Egyetemes kérdések – keserű bölcsesség

Illyés Gyula utolsó tragédiái az egyetemes emberi kérdéseket vizsgálva is megőrzik azt a bölcs keserűségből, belátásból származó, iróniából és tragikumból teremtett összetett atmoszférát, melyet először tragédia felé hajló vígjátékaiban alkalmazott. Kísérletező kedve tematikai és műfaji értelemben egyaránt eleven maradt, s újabb és újabb meglepetéseket hozott. Bizonyos, hogy drámái nem érték el már a Kegyenc és a Tiszták művészi színvonalát, de értékes és izgalmas művészi kísérletekkel egészítették ki az életművet, szorosan kapcsolódva az életmű szervességébe. Illyés a létérdekű cselekvés írója, érthető, hogy különösen pályájának utolsó szakaszában komolyan foglalkoztatta a művészsors értelme. Mit ér a művészi munka az emberiség boldogulásának szempontjából nézve? Segített-e az annyi szenvedéssel létrehozott mű becsületesebben élni, emberibb emberré lenni? "Mit ér egyáltalán az egyén erőfeszítése az emberi végzetben? Milyen is az a Végzet?" "Értelmes-e, érdemes-e az emberi lét?" Illyés nagy gondolati verseiben többször érintette és mély filozofikus küzdelemben, a súlyos kételyeket végül legyőzve válaszolta meg ezeket a kérdéseket.

Az emberiség fausti kérdését a Dupla vagy semmi – azaz két életet vagy egyet se (1974) című drámájában a művészi munka értelme felől vetette föl, példázatérvényű emberiségkölteményben. Folytatta ezzel a "másokért egyedül" emberi pozíciójának drámai vizsgálatát is, hiszen az egyes embernek az emberiségért való küzdelmét állította színpadra. Kettős példázat ez, az egyik magának a bábjátékosnak a története, a másik pedig az, amit a bábjátékos a bábokkal játszat el. A Bábjátékos – minden művész alteregója – az emberiség megváltoztatását tekintette életfeladatának, kudarcai után most már lemondana erről, amikor a Fogadós a segítségét kéri: békítené össze az egymásra haragvó favágó családokat. A Bábjátékos az intézményekre hárítaná az ilyen munkát, de megjelenik a Halál végső leszámolásra. A Halál azt állítja, hogy nem lehet a világon változtatni, kár erőltetni. Ha most vele megy a Bábjátékos, akkor emelt fővel hagyhatja abba az életet, minden kudarcért a Halált okolhatja, de ha az újabb világjobbító kísérlete sem sikerül, akkor majd "megalázva, a kudarc szégyenével" kell feladnia az életet. A Bábjátékos egyetlen éjszakát kér még a Haláltól. A Halál nagylelkűen az örökéletet ígéri neki abban az esetben, ha sikerül a kísérlete. Ezzel veszi kezdetét a pirandellóí ötletet kamatoztató belső példázat. A Bábjátékos figurákat, bábokat kelt életre, s velük akarja bemutatni azt, hogy igenis az ő segítségével megbékül az egymással {1409.} farkasszemet néző emberiség. A figurák azonban közbeszólnak, módosítanak a Bábjátékos szép elgondolásán, egyetlen céljuk a nagyobb haszon, ezért komikus vaksággal próbálnak embereket egymáshoz kényszeríteni, s durva eszközökkel is gátolják a spontán és szép életet. Békesség helyett azzal végződik a történetük, hogy szinte állati üvöltéssel rontanak egymásra. Hiába mondja a Bábjátékos, hogy egyetlen életük van, s arra nem ez volt előírva. Őt is eltiporják. Így aztán a Bábjátékos önként megadja magát a Halálnak: "Nyertél. Mehetünk." A két példázat itt egymásba ér, a művészet emberjavító törekvésének nincs értelme, mert az emberek nem hallgatnak rá. "Százak, ezrek, ezrek és százezrek vállaltak tébolyt, nyomort, kínpadot, hogy legalább a jajongásukkal verjenek egy jobb igét a fejetekbe." S mindez hiábavalónak bizonyult. Illyés azonban nem tud belenyugodni a totális vereségbe, s – dramaturgiailag vitatható módon, mert nem a dráma anyagából szervesen kifejlesztve – némi utójátékszerű vigaszt, reménységet tesz a történethez. Az egymástól levert bábok újra éledeznek, s arról kezdenek tanakodni, hogy talán mégis a Bábjátékosra kellett volna hallgatniuk. Más szóval: a művész halála után új életre kelhetnek azok az eszméi, melyek diadalát életében nem érhette meg. Ebből a parányi vigasztalásból azonban kiérződik Illyés bölcs iróniája is, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy akár a saját kárukon is tanulnának a bábok, s ha még egy életet kapnának, emberibb módon élnék azt.

