A konfliktus

A drámáról folytatott viták egyik fontos kérdése a drámai konfliktus volt. Különösen a körülötte zajlott szovjet viták után fordult felé a figyelem. Révai József Színház- és filmművészetünk kérdéseiről tartott előadásában (1952) hangsúlyozza, hogy a szocialista dráma sem nélkülözheti a konfliktust; hiszen nemcsak a régi és az új, a kapitalizmus és a szocializmus ütközhet meg, hanem a szocializmuson belül is adódhatnak konfliktusok. "És az új élet építése tele van konfliktusokkal, az élet tele van olyan emberekkel, akik küzdenek az újért és győznek az újért való küzdelem közben." Azonban azt is kinyilatkoztatja, hogy "az élet, az új élet, noha teremthet drámai helyzeteket, már megszünteti a tragédia feltételeit: az újért harcoló hős nem bukhat el a régi erők elleni harcban".

Révai József ebben az előadásában kitér arra is, hogy az írók gyakran mondvacsinált ál-konfliktusokat írnak meg – s ezt is a sematizmus számlájára írja. Igaz volt természetesen, hogy Az élet hídja című darab konfliktusa erőszakolt. Példaként lehetne említeni a hasonlóképpen a legjobbak között említett Tűzkeresztség konfliktusát is, ami abból adódik, hogy Ható Ignác, a főhős megsértődik a hirtelen határozó téeszelnökre, s nem mondja meg, hogy a tragikus vétséget képező darálóhoz, mint bűnös magántulajdonhoz, tulajdonképpen semmi köze sem volt.

A Tűzkeresztség, Urbán Ernő darabja, az ötvenes évek falujának teljes társadalmi színképét felrajzolja – ha csak a sematizmus torzító, egyszerűsítő ecsetvonásaival is –, s különféle konfliktuslehetőségeket és típusokat vonultat fel. A közvetlen konfliktus nem a két szélső pólus között robban ki, hanem többszörös áttételen keresztül érvényesül. Ható Ignác, a volt mintagazda és a csoport közé a kulák Sohár Lidi ravasz áskálódása ver éket. Ható így eltávolodik a pozitív pólustól, s a negatív felé közelít. Ez az eltávolodás a nemzedéki konftiktus kirobbantója is lesz; mely a sematikus dráma egyik leggyakoribb konfliktustípusa, Ható Imre, a fiú ugyanis agronómusnak készül, s a párttitkárnő leányának udvarol – így az egyéni gazdálkodás szűkös perspektívája számára elfogadhatatlan. A fiatalság, az ifjúság szinte minden drámában mint önérték jelenik meg, mint olyan tulajdonság, mely eleve feltételezi a pozitív pólushoz való tartozást; aki fiatal, az automatikusan az új, a jó ügy, tehát a szocialista építés élharcosa is. Az öregek – {1339.} nemhiába a múltban töltötték életük nagy részét – legtöbbször már az ingadozók közt, és negatív figurákként jelennek meg. Gyakori a családon belüli konfliktus (Háy Gyula: Az élet hídja, Urbán Ernő: Tűzkeresztség, Földes: Mélyszántás), mégpedig az apa-fiú szerepek között. A családon belül a nőknek általában negatív, vagy legalábbis visszahúzó, a régit konzerválni akaró szerep jut; elsősorban a paraszti tárgyú darabokban. (Ható Ignácnak és a Sarkadi-darab hősének, Fekete Antalnak a felesége egyaránt kuláklány, kiterjedt és aktív kulákrokonsággal.) Sarkadi drámájában nemcsak ideológiailag és politikailag, de erkölcsileg is elbukik a feleség; Hatóné alakjában csak a magántulajdonhoz való ragaszkodás és a vallásos érzület marasztaltatik el. A nőknek ezt a visszahúzó, politikailag káros szerepét ellensúlyozandó születtek nyilván azok a pozitív hősnők, akik gyakran a férfiszereplőket megszégyenítve bizonyították okosságukat, hősiességüket s rátermettségüket a munkában (Urbán Ernő: Gál Anna diadala, 1951).

A Tűzkeresztség azon ritka művek közé tartozik, melyekben konfliktus robban ki a pozitív hősök között is: mégpedig a tizenkilences veterán téeszcsé elnök, s az új időket képviselő, középkorú párttitkár, az okosságot, a párthoz való hűséget és a női tapintatot szerencsésen egyesítő Rozika között. Rozika tudja, hogy már nem elegendő, s főként nem célravezető a forradalmi indulat, mely olykor az öregebb kommunistákkal egysíkúan láttatja a jelen dolgait. A közvetlen összecsapás végülis Rozika és a téeszből a rossz példa hatására kilépni szándékozó parasztok között zajlik le. A párttitkárnő helytáll, és hősiesen megvédi az istállót, majd elsimítja a még meglévő ellentéteket is, s végül megbocsát – a Párt nevében – a "botladozó" Ható Ignácnak.

Ezek a művek dramaturgiailag a Móricz, Gárdonyi képviselte hagyományhoz kapcsolódnak. Míg ott legtöbbször az a tét, hogy a szerelmesek avagy házastársak a bonyodalmak után ismét egymásra találjanak (azaz a kezdeti harmónia után kirobban a konfliktus, bonyodalom keletkezik, mely végül feloldódik, s helyreáll a harmonikus állapot), itt a téesz-darabokban a csoport és a hős egymásratalálása vagy újra-egymásratalálása a dráma tétje.

A munkástémájú daraboknak, a termelési drámáknak nemigen volt mihez kapcsolódniuk. A magyar drámairodalom fel tud ugyan mutatni munkáshősöket (például Füst Milán, Molnár Ferenc, Bródy Sándor darabjaiban) – ezekben a művekben azonban nem a termelés, a munka áll a középpontban, nem ez határozza meg a figurákat, hanem valamely magánéleti konfliktus. A hagyományok hiánya is okozhatta, hogy a termelési drámák – melyek általában üzemekben, építkezéseken játszódnak, a tétjük valamely újítás vagy termelési eredmény sikeres elérése – még a paraszttárgyú drámáknál is gyengébben sikerültek (Mándi Éva: Hétköznapok hősei, Háy Gyula: Az élet hídja, Hunyady József: Bányászbecsület, 1951).