Kezdettől fogva a "kisemberek" világa érdekelte, sokáig novellákkal próbálkozott. De már novellásköteteiben – Tavaszra minden rendben lesz, 1971; Temető ősszel, 1977 – is lelki beleérző tehetsége a figyelemreméltó. Ebből fejlesztette ki sok munkával és nagy műgonddal {1259.} a teljesen az élőbeszédre hagyatkozó monológformát, amelyet "dokumentum-portré"-nak nevezett el, s ahol a modell mögött a szerző látszólag teljesen eltűnik: "az egyszeri karakterek – írja –, az életsorsok rajzán túl népes közösségek világát tudom láttatni így, az egyedi hitel igényével, de egyszersmind azt a látásmódot is be tudom mutatni, amellyel modelljeim helyzetüket átélik". Bárki legyen is a riportalany, cigányok (Kilenc cigány, 1976), parasztasszony (Parasztregény, 1978) vagy munkások (A tengert akartam látni, 1981), Csalogot az életminőségek érdeklik. Bravúros módon képes a külsőségekben felmutatni a hősök személyiségét legmélyebbről meghatározó tényezőket: az erkölcsi értékrendet, a megélhetésért, fennmaradásukért vívott küzdelmeik mellett a szerelemmel, halállal és a lét más elemi kérdéseivel való találkozásuk pillanatait is. Így azután a portrék mindig keserves, kegyetlen világát bensőséges líraiság is árnyalja, ami nemcsak a szerzői azonosulásból fakad, hanem életszeretetből, az emberi méltóság feltétlen tiszteletéből is.

Nyilván a minél összetettebb bemutatás igénye vonzza Csalog Zsoltot a nagy formák felé. Parasztregénye (melyet már 1973-ban befejezett, csak kiadót nem talált rá sokáig) azért is lehetett a periódus egyik legkiválóbb könyve, mert elmosódnak benne a műfajhatárok: a magnószövegben művet olvasunk, autentikus szépirodalmat. Muharos Bálintné Matvej Eszter élettörténete egyszerre egyedi és általános, valóságfeltárás és emberi sors, riport egy alföldi falu társadalmáról, egyszersmind ítélet is az utolsó félszázad történelméről.

Más jelek is utalnak arra, hogy a cigányság léte és ellentmondásos helyzete napjainkban egyre komolyabb társadalmi és irodalmi problémává válik. A Parasztregény mellett a hetvenes évek másik olyan irodalmi műve, amely új valóságterületek felfedezésének az eleven izgalmát hozta: cigányregény. Lakatos Menyhért irodalmunkban először egyszerre tudta a két kultúra ütközéspontján originálisan belülről s mégis távolságot tartva szemlélni a hazai cigányságot. Könyve (Füstös képek, 1975) néhány cigányközösség életét mutatja be a második világháború előtt. Az író korántsem használja ki a téma lehetőségeit, és a tragédiás hangoltságú emberi–társadalmi tablót jócskán felhígítja a kalandregény igénytelenebb fordulataival. Lakatos későbbi könyveivel is a cigányság kulturális örökségét igyekszik gazdagítani: egzotikus keleti mesével (A hosszú éjszakák meséi, 1979), vagy rövid életképekkel (Csandra szekere, 1981).

De a tényekre építő, extenzív írói tájékozódás számára kezdettől létezett egy másfajta változat is: szemben a szociográfiák szinkron közelítésével, lehetséges volt a hiteles tények diakron szemlélete. Elméletben túlságosan is kézenfekvő lehetőségként; annál is inkább, hiszen a nemzedéket legmélyebbről meghatározó élmény éppen az identitás kétségessé válása lett, és – innen nézve – bármiféle azonosságtudatra törekvés megkövetelte a hagyományok, a múlt újraértelmezését; végső hitelét pedig szükségképpen a folytonosság újbóli megteremtésétől remélhette csak. A hetvenes években új, jellemző irodalmi toposz született: az apakeresés. Ám a közelmúlt magyar történelmét annyira áthatották a képtelen csapdahelyzetek, a jóvátehetetlenül nehéz traumák, hogy az apák – ha visszajöttek – szótlanul jöttek vissza a történelmi kataklizmákból. Csak nagy késéssel, sokféle tényező {1260.} hatására, bátortalanul jött létre az a szükséges fölény, amely már megengedte a magyar közelmúlt nemzetközi horderejű eseményeinek a megközelítését, a tárgyilagos emberi és nemzeti önvizsgálatot. Az ideológiai enyhülés, a történettudomány pozíciónyerése mellett Cseres Tibor, Nemeskürty István és más írók kezdeményezései, Jancsó Miklós, Kovács András, Sára Sándor filmjei hatására is a hetvenes években mind több emlékirat, memoár, forrásanyag látott napvilágot. Dokumentáris és írói értékeivel egyaránt kiemelkedő Simonffy András "történelmi kollázsregénye", a Kompország katonái, mely 1981-ben jelent meg. Simonffy pályája bizonyos értelemben jelképessé vált az újabb magyar próza legendáriumában. Az ő első könyve jelezte (már címével is: Lázadás reggelig, 1965) először félreérthetetlenül a közérzetváltozást, olyannyira, hogy máig a periódusváltás határköveként emlegetik. Második novelláskönyve (Egy remek nap, 1972) íróilag is pontosította "a már és még nem" lelki határhelyzetét: egyfelől az igény nyomatékos fenntartását a közérdekű társadalmi feladatvállalásra, másfelől az illúzióvesztést, a megbízatás elillanását, a hagyományos közösségi értékek ellehetetlenülését, kiüresedését és eljelentéktelenedését. Legjobb írása: A medveölő fia nosztalgikus– ironikus allegóriában fogta össze a jellegzetes tüneteket. Simonffyt is elérte a korai kiugrás végzete, később mások nála hitelesebben formálták meg ezeket a gondokat, következő művei (Idegen városban, 1976; A világnagy zsíroskenyér, 1977) az erősebb mezőnyben gyengének bizonyultak. Méltó megoldásra végül a Kompország katonái szintézisében talált, éppen azáltal, hogy fikciót tényekre fordított, s szigorú dokumentációval szembesítve a vallomást, megírta édesapja, Simonffy-Tóth Ernő egykori vezérkari őrnagy második világháborús élettörténetét. Kinyomozta és megszólaltatta az események még élő koronatanúit, kikereste a szakmunkák vagy a megmaradt családi iratok idevágó passzusait, s töprengve fölöttük, kommentálta és elemezte is a világháborúból való kilépés tényleges és lehetséges esélyeit. Könyvében sikerült személyes érdekűen is általánosabb érvényű következtetésekre jutnia. Egyrészt árnyaltabb, emberszabásúbb képet adott az ország sorsfordító éveiről, másrészt megcáfolt néhány, a köztudatot sokáig bénító erkölcsi előítéletet, a tények igazával elégtételt szolgáltatva a magyar ellenállás méltatlanul elhallgatott vagy lekicsinyellt személyiségeinek.

A tények – tudvalevően – makacs dolgok. S bár az új nemzedékek nem használják ki eléggé a bennük rejlő nagy lehetőségeket, azért van okunk a bizakodásra is. A legújabb jelentkezők közül Tar Sándor, Géczy János és Csengey Dénes írásait sejtjük fokozottan figyelemreméltónak.