{1467.} VÉSZI ENDRE (1916–1987)


FEJEZETEK

Költőként és prózaíróként már számos kötete jelent meg Vészi Endrének, mikor régi vágyát, a drámaírást is magvalósíthatta, s egy versben írt történelmi dráma (A vashuta emberei, 1952) után az ötvenes évek végétől, hatvanas évek elejétől több drámáját is bemutatták, majd színdarabjait, hangjátékait tartalmazó kötetei is sorra napvilágot láttak. Ha a drámákról szóló kritikákat, tanulmányokat, összefoglalásokat és elemzéseket forgatjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a kortárs drámaírók között Vészi Endre sokkal mostohább fogadtatásban részesült, mint azt művei indokolták volna. Igazán csak a hetvenes évek közepétől került az őt megillető helyre, s azóta méltatják érdemei szerint. Sok műfajú írónál óhatatlan az összevetés: vajon melyik műfajban sikerül mondanivalóit a legmaradandóbb művészi formába önteni? Ugyanaz a tematika és problémakör foglalkoztatja-e a drámában is, vagy teljesen más kérdéseket vet fel, mint verseiben, drámai sűrítésű novelláiban és mai életünket tükröző regényeiben? Sok kortárs író mást tartott fontosnak elmondani prózai műveiben, mint például történelmi drámáiban vagy vígjátékaiban, groteszkjeiben és rádióetűdjeiben.

Vészi Endrét valamennyi műfaji kereten belül ugyanazok a gondok foglalkoztatják: a mai ember élete, eszményei, hétköznapjai, alakuló jövője; a közelmúlt és a jelen mindennapi eseményei. Ars poeticája fontos összefoglalásának érezhetjük a következő nyilatkozatot: "A jelentéktelen, vagyis a nem jelentős több figyelmet követel magának, úgyszólván ki kell vonni a semmiből, tudni kell észrevenni, és így lesz fontossá." Kezdettől fogva, s az évtizedek múltával egyre inkább arra törekedett, hogy a jelentéktelenben keresse és mutassa fel az általános érvényűt, a szürkeség mögött vegye észre korunk valódi problémáit, a felszín ábrázolásával sejtesse meg a valódi emberi-pszichológiai drámákat.

A színház világa kora ifjúságától vonzotta, s nyilatkozataiban gyakran hangoztatta a vers és dráma közeli rokonságát saját gyakorlatában: "A versnek is, a drámának is – az epikával ellentétben – a villámlást kell kifejeznie, az elektromosságot, a vakító fényt, az idővel alig mérhető sebességet. Ezért rendkívüli gondolati és nyelvi tömörségre van szüksége mindkettőnek ... A vers és dráma ilyen közel van egymáshoz az én magánesztétikámban, mivel bennem amúgy is a vers az egész világmindenség mérőeszköze, szükségesebb és elsődlegesebb még a tudománynál is." Igen fontos vallomása az is, hogy "a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga felelősségét, tanúja lehet az elszabadított szellem alakváltozásainak".

Mint verseiben és prózai műveiben, drámáiban is az elvek és a magatartás ütközésének következményeit kutatja. Az emberhez méltó nagyszerű álmok és a kisszerű, földhözragadt valóság eltérő, keserű tapasztalatait rögzítő sokféle műfajú drámai kísérleteiben, a többfelvonásos művektől a rövid rádiójelenetekig minden drámai műfaj érdekli, a legsikeresebb a hangjáték műfajának megújításában. Néhány hang, feszült alaphelyzet és igen tömör párbeszédek segítségével tudja felidézni a mai embert foglalkoztató kérdéseket: elrontott szerelmi és házastársi {1468.} kapcsolatokat (Harmadik emelet jobbra, Félszoba, Távolsági történet), munkahelyi kudarcokat (Időzített villámcsapás, Nyulacskáim), a tehetetlenség kínzó gyötrelmét (Lélek és pofon), a magány, a kiszolgáltatottság élethelyzetét (Passzív állomány, Az ikertárs).

Hősei a prózai művekből már jól ismert szereplők: legtöbbször sikertelen, elrontott életű kisemberek, félrecsúszott egzisztenciák, kallódó értelmiségiek, önmagukat nem találó, magányos, szánnivaló kispolgárok, munkások, periférián élő különcök. Sok rokonságot fedezhetünk fel Mándy Iván, Fejes Endre és Vészi Endre drámahősei között: valamennyien keresik helyüket, de nem vagy igen nehezen tudnak beilleszkedni a mai társadalmi keretek közé.

