{1313.} A MŰFORDÍTÁS 1945–1975 KÖZÖTT

A külföldi irodalmak figyelemmel kísérése és megismertetése mindig jellemzője volt a magyar irodalmi életnek. Az élő nyelvekből való műfordításnak is több évszázados a múltja; s a holt nyelvekből (például latinból) történő átültetések egészen a középkorig nyúlnak vissza. A latin sokáig közvetítő szerepet játszott: még a 18. században élt dán Ludvig Holberg Niels Klimjét is latinból fordították magyarra. Az angol eredetiből készült I. Jakab Basilikon Doronjának (1599) fordítása nem sokkal megjelenése után, 1612-ben, s az amerikai irodalom elsőként magyarra átültetett műve (Increase Mather: On the Spread of the Gospel Among the Indians of New England, 1688) 1694-ben jelent meg Kolozsvárt.

Nagy fellendülés következik be a műfordításban a 19. század elején: Országh László szerint maga a műfordítás szó is az 1830-as évek táján jelenik meg, hogy az irodalmi igényű átültetéseket megkülönböztesse az iskolai fordításgyakorlatoktól. A fordítások egyén és közösség számára egyaránt hasznosnak bizonyultak: a hazai közönség művelődését elősegíteni vágyó fordítók, akik az itthoni irodalmi élet provincializmusa ellen is küzdöttek, az idegen munkákból okulva egyúttal saját mesterségbeli tudásukat is gyarapították.

Nem győzték tehát hangsúlyozni a műfordítás jelentőségét a magyar irodalom nagyjai, még ha olykor túlzásokba estek is: Vörösmarty szerint "Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is felér legalább a felével"; Babits a fordításban a nemzetnek nyújtott ajándékot; Tóth Árpád szolgálatot lát; s napjaink jeles műfordítója, Vas István azt állítja, hogy a fordítás a leghazafiasabb műfaj.

Mi tehát ennek a – Babits szavaival élve – "legmenthetetlenebbül magyar" műalkotásnak, a műfordításnak, szűkebben véve pedig a prózaműfordításnak a szerepe a felszabadulás utáni magyar kultúrában?

Ha a kérdést a mennyiség felől közelítjük meg, a válaszadás nem nehéz: mint a statisztikák kimutatják, a magyar olvasók kezébe kerülő művek körülbelül fele a világirodalom alkotásaiból kerül ki. Ez a tény két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt azt jelzi, hogy a külföldi irodalom már csak a lefordított művek nagy számából következően is igen nagy súllyal van jelen a magyar irodalmi életben. Másrészt viszont ez a magas szám felhívja a figyelmet a minőség kérdésére: nem mindegy, hogy az idegenből átültetett művek milyen színvonalú fordításban kerülnek olvasóik kezébe.

Jóval nehezebb azonban a műfordítások hatását felmérni. Ez ideális esetben azt eredményezi, hogy a lefordított művek szervesen beépülnek a befogadó ország {1314.} irodalmi tudatába. S ha ebben az esetben a művek befogadásáról beszélhetünk, rögtön meg kell különböztetnünk az olvasók "passzív" befogadását az írók, alkotók "aktív" befogadásától. Bár mindkettő igen jelentős tényező egy adott kor irodalmi életében, ez utóbbi recepció azért különösen fontos, mert azt tükrözi, hogyan olvaszt magába a kortárs magyar irodalom világirodalmi jelenségeket, áramlatokat, milyen hatásokat, intertextualitást lehet egyes alkotóknál kimutatni.

A műfordítás: másodlagos irodalmi kommunikáció. Ebben a kommunikációs láncban három szereplő van: a műfordító (másodlagos szerző, aki az elsődleges kommunikáció befogadója volt), a lefordított mű és a fordítás olvasója, befogadója. A sémához két további tényező is tartozik: a mű szövege mögött rejlő valóság és hagyományrendszer, melyet természetesen az eredeti, az elsődleges kommunikációban készült műből kell a lefordított műbe átmenteni. Ez okozza a fordítás egyik nehézségét: ki kell bontani és lehetőség szerint továbbítani kell azt a történelmi, társadalmi és irodalmi hátteret, mely az eredeti mű anyanyelvű olvasója számára eleve adva van és ismerős. Az elsődleges kommunikáció hátteréül szolgáló valóságot egy másik valóságba, a befogadó irodaloméba kell állítani. Mindezt úgy, hogy a fordítás magát a szöveget, annak stilisztikai jellegzetességeivel együtt megőrizze. Sokkal többről van tehát szó, mint egy-egy idegen nyelv kifogástalan ismeretéről. S ha már a nyelvtudásnál tartunk, érdemes Gyergyai Albertet idéznünk: "A jó magyar fordítónak elsősorban magyarul kell tudni ..." És itt újabb paradoxon következik: a fordítónak tökéletes magyarságú szöveget kell megalkotnia, de ugyanakkor éreztetnie kell az olvasóval, aki az idegenszerűséget keresi, hogy fordítást olvas ...