De mi történik akkor, ha az egyetlen élet kerül veszélybe, ráadásul igaztalan vádak súlya alatt? Az igazság vállalásának a kérdése összekapcsolódik az örök üldözött és az örök inkvizítor küzdelmével. Nagy Lajos Egyiptomi íródeák című szatirikus elbeszélésének hőse a tudása miatt kerül közvetlen életveszélybe, de magát ostobának tettetve egyedül menekül meg a vádlottak közül. Gyávasággá lényegült magatartását okos és hivalkodó büszkeséggel adja elő. Illyés Gyula ebből merítette az ötletet annak a gondolatnak a kifejtéséhez, hogy "az áldozat akkor is világgá kiálthatja az igazságot, ha "elárulja". Ha szégyenérzetünknél fogva ráz meg bennünket." Bizonyára a monologikus forma is az inspiráló műre vezethető vissza, hiszen a Csak igazat (1977) Illyés Gyula egyetlen monodrámája. Első része viszonylag szorosan követi Nagy Lajos művét. Az írnok ítélethirdetésre vár a börtönben, s ez a feszült szituáció robbantja ki belőle az önérteimező monológok sorát, melyekből analitikusan tárulkozik föl az előtörténet. Elsősorban azonban azt elemzi, vajon észrevettek-e valamit az ő okosságából, kiesett-e valahol agyalágyult szerepéből. Alakít egy olyan szerepet, melyet végtelenül megvet. Eljut a méltóságos öngyilkosság gondolatáig, de ahhoz gyáva. Tragikuma abban tetőződik, hogy magáért a puszta életért örömmel vállalja az emberhez teljességgel méltatlan, igazi önmagából semmit érvényre jutni nem engedő animális létezést. Örök hűséget fogad kínzóinak. A dráma második része ugyanennek a problémakörnek egy másik aspektusát elemzi. Az írnok önmagát letagadva mentette az életét, az ártatlanul kelepcehelyzetbe került író – a dráma második részének hőse – viszont igazának tudatában egyre jobban elfogadja a rászórt képtelen vádakat – melyek képtelenségét könnyűszerrel bizonyította – csak azért, mert ezt kívánja a közösség érdeke. A második világháború utáni népbírósági igazolóbizottság olyan közhangulatot teremtett vádjaival az író körül, hogy amikor felmentik is, szükségét érezze {1410.} annak, hogy most már önként vegye magára a megbélyegző rágalmakat. Az inkvizíció mindkét esetben elérte célját, sikerült betörnie ártatlan áldozatát, az igazság mellett valóban csak a szégyen katarzisa marad. A monodráma formát azonban szinte szétfeszíti a zsúfolt és bonyolult lelki folyamat bemutatása.

Illyés Gyulát egyre nyomasztóbban foglalkoztatta életének utolsó szakaszában – az egyelőre elsősorban a nemzeti kisebbségek, nemzetiségek sorsát sújtó – faji, nemzeti megkülönböztetés újjáéledése. Esszéiben, verseiben következetesen kiállt az egyéni és közösségi identitás megőrzésének joga mellett. Másrészt történelmünk egyik leginkább tragikus visszatérő tanulsága az volt számára, hogy a belső megosztottság tette cselekvésképtelenné sorsdöntő pillanatokban a nemzetet. Sorsválasztók (1982) című drámájában ez a két eszme mai társadalmunk eleven gondjaként kapcsolódik össze. A nemzeti érzés, nemzeti tudat hajszálgyökereit oly gazdagon feltérképező, az irracionálisnak tetsző kötődéseket a ráció tiszta fényénél elemző Illyés most sem kapcsolja össze árnyalás nélkül a fajt és a sorsot, de természetes emberi igényként vallja, hogy az ember lehessen az, ami. Választhassa a maga sorsát. Mai tárgyú drámája tiszteletreméltó bátorsággal kapcsolja ezt össze napjaink egyik tabuként kezelt kérdésével, a mai cionizmussal és antiszemitizmussal. A darab főhőse kiváló színész, afféle nemzeti jellemeszmény már. Szenvedélyes igazmondó, minden dolgában teljes személyiségével résztvevő egyéniség. Teljesítményének motivációja is a nemzet közösségével való azonosságának a tudata. Előítéletei nincsenek, semmi nacionalizmus nincs benne, legjobb barátja magyar rendező. Gábor azonban véletlenül megtudja egy másik zsidó származású barátjától, hogy ő elhurcolt zsidó szülők gyermeke, s nevelőszülei ezt elhallgatták előtte. A nagy hőfokú egyéniség szenvedélyes sorskeresésbe kezd. Nem a faj megszállottja ő, hanem az igazságé. Egyéniségének természetes következménye, hogy nem akar más lenni, mint ami. Tágabb környezetének méltatlan viselkedése is sodorja a szélsőséges döntés felé: ha zsidó, kimegy Izraelbe, vállalja zsidóságát. Gábor szenvedélyes sorskeresése tragédiát okoz: kivándorlási szándékától megrettent édesanyja bevallja az igazságot, mely szerint Gábor az ő édes gyermeke, de erről a férje sem tudott, mert a gyermek a Donnál elpusztult vőlegényétől született; ezt a vallomást azonban az édesanyja nem tudta túlélni, öngyilkos lesz. A gazdagon motivált, mégis meglehetősen különös történetnek erős pedagógiai célzata van. Gábor apja olyan elemi kötelességének tudta a jogfosztottak védelmét, hogy saját gyermekeként nevelte őt, pedig azt hitte, más "faj"-hoz tartozik. Az önazonosság természetes igénye nem kapcsolódhat össze a kizárólagossággal.

