A lélek drámái

Illyés történelemlátásának elkomorulását is jelzi a Különc vigasztalansága. Az ötvenes évek élményeinek egyik lecsapódása ez, a másik pedig az, hogy a történelmet megjelenítő drámák helyét a lélek drámái foglalják el. Ez a változás a művek karakterének átalakulásán is meglátszik. Eltűnnek a laza epizódsorok, zsánerszerű elemek, feszesebb, célratörőbb és filozofikusabb lesz a kompozíció. Bár a művek anyagában továbbra is megjelenik egy-egy történelmi kor, az ábrázolás példázatértékű sűrítettségéből is nyilvánvaló, hogy Illyést ezekben a művekben közvetlenül azok a kérdések foglalkoztatják, amelyeket a második világháború utáni magyar történelem vetett fel létfontosságúan számára, s amelyeknek egyetemes vonatkozásrendszerük is erős. Azok a nagy kérdések izzanak e drámákban, melyekkel szembetalálja magát a felelősen cselekedni akaró huszadik századvégi ember. A zsarnoksággal Illyés a személyi kultusz idején találkozott közvetlenül. Az Egy mondat a zsarnokságról című versében az ötvenes évek közepén azt fejtette ki, hogy a zsarnokság lehetetlenné teszi az emberhez méltó életet, mert ahol zsarnokság van a hatalomban, ott az az élet minden területére kiterjed, s a személyiséget még a halála után is a zsarnokság minősíti. A pesszimista versekről szóló esszéje, valamint Bartók-verse a valóság kivallásának feltétlen igénye mellett foglalt állást. A zsarnokság és a személyiség viszonya mélyen foglalkoztatta. Teleki László Kegyenc című drámájának alapkérdése – hogy meddig lehet szolgálni egy abszolút monarchiát, aki nem a közt szolgálja – megfogta, s egyéni véleményének drámai kifejtésére ösztönözte. Átvette Teleki drámájának több apró elemét, de minden lényeges mozzanatban eredeti drámát alkotott. Elsősorban azt vizsgálta, hogy mi teszi lehetővé a zsarnokságot, hogyan szolgálhatják – s ezzel növeszthetik – még nagyobbra néző emberek is, másrészt mi a határa a zsarnokságnak és a szolgálatnak? Teleki drámája más: ő a zsarnok által mélyen megalázott Maximus bosszúálló következetességét mutatja be. Illyés drámájában más értelmet kap az ötödik századi történet. Az ő Maximusa eltökélten szolgálni akarja a császárt, Valentinianust minden körülmények között, mert úgy véli, Róma jövője és léte van a császár személyéhez kötve. Rómát a császárban akarja hát szolgálni. Róma veszélyben van, s Maximus "a pokollal is szövetkeznék". Minél gyarlóbb, minél bűnösebb a császár, annál inkább mellette kell állniuk a tisztáknak, mert ezt kívánja {1401.} Róma. Maximus ilyen érveléssel az életét is odadobná, ha a császár azt kívánja. Nemcsak feleségéről, hanem fiáról, Palladiusról is könnyű szívvel lemondana a császárért. A császár azonban nem ismer határt: azt parancsolja Maximusnak, hogy önként adja át neki Júliát, utána pedig a császárnőt vegye feleségül, s ő fogassa el legjobb barátját, Fulgentiust.

A dráma harmadik részében a mértéktelen alázat folyamatosan, de drámai szaggatottsággal lázadásba fordul át. A császár mind többet kér tőle, és Maximusban felmerül a gondolat, hogy megmérgezi a császárt. A közösségi érzésből, a jogokért, Rómáért föllázadt hatalmas tömeg látványa végképp eldönti Maximus ingadozását, gyönyörködni kezd a felkelésben, szemébe mondja a császárnak a bűneit, azt, hogy iszonyúan visszaélt a hatalommal, melyet pedig egy ügy adott neki, egy föladat. Ő is benne látta önmaga megvalósítását, de most már ki kell belőle szabadítania magát, mert aki a hatalomtól elmebajt kap, annak nem lehet kegyelem. A lázadók győznek, Valentinianust megölik, még sincs Maximus számára megváltás: az őrült hatalom feltétlen alázatú szolgálatában mindent elvesztegetett már. Maximus megsemmisült a hatalom szolgálatában. A legtöbb, amit tehet: utolsó szavaival a lázadókat igazolja. Az emberség megőrzésével kell a hatalommal szemben lázadni, védekezni. A hatalmat a szolgálói teszik féktelenné.