Mint a későbbiekben látni fogjuk, a műfordítás kérdéseinek, elméletének Magyarországon csekély az irodalma, s ez még fokozottabb mértékben igaz a prózaműfordításra: mintha a regény- vagy elbeszélésfordításra némi nyelvtudással bárki alkalmas lenne.

E közhiedelemmel szemben lássunk két ellenvéleményt. Először Németh Lászlóét, aki így fogalmazta meg a prózafordító feladatának nehézségét: "Mondatról mondatra, kifejezéstől kifejezésig védi anyanyelvét, arra azonban nincs szabadsága, hogy az idegen mondatok öleléséből kibújjon, s azért, hogy a gondolatot jobban derékon kaphassa, messzebb húzódjék tőle." Szabó Ede a prózafordítás állítólagos kötetlenségét cáfolja, amikor rámutat: "... már tudjuk, hogy a próza látens formabősége sem igen kisebb a versénél, s kötetlensége csak látszólagos. Törvényszerűségei, belső formái rejtettebbek, külső formái sem mindig szabályosak, könnyen felismerhetők, de ez egyáltalán nem jelent alaktalanságot, lazaságot, s a fordítónak könnyebbséget, sőt! Épp mert a próza törvényei bujkálóbbak, bonyolultabbak, s nagy formátumai miatt számosabbak is, azt is mondhatnánk, hogy ez a "kötetlenség" sokszor még jobban próbára teszi a műfordító hallását, stílusérzékét, nyelvi erejét, fegyelmét vagy fantáziáját, mint a vers kötöttsége ..." (A műfordítás, 1968). Ugyanő különbséget tesz a nagyregény és a kisregény fordítójának munkája között: míg az előbbinél a fő feladat az, hogy az eredeti nyelven írott "dóm" tanulmányozása után hasonlót kell létrehoznia más {1315.} nyelv építőanyagával, a kisregénynél az intenzitás, a sűrűbb levegő megőrzése, áttétele igényel külön gondot.

Láthatjuk tehát, hogy a prózaműfordítás, mely reproduktív s egyúttal kreatív tevékenység, rátermettséget és mesterségbeli tudást egyaránt igényel a fordítótól. De ha a fordítás – a másodlagos kommunikáció – végeredményét akarjuk szemügyre venni, az egyéntől – a fordítótól – vissza kell térnünk kommunikációs sémánkhoz, melynek egyik tényezője sem független a nagyobb társadalmi vonatkozásoktól: mindhármat befolyásolja a politika, a művelődéspolitika, a kulturális intézményrendszer, a gazdasági helyzet: kik fordítanak, mit fordítanak (illetve mit adnak ki a könyvkiadók), kik és mit olvasnak. Ezért, ha a felszabadulás utáni prózafordítások helyzetéről akarunk beszámolni, s arról általános képet adni, röviden át kell tekintenünk a művelődéspolitika irányelveit érvényesítő kulturális intézményrendszert, a fordítók szociológiáját, a fordításkritika helyzetét, a könyvkiadás adatait, s az olvasásszociológiai felmérések tanulságait.

