Esszéírói törekvések a fordulat évéig

A II. világháborúból való ocsúdás keserű hónapjai és a veszteségek számba vétele után megindult szellemi pezsgésben az esszé is új erőre kapott. Bár jó néhány jelentékeny, a műfaj hazai történetét meghatározó esszéíró vált tragikus áldozatává a második világháborúnak, néhány évig úgy látszott, hogy a műfaj virágkora jöhet el, hiszen elsősorban a Magyarok című folyóirat körében és a Válasz hasábjain mind nagyobb teret kaptak a harmadik nemzedék esszéírói; az átrendeződő társadalmi valóság új kérdésekkel termékenyítette meg a népi írók esszéírását, a marxizmussal való szembesülés pedig – történt az bármilyen formában – olyan termékeny új szempontokkal gazdagította az esszéírást, amelyek tovább erősítették annak nyitottságát.

Az emigrációból hazatérő Lukács Györgyöt vagy Révai Józsefet – akik a marxista irodalomszemlélet és irodalompolitika legfelkészültebb szószólói voltak, ekkori műveik alapján aligha nevezhetjük esszéíróknak. A marxizmus–leninizmus a teljes világkép megteremtésének és kiküzdhetőségének reális igényét hangoztatta, s ez a törekvése hosszú ideig kizárni látszott az esszé művelhetőségének, gyümölcsöző világszemléletének tényét, hiszen a magyar esszé hangsúlyozottan a töredékes világkép jegyében kelt új életre a harmincas évek elején, s ezt a töredékességet hangsúlyozta igen nyomatékosan a világháború után megjelent esszékötetében, az Ihlet és nemzedékben (1946) Márai Sándor, s ez a gondolat hatotta át Naplóját is, amely voltaképp lazán egymáshoz illeszkedő esszék és töredék-esszék füzére. Márai rendkívüli erővel fogalmazta meg "a nyugat alkonya" újraértelmezett változatát, amikor az Ihlet és nemzedék utolsó írásában (Promethe{1286.} us megváltása) ironikusan kérdőjelezte meg azt a távlatos, új ideálokat meghirdető gondolkodásmódot, mely a társadalmi cselekvést tartotta vezérelvnek. "Európaiak vagyunk – írta –, ne áltassuk magunkat: csak a pillanatban tudunk élni, mert a pillanatban tudunk meghalni. S csak annak hiszünk, aki a pillanatban tud bennünket megváltani." Lukács György vitázott e szemléletmóddal, mely az irodalom hatókörét is korlátozni látszott. Ugyanakkor tagadhatatlan az a tény, hogy Lukács, amikor a világirodalom szemszögéből közelített a magyarhoz, s azt beszűkültnek, provinciálisnak érezte – szemben például Illyés Gyula törekvéseivel, aki éppen fordítva: a magyar irodalomból indulva érzékelte annak világirodalmiságát –, sokszor maga sem használt az egészséges kibontakozás ügyének.

Így például megakasztotta Hamvas Béla esszéírói munkásságának kiteljesedését az az éles bírálat, mellyel az ő törekvéseit illette. Hamvas egyike volt azoknak a gondolkodóknak, akik korán megismerkedtek az egzisztencializmussal. Abból a felismerésből, hogy az ember a halállal szembesülve a végnek kiszolgáltatott, azt a következtetést vonta le s tette munkásságának vezérelvévé, hogy a költészet a lírai beleérzés eszközeivel teremthet kapcsolatot a feltételezett transzcendens világrenddel. Első gondolkodói korszakában a kereszténység világszemléletével azonosult, későbbi írásaiban a vallások nagy közösségének jegyében gondolta végig a történelmi és emberi fejlődés esélyeit.

Hamvas Béla a harmincas években sokat tett a modern angol és amerikai irodalom befogadása ügyéért. Későbbi esszéiben érvelésmódja szeszélyesebb, stílusa eruptívabb lett, mert hite szerint a tudomány nem alkalmas a lényeg megragadására, a ráció sokszor vezette csődbe az emberiséget. A beleérzés, a gondolat fogantatásának átforrósodó pillanata hozhatja csak meg a ráismerés megvilágosító örömét.

Lukács György helyesen ismerte föl Hamvas Béla racionalizmus-ellenességének gyengeségeit. Bírálatával azonban hozzájárult ahhoz, hogy beduguljon egy olyan forrás, amely a világirodalom és a bölcselet korszerű elemeit közvetítette. A negyvenes években írt Hamvas-esszék, majd szerzőjük elhallgattatása hozzájárultak egy legenda születéséhez, melyet csak növeltek az utóbbi évek világméretű válságai. Ezek ismét ráirányították a figyelmet a krüzeológia egyes eszméinek időszerűségére. Magát Hamvast azonban – jóllehet hatalmasra duzzadt kéziratos hagyatékát még alig ismerjük, műveinek kiadása csak napjainkban kezdődött – nem nevezhetjük krüzeológusnak, hiszen a válsággal szemben egy olyan lehetséges emberi alternatívát kínált, mely a szubjektum vonatkozásában adhat megoldást.