Általános kérdésfelvetés, realista elemek erősen tételszerű cselekményvezetése jellemzi Illyés Gyula utolsó drámai művét, a Kiegyezést (1983) is. A kérdésfelvetés a Különcével tart közeli rokonságot, de a válasz lényegesen eltér attól, hiányzik belőle a hősi tragikum. A spanyol maszkban előadott darab levert forradalom utáni konszolidációs időben játszódik. A nyolc évi raboskodás után, a konszolidáció eredményeként börtönéből szinte diadalmenetben hazatérő forradalmár előtt nehéz választás van: egykori cellatársai között már minisztert is talál, együttműködését kérik a nagytekintélyű Padrénak, a rendszer igazolását tehát. Más részük viszont továbbra is a rendszer fegyveres megdöntésének a híve, s ehhez {1411.} kérik vezérül Padrét. Ez utóbbiak nem néznek az elért eredményekre, a körülmények változására, hanem azt vallják, hogy nem szabad kiegyezni a "vérmaszatos kezű pribékekkel", akik a kontinens legbűnösebb kamarillájához kötik a nemzet sorsát. A vitadrámában Padre mindkét féllel szembeszegül. A forradalmi utat elveti, mert nem lát hozzá erőket, s csak újabb vérfürdőt okozna. De megtagadja a kitüntetésekkel, érvényesülési előnyökkel kecsegtető elvtelen kiegyezést is, mert látja, hogy annak hívei túlnyomórészt személyes előrehaladásukat és anyagi érvényesülésüket tekintik az igazi célnak. Padre úgy igyekszik megőrizni tisztaságát és méltóságát, hogy a hivatását folytatja, a műveltség terjesztésének feladatát vállalja. Padre a maga választását hősinek tekinti. Ez azonban éppen a menyének, Mirellának a döntéséből kiolvashatóan sem egyértelmű: lényegében az elvtelen megalkuvókat támogatja. Szándéktalanul. Másrészt súlyos kérdés az, hogy egy ennyire tisztán gondolati-filozofikus drámában a magatartásmód megválasztásában ilyen fontos szerepet kaphat-e az életkor. Padre a tekintélye miatt lenne oly fontos mindkét fél számára, s elhatároló döntése a darabban bizonyos erkölcsi és gondolati emelkedettség fényét kapja, pedig ez az út csak az ő számára járható. Ezért nem képződik igazi konfliktus: a hős kitér a kényszerűnek látszó választás elől.

*

Illyés Gyula gazdag drámaművészetének legjobb darabjai – a Kegyenc, a Különc, a Tiszták – az újabb magyar drámairodalom első vonalát is jelzik Németh László, Sütő András drámáival együtt. Németh Lászlótól ösztönzéseket is kapott, Sütő Andrásnak ösztönzéseket is adott. Egy jelentős életművel felérő drámaírói munkássága az életérdekű, szociális érzékenységű művészi cselekvés példája. Elemző gondolati gazdagsága, műfajteremtő kísérletezése, kivételes nyelvi plaszticitása és ereje társul a legfontosabb és legkényesebb egyéni és közösségi kérdések bátor vállalásával. Kiteljesítette a nemzeti történelmi dráma Katona Józseffel elkezdett hagyományát, majd sajátos, realista elemekből építkező, de korokat, hangnemeket erős pedagógiai elszántsággal elegyítő példázatdrámát teremtett. Tanító szenvedélye olykor lazította dramaturgiáját is. Drámáinak gondolati íve a hősi példáktól, felemelő tragikumtól egyre inkább az értelmesen hőssé lenni már nem tudó mai személyiség tragikus iróniával és részvéttel szemlélt sorsának elemzéséig vezet. Azzal is igazabb önmagunkra döbbent, hogy az eszményi emberi magatartás megvalósíthatatlanságát példázza.