A felszabadulást közvetlenül követő években a könyvkiadás még a régi keretei között funkcionált: a kiadóvállalatok anyagi érdekeltségén túl a fordítók személyes érdeklődése, vállalkozó kedve is szerepet játszott a lefordítandó művek kiválasztásában. Az érdeklődés azonban, mint az előző időszakban is, meglehetősen egyoldalú volt: elsősorban az európai nagy irodalmakra irányult. Változást a könyvkiadók államosítása hozott. A művelődéspolitika, mely az egész kulturális intézményrendszer irányítását végezte, a műfordítás tematikáját is megszabta. Elsősorban a Szovjetunió és a népi demokráciák irodalmának megismertetése volt a cél: a hiányok pótlása a klasszikus irodalom terén, és a kortárs, a szocialista társadalmat ábrázoló művek minél teljesebb bemutatása. Csökkent az Európa-központúság is: fordítani kezdték Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika irodalmát. 1945 és 1959 között például 55 klasszikus és új kínai mű fordítása jelent meg. A baráti országok irodalma esetében a fordítandó szövegek kiválasztása csaknem kizárólag hivatalos úton, az egyes országok írószövetségeinek ajánló listája alapján történt. E kiválasztás szempontjai gyakran figyelmen kívül hagyták az irodalmi értékeket. Az ötvenes évek elejének gyakorlatára visszatekintve Kardos László a Nagyvilág első számában (1956 október) "olvasói szenvedély"-ről beszél, "mellyel a felszabadulás első éveiben a szovjet irodalomhoz közeledtünk". Ennek az olvasói – és tegyük hozzá: kiadói – szenvedélynek "históriai plusza" ("az olvasmányokban saját jövőnket kerestük") mellett felhívja a figyelmet a "históriai mínuszra" is: "... elhalványult előttünk ennek az irodalomnak, új életünk tanító előképének művészi szépsége, esztétikai jellege". Majd később hozzáteszi: "Dokumentumokat kerestünk és láttunk művészi alkotásokban."

A felszabadulás után szép számban jelentek meg az orosz klasszikus regények, elsősorban Lev Tolsztoj, Turgenyev, Gogol, Goncsarov, Szaltikov-Scsedrin művei. Dosztojevszkijt azonban a könyvkiadás az ötvenes évek közepéig mellőzte; ettől kezdve viszont komoly kultusz alakult ki körülötte.

A népi demokratikus országok klasszikus és kortárs irodalmának nagy mértékű kiadása mellett ugyanebben az időszakban igen sok régebbi francia, angol és német alkotás jelent meg. Elsősorban a 19. századi nagy realista írók (Balzac, Dickens, {1316.} Thackeray) regényei és elbeszélései kerültek az olvasók kezébe. Az újabb nyugati irodalmat kizárólag néhány baloldali író (André Stil, Roger Vailland, H. E. Aldridge, Martin Andersen Nexő és mások) művei képviselték.

A kortárs nyugat-európai és amerikai irodalom áttörése már 1956-ban megkezdődött. A Nagyvilág említett első számába, melynek bevezetőjét Lukács György írta, a prózai műveket többek között Dylan Thomastól, Hemingwaytől, Roger Martin du Gard-tól és Moraviától válogatták, és ez a folyamat néhány hónapos megszakítással tovább folytatódott Leonhard Frank, William Saroyan, Graham Greene és mások közlésével. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a Nagyvilág úttörő munkát végzett a magyar irodalmi tudat világirodalmi horizontjának megteremtésében: visszamenőleg pótolta nemcsak az ötvenes, hanem a harmincas-negyvenes évek nagy alkotásai fordításának hiányát is, s a kortárs világirodalmat úgyszintén nyomon tudta követni. A nyitás jellemezte a könyvkiadást is. 1955-ben megalakult az Európa Könyvkiadó, melynek egyetlen feladata a külföldi irodalom kiadása lett. Zsebkönyvsorozata, a Modern Könyvtár, a Magvető Kiadó Világkönyvtárával együtt egy sor Magyarországon ismeretlen jeles alkotót mutatott be az olvasóknak.

A folyóiratok és a könyvkiadás együttes erővel pótolta tehát a dogmatikus elzárkózás okozta kimaradást, s teremtette meg azt a termékeny folytonosságot, mely a műfordítást az 1945 és 1948 közötti évekhez fűzte (például Cocteau, Gide. Hemingway, Henry James, Joyce és Kafka regényeinek kiadásával), egyszersmind hozzákezdett a kortárs irodalmi áramlatok megismertetéséhez. Hogy csak néhányat említsünk ezek közül: ígéretes kezdeményezések után nagyrészt a hatvanas évek tették ismertté Magyarországon az egzisztencialista irodalmat, a Gruppe 48-at, az angliai "dühös fiatalokat", az amerikai beat-irodalmat és a francia újregényt. A hetvenes évek közepére tehát a magyar prózaműfordítás úgyszólván szinkronba került a világirodalom jeles alkotásainak születésével.

