Az átmeneti időszak drámairodalma


FEJEZETEK

Az ötvenes évek végén az egész irodalmat sújtó bénaság a drámairodalomra is kiterjedt. Az alkotók egy része hallgatott; többeket pedig bebörtönzött a megtorló hatalom. A történelmi kataklizma utáni dermedtség csak évek múlva – a politikai konszolidáció megszilárdulásával – oldódott fel. Az 1957–1959-ig terjedő években egyrészt a könnyed, az élet mindennapos ügyeit szórakoztatóan, de kissé felszínesen feldolgozó vígjátékoknak, másrészt a politikai aktualizálás, az agitatív közéletiség drámáinak kedveztek.

Az első típus épp politikai semlegessége miatt volt fontos a kor kultúrpolitikájának, s azért, hogy az apró, "emberi" dolgokra terelje a figyelmet, hogy könnyedségével feledtesse a közelmúlt tragédiáját. A másik típus célja épp ellenkező: az idetartozó művek a politikai agitációt szolgálják, egy meghatározott nézőpontból, a hatalomnak való elkötelezettség pozíciójából közelítenek a forradalom eseményeihez.

A könnyed vígjátékoknak nyilván azért is volt sikere, mert a közönség az utóbbi évtizedben nem sok alkalmat kapott a felszabadító nevetésre – az 1953–1956-ig terjedő korszak szatíráitól eltekintve. Ezt az igényt elégítették ki Fehér Klára és Tabi László színművei.

{1350.} Igényesebben közeledett a vígjáték műfajához Gyárfás Miklós, aki nem elégedett meg a helyzetkomikum adta lehetőségekkel, hanem Lomb ezredes mennybemenetele (1958) című darabját abszurd ötletre építette fel. Két évvel később bemutatott darabja, a Kisasszonyok a magasban (1959) már jellemábrázolási erényeit is megcsillantja.