A beilleszkedés képtelensége: Hajnóczy Péter abszurdjai

A nemzedéki élmény legteljesebb – maradandó – epikus formáját Hajnóczy Péter életművében kapta meg. Éppen azzal, hogy Hajnóczy túllépett a generációs problémán, és az élménymotiváció, a benne rejlő kérdésfelvetések logikáját következetesen kibontva az abszurdumig végigvitte, egy általánosabb érvényesség szintjére emelte fel. Életműről kell beszélnünk, mert ennek a kivételesen tehetséges és kivételesen erkölcsös írónak a pályája tragikusan korán lezárult; egyike lett a magyar irodalom sajnos nem kevés, fájdalmas fenoménjeinek, akiknél a vállalt magatartás komolyságához az esztétikán túli érv, a személyes sors nyomatéka is hozzátartozik. "Ha volt s marad ködlovagja a 70–80-as években kibontakozó irodalmunknak – búcsúztatta a harminckilenc évesen meghalt írót Mészöly Miklós –, Hajnóczy Péter mindannyiunk közül az élen fog maradni." Élet és mű azonossága, teljes egymásrautaltsága Hajnóczy esetében tehát nem frázis, hanem paradigma: akár a lényeget tekintjük, akár a külsőségeit. 1942-ben született, s szinte mindvégig kissé törvényen kívül és kölcsönruhákban létezett: az inkognitóban élő értelmiségi szerepében. "Körülbelül egyéves koromig lelencházban éltem, onnan vittek el nevelőszüleim, harmincéves voltam, amikor megismertem az anyámat. Esti tagozaton érettségiztem, voltam ládázó, kabinos, szentképügynök, modell, kazánfűtő, dolgoztam kőművesek mellett, voltam betűszedő inas, szénlehordó, dolgoztam dinamittal, nyersanyagkutatásnál stb." – írta első kötete, az 1975-ös A {1266.} fűtő fülszövegére. Egyoldalúan: mert az életrajz teljesebb változatából nem hiányozhat a Vérmezőn jakobinusként kivégzett távoli ős árnyképe; és az sem, hogy a vékonyka könyvet tizennégy év érvényes terméséből válogatta. De nemcsak írói elfogadtatásáért kellett ennyit várakoznia. Következő könyvei – M, 1977; A halál kilovagolt Perzsiából, 1979 és az 198l-es Jézus menyasszonya – mind egy-egy további stációja a megkezdett útnak, a világgal való keserves küzdelmének, a poklokra alászállás egyre mélyebbről és tompábban hangzó, szívszorító és jóvátehetetlen dokumentumai,