A kortárs világirodalom hirtelen beáramlása és divattá válása az ötvenes-hatvanas évek fordulóján ugyanakkor nem kívánatos kísérőjelenségeket is hozott az irodalmi életbe. A sokáig kielégítetlenül maradt érdeklődés túlzottan a világirodalmi, különösen a nyugati országokból származó művek felé fordult. A magyar író helyzete című írásában Németh László már 1961-ben rámutatott arra, hogy a kortárs világirodalom kihívása, mely serkentő hatású is lehet, "gyilkos, nehéz versenybe" szorítja a magyar írókat, s ennek a kihívásnak nem lehet csupán azzal eleget tenni, hogy egy másik civilizációban kiérlelt írói eszközöket átplántálnak a magyar irodalomba. Igazi, világirodalmi szintű értéket csak a hazai valóságban gyökerező, eredeti mondanivaló korszerű megfogalmazása hozhat létre.

A kortárs nyugati irodalom előtt felnyitott zsilipek a műfordítások áradatát indították meg, és számos új fordító kezdett el tevékenykedni. De ez már a második hulláma volt az új fordítógárda fellépésének, hiszen már 1948 után friss erőket kellett bevonni, akik a megváltozott kiadói politika irányelveinek megfelelően a népi demokratikus országok irodalmából fordítottak. A műfordítás – és különösen a prózai – egyre inkább szakmává, mesterséggé vált. Ezt a mesterséget {1317.} azonban nem könnyű elsajátítani, mert, mint ahogyan Anton Popović írja: "A műfordító egyszerre kevesebb is, meg több is az írónál. Kevesebb, mert művészete másodlagos; több, mert közös nevezőre kell jutnia minden olyan íróval, akit fordít, ismernie kell mindazt, amit ők tudtak, össze kell tudnia kapcsolni az analitikus gondolkodást azzal a művészi képességével, hogy előre meghatározott szabályok szerint alkot, s az eredeti mű szövegét új kontextusba állítja" (A műfordítás elmélete, 1980). Ezt a kompetenciát azonban nem minden fordítónak sikerült elérnie. A felszabadulás utáni első évtizedben egyes nyelvterületek – főleg a környező országoké – nem rendelkeztek még a szükséges megbízható fordítógárdával, ezért gyakran előfordult, hogy egy-egy jeles külföldi mű hazai elismerését, befogadását a tökéletlen tolmácsolás gátolta.

A műfordítás-irodalom megnövekedésével egyre gyakoribb jelenség a hivatásos műfordító, eltűnőben van az író-műfordító, aki saját ízlésének sugallatára maga határozta meg, kitől mit fordítson. Ellenpéldákat azért mindig találunk: nemcsak Németh Lászlóét, akit a dogmatizmus kultúrpolitikája kényszerített arra, hogy saját művei helyett "Tolsztoj inasaként" fordításaival jelentkezzék, vagy az egy időben szintén kényszerű hallgatásra ítélt Déry Tiborét, aki hosszú pályája során Schiller, Hauptmann, Strindberg, Gide, Hemingway, Pirandello és Gorkij műveit ültette át magyarra. Jeles műfordítóként tartjuk számon többek között Illés Endrét (Maupassant, Stendhal), Szentkuthy Miklóst (Jane Austen, James Joyce, Laurence Sterne, Jonathan Swift), Rónay Györgyöt (Franz Kafka, Heinrich Böll, Honoré de Balzac, Anatole France, Jean Marie Le Clézio, André Malraux, Antoine de Saint-Exupéry, Virginia Woolf, Evelyn Waugh), Sőtér Istvánt (Emily Brontë, Graham Greene, Ernest Hemingway), Ottlik Gézát (Charles Dickens, Ernest Hemingway), Szabó Magdát (John Galsworthy), Szobotka Tibort (George Eliot, James Joyce, John Galsworthy, Sinclair Lewis, Gertrude Stein) és Tandori Dezsőt (Karl Kraus, Robert Musil, Johann Wolfgang Goethe, Sylvia Plath).

A próza műfordítás magyarországi irodalmi tekintélye viszonylag friss keletű: Ferenczi László szerint egyértelműen Gyergyai Albert Proust-fordításához kötődik, mely a harmincas években jelent meg. Lehetetlen felsorolnunk mindazokat a műfordítókat, akik prózai művek átültetésével szereztek maguknak elismerést: a teljesség igénye nélkül, egész vázlatosan csak néhány tucat nevet és az általuk fordított szerzőket tüntethetjük fel. Elsőként Szöllősy Klárát, Mihail Bulgakov, Anton Csehov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Thomas Mann fordítóját, akinek Gyalogszerrel című antológiája a prózaműfordító egyenrangúságáról tanúskodik.