Ha e kor kezdetben igen gazdag esszétörekvéseit figyeljük, mindenekelőn a hagyomány újraértelmezésének kísérleteit látjuk fontosnak, a műfaj története szempontjából újítóknak.

Szabó Lőrincet aligha sorolhatjuk nemzedéke nagy esszéírói közé, a negyvenes években mégis néhány nagyszerű darabját írta e műfajnak. Sárközi Györgyről Radnóti Miklósról és Illyésről rajzolt képe az analízis gondosságával és alaposságával készült. Esszéisztikus bennük az a mód, ahogy létszemléletét fejti ki – némiképp a Tücsökzenében elmondottakkal analóg módon –, s az a törekvése is, hogy – a remek Sárközi-esszében – egy-egy téma kapcsán nemzedéke fő lírai {1287.} törekvéseivel is számot vet. Lírájában is, esszéiben is önmaga kimondott és kimondatlan kérdéseivel nézett szembe, következtetéseit a "lírai én"-re vonatkoztatva jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy a műalkotás mértéke – alkotója már kifejlett, vagy még az adottságaiban rejlő tehetsége.

A Nyugat esszéhagyományának egyik legkövetkezetesebb őrzője, a nyugtalan, kísérletező szellemű, mindig szellemes Bóka László 1947-ben adta ki József Attiláról szóló írását, mely alcíme szerint is esszé, s visszautal a műfaj kezdeti "kísérlet"-jeligére. Bóka számára 1945 előtt Ady volt a mérték. Sok esszéje, kivált azok, amelyekben egy-egy jellemző átértékelési kísérlettel szállt szembe, a marxista irodalomszemléletet is megtermékenyítette. A József Attila-esszé rendkívül érzékeny, a költő lírájáról sok új ismeretet közlő írás, amely azonban inkább egy visszatekintő alaphelyzetből értékeli témáját, s kimondva-kimondatlanul a Nyugat törekvéseit érzi József Attila szempontjából is meghatározónak.

Igen jelentékeny, sok vonatkozásban úttörő kísérletnek mondhatjuk Rónay György A regény és az élet (1948) című esszétanulmányát, amelyben érződik a társadalmi-történeti szempontok figyelembevételének igénye is. A bevezetőben a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a társadalom és a történelem eseményei nyújtják számára azt a vezérfonalat, amely fejtegetéseinek iránymutatója, s arra törekszik, hogy a műfaj analízisének mikéntjét az emberi teljesség, tehát egyfajta bölcseleti irányulás szellemében valósítsa meg: "S amily természetesen következik a regény dekomponálódása az ember fogalmának, a valóság fogalmának s magának a társadalomnak széteséséből – írja a többi között –: éppoly természetes, hogy e széthullás apokalipszise után, mint az emberi mivoltát s világa emberi valóságát, vele a regény is emberi s közösségi hivatását hangsúlyozza ismét: a realizmust, az ábrázolt világkép emberi teljességét – s egyáltalán a megismerés, a connaissance, a regénynek lélektani kísérleti eszközzé degradálása helyett az ábrázolást –, a regény autonóm értékét. Hogy azután az ábrázolt világ határai meddig terjednek, attól függ, mit tartunk realitásnak, mit emberi teljességnek. Ezen a ponton pedig a regény problémája a filozófia problémájával találkozik."

A nyugatos hagyomány, az esszé kötetlenségének, szép megformálásának igénye jellemezte Cs. Szabó László esszékötetét, a Két partot (1946) éppen úgy, mint Devecseri Gábor Az élő Kosztolányiját (1945), Kardos László Szerb Antalról írt esszéjét (1946), s e hagyomány lezárásának érezzük mai távlatból Sőtér István antológiájának, a Négy nemzedéknek (1948) bevezető tanulmányát és miniatűr portréit, melyeknek egy része annak is bizonysága volt, hogy az esszének létjoga lehetett volna a későbbi időszakban is.

Az a nagyobb terjedelmű esszé, melyben nemzedékének, az "újholdasoknak" akkori költészetszemléletét és irodalomképét összegezte Lengyel Balázs (A mai magyar líra, 1948), részben Halász Gábor, Szerb Antal, Komlós Aladár és Bóka László addig megjelent esszéinek, tanulmányainak következtetéseit fejleszti tovább, részben azonban egyesíti az irodalomtörténeti portré és az esszé szempontjait, s ezzel egy később kifejlődő monográfia-típus alapvonalát teremtette meg. Kötetének bevezetésében annak az erkölcsi nézőpontnak a szükségességét és termékenyítő voltát hangsúlyozza, mely nemzedéke irodalomértelmezésének egyik {1288.} vezéreszméje lett, s amely ugyanúgy jelen lesz majd Somlyó György, Nemes Nagy Ágnes és Rába György esszéiben, mint a később esszékkel jelentkező Rákos Sándor írásaiban.