A konfliktusok nem nagyszabásúak, nem nagy közösségek életét befolyásolók, de azok számára, akik átélik, fájdalmasak, megoldhatatlanok. Nem tudnak lakáshoz jutni (Agyak a horizonton, Félszoba, Földszint és emelet), szembe akarnak nézni az életükre törő merénylővel (Félhomályos zóna, Bukósisak), meg akarnak menteni menthetetlen öreg beteget, szembeszállva csak a statisztikai eredményeket néző, cinikus professzor főnökükkel (Statisztika), le akarják leplezni a munkahelyi visszaéléseket (Ember a szék alatt), ki akarják vívni emberi értékeik elismerését (Kirakatrendezés, Fekete bárány), le akarnak számolni a múltból kísértő emlékekkel (Veseroham, Ember a tetőn, Kora esti látogató). Szándékaik ritkán válnak valóra, ritkán érnek el sikereket, de Vészi Endre eléri, hogy részvétünk, együttérzésünk a szívszorító történetek hőseié legyen. Műveit humánum és megértés szövi át, reálisan lát és láttat, drámáiból, hangjátékaiból, televíziós novelláiból jelenünkről rajzol hiteles korképet, az átmeneti korszak nehezen változó embereiről, átalakuló eszményeiről ad keresztmetszetet.

Az értelmiség gondjai is foglalkoztatják (Árnyékod át nem lépheted), tudatosítja a nők helyzetének megváltozását is (A titkárnő), egy drámájában a háború végének bemutatására vállalkozik (A Piros Oroszlán), az ötvenes évek roncsoló hatását is kíméletlenül ábrázolja (Ember a tetőn, Vendég az esküvőn), jól ismeri az élet, különösen a nagyvárosi élet minden területét. A nők alakját drámai műveiben mindig konzervatívabbnak, kevésbé megválthatónak, a társukat visszahúzóbbnak ábrázolja, mint novelláiban. Feltűnő dramaturgiai sajátossága műveinek, hogy szinte mindegyikben arra törekszik, hogy egyetlen helyszínen, igen rövid alatt játszódjon a cselekmény, valóban villanásszerű, drámai összecsapást mutasson be. A zárt tér, az összezártság, kényszerű bezártság problémáját szinte valamennyi darabja felveti. Az évtizedek múlásával egyre inkább arra törekedett, hogy művei ne csak egyedi eseteket ábrázoljanak, hanem az általánosításra, a nagyobb összefüggések felfedezésére is alkalmasak legyenek. Az ilyen típusú művek közül kiemelkedik az előbb novellaként megírt, majd dramatizált A túsz zavarbaejtő halála című hangjáték, jellemző alcíme: Tiltakozás kérdőjelekkel.

A meghatározatlan országban, időben, színhelyen játszódó, névtelen szereplőket megnevezetlen eszmék képviselőiként bemutató mű tiltakozás az erőszak, a kiszolgáltatottság, a hatalommal való visszaélés ellen, s rendkívül erőteljes művészi ábrázolása korunk veszedelmének: a terrorizmusnak, a féktelen hatalomvágynak.

{1469.} Az irodalmi ihletésű művek közül a Madarak című, Arisztophanész vígjátékainak ötletét felhasználó komédia mellett kiemelkedő alkotás a Don Quijote utolsó kalandja című tragikomédiája. A 17. században játszódó történet példázat az elvekhez való következetes hűségről, kitartásról, amelyhez minden körülmény között ragaszkodnia kell az embernek. Remekül bonyolított cselekmény, az irodalmi hősökre történő rájátszás, a jelenkorra utaló sokértelműség, a vérbő helyzetkomikum, a pompás nyelvi humor avatja ezt a művet Vészi egyik legjobb drámai alkotásává. Bő teret kap benne a groteszk, szatirikus elemek szerepeltetése, az író egyik erőssége, mely a hetvenes évektől különösen gyakorivá vált drámai és prózai munkáiban egyaránt.

Kedvelt témája az alkotás, a művészi létforma, a tehetség, az önmegvalósítás. Nemcsak novellái és regényei hőséül választ írókat, forgatókönyvírókat, színészeket, hanem drámai szereplői is sokszor küszködnek a művészi siker eléréséért, mondanivalójuk hiteles megfogalmazásáért, az önkifejezésért (Lélek és pofon, Félszoba).

Ugyancsak gyakran foglalkoztatja a nemzedékek közötti különbségekből fakadó konfliktus, az eltérő eszmények, életformák tragikus, olykor tragikomikus vagy mulatságos ütközése (A konzervmester vasárnapja, Passzív állomány, Földszint és emelet, Madarak). Minden darabjában tudatosan törekszik arra, hogy a hétköznapi elemeket költői módon ábrázolja, a költészettel világítsa át a valóságot, s így mutasson be "sajátos fénytöréseket", "a költészet a maga látomásos logikájával létrehozza az igazságot".

A Két komédia (1963), A Piros Oroszlán (1971), a Félhomályos zóna (1976) című köteteken kívül novellásköteteiben is közreadott egy-egy drámát, vígjátékot, televízióra átdolgozott prózai művet, s a hetvenes években további drámai művekkel gazdagította a kortársi drámatermést. A társadalmi-politikai-pszichológiai jelenségek sokoldalú, egyéni hangú, sokszor szatirikus ábrázolása szervesen illeszkedik Vészi Endre sokműfajú alkotói életművébe és az új formákkal kísérletező drámairodalomba.