{1498.} SZÁRAZ GYÖRGY (1930–1987)


FEJEZETEK

Száraz György a történelmi dráma egyik legjelesebb hazai művelője volt. A hatvanas évek végétől sorozatban jelentette meg történelmi tárgyú színműveit, amelyek különféle korszakokban játszódnak. Mégis, az az időszak, amelyet láthatóan a legjobban (egy történész alaposságával) ismert, a 19. század magyar és európai történelme. Elvi oka is volt e korszak iránti vonzódásának: úgy vélte, hogy társadalmunk jelenlegi problémái jelentős részben 1848–49-re, illetve a szabadságharcot követő fejlődésre vezethetők vissza.

Életművében egyetlen példát találunk, amely nem ezt a kort választotta témájául. Ez a Hajnali szép csillag (1957) című "balladás játék". A szerző szavával "rekviem és szerelmi vallomás" ez Budapestnek. Népballadai és biblikus elemektől kezdve katonanótákon keresztül slágerszövegekig sokféle szövegtípust (imitációt vagy tényleges idézetet) felhasználva építette fel ezt a színművet, amely a főváros pusztulását és újjászületését tárja elénk. A játékot a különféle hangnemek váltakozása tagolja. Itt nincs szükség a figurák egyénítésére: az alakok az adott történelmi időszak jellegzetes képviselői, vagy jelképes hősök. A szimbolika térben és időben távoleső népköltészeti motívumok alkalmazásával tágul egyetemessé.

További drámái a történelmet átélő, alakító ember erkölcsi problémáit jelenítik meg. A történelmi igazság megítélése szerint felismerhető, s az egyénnek, ha felismerte, erkölcsi kötelessége kitartani mellette. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül az erkölcsileg igazolható álláspont győzedelmeskedik. Az író tudja, hogy a tisztánlátók általában kisebbségben vannak és győzelmük legfeljebb részleges lehet: esetenként nem több, mint a példaadás belső elégtétele. A nagyszerű halál (1974) éppen a példaadás drámája. A szerző az aradi vértanúk utolsó óráit viszi színre. A hősöknek ez a rendkívül rövid idő áll rendelkezésükre, hogy rájöjjenek: a közösség ügye és saját ügyük egyaránt elveszett. Életük igazolására nincs más esélyük, mint a halál vállalása. Száraz György ezúttal is gondosan érzékelteti, hogy az egyéni utaknak, meggyőződéseknek milyen sokféleségét kovácsolja egyetlen gesztussá a történelem. Egyesek a formális alkotmányosságban hisznek, mások a bécsi politika irányítóinak józan belátásában, ismét mások irreális kombinációkat gyártanak. Még a rezignáltan józan Damjanich sem mond le teljesen a reményről. Többé-kevésbé pedig mindannyian sejthetik azt, amit Wenckheim gróf úgy fogalmaz, hogy Ausztriának szüksége van Magyarországra nagyhatalmi státusa megőrzéséhez, ezért a kiegyezés csak idő kérdése. De ahogyan Kossuthék is halogatták a nemzetiségek jogainak elismerését, úgy Ferenc József sem siet önnön hatalmát korlátozni. A vértanúk valódi tragédiája, hogy a szükségszerűen bekövetkező politikai fordulat késlekedése pecsételi meg sorsukat. A dráma címe tehát keserűen ironikus értelmű.

Az Ítéletidő (1979) című dráma 1849 májusában játszódik Erdélyben. Középpontjában a román–magyar viszony áll. Bemutatja, miként hiúsul meg a két nép összefogása, egyesek tisztánlátása és jóakarata ellenére. Történelmi közhely, hogy a szabadságharc vezetői nem ismerték fel idejében a nemzetiségi {1499.} kérdés jelentőségét, olyan lehetőségeket szalasztva el ezzel, amely az utódok számára több generáción át nem kínálkozott újra. Száraz György azonban nem csupán ezt a jól ismert összefüggést akarta demonstrálni, hanem felteszi a kérdést: történhetett volna-e másként? Hiszen a kétféle nacionalizmus malomköve között felőrlődött mindenféle közvetítő vállalkozás. "Félek, mégsem egyetlen az igazság. Akkor nem lehetünk mind egyszerre jó románok ..." Az egyik román hazafi mondja ezt; a tömegekben élő gyűlölködés, a másik fél elhibázott lépései szűkre szabják a vezérek mozgásterét is. Talán nem történhetett másként, sugallja a darab, de "csak egy a bizonyosság: hogy tulajdon népének árulója az, aki itt gyűlöletet szít a másik ellen".