A világirodalom avatott tolmácsolói között tartjuk számon Antal Lászlót (Albert Camus, Alexandre Dumas, Franz Kafka, Navarrai Margit, Stendhal, Émile Zola), Bajomi Lázár Endrét (André Malraux, Robert Pinget, Raymond Queneau, Romain Rolland), Bart Istvánt (George Gordon Byron, Truman Capote, Henrik Ibsen, Ernest Hemingway), Bartos Tibort (Truman Capote, Joyce Cary, John Dos Passos, George Eliot, Thomas Hardy, Jerome David Salinger), Belia Györgyöt (Dumitru-Radu Popescu, Liviu Rebreanu), Benedek Istvánt (Jean-Jacques Rousseau), Benedek Marcellt (Honoré de Balzac, Anatole France, Roger Martin du Gard, {1318.} Guy de Maupassant, Alfred de Musset, Émile Zola), Benyhe Jánost (Guy de Maupassant, Jorge Amado, Albert Camus, Miguel de Cervantes, Stendhal), Csatlós Jánost (Denis Diderot, Alexandre Dumas, svéd írók), Csuka Zoltánt (Ivo Andrić, Miroslav Krleža), Dudás Kálmánt (Miroslav Krleža, délszláv írók), Elbert Jánost (Jean Kross, Jerome David Salinger, szovjet írók), Göncz Árpádot (E. L. Doctorow, William Faulkner, Edward Morgan Forster, William Golding, David Herbert Lawrence, Somerset Maugham, John Updike). Gimes Románát (Kazimierz Brandys, Zbigniew Herbert, Sławomir Mrożek), Gyergyai Albertet (Louis Aragon, Albert Camus, André Gide, Gustav Flaubert, Jean Giraudoux, Marcel Proust), Görög Líviát (Simone de Beauvoir, Anatole France, Georg Heym, Robert Merle), Julow Viktort (Francis Bacon, Henry Fielding), Justus Pált (Jean-Richard Bloch, Makszim Gorkij, Wladimir Pozner, Jean-Paul Sartre, Viktor-Boriszovics Sklovszkij), Györffy Miklóst (Hermann Broch, Johann Wolfgang Goethe), Kéry Lászlót (Samuel Butler, William Congreve, William Wycherley), Karig Sárát (Mihail Bulgakov, Atanasz Dalcsev, Georgi Rajcsev), Kertész Imrét (Sigmund Freud, Peter Hartling), Makai Imrét (Makszim Gorkij, Anton Csehov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Mihail Solohov), Szabó Eleket (Plutarkhosz, Walter Scott, Irvin Stone), Murányi Beatrixot (Jerzy Andrzejewski, Tadeusz Breza, Stanislaw Lem), Pődör Lászlót (Simone de Beauvoir, Cesare Pavese, Antoine de Saint-Exupéry, Boris Vian), Rayman Katalint (Simone de Beauvoir, Heinrich Böll, Stephan Hermlin, Jorge Semprun, Marguerite Yourcenar), Réz Ádámot (Jane Austen, William Cooper, Edward Morgan Forster, Jaroslav Hasek, Bernard Malamud, Robert Merle, John Steinbeck, Mark Twain), Réz Pált (Simone de Beauvoir, Hans Fallada, André Gide, André Malraux, Jean-Paul Sartre, Jorge Semprun), Róna Ilonát (Jane Austen, Herbert Ernest Bates, Charlotte Brontë, Graham Greene, David Herbert Lawrence), Szabolcsi Évát (Carlo Levi, Vasco Pratolini, Marcello Venturi), Szávai Nándort (Louis Aragon, Honoré de Balzac, Albert Camus, Mme de Lafayette, Valery Larbaud, Henry Millon de Montherlant, George Sand, Virginia Woolf), Székács Verát (Carlos Fuentes, Gabriel Garcia Marquez, Juan Carlos Onetti), Szíjgyártó Lászlót (Truman Capote, William Faulkner, Ford Madox Ford, Günter Grass, Stefan Heym, Norman Mailer), Telegdi Polgár Istvánt (Dino Buzzati, Italo Calvino, Natalia Ginzburg, Italo Svevo, Marcello Venturi), Wessely Lászlót (Iszaak Babel, Simone de Beauvoir, Anton Csehov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Ilja Grigorjevics Ehrenburg, Ilf-Petrov, Mihail Solohov, Ivan Vazov) és Zsámboki Zoltánt (Natalia Ginzburg. Alberto Moravia).