Illyés drámájában éppen az kap hangsúlyt, hogy a türelem, alázkodás – bármely nagy célra néz is – egy mértéken felül minden értéket elpusztít. (Ez egyben a mű időszerű üzenete, hiszen a főalak mögött Révai József képe sejlik föl.) Különlegessége Illyés Kegyencének, hogy a főhős teljességgel eltévesztett eszmét képvisel jó elgondolás jegyében. Összetett jellem, tragikus alak, sorsának tragikuma mégis megnyugtató, elégtételszerű, mert olyan súlyosan vétkezett. Rosszul jó ügyet sem lehet szolgálni, ez Illyés szigorúan zárt struktúrájú, személyes indulat hevétől izzó drámájának általánosítható tanulsága. A Kegyencet 1960-ban írta Illyés. 1963-ban jelent meg a Különccel egy kötetben Másokért egyedül címmel, így is jelezvén a két darab eszmei összetartozását: hasonló kérdésfelvetésre különböző minőségű válaszok adhatóságát.

A Különc és a Tiszták (1969) eszmei érintkezése nyilvánvaló. A Tiszták műsorfüzetébe írta Illyés; "Egy igaz ember megoldhatatlan helyzetbe kerül, harcba keveredik, vereséget szenved, és mégis győz, a szívünkben. Mert oly hősiesen küzdött, értünk." Ez Teleki László sorsának summája is, de a Tiszták fő gondolata is, melyben nem egy ember, hanem egy nép kerül megoldhatatlan helyzetbe, s hősi módon elpusztul. Illyés a Tisztákkal az ellen a tartós vigasz ellen szól, mely szerint az igaz eszme mindig győz, csupán az egyes ember bukik el. A 13. században azonban mindörökre kipusztították az akkori világ egyik leggazdagabb szellemű népét. A kathárok vagy tiszták csak a rájuk szórt rágalmakból ismerhetők. A kathárok sorsának elemzéséhez Illyést a magyarság létkérdései vezették, melyek a hatvanas évektől egyre élesebben vetődnek föl a nemzetiségi magyarság sorsával összefüggően. De a jogfosztott közösségek egyetemes kérdésének nézőpontját választotta. A kathárok és magyarok párhuzama szószerint szólal meg a nemzethalál rémével küzdő főhős, Perella Raymund szavaiban. Perella éppen ebben a pusztulásban küzd e nép felbecsülhetetlen értékeiért, létjogáért. A nagy {1402.} veszély döbbenti rá kötelességére, hogy minél nehezebb a helyzete ennek a népnek, annál elszántabban kell kiállnia érte. A Tiszták az egyéni sorsokat behálózó közösségi végzettel küzd. Dramaturgiailag is példás egységben van benne a közösségi és egyéni tragikum. Egymást váltó jelenetek sorában erősíti egymást ez a két egybefonódó eszme.