Az esszé mint megközelítési, ábrázolási módszer, két egészen magában álló vállalkozás kifejezés- és szemléletmódját is áthatotta. Jellegzetesen esszészerű műalkotás Füst Milán Látomás és indulat a művészetben (1948) című szabálytalan esztétikája, mely – mint a címe is hangsúlyozza – elsősorban az esszét jellemző érzések jegyében, a szépirodalom eszközeivel igyekezett praktikus eligazítója lenni a nagyközönségnek és Füst Milán nem csekély számú rajongójának. Az esszére utal vissza az a meggyőződése is, hogy a művészet nyersanyaga maga az élmény, amelyet a fantázia alakít művé. Látomás és indulat így értelmezett kettősségéből "ered a művészetekben való legfőbb örömünk", mondja az alkotás természetével foglalkozó részben.

Ezekre az évekre esnek Szentkuthy Miklós nagy esszéi is, melyeknek többsége a Válaszban jelent meg. Már Az egyetlen metafora felé (1935) írásai jelezték, hogy merőben egyéni módon értelmezi az irodalom és a valóság, illetve kor és kultúra viszonyát. Műveltség és irodalom (1947) című esszéjében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kultúra organikus képződmény, s az alkotót az emberiség által felhalmozott kultúrjavak egészének kell áthatnia. Az igazi műveltségű alkotó fölényes biztonsággal kamatoztatja ismereteit, mert azok életfunkcióvá váltak. Erre a felhalmozott és szenvedélyesen kamatoztatott ismeretanyagra ismerhetünk Weöres Sándorról vagy Szabó Lőrincről írt esszéiben.

1945 őszén vállalt Hódmezővásárhelyen óraadó tanárságot Németh László, s műhellyé varázsolt önkéntes számkivettetése az 1948-as tanév végéig tartott. Itt talált ihlető környezetére az a pedagógiai szenvedélye, mely egész életében jellemezte. Már az Illyés Gyula ösztönzésére írt tanügyi reformtervezete (1945) is jelezte, hogy új s méltó témára lelt a benne kisebb-nagyobb szünetekkel kifejezésmódját és témáit kereső esszéíró, aki az ellene hangoztatott vádakat és a régebbi nézetei fölött türelmetlenül követelt önkritika megvalósítását a Berzsenyi ürügyén Kaposvárott elmondott emlékbeszédében hárította el, amikor kijelentette: "igazi írót s az igazi haladást nem kell félteni egymástól". Végelemzésben azonban esszéistára vallott az a mód is, ahogy hódmezővásárhelyi óráit tartotta: különböző korszakoknak a jelen, s különböző tudományágaknak egymás számára adott válaszait keresve. Az Óraadók királyságában adott számot pedagógiai kísérleteiről amelyeket sosem sikerült végül egységes műben megfogalmaznia. De itt tudatosodott benne végérvényesen a "kísérletező élet"-nek az az emberi ideálja, amelyet Összefoglaló a nyolcadikban címmel fejtegetett a hódmezővásárhelyi Puszták Népe című folyóiratban.

Támadások pergőtüzében születtek Illyés Gyula írásai is ezekben az években. A türelmetlen szociáldemokrata írók jobboldali gondolatnak tett engedményekkel vádolták, a kommunista párt ideológusai pedig nyílt elkötelezettségét hangoztató megnyilatkozását várták, sürgették. Egyik írásának ezt a sokat mondó címet adta 1945-ben: A felelősség tudatában, s arra figyelmeztette benne a türelmetlenekig, a múlttal gyökeresen szakítani szándékozókat: "A magyarságnak nincs annyi kincse {1289.} hogy vakon – minden indulatnak – eldobálja. Nézzük meg jól, mit ejtünk a talp alá. Ha biztosítékunk van arra, hogy ez az értéke azután a mi, a szabad magyarság értéke lesz, tartsuk meg okvetlenül magunknak. Ne gyújtsuk fel a malmot, ami holnap nekünk őröl, csak azért – mert hitetek szerint tegnap másnak is őrölt." S hogy elhárítsa magától a szűkkeblűség, a pártérdekek védelmének vádját, még hozzáteszi: "Nem kívánom, hogy a tévedés ne kapja meg a figyelmeztetést, a vétek ne részesüljön megrovásban. Mindez azonban megaláztatás nélkül történjék, hogy ezek az emberek is bele tudjanak egyenesedni az új életbe. Még az esetleges vétkeseket is – ha becsületességükben nincs okunk kételkedni – úgy kell vétkeiktől megtisztítanunk, hogy azután megnyerhessük őket. Elismerem, hogy ez önző szempont, de egy ügy s egy nép önzéséé, magáé az életé. Az igazság serpenyőjébe a hamar ítélet előtt mérjük bele az értéket; annak is van súlya."

Amikor Paul Éluard 1948-ban Magyarországon járt, a Zeneakadémián rendezett, őt köszöntő ünnepségen Illyés Gyula mondott beszédet. Ebben ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg: "A rendcsinálás, a szó igazi értelmében, veszélyes foglalkozás, a költészetben is, a társadalomban is." Hitet tett az avantgárd mozgalmak pozitív társadalmi és irodalmi szerepének eszménye mellett is, tehát azt a szellemi, nyitottságot védelmezte, mely hamarosan veszélybe került, s az esszét is egy időre megbénította.