A könyvkiadók államosítása változást hozott a kiadók szervezeti felépítésében. Kialakult az a szokás, hogy szerkesztők és kontrollszerkesztők irányítják, segítik és ellenőrzik a műfordítókat. Javításaikkal, átírásaikkal nemcsak a félrefordítások, a "leiterjakabok" ellen küzdenek, hanem az irodalmi és nyelvi normákon kívül művelődéspolitikai, kiadói követelményeket is érvényesítenek. Komoly eredménye a magyar könyvkiadásnak, hogy – egyes távoli irodalmakat kivéve – nyersfordításból ritkán készülnek irodalmi fordítások.

{1319.} Sajnálatos ellentmondása azonban a magyar könyvkiadásnak, hogy míg soha nem látott mennyiségű fordításra van igény, a műfordítók anyagi és erkölcsi megbecsülése oly csekély, hogy már-már kontraszelekciót idéz elő.

Szerencsére mindig vannak olyanok, akikre ráillenek Gyergyai Albert 1952-ben írott sorai: "Az igazi fordító tulajdonképp azért fordít, amiért a vérbeli utazó is útra kel: hogy felfedezzen egy addig még ismeretlen tartományt, hogy új élményt találjon, hogy kitágítsa életét, hogy magát és nyelvközösségét új szellemi kincsekkel gazdagítsa."

Az erkölcsi megbecsülés hiányáról tanúskodik az az űr is, melyet a műfordításkritika terén tapasztalhatunk. Sem a vers-, sem a prózaműfordítások nem kapják meg szellemi életünkben az őket megillető visszhangot: a fordított művek kritikusai, recenzensei legfeljebb egy-egy obligát dicsérő jelzővel, jó esetben mondattal regisztrálják a műfordító nevét. Nincs a műfordításnak jelentős elméleti irodalma sem. Az Írószövetség műfordítói szakosztályának Műfordítás című kiadványán kívül csak néhány művet említhetünk: a Rákos Sándor szerkesztésében megjelent Tanulmányok a műfordításrólt (é. n.), Szabó Ede már említett művét, Kardos László és Rónay György esszéköteteit, valamint az 1981-ben megjelent A műfordítás ma című tanulmánykötetet, melyet Bart István és Rákos Sándor szerkesztett. Magyar fordításban rendelkezésre áll a nyitrai Anton Popović idézett műve, A műfordítás elmélete (1980). Néhány író-műfordító tanulmányköteteiben rábukkanhatunk a műfordítás elvi és gyakorlati kérdéseivel kapcsolatos fejtegetésekre, így például Németh László, Rónay György és Vas István könyveiben.

A műfordítások jelentőségét igen érzékletesen világítják meg az 1945–1975 közötti könyvkiadás adatai és azok az olvasásvizsgálatok, melyek a külföldi irodalmaknak az olvasók körében történő befogadását elemzik.

Mint már említettük, a műfordítások mennyiségileg is nagy szerepet játszanak irodalmi életünkben: arányuk a könyvkiadás területén csaknem azonos az eredetileg magyar nyelven írott irodalmi művekével. Dr. Varga Alajosné adatai szerint (A magyar könyvkiadás 30 éve 1945–1975, 1975) Magyarországon ebben az időszakban összesen 8624 külföldi szépirodalmi művet adtak ki (és 10 342 magyar művet), de a külföldi művek példányszáma valamivel meghaladta a magyar irodalmi alkotásokét: összesen 131 millió 823 ezer példányban jelentek meg, míg a magyar művek 125 millió 761 ezerben. Az eredeti és fordított művek fenti aránya általában az egyes évekre is jellemző, kivéve az 1950-, 1959-, 1965-, 1971-es évet, amikor maguk a külföldi művek is meghaladták számukban a kiadott magyar művek számát. Ami a példányszámokat illeti, az időszak egészére vonatkozó arány a legtöbb esetben érvényes az egyes évekre is: a külföldi művek nagyobb mennyiségben jelentek meg, mint az eredetileg magyar nyelven írottak (itt az 1945–48-as évek, valamint 1951 és 1967 kivétel). Ha csak a prózai műveket tekintjük, a műfordítások helyzete még erősebb. A fordított művek száma mindig meghaladja a magyarokét (kivéve az 1945–49-es évek átlagát), s ugyanezt az időszakot kivéve a példányszámuk is mindig magasabb.

1945–59 között a lefordított szépirodalmi művek terén 1214 művel az orosz és szovjet irodalom vezet, majd a francia, az angol, a német és az amerikai irodalom {1320.} következik. Messze lemaradnak a környező államok irodalmából készített fordítások: a legtöbbet fordított cseh és szlovák irodalom is csak 83 művel képviselteti magát, míg még az ötödik helyen álló amerikai alkotások száma is 255 volt. A hagyományos, háború előtti sorrend tehát csak annyiban módosult, hogy az orosz és szovjet irodalom feltört és az élre került; a viszonylag nagy számban kiadott többi irodalom – köztük elsősorban a környező országoké – alapjában nem ingathatta meg az európai nagy irodalmak hegemóniáját.