Hajnóczy művészetének kizárólagos problematikája tehát a magányos szuverenitás és az adott valóság feloldhatatlan konfliktusa. Alapsémája neki is az egyetlen központi hős, aki nem találja helyét a világban, s aki szorongó létbizonytalanságától, egyáltalán kétes egzisztenciájától szabadulni igyekezve minden módon megpróbál beilleszkedni, megpróbál megfelelni a világ feltehető elvárásainak. Kezdetben – a Márai-ciklus novelláiban – Hajnóczy is a társadalmi periférián marad, de már itt feltűnik az epikus erő, amely néhány vonással drámahelyzetet rajzol, és jelződik a szituációkat értelmező ráció fölénye, amely egyszerre láttat belülről és kívülről, s elkerülve minden érzelmességet: úgy azonosul a hőssel, hogy azt egyszersmind ironikus távlatba is helyezi. S megfogalmazódik a Hajnóczy-írások belső bizonyossága is: a valóság rejtélyes mozdíthatatlansága, mely eleve kudarcra ítéli a hős minden kísérletét, lehetetlenné téve számára a tényleges cselekvés minden esélyét. Az epikai paradoxon a Hajnóczy-hőst is kafkai világba kényszeríti: miközben tehetetlensége feloldását a konfliktusra összpontosító rögeszmésen tárgyilagos reflexióktól reméli, szükségképpen álcselekvésekbe bonyolódik, a személyiség méginkább iránytalanná válik. Iránytalanná, de nem súlytalanná. S alighanem itt tér el Kafkától: Hajnóczy műveit mindvégig szokatlanul intenzív társadalmi-közösségi indulat hatja át; hősei nemcsak individuumok, hanem többek maguknál, küldetésük van. Tragikumuk éppen a belső kényszerből, erkölcsi bizonyosságból származik, hogy eszményeket kell érvényesíteniük olyan valóságban, amely nem emberi értékekre épül, s ezért szükségképpen deviánsnak minősít minden érzelem-igényt. A szellemi-érzelmi minőség e szempontból lényegtelen. Olyannyira, hogy a hősök maguk sem ismerik igazi céljaikat. A fűtő a Kleistet parafrazeáló példázatban fél liter tejért harcol, a jussáért intéz kiáltványt az ENSZ-főtitkárhoz, a pápához, a szuperhatalmak államfőihez és I. István magyar királyhoz, azért, mert "különösnek tartja", hogy döntéseiket az érdekeltek megkérdezése nélkül hozzák; a jószándék őrületbe fordul: Kolhász Mihály végül a testével próbálja a rideg világot fölmelegíteni. A véradó "a szűkölködő emberiség javára" ajánlaná kifogyhatatlanul áradó vérét, mígnem különös képességét egész környezete megengedhetetlen bűnnek minősíti. Legjelentősebb kisregényében Hajnóczy már totálisnak ábrázolja a tragédiát, megteremtve és kibontva végleges írói eszközeit. A halál kilovagolt Perzsiából sajátos grammatikai feszültség-mezőben játszódik: egy végsőkig redukált, partikularitásának kiszolgáltatott tudat vívja harcát az önnön létét meghosszabbító, általánosabb érvényű emlékeivel és rémlátásaival, valóságos és fantasztikus vízióival. Témája most is a cselekvésképtelenség, a kisregény egyetlen kétségbeesett tudatállapotot {1267.} ábrázol, ahol a dráma tétje már csak a tudat puszta fennmaradása. Az írói teljesítmény attól bravúros, hogy Hajnóczy két idősík egymásravetítésével történetet, a függő beszéd kvázi szenvtelen leírásaival pedig fölényt imitál: megteremti az epikus látszatot. A kisregény igazi újdonsága, hogy benne a hős már fölismerte belső szabadságát, az önazonosság-vállalás lehetőségét is. A tragédia ettől válik véglegessé: immár tényleg választhat a valóságos alternatívák – az emberségtől elidegenedett világ és a valóságtól abszolút módon elidegenedett értékek (önmaga) – között. Mindkét választás pusztulást jelent: az első szellemit, a másik fizikait. A férfi odázza a döntést, de mert már tudja, hogy reménytelenül, ezért a pillanatnyi haladékot adó pótcselekvésekkel áltatja magát: az alkohollal és küldetésével, az irodalommal, melyek a konfliktus szempontjából ekkor már lényegtelenül egyenrangúak.

Ami még hátra van: az a szkepszis fegyelmezett abszolutizálása, artikulált demonstrációja. Torzókban és remek pillanatképekben (Temetés, Kétezer, A veseszörp stb.). Utolsó írásaiban sokasodnak az idegen betétek – újságkivágatok, képek, különféle montázsok, vendégszövegek –, a "minden megtörténhet" forma-analógiái. A parancs című kisregény századosa a sötét városban bolyongva egész életét és rendkívüli képességeit tékozolja el azzal, hogy vár egy parancsot, amely nem érkezik meg soha. S végül a Jézus menyasszonya hőse már iróniát sem ismer: sorsa a vegetációig való lezüllés; vágya, hogy beépülhessen a pusztításra és halálra épült abszurd világrendbe. Álmában a Szűzanya obszcén és perverz nőalakokként mutogatja magát, a megváltás helyett a világ elítélésének jelképévé lesz. De Hajnóczy Péter infernális jövőképének is a morális kétségbeesés a cantus firmusa: a beilleszkedés még így sem sikerül, a hős gyilkos akarna lenni, s áldozat marad, a csecsemőket a patkányok falják föl ...