A darab ily módon több drámai szálat visz végig: túlerő áll szemben a Montségur várába menekült kis közösséggel. Perella nem tartozik a kathárok közé, de mert hitük miatt üldözik őket, védelmet biztosít számukra. A kathárok En Marty püspök vezetésével nem hajlandók védekezni sem, az önfeláldozást hitük szerint boldogságnak tekintik, csupán szent eszméik továbbélését kívánják. Hiába érvel ellenük Perella azzal, hogy az eszmék sem élhetnek, ha hordozóik elpusztulnak. Perella tragédiája sok oldalról teljesedik be: miután mindenkit elveszített, még a szent könyveket sem sikerült kimentenie a várból. Sorsa beteljesedik: neki még csak az a kathár hite sincs, amelyik az értelmes halál eszméjével vigasztalhatná. A történelemben bosszú bosszút követ, a jövő mindig a győztesek ringyója. Egyetlen remény, hogy nagyon akarva az ember úgy mentheti meg a becsületét, hogy nem kínzónak, hanem kínzottnak szegődik. Tiszta elgondolásának tragikumát kénytelen bevallani: "De az is hazugság, hogy akármilyen tisztaság pusztán tisztaságával, akármilyen igazság a pőre igazságával megvédheti magát." Végtelen magára maradottságában a sors ellen lázad, mely oly vak és igazságtalan, hogy egész népet is kipusztít – ártatlanul.

A Tiszták feszült kompozíciójával, gazdagon motivált gondolati és érzelmi egyensúlyával, a végzettel szembenéző bátorságával hatalmas erejű dráma a tisztaság védelmében, az erőszak ellen. Az emberiség lelkiismeretéhez szól a kiszolgáltatott kis közösségek védelmében, miközben az okos önvédelem parancsát vallja, s az önkéntes és küzdelem nélküli önfeladás tragikus értelmetlenségét hangsúlyozza.

A Testvérekben is csak háttér a történelem különféle emberi magatartásoknak a testvéri szeretet kötelékében való találkozásához. Dózsa György és Dózsa Gergely vitadrámája ellentétes gondolkodásmódokat, magatartásokat hoz közös nevezőre egy nagy ügy belső kényszerűségében. György, a frissen kinevezett hadvezér a cselekvés embere. Gergely papnak készül, tanítani, elmélkedni vágyik. Eltérő a véleményük a forradalomról, a lényegi kérdésről az adott helyzetben. Gergely körforgásnak látja a győzelem–bosszú–lázadás sorozatát, mert a kivívott rend már csak zsarnoksággal tartható fenn. György ezzel szemben a harcot választja, mert nem lát más lehetőséget, s nem fél a szennyeződéstől, ha szennyel kell küzdenie. György érvei mellé érkezik a megcsonkított, meggyalázott Julika, Gergely szerelme. Mindketten kelepcébe kerülnek, s a börtönben emelkednek föl lélekben igazán előttünk, az eddigi vitatársak most egymást igazolják. "Harcolni tudtunk egymással úgy, hogy nem elpusztítani, elgáncsolni akartuk egymást, hanem fölemelni. Mint a kerekes kút páros vödre, az is segítette a másikat, aki épp lefelé haladt. Úgy bízott abban." A konfliktus a történelem erőiről itt már egyértelműen a lélek tereire helyeződött át. Az egymást erősítő minőségek jelzik itt, hogy az eszmék, ügyek tisztaságát az egymást bírálni tudó szeretet növeli. Egymás {1403.} nélkül két torz utat is mutathatna ez a jellempár: lehetne virtuskodó, "izmaitól öntelt székely legény, hetvenkedő végvári huszár" az egyik, s magányos pap a másik. Sorsuk és szabadságharcuk a képességeik vitában tisztított egyesítésével emelkedett tragikumában is egyetemes példává. A záróképekben minőségeik szintézise folytán olyan magasabb emberség képviselői, amely már ügyüket is átadhatja a jövőnek. Mintegy figyelmeztetésképp arra nézve is, hogy a történelemben cselekvő személyiségnek nagy belső lelki és intellektuális ellenőrzéssel kell rendelkeznie.

A Testvérek magas hőfokú vitadrámai küzdelme hiányzik Az ünnepeltből (1973). Illyés talán legkevésbé sikerült drámája Petőfi szabadszállási választási csődjét jeleníti meg, de a darabban nincs igazi feszültség, mert Petőfi rendíthetetlen eszmevilágát a kudarc sem kezdi ki, csalódása a messzebbre látó igazi forradalmárt csak tovább erősíti.