Az 1960–1974-es időszakban a sorrend nagyjából változatlan, de az orosz és szovjet művek száma már nem olyan kiemelkedően magas – ebben minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy egy sor klasszikus mű kiadását addigra már pótolták. Az orosz és szovjet irodalom első helyét jelentő 905 mű után a francia irodalomból fordított 770 mű következik. Az 1970–74-es évekre vonatkozólag rendelkezésre áll olyan statisztika is, mely csak a regények és elbeszélések részesedését tünteti fel. Az arányok itt is azonosak: az öt évben átlagosan évenként 44 orosz és szovjet mű jelent meg, a francia irodalom 32, az angol 25, az amerikai 23, az NDK és klasszikus német 12, az NSZK 5 művel következik.

Pillantsunk be néhány példa erejéig a könyvkiadás száraz adatai mögé, hogy jobban érzékelhessük a külföldi irodalom jelenlétét. Az angol irodalomból fordított művek között Defoe Robinson Crusoe-ja viszi el a pálmát több mint 900 ezer példánnyal, 19 kiadással. A második legnépszerűbb mű Emily Brontë Üvöltő szelek című regénye, melyet 1945–1978 között tizenhatszor adtak ki, és több mint 840 ezer példányban jelent meg. A listavezetők mögött jóval kevesebb példányban, de még mindig jelentős számban következnek Somerset Maugham novellái (358 ezer), Robert Louis Stevenson Kincses szigete (353 ezer) és Jonathan Swift Gulliverje (345 ezer). Graham Greene A csendes amerikai című regénye az egyetlen újabb mű, mely hasonló nagyságrenddel szerepel (342 ezer).

Az olasz irodalomból a leggyakrabban Giovanni Boccaccio Dekameronját adták ki – kilencszer – összesen 333 ezer példányban, ezt követi Giuseppe Tomasi di Lampedusa Párduca 6 kiadással, 268 ezer példányban. Nagy mennyiségben jelentek meg Dino Buzzati, Collodi, Alberto Moravia, Cesare Pavese, Luigi Pirandello és Vasco Pratolini művei is.

Az amerikai irodalomból Ernest Hemingway Öreg halásza (15 kiadás, 489 ezer példány) és John Steinbeck Érik a gyümölcse (9 kiadás, 410 ezer példány) vezetik a listát. Theodore Dreiser, Howard Fast, Eric Knight, Jack London és Thornton Niven Wilder regényei előtt, de igen nagy példányszámban láttak napvilágot az újabb alkotások is, mint például Truman Capote, Joseph Heller, Norman Mailer és Jerome David Salinger művei.

Ami a lengyel irodalmat illeti, Boleslaw Prus és Wladyslaw Stanislaw Reymont háború előtti népszerűsége töretlenül tovább él a felszabadulás után is. A hatvanas években páratlan sikert aratott Jerzy Andrzejewski Hamu és gyémánt című regénye, melyet ötször is kiadtak, s Kazimierz Brandys, Sławomir Mrożek és Tadeusz Rózewicz műveit úgyszintén jól ismerik Magyarországon.

Világirodalmi tudatunk távoli földrészeket is átfog már a könyvkiadás jóvoltából, így például Közép- és Dél-Amerika irodalmának számos jeles alkotása {1321.} vált közkinccsé főleg az utóbbi két évtizedben. A Száz év magány világhírű kolumbiai alkotójának, García Marqueznek művein kívül említsük meg, hogy a kubai Alejo Carpentiernek 6 könyve, a guatemalai Asturiasnak és a perui Vargas Llosanak 5–5 műve jelent meg. A brazil irodalmat főleg Jorge Amado képviseli, akitől 13 könyvet adtak ki, némelyiket ötször is. A mexikói Carlos Fuentes, Octavio Paz és Juan Rulfo, az uruguayi Juan Carlos Onetti nevét is a népszerű és ismert szerzők között tartjuk nyilván.