A Bach-korszak végnapjainak vagyunk tanúi a Worafka tanácsos úr című tv-komédiában (1979). A rendőrállamiság csődjét a rendőrhivatalnok szemével, tehát belülről láttatja az író.

Meg kell említenünk A vezérkari főnök (1969) című dokumentumjátékát. Hiszen Stromfeld Aurél dilemmája a múlt század hőseinek döntéshelyzeteihez hasonló, illetve az elődök döntéseiből sarjadzott. "Egy nép csak az egészséges önzés alapján állhat meg a világban" – véli Stromfeld. Ezért csatlakozik a kommunistákhoz, akik lehetőséget adnak rá, hogy megvédje az országot; és e lehetőség megszűntével távozik, amikor győztes csapatait visszavonják a Felvidékről. A darab hibája, hogy a főhős jelleme túlságosan egysíkú. Döntések elé állítják ugyan, de ezek a döntések nem befolyásolják belső integritását, nem idéznek elő valódi konfliktust. Ez a probléma Száraz több színművében felmerül.

Az író szívesen folyamodik a történelmi parabola eszközeihez is. Ilyen jellegű művei általában groteszk vagy tragikomikus hangvételűek. A Királycsel (1969) Zsigmondja fiatalságának fennkölt eszményeitől rövid úton jut el a hatalom gyakorlásának legcinikusabb formájáig. Az író azonban utal arra is, hogy ez a felfogás azért célravezető, mert tartalmaz egy nagy adag történelmi igazságot. "Az embereknek nem az örökkévalóságra és nem ezer és nem száz évre kell előre ígérni, hanem holnapra és holnaputánra." A politikában az eredményesség a lényeges és ez gyakorta nem esik egybe a morális megfontolásokkal. A hosszú távon eredménytelen politika viszont nem nevezhető erkölcsösnek, s ugyanígy az elvtelen politizálás előbb-utóbb kudarchoz vezet. A darab nőalakjai példázzák, hogy a világ költőisége mégiscsak a hatalmi harcokon kívülmaradók kizárólagos tulajdona marad. Ezt láthatjuk Az élet vize című "komikotragédiában" is (1977), amely már teljesen fiktív környezetben, elképzelt királyi udvarban játszódik. A szerző a bevezetésben elmondja, hogy "az egzisztencializmus vitadrámáját", "Sziszifusz igazi mítoszát" akarta megírni. A régi tétel: halál van, tehát az élet értelmetlen antitézisét: az élet értelmes, mert van halál." Az örök élet szerének feltalálása nyilvánvalóvá teszi, hogy a hatalom birtoklása csak a halandók számára érték. Ráadásul ebben a világban a természetes halál helyébe a gyilkosság lép. A darab szellemesen bonyolítja az alapötletből következő szálakat; a végkifejlet azonban nem felel meg tökéletesen az előzetes írói tervnek. Nem érezzük, hogy a szereplők élete "halandó" korszakukban lett volna igazán érték.

{1500.} Száraz gyakran választja hőseiül azokat a nagy egyéniségeket, akiknek életét egyetlen nagy cél töltötte be. (Batsányi A Rókus-templom harangjaiban, 1975, illetve Tolsztoj A megoldásban, 1976.) Ugyanilyen fontos azonban számára, hogy a cél eléréséhez a személyiség megtalálja a hozzáillő eszközöket. Tolsztojjal mondatja: "csak az olyan cselekvést fogadom el, amely megfelel a lélek igényeinek". "Összhangot" követel meg ez az út a külső és belső törekvések között. Ez az összhang vezérli Batsányi lépéseit és a III. Béla című dráma (1977) eszmeiségét is: a cél nem minden, a célt a célhoz méltó eszközökkel kell elérni. Száraz György írói egyéniségéhez azért illik annyira a dokumentumdráma, mert alapvető törekvése egy történelmileg jelentős élet fő erővonalainak bemutatása. Ha eltér ettől a modelltől, akkor sem a tulajdonképpeni belső konfliktusokra épülő drámatípust követ, hanem, mint láttuk, parabolisztikus általánosságra tör.

Számtalan írói terve megvalósulását törte derékba korai halála.