A társadalmi és pszichológiai erkölcsdráma változatai

A hatvanas évek első felében az egész magyar irodalom a morális kérdések, az erkölcsi problémák megoldásának jegyében alakul. A korszak nagysikerű regényei – Sánta Az ötödik pecsétje, Fekete Gyula: Az orvos halála, Sarkadi: A gyávája, vagy épp a drámairodalomba is átkerült Részeg eső mind az erkölcsi tisztázás jegyében fogantak. Az erkölcsi kérdésfeltevés általánossá válásának egyik oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy az ötvenes években erre egyáltalán nem volt lehetőség; csak az ideológiai-politikai megközelítés volt lehetséges. Ennek fordítottja – tehát az, hogy ideológiai-politikai problémák, jelenségek, események méressenek meg az erkölcs mércéjével – a hatvanas években újnak, szinte merésznek hatott. Az erkölcsdrámák számtalan változata él a hatvanas években: ezek a változatok természetesen nem különíthetők el egymástól élesen, a határt nehéz meghúzni az egyes típusok között.

A történelmi számvetés igénye a hatvanas évektől gyakran fogalmazódik meg morális hangsúllyal – az egyén felelősségét kutatva a közelmúlt véres és tragikus eseményeiben. Tulajdonképpen az agitatív politikai dráma folytatása ez a drámatípus: ezt a szerzők (Dobozy, Mesterházi, Darvas József, Berkesi András) azonossága is jelzi. Rényi Péter a Dráma és erkölcs című tanulmányában összehasonlítja a két drámatípust. "A politikai dráma – állapítja meg –, a nyílt osztálykonfliktusnak megfelelően, arra a kérdésre összpontosítja a fő figyelmet, hogy ki hogyan viszonylik a társadalmi haladás legalapvetőbb kérdéseihez." Az erkölcsdrámában viszont "már nem a szocializmus és a kapitalizmus közötti választás a rendező elv, hanem az, hogy hogyan alkalmazkodik az egyén azokhoz az új viszonyokhoz, amelyeket politikai elhatározásával már vállalt". Mesterházi: Tizenegyedik parancsolat (1960), Berkesi András: A kör bezárul című műve, Darvas {1356.} József: Részeg esője (1964), Dobozy Imre: Holnap folytatjuk (1962) című darabja ezt a sémát testesítik meg; Mesterházi darabja inkább a magánélet köreiben próbálja megfogalmazni a szocialista erkölcs parancsait – azt a bizonyos tizenegyediket is; Darvas, Dobozy, Berkesi történelmi perspektívába helyezik az egyént; a történelmi cselekvés felelősségét, erkölcsi vetületét világítva meg, a szocializmusnak való elkötelezettség alapállásából.

A pszichologizáló erkölcsdráma kerüli a közvetlen politizálást; a társadalmi környezet csak közvetetten van jelen, s elsősorban az életmód, az életforma, a köz-és magánéleti erkölcs konfliktusait ábrázolja. A szerelem tisztasága, az őszinteség, a kompromisszum nélküliség, a teljes élet utáni vágy fogalmazódik meg ezekben a művekben – akárcsak a korszak prózai termésében. E drámatípus legjobban sikerült darabjai: Szakonyi Károly: Életem, Zsóka és Ördöghegy, Kamondy László: Vád és varázslat; Illés Endre: Rendetlen bűnbánat (1963) és Türelmetlen szeretők című művei. Legtöbbjük a klasszikus háromszögsémára épül fel. A pszichológiai erkölcsdráma hősei vívódó, helyüket kereső figurák; de – ellentétben a válságdrámákkal – múltjukat, szerepüket tisztázni próbálják, s jövőjük sem teljesen reménytelen. A tiszta, megalkuvások nélküli élet utáni vágy fogalmazódik meg ez időben Pályi András: Tigris (1963) című darabjában is, mely érettségi előtt álló fiatalok konfliktusait viszi színpadra.

A polgári drámahagyományokat folytató szerzők is az erkölcsi tisztázás igényével írják új darabjaikat a hatvanas évek elején. Egy sor dráma hasonló dramaturgiai megoldásra épül fel; ezt a megoldást "leleplező" technikának is nevezhetnénk. A drámában ugyanis általában egy hipokrita erkölcsű főhős lepleződik le. Aki a dráma elején feddhetetlennek tűnt, a végére, fokról fokra megmutatja igazi arcát. (Thurzó Gábor: Záróra, 1963; Hátsó ajtó, 1963; Illés Endre: Homokóra, 1962; Szabó Magda: Kígyómarás, Leleplezés, 1963; Kállai István: Kötéltánc, 1963; Dobozy Imre: Holnap folytatjuk, 1962). A politikai kaméleon, aki minden változást fenntartás nélkül kiszolgál, lelkiismeret-furdalás nélkül elárulva mestereit, barátait, családját; a mártír-rokonból gátlástalanul tőkét kovácsoló család; a magát a rendszer áldozatának feltüntető, de alapjában véve tehetségtelen és csak a látszatoknak élő művész – ilyen és ehhez hasonló jellemrajzok, portrék rajzolódnak ki ezekből a drámákból, amelyek a hagyományos, polgári dráma tradícióját viszik tovább. Jellegzetes konfliktusuk a nemzedéki konfliktus: az idősebbeket általában a fiatal nemzedék képviselői leplezik le: vagy a fiúk az apákat (Dobozy: Holnap folytatjuk, Thurzó: Záróra) vagy a fiatal lányok az idős szeretőt, illetve férjet (Illés Endre: Homokóra, Thurzó: Hátsó ajtó) – ez utóbbi esetben nem az erkölcsi fölény, hanem a gátlástalanság győz.

A vígjáték-irodalom meglehetősen szegényes ebben az időszakban. Németh László Utazása (1962) is inkább csak nevében az; szatirikus-gunyoros társadalomrajz, melyben az író – saját élményeitől ihletve – egy vidéki tanár szovjetunióbeli útjának társadalmi és tudatbeli következményeit ábrázolja. Ebben a műben is erős a leleplező tendencia; csak itt nem a főhős lepleződik le, hanem a környezete – a főhős maga a megvilágosodás, a felismerések folyamatán megy keresztül. Az Utazás nagy visszhangot váltott ki, s óriási közönségsiker volt; nem utolsósorban a {1357.} darab nyíltan politizáló, őszinte hangja miatt. (Hasonlóképpen optimista kicsengésű, bizakodó végkövetkeztetésre jut Németh másik ezidőtájt született társadalmi drámája, a Nagy család (1963), melyben az író társadalmi utópiáinak szocialista változatát alkotta meg.)