A könyvkiadásban végbement nagyarányú változások ellenére az olvasói szokások nagyjából megegyeznek a háború előttiekkel, legalábbis ami a kölcsönzési gyakoriságot illeti. Mándi Péter adatai szerint (A könyv és közönsége, 1968) a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban 1964-ben, és a jogelődjében 1934-ben végzett felmérések összehasonlítása azt mutatja, hogy a leginkább olvasott külföldi írók névsorában nincs sok módosulás. Míg 1934-ben az első tíz helyet H. G. Wells, Jack London, Galsworthy, L. Sinclair, Stefan Zweig, Th. Mann, Zola, id. Dumas és Maupassant foglalta el, 1964-ben a sorrend a következő: Zola, Balzac, Th. Mann, Verne, L. Sinclair, Hemingway, Hugo, Feuchtwanger és Lev Tolsztoj. Négy író – L. Sinclair, Th. Mann, Guy Maupassant és Zola – tehát mindkét listában szerepel, s az 1934-es listavezetők, ha már nem is az első tíz helyen állanak, de előkelő helyezést kapnak a harminc évvel későbbi olvasottsági felmérésben is. 1964-ben megjelennek viszont a kedvelt írók között: Solohov, A. Tolsztoj, Szimonov, Ehrenburg, valamint Hemingway, Steinbeck, Graham Greene, Dürrenmatt, A. Seghers és Moravia. Volt olyan vizsgálat is, mely a házikönyvtárak összetételére volt kíváncsi (Kulcsár Júlia–Mándi Péter: Könyvek otthon, 1983 – a vizsgálatot Gereben Ferenc irányította 1978-ban). A felmérés nem választotta külön a magyar és külföldi irodalmat. A leggyakrabban megtalálható idegen szerző Verne volt (a 7. helyet foglalta el), utána a kilencedik Hemingway, tizedik Stendhal, tizenegyedik Lev Tolsztoj, tizenkettedik Hugo, tizenötödik Dosztojevszkij és tizenhatodik Gorkij.

A külföldi irodalom befogadását viszonylag könnyű nyomon követni az olvasóknál, ha csak a könyvkölcsönzések és könyvvásárlások mennyiségi mutatóit nézzük: ezek kétségtelenül általában tudatos választásról tanúskodnak. Azt azonban, hogy tényleges befogadás történt-e, csak nagy körültekintéssel végzett kérdőíves felmérések (mint amilyen Józsa Péteré volt Perec A dolgok című regényének fogadtatásával kapcsolatban) tudják megmondani.

Sokkal bonyolultabb a befogadás kérdése az írók esetében, akiknél a külföldi művek hatása esetleg beépül saját műveikbe. Lehetetlen minden ilyen recepciót nyomon követnünk: feltárásukhoz egy-egy alkotó műveit sokoldalú és mélyreható elemzésnek kellene alávetnünk. Így csak néhány sorban utalunk egy-két fontosabb jelenségre. Mindenekelőtt meg kell azonban jegyeznünk, hogy a világirodalom megismerésének és befogadásának a műfordítás hasznos, de nem kizárólagos eszköze: jó néhány író (mint persze számos olvasó is) eredetiben olvasta – sőt esetleg mint Németh László Tolsztojt – maga is fordította azokat a szerzőket, akiknek hatását később műveikben fellelhetjük.

{1322.} Minden irodalom történetében, még a legnagyobbakéban is, voltak olyan korszakok, amikor egy vagy több irodalom jelenléte érezhetően megnőtt és jelentősen befolyásolt egész írógenerációkat. A század harmincas éveiben például az amerikai regény – Dos Passos, Faulkner, Hemingway és mások művei – vonta bűvkörébe a francia irodalom nem egy kiválóságát. A magyar irodalom 20. századi történetében a világirodalom permanens hatásáról beszélhetünk, még a viszonylagos elzárkózás korában is, mert ekkor például a nagy orosz klasszikusokhoz fordultak mintáért. A hatvanas évek nyitásának következtében újabb ösztönzéseket kapott irodalmunk Nyugatról és Keletről egyaránt. Nemcsak a kései Joyce- vagy Kafka-recepcióra gondolunk itt, vagy arra a Dosztojevszkij-hatásra, mely közvetve is, Malraux, Sartre vagy Camus művein keresztül is érvényesült, hanem az elérhetővé, megismerhetővé vált kortárs irodalom befolyásának természetes velejáróira. Csak emlékeztetni szeretnénk arra, hogy milyen óriási követő tábora volt Hemingway-nek, milyen általánossá váltak egyes szerkesztési technikák, a belső monológ, az idő felbontása, milyen frissítő hatással volt a modern szovjet próza, és hogyan gazdagodtak regényírói eszközeikben a magyar szerzők az új angol és francia irodalom befogadásakor.